diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/advanced-networking/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/advanced-networking/chapter.sgml index b397483b88..a15404ca36 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/advanced-networking/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/advanced-networking/chapter.sgml @@ -1,7819 +1,7814 @@ Egyéb haladó hálózati témák Áttekintés Ebben a fejezetben számos komolyabb hálózati témát fogunk tárgyalni. A fejezet elolvasása során megismerjük: az átjárók és az útválasztás alapjait; hogyan állítsunk be IEEE 802.11 és &bluetooth; eszközöket; a &os; segítségével hogyan tudunk két hálózatot összekötni hálózati hidakon keresztül; hogyan indítsuk hálózatról egy lemez nélküli gépet; hogyan állítsunk be hálózati címfordítást; hogyan kapcsoljunk össze két számítógépet PLIP használatával; hogyan állítsuk be az IPv6 használatát egy &os;-s gépen hogyan állítsuk be az ATM használatát; hogyan engedélyezzük és használjuk a Közös címredundancia protokollt &os;-ben. A fejezet elolvasásához ajánlott: az /etc/rc könyvtárban található szkriptek mûködésének ismerete; az alapvetõ hálózati fogalmak ismerete; egy új &os; rendszermag beállításának és telepítésének ismerete (); a külsõ szoftverek telepítésének ismerete (). Coranth Gryphon Készítette: Átjárók és az útválasztás útválasztás átjáró alhálózat Egy gép egy másikat úgy tud megtalálni a hálózaton, ha erre létezik egy olyan mechanizmus, amely leírja, hogyan tudunk eljutni az egyiktõl a másikig. Ezt hívjuk útválasztásnak (routing). Az útvonal (route) címek egy párjaként adható meg, egy céllal (destination) és egy átjáróval (gateway). Ez a páros mondja meg, hogy ha el akarjuk érni ezt a célt, akkor ezen az átjárón keresztül kell továbbhaladnunk. A céloknak három típusa lehet: egyéni gépek, alhálózatok és az alapértelmezett. Az alapértelmezett útvonalat (default route) abban az esetben alkalmazzuk, ha semelyik más útvonal nem megfelelõ. Az alapértelmezett útvonalakról a késõbbiekben még beszélni fogunk. Három típusa van az átjáróknak: egyéni gépek, felületek (avagy linkek) és a hardveres Ethernet címek (MAC-címek). Példa Az útválasztás különbözõ területeit a következõ netstat parancs alapján fogjuk bemutatni: &prompt.user; netstat -r Routing tables Destination Gateway Flags Refs Use Netif Expire default outside-gw UGSc 37 418 ppp0 localhost localhost UH 0 181 lo0 test0 0:e0:b5:36:cf:4f UHLW 5 63288 ed0 77 10.20.30.255 link#1 UHLW 1 2421 example.com link#1 UC 0 0 host1 0:e0:a8:37:8:1e UHLW 3 4601 lo0 host2 0:e0:a8:37:8:1e UHLW 0 5 lo0 => host2.example.com link#1 UC 0 0 224 link#1 UC 0 0 alapértelmezett útvonal Az elsõ két sorban az alapértelmezett útvonalat (melyrõl részleteiben majd a következõ szakaszban fogunk szólni) és a localhost útvonalát láthatjuk. loopback eszköz A localhost címhez az útválasztási táblázatban a lo0 eszköz tartozik (a Netif oszlopban), amelyet loopback eszköznek is neveznek. Ez arra utasítja a rendszert, hogy az ide küldött csomagokat ne a helyi hálózaton küldje keresztül, hanem csak ezen a belsõ felületen, mivel úgyis oda jutnának vissza, ahonnan indultak. Ethernet MAC-cím A táblázatban a következõ sor egy 0:e0 kezdetû címet tartalmaz. Ez egy hardveres Ethernet cím, más néven MAC-cím. A &os; magától képes beazonosítani tetszõleges gépet (ebben a példában a test0 gépet) a helyi Ethernetes hálózaton és felvenni hozzá egy útvonalat, közvetlenül az ed0 Ethernetes csatolófelületen keresztül. Ehhez a típusú útvonalhoz tartozik még egy lejárati idõ is (a Expire oszlop), amely akkor kap szerepet, ha ennyi idõ elteltével nem kapunk semmilyen hírt a géprõl. Amikor ilyen történik, az géphez eddig nyilvántartott útvonal automatikusan törlõdik. Ezek a gépek a RIP (útvonal-információs protokoll, Routing Information Protocol) nevû mechanizmuson keresztül azonosítódnak, mely a legrövidebb út kiszámítása alapján határozza meg a helyi gépekhez vezetõ útvonalat. alhálózat A &os; a helyi alhálózat (10.20.30.255 és example.com, az alhálózathoz tartozó név) esetében is felvesz útvonalakat. A link#1 megnevezés a gépben található elsõ Ethernet-kártyát jelöli. Megfigyelhetjük, hogy rajta kívül nincs is több felülete. Mindegyik csoport (a helyi hálózati gépek és a helyi alhálózatokatok) útvonalait a routed nevû démon tartja automatikusan karban. Ha ez nem fut, akkor csak a statikusan definiált (vagyis az elõre megadott) útvonalak fognak létezni. A host1 sor a saját gépünkre vonatkozik, amelyet az Ethernet címe szerint ismerünk. Mivel mi vagyunk küldõ gép, a &os; tudni fogja, hogy ilyenkor az Ethernetes felület helyett a loopback eszközt (lo0) kell használnia. A két host2 sor arra mutat példát, amikor az &man.ifconfig.8; paranccsal álneveket hozunk létre (ennek konkrét okait lásd az Ethernetrõl szóló részben). A lo0 felület neve után szereplõ => szimbólum azt jelzi, hogy ez nem csak egy loopback felület (mivel a címe szintén a helyi gépre mutat), hanem a felület egy másik neve. Ilyen útvonalak csak az álneveket ismerõ gépeknél jelennek meg. A helyi hálózaton minden más gépnél egyszerûen csak a link#1 jelenik meg az ilyen útvonalak esetében. Az utolsó sor (a 224 céllal rendelkezõ alhálózat) a - többesküldésre (multicasting) szolgál, + multicastre (többesküldésre) szolgál, amellyel majd egy másik szakaszban foglalkozunk. Végezetül az útvonalakhoz tartozó különféle tulajdonságok a Flags oszlopban láthatóak. Az alábbi rövid táblázatban összefoglaltunk közülük néhányat: U Up: az útvonal aktív H Host: az útvonal egyetlen gépre mutat G Gateway: az adott cél felé ezen a gépen keresztül küldjünk, amely majd kitalálja, hogy merre küldje tovább S Static: ez az útvonal statikus, nem a rendszer hozta létre automatikusan C Clone: ebbõl az útvonalból származtatunk új útvonalat azokhoz a gépekhez, amelyekhez csatlakozunk. Ilyen útvonalakat általában a helyi hálózatokban találhatunk W WasCloned: azt jelzi, hogy ezt az útvonalat egy helyi hálózatra mutató (klón, avagy Clone típusú) útvonal alapján hoztuk létre automatikusan L Link: az útvonal Ethernetes hardverhez kapcsolódik Alapértelmezett útvonalak alapértelmezett útvonal Amikor a helyi rendszernek fel kell vennie a kapcsolatot egy távoli géppel, ellenõrzi az útválasztási táblázatban, hogy létezik-e már hozzá valamilyen útvonal. Ha a távoli gép egy olyan alhálózatba esik, amelyet már el tudunk érni (klónozott útvonalak), akkor a rendszer megnézi, hogy a hozzátartozó felületen képes-e kapcsolatot létesíteni. Ha minden ismert útvonal csõdöt mond, akkor a rendszerünknek marad még egy utolsó esélye: az alapértelmezett útvonal használata. Ez az útvonal egy speciális átjáró útvonal (ebbõl általában csak egyetlen egy létezik a rendszerben) és tulajdonságai között mindig szerepel a c. A helyi hálózat gépei közül ez az átjáró az legyen, amelyik közvetlenül kapcsolódik a külsõ világhoz (PPP összeköttetéssel, DSL, kábelmodem, T1 vagy bármilyen más hálózati felületen keresztül). Amikor pedig magát a külsõ világ felé átjáróként szolgáló gépet állítjuk be, az alapértelmezett útvonal az internet-szolgáltatónk által megadott gép címe lesz. Vegyünk egy példát az alapértelmezett útvonalakra. Egy tipikus konfiguráció: [Helyi2] <--ether--> [Helyi1] <--PPP--> [ Szolg. ] <--ether--> [T1-ÁJ] A Helyi1 és Helyi2 gépek a hálózatunk tagjai. A Helyi1 az internet-szolgáltatót éri el egy betárcsázós PPP kapcsolaton keresztül. A PPP szerver a külsõ felületén keresztül a helyi hálózaton pedig egy másik átjáróhoz csatlakozik. Az egyes gépek alapértelmezett útvonalai így alakulnak: Gép Alapértelmezett átjáró Felület Helyi2 Helyi1 Ethernet Helyi1 T1-ÁJ PPP Gyakran felmerül a kérdés, hogy Miért (és hogy-hogy) a T1-ÁJ a Helyi1 gép számára az alapértelmezett átjáró és nem a szolgáltató azon szervere, amelyhez csatlakozott? Ne felejtsük el, hogy a PPP felület a szolgáltató helyi hálózatában a mi részünkre kap címet, és a itt az összes többi géphez tartozó útvonal automatikusan létrejön. Emiatt már eleve el tudjuk érni a T1-ÁJ gépet, ezért amikor a szolgáltatón keresztül küldünk, nincs szükségünk egy további lépcsõre. Általában a X.X.X.1 címet szokták a helyi hálózat átjárójának kiosztani. Ezért (az elõbbi példát újrahasznosítva) ha a helyi hálózatunkon a C osztályú 10.20.30 címtartományt használjuk, és a szolgáltatónkhoz a 10.9.9 címtartomány tartozik, akkor az alapértelmezett útvonalak a következõk lesznek: Gép Alapértelmezett útvonal Helyi2 (10.20.30.2) Helyi1 (10.20.30.1) Helyi1 (10.20.30.1, 10.9.9.30) T1-ÁJ (10.9.9.1) Az /etc/rc.conf állományon keresztül könnyen meg tudjuk adni az alapértelmezett útvonalat. A példánkban a Helyi2 gép /etc/rc.conf állományába kell felvennünk a következõ sort: defaultrouter="10.20.30.1" A &man.route.8; parancs használatával viszont akár közvetlenül is megtehetjük mindezt: &prompt.root; route add default 10.20.30.1 A &man.route.8; man oldalon olvashatunk arról bõvebben, hogy a hálózati útválasztási táblázatokat kézzel hogyan tudjuk módosítani. Kettõs hálózatú gépek kettõs hálózatú gépek Egy másik típusú konfigurációról is szót kell ejtenünk, ahol a gép egyszerre két hálózatnak is tagja. Gyakorlatilag az átjáróként üzemelõ számítógépek (mint például az, amelyik a fenti példában PPP kapcsolattal csatlakozott) ilyen kettõs hálózatú gépnek tekinthetõek. Ez a kifejezés azonban igazából csak azokra az esetekre illik, ahol a gép egyszerre két helyi hálózatban is megjelenik. Az egyik esetben a gépben két Ethernet kártya található, melyek mindegyike birtokol egy-egy hálózati címet az egyes alhálózatokon. De elõfordulhat az is, hogy a gépünkben csupán egyetlen Ethernet kártya van és az &man.ifconfig.8; segítségével álneveket hoztunk létre hozzá. Az elõbbi általában két fizikailag elkülönölõ Ethernet alapú hálózat esetében történik, míg az utóbbinál csak egyetlen fizikai hálózati szegmensrõl van szó, amely viszont logikailag két külön alhálózatot tartalmaz. Akármelyiket is vesszük, az útválasztási táblázatok úgy jönnek létre, hogy bennük a gép a másik alhálózat felé átjáróként (bejövõ útvonalként) lesz nyilvántartva. Ebben a konfigurációban a gép a két alhálózat között útválasztóként fog tevékenykedni, és gyakran valamelyik vagy éppen mind a két irányba be kell állítanunk valamilyen csomagszûrést vagy tûzfalazást. Ha azt szeretnénk, hogy ez a gép a két felület között továbbítson csomagokat, akkor a &os;-ben külön engedélyezni kell ezt a lehetõséget. A következõ szakaszban ennek részleteit tárjuk fel. Az útválasztók beállítása útválasztó A hálózati útválasztó nem csinál mást, csak továbbküldi az egyik felületén beérkezõ csomagokat egy másik felületére. Az internetes szabványok és a sokéves mérnöki tapasztalat azonban nem engedik, hogy a &os; Projekt alapértelmezés szerint is elérhetõvé tegye ezt a &os; rendszerekben. Ezt a lehetõséget az alábbi változó YES értékûre állításával lehet engedélyezni az &man.rc.conf.5; állományban: gateway_enable=YES # Ez legyen YES, ha átjáróként akarunk üzemelni Ezzel lényegében a net.inet.ip.forwarding &man.sysctl.8; változó értékét állítjuk 1-re. Ha valamiért egy idõre szüneteltetni akarjuk a csomagok továbbküldését, akkor állítsuk a változó értékét 0-ra. Az új útválasztónak nem árt arról sem tudnia, hogy merre továbbítsa a forgalmat. Ha elég egyszerû a hálózatunk, akkor akár statikus útvonalakat is használhatunk. A &os; alapból tartalmazza a BSD-k esetén szabványos &man.routed.8; útválasztó démont, amely a RIP (v1 és v2) valamint az IRDP megoldásokat ismeri. A BGP v4, OSPF v2 és a többi fejlettebb útválasztási protokoll a net/zebra csomagban érhetõ el. Az ettõl bonyolultabb hálózati útválasztási feladatokhoz olyan kereskedelmi termékek is elérhetõek, mint például a &gated;. BGP RIP OSPF Al Hoang Írta: Statikus útvonalak beállítása Manuális konfiguráció Tegyük fel, hogy hálózatunk a következõ: INTERNET | (10.0.0.1/24) alapértelmezett átjáró internet felé | |az xl0 felület |10.0.0.10/24 +------+ | | A-utvalaszto | | (FreeBSD átjáró) +------+ | az xl1 felület | 192.168.1.1/24 | +--------------------------------+ 1. belsõ hálózat | 192.168.1.2/24 | +------+ | | B-utvalaszto | | +------+ | 192.168.2.1/24 | 2. belsõ hálózat Ebben a forgatókönyvben az A-utvalaszto a mi &os;-s gépünk, amely az internet felé vezetõ útválasztó szerepét játssza. Számára az alapértelmezett útvonal a 10.0.0.1, amelyen keresztül a külsõ világot tudja elérni. Feltételezzük, hogy a B-utvalaszto nevû gépet már eleve jól állítottuk be, ezért tudja merre kell mennie. (A kép alapján egyszerû: csak vegyünk fel egy alapértelmezett útvonalat a B-utvalaszto géphez, ahol így a 192.168.1.1 lesz az átjáró.) Ha megnézzük most az A-utvalaszto útválasztási táblázatát, akkor nagyjából a következõket fogjuk látni: &prompt.user; netstat -nr Routing tables Internet: Destination Gateway Flags Refs Use Netif Expire default 10.0.0.1 UGS 0 49378 xl0 127.0.0.1 127.0.0.1 UH 0 6 lo0 10.0.0/24 link#1 UC 0 0 xl0 192.168.1/24 link#2 UC 0 0 xl1 Az A-utvalaszto útválasztási táblázata alapján jelen helyzetben nem lehet elérni a 2. belsõ hálózatot. Nincs ugyanis olyan útvonal, amely a 192.168.2.0/24 alhálózat felé vezetne. Ezt például úgy tudjuk megoldani, ha manuálisan felvesszük ezt az útvonalat. Az alábbi paranccsal hozzáadjuk a 2. belsõ hálózat elérését az A-utvalaszto útválasztási táblázatához, ahol a 192.168.1.2 lesz a következõ ugrási pont (next hop): &prompt.root; route add -net 192.168.2.0/24 192.168.1.2 Most már az A-utvalaszto bármelyik gépet képes elérni a 192.168.2.0/24 hálózaton. Rögzített konfiguráció A fenti példa tökéletesen szemlélti a statikus útvonalak felvételét egy mûködõ rendszeren. Azonban ezzel az a gond, hogy az így megadott útválasztási információ nem marad meg a gép újraindítása után. Ezért az elõbbihez hasonló statikus útvonalakat inkább az /etc/rc.conf állományban rögzítsük: # A 2. belsõ hálózat elérését felvesszük statikus útvonalként static_routes="belsohalo2" route_belsohalo2="-net 192.168.2.0/24 192.168.1.2" A static_routes konfigurációs változó karakterláncok szóközzel tagolt felsorolását tartalmazza. Mindegyik karakterlánc egy útvonal neve. Az iménti példában csak egyetlen ilyen név szerepelt a static_routes értékében, amely a belsohalo2 volt. Utána beírtunk még egy konfigurációs változót is, amelynek a neve route_belsohalo2. Ide helyeztük a &man.route.8; parancsnak átadandó beállítás összes paraméterét. Ez pontosan olyan, mintha a következõ parancsot adtuk volna ki: &prompt.root; route add -net 192.168.2.0/24 192.168.1.2 Ezért kellett a "-net 192.168.2.0/24 192.168.1.2". Ahogy már korábban is említettük, a static_routes értékében több karakterláncot is megadhatunk, aminek segítségével egyszerre több statikus útvonalat is létrehozhatunk. A következõ sorok arra mutatnak példát, hogy a 192.168.0.0/24 és 192.168.1.0/24 hálózatok számára miként állítsunk be statikus útvonalakat a képzeletbeli útválasztónkon: static_routes="net1 net2" route_net1="-net 192.168.0.0/24 192.168.0.1" route_net2="-net 192.168.1.0/24 192.168.1.1" Az útvonalak terjedése útvonalterjedés Azt már tudjuk, hogyan adjuk meg a külvilág felé vezetõ útvonalakat, azonban arról még nem beszéltünk, hogy kívülrõl miként találnak meg bennünket. Annyit már megismertünk, hogy az útválasztási táblázatokban megadhatjuk a hálózaton azt a gépet, amelyen keresztül az adott címtartomány (a példában egy C osztályú alhálózat) felé küldhetünk, amely pedig továbbküldi a hozzá érkezõ csomagokat. Amikor a csatlakozunk az internet-szolgáltatónkhoz, a nála levõ útválasztási táblázatok úgy állítódnak be, hogy az alhálózatunk felé igyekvõ adatok a korábban létrejött PPP összeköttetésen keresztül jutnak el hozzánk. A világ többi részén levõ rendszerek viszont honnan fogják tudni, hogy a mi internet-szolgáltatónknak küldjenek? Van egy rendszer (ez leginkább a névszerverek elosztott információs adatbázisához hasonlít), ami nyilvántartja a pillanatnyilag kiosztott címtartományokat és megadja a csatlakozási pontjukat az internet gerinchálózatán. Ez a gerinc tulajdonképpen olyan fõvonalakból áll, amelyen keresztül a világban az országok között mozog az internet forgalma. A gerinchálózat mindegyik gépe tárolja a központi útválasztási táblázatok egy másolatát, ami a forgalmat egy adott hálózatról a megadott gerincbeli hordozóra irányítja át, végig az internet-szolgáltatók láncán egészen addig, amíg az el nem éri a hálózatunkat. A szolgáltatónk feladata, hogy a gépünk felé leágazásként (és így a felénk vezetõ útként) beregisztálja magát a gerinchálózat gépein. Ezt nevezik az útvonal terjedésének. Hibaelhárítás traceroute Néha gondok lehetnek az útvonal terjedésével, és egyes gépek nem képesek elérni minket. A &man.traceroute.8; parancs mind közül talán az egyik leghasznosabb ilyen helyzetekben, mivel ezzel fel tudjuk deríteni, hogy az útválasztás hol akad meg. Ugyanilyen jól hasznosítható azokban az esetekben, amikor látszólag nem tudunk elérni egy távoli gépet (tehát a &man.ping.8; csõdöt mond). A &man.traceroute.8; parancsnak annak a távoli gépnek a nevét kell megadnunk, amelyhez csatlakozni akarunk. Futása közben megjeleníti azokat az átjárókat, amelyeken keresztül csatlakozni próbál, akár sikerült elérni a célgépet, akár a kapcsolat hiánya miatt kudarcot vall. A parancs használatáról és mûködésérõl részletesebb információkat a &man.traceroute.8; man oldalán találunk. - Útválasztás - többesküldés esetén + Útválasztás multicast + esetén - útválasztás - többesküldésnél + multicast útválasztás a rendszermag beállításai MROUTING - A &os; alapból támogatja mind a - többesküldést használó - alkalmazásokat, mind pedig a - többesküldéshez tartozó - útválasztást. - Többesküldés esetében semmilyen - speciális beállítás nem - szükségeltetik, az ilyen alkalmazások - egybõl el tudják érni ezt a - lehetõséget. A többesküldés + A &os; alapból támogatja mind a multicastet + használó alkalmazásokat, mind pedig a + multicasthez tartozó útválasztást. + Multicast esetében semmilyen speciális + beállítás nem szükségeltetik, + az ilyen alkalmazások egybõl el tudják + érni ezt a lehetõséget. A multicast + kérések útválasztásához azonban be kell építenünk némi támogatást a rendszermagba: options MROUTING Emellett még el kell indítanunk az &man.mrouted.8; démont is, amelyhez az /etc/mrouted.conf állományban még be kell állítanunk tunneleket és a DVMRP használatát. A - többesküldéshez tartozó további + multicasthez tartozó további beállításokat az &man.mrouted.8; man oldalán találhatjuk. A &os; 7.0 megjelenésével a &man.mrouted.8; démont kivették az alaprendszerbõl. Azt a DVMRP többesküldési protokollt valósítja meg, amelyet a legtöbb alkalmazásban mostanság már a &man.pim.4; segítségével oldanak meg. Ennek megfelelõen a hozzátartozó + multicast protokollt valósítja meg, amelyet a + legtöbb alkalmazásban mostanság már + a &man.pim.4; segítségével oldanak meg. + Ennek megfelelõen a hozzátartozó &man.map-mbone.8; és &man.mrinfo.8; segédprogramok is eltávolításra kerültek. Ezek a programok attól a kiadástól kezdõdõen a Portgyûjtemény részeként érhetõek el a net/mrouted portban. Loader Marc Fonvieille Murray Stokely Vezeték nélküli hálózatok vezeték nélküli hálózatok 802.11 vezeték nélküli hálózatok A vezeték nélküli hálózatok alapjai A legtöbb vezeték nélküli hálózat az IEEE 802.11 szabványon nyugszik. Az alapvetõ vezeték nélküli hálózatokban több olyan állomást találhatunk, amelyek egymással rádiójelek szórásával kommunikálnak a 2,4 GHz vagy 5 GHz frekvenciatartományban (noha ez a helyi viszonyoknak megfelelõen változhat, és a 2,3 GHz, illetve a 4,9 GHz tartományokban is lehetséges a kommunikáció). A 802.11 szabványú hálózatok kétféleképpen szervezõdnek. Elõször is infrastrukturálisan, (infrastructural mode) ahol az egyik állomást kinevezzük a központnak és a többi pedig ehhez fog tartozni. Az ilyen hálózatokat BSS-nek nevezzük és az imént említett központ neve hozzáférési pont (Access Point, AP) lesz. A BSS-ben az összes kommunikáció a hozzáférési pontokon keresztül halad még abban az esetben is, amikor az egyik állomás egy másik vezeték nélküli állomással akarja felvenni a kapcsolatot. Az ilyen jellegû hálózatok másik típusú szervezõdési módjában nincsenek kijelölt központok és a kommunikáció az állomások között közvetlenül zajlik. A hálózat ezen formáját IBBS-nek nevezzük, vagy ismeretebb nevén ad-hoc hálózatnak (ad-hoc network). A 802.11 alapú hálózatok elsõként a 2,4 GHz-es sávot hódították meg, és az IEEE 802.11 valamint 802.11b szabványokban rögzített protokollokat használták. Ezekben a specifikációkban megtalálhatjuk a mûködési frekvenciát, a közeghozzáférési réteg jellemzõinek leírását, beleértve a keretezést és az átviteli sebességeket (a kommunikáció ugyanis eltérõ sebességekkel is történhet). A késõbb kiadott 802.11a szabvány azt specifikálja, hogy az 5 GHz-es tartományban miként mûködjenek, ahol többek közt megtalálhatjuk a különféle jelkezelési mechanizmusokat és a nagyobb átviteli sebességek használatát. Ezt még a 802.11g szabvány követte, ami a 802.11b hálózatokkal kompatibilis módon lehetõvé tette a 802.11a jelkezelésének és átviteli módszereinek használatát a 2,4 GHz-es sávban. A 802.11 alapú hálózatok mindenféle átviteli technikáitól eltekintve többféle biztonsági megoldással találkozhatunk. Az korai 802.11 dokumentumok egy nagyon egyszerû biztonsági protokollt, a WEP-et említenek. Ez a protokoll a hálózaton mozgó adatokat egy rögzített és ismert osztott kulccsal kódolja le az RC4 titkosítással. A kommunikációhoz az összes állomásnak elõre meg kell egyeznie ebben a kulcsban. Errõl a sémáról idõközben kiderült, hogy könnyen feltörhetõ és manapság már csak nagyon ritkán alkalmazzák, kivéve talán csak a kóbor felhasználók elijesztésére. A jelenleg érvényes biztonsági elõírásokat az IEEE 802.11i specifikáció adja meg, amely új kriptográfiai titkosításokat definiál valamint egy további protokollt az állomások azonosítására és a kulcsok cseréjére. Emellett a titkosításhoz használt kulcsok idõszakosan frissülnek és külön eszközök állnak rendelkezésre a betörési kísérletek észlelésére (és azok elhárítására). A vezeték nélküli hálózatok esetében másik elterjedt titkosítási protokoll a WPA. Ez igazából 802.11i elõdjének tekinthetõ, amelyet egy ipari csoport definiált, amíg a 802.11i minõsítés alatt állt. A WPA ennek megfelelõen teljesíti a 802.11i szabvány elvárásainak egy részét és kifejezetten a régi hardverek számára készült. A WPA mûködéséhez egyedül a TKIP titkosításra van szükségünk, amely az eredeti WEP titkosításból származik. A 802.11i engedi a TKIP használatát, de az adatok kódolására egy erõsebb titkosítás, az AES-CCM ismeretét is igényli. (Az AES a WPA esetében nem kell, mivel a régi eszközök esetében túlságosan költségesnek ítélték meg a használatát.) A fenti szabványokon kívül a 802.11e a másik fontos szabvány, amire tekintettel kell lennünk. Ez írja le a 802.11 hálózatokon a multimédiás alkalmazások közvetítéséhez, mint például a videók valós idejû lejátszásához vagy a VoIP (voice over IP) megvalósításához tartozó protokollokat. A 802.11i szabványhoz hasonlóan a 802.11e is magában foglal egy elõzetes specifikációt, amelyet WME (késõbb pedig már WMM)-nek neveznek. Ezt szintén egy ipari csoport definiálta a 802.11e részeként, amivel a 802.11e végsõ elfogadásáig tudják a multimédiás igényeket kiszolgálni. Amit a 802.11e és WME/WMM megoldásaival kapcsolatban érdemes tudnunk: a QoS (Quality of Service) protokoll és más egyéb fejlett közeghozzáférési protokollok segítségével a vezeték nélküli hálózatokban lehetõvé teszik a forgalom prioritás szerinti ütemezését. Ezen protokollok megfelelõ implementációjának segítségével tehát a fontosabb adatok nagy sebességû küldését és áramoltatását vagyunk képesek elérni. A &os; a 6.0 verzió óta ismeri a 802.11a, 802.11b és 802.11g szabványokon alapján mûködõ hálózatokat. A WPA és 802.11i biztonsági protokollok (a 11a, 11b és 11g szabványok bármelyike esetén) hasonlóképpen támogatottak, valamint a WME/WMM protokollok mûködéséhez szükséges QoS csak bizonyos vezeték nélküli eszközök esetében. Kezdeti beállítások A rendszermag beállítása A vezeték nélküli hálózatok használatához egy vezeték nélküli hálózati kártyára lesz szükségünk, valamint a rendszermagban is be kell állítani ehhez a megfelelõ támogatást. Ez utóbbit több különbözõ modulra szedték szét, és ezek közül csak azokat kell beállítani, amelyeket tényleg használni is fogunk. Elõször is tehát kell egy vezeték nélküli eszköz. Az elterjedtebb típusaik általában az Atheos által gyártott alkatrészeket tartalmazzák. Az ilyen fajtájú eszközöket az &man.ath.4; meghajtó kezeli, melyet úgy tudunk a rendszer indításakor betölteni, ha a /boot/loader.conf állományba felvesszük a következõ sort: if_ath_load="YES" Az Atheos meghajtója három különálló részre oszlik: maga a meghajtó (&man.ath.4;), a hardveres réteg, ami a chipfüggõ funkciókat kezeli (&man.ath.hal.4;) és a keretek küldésével kapcsolatban az átviteli sebesség megválasztását lehetõvé tevõ algoritmus (ez itt most az ath_rate_sample). Amikor ezt a támogatást modulként töltjük be, ezek a függõségek automatikusan feloldódnak. Ha az Atheos eszközök helyett valamelyik másikhoz tartozó modult szeretnénk használni, akkor például az Intersil Prism esetében a &man.wi.4; meghajtót kell megadnunk: if_wi_load="YES" A leírás további részeiben az &man.ath.4; eszközt fogjuk használni, minden más esetben ennek a nevét kell csak lecserélünk a példákban. A rendszerben elérhetõ vezeték nélküli meghajtók a &man.wlan.4; man oldal elején találhatóak. Ha a vezeték nélküli eszközünkhöz nem létezik natív &os;-s meghajtó, akkor az NDIS meghajtó segítségével akár közvetlenül a &windows;-os meghajtóját is használhatjuk. Az eszközmeghajtó beállításával együtt a 802.11 hálózatok támogatását is be kell töltenünk a rendszermagba. Ez az &man.ath.4; meghajtó esetében a legalább a &man.wlan.4; modul betöltését jelenti. Ez a modul automatikusan betöltõdik a vezeték nélküli eszközmeghajtóval együtt. Emellett még azokra a modulokra is szükségünk van, amelyek a használni kívánt biztonsági protokollokhoz nyújtanak kriptográfiai támogatást. Ezek hivatalosan a &man.wlan.4; modul kérésére automatikusan betöltõdnek, azonban itt most manuálisan állítjuk be. Erre a célra a következõ modulokat találjuk: &man.wlan.wep.4;, &man.wlan.ccmp.4; és &man.wlan.tkip.4;. A &man.wlan.ccmp.4; és &man.wlan.tkip.4; meghajtók csak akkor fognak kelleni, ha a WPA és/vagy a 802.11i biztonsági protokollokat használjuk. Amennyiben a hálózatunk teljesen nyitott (azaz nincs titkosítás), akkor még a &man.wlan.wep.4; támogatás sem kell. Ezeket a modulok úgy lehet betölteni a rendszerindításnál, ha felvesszük a következõ sorokat a /boot/loader.conf állományba: wlan_wep_load="YES" wlan_ccmp_load="YES" wlan_tkip_load="YES" Miután ezt megcsináltuk, egyszerûen csak indítsuk újra a gépünket. Ha még nem akarjuk újraindítani a gépet, akkor a &man.kldload.8; parancs segítségével akár kézzel is betölthetjük az elõbb felsorolt modulokat. Ha nem akarunk modulokat használni, a mûködéshez szükséges meghajtókat a rendszermagba is be tudjuk építeni a következõ sorok megadásával a rendszermag beállításait tartalmazó állományban: device ath # Atheros IEEE 802.11 vezeték nélküli hálózati meghajtó device ath_hal # az Atheros meghajtó hardveres rétege device ath_rate_sample # John Bicket "SampleRate" vezérlési algoritmusa device wlan # a 802.11 támogatása (kell!) device wlan_wep # WEP titkosítás támogatása a 802.11 eszközök számára device wlan_ccmp # AES-CCMP titkosítás támogatása a 802.11 eszközök számára device wlan_tkip # TKIP és Michael titkosítás támogatása a 802.11 eszközök számára A fentiek megadásával fordítsuk újra és telepítsük a rendszermagot, majd indítsuk újra a számítógépünket. Miután a rendszerünk újra elindult, a rendszer indítás során generált üzenetei között találnunk kell valamennyi információt a felismert vezeték nélküli eszközökrõl. Például: ath0: <Atheros 5212> mem 0xff9f0000-0xff9fffff irq 17 at device 2.0 on pci2 ath0: Ethernet address: 00:11:95:d5:43:62 ath0: mac 7.9 phy 4.5 radio 5.6 Az infrastrukturális mûködési mód Általában az infrastrukturális avagy a BBS mód használata a gyakori. Ebben a mûködési módban adott számú vezeték nélküli hozzáférési pont csatlakozik a hagyományos hálózatra. Mindegyik vezeték nélküli hálózatnak saját neve van, amit a hálózat SSID-jének hívunk. A vezeték nélküli kliensek ezekhez a vezeték nélküli hozzáférési pontokhoz kapcsolódnak. A &os;-s kliensek használata Hogyan keressünk hozzáférési pontokat A hálózatok kereséséhez az ifconfig paranccsal tudunk nekifogni. Egy ilyen kérés kiszolgálása eltarthat néhány pillanatig, mivel ekkor a rendszernek végig kell bóklásznia az összes elérhetõ frekvenciát és azokon hozzáférési pontok után kutatni. Egyedül a rendszeradminisztrátor kezdeményezheti ezeket a kereséseket: &prompt.root; ifconfig ath0 up scan SSID BSSID CHAN RATE S:N INT CAPS dlinkap 00:13:46:49:41:76 6 54M 29:3 100 EPS WPA WME freebsdap 00:11:95:c3:0d:ac 1 54M 22:1 100 EPS WPA Csak jelzésû felületen tudunk hálózatokat keresni. További keresésekre már nincs szükség a felület állapotban tartásához. A keresés során keletkezõ listában láthatjuk megtalált BBS vagy IBBS fajtájú hálózatokat. A hálózatok neve és SSID-ja mellett még megjelenik egy BSSID oszlop is, ahol a hozzáférési pontok MAC-címe szerepel. A CAPS oszlop az egyes állomások tulajdonságait adja meg: E Extended Service Set (ESS): az állomás egy infrastrukturális vagyis BBS hálózat része. I IBSS/ad-hoc hálózat: az állomás egy ad-hoc hálózat része. P Privacy: a BBS-en belül minden keretet titkosítani kell. Tehát a BSS arra kötelezi az állomást, hogy WEP, TKIP vagy AES-CCMP titkosítás használatával kódolja a hálózat tagjai között közlekedõ kereteket. S Short Preamble: a hálózatban rövid bevezetõjeleket használnak (a 802.11b High Rate/DSSS PHY elõírásai szerint), ahol a szokványos 128 bites szinkronizációs mezõ hossza csak 56 bit. s Short Slot Time: a 802.11g hálózat rövid slotidõt használ, mivel nem találhatóak benne régi (802.11b szabványú) állomások. A jelenleg ismert hálózatok listáját így tudjuk lekérdezni: &prompt.root; ifconfig ath0 list scan Ezt az információt maga az adapter automatikusan, vagy a felhasználó tudja frissíteni a kérés kiadásával. Az elavult adatok maguktól törlõdnek a gyorsítótárból, így idõvel a lista zsugorodni fog, hacsak nem keresünk folyamatosan hálózatokat. Alapvetõ beállítások Ebben a szakaszban arra mutatunk példákat, hogy miként tudunk &os; alatt titkosítás nélkül használni egy vezeték nélküli hálózati kártyát. Miután elsajátítottuk az itt szereplõ - ismereteket, határozattan javasoljuk, hogy a + ismereteket, határozottan javasoljuk, hogy a vezeték nélküli hálózatunkat WPA használatával állítsuk be. A vezeték nélküli hálózatok beállítása három elemi lépésbõl épül fel: a hozzáférési pont kiválasztása, az állomásunk hitelesítése és az IP-cím beállítása. A következõkben ezeket a lépéseket vitatjuk meg. A hozzáférési pont kiválasztása A legtöbb esetben hagyjuk, hogy a rendszer válassza ki magának a különbözõ heurisztikák alapján a leginkább megfelelõ hozzáférési pontot. Ez az alapértelmezett tevékenység, amikor aktiváljuk a felületet vagy valamilyen más módon, például az/etc/rc.conf állományból hivatkozunk rá: ifconfig_ath0="DHCP" Ha viszont több hozzáférési pont közül mi magunk akarunk kiválasztani egyet, akkor ezt az SSID megadásával tehetjük meg: ifconfig_ath0="ssid saját_ssid DHCP" Amikor olyan környezetben vagyunk, ahol több hozzáférési pontnak is megegyezik az SSID-ja (gyakran így próbálják egyszerûsíteni azt, hogy automatikusan váltani lehessen köztük), akkor szükségünk lehet ezt egy adott eszközhöz hozzárendelni. Ebben az esetben a hozzáférési pont BSSID-ját is definiálni kell (és az SSID-t akár el is hagyhatjuk): ifconfig_ath0="ssid saját_ssid bssid xx:xx:xx:xx:xx:xx DHCP" Más módokon is képesek vagyunk szabályozni a hozzáférési pontok megválasztását, például a rendszerünk által vizsgált frekvenciasávok megadásával. Ez olyankor tud hasznos lenni, ha többsávos vezeték nélküli kártyánk van, és az összes tartomány végigpásztázása túlságosan sok idõt venne el. Ezt a mûvelet a paraméter megadásával lehet egy konkrét sávra leszûkíteni, például a ifconfig_ath0="mode 11g ssid saját_ssid DHCP" beállítás hatására a kártya 802.11g módban fog üzemelni, ami kizárólag csak 2,4 GHz-es frekvenciákon használható, így az 5 GHz-es csatornákat egyszerûen figyelmen kívül hagyjuk. Ugyanezt a paraméterrel is meg tudjuk oldani, mivel így a mûködést egy adott frekvenciára korlátozzuk, valamint a paraméterrel, ahol a pásztázandó csatornákat sorolhatjuk fel. Ezekrõl a paraméterekrõl részletesebb leírást az &man.ifconfig.8; man oldalon találhatunk. Hitelesítés Miután sikeresen kiválasztottuk a számunkra megfelelõ hozzáférési pontot, az adatok küldéséhez az állomásunknak valamilyen módon hitelesítenie kell magát. A hitelesítés több módon történhet. Erre a leggyakrabban alkalmazott sémát nyílt hitelesítésnek (open authentication) nevezik, ahol a hálózathoz tetszõleges állomás csatlakozhat és kommunikálhat vele. Ezt a típusú hitelesítést akkor érdemes használni, amikor a vezeték nélküli hálózatunkat teszteljük. Más sémákban az adatfolyam megindításához egy titkosítási kézfogás szükséges, vagy elõre megosztott kulcsok esetleg jelszavak segítségével, vagy bonyolultabb sémák esetében itt még olyan különbözõ háttérszolgáltatások is megjelennek, mint például a RADIUS. A legtöbb felhasználó a nyílt hitelesítést használja, ami egyben az alapértelmezés is. A másik legelterjedtebb beállítás a WPA-PSK, avagy WPA Personal, amelyrõl lentebb még szólni fogunk. Ha &apple; &airport; Extreme Base Station típusú hozzáférési pontunk van, akkor az osztott kulcsú hitelesítés mellett egy WEP kulcsot is be állítanunk. Ezt az /etc/rc.conf állományban vagy a &man.wpa.supplicant.8; programban tehetjük meg. Ha egyetlen &airport; bázisállomásunk van, akkor az elérést valahogy így tudjuk beállítani: ifconfig_ath0="authmode shared wepmode on weptxkey 1 wepkey 01234567 DHCP" Általánosságban véve elmondhatjuk, hogy az osztott kulcsú hitelesítést inkább kerüljük el, mivel WEP kulcsok használatára alapszik és ráadásul olyan módon, hogy nagyon könnyû feltörni. Ha már mindenképpen a WEP mellett kell döntenünk (például a régebbi eszközökkel így tudunk csak kompatibilisek maradni), akkor jobban járunk, ha a nyílt hitelesítéshez alkalmazzuk. A WEP használatát érintõ további információkat a ban találjuk. IP-cím szerzése DHCP használatával Miután kiválasztottunk egy hozzáférési pontot és beállítottuk a hitelesítés paramétereit, egy IP-cím is kelleni fog a kommunikációhoz. Az esetek túlnyomó részében DHCP-n keresztül kapunk IP-címet a vezeték nélküli kapcsolatunkhoz. Ezt úgy érhetjük el, ha egyszerûen megnyitjuk az /etc/rc.conf állományt és az alábbihoz hasonló módon felvesszük a DHCP paramétert az eszközünk beállításaihoz: ifconfig_ath0="DHCP" Így már készen is állunk a vezeték nélküli felület használatára: &prompt.root; /etc/rc.d/netif start Ahogy a felület mûködõképessé válik, az ifconfig parancs segítségével ellenõrizni is tudjuk az ath0 felület állapotát: &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.1.100 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.1.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (OFDM/54Mbps) status: associated ssid dlinkap channel 6 bssid 00:13:46:49:41:76 authmode OPEN privacy OFF txpowmax 36 protmode CTS bintval 100 A status: associated azt jelenti, hogy sikeresen csatlakoztunk egy vezeték nélküli hálózathoz (jelen esetben ez a dlinkap). A bssid 00:13:46:49:41:76 rész a hozzáférési pont MAC-címét tartalmazza. Az authmode pedig arról számol be, hogy a kommunikáció nem titkosított (OPEN). Statikus IP-cím Ha valami okból nem tudjuk az IP-címünket DHCP szerveren keresztül lekérni, beállíthatunk rögzített IP-címet is. Ehhez nem kell mást tennünk, mint a korábban bemutatott DHCP kulcsszót kicserélni egy konkrét címmel. A hozzáférési ponthoz megadott többi paramétert azonban feltétlenül hagyjuk meg: ifconfig_ath0="ssid saját_ssid inet 192.168.1.100 netmask 255.255.255.0" WPA A WPA (Wi-Fi Protected Access, vagyis védett wi-fi hozzáférés) a 802.11 szabványokban használatos biztonsági protokoll, amelyet a WEP gyengeségeinek és megfelelõ hitelesítésének ellensúlyozására dolgoztak ki. A WPA a 802.1X hitelesítési protokolljait erõsíti és az adat sértetlenségének megõrzésére a WEP helyett több titkosítási algoritmust is felhasznál. A WPA által igényelt egyetlen titkosítás a TKIP (Temporary Key Integrity Protocol, vagyis az ideiglenes kulcs integritási protokoll), amely a WEP által az integritás ellenõrzésére és a bejutások észlelésére és azok reagálására szánt alap RC4 titkosítást bõvíti ki. A TKIP a régebbi hardvereken csupán szoftveres módosítással mûködõképessé tehetõ. Ez a kompromisszum a védelmet ugyan növeli, de még mindig kevés a támadások megfelelõ elhárításához. A WPA a TKIP mellett tartalmazza még az AES-CCMP titkosítást is, és ennek a használata javasolt. Ezt a specifikációt gyakran WPA2 (vagy RSN) néven emlegetik. A WPA definiál hitelesítési és titkosítási protokollokat. A hitelesítés általában a következõ két technika egyike alapján történik: vagy 802.1X és egy háttérszolgáltatás, például a RADIUS segítségével, vagy egy elõre megosztott kulcsot alkalmazó minimális kézfogással az állomás és a hozzáférési pont között. Az elõbbit gyakran WPA Enterprise-nak, míg az utóbbit WPA Personalnak hívják. Mivel a legtöbben nem állítanak be egy komplett RADIUS alapú szervert a vezeték nélküli hálózatukhoz, ezért a WPA-PSK a WPA leginkább elterjedten használt változata. A vezeték nélküli kapcsolat és a hitelesítés (kulcs alapján vagy szerverrel) vezérlését a &man.wpa.supplicant.8; segédprogram végzi. Ennek a programnak mûködéséhez egy konfigurációs állományra van szüksége, amely az /etc/wpa_supplicant.conf néven érhetõ el. Errõl az állományról bõvebb információt a &man.wpa.supplicant.conf.5; man oldalán lelhetünk. WPA-PSK A WPA-PSK, más néven WPA-Personal, egy adott jelszó alapján generált elõre megosztott kulcssal (pre-shared key, PSK) mûködik, amit a vezeték nélküli hálózatokban mesterkulcsént használnak. Ez azt jelenti, hogy minden egyes vezeték nélküli felhasználó ugyanazon a kulcson osztozik. A WPA-PSK olyan kis méretû hálózatok esetében megfelelõ, ahol a hitelesítést elvégzõ szerver használata nem lehetséges vagy nem oldható meg. Mindig igyekezzünk erõs jelszavakat használni, melyek kellõen hosszúak és sokféle karaktert tartalmaznak, és így nehezebben fejthetõek meg vagy törhetõek fel. Elõször az /etc/wpa_supplicant.conf állományban állítsuk be az SSID-t és a hálózatunkhoz tartozó elõre megosztott kulcsot: network={ ssid="freebsdap" psk="freebsdmall" } Ezután az /etc/rc.conf állományban jelezzük, hogy a vezeték nélküli eszközt a WPA segítségével állítjuk be és az IP-címet a DHCP szervertõl kérjük el: ifconfig_ath0="WPA DHCP" Innentõl már fel is tudjuk éleszteni a felületet: &prompt.root; /etc/rc.d/netif start Starting wpa_supplicant. DHCPDISCOVER on ath0 to 255.255.255.255 port 67 interval 5 DHCPDISCOVER on ath0 to 255.255.255.255 port 67 interval 6 DHCPOFFER from 192.168.0.1 DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPACK from 192.168.0.1 bound to 192.168.0.254 -- renewal in 300 seconds. ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.254 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (OFDM/36Mbps) status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode WPA privacy ON deftxkey UNDEF TKIP 2:128-bit txpowmax 36 protmode CTS roaming MANUAL bintval 100 Kézzel is megpróbálhatjuk elindítani az elõbb elkészített /etc/wpa_supplicant.conf állomány használatával: &prompt.root; wpa_supplicant -i ath0 -c /etc/wpa_supplicant.conf Trying to associate with 00:11:95:c3:0d:ac (SSID='freebsdap' freq=2412 MHz) Associated with 00:11:95:c3:0d:ac WPA: Key negotiation completed with 00:11:95:c3:0d:ac [PTK=TKIP GTK=TKIP] A következõ parancs a dhclient indítása legyen, amivel megszerezzük a DHCP szervertõl az IP-címünket: &prompt.root; dhclient ath0 DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPACK from 192.168.0.1 bound to 192.168.0.254 -- renewal in 300 seconds. &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.254 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (OFDM/48Mbps) status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode WPA privacy ON deftxkey UNDEF TKIP 2:128-bit txpowmax 36 protmode CTS roaming MANUAL bintval 100 Ha az /etc/rc.conf állományban szerepel a ifconfig_ath0="DHCP" sor, akkor egyáltalán nem szükséges a dhclient parancs manuális kiadása, mivel a dhclient magától el fog indulni, miután a wpa_supplicant egyeztette a kulcsokat. Amikor a DHCP nem használható, megadhatunk a statikus IP-címet is, miután a wpa_supplicant sikeresen lebonyolította a hitelesítést: &prompt.root; ifconfig ath0 inet 192.168.0.100 netmask 255.255.255.0 &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.100 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (OFDM/36Mbps) status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode WPA privacy ON deftxkey UNDEF TKIP 2:128-bit txpowmax 36 protmode CTS roaming MANUAL bintval 100 Ha egyáltalán nem használunk DHCP szervert, akkor nekünk kell beállítani az alapértelmezett átjárót és a névszervert is: &prompt.root; route add default alapértelmezett_átjáró &prompt.root; echo "nameserver névszerver" >> /etc/resolv.conf WPA és EAP-TLS A másik mód, ahogy a WPA használható, az a 802.1X hitelesítési szerveren keresztül történik, és ebben az esetben a WPA neve WPA-Enterprise. Ez sokkal biztonságosabb a WPA-Personal elõre kiosztott kulcsaival szemben. A WPA-Enterprise az EAP (Extensible Authentication Protocol, azaz Bõvíthetõ hitelesítési protokoll) használatán alapszik. Az EAP önmaga nem végez titkosítást, mivel úgy alakították ki, hogy magát az EAP protokollt kell egy titkosított járaton keresztül bújtatni. Az EAP hitelesítési módszereinek több típusát is kidolgozták, melyek közül a legismertebbek az EAP-TLS, EAP-TTLS valamint a EAP-PEAP. Az EAP-TLS (EAP szállítási rétegbeli védelemmel) a vezeték nélküli világban egy nagyon jól támogatott hitelesítési protokoll, mivel ez volt az elsõ EAP módszer, amit a Wi-fi szövetség jóváhagyott. Az EAP-TLS mûködéséhez három tanúsítvány kell: egy hitelesítõ hatóságtól (Certificate Authority, CA), egy a hitelesítést végzõ szervertõl és egy a klienstõl. Ezzel az EAP módszerrel mind a hitelesítõ szerver, mind a vezeték nélküli kliens külön képviselik a saját tanúsítványaikat, és ezeket a szervezetünket hitelesítõ hatóság aláírása alapján ellenõrzik. A korábbiaknak megfelelõen a beállításokat szintén az /etc/wpa_supplicant.conf állományon keresztül végezzük el: network={ ssid="freebsdap" proto=RSN key_mgmt=WPA-EAP eap=TLS identity="loader" ca_cert="/etc/certs/cacert.pem" client_cert="/etc/certs/clientcert.pem" private_key="/etc/certs/clientkey.pem" private_key_passwd="freebsdmallclient" } Ez a mezõ adja meg a hálózat nevét (SSID). Itt az RSN (IEEE 802.11i), vagyis a WPA2 protokollt használjuk. A key_mgmt sor a kulcskezelési protokollt adja meg. A mi esetünkben ez a WPA lesz, EAP hitelesítéssel: WPA-EAP. Ebben a mezõben az EAP módszert nevezzük meg a kapcsolathoz. Az identity mezõ az EAP esetén használt azonosítót tartalmazza. A ca_cert mezõ a hitelesítõ hatóság tanúsítványát tároló állomány elérési útvonalát adja meg. Ezt a szerver tanúsítványának hitelesítéséhez használjuk. A client_cert sor a kliens tanúsítványát tartalmazó állomány elérési útvonalát adja meg. Ennek a vezeték nélküli hálózat minden egyes kliense esetében egyedinek kell lennie. A private_key mezõ a kliens tanúsítvánáynak privát kulcsát tároló állomány elérési útját adja meg. A private_key_passwd mezõ a privát kulcshoz tartozó jelmondatot rögzíti. Az /etc/rc.conf állományba vegyük fel a következõ sort: ifconfig_ath0="WPA DHCP" A következõ lépés a felület felébresztése lesz az rc.d eszköz segítségével: &prompt.root; /etc/rc.d/netif start Starting wpa_supplicant. DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPACK from 192.168.0.20 bound to 192.168.0.254 -- renewal in 300 seconds. ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.254 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (DS/11Mbps) status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode WPA2/802.11i privacy ON deftxkey UNDEF TKIP 2:128-bit txpowmax 36 protmode CTS roaming MANUAL bintval 100 Természetesen, ahogy azt már az elõbbiekben is megmutattuk, mindezt manuálisan is el tudjuk végezni a wpa_supplicant és az ifconfig parancsok segítségével. WPA és EAP-TTLS Az EAP-TLS használatakor mind a hitelesítést végzõ szervernek és kliensnek is kell tanúsítvány, azonban az EAP-TTLS ( szállítási rétegbeli védelem EAP tunnelen keresztül) esetében a kliensnél ez elhagyható. Ez a módszer nagyjából olyan, mint amit a webes oldalak csinálnak, ahol a webszerverek egy védett SSL tunnelt képeznek még akkor is, amikor a látogatók nem rendelkeznek kliens oldali tanúsítvánnyal. Az EAP-TTLS egy titkosított TLS tunnelen keresztül védi le a hitelesítési adatok forgalmát. Ezt ismét az /etc/wpa_supplicant.conf állományon keresztül tudjuk beállítani: network={ ssid="freebsdap" proto=RSN key_mgmt=WPA-EAP eap=TTLS identity="test" password="test" ca_cert="/etc/certs/cacert.pem" phase2="auth=MD5" } Ebben a mezõben az EAP módszert állítjuk be a kapcsolathoz. Az identity mezõ a titkosított TLS tunnelen keresztül az EAP hitelesítésnél felhasznált azonosítót adja meg. A password tartalmazza az EAP hitelesítésnél használt jelmondatot. A ca_cert mezõ hivatkozik a hitelesítõ hatóság tanúsítványát tartalmazó állományra. Ez az állomány kell a szerver tanúsítványának ellenõrzéséhez. Ebben a mezõben a titkosított TLS tunnelben használt hitelesítési módszer nevezzük meg. Jelen esetünkben ez az EAP MD5-Challenge használatával. A belsõ hitelesítés fázisát gyakran csak phase2-nak (2. fázisnak) hívják. Mindezek mellett még a következõ sort is vegyük fel az /etc/rc.conf állományba: ifconfig_ath0="WPA DHCP" Ezután hozzuk mûködésbe a felületet: &prompt.root; /etc/rc.d/netif start Starting wpa_supplicant. DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPACK from 192.168.0.20 bound to 192.168.0.254 -- renewal in 300 seconds. ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.254 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (DS/11Mbps) status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode WPA2/802.11i privacy ON deftxkey UNDEF TKIP 2:128-bit txpowmax 36 protmode CTS roaming MANUAL bintval 100 WPA és EAP-PEAP A PEAP (Védett EAP) az EAP-TTLS egyik alternatívájaként jött létre. A PEAP módszernek két változata van, melyek közül a leggyakoribb a PEAPv0/EAP-MSCHAPv2. A leírás további részében a PEAP elnevezéssel erre az EAP módszerre fogunk hivatkozni. A PEAP az EAP-TLS után a leginkább alkalmazott szabvány, más szóval, ha a hálózatunkban többféle operációs rendszer is megtalálható, akkor az EAP-TLS után valószínûleg a PEAP lesz a másik, amit mindegyik ismerni fog. A PEAP hasonló az EAP-TTLS-hez: szerver oldali tanúsítványokkal hitelesíti a klienseket és titkosított TLS tunnelt hoz létre a kliens és a hitelesítést végzõ szerver között, amivel segíti megóvni a hitelesítési információkat. Biztonság szempontjából az EAP-TTLS és a PEAP között az a különbség, hogy a PEAP hitelesítés a felhasználói nevet titkosítatlanul küldi és csak a jelszó megy át a titkosított TLS tunnelen. Az EAP-TTLS egyaránt a TLS tunnelt használja mind a felhasználói név, mind a jelszó esetében. Az EAP-PEAP beállításait az /etc/wpa_supplicant.conf állományba kell felvenni: network={ ssid="freebsdap" proto=RSN key_mgmt=WPA-EAP eap=PEAP identity="test" password="test" ca_cert="/etc/certs/cacert.pem" phase1="peaplabel=0" phase2="auth=MSCHAPV2" } Ebben a mezõben megadjuk, az EAP módszert használjuk a kapcsolathoz. Az identity mezõ az EAP hitelesítés során a titkosított TLS tunnelben átküldött azonosítót tartalmazza. A password mezõ az EAP hitelesítés során használt jelmondatot definiálja. A ca_cert mezõ a hitelesítõ hatóság tanúsítványát tartalmazó állomány elérési útját adja meg. Ez az állomány kell a szerver tanúsítványának ellenõrzéséhez. Ez a mezõ a hitelesítés elsõ fázisának (vagyis a TLS tunnel) paramétereit tartalmazza. A hitelesítést végzõ szervertõl függõen a hitelesítéshez meg kell adnunk bizonyos címkéket. A legtöbb esetben a címke a kliens oldali EAP titkosítás lesz, amit a peaplabel=0 használatával állítunk be. A részleteket a &man.wpa.supplicant.conf.5; man oldalon olvashatjuk. Ebben a mezõben a titkosított TLS tunnelben alkalmazott hitelesítést protokollt nevezzük meg. A PEAP esetében ez az auth=MSCHAPV2 lesz. A következõket kell még hozzátennünk az /etc/rc.conf állományhoz: ifconfig_ath0="WPA DHCP" Ezután már mûködésbe is hozhatjuk a felületet: &prompt.root; /etc/rc.d/netif start Starting wpa_supplicant. DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPACK from 192.168.0.20 bound to 192.168.0.254 -- renewal in 300 seconds. ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.254 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (DS/11Mbps) status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode WPA2/802.11i privacy ON deftxkey UNDEF TKIP 2:128-bit txpowmax 36 protmode CTS roaming MANUAL bintval 100 WEP A WEP (Wired Equivalent Privacy, azaz kábellel egyenértékû titkosság) az eredeti 802.11 szabvány része. Nincs külön hitelesítési mechanizmusa, csupán a hozzáférés-vezérlés egy gyenge formájával találkozhatunk benne, amit azonban könnyen fel lehet törni. A WEP ifconfig parancs használatán keresztül állítható be: &prompt.root; ifconfig ath0 ssid saját_hálózat wepmode on weptxkey 3 wepkey 3:0x3456789012 \ inet 192.168.1.100 netmask 255.255.255.0 A weptxkey utal arra, hogy a küldés során WEP kulcsot használunk. Itt most egy harmadik kulcsot használtunk, amelynek egyeznie kell a hozzáférési pont beállításaival. A wepkey után következik a kiválasztott WEP kulcs. index:kulcs alakban kell megadni, és ha itt nem adunk meg indexet, akkor azzal az 1 indexû kulcsot állítjuk be. Úgyis fogalmazhatnánk, hogy az indexet csak olyankor kell megadni, amikor nem az elsõ kulcsot akarjuk használni. A 0x3456789012 értéket a hozzáférési pontnál beállított kulcsra kell beállítani. Ha érdekelnek minket a további részletek, akkor bátran lapozzuk fel az &man.ifconfig.8; parancs man oldalát. A wpa_supplicant segédprogramot is bevonhatjuk a vezeték nélküli felületek WEP alapú használatába. A fenti példát a következõ módon tudjuk leírni az /etc/wpa_supplicant.conf állományban: network={ ssid="sajat_halozat" key_mgmt=NONE wep_key3=3456789012 wep_tx_keyidx=3 } Majd: &prompt.root; wpa_supplicant -i ath0 -c /etc/wpa_supplicant.conf Trying to associate with 00:13:46:49:41:76 (SSID='dlinkap' freq=2437 MHz) Associated with 00:13:46:49:41:76 Az ad-hoc mûködési mód Az IBSS vagy más néven ad-hoc módot pont-pont típusú kapcsolatok kialakítására tervezték. Például, ha az A és a B gépek között egy ad-hoc típusú hálózatot akarunk létesíteni, akkor egyszerûen csak ki kell választanunk két IP-címet és egy SSID-t. Így állítjuk be az A gépet: &prompt.root; ifconfig ath0 ssid freebsdap mediaopt adhoc inet 192.168.0.1 netmask 255.255.255.0 &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 192.168.0.1 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 inet6 fe80::211:95ff:fec3:dac%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x4 ether 00:11:95:c3:0d:ac media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect <adhoc> (autoselect <adhoc>) status: associated ssid freebsdap channel 2 bssid 02:11:95:c3:0d:ac authmode OPEN privacy OFF txpowmax 36 protmode CTS bintval 100 Az adhoc paraméterrel utalunk arra, hogy a felület most IBSS módban mûködik. A B gépen ezután már képesek vagyunk észlelni az A gépet: &prompt.root; ifconfig ath0 up scan SSID BSSID CHAN RATE S:N INT CAPS freebsdap 02:11:95:c3:0d:ac 2 54M 19:3 100 IS A kimenetben szereplõ I is megerõsíti, hogy az A gépet ad-hoc módban érjük el. Így már csak a B gépet kell beállítanunk egy másik IP-címmel: &prompt.root; ifconfig ath0 ssid freebsdap mediaopt adhoc inet 192.168.0.2 netmask 255.255.255.0 &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.2 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect <adhoc> (autoselect <adhoc>) status: associated ssid freebsdap channel 2 bssid 02:11:95:c3:0d:ac authmode OPEN privacy OFF txpowmax 36 protmode CTS bintval 100 Most már mind az A és mind a B készen áll az adatok cseréjére. &os; alapú hozzáférési pontok A &os; képes hozzáférési pontként (Access Point, AP) is üzemelni, így nem kell külön hardveres hozzáférési pontot vásárolnunk vagy ad-hoc hálózatot használnunk. Ez különösen akkor hasznos, amikor a &os; gépet egy másik hálózat (például az internet) felé állítottuk be átjárónak. Alapvetõ beállítások Mielõtt nekiállnánk a &os;-s gépünket hozzáférési pontnak beállítani, egy olyan rendszermagra lesz szükségünk, amely tartalmazza a megfelelõ vezeték nélküli támogatást a kártyánkhoz. Emellett az alkalmazni kívánt biztonsági protokollok támogatását is bele kell építenünk. Ennek részleteit lásd a ban. Jelenleg az NDIS meghajtón keresztül használt &windows;-os meghajtók nem teszik lehetõvé hozzáférési pontok kialakítását. Egyedül a vezeték nélküli eszközök natív &os;-s meghajtói ismerik a hozzáférési pont módot. Ahogy betöltöttük a vezeték nélküli hálózatok támogatását, egybõl ellenõrizni is tudjuk, hogy a vezeték nélküli eszközünk használható-e hozzáférési pontként (avagy hostap módban): &prompt.root; ifconfig ath0 list caps ath0=783ed0f<WEP,TKIP,AES,AES_CCM,IBSS,HOSTAP,AHDEMO,TXPMGT,SHSLOT,SHPREAMBLE,MONITOR,TKIPMIC,WPA1,WPA2,BURST,WME> A fenti kimenetben láthatjuk a kártyánk tulajdonságait. A HOSTAP szó arról tanúskodik, hogy a vezeték nélküli kártyánk képes hozzáférési pontként viselkedni. Mellette még a különféle támogatott titkosítási módszerek is láthatóak: WEP, TKIP, WPA2 stb. Ezekbõl az információkból tudjuk kideríteni, hogy a hozzáférési pontunkon milyen titkosítási protokollokat tudunk használni. A vezeték nélküli eszközünket most már átállíthatjuk hozzáférési pontnak, amihez megadunk még egy SSID-t és egy IP-címet: &prompt.root; ifconfig ath0 ssid freebsdap mode 11g mediaopt hostap inet 192.168.0.1 netmask 255.255.255.0 Az ifconfig parancs ismételt használatával le is tudjuk kérdezni az ath0 felület állapotát: &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 192.168.0.1 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 inet6 fe80::211:95ff:fec3:dac%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x4 ether 00:11:95:c3:0d:ac media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect mode 11g <hostap> status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode OPEN privacy OFF txpowmax 38 bmiss 7 protmode CTS burst dtimperiod 1 bintval 100 A hostap paraméterbõl kiderül, hogy a felület hozzáférési pont módban van. Ha az /etc/rc.conf állományban megadjuk a következõ sort, akkor a felület beállítása a rendszer indításakor magától megtörténik: ifconfig_ath0="ssid freebsdap mode 11g mediaopt hostap inet 192.168.0.1 netmask 255.255.255.0" Hitelesítés vagy titkosítás nélküli hozzáférési pontok Habár a hozzáférési pontok mûködtetése nem javasolt hitelesítés vagy titkosítás nélkül, ebben a módban könnyen meg tudunk gyõzõdni a hozzáférési pontunk használhatóságáról. Ez a típusú konfiguráció ezenkívül még fontos szerepet játszik a klienseken felbukkanó hibák kiszûrésében is. Miután sikerült az elõbbiekben bemutatottak alapján beállítani a hozzáférési pontunkat, egy másik vezeték nélküli géprõl rögtön meg is kezdhetjük a keresését: &prompt.root; ifconfig ath0 up scan SSID BSSID CHAN RATE S:N INT CAPS freebsdap 00:11:95:c3:0d:ac 1 54M 22:1 100 ES Láthatjuk, hogy a kliens megtalálta a hozzáférési pontot és tudunk is rá kapcsolódni: &prompt.root; ifconfig ath0 ssid freebsdap inet 192.168.0.2 netmask 255.255.255.0 &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.2 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (OFDM/54Mbps) status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode OPEN privacy OFF txpowmax 36 protmode CTS bintval 100 WPA titkosítást használó hozzáférési pontok Ebben a szakaszban a &os;-s hozzáférési pontunkat WPA titkosítással állítjuk be. A WPA és a WPA alapú kliensek beállításának részleteit a ban találjuk. A WPA titkosítást használó hozzáférési pontokon a hostapd démon foglalkozik a kliensek hitelesítésével és a kulcsok kezelésével. A továbbiakban az összes beállítást egy olyan &os;-s gépen végezzük el, amely hozzáférési pontként mûködik. Ahogy sikerült beállítanunk a hozzáférési pont módot, az /etc/rc.conf állományban a következõ sor segítségével könnyen meg tudjuk oldani, hogy az hostapd démon a rendszerrel együtt magától elinduljon: hostapd_enable="YES" Mielõtt megpróbálnánk beállítani a hostapd démont, ne felejtsük el elvégezni a ban említett alapvetõ beállításokat sem. WPA-PSK A WPA-PSK használatát olyan kis méretû hálózatok számára szánják, ahol egy külön hitelesítõ szervert alkalmazása nem lehetséges vagy nem kívánatos. A konfiguráció az /etc/hostapd.conf állományon keresztül történik: interface=ath0 debug=1 ctrl_interface=/var/run/hostapd ctrl_interface_group=wheel ssid=freebsdap wpa=1 wpa_passphrase=freebsdmall wpa_key_mgmt=WPA-PSK wpa_pairwise=CCMP TKIP Ebben a mezõben jelöljük ki a hozzáférési pontként használt vezeték nélküli felületet. Ebben a mezõben adjuk meg a hostapd futtatása során keletkezõ üzenetek részletességét. A példában szereplõ 1 érték ennek a legkisebb szintjét jelöli. A ctrl_interface mezõ megadja a hostapd által használt könyvtár elérési útvonalát, amiben azokat a tartományokhoz tartozó socketeket tároljuk, amelyeken keresztül olyan programokkal tudunk kommunikálni, mint például a &man.hostapd.cli.8;. Itt az alapértelmezett értéket írtuk be. A ctrl_interface_group sor beállítja azt a csoportot (ez jelen esetben a wheel), amin keresztül a vezérlõfelület (control interface) állományaihoz hozzá tudunk férni. Ebben a mezõben a hálózat nevét állítjuk be. A wpa mezõvel engedélyezzük a WPA használatát és megadjuk, hogy melyik WPA hitelesítési protokollt alkalmazzuk. Az itt szereplõ 1 érték a WPA-PSK hitelesítés állítja be a hozzáférési pont számára. A wpa_passphrase mezõ a WPA hitelesítéshez szükséges ASCII jelmondatot tartalmazza. Lehetõleg mindig erõs jelszavakat használjunk, amelyek kellõen hosszúak és sokféle karaktert tartalmaznak, így nehezebben fejthetõek meg vagy törhetõek fel. A wpa_key_mgmt sor a kulcsok kezelésére használt protokollt definiálja. Ez a mi esetünk most a WPA-PSK. A wpa_pairwise mezõ a hozzáférési pont által elfogadott titkosítási algoritmusokat határozza meg. A példában a TKIP (WPA) és CCMP (WPA2) titkosítást is támogatjuk. A CCMP titkosítás a TKIP egyik alternatívája, és lehetõség szerint használjuk ezt. A TKIP csak olyan állomások esetében javasolt, amelyek nem támogatják a CCMP használatát. A következõ lépés a hostapd elindítása: &prompt.root /etc/rc.d/hostapd forcestart &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 2290 inet 192.168.0.1 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 inet6 fe80::211:95ff:fec3:dac%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x4 ether 00:11:95:c3:0d:ac media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect mode 11g <hostap> status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode WPA2/802.11i privacy MIXED deftxkey 2 TKIP 2:128-bit txpowmax 36 protmode CTS dtimperiod 1 bintval 100 A hozzáférési pont mostantól mûködik, innentõl a kliensek már képesek csatlakozni hozzá, bõvebben lásd a ban. A hozzáférési ponthoz tartozó állomásokat az ifconfig ath0 list sta paranccsal tudjuk listázni. WEP titkosítást használó hozzáférési pontok A WEP titkosítást nem javasoljuk a hozzáférési pontok esetében, mivel nem tartalmaz semmilyen hitelesítési mechanizmust és könnyen feltörhetõ. Egyes régebbi vezeték nélküli kártyák azonban csak a WEP által nyújtott védelmet ismerik, ezért az ilyenek csak olyan hozzáférési pontokhoz tudnak csatlakozni, amelyek vagy nem használnank hitelesítést és titkosítást, vagy erre a WEP protokollt használják. A vezeték nélküli eszközt tegyük hozzáférési pont módba és állítsuk be neki a megfelelõ SSID-t és IP-címet: &prompt.root; ifconfig ath0 ssid freebsdap wepmode on weptxkey 3 wepkey 3:0x3456789012 mode 11g mediaopt hostap \ inet 192.168.0.1 netmask 255.255.255.0 A weptxkey beállítás után adjuk meg a küldéshez használt WEP kulcsot. Itt a harmadik kulcsot adtuk meg (vegyük észre, hogy a kulcsok számozása az 1 értékkel kezdõdik). Ez a paramétert az adatok tényleges titkosításához kell megadni. A wepkey a kiválasztott WEP kulcs beállítását jelöli, aminek a formátuma index:kulcs. Ha itt nem adunk meg indexet, akkor automatikusan az elsõ kulcsot állítjuk be. Ezért talán mondanunk sem kell, hogy az indexet csak akkor kell megadni, ha nem az elsõ kulcsot akarjuk használni. A ath0 felület állapotának megtekintéséhez adjuk ki megint az ifconfig parancsot: &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 192.168.0.1 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 inet6 fe80::211:95ff:fec3:dac%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x4 ether 00:11:95:c3:0d:ac media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect mode 11g <hostap> status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode OPEN privacy ON deftxkey 3 wepkey 3:40-bit txpowmax 36 protmode CTS dtimperiod 1 bintval 100 Egy másik vezeték nélküli géprõl most már megpróbálhatjuk megkeresni a hozzáférési pontot: &prompt.root; ifconfig ath0 up scan SSID BSSID CHAN RATE S:N INT CAPS freebsdap 00:11:95:c3:0d:ac 1 54M 22:1 100 EPS Láthatjuk, hogy a kliens megtalálta a hozzáférési pontot, és a megfelelõ paraméterekkel (kulcs stb.) képes kapcsolódni hozzá a ban leírtak szerint. Hibaelhárítás Ha valamilyen gondunk lenne a vezeték nélküli hálózatok használatával, akad néhány lépés, amivel esetleg fel tudjuk deríteni a hiba okát. Ha nem látjuk a hozzáférési pontot a pásztázás után, ellenõrizzük, hogy a vezeték nélküli eszközt véletlenül nem korlátoztuk-e le bizonyos csatornákra. Ha nem tudunk csatlakozni a hozzáférési ponthoz, akkor egyeztessük vele az állomás egyes paramétereit, beleértve a hitelesítési sémát és a biztonsági protokollokat. Minél jobban egyszerûsítsük le a konfigurációkat. Ha WPA vagy WEP titkosítást használunk, akkor a hozzáférési ponton állítsunk be nyílt hitelesítést és kapcsoljuk ki a titkosítást, majd nézzük meg, hogy így eljut-e hozzánk valamilyen forgalom. Ahogy sikerült csatlakozunk a hozzáférési ponthoz, a biztonsági beállításokat olyan egyszerû eszközökkel próbáljuk meg diagnosztizálni, mint például a &man.ping.8;. A wpa_supplicant segédprogrammal tudunk nyomkövetést végezni. A opció megadásával indítsuk el manuálisan és ellenõrizzük a rendszernaplókat. Vannak alacsonyabb szintû nyomkövetési lehetõségek is. A 802.11 protokollt támogató rétegben is tudunk engedélyezni nyomkövetési üzeneteket a /usr/src/tools/tools/net80211 könyvtárban található wlandebug program segítségével. Például a &prompt.root; wlandebug -i ath0 +scan+auth+debug+assoc net.wlan.0.debug: 0 => 0xc80000<assoc,auth,scan> paranccsal a hozzáférési pontok kereséséhez és a 802.11 protokollon belül a kapcsolat megszervezéséhez szükséges kézfogásokhoz kapcsolódó konzolüzeneteket tudjuk engedélyezni. A 802.11 rétegben rengeteg hasznos statisztikát találhatunk. Mindezeket a wlanstats eszközzel tudjuk kiíratni. Ezeknek a statisztikáknak a 802.11 réteg összes hibáját be kell tudniuk azonosítaniuk. Vigyázzunk azonban, mert az eszközmeghajtókban a 802.11 réteg alatt rejlõ bizonyos hibák ilyenkor nem jelennek meg. Az eszközfüggõ problémák felderítésével kapcsolatban a megfelelõ meghajtó dokumentációját olvassuk át. Amennyiben a fenti tanácsok mentén sem sikerül orvosolnunk a hibát okát, küldjünk egy hibajelentést és mellékeljük hozzá a fentebb tárgyalt eszközök által gyártott kimeneteket. Pav Lucistnik Írta:
pav@FreeBSD.org
 Bluetooth Bluetooth Bevezetés A Bluetooth egy olyan vezeték nélküli technológia, amellyel a 2,4 GHz-es frekvenciatartományban tudunk személyi hálózatokat létrehozni 10 méteren belül. Az ilyen típusú hálózatok általában alkalmi jelleggel keletkeznek különféle hordozható eszközök, mint például mobiltelefonok, kézi számítógépek és laptopok között. Eltérõen más népszerû vezeték nélküli technológiáktól, például a wi-fitõl, a Bluetooth magasabb szintû szolgáltási profilokat is felajánl: FTP-szerû állományszervereket, az állományok áttolását, hang átküldését, soros vonali emulációt és még sok minden mást. A &os;-ben megvalósított Bluetooth protokollkészlet a Netgraph rendszerre építkezik (lásd &man.netgraph.4;). A Bluetooth alapú USB-s hardverzárak széles körét támogatja az &man.ng.ubt.4; meghajtó. A Broadcom BCM2033 chipre épített Bluetooth eszközöket az &man.ubtbcmfw.4; és az &man.ng.ubt.4; meghajtók támogatják. A 3Com Bluetooth PC Card 3CRWB60-A eszközt az &man.ng.bt3c.4; meghajtó támogatja. A soros és UART alapú Bluetooth eszközöket a &man.sio.4;, &man.ng.h4.4; és &man.hcseriald.8; ismeri. Ebben a szakaszban a Bluetooth alapú USB-s hardverzárak használatát mutatjuk be. Az eszköz csatlakoztatása Alapértelmezés szerint a Bluetooth eszközmeghajtók modulként érhetõek el. Az eszköz csatlakoztatása elõtt a megfelelõ meghajtót be kell töltenünk a rendszermagba: &prompt.root; kldload ng_ubt Ha a Bluetooth eszköz már a rendszer indításakor is jelen van, akkor a modult az /boot/loader.conf állományon keresztül is betölthetjük: ng_ubt_load="YES" Dugjuk be az USB-s hardverzárunkat. Az alábbihoz hasonló kimenet fog keletkezni a konzolon (vagy a rendszernaplóban): ubt0: vendor 0x0a12 product 0x0001, rev 1.10/5.25, addr 2 ubt0: Interface 0 endpoints: interrupt=0x81, bulk-in=0x82, bulk-out=0x2 ubt0: Interface 1 (alt.config 5) endpoints: isoc-in=0x83, isoc-out=0x3, wMaxPacketSize=49, nframes=6, buffer size=294 Másoljuk az /usr/share/examples/netgraph/bluetooth/rc.bluetooth állományt valamilyen alkalmas helyre, például az /etc/rc.bluetooth könyvtárba. Ez a szkript fogja végezni a Bluetooth használatához szükséges protokollkészlet elindítását és leállítását. Jó ötlet leállítani az eszköz eltávolítása elõtt, de ha elhagyjuk, (általában) nem okoz végzetes hibát. Az indításkor a következõ kimenetet kapjuk: &prompt.root; /etc/rc.bluetooth start ubt0 BD_ADDR: 00:02:72:00:d4:1a Features: 0xff 0xff 0xf 00 00 00 00 00 <3-Slot> <5-Slot> <Encryption> <Slot offset> <Timing accuracy> <Switch> <Hold mode> <Sniff mode> <Park mode> <RSSI> <Channel quality> <SCO link> <HV2 packets> <HV3 packets> <u-law log> <A-law log> <CVSD> <Paging scheme> <Power control> <Transparent SCO data> Max. ACL packet size: 192 bytes Number of ACL packets: 8 Max. SCO packet size: 64 bytes Number of SCO packets: 8 HCI Host Controller Interface (HCI) A Host Controller Interface (HCI) egy parancsfelületet nyújt a mûködési sáv vezérlõjéhez (baseband controller) és az összeköttetések kezelõjéhez (link manager), valamint hozzáférést a hardverállapot és -vezérlõ regiszterekhez. Ez a felület egy egységes módszert szolgáltat a Bluetooth mûködési sávjához tartozó tulajdonságok eléréséhez. Az eszközön üzemelõ HCI réteg a Bluetooth hardverben található HCI firmware-rel vált adatokat és parancsokat. A Host Controller Transport Layer (vagyis a fizikai busz) meghajtója mind a két HCI réteget és a kettejük közti információcserét is elérhetõvé teszi. Az egyes Bluetooth eszközökhöz létrejön egy-egy hci típusú Netgraph-beli csomópont. Ez a HCI csomópont általában a Bluetooth eszközmeghajtó csomópontjához (lefelé) és az L2CAP csomóponthoz (felfelé) csatlakozik. Az összes HCI mûveletet a HCI csomóponton kell elvégezni és nem az eszközmeghajtóhoz tartozón. A HCI csomópont alapértelmezett neve a devicehci. Ezekrõl többet az &man.ng.hci.4; man oldalán tudhatunk meg. Az egyik legáltalánosabb feladat a Bluetooth eszközök esetében a közelben levõ további eszközök felderítése. Ezt a mûveletet tudakozódásnak (inquiry) nevezik. A tudakozódást és az összes többi HCI-hez kapcsolódó mûveletet a &man.hccontrol.8; segédprogrammal tudjuk elvégezni. A lentebb látható példa azt mutatja meg, hogyan tudunk Bluetooth eszközöket keresni egy adott távolságon belül. Az elérhetõ eszközök listáját néhány másodpercen alatt megkapjuk. A távoli azonban eszközök csak akkor fognak válaszolni, ha felderíthetõ (discoverable) módban vannak. &prompt.user; hccontrol -n ubt0hci inquiry Inquiry result, num_responses=1 Inquiry result #0 BD_ADDR: 00:80:37:29:19:a4 Page Scan Rep. Mode: 0x1 Page Scan Period Mode: 00 Page Scan Mode: 00 Class: 52:02:04 Clock offset: 0x78ef Inquiry complete. Status: No error [00] A BD_ADDR a Bluetooth eszköz egyedi címe, hasonló a hálózati kártyák MAC-címéhez. Erre a címre lesz szükség ahhoz, hogy a továbbiakban kommunikálni tudjunk az eszközzel. Emberek számára értelmezhetõ nevet is hozzá tudunk rendelni a BD_ADDR címhez. Az /etc/bluetooth/hosts állomány tartalmazza a Bluetooth eszközökre vonatkozó információkat. A következõ példában azt láthatjuk, hogyan tudunk beszédesebb nevet adni egy távoli eszköznek: &prompt.user; hccontrol -n ubt0hci remote_name_request 00:80:37:29:19:a4 BD_ADDR: 00:80:37:29:19:a4 Name: Pav T39-ese Amikor tudakozódni kezdünk a távoli Bluetooth eszközök jelenléte felõl, a gépünket sajat.gep.nev (ubt0) néven fogják látni. Ez a helyi eszközhöz rendelt név bármikor megváltoztatható. A Bluetooth rendszer lehetõség ad pont-pont (természetesen csak két Bluetooth egység között) vagy pont-multipont típusú kapcsolatok kiépítésére. A pont-multipont kapcsolat esetén a kapcsolaton több Bluetooth eszköz osztozik. A most következõ példában megláthatjuk, hogyan kell az aktív mûködési sávban lekérdezni a helyi eszköz létrejött kapcsolatait: &prompt.user; hccontrol -n ubt0hci read_connection_list Remote BD_ADDR Handle Type Mode Role Encrypt Pending Queue State 00:80:37:29:19:a4 41 ACL 0 MAST NONE 0 0 OPEN A kapcsolat azonosítója (connection handle) akkor hasznos, amikor egy sávbeli kapcsolatot akarunk lezárni. Ezt általában nem kell kézzel megcsinálni. A rendszer magától lezárja az inaktív sávbeli kapcsolatokat. &prompt.root; hccontrol -n ubt0hci disconnect 41 Connection handle: 41 Reason: Connection terminated by local host [0x16] A hccontrol help paranccsal tudjuk lekérdezni az elérhetõ HCI parancsokat. A legtöbb HCI parancs végrehajtásához nem kellenek rendszeradminisztrátori jogosultságok. L2CAP Logical Link Control and Adaptation Protocol (L2CAP) A Logical Link Control and Adaptation Protocol (L2CAP) a kapcsolat-orientált és a kapcsolat nélküli adatszolgáltatásokért felelõs a felsõbb rétegek felé, valamit támogatja a protokollok többszörözését, a darabolást és az összerakást. Az L2CAP a magasabb szintû protokollok és az alkalmazások számára egészen 64 kilobyte méretig lehetõvé teszi az adatcsomagok küldését és fogadását. A L2CAP a csatorna (channel) fogalmára építkezik. A csatorna egy logikai kapcsolatot képvisel a mûködési sávon belüli kapcsolat felett. Mindegyik csatornához egyetlen protokoll kötõdik, egy a többhöz alapon. Több csatorna is tarthozhat ugyanahhoz a protokollhoz, de egy csatornán nem használhatunk több protokollt. A csatornákon keresztül érkezõ L2CAP csomagok ezután a megfelelõ felsõbb rétegbeli protokollokhoz kerülnek. Több csatorna osztozhat ugyanazon a sávbeli kapcsolaton. Minden Bluetooth eszközhöz létrejön egy l2cap típusú Netgraph-csomópont. Az L2CAP csomópont általában egy Bluetooth HCI csomóponthoz (lefelé) és egy Bluetooth sockethez (felfelé) kapcsolódik. Az L2CAP csomópont alapértelmezett neve devicel2cap. Errõl részletesebben az &man.ng.l2cap.4; man oldal világosít fel minket. Ezen a szinten hasznos parancsnak bizonyulhat az &man.l2ping.8;, amivel más eszközöket tudunk pingelni. Elõfordulhat, hogy egyes Bluetooth implementációk nem válaszolnak semmilyen feléjük küldött adatra, így az alábbi példában is szereplõ 0 bytes teljesen normális. &prompt.root; l2ping -a 00:80:37:29:19:a4 0 bytes from 0:80:37:29:19:a4 seq_no=0 time=48.633 ms result=0 0 bytes from 0:80:37:29:19:a4 seq_no=1 time=37.551 ms result=0 0 bytes from 0:80:37:29:19:a4 seq_no=2 time=28.324 ms result=0 0 bytes from 0:80:37:29:19:a4 seq_no=3 time=46.150 ms result=0 Az &man.l2control.8; segédprogram használható az L2CAP csomópontok különbözõ mûveleteinek kivitelezésére. Ebben a példában a helyi eszközhöz tartozó logikai kapcsolatokat (csatornák) és sávokat kérdezzük le: &prompt.user; l2control -a 00:02:72:00:d4:1a read_channel_list L2CAP channels: Remote BD_ADDR SCID/ DCID PSM IMTU/ OMTU State 00:07:e0:00:0b:ca 66/ 64 3 132/ 672 OPEN &prompt.user; l2control -a 00:02:72:00:d4:1a read_connection_list L2CAP connections: Remote BD_ADDR Handle Flags Pending State 00:07:e0:00:0b:ca 41 O 0 OPEN Másik ugyanilyen diagnosztikai eszköz a &man.btsockstat.1;. Ha a viselkedését tekintjük, akkor leginkább a &man.netstat.1; programra hasonlít, de a Bluetooth hálózatban megjelenõ adatszerkezetekkel dolgozik. Az alábbi példa az iménti &man.l2control.8; parancs kimenetében szereplõ logikai kapcsolatokat mutatja: &prompt.user; btsockstat Active L2CAP sockets PCB Recv-Q Send-Q Local address/PSM Foreign address CID State c2afe900 0 0 00:02:72:00:d4:1a/3 00:07:e0:00:0b:ca 66 OPEN Active RFCOMM sessions L2PCB PCB Flag MTU Out-Q DLCs State c2afe900 c2b53380 1 127 0 Yes OPEN Active RFCOMM sockets PCB Recv-Q Send-Q Local address Foreign address Chan DLCI State c2e8bc80 0 250 00:02:72:00:d4:1a 00:07:e0:00:0b:ca 3 6 OPEN RFCOMM Az RFCOMM protokoll Az RFCOMM protokoll a soros portok emulációját valósítja meg az L2CAP protokollon keresztül. A protokoll az ETSI TS 07.10. RFCOMM szabványán alapszik, és egy egyszerû átviteli protokoll, amelyet a 9 tûs RS-232 (EIATIA-232-E) soros portok emulációjára készítettek fel. Az RFCOMM protokoll legfeljebb 60 kapcsolat (RFCOMM csatorna) párhuzamos használatát támogatja két Bluetooth eszköz között. Az RFCOMM számára a teljes kommunikációs útvonal két különbözõ eszközön futó alkalmazást (kommunikációs végpontot) és köztük levõ kommunikációs szegments foglalja magában. Az RFCOMM az adott eszközön a soros portot használó alkalmazások részére készült. A kommunikációs szegmens az egyik eszköztõl a másikig vezetõ Bluetooth alapú összeköttetés (közvetlen kapcsolat). Közvetlen kapcsolat esetén az RFCOMM csak az eszközök közti kapcsolattal foglalkozik, valamint hálózati kapcsolat esetén az eszköz és a modem közti kapcsolattal. Az RFCOMM más konfigurációkat is támogat, például olyan modulokat, amelyek az egyik oldalon a Bluetooth vezeték nélküli technológián keresztül kommunikálnak, míg a másik oldalon egy vonalas felületet nyújtanak. A &os;-ben az RFCOMM protokollt Bluetooth foglalatok rétegében valósították meg. párosítás Az eszközök párosítása Alapértelmezés szerint a Bluetooth kommunikáció nem hitelesítõdik és bármelyik eszköz képes bármelyik másikkal felvenni a kapcsolatot. Egy Bluetooth eszköz (például egy mobiltelefon) egy adott szolgáltatáshoz igényelhet hitelesítést (például betárcsázáshoz). A Bluetooth alapú hitelesítés többnyire PIN kódokkal történik. A PIN kód egy legfeljebb 16 karakterbõl álló ASCII karakterlánc. A felhasználóknak mind a két eszközön ugyanazt a PIN kódot kell megadniuk. Miután megadtuk a PIN kódot, az eszközök létrehoznak hozzájuk egy összekötettésbeli kulcsot (link key). Ezután ezt a kulcsot vagy az eszközökön tároljuk vagy pedig valamilyen tartós tárolón. A következõ alkalommal mind a két eszközt ezt a korábban elkészített kulcsot fogja használni. Ezt az eljárást nevezik párosításnak (pairing). Ha valamelyik eszköz elveszti az össszeköttetés kulcsát, akkor a párosítást meg kell ismételni. A &man.hcsecd.8; démon felelõs az összes Bluetooth alapú hitelesítési kérés lekezeléséért. Az alapértelmezett konfigurációs állománya az /etc/bluetooth/hcsecd.conf. Például így tudjuk benne egy mobiltelefonhoz megadni az 1234 PIN kódot: device { bdaddr 00:80:37:29:19:a4; name "Pav T39-ese"; key nokey; pin "1234"; } Semmilyen korlátozás nincs a PIN kódokra (a méretüktõl eltekintve). Egyes eszközökbe (például a Bluetooth fejhallgatók) elõre rögzített PIN kódot építettek bele. A kapcsoló hatására a &man.hcsecd.8; démont az elõtérben lehet futtatni, így könnyebben láthatjuk mi történik. A távoli eszközt állítsuk be a párosítás elfogadására és kezdeményezzünk felé egy Bluetooth kapcsolatot. A távoli eszköznek erre azt kell válaszolnia, hogy elfogadta a párosítást, majd kérni fogja a PIN kódot. Adjuk meg ugyanazt a PIN kódot, mint amit a hcsecd.conf állományba is beírtunk. Most már a gépünk és a távoli eszköz párban vannak. A párosítást a távoli eszközrõl is kezdeményezhetjük. A &os; 5.5, 6.1 és újabb változataiban az /etc/rc.conf állományba a következõ sort kell felvenni a hcsecd automatikus indításához: hcsecd_enable="YES" Ez pedig a hcsecd démon által generált kimenetre példa: hcsecd[16484]: Got Link_Key_Request event from 'ubt0hci', remote bdaddr 0:80:37:29:19:a4 hcsecd[16484]: Found matching entry, remote bdaddr 0:80:37:29:19:a4, name 'Pav's T39', link key doesn't exist hcsecd[16484]: Sending Link_Key_Negative_Reply to 'ubt0hci' for remote bdaddr 0:80:37:29:19:a4 hcsecd[16484]: Got PIN_Code_Request event from 'ubt0hci', remote bdaddr 0:80:37:29:19:a4 hcsecd[16484]: Found matching entry, remote bdaddr 0:80:37:29:19:a4, name 'Pav's T39', PIN code exists hcsecd[16484]: Sending PIN_Code_Reply to 'ubt0hci' for remote bdaddr 0:80:37:29:19:a4 SDP Service Discovery Protocol (SDP) A Service Discovery Protocol (SDP) segítségével a kliens alkalmazások képes felderíteni, hogy a szerver alkalmazások részérõl milyen szolgáltatások érhetõek el, valamint ezek a szolgáltatások milyen tulajdonságokkal rendelkeznek. A szolgáltatások tulajdonsági közé soroljuk többek között a felajánlott szolgáltatás típusát vagy osztályát, illetve a szolgáltatás kihasználásához szükséges mechanizmusra vagy protokollra vonatkozó információkat. Az SDP az SDP szerver és az SDP kliens közti kommunikációt foglalja magában. A szerver karbantart egy listát azokról a szolgáltatási rekordokról, amelyek a szerverhez tartozó szolgáltatások jellemzõit írják le. Mindegyik ilyen szolgáltatási rekord egyetlen szolgáltatás adatait tartalmazza. A kliensek egy SDP kéréssel ezeket a szolgáltatási rekordokat kérhetik el az SDP szervertõl. Amennyiben a kliens, vagy a hozzátartozó alkalmazás a szolgáltatás használata mellett dönt, akkor a szolgáltatás használatához a megfelelõ szolgáltató felé nyitnia kell egy külön kapcsolatot. Az SDP csak a szolgáltatások és azok tulajdonságainak felderítéséhez ad segítséget, de semmilyen eszközt nem tartalmaz a felhasználásukra. Általában az SDP kliensek általában valamilyen számunkra kellõ tulajdonság alapján keresnek szolgáltatásokat. Ráadásul adódhatnak olyan alkalmak is, amikor a szolgáltatások elõzetes ismerete nélkül szeretnénk felderíteni a rendelkezésre álló szolgáltatások típusait. A felajánlott szolgáltatások ilyen típusú feldolgozását nevezzük böngészésnek (browsing). Az &man.sdpd.8; Bluetooth SDP szerver és a parancssoros &man.sdpcontrol.8; kliens az alap &os; telepítés része. Az alábbi példában egy SDP böngészési kérést adunk ki: &prompt.user; sdpcontrol -a 00:01:03:fc:6e:ec browse Record Handle: 00000000 Service Class ID List: Service Discovery Server (0x1000) Protocol Descriptor List: L2CAP (0x0100) Protocol specific parameter #1: u/int/uuid16 1 Protocol specific parameter #2: u/int/uuid16 1 Record Handle: 0x00000001 Service Class ID List: Browse Group Descriptor (0x1001) Record Handle: 0x00000002 Service Class ID List: LAN Access Using PPP (0x1102) Protocol Descriptor List: L2CAP (0x0100) RFCOMM (0x0003) Protocol specific parameter #1: u/int8/bool 1 Bluetooth Profile Descriptor List: LAN Access Using PPP (0x1102) ver. 1.0 és így tovább. Mindegyik szolgáltatáshoz hozzátartozik a tulajdonságok egy listája (például RFCOMM csatorna). Lehetséges, hogy szolgáltatástól függõen bizonyos tulajdonságokat kell figyelnünk. Egyes Bluetooth implementációk nem támogatják a szolgáltatások böngészését és ezért egy üres listát adnak vissza. Ebben az esetben egy konkrét szolgáltatásra tudunk rákeresni. A következõ példában az OBEX Object Push (OPUSH) szolgáltatást keressük: &prompt.user; sdpcontrol -a 00:01:03:fc:6e:ec search OPUSH &os; alatt az &man.sdpd.8; szerverrel tudunk szolgáltatásokat felajánlani a Bluetooth klienseknek. A &os; 5.5, 6.1 vagy késõbbi változataiban ehhez a következõ sort kell megadnunk az /etc/rc.conf állományban: sdpd_enable="YES" Ezután az sdpd démon így indítható el: &prompt.root; /etc/rc.d/sdpd start A távoli kliensek részére Bluetooth szolgáltatásokat felajánlani kívánó helyi szerver alkalmazásoknak regisztrálniuk kell magukat a helyi SDP démonnál. Például az egyik ilyen alkalmazás az &man.rfcomm.pppd.8;, és elindítása után regisztrálni fogja a Bluetooth LAN szolgáltatást a helyi SDP démonnál. A helyi SDP szerveren regisztrált szolgáltatásokat a helyi vezérlési csatornán keresztül egy browse kéréssel tudjuk lekérdezni: &prompt.root; sdpcontrol -l browse A betárcsázós hálózati és a PPP hálózati hozzáférési (LAN) profilok A betárcsázós hálózati (Dial-Up Networking, DUN) profil leggyakrabban a modemek és mobiltelefonok között tûnik fel. Ez a profil a következõ forgatókönyveket dolgozza fel: A számítógépünkkel egy mobiltelefont vagy modemet vezeték nélküli modemként használunk, amivel az internethez vagy más hálózatokhoz csatlakozunk betárcsázással. A számítógépünkkel egy mobiltelefonon vagy modemen keresztül fogadunk adathívásokat. A PPP hálózati hozzáférési (LAN) profil a következõ helyezetekben alkalmazható: LAN hozzáférés egyetlen Bluetooth eszközhöz LAN hozzáférés több Bluetooth eszközhöz Két gép összekötése (a soros vonali kapcsolat emulációval PPP-n keresztül) &os; alatt mind a két profilt a &man.ppp.8; és az &man.rfcomm.pppd.8; valósítja meg — egy olyan wrapper eszköz, amely az RFCOMM Bluetooth kapcsolatokat a PPP számára is értelmessé alakítja át. Mielõtt még bármelyik profilt elkezdenénk használni, egy új PPP címkét kell létrehozni az /etc/ppp/ppp.conf állományban. Erre példát az &man.rfcomm.pppd.8; man oldalon találhatunk. A következõ példában az &man.rfcomm.pppd.8; programot fogjuk használni arra, hogy egy RFCOMM típusú kapcsolatot nyissunk a 00:80:37:29:19:a4 címmel rendelkezõ távoli Bluetooth eszköz felé. A tényleges RFCOMM csatorna számát SDP-n keresztül a távoli eszköztõl kapjuk. Az RFCOMM csatorna kézzel is megadható, és ilyen esetekben az &man.rfcomm.pppd.8; nem fog SDP kérést küldeni. A &man.sdpcontrol.8; használatával tudjuk lekérdezni a távoli eszközön létrejött RFCOMM csatornát. &prompt.root; rfcomm_pppd -a 00:80:37:29:19:a4 -c -C dun -l rfcomm-dialup A PPP hálózati elérés (LAN) szolgáltatás beindításához futni kell a &man.sdpd.8; szervernek. A helyi hálózaton keresztül csatlakozó kliensekhez létre kell hozni egy új bejegyzést az /etc/ppp/ppp.conf állományban. Az &man.rfcomm.pppd.8; man oldalon találhatunk erre példákat. Végezetül indítsuk el az RFCOMM PPP szervert egy érvényes RFCOMM csatornaszámmal. Az RFCOMM PPP szerver ekkor automatikusan regisztrálja a Bluetooth LAN szolgáltatást a helyi SDP démonnál. A következõ példában megmutatjuk, hogyan lehet elindítani egy RFCOMM PPP szervert: &prompt.root; rfcomm_pppd -s -C 7 -l rfcomm-server OBEX Az OBEX Object Push (OPUSH) profil Az OBEX egy széles körben alkalmazott protokoll a mobileszközök közti egyszerû állományvitelre. Legfõképpen az infravörös kommunikációban alkalmazzák, ahol a laptopok vagy PDA-k közti általános állományátvitelre használják, illetve névjegykártyák vagy naptárbejegyzések átküldésére mobiltelefonok között és egyéb PIM alkalmazást futtató eszközök esetében. Az OBEX szervert és klienst egy külsõ csomag, az obexapp valósítja meg, amelyet az comms/obexapp portból érhetünk el. Az OBEX kliens használható objektumok áttolására vagy lehúzására az OBEX szerverhez. Ez az objektum lehet például egy névjegykártya vagy egy megbeszélt találkozó. Az OBEX kliens SDP-n keresztül tud magának RFCOMM csatornaszámot szerezni. Ezt úgy tehetjük meg, ha a szolgáltatás neve helyett egy RFCOMM csatorna számát adjuk meg. A támogatott szolgáltatások: IrMC, FTRN és OPUSH. Számként RFCOMM csatorna is megadható. Az alábbi példában egy OBEX munkamenetet láthatunk, ahol az eszköz információs objektumát húzzuk le a mobiltelefonról és egy új objektumot (egy névjegykártyát) tolunk fel a telefon könyvtárába. &prompt.user; obexapp -a 00:80:37:29:19:a4 -C IrMC obex> get telecom/devinfo.txt devinfo-t39.txt Success, response: OK, Success (0x20) obex> put new.vcf Success, response: OK, Success (0x20) obex> di Success, response: OK, Success (0x20) Az OBEX objektumok tologatásának támogatásához az &man.sdpd.8; szervernek kell futnia. Továbbá a beérkezõ objektumok tárolásához létre kell hoznunk még egy könyvtárat is. Ez az könyvtár alapértelmezés szerint a /var/spool/obex. Végül indítsuk el az OBEX szervert egy érvényes RFCOMM csatorna számának megadásával. Az OBEX szerver ezután automatikusan regisztrálja az OBEX Object Push nevû szolgáltatást a helyi SDP démonnál. Ebben a példában láthatjuk az OBEX szerver indítását: &prompt.root; obexapp -s -C 10 Soros vonali profil (SPP) A soros vonali profil (Serial Port Profile, SPP) használatával RS232 (vagy ahhoz hasonló) vonali adatátvitelt tudunk emulálni. Ez a profil a régebben fejlesztett alkalmazásokkal birkózik meg, és a Bluetooth technológiával valódi kábel helyett egy virtuális soros portot képez le. Az &man.rfcomm.sppd.1; segédprogram ezt a soros vonali profilt valósítja meg. Így egy pszeudo terminált tudunk virtuális soros portként használni. Ha nem adunk meg RFCOMM csatornát, akkor az &man.rfcomm.sppd.1; képes SDP-n keresztül kérni egyet magának a távoli eszköztõl. Ha ezt felül kívánjuk bírálni, akkor a parancssorban megadhatunk akár egy konkrét RFCOMM csatornát is. &prompt.root; rfcomm_sppd -a 00:07:E0:00:0B:CA -t /dev/ttyp6 rfcomm_sppd[94692]: Starting on /dev/ttyp6... Miután csatlakoztunk, a pszeudo terminált tudjuk soros portként használni: &prompt.root; cu -l ttyp6 Hibaelhárítás Nem tudunk csatlakozni a távoli eszközzel Egyes Bluetooth eszközök nem támogatják a szerepek cseréjét (role switch). Alapértelmezés szerint amikor a &os; elfogad egy új kapcsolatot, megpróbál rajta szerepet cserélni és mesterré válni. Azok az eszközök, amelyek ezt nem támogatják, nem lesznek képesek emiatt csatlakozni. Ez a szerepváltás az új kapcsolatok felépítése során zajlik le, ezért egy távoli eszköztõl nem lehet megtudni, hogy ismeri-e ezt a lehetõséget. A helyi oldalon a következõ HCI opcióval lehet kikapcsolni a szerepcserét: &prompt.root; hccontrol -n ubt0hci write_node_role_switch 0 Valami nem megy. Lehet látni valahogy, pontosan mi is történik? Persze, igen. Egy külsõ csomag, a hcidump segítségével, amely a comms/hcidump portból érhetõ el. A hcidump segédprogram a &man.tcpdump.1; programhoz hasonlítható. Ezzel lehet a Bluetooth csomagok tartalmát megnézni a terminálon vagy elmenteni ezeket egy állományba. Andrew Thompson Írta: Hálózati hidak Bevezetés IP-alhálózat hálózati híd Gyakran hasznos lehet anélkül felosztani egy fizikai hálózatot (például egy Ethernet szegmenst) két külön hálózati szegmensre, hogy külön IP-alhálózatot kellene létrehozunk és összekötnünk ezeket egy útválasztóval. A két ilyen módon kialakított hálózatot összekötõ eszközt nevezzük hálózati hídnak (bridge). A legalább két hálózati felülettel rendelkezõ &os; rendszerek képesek hálózati híd szerepét betölteni. A hálózati híd az eszközök adatkapcsolati rétegben a hozzátartozó felületein megjelenõ (vagyis Ethernet) címének megtanulásával mûködik. A két hálózat között csak akkor közvetít forgalmat, amikor a forrás és cél nem ugyanabban a hálózatban található. A hálózati hidak bizonyos szempontból lényegében nagyon kevés porttal rendelkezõ Ethernet switch-ek. A hálózati hidak tipikus alkalmazásai Napjainkban akad néhány igen jellemzõ szituáció, ahol szükség van a hálózati hidak alkalmazására. Hálózatok összekötése A hálózati hidak alapvetõ feladata két vagy több hálózati szegmens összekötése. Az egyszerû hálózati környezet felállítása helyett több okból is felmerülhet a hidak létrehozása: kábelezési megszorítások, tûzfalazás vagy pszeudo hálózatok, például virtuális gépek felületének csatlakoztatása miatt. Egy híd használatával ráadásul össze tudunk kötni egy vezeték nélküli hozzáférési pontként üzemelõ felületet egy vezetékes hálózattal. Szûrés vagy forgalomkorlátozás tûzfallal tûzfal NAT Sokszor elõfordulhat, hogy útválasztás vagy hálózati címfordítás (NAT) nélkül szeretnénk tûzfalat használni. Példaként képzeljünk el egy olyan kis méretû céget, amely egy DSL vagy ISDN vonalon kapcsolódik az internet-szolgáltatójához. A szolgáltatótól 13, mindenki által használható IP-címet kaptak és a hálózatukban 10 gép van. Ebben a helyzetben egy útválasztást végzõ tûzfal mûködtetése nehézkessé válna az alhálózatok problémái miatt. útválasztó DSL ISDN Egy hídként viselkedõ tûzfallal azonban minden IP számozási probléma nélkül egyszerûen be tudjuk dobni a gépeket a DSL/ISDN útválasztó mögé. A hálózat megcsapolása Egy hálózati híddal úgy kapcsolunk össze két hálózati szegmenst, hogy közben meg tudjuk vizsgálni a kettejük között mozgó Ethernet kereteket. Ezt a híd felületen a &man.bpf.4; valamint a &man.tcpdump.1; segítségével tudjuk megoldani, vagy úgy, ha egy másik felületen elküldjük az összes keret másolatát (span, vagyis feszítõ port). VPN az adatkapcsolati rétegben A két Ethernet hálózatot egy IP alapú összeköttetésen keresztül is össze tudunk kötni, ha a hálózatokat egy EtherIP járaton keresztül kötjük össze híddal, vagy egy OpenVPN-hez hasonló &man.tap.4; alapú megoldással. Redundancia az adatkapcsolati rétegben A hálózatokat több linken keresztül kötjük össze és a redundáns útvonalakat a feszítõfa protokollal (Spanning Tree Protocol, STP). Az Ethernetes hálózatok esetében a megfelelõ mûködéshez a két eszköz között csak egyetlen aktív útvonal létezhet, így a feszítõfa protokoll észleli a hurkokat és a redundáns összeköttetéseket blokkolt állapotba teszi. Amikor azonban az aktív linkek egyike meghibásodik, akkor a protokoll újraszámolja a fát és a hálózati pontjai közti konnektivitást megpróbálja helyreállítani az addig blokkolt linkek ismételt engedélyezésével. A rendszermag beállításai Ebben a szakaszban az &man.if.bridge.4; hálózati híd implementációval foglalkozunk, de a Netgraph segítségével is tudunk hidakat építeni. Ez utóbbiról az &man.ng.bridge.4; man oldalon olvashatunk. Amikor létrehozunk egy hálózati hidat, az &man.ifconfig.8; automatikusan betölti a hozzátartozó meghajtót. Ha viszont a rendszermag beállításait tartalmazó állományba felvesszük a device if_bridge sort, akkor akár be is építhetjük a rendszermagba. A csomagszûrés minden olyan tûzfallal használható, amely a &man.pfil.9; rendszerre kapcsolódik. Maga a tûzfal is betölthetõ modulként, vagy belefordítható a rendszermagba. A hálózati híddal forgalmat is tudunk szabályozni az &man.altq.4; vagy a &man.dummynet.4; segítségével. A hálózati híd engedélyezése Hálózati hidak felületek klónozásával hozhatóak létre. A híd létrehozásához használjuk az &man.ifconfig.8; programot, és a megfelelõ meghajtó automatikusan betöltõdik, ha nem lenne még elérhetõ a rendszermagban. &prompt.root; ifconfig bridge create bridge0 &prompt.root; ifconfig bridge0 bridge0: flags=8802<BROADCAST,SIMPLEX,MULTICAST> metric 0 mtu 1500 ether 96:3d:4b:f1:79:7a id 00:00:00:00:00:00 priority 32768 hellotime 2 fwddelay 15 maxage 20 holdcnt 6 proto rstp maxaddr 100 timeout 1200 root id 00:00:00:00:00:00 priority 0 ifcost 0 port 0 Ekkor létrejön a hálózati hídhoz tartozó felület és véletlenszerûen generálódik hozzá egy Ethernetes cím. A maxaddr és a timeout paraméterek vezérlik, hogy a híd mennyi MAC-címet tartson meg a keretek továbbításáért felelõs táblázatban és mennyi másodperc után töröljön automatikusan egy bejegyzést a legutolsó használat után. A többi paraméter a feszítõfa mûködését irányítja. Vegyük fel a hídhoz tartozó hálózati tagfelületeket. A híd csak akkor fog a tagfelületek között csomagokat továbbküldeni, amikor a híd és a tagok is up állapotban vannak: &prompt.root; ifconfig bridge0 addm fxp0 addm fxp1 up &prompt.root; ifconfig fxp0 up &prompt.root; ifconfig fxp1 up A híd most már átküldi az Ethernet kereteket a fxp0 és fxp1 felületek között. Az iméntiekkel megegyezõ konfigurációt az /etc/rc.conf állományban így alakíthatjuk ki: cloned_interfaces="bridge0" ifconfig_bridge0="addm fxp0 addm fxp1 up" ifconfig_fxp0="up" ifconfig_fxp1="up" Ha a hídhoz IP-címet is rendelni akarunk, akkor inkább magánál a hídnál adjuk meg, ne a tagoknál. Ezt statikusan vagy DHCP használatával is megtehetjük: &prompt.root; ifconfig bridge0 inet 192.168.0.1/24 A hídhoz IPv6 címet is hozzá tudunk rendelni. Tûzfalazás tûzfalak Ha engedélyezzük a csomagszûrést, a hídon áthaladó csomagok elõször a küldõ felület érkezési oldalára kerülnek, majd a hídra, végül a megfelelõ irányban levõ felület küldési oldalára. Bármelyik fázis letiltható. Amikor a csomagok áramlásának iránya fontos számunkra, akkor jobban járunk, ha nem magára a hídra, hanem csak a tagfelületekre állítjuk be a tûzfalat. A híd számos módosítható beállítással rendelkezik a nem-IP és ARP csomagok átküldésére, valamint arra, hogy az IPFW tûzfal adatkapcsolati réteg szintjén mûködhessen. Az &man.if.bridge.4; man oldal ennek részleteit tárja fel. Feszítõfák A híd meghajtója a gyors feszítõfa protokollt (Rapid Spanning Tree Protocol, RSTP avagy 802.1w) valósítja meg, ami visszafelé kompatibilis a korábban említett feszítõfa protokollal. A feszítõfákat a hálózati topológiában felbukkanó hurkok észlelésére és eltávolítására alkalmazzák. Az RSTP azonban a hagyományos STP-nél valamivel gyorsabb konvergenciát ígér, mivel itt a szomszédos switch-ek kicserélik egymás között az adataikat, és így újabb hurkok létrehozása nélkül képesek viszonylag gyorsan egyik állapotból átváltani a másikba. Az alábbi táblázat a támogatott mûködési módokat láthatjuk: Operációs rendszer STP módok Alapértelmezés &os; 5.4—&os; 6.2 STP STP &os; 6.3+ RSTP vagy STP STP &os; 7.0+ RSTP vagy STP RSTP A tagfelületeken az stp paranccsal tudjuk engedélyezni a feszítõfák használatát. Az fxp0 és fxp1 felületeket összekötõ hídfelület esetében tehát így: &prompt.root; ifconfig bridge0 stp fxp0 stp fxp1 bridge0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> metric 0 mtu 1500 ether d6:cf:d5:a0:94:6d id 00:01:02:4b:d4:50 priority 32768 hellotime 2 fwddelay 15 maxage 20 holdcnt 6 proto rstp maxaddr 100 timeout 1200 root id 00:01:02:4b:d4:50 priority 32768 ifcost 0 port 0 member: fxp0 flags=1c7<LEARNING,DISCOVER,STP,AUTOEDGE,PTP,AUTOPTP> port 3 priority 128 path cost 200000 proto rstp role designated state forwarding member: fxp1 flags=1c7<LEARNING,DISCOVER,STP,AUTOEDGE,PTP,AUTOPTP> port 4 priority 128 path cost 200000 proto rstp role designated state forwarding Láthatjuk, hogy a híd a feszítõfában megkapta a 00:01:02:4b:d4:50-es azonosítót és a 32768-as prioritást. Mivel root id értéke is ugyanez, elmondhatjuk, hogy ez a fa gyökereként funkcionáló híd. Ha a hálózaton már valahol létezik egy másik híd: bridge0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> metric 0 mtu 1500 ether 96:3d:4b:f1:79:7a id 00:13:d4:9a:06:7a priority 32768 hellotime 2 fwddelay 15 maxage 20 holdcnt 6 proto rstp maxaddr 100 timeout 1200 root id 00:01:02:4b:d4:50 priority 32768 ifcost 400000 port 4 member: fxp0 flags=1c7<LEARNING,DISCOVER,STP,AUTOEDGE,PTP,AUTOPTP> port 4 priority 128 path cost 200000 proto rstp role root state forwarding member: fxp1 flags=1c7<LEARNING,DISCOVER,STP,AUTOEDGE,PTP,AUTOPTP> port 5 priority 128 path cost 200000 proto rstp role designated state forwarding A root id 00:01:02:4b:d4:50 priority 32768 ifcost 400000 port 4 sor mutatja, hogy a fa gyökerét képezõ híd most a 00:01:02:4b:d4:50 azonosítóval rendelkezik, és ezt a hidat 400000-res költséggel éri el a port 4 (a 4. porton) keresztül, amely jelen esetben az fxp0 felület. Komolyabb hidak építése A forgalom áramlásának átszerkesztése A hidak támogatják az ún. megfigyelési módot, ahol a csomagokat a &man.bpf.4; feldolgozásuk után eldobja, így nem folytatódik a feldolgozásuk vagy nem haladnak tovább. Ennek kihasználásával a két vagy több felületen érkezõ adatokat egyetlen &man.bpf.4; folyammá tudjuk alakítani. Ez olyan hálózati csapok forgalmának átszerkesztésében hasznos, ahol a két különbözõ felületen keresztül küldjük ki az RX/TX (fogadás/küldés) jeleket. Az alábbi paranccsal tudjuk megoldani, hogy négy felületrõl érkezõ adatot legyünk képesek egyetlen folyamként olvasni: &prompt.root; ifconfig bridge0 addm fxp0 addm fxp1 addm fxp2 addm fxp3 monitor up &prompt.root; tcpdump -i bridge0 Feszítõ portok A hídhoz befutó Ethernet keretek mindegyikérõl készül egy másolat, ami egy megadott feszítõ porton keresztül megy tovább. Hidanként végtelen számú ilyen feszítõ port létezhet, és ha egy felületet feszítõ portnak adtunk meg, akkor hagyományos portként már nem használhatjuk. Ez leginkább akkor hasznos, amikor passzívan akarjuk megfigyelni a híddal rendelkezõ hálózatot a híd valamelyik feszítõ portjára csatlakozó géprõl. Küldessük az összes keretrõl egy másolatot az fxp4 felületre: &prompt.root; ifconfig bridge0 span fxp4 Privát felületek A privát felületek (private interface) csak más privát felületek felé küldenek tovább adatot. Így feltétel nélkül tudjuk korlátozni a forgalmat, és sem Ethernet keretek, sem pedig ARP nem megy keresztül rajtuk. Ha viszont szelektíven akarjuk korlátozni a forgalmat, akkor helyette használjunk tûzfalat. Tapadós felületek Ha a híd egyik tagfelületét tapadósnak (sticky) adjuk meg, akkor a dinamikusan megtanult címek bejegyzései a gyorsítótárba kerülésük után állandósulnak. A tapadós bejegyzések soha nem évülnek el vagy cserélõdnek le, még abban az esetben sem, ha utána az adott címet egy másik felületrõl látjuk. Így a továbbításra vonatkozó táblázatot nem kell elõre feltöltenünk, és a híd egyik oldalán meglátott kliensek nem képesek átvándorolni egy másik hálózati szegmensbe. Másik ilyen példa a tapadós címek használatára az lehetne, amikor a hidat VLAN-nal kombináljuk, és így egy olyan útválasztót hozunk létre, ahol az ügyfeleink az IP-címtartomány pocséklása nélkül zárhatóak el egymástól. Tegyük fel, hogy az A-ugyfel a vlan100, és a B-ugyfel a vlan101 felületen csatlakozik. A híd IP-címe 192.168.0.1, amely maga is egy internet felé mutató útválasztó. &prompt.root; ifconfig bridge0 addm vlan100 sticky vlan100 addm vlan101 sticky vlan101 &prompt.root; ifconfig bridge0 inet 192.168.0.1/24 Mind a két kliens a 192.168.0.1 címet látja alapértelmezett átjáróként, és mivel a híd gyorsítótára tapadós bejegyzéseket tartalmaz, a MAC-címeik meghamisításával nem tudják elcsípni a másikuk forgalmát. A VLAN-ok közti bárminemû kommunikációt privát felületek létrehozásával akadályozzuk meg (vagy egy tûzfallal): &prompt.root; ifconfig bridge0 private vlan100 private vlan101 Ezzel a megoldással az ügyfeleinket teljesen elszigeteljük egymástól úgy, hogy közben az egész /24 címtartomány külön alhálózatok kialakítása nélkül kiosztható. Címek korlátozása Le tudjuk korlátozni az egy felület mögül küldeni képes egyedi MAC-címeket. Amikor ezen a határon felül érkeznek ismeretlen feladótól csomagok, egészen addig eldobjuk ezeket, amíg egy korábban már regisztrált bejegyzést a rendszer ki nem töröl vagy ki nem veszünk a gyorsítótárból. A következõ példában az vlan100 felületen csatlakozó A-ugyfel számára korlátozzuk le 10-re az Ethernet eszközök számát: &prompt.root; ifconfig bridge0 ifmaxaddr vlan100 10 SNMP felügyelet A hidak és az STP paraméterei az alap &os; rendszerben megtalálható SNMP démonnal felügyelhetõek. A hídhoz exportált felügyeleti információk (Management Information Base, MIB) megfelelnek az IETF által elõírt szabványoknak, így akár tetszõleges SNMP kliens vagy bármilyen más felügyeleti szoftver alkalmas az olvasásukra. A hidat mûködtetõ gépen az /etc/snmp.config állományban engedélyezzük a begemotSnmpdModulePath."bridge" = "/usr/lib/snmp_bridge.so" sort és indítsuk el a bsnmpd démont. Itt még szükség lehet más beállítások, például a közösségek nevének (community name) vagy a hozzáférési listák (access list) módosítására is. Ezzel kapcsolatban a &man.bsnmpd.1; és az &man.snmp.bridge.3; man oldalakat lapozzuk fel. A következõ példában a Net-SNMP nevû szoftver (net-mgmt/net-snmp) fogjuk használni a híd elérésére, de ugyanerre a net-mgmt/bsnmptools port is alkalmas. Az SNMP klienst használó gépen egészítsük ki az $HOME/.snmp/snmp.conf állományt a híd felügyeleti információinak importálásával az Net-SNMP rendszerébe: mibdirs +/usr/share/snmp/mibs mibs +BRIDGE-MIB:RSTP-MIB:BEGEMOT-MIB:BEGEMOT-BRIDGE-MIB Az IETF BRIDGE-MIB (RFC 4188) használatán keresztül így tudjuk elindítani egy híd felügyeletét: &prompt.user; snmpwalk -v 2c -c public bridge1.example.com mib-2.dot1dBridge BRIDGE-MIB::dot1dBaseBridgeAddress.0 = STRING: 66:fb:9b:6e:5c:44 BRIDGE-MIB::dot1dBaseNumPorts.0 = INTEGER: 1 ports BRIDGE-MIB::dot1dStpTimeSinceTopologyChange.0 = Timeticks: (189959) 0:31:39.59 centi-seconds BRIDGE-MIB::dot1dStpTopChanges.0 = Counter32: 2 BRIDGE-MIB::dot1dStpDesignatedRoot.0 = Hex-STRING: 80 00 00 01 02 4B D4 50 ... BRIDGE-MIB::dot1dStpPortState.3 = INTEGER: forwarding(5) BRIDGE-MIB::dot1dStpPortEnable.3 = INTEGER: enabled(1) BRIDGE-MIB::dot1dStpPortPathCost.3 = INTEGER: 200000 BRIDGE-MIB::dot1dStpPortDesignatedRoot.3 = Hex-STRING: 80 00 00 01 02 4B D4 50 BRIDGE-MIB::dot1dStpPortDesignatedCost.3 = INTEGER: 0 BRIDGE-MIB::dot1dStpPortDesignatedBridge.3 = Hex-STRING: 80 00 00 01 02 4B D4 50 BRIDGE-MIB::dot1dStpPortDesignatedPort.3 = Hex-STRING: 03 80 BRIDGE-MIB::dot1dStpPortForwardTransitions.3 = Counter32: 1 RSTP-MIB::dot1dStpVersion.0 = INTEGER: rstp(2) A példában látszik, hogy a dot1dStpTopChanges.0 értéke kettõ, ami arra utal, hogy az STP híd topológiája kétszer változott. A topológia változása pedig azt jelenti, hogy a hálózaton belül egy vagy több link állapota megváltozott vagy egyszerûen meghibásodott és ezért egy új fát kellett számolni. A dot1dStpTimeSinceTopologyChange.0 érték adja meg, hogy ez pontosan mikor is történt. Több híd felületének felügyeletéhez a belsõ BEGEMOT-BRIDGE-MIB parancsot is használhatjuk: &prompt.user; snmpwalk -v 2c -c public bridge1.example.com enterprises.fokus.begemot.begemotBridge BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeBaseName."bridge0" = STRING: bridge0 BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeBaseName."bridge2" = STRING: bridge2 BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeBaseAddress."bridge0" = STRING: e:ce:3b:5a:9e:13 BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeBaseAddress."bridge2" = STRING: 12:5e:4d:74:d:fc BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeBaseNumPorts."bridge0" = INTEGER: 1 BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeBaseNumPorts."bridge2" = INTEGER: 1 ... BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeStpTimeSinceTopologyChange."bridge0" = Timeticks: (116927) 0:19:29.27 centi-seconds BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeStpTimeSinceTopologyChange."bridge2" = Timeticks: (82773) 0:13:47.73 centi-seconds BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeStpTopChanges."bridge0" = Counter32: 1 BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeStpTopChanges."bridge2" = Counter32: 1 BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeStpDesignatedRoot."bridge0" = Hex-STRING: 80 00 00 40 95 30 5E 31 BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeStpDesignatedRoot."bridge2" = Hex-STRING: 80 00 00 50 8B B8 C6 A9 Így tudjuk megadni, hogy a hidat mib-2.dot1dBridge részfán keresztül akarjuk megfigyelni: &prompt.user; snmpset -v 2c -c private bridge1.example.com BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeDefaultBridgeIf.0 s bridge2 Andrew Thompson Írta: Linkek összefûzése és hibatûrése lagg failover fec lacp loadbalance roundrobin Bevezetés A &man.lagg.4; felület lehetõvé teszi, hogy több hálózati felületet egyetlen virtuális felületként fûzzünk össze, és ezzel egy hibatûrõ és nagysebességû összeköttetést alakítsunk ki. Mûködési módok failover Csak az elsõdlegesként kijelölt porton keresztül fogad és küld adatokat. Amikor ez az elsõdleges port elérhetetlenné válik, a következõ aktív portot fogja használni. Az elsõként felvett felület válik automatikusan az elsõdleges porttá, és az utána felvett összes többit pedig csak hiba esetén használjuk. fec A Cisco EtherChannel technológia támogatása. Ez egy statikus beállítás, és nem egyezteti az összefûzést a többiekkel vagy a linkek felügyeletéhez nem vált kereteket. Ha a switch támogatja az LACP használatát, akkor inkább azt válasszuk. A kimenõ forgalmat a fejlécekben szereplõ protokollok alapján számolt hasítókóddal próbálja szétosztani az aktív portok között, és tetszõleges aktív porton fogad beérkezõ adatokat. Az említett hasítókódban egy Ethernetes forrás- és célcím szerepel, valamint ha elérhetõ, akkor egy VLAN címke, illetve az IPv4/IPv6 forrás- és célcím. lacp Az IEEE 802.3ad Link Aggregation Control Protocol (LACP) és a Marker Protcol támogatása. Az LACP megpróbálja egyeztetni a többi géppel az összefûzhetõ linkeket egy vagy több csoportban (Link Aggregated Group, LAG). Mindegyik ilyen csoportban ugyanolyan sebességû portokat találunk, full-duplex mûködési módban. A forgalmat így a legnagyobb összsebességgel rendelkezõ csoportban megtalálható portok között osztja el, ami a legtöbb esetben az összes portot magában foglaló csoport. A fizikai konnektivitás megváltozása esetén a linkek összefûzõdése igen gyorsan alkalmazkodik az új konfigurációhoz. A kimenõ forgalmat az aktív portok között osztja szét fejlécekben szereplõ protokollok alapján számolt hasítókóddal, és bármelyik aktív portról fogad bejövõ forgalmat. A hasítókódban megtalálható az Ethernetes forrás- és célcím, valamint ha elérhetõ, akkor a VLAN címke, illetve az IPv4/IPv6 forrás- és célcímek. loadbalance Ez a fec mód másik neve. roundrobin A kimenõ forgalmat egy körkörös (Round Robin) elvû ütemezõvel osztja szét az aktív portok között és tetszõleges aktív portról fogad bejövõ forgalmat. Ez a mûködési mód megsérti az Ethernet keretek rendezését és csak nagy körültekintés mellett alkalmazzuk. Példák LACP alapú összefûzés egy Cisco switch-csel Ebben a példában egy &os;-s gép két felületét kapcsoljuk össze switch-csel egy egyszerû terhelés-kiegyenlítéssel és hibatûréssel beállított linken keresztül. Mivel az Ethernet keretek sorrendje döntõ fontosságú, ezért a két állomás között egyazon fizikai linken zajló forgalom maximális sebességét az adott felület kapacitása korlátozza. A küldési algoritmus a lehetõ legtöbb információ alapján próbálja egymástól megkülönböztetni a forgalmakat és elosztani ezeket a rendelkezésre álló felületek között. A Cisco switch-en vegyünk fel ezeket a felületeket egy csoportba (channel group): interface FastEthernet0/1 channel-group 1 mode active channel-protocol lacp ! interface FastEthernet0/2 channel-group 1 mode active channel-protocol lacp ! A &os;-s gépen pedig hozzunk létre a lagg felületet: &prompt.root; ifconfig lagg0 create &prompt.root; ifconfig lagg0 up laggproto lacp laggport fxp0 laggport fxp1 Ellenõrizzük a felület állapotát az ifconfig parancs meghívásával. Az ACTIVE, vagyis aktív állapotú portok az összefûzéshez kialakított csoport azon tagjai, amelyeknél felépült a kapcsolat a távoli switch felé és készen állnak a küldésre és fogadásra. Ha az &man.ifconfig.8; programtól részletesebb kimenetet kérünk, akkor láthatjuk a csoportok azonosítóit is: lagg0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> metric 0 mtu 1500 options=8<VLAN_MTU> ether 00:05:5d:71:8d:b8 media: Ethernet autoselect status: active laggproto lacp laggport: fxp1 flags=1c<ACTIVE,COLLECTING,DISTRIBUTING> laggport: fxp0 flags=1c<ACTIVE,COLLECTING,DISTRIBUTING> A switch-en is látni fogjuk, hogy mely portjai aktívak. Pontosabb részleteket a show lacp neighbor detail paranccsal kapunk. switch# show lacp neighbor Flags: S - Device is requesting Slow LACPDUs F - Device is requesting Fast LACPDUs A - Device is in Active mode P - Device is in Passive mode Channel group 1 neighbors Partner's information: LACP port Oper Port Port Port Flags Priority Dev ID Age Key Number State Fa0/1 SA 32768 0005.5d71.8db8 29s 0x146 0x3 0x3D Fa0/2 SA 32768 0005.5d71.8db8 29s 0x146 0x4 0x3D A hibatûrés beállítása A hibatûrési mód arra alkalmas, hogy amikor az elsõdleges porton elvesztjük a kapcsolatot, helyette egy másik felület használatára tudunk áttérni. &prompt.root; ifconfig lagg0 create &prompt.root; ifconfig lagg0 up laggproto failover laggport fxp0 laggport fxp1 lagg0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> metric 0 mtu 1500 options=8<VLAN_MTU> ether 00:05:5d:71:8d:b8 media: Ethernet autoselect status: active laggproto failover laggport: fxp1 flags=0<> laggport: fxp0 flags=5<MASTER,ACTIVE> A forgalom kezdetben az fxp0 felületen keresztül érkezik és távozik. Ha az fxp0 felületen valamiért megszakadna a kapcsolat, helyette az fxp1 lesz az aktív link. Ha késõbb helyreáll a kapcsolat az elsõdleges felületen, akkor újra az lesz aktív link. Jean-François Dockès Frissítette: Alex Dupre Átdolgozta és javította: Lemez nélküli mûködés lemez nélküli munkaállomás lemez nélküli mûködés A &os; képes hálózaton keresztül elindulni és helyi lemez nélkül egy NFS szerver által megosztott állományrendszer csatlakoztatásával mûködni. Ehhez a szabványos konfigurációs állományok módosításán kívül semmi másra nincs szükségünk. Egy ilyen rendszert viszonylag könnyû beállítani, mivel az összes hozzávaló szinte készen elérhetõ: Rögtön adott legalább két módszer, ha a rendszermagot hálózaton keresztül akarjuk betölteni: PXE: az &intel; által fejlesztett Preboot eXecution Environment (indítás elõtti végrehajtási környezet) nevû rendszer a hálózati kártyákba vagy alaplapokba épített ROM segítségével teszi lehetõvé az intelligens rendszerindítást. A &man.pxeboot.8; man oldalán olvashatunk errõl részletesebben. Az Etherboot port (net/etherboot) olyan ROM-ba programozható kódot készít, amellyel rendszermagokat tudunk hálózaton keresztül betölteni. Ez a kód egyaránt felhasználható egy hálózati rendszerindító PROM beégetéséhez, vagy betölthetõ a helyi floppy (esetleg merev)lemezrõl, illetve &ms-dos; rendszer alól. Elég sok hálózati kártya támogatja ezt a módot. Egy mintaszkript (/usr/share/examples/diskless/clone_root) is próbálja megkönnyíteni a szerveren a munkaállomás rendszerindító állományrendszerének létrehozását és karbantartását. Ezt a szkriptet valószínûleg némileg módosítani kell, de így is sokat segít az elindulásban. Az /etc könyvtárban található szabványos rendszerindításhoz használt állományok, amelyekkel a lemez nélküli indulást lehet detektálni és segíteni. A lapozás, amennyiben szükséges, NFS vagy helyi lemez segítségével oldható meg. Számos módon állíthatunk be egy lemez nélküli munkaállomást. Rengeteg részbõl tevõdik össze, és ezek legtöbbje remekül testreszabható az igényeinknek. A továbbiakban egy teljes rendszer összeállításának lehetséges variációit ismertetjük, különös hangsúlyt fektetünk arra, hogy egyszerûek és a hagyományos &os; indítószkriptekkel kompatibilisek maradjanak. A bemutatandó rendszer a következõ jellemzõkkel bír: A lemez nélküli munkaállomások megosztott / és /usr állományrendszereket használnak. A rendszer indításához használt gyökér állományrendszer a szabvány &os;-s gyökér (ez általában a szerveré), ahol néhány állományt felülírtunk a lemez nélküli mûködéshez vagy azért, mert egyszerûen az adott munkaállomáshoz tartozik. A gyökér azon részeit, amelyeket írhatóvá kívánunk tenni, &man.md.4; alapú állományrendszerekkel lapoljuk felül. Ilyenkor azonban bármilyen rajtuk ejtett változtatás a rendszer újraindításával elveszik. A rendszermagot vagy az Etherboot vagy a PXE használatával küldessük át és töltsük be, mivel egyes helyzetekben ezekre szükség lesz. A bemutatott rendszer nem biztonságos. Helyezzük a hálózatunk egy jól védett részére, és a többi gép ne tekintse megbízhatónak. A szakaszban szereplõ összes információt a &os; 5.2.1-RELEASE változatával teszteltük. Háttérinformációk A lemez nélküli munkaállomások beállítása egyszerre adja magát és könnyen is elvéthetõ. Az elkövetett hibákat olykor számos okból kifolyólag nehéz felismerni. Például: A fordítási idõben megadott beállítások mást eredményeznek futási idõben. A hibaüzenetek gyakran titokzatosak vagy esetleg teljesen el is maradnak. Ezért ha valamennyire tisztában vagyunk a háttérben zajló folyamatokkal, akkor sokkal több eséllyel leszünk képesek megoldani a menet közben felmerülõ problémákat. A rendszernek a sikeres felkapaszkodáshoz több mûveletet is végre kell hajtania: A gépnek szüksége van olyan induló paraméterekhez, mint például az IP-cím, a végrehajtható állomány neve, a szerver neve, a gyökér elérési útja. Ezeket a DHCP vagy a BOOTP protokollok használatával adhatjuk meg. A DHCP a BOOTP kompatibilis kiterjesztése, ezért ugyanazokat a portokat és alapvetõ csomagformátumot alkalmazza. A rendszerüket kizárólag BOOTP használatával is beállíthatjuk. A &man.bootpd.8; szerver az alap &os; rendszer része. A DHCP azonban rengeteg elõnnyel rendelkezik a BOOTP protokollal szemben (áttekinthetõbb konfigurációs állományok, a PXE használatának lehetõsége, illetve sok minden más, ami nem csak a lemez nélküli mûködéshez kellhet), ezért itt alapvetõen egy DHCP alapú konfigurációt mutatunk be, de ahol megoldható, megemlítjük a &man.bootpd.8; esetén alkalmas példákat is. A mintaként szolgáló konfiguráció az ISC DHCP szoftvercsomagot használja (a tesztszerverre ennek a 3.0.1.r12 verzióját telepítetük fel). A gépnek egy vagy több programot kell a saját memóriájába áttöltenie. Erre vagy a TFTP vagy pedig az NFS alkalmas. A TFTP és az NFS között sok helyen fordítási idõben tudunk választani. Gyakori hibaforrás a protokollhoz rosszul megadott állománynevek használata: a TFTP általában az összes állományt a szerverrõl egyetlen könyvtárból tölti át, ezért arra számít, hogy a neveiket ehhez viszonyítva adjuk meg. Az NFS használata során azonban abszolút elérési utakat kell megadnunk. A rendszer indítását lehetõvé tevõ közbensõ programokat és a rendszermagot valahogy inicializálni kell és elindítani. Ezen a területen több fontos változat kapott helyet: A PXE a &man.pxeboot.8; kódját fogja betölteni, ez lényegében a &os; betöltõ harmadik fokozatának egy módosított változata. A &man.loader.8; a mûködéséhez szükséges paramétereket a rendszer indításakor kapja meg, majd a vezérlés átadása elõtt ezeket a rendszermag környezetében hagyja. Ebben az esetben akár a GENERIC rendszermag is használható. Az Etherboot kevesebb elõkészítéssel közvetlenül magát a rendszermagot tölti be. Ehhez azonban egy saját rendszermagot kell építeni, külön beállításokkal. A PXE és az Etherboot egyaránt jól használható. Mivel azonban a rendszermagok általában a &man.loader.8; kódjára hagyják a munka legnagyobb részét, ezért ahol lehetséges, a PXE megoldását érdemes alkalmazni. Tehát ha az alaplapi BIOS és a hálózati kártya is támogatja a PXE használatát, akkor válasszunk inkább azt. Végezetül a gépnek valamilyen módon hozzá kell tudnia férnie az állományrendszerekhez. Erre többnyire az NFS jöhet szóba. A további részleket lásd a &man.diskless.8; man oldalon. Beállítási útmutató Beállítás a <application>ISC DHCP</application> használatával DHCP lemez nélküli mûködés Az ISC DHCP szervere képes a BOOTP és DHCP kéréseket is megválaszolni. Az ISC DHCP 3.0 nem az alaprendszer része, ezért a használatához elõször telepítenünk kell a net/isc-dhcp3-server portot vagy a neki megfelelõ csomagot. Ahogy feltelepítettük, le kell futtatnunk az ISC DHCP konfigurációs állományát (ezt általában /usr/local/etc/dhcpd.conf néven találjuk meg). A most következõ, megjegyzésekkel kiegészített példában egy margaux nevû gép az Etherboot, valamint egy corbieres nevû gép PXE használatával akar kapcsolódni: default-lease-time 600; max-lease-time 7200; authoritative; option domain-name "minta.com"; option domain-name-servers 192.168.4.1; option routers 192.168.4.1; subnet 192.168.4.0 netmask 255.255.255.0 { use-host-decl-names on; option subnet-mask 255.255.255.0; option broadcast-address 192.168.4.255; host margaux { hardware ethernet 01:23:45:67:89:ab; fixed-address margaux.minta.com; next-server 192.168.4.4; filename "/data/misc/kernel.diskless"; option root-path "192.168.4.4:/data/misc/diskless"; } host corbieres { hardware ethernet 00:02:b3:27:62:df; fixed-address corbieres.minta.com; next-server 192.168.4.4; filename "pxeboot"; option root-path "192.168.4.4:/data/misc/diskless"; } } Ez a beállítás arra utasítja a dhcpd démont, hogy a lemez nélküli gép hálózati neveként a host deklarációban megadott értéket küldje el. Ezt úgyis meg lehet csinálni, hogy felvesszünk egy option host-name margaux részt a host deklarációk közé. A next-server direktíva a betöltõ vagy a rendszermag betöltéséért felelõs TFTP vagy NFS szervert jelöli ki (alapértelmezés szerint ez megegyezik a DHCP szerverrel). A filename direktíva azt az állományt adja meg, amelyet az Etherboot vagy a PXE a következõ végrehajtási lépésben betölt. Ezt a kiválasztott átviteli módnak megfelelõen kell megadni. Az Etherboot lefordítható az NFS vagy a TFTP használatával is. A &os; port alapból az NFS támogatását tartalmazza. A PXE a TFTP protokollt használja, ezért itt relatív állományneveket adunk meg (ez persze a TFTP szerver beállításaitól függ, de általában ez a jellemzõ). Sõt, a PXE a pxeboot állományt tölti be, nem is a rendszermagot. Léteznek további érdekes lehetõségek is, mint például a pxeboot állomány betöltése a &os; CD-jén található /boot könyvtárból (mivel a &man.pxeboot.8; a GENERIC rendszermagot képes betölteni, ezért a PXE használatával akár egy távoli CD-meghajtóról is indíthatjuk a rendszert). A root-path opció a rendszer indításához használt gyökér állományrendszert nevezi meg, amelyet többnyire az NFS jelölési módszere szerint kell megadni. A PXE használata során el lehet hagyni a gép IP-címét egészen addig, amíg nem engedélyezzük a rendszermagban a BOOTP beállítást. Az NFS szerver ekkor megegyzik a TFTP szerverrel. Beállítás a BOOTP használatával BOOTP lemez nélküli mûködés Itt a bootpd (egyetlen kliensre korlátozott) beállítását láthatjuk. Ezt az /etc/bootptab állományba tegyük. Ne feledjük, hogy a BOOTP használatához az Etherboot portot a NO_DHCP_SUPPORT beállítással kell fordítanunk, miközben a PXE esetében kell a DHCP. Egyébként a bootpd egyedüli nyilvánvaló elõnye csupán annyi, hogy az alaprendszer része. .def100:\ :hn:ht=1:sa=192.168.4.4:vm=rfc1048:\ :sm=255.255.255.0:\ :ds=192.168.4.1:\ :gw=192.168.4.1:\ :hd="/tftpboot":\ :bf="/kernel.diskless":\ :rp="192.168.4.4:/data/misc/diskless": margaux:ha=0123456789ab:tc=.def100 A rendszer elõkészítése az <application>Etherboot</application> számára Etherboot Az Etherboot honlapján találhatunk egy minden részletre kiterjedõ dokumentációt (angolul), amely elsõsorban ugyan a Linux típusú rendszerek számára íródott, de ettõl függetlenül még hasznos információkat tartalmaz. A továbbiakban csak annyit szeretnénk körvonalazni, hogy az Etherboot miként bírható mûködésre &os; rendszerekkel. Elõször telepítenünk kell a net/etherboot csomagot vagy portot. Az Etherboot beállítását (vagyis a TFTP használatának megadását az NFS helyett) az Etherboot forrását tartalmazó könyvtárban található Config állomány megfelelõ átírásával tudjuk megtenni. Itt most floppyról fogjuk indítani a rendszert. A többi módszerrel (PROM vagy &ms-dos; program) kapcsolatban olvassuk el az Etherboot dokumentációját. A rendszerindító lemez elkészítéséhez tegyünk egy lemezt annak a gépnek a meghajtójába, ahová az Etherboot felkerült. Váltsunk az Etherboot könyvtárán belül az src alkönyvtárba és gépeljük be: &prompt.root; gmake bin32/eszköztípus.fd0 Az eszköztípus a lemez nélküli munkaállomás Ethernet kártyájától függ. Az ugyanebben a könyvtárban található NIC állományból tudjuk kiolvasni, hogy az adott kártyához melyik eszköztípus tartozik. A rendszer indítása <acronym>PXE</acronym> használatával Alapértelmezés szerint a &man.pxeboot.8; betöltõ a rendszermagot NFS-en keresztül tölti be. Ha az /etc/make.conf állományban a LOADER_TFTP_SUPPORT beállítást adjuk meg, akkor TFTP támogatással is lefordítható. Ezzel kapcsolatban a /usr/share/examples/etc/make.conf állományban található megjegyzéseket érdemes elolvasnunk. A make.conf állományban még további két másik hasznos opciót is találhatunk a soros vonali konzollal üzemelõ lemez nélküli gépek számára: az egyik a BOOT_PXELDR_PROBE_KEYBOARD, a másik pedig a BOOT_PXELDR_ALWAYS_SERIAL. A gép indításakor úgy tudjuk beüzemelni a PXE használatát, ha a BIOS beállításai között a Boot from network opciót választjuk ki, vagy a gép bekapcsolása után lenyomjuk hozzá a megfelelõ funkcióbillentyût. A <acronym>TFTP</acronym> és <acronym>NFS</acronym> szerverek beállítása TFTP lemez nélküli mûködés NFS lemez nélküli mûködés Ha a PXE vagy az Etherboot a TFTP protokollt használja, akkor az állományszerveren a tftpd démont kell elindítani: Készítsünk egy könyvtárat, ahonnan majd a tftpd küldi az állományokat, például legyen ez a /tftpboot. Vegyük fel a következõ sort az /etc/inetd.conf állományunkba: tftp dgram udp wait root /usr/libexec/tftpd tftpd -l -s /tftpboot A tapasztalat szerint egyes PXE verziók a TFTP TCP alapú változatát használják. Ebben az esetben vegyünk fel még egy második sort is, ahol a dgram udp részt stream tcp-re cseréljük. Mondjuk meg az inetd démonnak, hogy olvassa újra a konfigurációs állományát. Az alábbi parancs megfelelõ mûködéséhez Az sornak szerepelnie kell az /etc/rc.conf állományban: &prompt.root; /etc/rc.d/inetd restart A tftpboot könyvtárat bárhova rakhatjuk a szerveren. Viszont az inetd.conf és dhcpd.conf állományokban ezt ne felejtsük fel megadni. Minden esetben engedélyeznünk kell az NFS használatát és vele együtt exportálni az NFS szerverrõl elérni kívánt állományrendszereket. Az /etc/rc.conf állományba tegyük bele a következõt: nfs_server_enable="YES" Az /etc/exports állományban a lemez nélküli rendszereknek szánt gyökérkönyvtárat tegyük elérhetõvé (a példában írjuk át a kötet csatlakozási pontját és a margaux corbieres helyére állítsuk be a saját lemez nélküli munkaállomásaink neveit: /data/misc -alldirs -ro margaux corbieres Kérjük meg a mountd démont, hogy olvassa újra a konfigurációs állományát. Elõfordulhat azonban, hogy ehhez elõször az NFS szolgáltatást kell engedélyezni az /etc/rc.conf állományból és újraindítani a gépet. &prompt.root; /etc/rc.d/mountd restart Lemez nélküli rendszermag fordítása lemez nélküli mûködés a rendszermag beállításai Ha az Etherboot használata mellett döntünk, akkor a lemez nélküli kliensek számára a rendszermagot a következõ beállítások használatával kell újrafordítani (a megszokottak mellett): options BOOTP # BOOTP-n keresztül kérünk IP-címet és hálózati nevet options BOOTP_NFSROOT # a BOOTP-tõl kapott információk alapján csatoljuk a gyökeret NFS-en keresztül Ezek mellett valószínûleg szükségünk lesz a BOOTP_NFSV3, BOOT_COMPAT és BOOTP_WIRED_TO beállítások megadására is (lásd a NOTES állományt). A beállítások nevei régrõl származnak és némileg félrevezetõek lehetnek, mivel valójában semmit sem változtatnak a rendszermagban levõ DHCP vagy a BOOTP rutinok használatában (egyébként meg lehet adni vagy az egyik vagy a másik protokoll kizárólágos használatát is). Fordítsuk le a rendszermagot (lásd ), és másoljuk a dhcpd.conf állományban megadott helyre. Amikor a PXE protokollt használjuk, a rendszermagot nem fontos az imént felsorolt paraméterekkel fordítanunk (habár ajánlatos). Az engedélyezésükkel több DHCP kérés keletkezik a rendszermag elindulása közben, ezért kisebb a kockázata annak, hogy a &man.pxeboot.8; által bizonyos esetekben megszerzett és az új értékek között valamilyen ellentmondás jön létre. A használatuk egyik elõnye, hogy így mellékhatásként a hálózati nevünket is megkapjuk. Ellenkezõ esetben erre is találnunk kellene valamilyen módot, például fenntartani egy-egy rc.conf állományt minden kliensen. Az Etherboot csak akkor lesz képes betölteni a rendszermagot, ha device hinteket is beépítünk. Ezt a következõ beállítással tudjuk megoldani (errõl bõvebben lásd a NOTES állomány megjegyzéseit): hints "GENERIC.hints" A rendszerindító állományrendszer elõkészítése rendszerindító állományrendszer lemez nélküli mûködés A dhcpd.conf állomány root-path beállításának megfelelõen hozzunk létre a rendszer indítására alkalmas gyökér állományrendszert. Az állományrendszer feltöltése a <command>make world</command> paranccsal Ezzel a módszerrel a DESTDIR könyvtárba pillanatok alatt telepíteni tudunk egy teljes szûz rendszert (és nem csak a rendszerindító állományrendszert). Ehhez mindössze csak annyit kell tenni, hogy lefuttatjuk a következõ szkriptet: #!/bin/sh export DESTDIR=/data/misc/diskless mkdir -p ${DESTDIR} cd /usr/src; make buildworld && make buildkernel cd /usr/src/etc; make distribution Miután végzett, már csak a DESTDIR könyvtárban található /etc/rc.conf és /etc/fstab állományokat kell az igényeinkhez igazítani. A lapozóterület beállítása Amennyiben szükséges, a szerveren található lapozóállományt NFS-en keresztül el tudjuk érni. Lapozás <acronym>NFS</acronym>-sel A rendszermag maga nem támogatja az NFS alapú lapozás engedélyezését a rendszer indításakor. A lapozóállományt ezért a rendszerindító szkripteken keresztül aktiváljuk, amelyekben csatlakoztatunk egy írható állományrendszert, ahol létrehozzuk és engedélyezzük a lapozóállományt. Tetszõleges méretû lapozóállományt például így tudunk készíteni: &prompt.root; dd if=/dev/zero of=/a/lapozóállomány/helye bs=1k count=1 oseek=100000 Az engedélyezéséhez pedig a következõ sort kell felvenni az rc.conf állományba: swapfile=/a/lapozóállomány/helye Egyéb problémák Írásvédett <filename>/usr</filename> használata lemez nélküli mûködés írásvédett /usr Ha a lemez nélküli munkaállomáson X szervert akarunk futtatni, akkor az XDM konfigurációs állományait kicsit módosítanunk kell, mert alapértelmezés szerint a /usr könyvtárban hozza létre a naplókat. Nem &os;-s szerver használata Amikor a rendszer indításához használt állományrendszert nem egy &os; alapú számítógépen tároljuk, akkor elõször ezt egy &os;-s gépen kell elkészíteni, majd a tar vagy cpio segítségével átmásolni a megfelelõ helyre. Ilyen helyzetekben gyakran gondok adódhatnak olyan speciális állományokkal, mint például amelyek a /dev könyvtárban találhatóak, mivel a fõ- és aleszközazonosítók tárolására szánt méret különbözhet. Ezt úgy oldhatjuk meg, ha exportálunk egy könyvtárat a nem &os; alapú szerveren, ezt csatlakoztatjuk a &os;-s gépen, majd a &man.devfs.5; segítségével a eszközleírókat a felhasználó számára észrevétlen módon foglaljuk le. ISDN ISDN Az ISDN technológiai és hardveres hátterérõl sokat megtudhatunk Dan Kegel ISDN-rõl szóló oldalán (angolul). Az ISDN használatát röviden így foglalhatnánk össze: Ha Európában élünk, akkor minden bizonnyal az ISDN kártyákkal foglalkozó szakaszt érdemes elolvasnunk. Ha elsõsorban betárcsázós ISDN-nel szeretnénk csatlakozni az internetre egy internet-szolgáltatón keresztül, akkor a terminál adaptereket tárgyaló szakaszt nézzük meg. A szolgáltatók váltásakor ezzel jár a legtöbb rugalmasság és a legkevesebb probléma. Ha két helyi hálózat összekötésére használjuk, vagy az internethez egy bérelt ISDN vonalon keresztül kapcsolódunk, akkor egy önálló útválasztó vagy hálózati híd beállításában érdemes gondolkodnunk. A költség fontos szerepet játszik az elfogadható megoldás kiválasztásában. A most következõ lehetõségeket a legolcsóbbtól indulva kezdjük el felsorolni egészen a legdrágábbig. Hellmuth Michaelis Készítette: ISDN kártyák ISDN kártyák A &os;-ben megtalálható ISDN implementáció csak a DSS1/Q.931 (más néven Euro-ISDN) szabvány szerint gyártott passzív kártyákat támogatja. Ismer azonban egyes olyan aktív kártyákat is, amelyeknél a firmware további más jelkezelési protokollokat is támogat. Ilyen többek közt az elsõként támogatott Primary Rate (PRI) ISDN kártya. Az isdn4bsd szoftver segítségével kapcsolódni tudunk más ISDN útválasztókhoz IP-n keresztül a nyers HDLC felett, vagy szinkron PPP használatával. Mindezeket a rendszermagban található PPP-re vagy az isppp-re építkezik. &os; alatt egyre több PC-s ISDN kártyához készül el a támogatás, és a visszajelzések azt mutatják, hogy Európában és a világ minden részén sikerrel használják ezeket. A passzív ISDN kártyák közül is leginkább az Infineon (korábban Siemens) gyártmányú ISAC/HSCX/IPAC ISDN chipkészletek támogatottak, de a Cologne chippel rendelkezõ (de csak ISA buszos) ISDN kártyák, a Winbond W6692 chipes PCI buszos kártyák, és a Tiger300/320/ISAC chipkészletek egyes változatai, valamint néhány gyártófüggõ chipkészlettel rendelkezõ kártya, mint például az AVM Fritz!Card PCI V.1.0 és az AVM Fritz!Card PnP is remekül mûködik. Jelenleg a következõ aktív ISDN kártyákat támogatja a rendszer: AVM B1 (ISA és PCI) BRI kártyák és az AVM T1 PCI PRI kártyák. Az isdn4bsd dokumentációját a rendszerünkön belül a /usr/share/examples/isdn/ könyvtárban találhatjuk meg, vagy közvetlenül az isdn4bsd honlapján, ahol több hivatkozást is találunk tippekre, hibajegyzékekre és bõségesebb dokumentációra, például az isdn4bsd saját kézikönyvére. Ha szeretnénk egy másik ISDN protokoll támogatásának kifejlesztésében résztvenni, vagy egy jelenleg még nem támogatott ISDN kártyát használhatóvá tenni, esetleg valamilyen más módon segíteni az isdn4bsd ügyét, vegyük fel a kapcsolatot &a.hm; fejlesztõvel. Az isdn4bsd telepítésével, beállításával és hibaelhárításával kapcsolatos kérdéseinket a &a.isdn.name; levelezési listán tehetjük fel. ISDN terminál adapterek Az ISDN számára olyanok a terminál adapterek, mint a hagyományos telefonvonalak számára a modemek. modem A legtöbb terminál adapter a Hayes-modemek szabványos AT parancskészletét használja, és könnyen be lehet iktatni egy modem helyett. A terminál adapterek alapvetõen ugyanúgy mûködnek, mint a modemek, kivéve, hogy egy átlagos modemnél jóval nagyobb adatátviteli sebességre képesek. Ezért a PPP kapcsolatunkat pontosan ugyanúgy kell beállítani, mint a modemek esetében. Ne felejtsük a soros pont sebességét a maximális értékre állítani. PPP A terminál adapterek használatának egyik legnagyobb elõnye, hogy segítségükkel dinamikus PPP-n keresztül tudunk az internet-szolgáltatónkhoz kapcsolódni. Mivel az IP-címtartomány egyre inkább szûkösebb, a legtöbb szolgáltató nem szívesen oszt ki bárkinek is statikus IP-címet. A legtöbb önálló útválasztó azonban nem képes alkalmazkodni az IP-címek dinamikus kiosztásához. A terminál adapter az elérhetõ lehetõségeket és a kapcsolat stabilitását tekintve teljesen a PPP démontól függ. Emiatt egy &os;-s gépet könnyû modemrõl átállítani az ISDN használatára, ha már egyszer beállítottuk a PPP démont. Ezzel együtt azonban a PPP használata során tapasztalt problémák ugyanúgy ismét felmerülnek. Ha a maximális stabilitásra van szükségünk, akkor a rendszermag PPP beállítását használjuk, és ne a felhasználói PPP megoldást. A &os; hivatalosan az alábbi terminál adaptereket ismeri: Motorola BitSurfer és Bitsurfer Pro Adtran Valószínûleg a többi terminál adapterrel is képes együttmûködni, mivel a terminál adapterek gyártói általában igyekeznek a termékeiket a szabványos modemes AT parancskészletével kompatibilissá tenni. Az igazi probléma a külsõ terminál adapterekkel adódik, mivel, akárcsak a modemek esetében, egy nagyon jó soros kártyát igényelnek. A soros eszközök mûködésének részleteit valamint az aszinkron és szinkron soros portok közti különbségeket a &os; soros + url="&url.articles.serial-uart.en;/index.html">&os; soros hardverekrõl szóló cikkében olvashatjuk. A terminál adaptereken keresztül elérhetõ sebességet a PC-kben található szabványos (aszinkron) soros port 115,2 Kb/mp-re korlátozza, még 128 Kb/mp-es adatátvitelû kapcsolatok esetében is. Az ISDN által nyújtott 128 Kb/mp kihasználásához a terminál adaptert egy szinkron soros kártyával kell összekötnünk. Ne higyjük, hogy egy belsõ terminál adapter megvásárlásával megmenekülünk ettõl a gondtól. A belsõ terminál adapterekbe egyszerûen csak egy sima szabványos PC-s soros portot építettek bele. Mindössze egy soros kábelt és egy konnektort takarítunk meg velük. A terminál adapterhez csatlakozó szinkron kártyák legalább olyan gyorsak, mint egy önálló útválasztó, és egy egyszerû 386-osra épülõ &os; rendszerrel talán még rugalmasabban is kezelhetõek. A terminál adapter plusz szinkron kártya kontra önálló útválasztó kérdése már hitkérdéssé fajult, amirõl igen sokat vitatkoztak szerte a levelezési listákon. A teljes okfejtés elolvasásához az archívum böngészését javasoljuk. Önálló ISDN hálózati hidak és útválasztók ISDN önálló hálózati hidak és útválasztók Az ISDN hidak vagy útválasztók nem egészen a &os; vagy operációs rendszerek területéhez tartoznak. Az útválasztás és a hálózatok hidak alapjainak a számítógépes hálózatokról szóló szakirodalomban járhatunk utána. Ebben a szakaszban a hálózati híd és az útválasztó kifejezéseket egymás szinonímájaként fogjuk használni. Ahogy az olcsóbb ISDN útválasztók és hidak árai egyre jobban csökkennek, ezért egyre inkább népszerûbbé válnak. Az ISDN útválasztó egy apró doboz, amelyet közvetlenül a helyi Ethernet hálózatunkra tudunk csatlakoztatni, és a többi útválasztóhoz vagy hídhoz kapcsolódik. A benne található szoftverrel képes kommunikálni a PPP vagy más egyéb népszerû protokollokon keresztül. Az útválasztó egy szabványos terminál adapternél sokkal nagyobb adatátvitelt tesz lehetõvé, mivel a teljes szinkron ISDN kapcsolatot képes kihasználni. Az ISDN útválasztókkal és hidakkal kapcsolatban az egyik legnagyobb problémát a különbözõ gyártók közti eltérések jelenthetik. Ha egy szolgáltatóhoz akarunk ezen a módon csatlakozni, akkor érdemes elõzetesen egyeztetni az igényeinket velük. Ha két helyi hálózati szegmenst akarunk összekapcsolni, mint például az otthoni és az irodai hálózatot, akkor ez a megoldás jár a legkevesebb karbantartási költséggel. Mivel ekkor mi magunk vásároljuk a kapcsolat mind a két oldalára a felszerelést, biztosak lehetünk benne, hogy az így létrehozott összekötettés mûködni fog. Például, ha egy otthon vagy a vállalat egy fiókjánál levõ gépet akarjuk összekötni az igazgatóság hálózatával, akkor a következõ felállást érdemes követnünk: Egy otthoni vagy egy fiókbeli hálózat 10 Base 2 A hálózat busz topológiájú és 10 Base 2 Ethernetet használ (thinnet). Ha szükséges, akkor az útválasztót egy AUI/10BT adó-vevõvel csatlakoztassuk a hálózati kábelre. ---Sun munkaállomás | ---&os; | ---Windows 95 | az önálló útválasztó | ISDN BRI vonal 10 Base 2 Ethernet Ha az otthoni vagy fiókbeli számítógép az egyedüli, akkor egy keresztkötésû sodrott érpár kábellel akár közvetlenül is csatlakozhatunk az útválasztóhoz. Az igazgatósági iroda vagy egy másik helyi hálózat 10 Base T A hálózat csillag topológiájú, és 10 Base T Ethernet kábelezésû (sodrott érpár). -------Novell szerver | H | | ---Sun | | | U ---&os; | | | ---Windows 95 | B | |___---az önálló útválasztó | ISDN BRI vonal Az ISDN hálózat felépítése A legtöbb útválasztó/híd elõnye, hogy egyszerre 2 egymástól független PPP kapcsolatot tudunk felépíteni velük 2 egymástól független géppel. Ezt a legtöbb terminál adapter nem támogatja, kivéve azok a (általában drága) típusok, amelyek két soros porttal rendelkeznek. Ezt ne tévesszük össze a csatornák nyalábolásával, az MPP-vel és a többivel. Ez nagyon hasznos lehet például olyan esetekben, amikor van egy dedikált ISDN kapcsolatunk az irodában, amelyet ugyan szeretnénk megcsapolni, de nem szeretnénk a másik ISDN vonalat is elrabolni. Az irodában levõ A útválasztó képes a dedikált B csatornájú kapcsolaton (64 Kb/mp) keresztül elérni az internetet, miközben a másik B csatornát ettõl független adatkapcsolatra használja. A második B csatorna így használható betárcsázásra, kitárcsázásra vagy a másik B csatornával együtt dinamikus nyalábolásra (MPP stb.) a nagyobb sávszélesség elérése érdekében. IPX/SPX Az Ethernetes híd nem IP alapú forgalmat is képes továbbítani, ezért rajta keresztül akár IPX vagy SPX és más egyéb protokollokat is használni tudunk. Chern Lee Írta: Hálózati címfordítás Áttekintés natd A &os; hálózati címfordításért felelõs démonprogramja, a &man.natd.8; (Network Address Translation daemon), a beérkezõ nyers IP csomagokat dolgozza fel, és a helyi gépek forráscímét kicserélve visszailleszti ezeket a csomagokat a kimenõ folyamba. A &man.natd.8; mindezt úgy teszi a forrás IP-címekkel és portokkal, hogy amikor az adat visszaérkezik, akkor képes lesz megmondani a csomag eredeti küldõjét és visszaküldeni neki a választ. internet-kapcsolat megosztása NAT A hálózati címfordítást általában az internet-kapcsolatok megosztásánál alkalmazzuk. A hálózat felépítése Az IPv4 világában egyre jobban fogyó IP-címek és az egyre növekvõ számú, nagysebességre vágyó, például kábeles vagy DSL-es fogyasztók miatt az igény is egyre nagyobb az internet-kapcsolatok megosztására. Ha több számítógéppel szeretnénk egyetlen kapcsolaton és egy IP-címen keresztül kapcsolódni az internetre, akkor ehhez a &man.natd.8; tökéletes választás. Az esetek többségében a felhasználók egy kábeles vagy DSL vonalra csatlakoznak, melyhez egyetlen IP-cím tartozik, és ezen a gépen keresztül szeretnék elérni az internetet a helyi hálózaton levõ többi géprõl. Ezt úgy tudjuk elérni, ha az internethez kapcsolódó &os;-s gépet átjárónak állítjuk be. Ebben az átjáróban legalább két hálózati felületnek kell léteznie — az egyikkel az internetes útválasztóhoz, a másikkal pedig a helyi hálózathoz kapcsolódik. A belsõ hálózaton levõ gépek egy hub vagy egy switch segítségével csatlakoznak egymáshoz. Több módon is el tudjuk érni a belsõ hálózatról az internetet egy &os;-s átjárón keresztül. Ebben a példában most csak olyan átjárókkal foglalkozunk, amelyekben legalább két hálózati kártya található. _______ __________ ________ | | | | | | | Hub |-----| B kliens |-----| Útvál. |----- Internet |_______| |__________| |________| | ____|_____ | | | A kliens | |__________| A hálózat felosztása Egy ehhez hasonló beállítás igen gyakori a megosztott internet-kapcsolatok esetében. A helyi hálózat egyik gépe csatlakozik az internetre. A többi gép ezen az átjárón keresztül éri el az internetet. rendszermag beállítása Beállítás A rendszermag beállításait tartalmazó állományban a következõ beállításokat kell megadnunk: options IPFIREWALL options IPDIVERT A fentiek mellett még ezeket a lehetõségeket tudjuk választani: options IPFIREWALL_DEFAULT_TO_ACCEPT options IPFIREWALL_VERBOSE A következõnek kell az /etc/rc.conf állományban lennie: gateway_enable="YES" firewall_enable="YES" firewall_type="OPEN" natd_enable="YES" natd_interface="fxp0" natd_flags="" A gépet átjárónak állítja be. Hatása megegyezik a sysctl net.inet.ip.forwarding=1 parancs kiadásával. A rendszer indításakor engedélyezi az /etc/rc.firewall állományban szereplõ tûzfalszabályok használatát. Egy olyan elõre definiált tûzfalat ad meg, amely alapból mindent beenged. Az /etc/rc.firewall állományban találhatjuk a többi típust. Megadja, hogy melyik felületen továbbítsunk csomagokat az internet felé (ez a felület csatlakozik az internetre). Itt szerepel minden további paraméter, amelyet még az indításkor át kell adnunk a &man.natd.8; démonnak. Amikor megadjuk ezeket a beállításokat az /etc/rc.conf állományban, pontosan ugyanaz történik, mintha a natd -interface fxp0 parancsot adtunk volna ki a rendszer indításakor. Ez tehát manuálisan is elindítható. Ha túlságosan sok paramétert akarunk egyszerre beállítani &man.natd.8; használatához, akkor akár egy külön konfigurációs állományt is megadhatunk. Ebben az esetben a konfigurációs állományt a következõ módon kell megjelölni az /etc/rc.conf állományban: natd_flags="-f /etc/natd.conf" Ekkor a /etc/natd.conf állomány fogja tartalmazni a beállításokat, soronként egyet. Például a következõ szakaszban ez lesz a tartalma: redirect_port tcp 192.168.0.2:6667 6667 redirect_port tcp 192.168.0.3:80 80 A konfigurációs állományról és az opció használatával kapcsolatban olvassuk el a &man.natd.8; man oldalát. A helyi hálózaton mindegyik gépnek az RFC 1918 által megadott privát IP-címterekbõl származó címet kell használnia, és az alapértelmezett átjárónak mindenhol a natd démont futtató gép IP-címét kell megadni. Például a belsõ hálózaton található A és B kliensek IP-címei rendre 192.168.0.2 és 192.168.0.3, míg a &man.natd.8; démont futtató gép belsõ címe 192.168.0.1. Az A és a B kliens alapértelmezett átjáróját a natd gépre, vagyis a 192.168.0.1 címre kell beállítanunk. A natd gép külsõ, avagy internetes felülete semmilyen további módosítást nem igényel a &man.natd.8; mûködéséhez. A portok átirányítása A &man.natd.8; alkalmazásának hátránya, hogy a belsõ hálózatra csatlakozó kliensek az internetrõl nem érhetõek el. Tehát a helyi hálózat kliensei képesek elérni a külvilágot, de az visszafelé már nem igaz. Ez akkor jelent igazából problémát, ha az egyik belsõ kliensen szolgáltatásokat akarunk futtatni. A probléma egyik egyszerû megoldása, ha a natd használatával az internet felõl egyszerûen átirányítunk bizonyos portokat a megfelelõ belsõ kliensre. Például tegyük fel, hogy az A kliens egy IRC szervert, míg a B kliens egy webszervert futtat. Ez akkor fog mûködni, ha a szolgáltatásokhoz tartozó 6667 (IRC) és 80 (web) portokat átirányítjuk a hozzájuk tartozó gépek felé. Ehhez a &man.natd.8; démonnak a paramétert kell átadni. A pontos felírás így néz ki: -redirect_port protokoll célIP:célPORT[-célPORT] [külsõIP:]külsõPORT[-külsõPORT] [távoliIP[:távoliPORT[-távoliPORT]]] A fenti példában tehát ezt kell megadnunk: -redirect_port tcp 192.168.0.2:6667 6667 -redirect_port tcp 192.168.0.3:80 80 Így az egyes külsõ tcp portokat átirányítjuk a belsõ hálózat gépei felé. A paraméternek akár egész porttartományokat is megadhatunk. Például a tcp 192.168.0.2:2000-3000 2000-3000 megadásával az összes 2000-tõl 3000-ig terjedõ port csatlakozását leképezzük az A kliens 2000 és 3000 közti portjaira. Ezek a beállítások a &man.natd.8; közvetlen futtatásakor adhatóak meg, esetleg az /etc/rc.conf állományban az natd_flags="" opció keresztül, vagy egy külön konfigurációs állományban. A többi beállítási lehetõséget a &man.natd.8; man oldalán ismerhetjük meg. A címek átirányítása címátirányítás A címek átirányítása abban az esetben hasznos, amikor több IP-cím áll rendelkezésünkre, de ezek egy géphez tartoznak. Ilyenkor az &man.natd.8; képes a belsõ hálózat egyes gépeihez saját külsõ IP-címet rendelni. A &man.natd.8; a belsõ hálózat kliensei által küldött csomagokban kicseréli a címüket a megfelelõ külsõ IP-címmel, illetve az ezekre a címekre érkezõ forgalmat továbbítja a megfelelõ belsõ kliens irányába. Ezt a megoldást statikus hálózati címfordításnak is nevezzük. Például a 128.1.1.2 és a 128.1.1.3 IP-címek a natd démont futtató átjáróhoz tartoznak. A 128.1.1.1 cím használható a natd alapú átjáró külsõ IP-címeként, miközben a 128.1.1.2 és a 128.1.1.3 címeket a belsõ hálózaton elérhetõ A és B kliensek felé közvetítjük. A felírása tehát a következõ: -redirect_address helyiIP publikusIP helyiIP A helyi hálózaton található kliens saját IP-címe. publikusIP A klienshez tartozó megfelelõ külsõ IP-cím. Az iménti példában a pontos paraméterek ezek lesznek: -redirect_address 192.168.0.2 128.1.1.2 -redirect_address 192.168.0.3 128.1.1.3 A opcióhoz hasonlóan ez is megadható az /etc/rc.conf állományban az natd_flags="" beállításon keresztül vagy egy külön konfigurációs állományban. A címek átirányításával nincs szüksége a portok átirányítására, mivel az adott IP-címhez tartozó összes forgalmat átirányítjuk. A natd démont futtató gépen a külsõ IP-címeket aktiválni kell és a külsõ felületéhez kell rendelni. A &man.rc.conf.5; man oldalon járhatunk utána, hogy mindezt hogyan is tudjuk megcsinálni. Párhuzamos vonali IP (PLIP) PLIP párhuzamos vonali IP PLIP A párhuzamos vonali IP (Parallel Line IP, PLIP) a TCP/IP protokoll használatát valósítja meg párhuzamos porton keresztül. Olyan gépek számára lehet hasznos, amelyekben nincs hálózati kártya, vagy esetleg laptopoknál. Ebben a szakaszban a következõket tárgyaljuk: Párhuzamos (laplink) kábel készítése Két számítógép összekapcsolása a PLIP segítségével Párhuzamos kábel készítése Párhuzamos kábelt a legtöbb számítástechnikai boltban tudunk vásárolni. Ha mégsem tudnánk sehol sem beszerezni, vagy egyszerûen tudni szeretnénk, hogyan lehet ilyet készíteni, akkor az alábbi táblázatban láthatjuk, hogy miként tudunk egy hétköznapi nyomtatókábelt átalakítani a céljainkra. A párhuzamos kábel hálózati használatra alkalmas bekötése A-név A-vég B-vég Leírás Post/Bit DATA0 -ERROR 2 15 15 2 Adat 0/0x01 1/0x08 DATA1 +SLCT 3 13 13 3 Adat 0/0x02 1/0x10 DATA2 +PE 4 12 12 4 Adat 0/0x04 1/0x20 DATA3 -ACK 5 10 10 5 Vál. imp. 0/0x08 1/0x40 DATA4 BUSY 6 11 11 6 Adat 0/0x10 1/0x80 GND 18-25 18-25 Föld -
A PLIP beállítása Elõször is szereznünk kell valahonnan egy laplink kábelt. Ha ez megvan, akkor mind a két gépen ellenõrizzük, hogy a rendszermag tartalmazza az &man.lpt.4; meghajtót: &prompt.root; grep lp /var/run/dmesg.boot lpt0: <Printer> on ppbus0 lpt0: Interrupt-driven port A párhuzamos portnak megszakítással vezéreltnek kell lennie (interrupt driven), és az /boot/device.hints állományban szerepelnie kell nagyjából a következõ soroknak: hint.ppc.0.at="isa" hint.ppc.0.irq="7" Ezután nézzük meg, hogy a rendszermag beállításait tartalmazó állományban megjelenik-e a device plip sor, vagy a plip.ko modul betöltõdött-e. Akármelyik is történt, a párhuzamos hálózati felület most már a rendelkezésünkre áll, és az &man.ifconfig.8; paranccsal ezt meg is tudjuk nézni: &prompt.root; ifconfig plip0 plip0: flags=8810<POINTOPOINT,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 A laplink kábelt csatlakoztassuk mind a két számítógéphez. Mind a két a hálózati felület paramétereit root felhasználóként hangoljuk be. Például, ha az egyikgép nevû gépet akarjuk a másikgép nevû géphez csatlakoztatni: egyikgép <-----> másikgép IP-cím 10.0.0.1 10.0.0.2 Az egyikgép felületét így állítsuk be: &prompt.root; ifconfig plip0 10.0.0.1 10.0.0.2 A másikgép felületét így állítsuk be: &prompt.root; ifconfig plip0 10.0.0.2 10.0.0.1 Ezt követõen már egy mûködõ kapcsolatnak kell felépülnie. Az egyéb részletek kapcsán az &man.lp.4; és az &man.lpt.4; man oldalait nézzük át. Ezt a két gépet vegyük fel az /etc/hosts állományba is: 127.0.0.1 localhost.saját.tartomány localhost 10.0.0.1 egyikgép.saját.tartomány egyikgép 10.0.0.2 másikgép.saját.tartomány A kapcsolat mûködõképességérõl úgy tudunk meggyõzõdni, ha az egyik géprõl megpróbáljuk pingelni a másikat. Például az egyikgép esetében: &prompt.root; ifconfig plip0 plip0: flags=8851<UP,POINTOPOINT,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 10.0.0.1 --> 10.0.0.2 netmask 0xff000000 &prompt.root; netstat -r Routing tables Internet: Destination Gateway Flags Refs Use Netif Expire másikgép egyikgép UH 0 0 plip0 &prompt.root; ping -c 4 másikgép PING másikgép (10.0.0.2): 56 data bytes 64 bytes from 10.0.0.2: icmp_seq=0 ttl=255 time=2.774 ms 64 bytes from 10.0.0.2: icmp_seq=1 ttl=255 time=2.530 ms 64 bytes from 10.0.0.2: icmp_seq=2 ttl=255 time=2.556 ms 64 bytes from 10.0.0.2: icmp_seq=3 ttl=255 time=2.714 ms --- másikgép ping statistics --- 4 packets transmitted, 4 packets received, 0% packet loss round-trip min/avg/max/stddev = 2.530/2.643/2.774/0.103 ms Aaron Kaplan Eredetileg írta: Tom Rhodes Átszervezte és kiegészítette: Brad Davis Tovább bõvítette: Az IPv6 Az IPv6 (másik néven az IPng, vagy a az internet következõ generációs protokollja, IP next generation) a jól ismert IP protokoll (avagy az IPv4) új változata. Hasonlóan a jelenleg mûködõ összes többi BSD rendszerhez, a &os; is tartalmazza a KAME IPv6 referencia implementációt. Ezért ha ezzel szeretnénk kísérletezni, akkor ehhez a &os; minden eszköz biztosít számunkra. Ez a szakasz az IPv6 beállítását és használatát mutatja be. Az 1990-es évek elején az IPv4-es címterek rohamos mértékû kimerülését figyelték meg. Az internet jelenlegi bõvülési üteme mellett két nagyobb aggodalomnak adott okot: A címek elfogyása. Napjainkban efelõl egyre kevesebb a kétség, mivel az RFC 1918 által megfogalmazott privát címterek (10.0.0.0/8, 172.16.0.0/12, és 192.168.0.0/16), valamint a hálózati címfordítás (Network Address Translation, NAT) használata igen elterjedt. Az útválasztási táblázatok méretének növekedése. Ez még manapság is aggasztó. Az IPv6 ezeket és még más egyéb problémákat a következõ módon igyekszik megoldani: A 128 bites címtér használata. Más szóval, elméletben összesen 340 282 366 920 938 463 463 374 607 431 768 211 456 darab címet képes kiosztani. Ez azt jelenti, hogy bolygónk minden egyes négyzetméterére megközelítõleg 6,67 * 10^27 IPv6 típusú cím jut. Az útválasztók a saját táblázataikban csak a hálózatok összevont címeit tárolják el, ezáltal egy átlagos útválasztási táblázatban található bejegyzések száma 8192 alá csökken. Az IPv6 emellett még rengeteg más elõnyös lehetõséget is kínál: A címek automatikus beállítása (lásd RFC 2462) - Bárkiküldés (anycast, vagyis egy + Anycast (bárkiküldés, vagyis egy a sokból) - Kötelezõ többesküldés - (mandatory multicast) + Kötelezõ (mandatory) multicast IPsec (IP szintû védelem) Egyszerûsített fejléc Mobil IP IPv6-IPv4 közti átjárhatóság Ha mindezekrõl többet szeretnénk megtudni, akkor erre érdemes továbblépnünk: Az IPv6 áttekintése a playground.sun.com honlapon KAME.net Az IPv6 címek háttere Az IPv6 címeknek több típusa - létezik: az egyesküldés (unicast), a - bárkiküldés (anycast) és a - többesküldés (multicast). - - Az egyesküldéshez használt címek - jól ismert címek. Az így - elküldött csomag pontosan ahhoz a felülethez - érkezik meg, amelyhez az adott cím - tartozik. - - A bárkiküldéshez használt - címek felírásukban tökéletesen - megegyeznek az egyesküldés esetével, de - valójában felületek egy csoportját - címezik. A bárkiküldésre - beállított címekre küldött - csomagok mindig a(z útválasztó szerinti) - legközelebb levõ felülethez érkeznek meg. - A bárkiküldést az + létezik: a unicast (egyesküldés), az anycast + (bárkiküldés) és a multicast + (többesküldés). + + A unicasthez használt címek jól ismert + címek. Az így elküldött csomag pontosan + ahhoz a felülethez érkezik meg, amelyhez az adott + cím tartozik. + + Az anycasthez használt címek + felírásukban tökéletesen megegyeznek a + unicast esetével, de valójában + felületek egy csoportját címezik. Az + anycastre beállított címekre + küldött csomagok mindig a(z + útválasztó szerinti) legközelebb + levõ felülethez érkeznek meg. Az anycastet az útválasztók számára találták ki. - A többesküldéshez használt - címek felületek egy csoportját nevezik meg. - A többküldésre beállított - címekre érkezõ csomagokat a csoport minden - egyes tagja megkapja. + A multicasthez használt címek felületek + egy csoportját nevezik meg. A multicast címekre + érkezõ csomagokat a csoport minden egyes tagja + megkapja. Az IPv4 esetében az üzenetszórásra szánt (általában az xxx.xxx.xxx.255 formátumú) címeket az IPv6 - esetében többküldést - megvalósító címekkel - fejezzük ki. + esetében multicast címekkel fejezzük + ki. Fenntartott IPv6 címek IPv6 cím Az elõtag hossza (bitekben) Leírás Megjegyzés :: 128 bit nem specifikált Vö. a 0.0.0.0 címmel az IPv4 esetében. ::1 128 bit saját cím Vö. a 127.0.0.1 címmel az IPv4 esetében. ::00:xx:xx:xx:xx 96 bit IPv4 beágyazása Az alsó 32 bit egy IPv4 formátumú cím. Ezt IPv4 kompatibilis IPv6 címnek is nevezik. ::ff:xx:xx:xx:xx 96 bit IPv4-re leképzett IPv6 címek Az alsó 32 bit egy IPv4 címet jelöl. Olyan gépeknél használatos, amelyek nem támogatják az IPv6 protokollt. fe80:: - feb:: 10 bit helyi összeköttetés Vö. az IPv4 loopback címeivel. fec0:: - fef:: 10 bit helyi cím   ff:: 8 bit - többesküldés + multicast   001 (2-es alapú) 3 bit - globális egyesküldés - Az összes globális - egyesküldéshez tartozó címet + globális unicast + Az összes globális unicast címet ebbõl a tartományból osztjuk ki. Az elsõ 3 bit értéke001.
Az IPv6 címek olvasása Az IPv6 címek kanonikus formája így ábrázolható: x:x:x:x:x:x:x:x, ahol mindegyik x egy 16 bites hexadecimális érték. Például: FEBC:A574:382B:23C1:AA49:4592:4EFE:9982. Gyakran a címek hosszú nullákból álló sorozatokat tartalmaznak, ezért mindegyik ilyen sorozatot rövidíteni tudjuk a :: jelöléssel. Rajtuk kívül még az egyes hexadecimális csoportokban a bevezetõ nullák is elhagyhatóak. Például az fe80::1 cím kanonikus formája: fe80:0000:0000:0000:0000:0000:0000:0001. A harmadik forma szerint az utolsó 32 bites részt írjuk fel a megszokott (decimális) IPv4 stílusú pontozással, ahol tehát a . választja el a tagokat. Így például a 2002::10.0.0.1 felírás a 2002:0000:0000:0000:0000:0000:0a00:0001 kanonikus (hexadecimális) ábrázolásnak feleltethetõ meg, ami pedig egyszerûen 2002::a00:1 alakban is megadható. Mostanra már minden bizonnyal a kedves olvasó érteni fogja a következõt: &prompt.root; ifconfig rl0: flags=8943<UP,BROADCAST,RUNNING,PROMISC,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 10.0.0.10 netmask 0xffffff00 broadcast 10.0.0.255 inet6 fe80::200:21ff:fe03:8e1%rl0 prefixlen 64 scopeid 0x1 ether 00:00:21:03:08:e1 media: Ethernet autoselect (100baseTX ) status: active A fe80::200:21ff:fe03:8e1%rl0 cím az automatikusan beállított helyi összeköttetés címe. Ez az automatikus beállítás részeként a MAC-címbõl jött létre. Az IPv6 címek szerkezetérõl további részleteket az RFC 3513-ban találunk. Kapcsolódás Jelenleg négy módon tudunk más IPv6-os géphez és hálózathoz csatlakozni: Kérjünk a hálózati elérésünkért felelõs illetékesektõl IPv6 alapú hálózatot. A részletek tekintetében vegyük fel a kapcsolatot az internet-szolgáltatónkkal. A SixXS a világ minden táján kínál végpontokkal rendelkezõ tunneleket. Egy 6-ból-4 (RFC 3068) típusú tunnellel. Ha betárcsázós kapcsolatunk van, akkor használjuk a net/freenet6 portot. A nevek feloldása az IPv6 világában IPv6 alatt régebben két típusa volt a nevek feloldásáért felelõs rekordoknak. Az IETF az A6 rekordokat idõközben elavultnak nyilvánította. Ezért manapság már az AAAA rekordok tekinthetõek szabványosnak. Az AAAA rekordok használata magától értetõdik. A hálózati nevükhöz az alábbi módon tudunk IPv6 címet rendelni az elsõdleges zónát leíró állományban: SAJÁTNÉV AAAA SAJÁTIPv6CÍM Ha nem rendelkezünk saját névfeloldási zónával, akkor erre kérjük meg a névfeloldást végzõ szolgáltatónkat. A bind jelenlegi változatai (8.3 és 9), valamint a dns/djbdns (IPv6 támogatására vonatkozó javítással) támogatják az AAAA rekordokat. Az <filename>/etc/rc.conf</filename> szükséges módosításai Az IPv6 kliensek beállításai Ezek a beállítások egy helyi hálózaton levõ gépre vonatkoznak, nem pedig egy útválasztóra. Az &man.rtsol.8; az alábbi megadásával fogja automatikusan beállítani a felületeinket a rendszer indításakor: ipv6_enable="YES" Ha az fxp0 felülethez statikusan akarunk IP-címet rendelni, például a 2001:471:1f11:251:290:27ff:fee0:2093 címet, akkor ehhez a következõt kell megadni: ipv6_ifconfig_fxp0="2001:471:1f11:251:290:27ff:fee0:2093" Az /etc/rc.conf állományban az alapértelmezett átjárót a következõ módon tudjuk a 2001:471:1f11:251::1 címre beállítani: ipv6_defaultrouter="2001:471:1f11:251::1" Az IPv6 útválasztók és átjárók beállítása Itt most a tunnelt biztosító szolgáltató által mutatott irányt követjük, és olyan formára alakítjuk, amely megmarad az újraindítás után is. A rendszer indításakor az /etc/rc.conf állományban valami ilyesmit kell megadni a járat visszaállításához: Soroljuk fel a beállítandó általános tunnel alapú felületeket, ilyen lehet például a gif0: gif_interfaces="gif0" A felületnek állítsunk be egy helyi végpontot a SAJÁT_IPv4_CÍM megadásával, valamint egy távoli végpontot a TÁVOLI_IPv4_CÍM megadásával: gifconfig_gif0="SAJÁT_IPv4_CÍM TÁVOLI_IPv4_CÍM" Az IPv6 tunnelünk végpontjához kapott cím aktiválásához az alábbit kell még megadnunk: ipv6_ifconfig_gif0="SAJÁT_KAPOTT_IPv6_TUNNEL_VÉGPONTJÁNAK_CÍME" Ezután már csak az alapértelmezett útvonalat kell beállítani az IPv6 számára. Ez az IPv6 járat másik oldala: ipv6_defaultrouter="SAJÁT_IPv6_TÁVOLI_TUNNEL_VÉGPONTJÁNAK_CÍME" Az IPv6 tunnel beállításai Amennyiben a szerver IPv6 alapú forgalmat közvetít a hálózatunk és a világ között, az /etc/rc.conf állományba a következõt kell felvennünk: ipv6_gateway_enable="YES" Az útválasztók kihirdetése és automatikus konfigurációja Ebben a szakaszban az &man.rtadvd.8; beállításával fogjuk az alapértelmezett IPv6 útvonalat kihirdetni. Az &man.rtadvd.8; engedélyezéséhez az alábbi sort kell betennünk az /etc/rc.conf állományba: rtadvd_enable="YES" Emellett még fontos megadnunk azt a felületet, ahol az IPv6 útválasztó kérelmezését végezzük. Ha erre a feladatra például az fxp0 felületet választjuk, akkor errõl az &man.rtadvd.8; így értesíthetõ: rtadvd_interfaces="fxp0" Most pedig készítenünk kell hozzá egy konfigurációt is, vagyis az /etc/rtadvd.conf állományt. Íme erre egy példa: fxp0:\ :addrs#1:addr="2001:471:1f11:246::":prefixlen#64:tc=ether: Az fxp0 felületet természetesen cseréljük ki a sajátunkkal. Ezután a 2001:471:1f11:246:: címre helyére írjuk be a saját kiosztásunk elõtagját. Egy egész /64 alhálózat esetén nem is kell többet megadni. Minden más helyezetben az elõtag hosszára prefixlen# vonatkozó értéket is be kell még állítanunk. Harti Brandt Készítette: Az Aszinkron adatátviteli mód (ATM) A klasszikus IP-címek beállítása ATM felett (állandó) A klasszikus IP ATM felett (Classical IP over ATM, CLIP) a legegyszerûbb módszer az IP-címek használatára az Aszinkron adatátviteli móddal (Asynchronous Transfer Mode, ATM) együtt. Kapcsolt és állandó kapcsolatok (Switched Virtual Channel, SVC és Permanent Virtual Channel, PVC) esetén egyaránt megfelelõ. Ebben a szakaszban ez utóbbival fogunk foglalkozni. A teljesen hálószerû konfigurációk A CLIP beállítását állandó csatornákon például úgy tudjuk megoldani, ha az összes gépet külön ezekre a célokra szánt állandó csatornákkal összekapcsoljuk egymással. Ez az egyszerû megoldás azonban nagyobb számú gép esetében már nem eléggé hatékony. A következõ példában csupán négy gépet kötünk hálózatba, melyik mindegyike egy ATM kártyával csatlakozik az ATM hálózatra. Ehhez elsõként tervezzük meg az IP-címek kiosztását és a gépek közti ATM kapcsolatokat. A példában ez az alábbiak szerint alakul: Gép IP-cím A-gep 192.168.173.1 B-gep 192.168.173.2 C-gep 192.168.173.3 D-gep 192.168.173.4 A teljes hálózat felépítéséhez minden egyes pár között egy-egy ATM kapcsolatra lesz szükségünk: Gépek VPI.VCI pár A-gep - B-gep 0.100 A-gep - C-gep 0.101 A-gep - D-gep 0.102 B-gep - C-gep 0.103 B-gep - D-gep 0.104 C-gep - D-gep 0.105 A kapcsolatok egyes végein szereplõ VPI és VCI értékek természetesen eltérhetnek, de ezeket mi most az egyszerûség kedvéért egyenlõnek tekintettük. A következõ lépésben minden gépen állítsuk be az ATM felület: A-gep&prompt.root; ifconfig hatm0 192.168.173.1 up B-gep&prompt.root; ifconfig hatm0 192.168.173.2 up C-gep&prompt.root; ifconfig hatm0 192.168.173.3 up D-gep&prompt.root; ifconfig hatm0 192.168.173.4 up Ha feltételezzük, hogy minden gépen a hatm0 az ATM felület neve. Most pedig az A-gep-en állítsuk be az állandó csatornákat. (Itt most feltesszük, hogy az ATM switch-eken mindezt már elvégeztük. A switch kézikönyvében errõl részletesebb leírást is találhatunk.) A-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.2 hatm0 0 100 llc/snap ubr A-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.3 hatm0 0 101 llc/snap ubr A-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.4 hatm0 0 102 llc/snap ubr B-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.1 hatm0 0 100 llc/snap ubr B-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.3 hatm0 0 103 llc/snap ubr B-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.4 hatm0 0 104 llc/snap ubr C-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.1 hatm0 0 101 llc/snap ubr C-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.2 hatm0 0 103 llc/snap ubr C-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.4 hatm0 0 105 llc/snap ubr D-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.1 hatm0 0 102 llc/snap ubr D-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.2 hatm0 0 104 llc/snap ubr D-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.3 hatm0 0 105 llc/snap ubr Természetesen nem csak UBR használható, hanem minden más olyan forgalmazási beállítás, amit az ATM kártyáink ismernek. Itt most a forgalmi beállítás nevét a hozzátartozó konkrét paraméterek követik. Az &man.atmconfig.8; segédprogram használatához így kérhetünk segítséget: &prompt.root; atmconfig help natm add Olvassuk el az &man.atmconfig.8; man oldalát. Ugyanez a beállítás az /etc/rc.conf állomány használatával is elvégezhetõ. Az A-gep esetében mindez így nézne ki: network_interfaces="lo0 hatm0" ifconfig_hatm0="inet 192.168.173.1 up" natm_static_routes="B-gep C-gep D-gep" route_B-gep="192.168.173.2 hatm0 0 100 llc/snap ubr" route_C-gep="192.168.173.3 hatm0 0 101 llc/snap ubr" route_D-gep="192.168.173.4 hatm0 0 102 llc/snap ubr" A CLIP útvonalak pillanatnyi állapota így kérdezhetõ le: A-gep&prompt.root; atmconfig natm show Tom Rhodes Írta: A Közös cím redundancia protokoll (CARP) CARP Közös cím redundancia protokoll A Közös cím redundancia protokoll (Common Access Redundancy Protocol, avagy CARP) segítségével több gép képes egyazon IP-címen osztozni. Bizonyos konfigurációkban ez a terhelés elosztására (terhelés-kiegyenlítésre) vagy a rendelkezésre állás növelésére (hibatûrésre) alkalmazható. A benne szereplõ gépek akár eltérõ IP-címmel is rendelkezhetnek, ahogy azt majd a példában is láthatjuk. A CARP támogatásának engedélyezéséhez a &os; rendszermagját a következõ beállítással kell újrafordítanunk: device carp A CARP által biztosított lehetõségek ezután már elérhetõek, és számos sysctl változón keresztül állíthatóak: Változó Leírás net.inet.carp.allow A beérkezõ CARP csomagok elfogadása. Alapértelmezés szerint engedélyezett. net.inet.carp.preempt Ezzel a beállítással az adott gépen az összes CARP felület leáll, ha közülük bármelyik is mûködésképtelenné válik. Alapértelmezés szerint tiltott. net.inet.carp.log A 0 értékkel kikapcsoljuk a naplózást. Az 1 értékkel a rossz CARP csomagok naplózását engedélyezzük. Az ettõl nagyobb értékek esetén pedig a CARP felületek változásait naplózzuk. Az alapértelmezett értéke az 1. net.inet.carp.arpbalance Az ARP protokoll segítségével próbálja meg a helyi hálózati forgalmat mentesíteni a terheléstõl. Alapértelmezés szerint tiltott. net.inet.carp.suppress_preempt Ez a változó írásvédett, és a megszakítás elnyomásának állapotát mutatja. A megszakítás elnyomható, ha a felület egyik linkje nem mûködik. A 0 érték arra utal, hogy a megszakítást nem nyomták el. Minden probléma növeli ennek a változónak az értékét. A CARP eszközök maguk az ifconfig paranccsal készíthetõek el: &prompt.root; ifconfig carp0 create Egy valós környezetben az ilyen felületeknek egy VHID néven ismert egyedi azonosítóval kell rendelkezniük. Ez a VHID vagy más néven a virtuális gépazonosító (azaz Virtual Host Identification) fogja a gépünket a hálózat többi elemétõl megkülönböztetni. A CARP felhasználása a rendelkezésre állás javításában A CARP használatának egyik módja, ahogy arra már korábban is utaltunk, a szerverek rendelkezésre állásának feljavítása. Ebben a példában három géppel fogunk hibatûrést biztosítani, melyik mindegyike egyedi IP-címmel rendelkezik és ugyanazt a webes tartalmat szolgáltatják. A gépeket egy Round Robin rendszerû (körbejáró) névfeloldással együtt használjuk. A tartalék gépünknek lesz még további két CARP felülete, külön a szerver IP-címeihez tartozó egyes webes tartalmakhoz. Amikor valami meghibásodik, a tartalék szerver átveszi a meghibásodott gép IP-címét. Ilyenkor a hiba teljesen észrevétlen marad a felhasználók számára. A tartalék szerveren a többi szerverrel egyezõ tartalomnak és szolgáltatásoknak kell megjelennie, hogy bármikor át tudja tõlük venni a forgalmat. A hálózati neveiktõl és a virtuális azonosítóiktól eltekintve a két gépet ugyanúgy kell beállítani. Ebben a példában a gépeket most az a-gep.minta.org és b-gep.minta.org nevekkel láttuk el. Elõször is a CARP beállításához el kell helyeznünk a megfelelõ hivatkozásokat az rc.conf állományban. Az a-gep.minta.org esetében az rc.conf állomány a következõ sorokat tartalmazza: hostname="a-gep.minta.org" ifconfig_fxp0="inet 192.168.1.3 netmask 255.255.255.0" cloned_interfaces="carp0" ifconfig_carp0="vhid 1 pass testpass 192.168.1.50/24" Miközben a b-gep.minta.org az rc.conf állományában ezeket adjuk meg: hostname="b-gep.minta.org" ifconfig_fxp0="inet 192.168.1.4 netmask 255.255.255.0" cloned_interfaces="carp0" ifconfig_carp0="vhid 2 pass testpass 192.168.1.51/24" Nagyon fontos, hogy az ifconfig parancs pass paraméterével megadott jelszavak megegyezzenek. A carp eszközök csak a megfelelõ jelszót birtokló gépeket fogadják el. A virtuális gépazonosítónak azonban minden esetben el kell térnie. A harmadik, szolgaltato.minta.org címmel rendelkezõ gépet fogjuk felkészíteni az elõbbi gépek meghibásodására felkészíteni. Ennek a gépnek két carp eszközre lesz szüksége, melyek az egyes gépeket kezelik. Az ehhez illeszkedõ sorok valahogy így fognak kinézni az rc.conf állományban: hostname="szolgaltato.minta.org" ifconfig_fxp0="inet 192.168.1.5 netmask 255.255.255.0" cloned_interfaces="carp0 carp1" ifconfig_carp0="vhid 1 advskew 100 pass testpass 192.168.1.50/24" ifconfig_carp1="vhid 2 advskew 100 pass testpass 192.168.1.51/24" Két carp eszköz használatával a szolgaltato.minta.org képes észlelni és átvenni bármelyik olyan gép IP-címét, amely nem válaszol. Az alap &os; rendszermag használata esetén elõfordulhat, hogy a megszakítás (a preemption opció) engedélyezett. Amennyiben így lenne, a szolgaltato.minta.org nem fogja minden esetben fogja rendesen visszaadni az IP-címet az eredeti tulajdonosának. Ilyenkor a rendszergazdának kell ezt manuálisan megtennie. Tehát a következõ parancsot kell kiadnia a szolgaltato.minta.org gépen: &prompt.root; ifconfig carp0 down && ifconfig carp0 up Ezt az adott géphez tartozó carp felülettel kell megcsinálni. Innentõl a CARP már teljesen engedélyezhetõ és készen áll a tesztelésre. A teszteléshez vagy a hálózati rendszert kell újraindítani, vagy a gépeket. További információkat a &man.carp.4; man oldalán találhatunk. diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/bibliography/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/bibliography/chapter.sgml index 42eb3ebcfa..819e54bf0a 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/bibliography/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/bibliography/chapter.sgml @@ -1,691 +1,691 @@ Irodalomjegyzék Míg a man oldalak a &os; operációs rendszer egyes önálló részeit tárgyalják, ismert a tény, hogy arról egyáltalán nem szólnak, miképpen illeszkednek egymáshoz ezek az alkotóelemek, és ezáltal hogyan mûködik maga az operációs rendszer. Erre a célra egyedül csak egy jó &unix;-os rendszeradminisztrációs szakkönyv és egy jó felhasználói kézikönyv alkalmas. A &os;-rõl szóló könyvek és folyóiratok Idegennyelvû könyvek és folyóiratok: Using FreeBSD (kínai). Drmaster, 1997. ISBN 9-578-39435-7. FreeBSD Unleashed (kínai fordítás). China Machine Press. ISBN 7-111-10201-0. FreeBSD From Scratch (1. kiadás, kínai). China Machine Press. ISBN 7-111-07482-3. FreeBSD From Scratch (2. kiadás, kínai). China Machine Press. ISBN 7-111-10286-X. FreeBSD Handbook (2. kiadás, kínai). Posts & Telecom Press. ISBN 7-115-10541-3. FreeBSD 3.x Internet (kínai). Tsinghua University Press. ISBN 7-900625-66-6. FreeBSD & Windows (kínai). China Railway Publishing House. ISBN 7-113-03845-X FreeBSD Internet Services HOWTO (kínai). China Railway Publishing House. ISBN 7-113-03423-3 FreeBSD for PC 98'ers (japán). SHUWA System Co, LTD. ISBN 4-87966-468-5 C3055 P2900E. FreeBSD (japán). CUTT. ISBN 4-906391-22-2 C3055 P2400E. Complete Introduction to FreeBSD (japán). Shoeisha Co., Ltd. ISBN 4-88135-473-6 P3600E. Personal &unix; Starter Kit FreeBSD (japán). ASCII. ISBN 4-7561-1733-3 P3000E. FreeBSD Handbook (japán fordítás). ASCII. ISBN 4-7561-1580-2 P3800E. FreeBSD mit Methode (német). Computer und Literatur Verlag/Vertrieb Hanser, 1998. ISBN 3-932311-31-0. FreeBSD 4 - Installieren, Konfigurieren, Administrieren (német). Computer und Literatur Verlag, 2001. ISBN 3-932311-88-4. FreeBSD 5 - Installieren, Konfigurieren, Administrieren (német). Computer und Literatur Verlag, 2003. ISBN 3-936546-06-1. FreeBSD de Luxe (német). Verlag Modere Industrie, 2003. ISBN 3-8266-1343-0. FreeBSD Install and Utilization Manual (japán). Mainichi Communications Inc., 1998. ISBN 4-8399-0112-0. Onno W Purbo, Dodi Maryanto, Syahrial Hubbany, Widjil Widodo Building Internet Server with FreeBSD (indonéz nyelven). Elex Media Komputindo. Absolute BSD: The Ultimate Guide to FreeBSD (kínai fordítás). GrandTech Press, 2003. ISBN 986-7944-92-5. The FreeBSD 6.0 Book (kínai). Drmaster, 2006. ISBN 9-575-27878-X. Angol nyelvû könyvek és folyóiratok: Absolute BSD: The Ultimate Guide to FreeBSD. No Starch Press, 2002. ISBN: 1886411743 The Complete FreeBSD. O'Reilly, 2003. ISBN: 0596005164 The FreeBSD Corporate Networker's Guide. Addison-Wesley, 2000. ISBN: 0201704811 FreeBSD: An Open-Source Operating System for Your Personal Computer. The Bit Tree Press, 2001. ISBN: 0971204500 Teach Yourself FreeBSD in 24 Hours. Sams, 2002. ISBN: 0672324245 FreeBSD 6 Unleashed. Sams, 2006. ISBN: 0672328755 FreeBSD: The Complete Reference. McGrawHill, 2003. ISBN: 0072224096 Felhasználói kézikönyvek Computer Systems Research Group, UC Berkeley. 4.4BSD User's Reference Manual. O'Reilly & Associates, Inc., 1994. ISBN 1-56592-075-9 Computer Systems Research Group, UC Berkeley. 4.4BSD User's Supplementary Documents. O'Reilly & Associates, Inc., 1994. ISBN 1-56592-076-7 &unix; in a Nutshell. O'Reilly & Associates, Inc., 1990. ISBN 093717520X Mui, Linda. What You Need To Know When You Can't Find Your &unix; System Administrator. O'Reilly & Associates, Inc., 1995. ISBN 1-56592-104-6 Ohio Állami Egyetemnek van egy Alapozó &unix; kurzusa, amely az Interneten keresztül is elérhetõ HTML és PostScript formátumokban. Ennek a dokumentumnak egy olasz fordítása is elérhetõ az Olasz &os; Dokumentációs Projekt keretében. Jpman Project, Japanese &os; User's Group. FreeBSD User's Reference Manual (japán fordítás). Mainichi Communications Inc., 1998. ISBN4-8399-0088-4 P3800E. Az Edinburghi Egyetemen készítettek az újoncok számára egy Internetes kézikönyvet a &unix; környezetekhez. Rendszeradminisztrátori kézikönyvek Albitz, Paul and Liu, Cricket. DNS and BIND (4. kiadás). O'Reilly & Associates, Inc., 2001. ISBN 1-59600-158-4 Computer Systems Research Group, UC Berkeley. 4.4BSD System Manager's Manual. O'Reilly & Associates, Inc., 1994. ISBN 1-56592-080-5 Costales, Brian és mások. Sendmail (2. kiadás). O'Reilly & Associates, Inc., 1997. ISBN 1-56592-222-0 Frisch, Æleen. Essential System Administration (2. kiadás). O'Reilly & Associates, Inc., 1995. ISBN 1-56592-127-5 Hunt, Craig. TCP/IP Network Administration (2. kiadás). O'Reilly & Associates, Inc., 1997. ISBN 1-56592-322-7 Nemeth, Evi. &unix; System Administration Handbook (3. kiadás). Prentice Hall, 2000. ISBN 0-13-020601-6 Stern, Hal. Managing NFS and NIS. O'Reilly & Associates, Inc., 1991. ISBN 0-937175-75-7 Jpman Project, Japan FreeBSD Users Group. FreeBSD System Administrator's Manual (japán fordítás). Mainichi Communications Inc., 1998. ISBN4-8399-0109-0 P3300E. Dreyfus, Emmanuel. Cahiers de l'Admin: BSD (2. kiadás, franciául). Eyrolles, 2004. ISBN 2-212-11463-X Programozói kézikönyvek Asente, Paul, Converse, Diana, and Swick, Ralph. X Window System Toolkit. Digital Press, 1998. ISBN 1-55558-178-1 Computer Systems Research Group, UC Berkeley. 4.4BSD Programmer's Reference Manual. O'Reilly & Associates, Inc., 1994. ISBN 1-56592-078-3 Computer Systems Research Group, UC Berkeley. 4.4BSD Programmer's Supplementary Documents. O'Reilly & Associates, Inc., 1994. ISBN 1-56592-079-1 Harbison, Samuel P. and Steele, Guy L. Jr. C: A Reference Manual (4. kiadás). Prentice Hall, 1995. ISBN 0-13-326224-3 Kernighan, Brian and Dennis M. Ritchie. The C Programming Language (2. kiadás). PTR Prentice Hall, 1988. ISBN 0-13-110362-8 Lehey, Greg. Porting &unix; Software. O'Reilly & Associates, Inc., 1995. ISBN 1-56592-126-7 Plauger, P. J. The Standard C Library. Prentice Hall, 1992. ISBN 0-13-131509-9 Spinellis, Diomidis. Code Reading: The Open Source Perspective. Addison-Wesley, 2003. ISBN 0-201-79940-5 Spinellis, Diomidis. Code Quality: The Open Source Perspective. Addison-Wesley, 2006. ISBN 0-321-16607-8 Stevens, W. Richard and Stephen A. Rago. Advanced Programming in the &unix; Environment (2. kiadás). Reading, Mass. : Addison-Wesley, 2005. ISBN 0-201-43307-9 Stevens, W. Richard. &unix; Network Programming (2. kiadás), PTR Prentice Hall, 1998. ISBN 0-13-490012-X Wells, Bill. Writing Serial Drivers for &unix;. Dr. Dobb's Journal. 19(15), 1994. december, 68-71. és 97-99. oldal. Az operációs rendszerek belsõ mûködésérõl Andleigh, Prabhat K. &unix; System Architecture. Prentice-Hall, Inc., 1990. ISBN 0-13-949843-5 Jolitz, William. Porting &unix; to the 386. Dr. Dobb's Journal. 1991. január - 1992. július. Leffler, Samuel J., Marshall Kirk McKusick, Michael J Karels és John Quarterman. The Design and Implementation of the 4.3BSD &unix; Operating System. Reading, Mass. : Addison-Wesley, 1989. ISBN 0-201-06196-1 Leffler, Samuel J., Marshall Kirk McKusick. The Design and Implementation of the 4.3BSD &unix; Operating System: Answer Book. Reading, Mass. : Addison-Wesley, 1991. ISBN 0-201-54629-9 McKusick, Marshall Kirk, Keith Bostic, Michael J Karels és John Quarterman. The Design and Implementation of the 4.4BSD Operating System. Reading, Mass. : Addison-Wesley, 1996. ISBN 0-201-54979-4 (A könyv 2. fejezete elérhetõ - online + online a &os; Dokumentációs Projekt részeként, valamint itt a 9. fejezet.) Marshall Kirk McKusick, George V. Neville-Neil. The Design and Implementation of the FreeBSD Operating System. Boston, Mass. : Addison-Wesley, 2004. ISBN 0-201-70245-2 Stevens, W. Richard. TCP/IP Illustrated, Vol 1: The Protocols. Reading, Mass. : Addison-Wesley, 1996. ISBN 0-201-63346-9 Schimmel, Curt. &unix; Systems for Modern Architectures. Reading, Mass. : Addison-Wesley, 1994. ISBN 0-201-63338-8 Stevens, W. Richard. TCP/IP Illustrated, Vol 3: TCP for Transactions, HTTP, NNTP and the &unix; Domain Protocols. Reading, Mass. : Addison-Wesley, 1996. ISBN 0-201-63495-3 Vahalia, Uresh. &unix; Internals — The New Frontiers. Prentice Hall, 1996. ISBN 0-13-101908-2 Wright, Gary R. és W. Richard Stevens. TCP/IP Illustrated, Vol 2: The Implementation. Reading, Mass. : Addison-Wesley, 1995. ISBN 0-201-63354-X Biztonságról szóló írások Cheswick, William R. és Steven M. Bellovin. Firewalls and Internet Security: Repelling the Wily Hacker. Reading, Mass. : Addison-Wesley, 1995. ISBN 0-201-63357-4 Garfinkel, Simson és Gene Spafford. Practical &unix; & Internet Security (2. kiadás). O'Reilly & Associates, Inc., 1996. ISBN 1-56592-148-8 Garfinkel, Simson. PGP Pretty Good Privacy. O'Reilly & Associates, Inc., 1995. ISBN 1-56592-098-8 Hardverrel foglalkozó írások Anderson, Don és Tom Shanley. Pentium Processor System Architecture (2. kiadás). Reading, Mass. : Addison-Wesley, 1995. ISBN 0-201-40992-5 Ferraro, Richard F. Programmer's Guide to the EGA, VGA, and Super VGA Cards (3. kiadás). Reading, Mass. : Addison-Wesley, 1995. ISBN 0-201-62490-7 Az &intel; által gyártott processzorokról és chipsetekrõl, valamint az általuk kialakított szabványokról a saját fejlesztõi oldalukon, általában PDF állományok formájában kaphatunk információkat. Shanley, Tom. 80486 System Architecture (3. kiadás). Reading, Mass. : Addison-Wesley, 1995. ISBN 0-201-40994-1 Shanley, Tom. ISA System Architecture (3. kiadás). Reading, Mass. : Addison-Wesley, 1995. ISBN 0-201-40996-8 Shanley, Tom. PCI System Architecture (4. kiadás). Reading, Mass. : Addison-Wesley, 1999. ISBN 0-201-30974-2 Van Gilluwe, Frank. The Undocumented PC (2. kiadás). Reading, Mass: Addison-Wesley Pub. Co., 1996. ISBN 0-201-47950-8 Messmer, Hans-Peter. The Indispensable PC Hardware Book (4. kiadás). Reading, Mass: Addison-Wesley Pub. Co., 2002. ISBN 0-201-59616-4 &unix; történelem Lion, John. Lion's Commentary on &unix; (6. kiadás, forráskóddal). ITP Media Group, 1996. ISBN 1573980137 Raymond, Eric S. The New Hacker's Dictionary (3. kiadás). MIT Press, 1996. ISBN 0-262-68092-0. Vagy Zsargon fájlként is ismert. Salus, Peter H. A quarter century of &unix;. Addison-Wesley Publishing Company, Inc., 1994. ISBN 0-201-54777-5 Simon Garfinkel, Daniel Weise, Steven Strassmann. The &unix;-HATERS Handbook. IDG Books Worldwide, Inc., 1994. ISBN 1-56884-203-1. Kifogyott, de elérhetõ ezen a linken. Don Libes, Sandy Ressler. Life with &unix; — különkiadás. Prentice-Hall, Inc., 1989. ISBN 0-13-536657-7 The BSD family tree. vagy egy telepített &os; rendszeren a /usr/share/misc/bsd-family-tree állomány. The BSD Release Announcements collection. 1997. Networked Computer Science Technical Reports Library. Old BSD releases from the Computer Systems Research group (CSRG). Ez a 4 CD-s készlet tartalmazza az összes BSD verziót a 1BSD-tõl kezdve a 4.4BSD és 4.4BSD-Lite2-ig (de nem a 2.11BSD-t sajnos nem). Az utolsó lemezen megtalálhatóak a végleges források, illetve az SCCS állományok. Magazinok és folyóiratok The C/C++ Users Journal. R&D Publications Inc. ISSN 1075-2838 Sys Admin — The Journal for &unix; System Administrators. Miller Freeman, Inc. ISSN 1061-2688 freeX — Das Magazin für &linux; - BSD - &unix; (német). Computer- und Literaturverlag GmbH. ISSN 1436-7033 diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/config/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/config/chapter.sgml index 582bbd08f1..2c33312e3a 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/config/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/config/chapter.sgml @@ -1,4813 +1,4813 @@ Chern Lee Írta: Mike Smith Az alapjául szolgáló bemutatást írta: Matt Dillon Valamint az alapját képzõ tuning(7) oldalt írta: Beállítás és finomhangolás Áttekintés a rendszer beállítása a rendszer finomhangolása A &os; egyik fontos szempontja a rendszer megfelelõ beállítása, aminek segítségével elkerülhetjük a késõbbi frissítések során keletkezõ kellemetlenségeket. Ez a fejezet a &os; beállítási folyamatából kíván minél többet bemutatni, köztük a &os; rendszerek finomhangolására szánt paramétereket. A fejezet elolvasása során megismerjük: hogyan dolgozzunk hatékonyan az állományrendszerekkel és a lapozóállományokkal; az rc.conf beállításának alapjait és a /usr/local/etc/rc.d könyvtárban található indítási rendszert; hogyan állítsunk be és próbáljunk ki egy hálózati kártyát; hogyan állítsunk be virtuális címeket a hálózati eszközökeinken; hogyan használjuk az /etc könyvtárban megtalálható különféle konfigurációs állományokat; hogyan hangoljuk a &os; mûködését a sysctl változóinak segítségével; hogyan hangoljuk a lemezek teljesítményét és módosítsuk a rendszermag korlátozásait. A fejezet elolvasásához ajánlott: a &unix; és a &os; alapjainak megértése (); a rendszermag beállításához és fordításához kötõdõ alapok ismerete (). Kezdeti beállítások A partíciók kiosztása partíciókiosztás /etc /var /usr Alappartíciók Amikor a &man.bsdlabel.8; vagy a &man.sysinstall.8; segítségével állományrendszereket telepítünk, nem szabad figyelmen kívül hagynunk a tényt, hogy a merevlemezes egységekben a külsõ sávokból gyorsabban lehet hozzáférni az adatokhoz, mint a belsõkbõl. Emiatt a kisebb és gyakrabban elérni kívánt állományrendszereket a meghajtó lemezének külsejéhez közel kell létrehozni, míg például a /usr partícióhoz hasonló nagyobb partíciókat annak belsõ része felé. A partíciókat a következõ sorrendben érdemes kialakítani: gyökér (rendszerindító), lapozóállomány, /var és /usr. A /var méretének tükröznie kell a számítógép szándékolt használatát. A /var partíción foglalnak helyet a felhasználók postaládái, a naplóállományok és a nyomtatási sorok. A postaládák és a naplóállományok egészen váratlan mértékben is képesek megnövekedni attól függõen, hogy mennyi felhasználónk van a rendszerben és hogy mekkora naplókat tartunk meg. Itt a legtöbb felhasználónak soha nem lesz szüksége egy gigabyte-nál több helyre, de ne feledjük, hogy a /var/tmp könyvtárban el kell tudni férnie a csomagoknak. A /usr partíció tartalmazza a rendszer mûködéséhez elengedhetetlenül fontos legtöbb állományt, a portok gyûjteményét (ajánlott, lásd &man.ports.7;) és a forráskódot (választható). Ez utóbbiak a telepítés során választhatóak. Ehhez a partícióhoz legalább két gigabyte-nyi hely ajánlott. Vegyük figyelembe a tárbeli igényeket, amikor megválasztjuk partíciók méretét. Igen kellemetlen lehet, amikor úgy futunk ki az egyik partíción a szabad helybõl, hogy a másikat alig használjuk. Egyes felhasználók szerint elõfordulhat, hogy a &man.sysinstall.8; Auto-defaults opciója a /var és / partíciók méretét túl kicsire választja. Partícionáljuk okosan és nagylelkûen! A lapozóállomány partíciója a lapozóállomány mérete a lapozóállomány partíciója Általános szabály, hogy a lapozóállományt tároló partíció mérete legyen a rendszer fizikai memóriájának (RAM) kétszerese. Például, ha a számítógépünk 128 megabyte memóriával rendelkezik, akkor a lapozóállomány méretének 256 megabyte-nak kell lennie. Az ennél kevesebb memóriát maguknak tudó rendszerek több lapozóállománnyal jobban teljesítenek. 256 megabyte-nál kevesebb lapozóállományt semmiképpen sem ajánlunk, és inkább a fizikai memóriát érdemes bõvítenünk. A rendszermag virtuális memóriát kezelõ lapozási algoritmusait úgy állították be, hogy abban az esetben teljesítsenek a legjobban, ha a lapozóállomány mérete legalább kétszerese a központi memória mennyiségének. A túl kicsi lapozóállomány beállítása rontja a virtuális memória lapkeresésési rutinjának hatékonyságát és a memória bõvítése esetén még további gondokat is okozhat. A több SCSI-lemezzel (vagy a különbözõ vezérlõkre csatlakoztatott több IDE-lemezzel) bíró nagyobb rendszerek esetében érdemes minden egyes (de legfeljebb négy) meghajtóra beállítani lapozóállományt. A lapozóállományoknak közel azonos méretûnek kell lenniük. A rendszermag tetszõleges méretûeket képes kezelni, azonban a belsejében alkalmazott adatszerkezetek a legnagyobb lapozóállomány méretének négyszereséig képesek növekedni. Ha a lapozóállományokat nagyjából ugyanazon a méreten tartjuk, akkor a rendszermag képes lesz a lapozáshoz felhasznált területet optimálisan elosztani a lemezek között. A nagyobb lapozóállományok használata még akkor is jól jön, ha nem is használjuk annyira. Segítségével sokkal könnyebben talpra tudunk állni egy elszabadult program tombolásából, és nem kell rögtön újraindítanunk a rendszert. Miért partícionáljunk? Egyes felhasználók úgy gondolják, hogy egyetlen nagyobb méretû partíció mindenre megfelel, ám ez a gondolat több okból is helytelennek tekinthetõ. Elõször is, minden egyes partíciónak eltér a mûködési jellemzõje, és különválasztásukkal lehetõvé válik az állományrendszerek megfelelõ behangolása. Például a rendszerindításhoz használt és a /usr partíciókat többségében csak olvasásra használják, és nem sokat írnak rájuk. Eközben a /var és /var/tmp könyvtárakban zajlik az írások és olvasások túlnyomó része. A rendszer megfelelõ felosztásával a kisebb, intenzívebben írt partíciókon megjelenõ töredezettség nem szivárog át a többségében csak olvasásra használt partíciókra. Ha a sokat írt partíciókat közel tartjuk a lemez széléhez, akkor azokon a partíciókon növekszik az I/O teljesítménye, ahol az a leggyakrabban megjelenik. Mivel mostanság az I/O teljesítményére inkább a nagyobb partíciók esetén van szükség, azzal nem érünk el ebben különösebb mértékû növekedést, ha a /var partíciót a lemez szélére toljuk. Befejezésképpen hozzátesszük, hogy ennek vannak biztonsági megfontolásai is. Egy kisebb és takarosabb rendszerindító partíció, ami többnyire írásvédett, nagyobb eséllyel él túl egy csúfos rendszerösszeomlást. A mag beállítása rc állományok rc.conf A rendszer beállításaira vonatkozó információk központi lelõhelye az /etc/rc.conf állomány. Ez az állomány tartalmazza a beállításokra vonatkozó adatok széles körét, amelyet elsõsorban a rendszer indulása során a rendszer beállítására használnak. Erre a neve is utal: ez az rc* állományok konfigurációs állománya. A rendszergazda az rc.conf állományban tudja felülbírálni az /etc/defaults/rc.conf állományban szereplõ alapértelmezett beállításokat. Az alapértelmezéseket tartalmazó állományt nem szabad közvetlenül átmásolni az /etc könyvtárba, hiszen alapértelmezett értékeket tartalmaz, nem pedig mintákat. Minden rendszerfüggõ beállítást magában az rc.conf állományban kell elvégezni. Számos stratégia létezik a tömegesen adminisztrált számítógépeknél a közös és rendszerfüggõ beállítások különválasztására, ezáltal a karbantartási költségek csökkentésére. A közös beállításokat ajánlott egy másik helyre, például az /etc/rc.conf.site állományba rakni, majd hivatkozni erre a kizárólag csak rendszerfüggõ információkat tartalmazó /etc/rc.conf állományból. Mivel az rc.conf állományt az &man.sh.1; dolgozza fel, ezt elég könnyen el tudjuk érni. Például: rc.conf: . /etc/rc.conf.site hostname="node15.example.com" network_interfaces="fxp0 lo0" ifconfig_fxp0="inet 10.1.1.1" rc.conf.site: defaultrouter="10.1.1.254" saver="daemon" blanktime="100" Az rc.conf.site állomány ezt követõen az rsync parancs használatával már szétszórható a rendszerben, miközben az rc.conf állomány mindenkinél egyedi marad. Ha a rendszert a &man.sysinstall.8; vagy a make world használatával frissítjük, akkor az rc.conf tartalma nem íródik felül, így a rendszer beállításairól szóló adatok nem vesznek el. Az alkalmazások beállítása A telepített alkalmazások általában saját konfigurációs állományokkal, amelyek pedig saját formátummal stb. rendelkeznek. Fontos, hogy ezeket az állományokat az alaprendszertõl elkülönítve tároljuk, ezáltal a csomagkezelõ eszközök könnyen rájuk tudjanak találni és dolgozni velük. /usr/local/etc Ezeket az állományokat általában a /usr/local/etc könyvtárban találjuk meg. Amennyiben egy alkalmazáshoz több konfigurációs állomány is tartozik, akkor ahhoz ezen belül egy külön alkönyvtár jön létre. Normális esetben, amikor egy portot vagy csomagot telepítünk, minta konfigurációs állományokat is kapunk. Ezek nevében többnyire a .default utótag szerepel. Ha még nincs konfigurációs állomány az adott alkalmazáshoz, akkor a .default jelzésû állományokból ez létrehozható. Példaképpen most tekintsük a /usr/local/etc/apache könyvtár tartalmát: -rw-r--r-- 1 root wheel 2184 May 20 1998 access.conf -rw-r--r-- 1 root wheel 2184 May 20 1998 access.conf.default -rw-r--r-- 1 root wheel 9555 May 20 1998 httpd.conf -rw-r--r-- 1 root wheel 9555 May 20 1998 httpd.conf.default -rw-r--r-- 1 root wheel 12205 May 20 1998 magic -rw-r--r-- 1 root wheel 12205 May 20 1998 magic.default -rw-r--r-- 1 root wheel 2700 May 20 1998 mime.types -rw-r--r-- 1 root wheel 2700 May 20 1998 mime.types.default -rw-r--r-- 1 root wheel 7980 May 20 1998 srm.conf -rw-r--r-- 1 root wheel 7933 May 20 1998 srm.conf.default Az állományok mérete jól mutatja, hogy csak az srm.conf változott meg. Az Apache késõbbi frissítései ezt az állományt nem fogják felülírni. Tom Rhodes Írta: Szolgáltatások indítása szolgáltatások A felhasználók közül sokan választják a &os; Portgyûjteményében található külsõ szoftverek telepítését. A telepített szoftvert gyakran ilyenkor úgy kell beállítani, hogy a rendszer indulásával együtt induljon. Az olyan szolgáltatások, mint például a mail/postfix vagy a www/apache13 csupán két olyan szoftvercsomag, amelyet a rendszerrel együtt kell elindítani. Ebben a szakaszban a külsõ szoftverek indítására használatos eljárásokkal foglalkozunk. A &os;-ben megjelenõ legtöbb szolgáltatás, mint például a &man.cron.8;, a rendszerindító szkripteken keresztül kel életre. Habár ezek a szkriptek a &os; egyes verziói vagy az egyes gyártók esetén különbözhetnek, azonban az mindegyikükben közös, hogy az elindításukra vonatkozó beállítások egyszerû indítószkriptekkel adhatóak meg. Az rc.d eljövetele elõtt az alkalmazások indításához be kellett másolni egy egyszerû indítószkriptet a /usr/local/etc/rc.d könyvtárba, melyet aztán a rendszer indításához használt szkriptek olvastak be. Ezek a szkriptek aztán késõbb a rendszer indítása során végrehajtódtak. Miközben rengetegen próbálták beolvasztani ezt a megszokott konfigurációs stílust egy új rendszerbe, a külsõ alkalmazások mûködtetéséhez továbbra is az elõbb említett könyvtárban elhelyezett szkriptekre van szükség. A szkriptek közötti apró eltérések leginkább abban nyilvánulnak meg, hogy az rc.d könyvtárat használják-e vagy sem. A &os; 5.1-es verziója elõtt a régebbi konfigurációs megoldást használták, de az új szkriptek szinte az összes esetben megfelelõnek bizonyultak. Jóllehet minden szkriptnek teljesítenie kell minimális elvárásokat, ezek a legtöbb esetben függetlenek a &os; konkrét verziójától. Minden szkriptnek a rendszer által végrehajthatónak kell lennie. Ezt úgy érhetjük el, ha a chmod parancs felhasználásával beállítjuk a 555 kódú engedélyeket. Ezen felül a szkriptnek még tudnia kell kezelnie a start és stop paramétereket. A legegyszerûbb indítószkript valahogy így nézhet ki: #!/bin/sh echo -n ' utility' case "$1" in start) /usr/local/bin/utility ;; stop) kill -9 `cat /var/run/utility.pid` ;; *) echo "Usage: `basename $0` {start|stop}" >&2 exit 64 ;; esac exit 0 Ez a szkript képes értelmezni a start és stop parancsokat az alkalmazás számára, ami itt egyszerûen csak a utility nevet kapta. Manuálisan így tudjuk elindítani: &prompt.root; /usr/local/etc/rc.d/utility start Habár nem mindegyik külsõ szoftvert kell külön megadni az rc.conf állományban, majdnem minden nap módosítani kell egy portot a beállítások elfogadásához. Az egyes alkalmazásokra vonatkozó kiegészítõ információkhoz nézzük meg a telepítés után keletkezõ üzeneteket. Egyes külsõ szoftverekhez mellékelnek olyan indítószkripteket, amelyek lehetõvé teszik az alkalmazás meghívását az rc.d könyvtárból. Ezekrõl a következõ szakaszban még szólni fogunk. Az alkalmazások részletesebb beállítása Most miután a &os; rendelkezik egy rc.d könyvtárral, az alkalmazások indításának beállítása is könnyebbé és ügyesebbé vált. Az rc.d mûködésérõl szóló szakaszban megismert kulcsszavak segítségével az alkalmazások mostantól kezdve a többi szolgáltatás, például a DNS után indulnak el, és az rc.conf állományon keresztül a szkriptekbe huzalozottak helyett most már tetszõleges paramétereket is átadhatunk stb. Egy egyszerû szkript ehhez hasonlóan néz ki: #!/bin/sh # # PROVIDE: utility # REQUIRE: DAEMON # KEYWORD: shutdown # # NE VÁLTOZTASSUK MEG AZ ITT LÉVÕ ALAPÉRTELMEZÉSEKET, # INKÁBB AZ /etc/rc.conf ÁLLOMÁNYBAN ÁLLÍTSUK BE EZEKET # utility_enable=${utility_enable-"NO"} utility_flags=${utility_flags-""} utility_pidfile=${utility_pidfile-"/var/run/utility.pid"} . /etc/rc.subr name="utility" rcvar=`set_rcvar` command="/usr/local/sbin/utility" load_rc_config $name pidfile="${utility_pidfile}" start_cmd="echo \"Starting ${name}.\"; /usr/bin/nice -5 ${command} ${utility_flags} ${command_args}" run_rc_command "$1" Ez a szkript gondoskodik arról, hogy a utility nevû alkalmazás a daemon szolgáltatás után induljon el. Emellett még felkínál egy módszert a PID avagy futó programok azonosítójának beállítására és nyomonkövetésére is. Ezt követõen az /etc/rc.conf állományból az alkalmazás elindítható az alábbi sor hozzáadásával: utility_enable="YES" Ez a módszer megkönnyíti a paranccsorban átadott paraméterek módosítását, az /etc/rc.subr állományban szereplõ alapértelmezett függvények használatát, az &man.rcorder.8; segédprogrammal szembeni kompatibilitást és az rc.conf állomány könnyebb beállítását. Szolgáltatások indítása szolgáltatásokkal Más szolgáltatások, mint például a POP3 vagy IMAP szerverek démonai stb. az &man.inetd.8; segítségével indíthatóak el. Ez a Portgyûjteménybõl telepített szolgáltatások esetén magával vonja az adott segédprogram felvételét vagy a hozzátartozó sor engedélyezését az /etc/inetd.conf állományban. Az inetd mûködésével és annak beállításával mélyrehatóbban az inetd szakasza foglalkozik. A legtöbb esetben a &man.cron.8; démon használata kézenfekvõ a rendszerszintû szolgáltatások elindításában. Ez a megközelítés számos elõnyt tartogat, mivel a cron ezeket a programokat a felhasználó crontab állománya alapján futtatja. Ezzel a mezei felhasználók számára is lehetõvé válik, hogy elindítsanak és karbantsanak alkalmazásokat. A cron segédprogramnak van egy olyan speciális lehetõsége, hogy az idõ helyett a @reboot értéket adhatjuk meg. Ennek hatására a feladat a &man.cron.8; indításával együtt fut le, tehát megszokott esetben a rendszer indítása során. Tom Rhodes Írta: A <command>cron</command> segédprogram beállítása cron beállítása A &man.cron.8; a &os; egyik leghasznosabb segédprogramja. A cron segédprogram a háttérben fut és folyamatosan figyeli az /etc/crontab állományt. Emellett a cron új crontab állományok után kutatva folyamatosan ellenõrzi a /var/cron/tabs könyvtárat. Ezek a crontab állományok olyan feladatokról tárolnak adatokat, amelyeket a cron programnak egy adott pillanatban el kell végeznie. A cron a konfigurációs állományok két külön fajtáját, a rendszer- és felhasználói crontabokat használja. A két típus között levõ egyetlen különbség a hatodik mezõben található. A rendszerszintû crontabok esetében a hatodik mezõ annak a felhasználónak a nevét tartalmazza, amivel a program fut. Ezzel a rendszer szintjén mûködõ crontaboknak megadatott az a képesség, hogy tetszõleges felhasználó nevében futtassanak programokat. A felhasználók crontabjaiban a hatodik mezõ a futtatandó parancsot tartalmazza, és ilyenkor az összes parancs a crontabot létrehozó felhasználó nevében hajtódik végre. Ez utóbbi egy fontos biztonsági jellemzõ. A felhasználói crontabok lehetõvé teszik az egyes felhasználók számára, hogy a root felhasználó jogosultságai nélkül képesek legyenek feladatokat ütemezni, ugyanis a felhasználóhoz tartozó crontabban szereplõ parancsok mindegyike a tulajdonosának engedélyeivel fut. Az átlagos felhasználókhoz hasonlóan a root felhasználónak is lehet crontabja, ami nem ugyanazt, mint az /etc/crontab (a rendszer saját crontab állománya). De mivel a rendszernek külön crontabja van, ezért a root felhasználónak nem kell külön crontabot létrehozni. Vessünk egy pillanatást az /etc/crontab (a rendszer crontabjának) tartalmára: # /etc/crontab - a root crontabja &os; alatt # # $&os;: src/etc/crontab,v 1.32 2002/11/22 16:13:39 tom Exp $ # # SHELL=/bin/sh PATH=/etc:/bin:/sbin:/usr/bin:/usr/sbin HOME=/var/log # # #minute hour day month wday who command # # */5 * * * * root /usr/libexec/atrun A &os; legtöbb konfigurációs állományához hasonlóan itt is a # jelöli a megjegyzéseket. Az ilyen megjegyzések remekül használhatóak annak feljegyzésére, hogy mit és miért akarunk futtatni. A megjegyzések azonban nem szerepelhetnek a paranccsal egy sorban, mivel máskülönben a parancs részeként kerülnek értelmezésre. Tehát mindig új sorba kell raknunk ezeket. Az üres sorokat a program nem veszi figyelembe. Elõször is meg kell adnunk egy környezetet. Az egyenlõség (=) karakter használatos a környezeti beállítások meghatározására, ahogy mindezt az itteni példában is tapasztalhatjuk a SHELL, PATH és HOME értékek esetében. Ha nem adunk meg mást, akkor a cron az alapértelmezés szerinti sh parancsértelmezõt használja. Ha nem adjuk meg a PATH változó értékét, akkor minden állományra abszolút elérési úttal kell hivatkoznunk, mivel ennek nincs alapértelmezett értéke. Ha nem definiáljuk a HOME változó értékét, akkor a cron a parancshoz tartozó felhasználó könyvtárából fog dolgozni. Ez a sor írja le a megadható hét mezõt. Az itt szereplõ értékek a minute (perc), hour (óra), mday (a hónap napja), month (hónap), wday (a hét napja), who (ki) és command (mit). A mezõk szinte maguktól értetõdnek. A minute egy órán belül adja meg azokat a perceket, amikor az adott parancsot le kell futtatni. A hour hasonló a minute beállításhoz, csak az itt szereplõ értékét órákban kell értelmezni. Az mday a hónap napjaiban számol. A month hasonló a minute és hour opciókhoz, de ez hónapot jelöl. A wday a hét egy napját jelzi. Ezeknek a mezõknek numerikus, valamint a huszonnégy órás idõformátumnak megfelelõ értékeket kell tartalmazniuk. A who mezõ, a többiektõl eltérõ módon, csak az /etc/crontab állományban jelenik meg. Ez a mezõ adja meg, hogy a parancsot milyen felhasználóval kell futtatni. Ez az opció nem jelenik meg a felhasználók saját crontab állományainak telepítésekor. A sor végén láthatjuk még a command oszlopot is. Ez az utolsó mezõ, és ide kerül a végrehajtandó parancs. Ez az utolsó sor a fentebb tárgyalt értékeket határozza meg. Észrevehetjük, hogy a sor egy */5 alakú felírással kezdõdik, amelyet további * karakterek követnek. A * karakterek jelentése elsõ-utolsó, ami arra utal, hogy mindig. Ennek megfelelõen úgy értelmezhetjük ezt a sort, hogy a root felhasználóval le kell futtatni az atrun parancsot minden ötödik percben, függetlenül attól, hogy milyen nap vagy hónap van. Az atrun parancsról részletesebban az &man.atrun.8; man oldalán kapunk felvilágosítást. Az itt szereplõ parancsoknak tetszõleges mennyiségû paraméter átadható, azonban a több soron keresztül átívelõ parancsok tördelését a sor végén a \ karakterrel kell jelezni. Ez mindegyik crontab állomány alapbeállítása, habár ettõl általában egy dologban eltérnek. A hatodik mezõ, ahol a felhasználót adtuk meg, csak a rendszer /etc/crontab állományában jelenik meg. Ez a mezõ a felhasználók crontab állományaiból kimarad. Egy crontab telepítése Nem kötelezõ az itt ismertetésre kerülõ módon szerkeszteni vagy telepíteni a rendszer crontabját. Egyszerûen nyissuk meg a kedvenc szövegszerkesztõnkkel és a cron segédprogram majd észreveszi, hogy az állomány megváltozott, majd ennek megfelelõen neki is lát a módosított változat használatának. Errõl a + url="&url.books.faq.en;/admin.html#ROOT-NOT-FOUND-CRON-ERRORS">a GYIK-ban (angolul) többet is megtudhatunk. Egy frissen készített felhasználói crontab telepítéséhez elõször a kedvenc szövegszerkesztõnk segítségével létre kell hoznunk a megfelelõ formátumú állományt, majd használnunk a crontab segédprogramot. Ennek általános alakja: &prompt.user; crontab crontab_állomány Ebben a példában a crontab_állomány a korábban létrehozott crontab neve lesz. Lehetõségünk van lekérdezni a telepített crontab állományokat: egyszerûen adjuk át a kapcsolót a crontab parancsnak és nézzük meg mit ad vissza. A crontab -e használata olyan felhasználók számára ajánlott, akik sablon alkalmazása nélkül szeretnének teljesen maguktól megírni egy crontab állományt. Ennek hatására a kiválasztott szövegszerkesztõ egy üres állományt kap. Miután ezt az állományt elmentettük, a crontab programmal magától telepítésre kerül. Ha a késõbbiekben törölni akarjuk a felhasználónkhoz tartozó crontab állományt, akkor erre a célra használjuk a crontab kapcsolóját. Tom Rhodes Írta: Az rc használata &os; alatt A rendszer indítására a &os; 2002-ben átvette a NetBSD rc.d rendszerét. Ezt a felhasználók könnyen felismerhetik a /etc/rc.d könyvtárban található állományokról. A legtöbbjük olyan alapvetõ szolgáltatások, amelyeket a , és paraméterekkel lehet vezérelni. Például az &man.sshd.8; az alábbi paranccsal indítható újra: &prompt.root; /etc/rc.d/sshd restart Ez az eljárás hasonló a többi szolgáltatás esetén is. Természetesen ezek a szolgáltatások általában maguktól indulnak el a rendszer indítása során az &man.rc.conf.5; állományban megadott szerint. Például ha a rendszerünk indulásakor szeretnénk aktiválni a hálózati címfordítással foglalatoskodó démont, akkor csak adjuk hozzá az /etc/rc.conf állományhoz a következõ sort: natd_enable="YES" Amennyiben a sor már szerepel benne, akkor egyszerûen írjuk át a értéket -re. Ezután az rc szkriptek a a rendszer következõ indításakor a lentieknek megfelelõen automatikusan elindítják a hozzátartozó szolgáltatásokat is. Mivel az rc.d rendszert elsõsorban arra használják, hogy szolgáltatásokat indítsanak el vagy állítsanak le az operációs rendszerrel együtt, a szabványos , és paraméterek csak abban az esetben látják a feladatukat, ha a nekik megfelelõ változókat beállítottuk az /etc/rc.conf állományban. Tehát például a sshd restart csak abban az esetben fog bármit is csinálni, ha az /etc/rc.conf állományban az sshd_enable változót a értékre állítottuk. Ha az /etc/rc.conf beállításaitól függetlenül kívánunk egy szolgáltatásnak , vagy parancsot adni, akkor elé kell tennünk egy one szót. Például ha az sshd szolgáltatás újraindításához az /etc/rc.conf tartalmát figyelmen kívül akarjuk hagyni, akkor ezt a parancsot kell kiadnunk: &prompt.root; /etc/rc.d/sshd onerestart Könnyen le tudjuk ellenõrizni, hogy az adott szolgáltatás az /etc/rc.conf részérõl engedélyezett-e, ha a neki megfelelõ rc.d szkriptnek megadjuk az paramétert. Ennek segítségével például a rendszergazda így képes ellenõrizni, hogy a sshd szolgáltatást engedélyezi-e az /etc/rc.conf: &prompt.root; /etc/rc.d/sshd rcvar # sshd $sshd_enable=YES A második sor (# sshd) az sshd parancs kimenete, nem pedig a root parancssora. A paraméterrel kideríthetjük, hogy egy szolgáltatás aktív-e. Ezzel például így tudjuk ellenõrizni a sshd szolgáltatás mûködését: &prompt.root; /etc/rc.d/sshd status sshd is running as pid 433. Az üzenet: Az sshd a 433-as azonosítóval fut. Bizonyos esetekben a paraméter használatával lehetõségünk a szolgáltatások újraindítására is. Ilyenkor a rendszer megpróbál egy olyan jelzést küldeni a szolgáltatásnak, amivel a konfigurációs állományainak újraolvasását kéri. A legtöbbször lényegében ez a SIGHUP jelzést kiküldését rejti magában. Ez a lehetõség azonban nem mindegyik szolgáltatás esetén érhetõ el. Az rc.d rendszer nem csupán hálózati szolgáltatások esetén használatos, hanem nagyrészben hozzájárul a rendszer indításához is. Erre vegyük példának a bgfsck állományt. Amikor ez a szkript lefut, a következõ üzenetet jeleníti meg: Starting background file system checks in 60 seconds. Az üzenet fordítása: A háttérben 60 másodperc múlva megkezdõdik az állományrendszerek ellenõrzése. Ennek megfelelõen tehát ezt az állományt az állományrendszerek háttérben folyó ellenõrzésére használják, ami pedig a rendszer indítása során fut le. Számos rendszerszolgáltatás igényel a mûködéséhez további szolgáltatásokat. Például a NIS és más egyéb távoli eljáráshíváson alapú szolgáltatások egészen addig nem képesek elindulni, amíg az rpcbind (portmapper) szolgáltatást el nem indítjuk. Az ilyen jellegû gondok feloldására az indítószkriptek elején levõ megjegyzésekben található egy kevés metainformáció a szkript mûködéséhez szükséges elemekre (függõségeire) vonatkozóan. A rendszer indítása közben az &man.rcorder.8; nevû program képes a megjegyzések közt ezeket az információkat feldolgozni és ebbõl megállapítani, hogy a függõségi viszonyok betartásával milyen sorrendben kell elindítani a rendszer által felkínált szolgáltatásokat. Ehhez a következõ kulcsszavakat kell megadni az egyes indító szkriptek elején (az &man.rc.subr.8; így tudja engedélyezni az indító szkriptet): PROVIDE: segítségével megmondjuk, hogy ez az állomány milyen szolgáltatásokat nyújt. A következõ kulcsszavak az egyes indítóállományok elején szerepelhetnek. Nem kell feltétlenül használnunk ezeket, de velük az &man.rcorder.8; munkáját segíthetjük: REQUIRE: felsoroljuk azokat a szolgáltatásokat, amelyek a futásához kellenek. Az állomány tehát az itt megadott szolgáltatások után fog lefutni. BEFORE: felsoroljuk azokat a szolgáltatásokat, amelyek elõtt futtatni kell ezt az állományt. Az indító szkriptekben a kulcsszavak ügyes megválasztásával a rendszergazda nagyon finoman képes az indításkor végrehajtódó szkriptek sorrendjét szabályozni és a többi &unix; alapú operációs rendszerbõl ismert futtatási szintek használata nélkül vezérlelni a rendszerben megjelenõ szolgáltatásokat. Az rc.d rendszerrõl bõvebben az &man.rc.8; és &man.rc.subr.8; man oldalakon olvashatunk. Ha szeretnénk saját rc.d szkripteket írni vagy javítani a már meglevõeken, akkor ez a cikk (angolul) + url="&url.articles.rc-scripting.en;">a cikk (angolul) segítségünkre lehet. Marc Fonvieille Írta: A hálózati kártyák beállítása hálózati kártyák beállítása Manapság már el sem tudunk képzelni számítógépet hálózati csatlakozás nélkül. A hálózati csatolókártyák hozzáadása és beállítása egy &os; rendszergazda mindennapos feladata. A megfelelõ meghajtóprogram felderítése hálózati kártyák meghajtó Mielõtt bárminek is nekikezdenénk, érdemes tisztában lennünk azzal, hogy a rendelkezésünkre álló kártya milyen típusú, milyen chipet használ és hogy PCI vagy ISA buszon csatlakozik-e. A &os; a PCI és ISA csatolós kártyák széles spektrumát ismeri. Az egyes kiadásokhoz mellékelt Hardware Compatibility List (Hardverkompatibilitási lista) dokumentumokban tudjuk ellenõrizni, hogy a kártyákat ismeri a rendszer. Miután meggyõzõdtünk róla, hogy a kártyánkat ismeri a rendszer, meg kell keresnünk a hozzátartozó meghajtót. A /usr/src/sys/conf/NOTES és a /usr/src/sys/arch/conf/NOTES állományok tartalmazzák a hálózati kártyák meghajtóinak rövid leírását, benne a támogatott chipsetek és kártyák típusaival. Ha ez alapján nem tudjuk teljes biztosággal eldönteni, hogy melyik a számunkra megfelelõ meghajtó, nézzük meg a saját man oldalát. Ezen a man oldalon megtaláljuk az által ismert összes eszközt és velük kapcsolatban elõforduló jellemzõ problémákat. Ha egy elterjedt típust sikerült beszereznünk, akkor nem kell különösebben sokáig keresnünk a neki megfelelõ meghajtót. Az ismertebb hálózati kártyák meghajtói ugyanis alapból benne vannak a GENERIC rendszermagban, ezért a rendszer indítása során ehhez hasonlóan meg is jelennek a kártyák: dc0: <82c169 PNIC 10/100BaseTX> port 0xa000-0xa0ff mem 0xd3800000-0xd38 000ff irq 15 at device 11.0 on pci0 dc0: Ethernet address: 00:a0:cc:da:da:da miibus0: <MII bus> on dc0 ukphy0: <Generic IEEE 802.3u media interface> on miibus0 ukphy0: 10baseT, 10baseT-FDX, 100baseTX, 100baseTX-FDX, auto dc1: <82c169 PNIC 10/100BaseTX> port 0x9800-0x98ff mem 0xd3000000-0xd30 000ff irq 11 at device 12.0 on pci0 dc1: Ethernet address: 00:a0:cc:da:da:db miibus1: <MII bus> on dc1 ukphy1: <Generic IEEE 802.3u media interface> on miibus1 ukphy1: 10baseT, 10baseT-FDX, 100baseTX, 100baseTX-FDX, auto Ebben a példában láthatunk is két olyan kártyát, amelyek a &man.dc.4; meghajtót használják. Ha a hálózati kártyánk meghajtója nem szerepel a GENERIC konfigurációban, akkor a mûködéséhez be kell tölteni a megfelelõ meghajtót. Ezt alapvetõen kétféleképpen érhetjük el: Ennek legegyszerûbb módja, ha a &man.kldload.8; használatával alkalmanként vagy a /boot/loader.conf állományban a megfelelõ sor hozzáadásával a rendszer indításával együtt betöltjük a hálózati kártya meghajtójához tartozó modult. Nem mindegyik hálózati kártya meghajtója érhetõ el modul formájában. Erre konkrét például szolgálnak az ISA kártyákhoz tartozó modulok. Másik lehetõségünk, ha statikusan beépítjük a kártyánk támogatását a rendszermagba. A /usr/src/sys/conf/NOTES és az /usr/src/sys/arch/conf/NOTES állományok, valamint a meghajtóhoz tartozó man oldal elolvasásából megtudhatjuk a rendszermag beállításait tartalmazó állományban megadandó paramétereket. A rendszermag újrafordítását lásd . Ha a rendszermag (GENERIC) az indulás során észlelte a kártyánkat, nem kell újat készítenünk. A &windows; NDIS meghajtóinak használata NDIS NDISulator &windows; meghajtók Microsoft Windows Microsoft Windows eszközmeghajtók KLD (a rendszermag betölthetõ objektuma) Sajnos még mindig sok olyan gyártó akad, akik a nyílt forrású közösség számára nem adják ki a meghajtóik mûködésének alapjait, mivel az ilyen adatokat szakmai titkoknak tekintik. Ebbõl következik, hogy a &os; és más operációs rendszerek fejlesztõi számára két választás marad: vagy a gyári meghajtók visszafejtésének hosszú és fájdalmas útján haladva fejlesztik ki a saját meghajtójukat, vagy pedig a µsoft.windows; platformra kiadott meghajtók binárisait hasznosítják. A legtöbb fejlesztõ, köztük a &os; fejlesztõi is, ez utóbbi megközelítést választották. Bill Paul (wpaul) jóvoltából a &os; 5.3-RELEASE változatában megjelent a Network Driver Interface Specification (NDIS, avagy hálózati meghajtók szabványos felülete) natív támogatása. A &os; NDISulator (másnéven Project Evil, a Gonosz terve) nevû komponense fog egy &windows;-os meghajtót és elhiteti vele, hogy a &windows;-szal kommunikál. Mivel az &man.ndis.4; meghajtó &windows; binárisokat használ fel, ezért csak &arch.i386; és &arch.amd64; rendszerek esetén érhetõ el. Az &man.ndis.4; meghajtó leginkább a PCI, CardBus és PCMCIA csatolójú eszközök támogatására lett kitalálva, az USB eszközöket még nem ismeri. Az NDISulator használatához három tényezõre van szükségünk: A rendszermag forrása a &windowsxp; meghajtó binárisa (.SYS a kiterjesztése) a &windowsxp; meghajtó konfigurációs állománya (.INF a kiterjesztése) Keressük meg az említett állományokat az adott kártyához. Ezeket általában a mellékelt CD-n vagy a gyártó honlapján találjuk meg. A most következõ példákban a W32DRIVER.SYS és a W32DRIVER.INF neveket fogjuk használni. A &windows; i386 architektúrájú verziójához készült meghajtóprogramokat nem tudjuk a &os;/amd64 verziójával használni. A mûködéshez amd64-re készült &windows;-os meghajtókra van szükség. A következõ lépés a meghajtó binárisainak betölthetõ modulba fordítása. Ennek eléréséhez használjuk az &man.ndisgen.8; parancsot a root felhasználóval: &prompt.root; ndisgen /windowszos/meghajtó/W32DRIVER.INF /windowsos/meghajtó/W32DRIVER.SYS Az &man.ndisgen.8; egy interaktív segédprogram, amely mûködése közben még rákérdez néhány szükséges információra. Az aktuális könyvtárban létrehoz egy rendszermagmodult, amelyet az alábbi módon tudunk betölteni: &prompt.root; kldload ./W32DRIVER.ko Az elõállított modul mellé be kell töltenünk még az ndis.ko és az if_ndis.ko modulokat is. Ez általában minden olyan modul esetén megtörténik magától, amely függ az &man.ndis.4; használatától. Kézileg az következõ parancsokkal tudjuk ezeket betölteni: &prompt.root; kldload ndis &prompt.root; kldload if_ndis Itt az elsõ parancs betölti az NDIS miniport meghajtó burkolására szánt kódot, valamint a második a tényleges hálózati csatolófelületet. Most pedig a &man.dmesg.8; kimenetében ellenõrizzük, hogy történt-e valamilyen hiba a betöltés során. Ha minden jól ment, akkor az alábbiakhoz hasonló kimenetet produkált: ndis0: <Wireless-G PCI Adapter> mem 0xf4100000-0xf4101fff irq 3 at device 8.0 on pci1 ndis0: NDIS API version: 5.0 ndis0: Ethernet address: 0a:b1:2c:d3:4e:f5 ndis0: 11b rates: 1Mbps 2Mbps 5.5Mbps 11Mbps ndis0: 11g rates: 6Mbps 9Mbps 12Mbps 18Mbps 36Mbps 48Mbps 54Mbps Innentõl kezdve az ndis0 nevû eszközt úgy tudjuk használni, mint bármelyik más hálózati felületet (például dc0). A többi modulhoz hasonló módon be tudjuk állítani, hogy a rendszer indulásával együtt betöltõdjenek az NDIS modulok. Ehhez elõször másoljuk az imént létrehozott modult, az W32DRIVER.ko állományt a /boot/modules könyvtárba. Ezután adjuk hozzá a következõ sort a /boot/loader.conf állomány tartalmához: W32DRIVER_load="YES" A hálózati kártya beállítása hálózati kártyák beállítása Ahogy betöltõdött a megfelelõ meghajtó a hálózati kártyánkhoz, be is kell állítanunk a kártyát. A hálózati kártyák sok más dologgal együtt beállíthatóak a telepítés során a sysinstall segítségével. A rendszerünkben beállított hálózati csatolófelületek megjelenítéséhez gépeljük be a következõ parancsot: &prompt.user; ifconfig dc0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 192.168.1.3 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.1.255 ether 00:a0:cc:da:da:da media: Ethernet autoselect (100baseTX <full-duplex>) status: active dc1: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 10.0.0.1 netmask 0xffffff00 broadcast 10.0.0.255 ether 00:a0:cc:da:da:db media: Ethernet 10baseT/UTP status: no carrier lp0: flags=8810<POINTOPOINT,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 lo0: flags=8049<UP,LOOPBACK,RUNNING,MULTICAST> mtu 16384 inet 127.0.0.1 netmask 0xff000000 tun0: flags=8010<POINTOPOINT,MULTICAST> mtu 1500 A &os; korábbi változatainál az &man.ifconfig.8; parancsnak ehhez még meg kell adni az kapcsolót is. Az &man.ifconfig.8; érvényes paraméterezésével kapcsolatban legyünk szívesek elolvasni a hozzátartozó man oldalt. Hozzátennénk, hogy IPv6 (inet6 stb.) típusú bejegyzések nem szerepelnek a példában. Az elõbbi parancs kimenetében a következõ eszközök jelentek meg: dc0: az elsõ Ethernet felület dc1: a második Ethernet felület lp0: a párhuzamos port felülete lo0: a loopback eszköz tun0: a ppp által használt tunnelhez tartozó eszköz A &os; a kártyához tartozó meghajtó nevével és egy sorszámmal azonosítja a rendszermag indulása során talált eszközöket. Például az sis2 a rendszerben található harmadik olyan eszköz, amely a &man.sis.4; meghajtót használja. A példában a dc0 eszköz aktív és mûködõképes. Ennek legfontosabb jelei: Az UP szó mutatja, hogy a kártyát sikerült beállítani és készen áll a használatra. A kártya internet (inet) címe (jelen esetünkben ez 192.168.1.3). Érvényes hálózati maszkkal rendelkezik (netmask, ahol a 0xffffff00 a 255.255.255.0 címnek felel meg). Érvényes broadcast (üzenetszóró) címmel rendelkezik (ami itt most 192.168.1.255). A kártya MAC-címe (ether) 00:a0:cc:da:da:da. A hozzátartozó fizikai eszköz kiválasztása automatikus (media: Ethernet autoselect (100baseTX <full-duplex>)). Láthatjuk, hogy a dc1 eszközt egy 10baseT/UTP típusú fizikai eszközhöz állítottuk be. Az egyes meghajtókhoz tartozó fizikai módokról a nekik megfelelõ man oldalakon olvashatunk. A kapcsolat állapota (status) active értékû, tehát van vonal. A dc1 esetén láthatjuk, hogy a status: no carrier (nincs vonal). Ez teljesen normálisnak tekinthetõ minden olyan esetben, amikor a kártyába még nem dugtunk Ethernet-kábelt. Amennyiben az &man.ifconfig.8; kimenete valami ilyesmi: dc0: flags=8843<BROADCAST,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 ether 00:a0:cc:da:da:da akkor az arra utal, hogy a kártyát nem állítottuk be. A kártya beállításához a root felhasználó jogosultságaira van szükségünk. A hálózati kártyák beállítása az &man.ifconfig.8; segítségével elvégezhetõ parancssorból is, de a gép újraindításakor az így megadott értékek elvesznek. Ezért az /etc/rc.conf állományba kell felvennünk a hálózati kártyák érvényes beállításait. A kedvenc szövegszerkesztõnkben nyissuk meg az /etc/rc.conf állományt. Minden egyes hálózati csatolóhoz fel kell vennünk benne egy sort, ennek megfelelõen most a példához tartozó módon az alábbiakat: ifconfig_dc0="inet 192.168.1.3 netmask 255.255.255.0" ifconfig_dc1="inet 10.0.0.1 netmask 255.255.255.0 media 10baseT/UTP" A dc0 és dc1 neveket kell a rendszerünkben ténylegesen megtalálható eszközök neveire kicserélni, valamint megadni a nekik megfelelõ címeket. A kártya meghajtójának és az &man.ifconfig.8; man oldalának elolvasásával kideríthetjük az itt megadható további beállításokat, valamint az &man.rc.conf.5; man oldalán részletesebben megismerhetjük az /etc/rc.conf formai követelményeit. Ha a telepítés során beállítottuk volna a hálózati kapcsolatokat, akkor tapasztalhatjuk, hogy egyes hálózati kártyák sorai itt már szerepelnek. Ellenõrizzük le az /etc/rc.conf tartalmát mielõtt bõvítenénk! Mindezek mellett az /etc/hosts állományba is be kell írnunk a helyi hálózatunkon található különféle gépek neveit és IP-címeit, ha még nem szerepelnének ott. Errõl további részleteket a &man.hosts.5; man oldalról és az /usr/share/examples/etc/hosts állományból tudhatunk meg. Tesztelés és hibaelhárítás Miután az /etc/rc.conf állományban elvégeztük a szükséges változtatásokat, érdemes újraindítanunk a rendszerünket. Ennek révén érvényesítjük a csatolófelületekkel kapcsolatos változtatásainkat és ellenõrizzük, hogy így a rendszer mindenféle hibaüzenet nélkül képes elindulni. Ahogy a rendszerünk mûködõképessé vált, ki is tudjuk próbálni a hálózati felületeket. Az Ethernet kártyák tesztelése hálózati kártyák tesztelése Az Ethernet kártyák helyes beállításának vizsgálatához két dolgot kell kipróbálnunk. Elõször is pingeljük magát a felületet, majd ezután pingeljünk meg a helyi hálózaton egy másik számítógépet. Elsõként tehát próbáljuk meg a helyi felületet: &prompt.user; ping -c5 192.168.1.3 PING 192.168.1.3 (192.168.1.3): 56 data bytes 64 bytes from 192.168.1.3: icmp_seq=0 ttl=64 time=0.082 ms 64 bytes from 192.168.1.3: icmp_seq=1 ttl=64 time=0.074 ms 64 bytes from 192.168.1.3: icmp_seq=2 ttl=64 time=0.076 ms 64 bytes from 192.168.1.3: icmp_seq=3 ttl=64 time=0.108 ms 64 bytes from 192.168.1.3: icmp_seq=4 ttl=64 time=0.076 ms --- 192.168.1.3 ping statistics --- 5 packets transmitted, 5 packets received, 0% packet loss round-trip min/avg/max/stddev = 0.074/0.083/0.108/0.013 ms Most pedig pingeljünk meg egy másik számítógépet a helyi hálózaton: &prompt.user; ping -c5 192.168.1.2 PING 192.168.1.2 (192.168.1.2): 56 data bytes 64 bytes from 192.168.1.2: icmp_seq=0 ttl=64 time=0.726 ms 64 bytes from 192.168.1.2: icmp_seq=1 ttl=64 time=0.766 ms 64 bytes from 192.168.1.2: icmp_seq=2 ttl=64 time=0.700 ms 64 bytes from 192.168.1.2: icmp_seq=3 ttl=64 time=0.747 ms 64 bytes from 192.168.1.2: icmp_seq=4 ttl=64 time=0.704 ms --- 192.168.1.2 ping statistics --- 5 packets transmitted, 5 packets received, 0% packet loss round-trip min/avg/max/stddev = 0.700/0.729/0.766/0.025 ms Ha beállítottuk az /etc/hosts állományt, akkor a 192.168.1.2 helyett a gép nevét is megadhatjuk. A hibák elhárítása hálózati kártyák hibaelhárítása A hardverek és szoftverek beállításaiban mindig is valódi kín megtalálni a hibákat, és ezeket a kínokat többnyire úgy tudjuk enyhíteni, ha elõször az egyszerû hibaforrásokat szûrjük ki. Csatlakoztattuk a hálózati kábelt? Tisztességesen beállítottuk a hálózati szolgáltatásokat? Jól állítottuk be a tûzfalat? A &os; képes kezelni a kártyát? A hibajelentések elküldése elõtt mindig bújjuk át a támogatott hardvereszközök listáját. A &os; verziókat frissítsük a legújabb STABLE változatra. Olvassuk át a levelezési listák archívumait vagy legalább keressünk rá a témára az interneten. Ha a kártya mûködik, de a teljesítménye nem kielégítõ, érdemes ennek utánanézni a &man.tuning.7; man oldalon. Ilyenkor érdemes ellenõrizni a hálózati beállításainkat is, mivel a helytelen beállítások gyakran okoznak teljesítményvesztést. Bizonyos esetekben láthatunk egy vagy két device timeout típusú hibát is, ami a kártyák egyes fajtáinál elfogadható. Ha azonban folyamatosan megjelennek vagy zavaróvá válnak, érdemes utánanéznünk, hogy az eszköz nem ütközik-e valamelyik másikkal. Mindenképpen gyõzödjünk meg a kábelek épségérõl és csatlakoztatásáról. Még az is elképzelhetõ, hogy egyszerûen csak egy másik hálózati kártyára van szükségünk. Néha felbukkanak watchdog timeout jellegû hibák is. Ilyenkor elsõként mindig a hálózati kábelt ellenõrizzük. Egyes kártyáknak olyan PCI foglalatra van szükségük, ami támogatja a Bus Mastering opciót. Néhány régebbi alaplapon csak ilyen PCI bõvítõhely található (ami általában a 0. foglalat). Olvassunk utána a hálózati kártya és az alaplap dokumentációjában, hátha ezek okozzák a problémát. A No route to host üzenet akkor jelenik meg, ha a rendszer képtelen megállapítani, milyen úton jutassa el a csomagokat a megadott célhoz. Ez többnyire olyankor történik meg, amikor nem adtunk meg alapértelmezett kézbesítési irányt (default route) vagy nem dugtuk be a hálózati kábelt. A netstat -rn kimenetébõl meg tudjuk állapítani, hogy létezik-e érvényes út az elérni kívánt cél felé. Ha nincs, akkor haladjunk tovább a re. A ping: sendto: Permission denied jellegû üzeneteket többségében egy helytelenül beállított tûzfal okozza. Ha az ipfw mûködését engedélyeztük a rendszermagban, de nem adtunk meg hozzá szabályokat, akkor az alapértelmezett házirend szerint minden forgalmat blokkolni fog, tehát még a pingeket is! Ezzel kapcsolatban a elolvasását ajánljuk. Elõfordulhat, hogy a kártya teljesítménye igen gyenge vagy az átlagos alatt van. Ilyenkor a fizikai eszköz autoselect (automatikus) típusú kiválasztása helyett érdemes megadnunk a konkrét eszköznek megfelelõ típust. Habár ez a legtöbb hardver esetén beválik, nem mindenki számára jelent megoldást. Ismételten csak annyit tudunk ehhez hozzátenni, hogy ellenõrizzük a hálózati beállításainkat és olvassuk el a &man.tuning.7; man oldalt. Virtuális címek virtuális címek IP-álnevek A &os; alkalmazása során igen gyakori a virtuális címek használata, aminek segítségével egyetlen szerver több szerverként képes látszódni a hálózaton. Ezt úgy érik el, hogy egyetlen felülethez több hálózati címet rendelnek hozzá. Az adott hálózati csatolófelületnek van egy valódi címe és tetszõleges számú álcíme. Ezeket az álcímeket általában az /etc/rc.conf állományban kell feltüntetni. Az fxp0 felület esetén az álcímek megadása valahogy így néz ki: ifconfig_fxp0_alias0="inet xxx.xxx.xxx.xxx netmask xxx.xxx.xxx.xxx" Figyeljük meg, hogy az álcímekhez tartozó bejegyzések az alias0 névvel kezdõdnek és szám szerint növekvõleg következnek egymás után (például, _alias1, _alias2 és így tovább). A beállítás a sorozat elsõ kimaradó tagjánál megszakad. Az álcímek hálózati maszkjának pontos meghatározása nagyon fontos, de szerencsére nem különösebben bonyolult. Minden felület esetén lennie kell egy olyan címnek, ami helyesen reprezentálja a hálózat hálózati maszkját. Minden egyéb olyan címnek, ami ugyanabba az alhálózatba esik, végig 1-esekbõl álló hálózati maszkkal kell rendelkezniük (ami felírható 255.255.255.255 vagy 0xffffffff formájában is). Például vegyük azt, hogy az fxp0 felületen keresztül két hálózathoz csatlakozunk, melyek közül az egyik a 10.1.1.0, amelynek hálózati maszkja 255.255.255.0, és a 202.0.75.16, amelynek hálózati maszkja 255.255.255.240. Azt szeretnénk elérni, hogy a rendszerünk az 10.1.1.1 címtõl az 10.1.1.5 címig, valamint a 202.0.75.17 címtõl a 202.0.75.20 címig jelenjen meg a nekik megfelelõ hálózatokon. Ahogy arra már fentebb is utaltunk, az adott hálózati tartományban csak az elsõ címnek (ebben az esetben ez a 10.0.1.1 és a 202.0.75.17) kell valódi hálózati maszkkal rendelkeznie. Minden további címnek (a 10.1.1.2 és 10.1.1.5 között, valamint a 202.0.75.18 és 202.0.75.20 között) legyen 255.255.255.255 a hálózati maszkja. Az alábbi /etc/rc.conf bejegyzések ennek az elrendezésnek megfelelõen állítják be a kártyát: ifconfig_fxp0="inet 10.1.1.1 netmask 255.255.255.0" ifconfig_fxp0_alias0="inet 10.1.1.2 netmask 255.255.255.255" ifconfig_fxp0_alias1="inet 10.1.1.3 netmask 255.255.255.255" ifconfig_fxp0_alias2="inet 10.1.1.4 netmask 255.255.255.255" ifconfig_fxp0_alias3="inet 10.1.1.5 netmask 255.255.255.255" ifconfig_fxp0_alias4="inet 202.0.75.17 netmask 255.255.255.240" ifconfig_fxp0_alias5="inet 202.0.75.18 netmask 255.255.255.255" ifconfig_fxp0_alias6="inet 202.0.75.19 netmask 255.255.255.255" ifconfig_fxp0_alias7="inet 202.0.75.20 netmask 255.255.255.255" Konfigurációs állományok Az <filename>/etc</filename> felépítése A beállításokkal kapcsolatos információk számos könyvtárban tárolódnak. Többek közt: /etc Általános rendszerszintû beállítások. Az itt levõ adatok a rendszer egészére vonatkoznak. /etc/defaults A rendszer konfigurációs állományainak alapértelmezett változatait. /etc/mail A &man.sendmail.8; beállításához tartozó további állományok, egyéb levélküldéshez használt adatok. /etc/ppp A felhasználói és rendszermag szintû ppp programok beállításai. /etc/namedb A &man.named.8; mûködéséhez szükséges adatok alapértelmezett helye. Általában a named.conf és a zónák leírását tároló állományok kerülnek ide. /usr/local/etc A telepített alkalmazások konfigurációs állományai. Néha alkalmazásonként külön könyvtárakba kerülnek a benne található állományok. /usr/local/etc/rc.d A telepített alkalmazások indításával és leállításával kapcsolatos szkriptek. /var/db Automatikusan generált rendszerszintû adatbázisok a csomagokkal, a programok helyével stb. kapcsolatosan. Hálózati nevek hálózati név DNS <filename>/etc/resolv.conf</filename> resolv.conf Az /etc/resolv.conf határozza meg, hogy a &os; névfeloldója miként fér hozzá az internet tartománynév rendszeréhez (a DNS-hez). Az resolv.conf állományban leggyakrabban a következõ bejegyzések fordulnak elõ: nameserver Annak a névszernek az IP-címe, ahova a névfeloldó küldi a kéréseit. A névszervereket a felírás sorrendjében kérdezi meg, maximum hármat. search A hálózati nevek keresõlistája. Ezt általában a helyi hálózati nevek tartománya határozza meg. domain A helyi tartomány neve. Egy átlagos resolv.conf tartalma: search example.com nameserver 147.11.1.11 nameserver 147.11.100.30 Csak egy search és domain opciót szabad megadni. A DHCP használatakor a &man.dhclient.8; felül szokta írni a resolv.conf tartalmát a DHCP szervertõl kapott információkkal. <filename>/etc/hosts</filename> hosts Az /etc/hosts az internet kezdeti napjaira emlékeztetõ egyszerû szöveges adatbázis. A nevek és IP-címek közti leképzéseket a DNS és NIS rendszerekkel karöltve oldja fel. Ide a helyi hálózaton csatlakozó számítógépek neveit lehet beírni ahelyett, hogy erre a célra beállítanánk egy külön &man.named.8; szervert. Ezenkívül még az /etc/hosts állományba internetes nevek rekordját is felvehetjük, amivel így csökkenthetjük a gyakran használt nevek feloldására irányuló külsõ kéréseket. # $&os;$ # # A hálózati nevek adatbázisa # # Ebbe az állományba rakjuk a helyi hálózaton található címeket és # a hozzájuk tartozó hálózati neveket, ahol szinte ugyanez az # adatbázis megtalálható. A DNS vagy NIS alkalmazása esetén ez az # állomány nem feltétlenül kerül felhasználásra. A névfeloldás # sorrendjét az /etc/nsswitch.conf állományban adhatjuk meg. # ::1 localhost localhost.my.domain myname.my.domain 127.0.0.1 localhost localhost.my.domain myname.my.domain # # Egy képzeletbeli hálózat. #10.0.0.2 myname.my.domain myname #10.0.0.3 myfriend.my.domain myfriend # # Az RFC 1918-nak megfelelõen a következõ IP-címekkel rendelkezõ # alhálózatok sosem csatlakozhatnak közvetlenül az internetre: # # 10.0.0.0 - 10.255.255.255 # 172.16.0.0 - 172.31.255.255 # 192.168.0.0 - 192.168.255.255 # # Amikor csatlakozunk az internethez, egy valódi, hivatalosan # kiosztott számra lesz szükségünk. NAGYON SZÉPEN KÉRÜNK mindenkit, # hogy ne találj ki magunknak hálózati címeket, hanem használja az # internet-szolgáltatótól kapott címet (amennyiben rendelkezünk # ilyennel) vagy az internetes nyilvántartásban szereplõ címek közül # valamelyiket (FTP-n keresztül jelentkezzünk be az rs.internic.net # gépre, majd lépjünk be a /templates könyvtárba). Az /etc/hosts formai felépítése igen egyszerû: [internetes cím] [hivatalos hálózati név] [álnév1] [álnév2] ... Tehát például: 10.0.0.1 azEnValodiNevem.aHalozaton.hu azEnValodiNevem izemize1 izemize2 A részletekért keressük fel a &man.hosts.5; man oldalt. A naplóállományok beállítása naplóállományok <filename>syslog.conf</filename> syslog.conf A syslog.conf állomány a &man.syslogd.8; program beállításait tartalmazza. Segítségével megadhatjuk, hogy a syslog által generált üzenetek egyes típusait milyen naplóállományokba mentsük. # $&os;$ # # Ebben az állományban HASZNÁLHATÓAK szóközök a mezõk elválasztására, # habár a többi *nix-típusú rendszer inkább tabulátorokat használ # erre a célra. Ha több rendszeren is használni akarjuk ezt az # állományt, akkor ne használjunk szóközöket. # # A többit lásd a syslog.conf(5) man oldalon. # .err;kern.debug;auth.notice;mail.crit /dev/console *.notice;kern.debug;lpr.info;mail.crit;news.err /var/log/messages security.* /var/log/security mail.info /var/log/maillog lpr.info /var/log/lpd-errs cron.* /var/log/cron *.err root *.notice;news.err root *.alert root *.emerg * # Tegyük vissza ezt a sort, ha a /dev/console eszközre kiírt # üzeneteket át akarjuk irányítani az /var/log/console.log állományba. #console.info /var/log/console.log # Ha az összes üzenetet a /var/log/all.log állományba akarjuk menteni, # akkor tegyük vissza ezt a sort. #*.* /var/log/all.log # Ha egy "loghost" nevû gépre szeretnénk naplózni, akkor tegyük vissza # ezt a sort. #*.* @loghost # Az inn használatakor tegyük vissza ezeket a sorokat. # news.crit /var/log/news/news.crit # news.err /var/log/news/news.err # news.notice /var/log/news/news.notice !startslip *.* /var/log/slip.log !ppp *.* /var/log/ppp.log A &man.syslog.conf.5; man oldalának elolvasásával tudhatunk meg többet ezekrõl. <filename>newsyslog.conf</filename> newsyslog.conf A newsyslog.conf a &man.newsyslog.8; beállításait tároló állomány. Ez egy olyan program, ami általában a &man.cron.8; futtat le. A &man.newsyslog.8; dönti el, hogy mikor van szükség a naplók archiválására és átrendezésére. Ennek során a logfile állományból logfile.0 lesz, a logfile.0 állományból pedig logfile.1 és így tovább. Beállíthatjuk úgy is, hogy a naplóállományokat archiválja &man.gzip.1; formátumban, aminek megfelelõen ezek logfile.0.gz, logfile.1.gz és ehhez hasonló névvel jönnek létre. A newsyslog.conf megadja, hogy melyik naplóállományokat kell felügyelni, mennyi példányt tartsunk meg belõlük és mikor kell velük foglalkozni. A naplóállományok átrendezhetõek és/vagy archiválhatóak egy adott méret elérésekor vagy egy adott idõ eltelte után. # A newsyslog konfigurációs állománya # $&os;$ # # állománynév [tulajdonos:csoport] mód darab méret mikor [ZB] [/pid_állomány] [jelzés] /var/log/cron 600 3 100 * Z /var/log/amd.log 644 7 100 * Z /var/log/kerberos.log 644 7 100 * Z /var/log/lpd-errs 644 7 100 * Z /var/log/maillog 644 7 * @T00 Z /var/log/sendmail.st 644 10 * 168 B /var/log/messages 644 5 100 * Z /var/log/all.log 600 7 * @T00 Z /var/log/slip.log 600 3 100 * Z /var/log/ppp.log 600 3 100 * Z /var/log/security 600 10 100 * Z /var/log/wtmp 644 3 * @01T05 B /var/log/daily.log 640 7 * @T00 Z /var/log/weekly.log 640 5 1 $W6D0 Z /var/log/monthly.log 640 12 * $M1D0 Z /var/log/console.log 640 5 100 * Z További információkat a &man.newsyslog.8; man oldaláról nyerhetünk. <filename>sysctl.conf</filename> sysctl.conf sysctl A sysctl.conf állomány leginkább az rc.conf állományhoz hasonlít, benne az értékeket változó=érték párokban adhatjuk meg. Az itt definiált értékek akkor kerülnek ténylegesen beállításra, amikor a rendszer többfelhasználós módba vált. Ezen a módon nem mindegyik változó értékét tudjuk átállítani. A sysctl.conf állományban az alábbi érték beállításával tudjuk beállítani, hogy a rendszer ne naplózza, amikor a programok végzetes jelzéssel fejezõdnek be, valamint azt, hogy a felhasználók láthassák egymás futó programjait: # Ne naplózzuk a végzetes jelzésekhez (például sig 11) tartozó kilépéseket. kern.logsigexit=0 # Ne engedjük a felhasználóknak, hogy lássák egy másik felhasználó # azonosítójával futó programokat. security.bsd.see_other_uids=0 Finomhangolás a sysctl használatával sysctl finomhangolás a sysctl használatával A &man.sysctl.8; egy olyan felület, amely lehetõséget biztosít egy mûködõ &os; rendszer megváltoztatására. Segítségével többek közt hozzáférhetünk a TCP/IP protokollkészlet és a virtuális memóriát kezelõ alrendszer rengeteg apró opciójához, melyek megfelelõ beállításával egy tapasztalt rendszergazda kezében drasztikusan növelhetõ a rendszer teljesítménye. A &man.sysctl.8; alkalmazásával több mint ötszáz rendszerszintû változó kérdezhetõ le és állítható be. A &man.sysctl.8; két funkciót rejt magában: a rendszer beállításainak lekérdezését és módosítását. Így nézhetjük meg az összes lekérdezhetó változót: &prompt.user; sysctl -a Így kérhetjük egy konkrét változó, például a kern.maxproc értékét: &prompt.user; sysctl kern.maxproc kern.maxproc: 1044 Egy adott változó értékének módosításához pedig használjuk a változó=érték felírást: &prompt.root; sysctl kern.maxfiles=5000 kern.maxfiles: 2088 -> 5000 A sysctl változók értékei lehetnek karakterláncok, számok és logikai értékek (ahol az 1 az igennek, a 0 a nemnek felel meg). Ha a számítógép indításakor automatikusan be akarunk állítani bizonyos változókat, akkor vegyük fel ezeket az /etc/sysctl.conf állományba. Ennek pontosabb részleteit a &man.sysctl.conf.5; man oldalon és a ban találhatjuk meg. Tom Rhodes Írta: A &man.sysctl.8; írásvédett értékei Egyes esetekben szükséges lehet a &man.sysctl.8; írásvédett változóinak módosítása. Habár gyakran elengedhetetlen, ezt kizárólag csak a rendszer (újra)indításakor tudjuk megtenni. Például egyes laptopoknál a &man.cardbus.4; eszköz nem próbálkozik több memóriaterület használatával, ezért egy ehhez hasonló hibával leáll: cbb0: Could not map register memory device_probe_and_attach: cbb0 attach returned 12 Az ilyen és ehhez hasonló esetekben gyakran olyan &man.sysctl.8; változók alapértelmezett értékeit kellene megváltoztatnunk, amelyek írásvédettek. Ilyenkor tegyük az érintett &man.sysctl.8; változó objektumazonosítóját (OID) és a hozzátartozó értéket a /boot/loader.conf állományunkba. Az alapértelmezéseket a /boot/defaults/loader.conf állományban találjuk meg. A fentebb tárgyalt probléma megoldásához a felhasználónak a értéket kell beállítania az elõbb említett állományban. Ezután már a &man.cardbus.4; megfelelõen fog mûködni. A lemezek finomhangolása Sysctl változók <varname>vfs.vmiodirenable</varname> vfs.vmiodirenable A vfs.vmiodirenable sysctl változó értéke lehet 0 (ki) vagy 1 (be, és ez az alapértelmezés is). Ez a változó vezérli a könyvtárak gyorsítótárazását a rendszerben. A könyvtárak többsége kis méretû, így az állományrendszerbõl csak egyetlen (általában 1 KB méretû) darabkát használnak és még ennél is kevesebbet (általában 512 byte-ot) a pufferben. A változó kikapcsolt (avagy 0) értéke mellett a puffer csak rögzített számú könyvtárat táraz be még abban az esetben is, amikor temérdek mennyiségû memória áll a rendelkezésére. Ha viszont (az 1 értékkel) engedélyezzük, akkor a rendszer a könyvtárak tárazására felhasználja a virtuális memóriában pufferelt lapokat is, amivel lényegében az összes elérhetõ memóriát a könyvtárak tárazására fordítja. Ilyenkor azonban az egyes könyvtárak tárazására használt legkisebb memóriaterület a fizikai lapmérettel egyezik meg (ami általában 4 KB) és nem 512 byte. Abban az esetben javasoljuk ennek a beállításnak a használatát, ha olyan szolgáltatásokkal dolgozunk, amelyek nagy számú állománnyal dolgoznak egyszerre. Ilyen szolgáltatások többek közt a webes gyorsítótárak, nagyobb levelezõrendszerek és hírrendszerek. Az opció engedélyezése alapvetõen nem veti vissza a rendszer teljesítményét még akkor sem, ha ezzel memóriát pazarlunk el, de ezt igazából érdemes kikísérletezni. <varname>vfs.write_behind</varname> vfs.write_behind A vfs.write_behind sysctl változó alapértelmezett értéke 1 (bekapcsolt). Ez arra utasítja az állományrendszert, hogy csak akkor küldje ki az adatokat az eszközre, ha belõlük teljes fürtök gyûltek össze. Ez jellemzõ módon nagyobb szekvenciális állományok írása esetén kedvezõ. Arra szolgál, hogy segítségével el lehessen kerülni az I/O túlságosan gyakori módosítások okozta terhelését. Bizonyos körülmények közt ez azonban lassíthatja a futó programok mûködését, ezért ilyenkor érdemes megfontolni a kikapcsolását. <varname>vfs.hirunningspace</varname> vfs.hirunningspace A vfs.hirunningspace sysctl változó értéke azt adja meg, hogy tetszõleges számú példánynál rendszerszinten mekkora mértékû írási mûvelet irányítható át a lemezvezérlõk soraiba. Az alapértelmezés többnyire elegendõ, de olyan gépeken, ahol sok lemez dolgozik egyszerre, ez az érték négy vagy öt megabyte-ra is felszökhet! Hozzátennénk, hogy ha ezt az értéket túlságosan nagyra állítjuk (és így túllépjük a puffer írási küszöbértékét), akkor ezzel hihetetlenül gyenge fürtözési teljesítményt nyerünk. Semmiképp se állítsuk túlzottan nagy értékre! A nagyobb írási értékek a velük párhuzamos olvasások számára késleltetést is jelentenek. Találhatunk még más egyéb pufferelési és gyorsítótárazási sysctl változókat, azonban ezek megváltoztatását egyáltalán nem javasoljuk, mivel a virtuális memória alrendszer kiválóan tudja önállóan állítani ezeket a paramétereit. <varname>vm.swap_idle_enabled</varname> vm.swap_idle_enabled A vm.swap_idle_enabled sysctl változó módosítása olyan nagyobb többfelhasználós rendszerekben bizonyulhat hasznosnak, ahol sok felhasználó lép be és lép ki a rendszerbe és sok az üresjáratban futó program. Az ilyen jellegû rendszerek hajlamosak nagy mennyiségû folyamatos terhelést mérni a tartalékolt szabad memóriára. A beállítás engedélyezésével, valamint a vm.swap_idle_threshold1 és a vm.swap_idle_threshold2 változókon keresztül a kilapozás reakcióidejének alkalmas behangolásával a megszokottnál gyorsabban lenyomhatjuk az üresjáratban dolgozó programokhoz tartozó memórialapok prioritását, amivel a kilapozásokat vezérlõ démon kezére játszunk. Azonban tényleg csak akkor engedélyezzük ezt a lehetõséget, ha valóban szükségünk van rá, mivel így a memóriát jóval elõbb lapozzuk ki és ezzel több lapozóállományt és lemezteljesítményt emésztünk fel. Kisebb rendszerekben jól behatárolható a hatása, azonban a nagyobb rendszerekben, ahol már eleve visszafogott mértékû lapozás történik, ez a beállítás lehetõvé teszi a virtuális memóriát kezelõ alrendszer számára, hogy könnyedén ki- és be rakosgasson komplett futó programokat a memóriába. <varname>hw.ata.wc</varname> hw.ata.wc A &os; 4.3 egyszer már kacérkodott a IDE-lemezek írási pufferének kikapcsolásával. Ez ugyan csökkentette az IDE-lemezek írási sávszélességét, azonban bizonyos merevlemezgyártók gondatlanságából eredõ súlyos adatvesztések miatt szükséges volt a használata. A gond ezzel kapcsolatban ott van, hogy egyes IDE-meghajtók hazudnak az írások teljesítésérõl. A lemezek írási gyorsítótárazásának bekapcsolásával az IDE-meghajtók nem csak az írások sorrendjét rendezik át, hanem nagyobb terhelés esetén egyes blokkokat jóval késõbb is rögzítenek. Ezért a rendszer esetleges összeomlása vagy egy áramkimaradás súlyos károkat okozhat az állományrendszerben. A &os; úgy döntött, hogy a megbízhatóságot választja. Sajnos ez olyan nagyságú teljesítményvesztést okozott, hogy a következõ kiadásban már kénytelenek voltunk alapértelmezés szerint is visszakapcsolni ezt a lehetõséget. A hw.ata.wc nevû sysctl változó vizsgálatával ellenõrizhetjük a rendszerünkön érvényes alapértelmezett beállítást. Amennyiben az IDE írások gyorsítótárazása nem engedélyezett, akkor ezt a változó értékének 1-re állításával állíthatjuk vissza. Ezt a rendszer indításakor a rendszerbetöltõben tehetjük meg. A rendszermag indítása után ennek már nincs hatása. A részleteket a &man.ata.4; man oldalon tudhatjuk meg. <literal>SCSI_DELAY</literal> (<varname>kern.cam.scsi_delay</varname>) kern.cam.scsi_delay a rendszermag beállításai SCSI_DELAY A rendszermag SCSI_DELAY nevû beállítása a rendszer indulásának idejét hivatott mérsékelni. Az alapértelmezett értéke viszonylag magas, innen származik a rendszer indítása során keletkezõ 15 másodperces csúszást. Általában az is megfelelõ, aa ezt visszavesszük az 5 értékre (fõleg a modernebb meghajtók számára). A &os; újabb (5.0 vagy késõbbi) változataiban ez az érték már a kern.cam.scsi_delay sysctl változó értékével is megadható a rendszer indításakor. Azonban ügyeljünk rá, hogy mind a finomhangoláshoz használt változó, mind pedig rendszermag beállítása ezredmásodpercben és nem másodpercben értelmezi ezt az értéket. Soft Updates Soft Updates tunefs A &man.tunefs.8; nevû program használható az állományrendszerek finomhangolására. Nagyon sok opciót találhatunk benne, de itt most csak a Soft Updates ki- és bekapcsolásával foglalkozunk, amit a következõ módon tehetünk meg: &prompt.root; tunefs -n enable /allomanyrendszer &prompt.root; tunefs -n disable /allomanyrendszer Amíg egy állományrendszer csatlakoztatott állapotban van, addig nem módosítható a &man.tunefs.8; paranccsal. A Soft Updates bekapcsolására ezért az a legalkalmasabb idõpont, amikor egyfelhasználós módban vagyunk és még egyetlen partíciót sem csatlakoztattunk. A Soft Updates beállítás engedélyezése a memóriában pufferelt gyorsítótáron keresztül jelentõs mértékben fokozza a metaadatok teljesítményét, elsõsorban az állományok létrehozását és törlését. A Soft Updates használatát ezért minden állományrendszer esetén ajánljuk. A Soft Updates alkalmazásának két rossz oldalára kell tekintettel lennünk. Elõször is a Soft Updates a rendszer összeomlása esetén ugyan garantálja az állományrendszer konzisztenciáját, de könnyen elképzelhetõ, hogy több másodperccel (vagy akár egy egész perccel!) hátrébb jár a fizikai lemez frissítésében. Másodszor a Soft Updates késlelteti az állományrendszer blokkjainak felszabadítását. Ha van egy olyan állományrendszerünk (mint például a rendszer indításához használt gyökér partíció), ami már majdnem betelt, akkor egy nagyobb frissítés, például a make installworld parancs kiadása, során az állományrendszer egyszerûen kifogy a helybõl és így a frissítés meghiúsul. Bõvebben a Soft Updates mûködésérõl Soft Updates részletei Két hagyományos megközelítés létezik az állományrendszerek metaadatainak visszaírására. (A metaadatok módosításakor olyan nem adatot tartalmazó blokkok változnak meg, mint például az állományokra vonatkozó információk vagy a könyvtárak.) Eredetileg alapértelmezés szerint a metaadatok változásait szinkron módon írták ki. Amikor egy könyvtár megváltozott, a rendszer egészen addig várt, amíg ez a változás a lemezre nem íródott. Ugyanekkor az állományok adatait tartalmazó pufferek (az állományok tartalma) átkerültek a pufferelt gyorsítótárba, hogy majd késõbb, aszinkron módon kerüljenek kiírásra. Ennek az implementációnak a biztonságos mûködés volt az elõnye, mivel így a metaadatok még akkor is konzisztens állapotban maradtak, amikor valamilyen hiba következett be. Tehát egy állomány vagy teljesen létrejött vagy egyáltalán nem. Ha az állományhoz tartozó blokkok már nem tudtak kijutni a gyorsítótárból az összeomlás ideje elõtt, akkor az &man.fsck.8; felismerte ezt a helyzetet és az állományrendszer ilyen jellegû hibáját úgy orvosolta, hogy az adott állomány méretét nullára állította. Ezenkívül még az implementációs részletek is tiszták és egyszerûek maradtak. Ennek viszont hátránya, hogy a metaadatok kezelése lassú. Ha például kiadunk egy rm -r parancsot, akkor az a könyvtárban levõ állományokat szekvenciálisan dolgozza fel, de minden egyes változtatást (az állományok törlését) csak szinkron módon rögzíti a lemezre. Ezek a frissítések érintik magát a könyvtárat, az állományokkal kapcsolatos információkat tároló táblázatot (az ún. inode táblát) és minden valószínûség szerint az állományok által lefoglalt blokkokat is közvetve. Hasonló megfontolások élnek a nagyobb könyvtárszerkezetek kibontása esetén is (tar -x). A második lehetõség a metaadatok aszinkron frissítése. Ez az alapértelmezés a Linux ext2fs és BSD-k mount -o async opcióval csatlakoztatott UFS állományrendszerei esetén. Ilyenkor minden metaadattal kapcsolatos aktualizálás egyszerûen bekerült a pufferelt gyorsítótárba, tehát az állományok adatai és ezek a típusú frissítések keverednek. Ennek a megvalósításnak az az elõnye, hogy nem kell megvárni, amíg a metaadatok is kiíródnak a lemezre, ezért a metaadatok óriási mennyiségû változásával járó mûveletek sokkal gyorsabban hajtódnak végre, mint a szinkron esetben. Sõt, maga az implementáció is tiszta és egyszerû marad, ezért a kódban megjelenõ hibák beszivárgásának kockázata alacsony. A módszer hátránya, hogy egyáltalán semmilyen garanciát nem kapunk az állományrendszer konzisztenciájára. Ha tehát egy rengeteg metaadat megváltozásával együttjáró mûvelet közben történik valamilyen probléma (áramkimaradás, vagy valaki egyszerûen megnyomja a reset gombot), akkor az állományrendszer elõre kiszámíthatatlan állapotba kerül. A rendszer újbóli indításakor ezért nincs lehetõségünk megvizsgálni az állományrendszer állapotát. Elképzelhetõ, hogy az állományokhoz tartozó adatok már kikerültek a lemezre, miközben a rá vonatkozó inode- vagy könyvtári bejegyzések még nem. Így lényegében lehetetlen olyan fsck implementációt készíteni, ami képes lenne eltüntetni ezt a káoszt (hiszen az ehhez szükséges adatok nem állnak rendelkezésre). Ha az állományrendszer helyrehozhatatlanul károsodott, akkor csak a &man.newfs.8; és a biztonsági mentés visszaállítása segíthet rajta. Ezt általában úgy küszöbölik ki, hogy az egészhez hozzáteszik még a módosított területek feljegyzését, amit gyakran csak naplózásnak (journaling) neveznek, habár ezt az elnevezést nem mindenhol ilyen értelemben használják, ezért a tranzakciók naplózásának más formáira is utalhat. A metaadatok frissítése ebben az esetben is csak szinkron módon történik, de csak a lemez egy kisebb területére. Késõbb ez a megfelelõ helyére kerül. Mivel a lemez naplózásra fordított része egy viszonylag kis méretû, folytonos terület, a lemez fejének még a megterhelõbb mûveletek esetén sem kell sokat mozognia, ezért valójában ez a megoldás gyorsabb, mint a mezei szinkron frissítések. Az implementáció bonyolultsága továbbra is jól behatárolható, a velejáró hibalehetõségek kockázata alacsony. Hátránya, hogy minden metaadat kétszer íródik ki (egyszer a naplózási területre, aztán a megfelelõ helyre), ezért ez a hétköznapi használat során visszaesés tapasztalható a teljesítményben. Másrészrõl azonban egy összeomlás esetén a naplózási terület segítségével minden függõben levõ metaadattal kapcsolatos mûvelet könnyen visszafordítható vagy lezárható a rendszer következõ indításakor, és ezzel így egy gyors helyreállítást nyerünk. Kirk McKusick, a Berkeley FFS fejlesztõje ezt a problémát a Soft Updates segítségével hidalta át: a metaadatokkal kapcsolatos minden függõben levõ frissítést a memóriában tart, majd ezeket rendezett sorrendben írja ki a lemezre (a metaadatok rendezett frissítése). Ennek következményeképpen a metaadatok komolyabb frissítése során a késõbb érkezõ módosításoknak lehetõségük van elkapni a memóriában levõ korábbi változataikat, ha azok még nem kerültek ki a lemezre. Így az összes, például könyvtárakon végzett, mûvelet a lemezre írás elõtt általában elõször a memóriában játszódik le (a adatblokkok a pozíciójuknak megfelelõen kerülnek rendezésre, ezért a rájuk vonatkozó metaadatok elõtt nem jutnak ki a lemezre). Ha eközben a rendszer összeomlik, akkor így implicit módon a napló visszalapozását eredményezi: minden olyan mûvelet, ami már nem tudott kijutni a lemezre, meg nem történtnek számít. Ezen a módon az állományrendszernek egy 30 és 60 másodperc közti korábbi állapota marad fenn. Az algoritmus garantálja, hogy az összes használt erõforrás a nekik megfelelõ bittérképekben helyesen jelölõdik, a blokkokban és az inode-okban. Az összeomlás után az erõforrások kiosztásával kapcsolatban csak egyetlen hiba léphet fel: amikor olyan erõforrások jelölõdnek használtnak amely igazából szabadok. Az &man.fsck.8; azonban képes felismerni ezeket a helyzeteket és felszabadítani a nem használt erõforrásokat. A mount -f parancs kiadásával minden további következmény nélkül figyelmen kívül hagyhatjuk az állományrendszer félkész állapotát és csatlakoztathatjuk az állományrendszereket. Az használatban már nem levõ erõforrások felszabadításához az &man.fsck.8; parancsot késõbb kell futtatni. Ez az alapötlet húzódik meg a háttérben végzett lemezellenõrzés mögött. A rendszer indításakor az állományrendszernek csupán egy pillanatképét rögzítjük, és az fsck tényleges lefuttatását késõbbre toljuk. Mivel mindegyik állományrendszer csatlakoztatható félkész állapotban, ezért a rendszer képes elindulni többfelhasználós módban. Eközben a háttérben az fsck beütemezhetõ minden olyan állományrendszer számára, ahol arra szükség van, hogy szabadítsa fel az esetlegesen már nem használt erõforrásokat. (Így a Soft Updates opciót nem alkalmazó állományrendszerek esetén továbbra is szükség van az elõtérben elvégzett fsck parancsra.) A módszer elõnye, hogy így a metaadatokkal kapcsolatos mûveletek közel olyan gyorsak, mint az aszinkron módon végzett frissítések (tehát gyorsabb mintha naplóznánk, ami ugye minden metaadatot kétszer ír ki). A hátránya a bonyolultabb kód (ami miatt növekszik az olyan hibák lehetõsége, amik érzékenyen befolyásolhatják a felhasználói adatok elvesztését) és a nagyobb memóriaigény. Ezenkívül még van néhány olyan egyéni jellemzõje, amit meg kell szokni. A rendszer összeomlása után az állományrendszer valamivel régebbi lesz. Amikor pedig megszokott szinkron megközelítés szerint az fsck lefutása után nulla méretû állományok jönnének létre, ezek az állományok a Soft Updates esetén egyáltalán meg sem jelennek, mivel sem a rájuk vonatkozó metaadatok, sem pedig a tartalmuk nem került ki a lemezre. Egy rm lefuttatása után a lemezterület addig nem kerül felszabadításra, amíg a frissítések teljesen rá nem kerülnek a lemezre. Ez nagyobb mennyiségû adat telepítésekor gondokat okozhat egy olyan állományrendszeren, ahol nincs elegendõ hely az állományok kétszeri tárolására. A rendszermag korlátainak finomhangolása finomhangolás a rendszermag korlátai Az állományok és a futó programok korlátozásai <varname>kern.maxfiles</varname> kern.maxfiles A kern.maxfiles értéke a rendszerünk igényeinek megfelelõen növelhetõ vagy csökkenthetõ. Ez a változó adja meg a rendszerünkben levõ állományleírók maximális számát. Amikor az állományleírókat tároló táblázat megtelik, a rendszer üzenetpufferében egy file: table is full üzenet jelenik meg, amit a dmesg paranccsal tudunk megnézni. Minden megnyitott állomány, csatlakozás vagy FIFO elhasznál egy állományleírót. Egy nagyméretû szerver könnyen felemészthet több ezernyi állományleírót attól függõen, hogy milyen és mennyi szolgáltatást futtat egymás mellett. A &os; korábbi kiadásaiban a kern.maxfiles a rendszermag beállításait tartalmazó állomány (a rendszerben egyszerre jelenlevõ felhasználók maximumának) értékébõl származott, tehát a kern.maxfiles a értékével arányosan növekszik. Amikor készítünk egy saját rendszermagot, mindig érdemes a rendszerünk használatának megfelelõen beállítani ezt az értéket, mivel a rendszermag ebbõl a számból határozza meg a legtöbb elõre meghatározott korlátait. Mivel még egy komoly szerveren sem jelentkeznek be egyszerre 256 felhasználónál többen, nagyjából ugyanannyi erõforrásra van szüksége, mint egy nagyobb webszervernek. A kern.maxusers értéke a rendelkezésre álló memóriának megfelelõen magától méretezõdik a rendszer indításakor, és amit futás közben csak a kern.maxusers sysctl változó írásvédett értékének lekérdezésébõl tudhatunk meg. Egyes oldalak üzemeltetése a kern.maxusers így megállapított értékétõl nagyobbat vagy éppen kisebbet igényel, ezért a betöltéskor minden gond nélkül át lehet állítani 64, 128 vagy 256 értékûre. Senkinek sem ajánljuk, hogy 256 felé menjen, hacsak tényleg nincs szüksége ekkora mennyiségû állományleíróra. A kern.maxusers függvényében beállított alapértelmezett értékek tetszõleges módon átállíthatóak a rendszer indításakor vagy futás közben a /boot/loader.conf módosításával (az ide kapcsolódó javaslatokról bõvebben lásd a &man.loader.conf.5; man oldalt vagy a /boot/defaults/loader.conf állományt) illetve a leírás más részén megadott módok szerint. A korábbi kiadásokban úgy lehet önszabályozóra állítani a maxusers beállítást, ha explicit módon 0 értéket adtunk meg neki Az önszabályozó algoritmus a maxusers értékét a rendszerben található memóriának megfelelõen legalább 32-re, legfeljebb 384-re állítja. . A maxusers paraméter beállításakor legalább érdemes 4-et megadni, különösen akkor, ha használjuk az X Window Systemet vagy szoftvereket fordítunk le. Azért van erre szükség, mert a maxusers értéke által szabályozott legfontosabb mennyiség az egyszerre futtatható programok táblázatának maximális mérete, amelyet így számolunk ki: 20 + 16 * maxusers. Tehát ha a maxusers értékét 1-re állítjuk be, akkor az elõbb képlet értelmében csak 36 programunk futhat egymással párhuzamosan, beleértve mindazt a kb. 18 programot, amik a rendszerrel együtt indulnak, illetve még azt a további 15 programot, amit az X Window System használatával indítunk el. Még egy olyan egyszerû dolog is, mint például egy man oldal megnézése legalább kilenc programot elindít a szûréshez, kitömörítéshez és megnézéshez. Azonban ha a maxusers értékét 64-re állítjuk, akkor egyszerre akár már 1044 programot futtathatunk, ami szinte mindenre elegendõ. Ha persze egy új program indításakor kapunk egy proc table full típusú üzenetet vagy nagy számú konkurens felhasználóval futtatunk szervert (ilyen például a ftp.FreeBSD.org), akkor érdemes növelni ezt a számot és újrafordítani a rendszermagot. A maxusers nem korlátozza a számítógépre egyszerre bejelentkezni képes felhasználók számát. Egyszerûen csak beállítja néhány táblázat méretét és az egyszerre futtatható programok mennyiségét a rendszert egyidejûleg használni kívánó felhasználók maximális számának figyelembevételével. <varname>kern.ipc.somaxconn</varname> kern.ipc.somaxconn Az kern.ipc.somaxconn sysctl változó a beérkezõ TCP kapcsolatokat fogadó sor hosszát határozza meg. Ennek az alapértelmezett értéke 128, ami az új kapcsolatok megbízható kezeléséhez általában kevés egy erõsen leterhelt webszerver számára. Ilyen helyzetekben ezt az értéket javasolt 1024-re vagy még annál is nagyobbra állítani. Az egyes szolgáltatások démonai ugyan szintén le szokták korlátozni a fogadósoruk méretét (például a &man.sendmail.8; vagy az Apache), de gyakran találunk a beállításai között olyat, amivel ennek a sornak a mérete növelhetõ. A nagyobb fogadósorok mellesleg jó szolgálatot tesznek a Denial of Service (DoS) típusú támadásokkal szemben is. Hálózati korlátozások A rendszermag NMBCLUSTERS nevû beállítása szab határt a rendszer részére elérhetõ memóriapufferek mennyiségének. Egy nagyobb forgalmú szerver esetén a pufferek alacsony száma gátat szabhat a &os; képességeinek. Minden klaszter nagyjából 2 KB memóriát takar, így az 1024-es érték azt jelenti, hogy a rendszermag memóriájából 2 megabyte-ot fordítunk a hálózati pufferelésre. Egyszerûen kiszámítható mennyire is van szükségünk: ha van egy webszerverünk, ami egyszerre legfeljebb 1000 párhuzamos kapcsolatot fogad, és minden kapcsolat lefoglal 16 KB-ot a fogadó-, valamint újabb 16 KB-ot a küldõpuffer számára, akkor megközelítõleg 32 MB-nyi hálózati pufferre lesz szükségünk a webszerver hatékony mûködéséhez. Ezt az értéket gyakran még érdemes megszorozni kettõvel, így 2 x 32 MB / 2 KB = 64 MB / 2 KB = 32768. Több memóriával rendelkezõ számítógépek esetén egy 4096 és 32768 közti értéket javaslunk. Semmilyen körülmények között ne adjunk meg ennél nagyobb értéket, mert ezzel a rendszer már az indítása során összeomolhat. A &man.netstat.1; beállításával ellenõrizhetjük a hálózati klaszterek kihasználtságát. A kern.ipc.nmbclusters változó értékét a rendszer indításakor érdemes megváltoztatni. A &os; korábbi változataiban ehhez a rendszermag NMBCLUSTERS nevû &man.config.8; paraméterének módosítására van szükségünk. Az olyan forgalmasabb szervereken, ahol sokat használják a &man.sendfile.2; rendszerhívást, szükségünk lehet a &man.sendfile.2; által használt pufferek számának növelésére a rendszermag NFSBUFS nevû konfigurációs paraméterén vagy a /boot/loader.conf állományon keresztül (lásd &man.loader.8;). Amikor a futó programok közül sokan vannak sfbufa állapotban, akkor az egyértelmûen annak a jele, hogy ezen a paraméteren állítanunk kell. A kern.ipc.nsfbufs egy írásvédett változót, amelyet a rendszermag állít be. Ez a paraméter névlegesen a kern.maxusers változó értékének megfelelõen változik, de bizonyos esetekben ettõl függetlenül önállóan kell behangolni. Annak ellenére, hogy egy socketet blokkolásmentesnek jelöltünk meg, a &man.sendfile.2; meghívása egy blokkolásmentes socketre blokkolódást eredményezhet egészen addig, amíg a használatához elegendõ struct sf_buf struktúra össze nem gyûlik. <varname>net.inet.ip.portrange.*</varname> net.inet.ip.portrange.* A net.inet.ip.portrange.* sysctl változók vezérlik a TCP és UDP csatlakozásokhoz automatikusan hozzárendelt portszámok tartományát. Három ilyen tartomány létezik: az alsó, az alapértelmezett és a felsõ tartomány. A legtöbb hálózati program a net.inet.ip.portrange.first és net.inet.ip.portrange.last változók által rendre az 1024-tõl 5000-ig kijelölt alapértelmezett tartományt használja. A kimenõ kapcsolatok is rögzített porttartományokat követnek, és adott körülmények mellett be lehet állítani úgy a rendszerünket, hogy ezen kívül osszon ki portokat. Ez a legtöbbször akkor fordul elõ, amikor egy erõsen leterhelt webproxyt mûködtetünk. A porttartományok nem okoznak gondot olyan szervereknél, ahol általában bejövõ kapcsolatokra lehet számítani, tehát például webszerverek esetén, vagy ahol korlátozott a kimenõ kapcsolatok száma, mint például a levelek továbbításánál. Ha olyan helyzetbe keverednénk, ahol már kifutunk a felhasználható portokból, a net.inet.ip.portrange.last mérsékelt növelésével javasolt kitörni. Ilyenkor a 10000, 20000 vagy 30000 értékek elfogadhatóak. Amikor megváltoztatjuk a porttartományok határait, elõtte mindig gondoljuk át, milyen hatással lehet ez a tûzfalra. Egyes tûzfalak blokkolhatnak bizonyos tartományokat (általában az alacsonyabbakat) és arra számítanak, hogy a rendszerek a kimenõ kapcsolatokhoz a nagyobb számú portokat használják — ebbõl kifolyólag nem ajánlott csökkenteni a net.inet.ip.portrange.first értékét. A TCP sávszélesség-késletetés szorzat A TCP sávszélesség-késleltetés szorzatának korlátozása net.inet.tcp.inflight.enable A TCP sávszélesség-késleltetés szorzat korlátozása hasonlít a NetBSD-ben megtalálható TCP/Vegas implementációhoz. A net.inet.tcp.inflight.enable sysctl változó 1-re állításával lehet engedélyezni. A rendszer ilyenkor minden egyes kapcsolathoz megpróbálja kiszámítani a sávszélesség-késleltetés szorzatot és az optimális átviteli sebesség fenntartásához illeszkedõen korlátozni a hálózat felé küldött adatok sorának hosszát. Ez a lehetõség még olyankor hasznosnak bizonyulhat, amikor modemen, Gigabit Etherneten vagy nagysebességû WAN (vagy bármilyen más nagy sávszélesség-késleltetés szorzattal bíró) összeköttetéseken keresztül küldünk át adatokat, különösen abban az esetben, amikor ablakméretezést is használnunk vagy nagy küldési ablakot állítottunk be. Az engedélyezésekor ne felejtsük el net.inet.tcp.infligt.debug változót sem beállítani 0-ra (amivel így kikapcsoljuk a nyomkövetést) és éles használat esetén pedig elõnyös lehet a net.inet.cp.inflight.min változót legalább 6144-re állítani. Azonban hozzátesszük, hogy összeköttetéstõl függõen a nagy minimum értékek tulajdonképpen kikapcsolják a sávszélességkorlátozást. Ez a korlátozási lehetõség csökkenti a közbensõ út adatinak és csomagváltásokhoz tartozó sorok méretét, miközben csökkenti a helyi számítógép felületén felépülõ sorok méretét is. Ha kevesebb csomagot rakunk be a sorba, akkor az interaktív kapcsolatok, különösen a lassabb modemek esetében, kisebb körbejárási idõvel (Round Trip Time) mûködnek. Továbbá megemlítenénk, hogy ez a lehetõség csak az adatok küldésére (feltöltésére, szerveroldalra) van hatással. Semmilyen befolyása nincs az adatok fogadására (letöltésére). A net.inet.tcp.inflight.stab állítgatása nem ajánlott. A paraméter értéke alapértelmezés szerint 20, ami legfeljebb 2 csomag hozzáadását jelenti a sávszélesség-késleltetés szorzat ablakának kiszámításakor. Erre a kiegészítõ ablakra azért van szükség, hogy stabilizálni tudjuk vele az algoritmust és javítani tudjuk a változó feltételekre adott reakciót, de lassabb összeköttetések esetében nagyobb ping idõket is eredményezhet (habár ezek még így kisebbek, mint ha nem használnánk az algoritmust). Ilyen esetekben megpróbálhatjuk 15-re, 10-re vagy esetleg 5-re visszavenni a paraméter értékét, de ekkor a kívánt hatás eléréséhez minden bizonnyal a net.inet.tcp.inflight.min értékét is redukálunk kell majd (például 3500-ra). Ezen paraméterek megváltoztatását csak végsõ esetben ajánljuk! Virtuális memória <varname>kern.maxvnodes</varname> A vnode egy állomány vagy könyvtár belsõ ábrázolása. Ennek megfelelõen a vnode-ok számának növelésével az operációs rendszer spórolni tud a lemezmûveletekkel. Ezt általában maga az operációs rendszer szabályozza, és nincs szükség a finomhangolására. Néhány esetben, amikor a lemezmûveletek jelentik a rendszerben a szûk keresztmetszetet és a kezdenek elfogyni a vnode-ok, szükség lehet ennek a számnak a növelésére. Ehhez az inaktív és szabad fizikai memória mennyiségét kell számításba vennünk. Így kérhetjük le a pillanatnyilag használatban levõ vnode-ok mennyiségét: &prompt.root; sysctl vfs.numvnodes vfs.numvnodes: 91349 Így tudhatjuk meg a vnode-ok maximális számát: &prompt.root; sysctl kern.maxvnodes kern.maxvnodes: 100000 Ha a vnode-ok aktuális kihasználtsága megközelíti a csúcsértéket, nagyjából ezerrel javasolt megnövelni a kern.maxvnodes értékét. Ezután figyeljük továbbra is a vfs.numvnodes változását. Ha ismét felkúszik a maximális értékre, akkor növeljük megint egy keveset a kern.maxvnodes értékén. Eközben a &man.top.1; használatával figyelhetjük a memória kihasználtságának növekedését is, ilyenkor tehát több memóriának kell használatban lennie. A lapozóterület bõvítése Nem számít mennyire tervezük jól elõre, mindig elõfordulhat, hogy a rendszerünk mégsem teljesíti a kitûzött elvárásokat. Amennyiben további lapozóterület hozzáadására lenne szükségünk, azt igen könnyen megtehetjük. Háromféleképpen növelhetjük a lapozásra szánt területet: hozzáadunk a rendszerhez egy újabb merevlemezes meghajtót, NFS-en keresztül lapozunk, vagy egy már meglevõ partíción hozunk létre lapozóállományt. A lapozóterület titkosításával, valamint annak lehetõségeivel és okaival kapcsolatban lapozzuk fel a kézikönyv át. Lapozás egy új merevlemezre A lapozóterület bõvítésének legjobb módja természetesen remek indok egy új merevlemez beszerzésére is. Elvégre egy úgy merevlemezt mindig fel tudunk ilyen célra használni. Ha ezt a megoldást választjuk, elõtte ajánlott (újra) elolvasni a kézikönyv ában a lapozóterületek elrendezésére vonatkozó javaslatokat. Lapozás NFS-en keresztül NFS-en keresztül csak akkor lapozzunk, ha ezt helyi lemezek segítségével nem tudjuk megtenni. Az NFS alapú lapozás hatékonyságát erõsen behatárolja a rendelkezésre álló hálózati sávszélesség és további terheket ró az NFS szerverünkre is. Lapozóállományok Lapozóállománynak egy adott méretû állományt hozzunk létre. Ebben a példában erre egy /usr/swap0 nevû, 64 MB méretû állományt fogunk használni. Természetesen bármilyen más nevet is választhatunk. Lapozóállomány létrehozása &os;-ben Gyõzõdjünk meg róla, hogy a rendszermagunk beállításai között megtalálható a memórialemez meghajtójának (&man.md.4;) használata. Ez a GENERIC rendszermag alapból tartalmazza. device md # Memória "lemezek" Hozzunk létre egy lapozóállományt (/usr/swap0): &prompt.root; dd if=/dev/zero of=/usr/swap0 bs=1024k count=64 Állítsuk be rá a megfelelõ engedélyeket (/usr/swap0): &prompt.root; chmod 0600 /usr/swap0 Adjuk meg a lapozóállományt az /etc/rc.conf állományban: swapfile="/usr/swap0" # Állítsuk be swapfile értékét, ha külsõ lapozóállományra van szükségünk. Indítsuk újra a számítógépünket, vagy a lapozóállomány azonnali használtba vételéhez írjuk be: &prompt.root; mdconfig -a -t vnode -f /usr/swap0 -u 0 && swapon /dev/md0 Hiten Pandya Írta: Tom Rhodes Energia- és erõforrásgazdálkodás Fontos a hardveres erõforrásaink hatékony kihasználása. Az ACPI megjelenése elõtt az operációs rendszerek csak nehézkesen és rugalmatlanul tudták kezelni a rendszer energiafelhasználási és hõszabályzási lehetõségeit. A hardvert a BIOS kezelte, ezért a felhasználó kevesebbet tudott látni és irányítani az energiagazdálkodási beállításokból. Az Fejlett energiagazdálkodás (Advanced Power Management, APM) ehhez nyújtott egy erõsen korlátozott felületet. Napjaink operációs rendszereiben az energia- és erõforráskezelés az egyik legfontosabb alkotóelem. Például, ha az operációs rendszerrel folyamatosan figyelni akarjuk a rendszer hõmérsékletének váratlan növekedését (és errõl figyelmeztetést kérni). A &os; kézikönyvének ezen szakaszában az ACPI-rõl adunk egy átfogó áttekintést, a végén pedig összefoglaljuk a témához tartozó irodalmat. Mi az ACPI? ACPI APM A speciális energia- és konfigurációs illesztõ felület (Advanced Configuration and Power Interface, avagy ACPI) gyártók egy csoportja által létrehozott szabvány, amely hardveres erõforrások és az energiagazdálkodás egységes felületét rögzíti (innen a neve). Döntõ szerepet játszik a Beállítások és az energiagazdálkodás operációs rendszerek áltai vezérlésében, vagyis segítségével az operációs rendszer még nagyobb mértékben és rugalmassággal tudja irányítani ezeket a lehetõségeket. A modern operációs rendszerek az ACPI felbukkanásával kitolták a jelenleg meglevõ Plug and Play felületek korlátait. Az ACPI az APM közvetlen leszármazottja. A Fejlett energiagazdálkodás (APM) hiányosságai A Fejlett energiagazdálkodás (APM) a rendszer által felhasznált energiát annak elfoglaltsága alapján vezérli. Az APM-et támogató BIOS-t a (rendszert) gyártó állítja elõ és az adott hardverplatformra jellemzõ. Az APM operációs rendszerben levõ meghajtója hozzáférést biztosít az APM szoftveres felületéhez, amivel lehetõség nyílik az energiaszintek kezelésére. Az APM-et 2000 elõtt és körül még mindig használták egyes rendszerek gyártásánál. Az APM használata négy nagyobb gondot rejt magában. Elõször is, az energiagazdálkodást a (gyártófüggõ) BIOS végzi el, és az operációs rendszernek errõl semmilyen ismerete nincsen. Ennek egyik példája az, amikor a felhasználó az APM-et ismerõ BIOS-ban beállítja a merevlemezek automatikus kikapcsolásának idejét, majd amikor ez letelik, a BIOS az operációs rendszer tudta nélkül egyszerûen leállítja a lemezt. Másodszor: az APM mûködését a BIOS-ban programozták le, és teljesen az operációs rendszer hatáskörén túl tevékenykedik. Ez azt jelenti, hogy a felhasználó csak úgy tudjuk korrigálni az APM-es BIOS-ok problémáit, ha frissíti az alaplapi ROM-ot. Ez viszont egy nagyon kockázatos folyamat, aminek hibája révén a rendszerünk helyrehozhatatlan állapotba kerül. Harmadszor: az APM alapvetõen egy gyártófüggõ megoldás, ami azt vonja maga után, hogy sok az átfedés (ugyanazt valósítják meg több módon), és ha az egyik gyártó BIOS-ában hibát találnak, akkor a másikéban az nem feltétlenül javítható. Végül, de nem utolsó sorban, az APM alapú BIOS-okban nincs elég hely az igazán kifinomult energiagazdálkodási sémák vagy bármi más kialakítására, amivel a felhasználók képesek lennének az igényeikhez alakítani a számítógépet. A Plug and Play BIOS (PNPBIOS) sok szempontból megbízhatatlannak bizonyult. A PNPBIOS ráadásul egy 16 bites megoldás, ezért az operációs rendszereknek 16 bites emulációt kell használniuk a PNPBIOS eszközeinek eléréséhez. A &os; APM meghajtójának dokumentációját az &man.apm.4; man oldalon találjuk. Az <acronym>ACPI</acronym> beállítása Az acpi.ko meghajtó alapértelmezés szerint a &man.loader.8; segítségével töltõdik be, és ne is fordítsuk bele a rendszermagba. Ezt azzal tudnánk magyarázni, hogy modulokkal könnyebb dolgozni, például ha a rendszermag újrafordítása nélkül egy másik acpi.ko modult akarunk használni. Ezzel a lényegében tesztelés is egyszerûbbé válik. Másik magyarázta, hogy a rendszer ACPI támogatása nem minden esetben mûködik rendesen. Ha a rendszer indítása során valamilyen problémát tapasztalunk, akkor próbálkozzunk meg az ACPI kikapcsolásával. Ezt a meghajtót nem lehet és nem is szabad kidobni a memóriából, mivel a hardverrel a rendszerbuszon keresztül tartja a kapcsolatot. Az ACPI a hint.acpi.0.disabled="1" sor megadásával kapcsolható a /boot/loader.conf állományban vagy a &man.loader.8; parancssorában. Az ACPI és APM egyszerre nem használatóak. Közülük a késõbb betöltött magától kilép, ha észreveszi, hogy a másikuk már mûködésbe lépett. Az ACPI és az &man.acpiconf.8; használatával a rendszerünk készenléti módba helyezhetõ az valamint az 1-5 paraméterek megadásával. Ezek közül is csak a legtöbb felhasználó számára az 1 vagy a 3 (állapot mentése a fizikai memóriába) érdekes. Az 5 opció egy szoftveres kikapcsolást eredményez, ehhez hasonlóan: &prompt.root; halt -p A további opciók a &man.sysctl.8; man oldaláról érhetõek el. Ezen kívül még olvassuk el az &man.acpi.4; és &man.acpiconf.8; man oldalakat is. Nate Lawson Írta: Peter Schultz Segítségére volt még: Tom Rhodes A &os; <acronym>ACPI</acronym> támogatásának használata és nyomonkövetése ACPI problémák Az ACPI az eszközök felderítésének, energiagazdálkodásának és a korábban a BIOS által kezelt hardverek szabványosított hozzáférésének alapjaiban új módja. Az ACPI folyamatosan fejlõdik, de útját az egyes alaplapok ACPI Machine Language (AML) bytekód implementációjában megjelenõ hibák, a &os; rendszermag alrendszereinek befejezetlensége és az &intel; ACPI-CA értelmezõjében levõ hibák lassítják. Ez a leírás azzal a szándékkal készült, hogy segítsünk a felhasználóknak megtalálni az általuk tapasztalt problémák gyökerét és ezzel kisegíteni az ACPI fejlesztõket a nyomonkövetésében és kijavításában. Köszönjük, hogy ezt elolvassuk és segédkezünk a rendszerünkkel kapcsolatban felmerült problémák orvosolásában! A nyomkövetési információk beküldése Mielõtt beküldenénk bármilyen problémát is, gondoskodjunk róla, hogy a BIOS-unk, és ha lehetséges, akkor a beágyazott vezérlõk, legfrissebb verzióját használjuk. Megkérnénk azokat, akik hibát akarnak bejelenteni, hogy a következõ információkat küldjék a freebsd-acpi@FreeBSD.org címre: A hibás mûködés leírása, beleértve a rendszer típusát és gyártmányát, illetve minden olyat, aminek köze lehet a hibához. Ha eddig még nem tapasztaltuk, igyezzünk minél pontosabban leírni a hiba keletkezésének folyamatát. A boot -v paranccsal indított rendszer &man.dmesg.8; kimenetét, beleértve a vizsgálni kívánt hiba által okoztt összes hibaüzenetet. A boot -v paranccsal és az ACPI használata nélkül indított rendszer &man.dmesg.8; kimenete abban az esetben, ha ez segít megoldani a problémát. A sysctl hw.acpi parancs kimenete. Ezzel egyébként kitûnõen kideríthetõ milyen lehetõségeket is kínál fel a rendszerünk. Az általunk használt ACPI forrásnyelvének (ACPI Source Language, ASL) elérhetõsége az interneten. Mivel ezek akár igen nagyok is lehetnek, ezért a listára közvetlenül ne küldjünk ASL kódokat! Az ASL másolatát az alábbi parancs kiadásával hozhatjuk létre: &prompt.root; acpidump -dt > név-rendszer.asl (Adjuk meg a név helyett a bejelentkezéshez használt nevünket és a rendszer helyett pedig a gyártót/típust. Például: njl-FooCo6000.asl) Habár a legtöbb fejlesztõ a &a.current;t figyeli, a problémáink leírását mindenképpen a &a.acpi.name; listára küldjük, hogy biztosan észrevegyék. Legyünk türelmesek, hiszen emellett mindannyiunk dolgozik. Ha az általunk felfedezett hiba nem teljesen egyértelmû, akkor a fejlesztõk valószínûleg meg fognak kérni arra, hogy a &man.send-pr.1; használatával hozzunk róla létre egy hivatalos hibajelentést. A hibajelentés készítésekor lehetõleg a fentebb megadott információkat ugyanúgy adjuk meg. Ez segít a probléma szemmel tartásában és elhárításában. Az &a.acpi.name; lista kihagyása nélkül közvetlenül ne küldjünk hibajelentést, mivel a hibabejelentõ rendszert elsõsorban emlékeztetõnek használjuk, nem pedig a hibák tényleges bejelentésére. Gyakran elõfordul, hogy valaki korábban már találkozott a problémánkkal. Háttér ACPI Az ACPI minden olyan modern számítógépben megtalálható, mely megfelel az ia32 (x86), ia64 (Itanium) vagy amd64 (AMD) architektúrának. A teljes szabvány rengeteg lehetõséget biztosít, többek közt a processzor teljesítményének kezelését, az energiaszintek vezérlését, hõzónákat, különféle akkumulátor rendszereket, beágyazott vezérlõk és a buszok felsorolását. A legtöbb rendszer általában nem a teljes szabványt valósítja meg. Például egy asztali rendszer általában csak a buszok felsorolásával kapcsolatos részeket tartalmazza, miközben egy laptop felajánlhatja a hûtés és az akkumulátor kezelését is. A laptopokban gyakorta találunk készenléti üzemmódot a maguk elbonyolított formájában. Egy ACPI-nak megfelelõ rendszert számos összetevõ alkot. A BIOS-ok és chipkészletek gyártói a memóriában egy elõre rögzített ponton elhelyeznek bizonyos táblázatokat (például FADT), amelyekkel megadják például az APIC összerendeléseit (ezt az SMP rendszerek használják), a konfigurációs regisztereket és az egyszerûbb konfigurációs értékeket. Itt ezenkívül még bytekódok egy táblázata (amit Differenciált rendszerleírtó táblának, Differentiated System Description Table, DSDT nevezünk) is megtalálható, ahol az eszközök és módszerek neveit szerepelnek faszerû elrendezésben. Az ACPI-hoz tartozó meghajtónak értelmeznie kell tudnia ezeket a rögzített táblázatokat, implementálnia egy bytekód-értelmezõt, módosítania az eszközmeghajtókat és a rendszermagot az ACPI alrendszerbõl érkezõ információk befogadásához. A Linuxszal és a NetBSD-vel közösen a &os; kapott egy ilyen értelmezõt az &intel;tõl (ACPI-CA). Az ACPI-CA forráskódja a rendszer forrásai között, a src/sys/dev/acpica könyvtárban találhatóak. A src/sys/dev/acpica/0sd könyvtárban található források pedig lehetõvé teszik, hogy az ACPI-CA mûködhessen &os;-n. Végezetül, az ACPI eszközöket megvalósító meghajtók a src/sys/dev/acpica könyvtárban találhatóak. Gyakori problémák ACPI problémák Az ACPI megfelelõ mûködéséhez minden alkotórésznek helyesen kell mûködnie. A most következendõkben elõfordulásuk gyakorisága szerint felsorolunk néhány ismert problémát, valamint a hozzájuk tartozó javításokat vagy elkerülésük módszerét. Gondok az egérrel Egyes esetekben felfüggesztett állapotból visszatérve az egerünk nem hajlandó mûködni. Ezt úgy lehet elkerülni, ha /boot/loader.conf állományba beírjuk a hint.psm.0.flags="0x3000" sort. Ha ez nem segít, akkor a fentieknek megfelelõen küldjünk be egy hibajelentést. Felfüggesztés/Folytatás Az ACPI három (STR) állapotban képes a fizikai memória segítségével készenléti módba váltani, ezek az S1-S3, és egy állapotban használja a lemezt (STD), amelyet S4-nek hívnak. Az S5 neve a szoftveres kikapcsolás, ami egy olyan állapotot takar, amikor a rendszerünk áram alatt van, de még nem üzemel. Az S4BIOS állapot a BIOS segítségével a lemezre menti a rendszert, az S4OS állapotot pedig teljes egészében az operációs rendszer valósítja meg. A rendszerünk által ismert készenléti módokat a sysctl hw.acpi paranccsal ellenõrizhetjük. Íme mindez egy Thinkpad esetén: hw.acpi.supported_sleep_state: S3 S4 S5 hw.acpi.s4bios: 0 Ez azt jelenti, hogy az acpiconf -s parancs kiadásával kipróbálhatjuk az S3, S4OS, és S5 állapotokat. Ha az értéke egy (1), akkor az S4BIOS támogatása helyett az S4 OS állapotot kapjuk. A felfüggesztés és folytatás kipróbálása során kezdjük az S1 állapottal, már amennyiben az támogatott a rendszerünkön. Ez az állapot többnyire használható, mivel nem igényel túlságosan sok támogatást a meghajtó részérõl. Eddig még senki sem implementálta az S2 állapotot, de ha ezt is tudja a rendszerünk, akkor az S1-hez hasonlót nyerünk vele. A következõ próba az S3 állapoté. Ez a legmélyebb STR állapot, és a hardver megfelelõ újraélesztéséhez rengeteg támogatás szükségeltetik a meghajtó részérõl. Ha gondjaink lennének a rendszerünk felébresztésével, nyugodtan írjunk egy levelet a &a.acpi.name; listára, ám a probléma gyors megoldódásában ne reménykedjünk, hiszen ehhez még temérdek meghajtón és hardveren kell tesztelni és kell dolgozni. A problémát nagy mértékben segíti különválasztani, ha igyekszünk minél több meghajtót kivenni a rendszermagból. Ha így javul a helyzet, akkor már könnyen le lehet szûkíteni arra a meghajtóra a kört, aminek betöltésével esetleg gondok akadhatnak. Általában ilyenek a bináris meghajtók, mint például az nvidia.ko, az X11 megjelenítésért felelõs és az USB eszközök meghajtói, miközben az Ethernet eszközök remekül szoktak mûködni. Ha különösebb gond nélkül képesek vagyunk betölteni és eltávolítani ezeket a meghajtókat, akkor ezt a folyamatot önállósítani is tudjuk úgy, hogy az /etc/rc.suspend és /etc/rc.resume szkriptekbe beillesztjük az ehhez szükséges parancsokat. Ezekben egyébként találunk is egy megjegyzésbe rakott példát a meghajtók betöltésérõl és eltávolításáról. Ha az ébresztés után elszemetelõdik a képernyõ tartalma, akkor állítsuk át a változó értékét nullára (0). Sokat segíthet meg az is, ha a értékét csökkentjük vagy növeljük. Megpróbálhatjuk azt is, hogy elindítunk egy frissebb Linux disztribúciót ACPI támogatással és ugyanazon a hardveren kipróbáljuk az általa felkínált felfüggesztési és folytatási lehetõséget. Ha Linux alatt ez megbízhatóan mûködik, akkor nagy a valószínûsége, hogy ez &os; alatt az egyik meghajtó hibájából fakadóan nem használható. Így fokozatosan le is tudjuk szûkíteni a pontosan melyikkel lehet a gond, és ezzel pedig a fejlesztõk munkáját segítjük. Megjegyeznénk, hogy az ACPI-t karbantartó fejlesztõk általában nem foglalkoznak más meghajtókkal (például hangkártya vagy ATA stb.), ezért az adott meghajtóval kapcsolatos hibáról javasolt értesíteni a &a.current.name; listát és a meghajtóért felelõs fejlesztõt is. Ha van egy kis kedvünk és idõnk, mi magunk is belebiggyeszthetünk a meghajtóba néhány &man.printf.3; függvényt annak kiderítésére, pontosan hol is fagy le a folytatási funkció. Végül megpróbálkozhatunk az ACPI kikapcsolásával is, és áttérhetünk helyette az APM használatára. Ha az APM-mel mûködnek a készenléti állapotok, akkor érdemes inkább azzal dolgozni, különösen a régebbi (2000 elõtti) hardverek esetében. A gyártóknak eltartott egy ideig, amíg rendes ACPI támogatást voltak képesek adni, ezért a régebbi hardvereknél inkább a BIOS-nak akadnak gondjai az ACPI-val. A rendszer lemerevedik (ideiglenesen vagy teljesen) A legtöbb rendszer olyankor akad meg, amikor sok megszakítás elveszik, vagy amikor éppen sok megszakítás érkezik egyszerre. A chipkészleteknek számos baja származik abból, hogy a BIOS milyen módon állítja be a rendszer indítása elõtt a megszakításokat, mennyire helyes az APIC (MADT) táblázata és hogyan vezérli a Rendszervezérlõ megszakítást (System Control Interrupt, SCI). megszakítás-viharok A megszakítás-viharok a vmstat -i parancs kimenetében szereplõ elveszett megszakításokból azonosíthatók be, ahol keressünk rá az acpi0 sorra. Ha ez a számláló másodpercenként kettõnél többel növekszik, akkor a megszakításaink viharba keveredtek. Ha a rendszer látszólag lefagyott, próbáljuk meg elõhívni a DDB-t (konzolban a CTRLALTESC ) és gépeljük be, hogy show interrupts. APIC kikapcsolása A megszakítási problémákkal kapcsolatban egyetlen reményünk az APIC támogatás kikapcsolása lehet a loader.conf állományban a hint.apic.0.disabled="1" sor hozzáadásával. Végzetes hibák Az ACPI-vel kapcsolatos végzetes hibák viszonylag ritkák, és javításuk a legfontosabb. Ilyenkor az elsõ teendõnk elkülöníteni a hiba reprodukálásának egyes lépéseit és (ha lehetséges) lekérni a hívási láncot. Kövessük az options DDB és a soros vonali konzol beállításához adott tanácsokat (lásd ) vagy hozzunk létre egy &man.dump.8; partíciót. A DDB-ben a hívási láncot a tr parancs segítségével kérhetjük le. Ha kézzel írjuk le láncot, akkor legalább az alsó öt (5) és a felsõ öt (5) sorát mindenképpen jegyezzük fel! Ezután próbáljuk meg úgy szûkíteni a probléma lehetõségét, hogy az ACPI használata nélkül indítjuk a rendszert. Ha ezzel nincs semmi gond, akkor a változó értékének megfelelõ beállításával egyenként meg tudjuk figyelni az ACPI alrendszer egyes részeit. Ehhez példákat az &man.acpi.4; man oldalon találunk. Felfüggesztés vagy leállítás után elindul a rendszer Elõször is próbáljuk meg a hw.acpi.disable_on_poweroff változó értékét 0-ra állítani a &man.loader.conf.5; állományban. Ezzel távoltartjuk az ACPI alrendszert a rendszer leállítási folyamatától. Egyes rendszereknek valamilyen okból kifolyólag szükségük van itt az 1 (az alapértelmezett) értékre. Ez többnyire megoldja a problémát, amikor a rendszer váratlanul elindul a készenléti mód aktiválásákor vagy kikapcsoláskor. Egyéb problémák Ha más gondjaink lennének az ACPI-val (dokkoló állomásunk van, egyes eszközöket nem vesz észre stb.), akkor természetesen errõl is küldjünk egy leírást a levelezési listára. Azonban vegyük figyelembe, hogy egyes problémák a ACPI alrendszer eddig még nem implementált, befejezetlen részeihez kötõdnek, ezért azok megoldása még várat magára. Kérünk mindenkit, hogy legyen türelemmel és álljon készen a kiküldött javítások tesztelésére! <acronym>ASL</acronym>, <command>acpidump</command> és <acronym>IASL</acronym> ACPI ASL A problémák leggyakoribb forrása, hogy a BIOS-gyártók rossz (vagy kifejezetten hibás!) bytekódokat adnak. Ez általában a következõhöz hasonló rendszerüzenetbõl derül ki: ACPI-1287: *** Error: Method execution failed [\\_SB_.PCI0.LPC0.FIGD._STA] \\ (Node 0xc3f6d160), AE_NOT_FOUND Az ilyen jellegû hibákat gyakran úgy lehet orvosolni, ha a BIOS-unkat frissítjük a legújabb verzióra. A legtöbb ilyen üzenet teljesen ártalmatlan, de ha vannak más problémáink is, például az akkumulátor állapota nem olvasható le, akkor elõször az AML környékén érdemes kutakodnunk. A bytekód, más néven AML, az ASL elnevezésû forrásnyelvbõl származik. Az AML egy DSDT néven ismert táblázatban található meg. Az ASL másolatát az &man.acpidump.8; paranccsal készíthetjük el. Paraméterként egyaránt adjuk meg a (megmutatja a rögzített táblák tartalmát) és (visszafejti az AML kódokat az ASL nyelvére) kapcsolókat. A felírás pontos formátumát a A nyomkövetési információk beküldése címû szakaszban olvashatjuk. Elsõként próbáljuk meg újrafordítani az így nyert ASL programot és keressünk benne hibákat. A figyelmeztetések általában nyugodtan figyelmen kívül hagyhatóak, azonban a hibák olyan implementációs hibákra utalnak, amelyek akadályozzák az ACPI helyes mûködését. Az ASL újrafordítását az alábbi paranccsal tudjuk elvégezni: &prompt.root; iasl saját.asl Az <acronym>ASL</acronym> kijavítása ACPI ASL Végeredményben az a célunk, hogy az ACPI megfelelõ mûködéséhez senkinek se kelljen hozzányúlnia semmihez. Azonban még mindig szükség van BIOS-gyártók által elkövetett gyakori hibák elkerülésének kifejlesztésére. A µsoft; értelmezõje (acpi.sys és acpiec.sys) nem ellenõrzi szigorúan a szabvány szerinti megfelelést, ezért számos olyan BIOS-gyártó, akik csak &windows; alatt tesztelik az ACPI implementációjukat, soha nem fogják kijavítani a ASL kódjukban ejtett hibáikat. Reménykedünk, hogy folyamatosan sikerül felderíteni és dokumentálni a µsoft; értelmezõje által eltûrt szabványon kívüli viselkedést és leutánozni &os; alatt is, hogy így ne kelljen a felhasználóknak kézzel a saját ASL forrásaikat javítgatni. Az ebbõl fakadó hibákat úgy tudjuk elkerülni és segíteni a fejlesztõknek azonosítani a hozzá társuló viselkedést, hogy magunk javítjuk az ASL-ben felfedezett hibákat. Ha ez beválik, akkor küldjük el a régi és új ASL közti &man.diff.1;-et a fejlesztõknek, akik így majd az ACPI-CA-ban ki tudnak dolgozni egy megoldást a hibás viselkedésre, ezzel a javításunk szükségtelenné válik. ACPI hibaüzenetek Most pedig következzenek a legismertebb hibaüzenetek, az okaik és javításuk: Operációs rendszeri függõségek Néhány AML úgy gondolja, hogy a világ csak a különbözõ &windows; verziókból áll. A &os;-nek megadható, hogy másik operációs rendszernek adja ki magát, és ezzel talán meg is szüntethetõ pár hiba. Ezt a legegyszerûbb úgy tudjuk megtenni, ha a /boot/loader.conf állományhoz hozzáfûzzük a hw.acpi.osname="Windows 2001" sort, vagy itt egy olyan karakterláncot adunk meg, amit az ASL forrásban láttunk. Hiányzó visszatérési érték Bizonyos módszerek a szabvány szerint elvártaktól eltérõen nem adnak vissza explicit módon értéket. Mivel az ACPI-CA ezt nem kezeli le, ezért a &os; részérõl tartalmaz egy olyan módosítást, amivel implicit módon is vissza lehet adni értéket. Ha biztosak akarunk lenni a visszaadni kívánt értékben, akkor helyezzünk el a megfelelõ helyekre explicit Return utasításokat. Az iasl a paraméterrel kényszeríthetõ az ilyen ASL források lefordítására. Az alapértelmezett <acronym>AML</acronym> felülbírálása Miután módosítottuk a saját.asl állományunkat, így tudjuk lefordítani: &prompt.root; iasl saját.asl Az kapcsoló megadásával kikényszeríthetjük az AML létrehozását még abban az esetben is, amikor hibákat tartalmaz. Ügyeljünk rá, hogy bizonyos hibákat (például a hiányzó visszatérési értékeket) a fordító magától kikerül. Az iasl alapértelmezett kimenete a DSDT.aml állomány. A /boot/loader.conf átírásával így tudjuk ezzel helyettesíteni a BIOS-unk hibás változatát (ami még mindig megtalálható a flash memóriában): acpi_dsdt_load="YES" acpi_dsdt_name="/boot/DSDT.aml" Ehhez ne felejtsük el a saját DSDT.aml állományunkat bemásolni a /boot könyvtárba. Nyomkövetési információk kinyerése az <acronym>ACPI</acronym>-bõl ACPI problémák ACPI nyomkövetés Az ACPI meghajtója nagyon rugalmas nyomkövetési lehetõségekkel rendelkezik. Ennek révén ugyanúgy megadhatjuk a nyomonkövetni kívánt alrendszert, mint ahogy annak mélységét is. A nyomkövetni kívánt alrendszereket rétegekként adjuk meg, valamint ezek ACPI-CA komponensekre (ACPI_ALL_COMPONENTS) és ACPI hardvertámogatásra (ACPI_ALL_DRIVERS) bomlanak le. A nyomkövetéskor keletkezõ kimenet részletességét a szintként adjuk meg, ami az ACPI_LV_ERROR-tól (csak a hibák) ACPI_LV_VERBOSE-ig (minden) terjedhet. A szint itt egy bitmaszk, ezért szóközzel elválasztva egyszerre több beállítás megadható. Ha túlságosan sok üzenet érkezik a konzol üzenetpufferébe, akkor szükségünk lehet a soros konzol keresztüli nyomkövetésre is. Az összes szint és réteg az &man.acpi.4; man oldalon található meg. A nyomkövetés alapértelmezés szerint nem engedélyezett. Az engedélyezéséhez hozzá kell adnunk az options ACPI_DEBUG sort a rendszermagunk beállításait tartalmazó állományhoz, amennyiben a rendszermagba fordítjuk az ACPI támogatást. Ha az /etc/make.conf állományba írjuk bele az ACPI_DEBUG=1 sort, akkor azt globális engedélyezhetjük. Ha modulként használjuk, elegendõ csak a következõ módon újrafordítani az acpi.ko modult: &prompt.root; cd /sys/modules/acpi/acpi && make clean && make ACPI_DEBUG=1 Telepítsük fel a acpi.ko modult a /boot/kernel könyvtárba és állítsuk be a számunkra megfelelõ szintet és réteget a loader.conf állományban. Az alábbi példában engedélyezzük az összes ACPI-CA komponens és az összes ACPI hardvermeghajtó (processzor, LID stb.) nyomkövetését. Csak a hibaüzeneteket írja ki részletesen. debug.acpi.layer="ACPI_ALL_COMPONENTS ACPI_ALL_DRIVERS" debug.acpi.level="ACPI_LV_ERROR" Ha az általunk keresett információt egy adott esemény váltja ki (például egy felfüggesztés vagy egy ébresztés), akkor nem is fontos átírnunk hozzá a loader.conf állományt, hanem helyette a rendszer indítása után használjuk a sysctl parancsot a réteg és a szint megadására akkor, amikor a rendszert felkészítjük az eseményre. A sysctl változókat ugyanúgy nevezték el, mint a loader.conf állományban található beállításokat. Hivatkozások Az ACPI-rõl az alábbi helyeken találunk részletesebb információkat: A &a.acpi; Az ACPI levelezési lista archívuma: A korábbi ACPI levelezési lista archívuma: Az ACPI 2.0 specifikációja: A &os; következõ man oldalai: &man.acpi.4;, &man.acpi.thermal.4;, &man.acpidump.8;, &man.iasl.8;, &man.acpidb.8; A DSDT nyomkövetése (angolul). (Példának a Compaqot hozza fel, de általánosságban véve hasznos.) diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/eresources/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/eresources/chapter.sgml index c137a86c1e..382b633a96 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/eresources/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/eresources/chapter.sgml @@ -1,2414 +1,2414 @@ Erõforrások az interneten A &os; gyors ütemû fejlõdése a nyomtatott médiát alkalmatlanná teszi a legfrissebb fejlesztések nyomonkövetésére. Ezzel szemben az elektronikus erõforrások a biztos, ha gyakran nem is csak az egyetlen, módjai a legújabb elõrelépések figyelemmel követésének. Mivel a &os;-t többségében önkéntesek fejlesztik, az õt körülvevõ felhasználói közösség önmaga is egyfajta szakmai segélynyújtó egyletként funkcionál, amelyet leghatékonyabban elektronikus levelében vagy USENET hírcsoportokon keresztül érhetünk el. A továbbiakban a &os; felhasználók közösségének különbözõ fajtájú elérhetõségeit vázoljuk fel nagyvonalakban. Ha úgy érezzük, hogy ebbõl a felsorolásban kimaradt volna valami, akkor ne habozzunk róla értesítést küldeni a &a.doc; címére (angolul), hogy felvehessük a többi közé. Levelezési listák Habár sok &os; fejlesztõ olvas USENET-et, nem tudjuk mindig szavatolni, hogy a comp.unix.bsd.freebsd.* csoportok valamelyikére küldött levelek idõben (vagy egyáltalán) megválaszolásra kerülnek. A megfelelõ levelezési listák címére küldött levelekkel a fejlesztõk mellett a &os; közönségét is egyaránt el tudjuk érni, ami változatlanul jobb (de legalább is gyorsabb) válaszokkal kecsegtet. A különbözõ listák témájának rövid leírása a dokumentum alján olvasható. Szeretnénk mindenkit megkérni, hogy mielõtt feliratkozik vagy levelet küld valamelyik listára, figyelmesen olvassa el ezeket. Az egyes listák tagjai már így is naponta többszáz &os;-vel kapcsolatos üzenetet kapnak, miközben a listák tematikájának és szabályainak lefektetésével igyekszünk a jel-zaj arányt minél kedvezõbb szinten tartani. Ezek nélkül a levelezési listák a Projekt számára haszontalan kommunikációs eszközökké válnának. A &a.test.name; címet használjuk, ha ki akarjuk próbálni, hogy tudunk-e levelet küldeni a &os; listáira. A többi listára viszont lehetõleg ne küldjünk teszt jellegû üzeneteket. Ha nem tudjuk eldönteni, hogy pontosan melyik listát is kellene megcímeznünk kérdésünkkel, olvassuk el a Hogyan kapjunk + url="&url.articles.freebsd-questions.en;">Hogyan kapjunk értékelhetõ választ a &os;-questions levelezési listáról címû leírást (angolul). Mielõtt akármelyik listára is levelet küldenénk, olvassuk el a Levelezési + url="&url.articles.mailing-list-faq.en;">Levelezési listák Gyakran Ismételt Kérdéseit (angolul), amivel elkerülhetjük a gyakran feltett kérdések és témák ismételt felhozását. A levelezési listák tartalma folyamatosan archiválódik, és ezekben az archívumokban a &os; honlapján tudunk keresni. Az itt elérhetõ, kulcsszavak alapján történõ keresés remek módját nyújtja a gyakran felmerülõ kérdések egyszerû és gyors megválaszolásának, ezért ilyen esetekben elõször mindig ezt javasolt használni. A listák összefoglalása Általános listák: A következõ általános célú listákhoz szabadon (és nyugodtan) csatlakozhatunk: Lista Tartalom &a.cvsall.name; Értesítés a &os; forrásfájában elvégzett változtatásokról &a.advocacy.name; A &os; igéjének terjesztése &a.announce.name; Fontosabb események és elõrelépések a projektek életében &a.arch.name; Architekturális és tervezési kérdések tárgyalása &a.bugbusters.name; A &os; hibabejelentéseit tároló adatbázis és a kapcsolódó eszközök karbantartására vonatkozó megbeszélések &a.bugs.name; Hibajelentések &a.chat.name; A &os; közösség nem szakmai jellegû dolgai &a.current.name; A &os.current; használatának tárgyalása &a.isp.name; A &os;-t alkalmazó internet-szolgáltatók fóruma &a.jobs.name; &os;-s munkalehetõségek &a.policy.name; A &os; fejlõdését irányító csoport (Core Team) döntéseirõl tájékoztató lista. A forgalma kicsi, csak olvasható. &a.questions.name; A felhasználók kérdései és szakmai segítségnyújtás &a.security-notifications.name; Biztonsági figyelmeztetések &a.stable.name; A &os.stable; használatát illetõ kérdések &a.test.name; Ide lehet küldeni a próbaüzeneteket Szakmai listák: A következõ listák szakmai jellegû témákat képviselnek. Mielõtt bármelyikükre levelet küldenénk vagy feliratkoznánk, figyelmesen olvassuk el a tartalmukat és céljaikat bemutató rövid leírásukat. Lista Tartalom &a.acpi.name; Az ACPI és energiagazdálkodás támogatás fejlesztése &a.afs.name; Az AFS portolása &os;-re &a.aic7xxx.name; Az &adaptec; AIC 7xxx sorozat meghajtóinak fejlesztése &a.alpha.name; A &os; Alpha portja &a.amd64.name; A &os; AMD64 portja &a.apache.name; Az Apache és hozzátartozó portok tárgyalása &a.arm.name; A &os; &arm; portja &a.atm.name; &os; használata ATM hálózatokkal &a.audit.name; A forráskód ellenõrzésérõl szóló projekt &a.binup.name; A bináris frissítésekkel foglalkozó rendszer tervezése és fejlesztése &a.bluetooth.name; A &bluetooth; technológia használata a &os;-ben &a.cluster.name; A &os; klaszteres környezetben &a.cvsweb.name; A CVSweb karbantartása &a.database.name; Adatbázisok használata és fejlesztése &os; alatt &a.doc.name; &os;-rõl szóló leírások készítése &a.drivers.name; Eszközmeghajtók írása &os;-re &a.eclipse.name; Az Eclipse integrált fejlesztõi környezet, eszközeinek, gazdag kliens alkalmazásinak és portjainak &os; alatti használata &a.embedded.name; A &os; használata beágyazott alkalmazásokban &a.eol.name; Olyan &os;-s szoftverek független továbbfejlesztése, amelyeket hivatalosan már nem támogatnak &a.emulation.name; Linux/&ms-dos;/&windows; és hasonló rendszerek emulációja &a.firewire.name; A &os; és a &firewire; (iLink, IEEE 1394) kapcsolatának technikai kérdései &a.fs.name; Állományrendszerek &a.geom.name; A GEOM-hoz tartozó témák és implementációk &a.gnome.name; A GNOME és GNOME-alkalmazások portolása &a.hackers.name; Általános szakmai témák &a.hardware.name; A &os; futtatására szolgáló hardverekkel foglalkozó témák &a.i18n.name; A &os; honosítása &a.ia32.name; A &os; használata az IA-32 (&intel; x86) platformon &a.ia64.name; A &os; portolása az &intel; következõ IA64 rendszereire &a.ipfw.name; Az IP tûzfal kódjának újratervezését érintõ szakmai megbeszélések &a.isdn.name; ISDN fejlesztõk levelei &a.jail.name; A &man.jail.8; segédprogram &a.java.name; &java; fejlesztõk kérdései és a &jdk;-k átültetése &os;-re &a.kde.name; A KDE és KDE-alkalmazások portolása &a.lfs.name; Az LFS portolása &os;-re &a.libh.name; A második generációs telepítõ- és csomagrendszer &a.mips.name; A &os; portolása &mips;-re &a.mobile.name; A mobil számítógépekkel kapcsolatos megbeszélések &a.mozilla.name; A Mozilla átültetése &os;-re &a.multimedia.name; Multimédia alkalmazások &a.newbus.name; A buszarchitektúrával kapcsolatos szakmai megbeszélések &a.net.name; A TCP/IP forráskódjával és hálózatkezeléssel kapcsolatos kérdések &a.openoffice.name; A OpenOffice.org és &staroffice; alkalmazások portolása &os;-re &a.performance.name; Nagy terhelésû és teljesítményû rendszerek teljesítményhangolási kérdései &a.perl.name; A rengeteg Perl alapú port karbantársa &a.pf.name; A csomagszûrõ mûködésével kapcsolatos kérdések és megbeszélések &a.platforms.name; Portolás nem &intel; architektúrájú platformokra &a.ports.name; A Portgyûjtemény mûködése &a.ports-bugs.name; A portokhoz tartozó hibák és hibajelentések megbeszélése &a.ppc.name; A &os; portolása &powerpc;-re &a.proliant.name; HP ProLiant szerverek és a &os; kapcsolata &a.python.name; A Python &os;-n futó változatának problémái &a.qa.name; A minõségbiztosítás megbeszélése, különösen a kiadások közeledtével &a.rc.name; Az rc.d rendszer és annak fejlõdése &a.realtime.name; A &os; valósidejû kiterjesztéseinek fejlesztése &a.ruby.name; A Ruby használata &os; rendszereken &a.scsi.name; A SCSI alrendszer &a.security.name; A &os; mûködését fenyegetõ biztonsági problémák &a.small.name; A &os; használata beágyazott alkalmazásokban (elavult; helyette a &a.embedded.name; címét használjuk) &a.smp.name; Az [A]Szimmetrikus többszálú feldolgozáshoz ([A]Symmetric MultiProcessing) tartozó tervezési megbeszélések &a.sparc.name; A &os; portolása &sparc; alapú rendszerekre &a.standards.name; A &os; megfelelése a C99 és &posix; szabványoknak &a.sun4v.name; A &os; portolása &ultrasparc; T1 alapú rendszerekre &a.threads.name; A &os; szálkezelése &a.testing.name; A &os; teljesítmény- és megbízhatósági tesztjei &a.tokenring.name; A Token Ring támogatása a &os;-ben &a.usb.name; USB támogatás a &os;-ben &a.virtualization.name; A &os; részérõl támogatott különbözõ virtualizációs technológiák tárgyalása &a.vuxml.name; A VuXML infrastruktúra tárgyalása &a.x11.name; Az X11 karbantartása és támogata &os; alatt Korlátozott listák: (Limited lists) A következõ listák sokkal jobban specializálódótt (és igényesebb) közösségnek szólnak, nem a nagyközönségnek. Ezért mielõtt egy ilyen listára feliratkoznánk, érdemes némi tapasztalatot gyûjtenünk a szakmai témájú listákon, így megismerjük az itt alkalmazott kommunikációs szabályokat. Lista Tartalom &a.hubs.name; A tükrözések üzemeltetõi számára (infrastrukturális támogatás) &a.usergroups.name; A felhasználói csoportok összefogása &a.vendors.name; A forgalmazók koordinálása a kiadások elõtt &a.wip-status.name; A &os;-vel kapcsolatos folyamatban levõ fejlesztések helyzetjelentései &a.www.name; A www.FreeBSD.org karbantartói számára Kivonatolt listák: (Digest lists) Az eddig említett listák elérhetõek kivonatolt formában is. Miután feliratkoztunk egy listára, a hozzáférésünk beállításainál kiválaszthatjuk, hogy kivonatolt formátumban kívánjuk-e kapni a leveleket. CVS listák: (CVS lists) A következõ listák a forrásfa különbözõ részeinek változtatásáról és a hozzájuk tartozó üzenetekrõl adnak értesítést. Ezek a listák csak olvasásra vannak, nem szabad rájuk levelet küldeni. Lista Forráskód területe A terület leírása (minek a forrása) &a.cvsall.name; /usr/(CVSROOT|doc|ports|projects|src) A fában végzett akármelyik módosítás (az összes CVS lista együtt) &a.cvs-doc.name; /usr/(doc|www) A doc és www ágak változásai &a.cvs-ports.name; /usr/ports A portfa változásai &a.cvs-projects.name; /usr/projects A projektek változásai &a.cvs-src.name; /usr/src A rendszer forrásának változásai Hogyan iratkozzunk fel Ha fel akarunk iratkozni valamelyik listára, kattintsunk a nevére, vagy menjünk a &a.mailman.lists.link; címre és a válasszuk ki onnan a keresett listát. A lista oldalán megtalálunk minden feliratkozással kapcsolatos utasítást. Ténylegesen úgy tudunk üzenni egy listára, ha levelet küldünk az listanév@FreeBSD.org címre, amely ezután a lista tagjai között kézbesítésre kerül a világban. A listáról úgy tudunk leiratkozni, ha a róla kapott valamelyik levél alján található URL-re kattintunk. Másik megoldás, ha magunk küldünk egy levelet a listanév-unsubscribe@FreeBSD.org címre. Még egyszer szeretnénk kérni, hogy a szakmai témájú levelezési listákon folyó társalgásokat igyekezzünk az adott témán belül tartani. Ha csupán a fontosabb bejelentésekre vagyunk kíváncsiak, akkor a kisforgalmú &a.announce; használatát válasszuk. A listák tematikája Minden &os;-s levelezési lista rendelkezik bizonyos alapszabályokkal, amelyek minden tagnak el kell fogadnia. Az ismeretett irányelvek elleni vétkezés a &os; postamesterének postmaster@FreeBSD.org két (2, azaz kettõ) írásos figyelmeztetését vonja maga után, amelyek figyelmen kívül hagyásával, tehát a harmadik szabálysértés alkalmával, a küldõ eltávolításra kerül a &os; összes levelezési listájáról és a továbbiakban szûrni fogják a leveleit. Sajnáljuk, hogy ilyen szabályokat és szankciókat kellett bevezetnünk, de napjaink internetes technológiái igen elvadultak és ahogy az látható is, sokan egyszerûen nem fogják fel, mennyire sérülékenyek egyes részei. Közlekedési szabályok: Minden beküldött levél témájának meg kell felelnie az adott lista tartalmának, tehát például a szakmai kérdésekkel foglalkozó listákon csak szakmai témájú leveleknek szabad megjelenniük. Az oda nem illõ cseverészés és értelmetlen vitázás csak a lista értékét csökkenti, ezért ezt senkitõl sem tûrjük. A kötetlenebb, konkrét téma nélküli megbeszéléseket inkább a &a.chat; címén folytassuk. 2 listánál többre ne küldjük be ugyanazt a levelet, és 2 listára is csak akkor küldjük, ha az egyértelmûen és nyilvánvalóan indokolt. A legtöbb listánál így is rengeteg az átfedés, kivéve a legtitkosabb kombinációkat (például -stable és -scsi), ezért nem túl sok értelme van egyszerre egynél több listát is értesíteni. Ha olyan üzenetet kapunk, amelynek a Cc (másolat) mezõjében több lista címe is szerepel, akkor továbbküldés vagy válaszadás során töröljük ezeket. Az általunk küldött levelekért továbbra is mi magunk vagyunk a felelõsek, függetlenül attól, hogy ki volt a levél eredeti feladója. Tilos (vita közben) személyeskedni vagy káromkodni, beleértve a felhasználókat és a fejlesztõket is. A netikett megszegését, például a privát levelezés elõzetes engedély nélküli továbbküldését vagy egyes részleteinek közlését, elítéljük, de nyíltan nem tiltjuk. Nagyon ritka esetekben azonban elõfordulhat, hogy a sértõ tartalom önmagában ellenkezik a lista elveivel és figyelmeztetést (esetleg kitiltást) von maga után. A &os;-hez nem kötõdõ termékek vagy szolgáltatások reklámozása szigorúan tilos, és ha bebizonyosodik, hogy a küldõ szándékosan küldte szét, akkor azonnali kitiltásban részesül. Az egyes listák tematikája: &a.acpi.name; Az ACPI és energiagazdálkodás támogatásának fejlesztése &a.afs.name; Andrew File System Ez a lista a CMU/Transarc AFS portolásáról szól &a.announce.name; Fontosabb események / nagyobb lépések Olyan emberek számára ajánlott ez a levelezési lista, akik csak a &os; jelentõsebb eseményei bejelentései iránt érdeklõdnek. Ide értendõk a különbözõ idõközi és egyéb kiadások, a &os; újításainak bejelentései. Idõnként önkéntesek toborzására stb. is használják. A forgalma nagyon kicsi, tartalma szigorúan ellenõrzõtt. &a.arch.name; Architekturális és tervezési kérdések Ez a lista a &os; architektúráját érintõ megbeszélések színtere. Az itt megjelenõ üzenetek szigorúan szakmai jellegûek. Néhány idevágó téma: Hogyan alakítsuk úgy át a fordítási rendszert, hogy egyszerre több különbözõ paraméterû fordítás is képes legyen futni. Mit kellene javítani a VFS-en a Heidemann-rétegek mûködéséhez. Hogyan tudnánk úgy átalakítani az eszközmeghajtók felületét, hogy ugyanazok a meghajtók minden gond nélkül képesek legyenek több buszon és architektúrán is mûködni. Hogyan írjunk meghajtót hálózati eszközökhöz. &a.audit.name; A forráskód vizsgálatát végzõ projekt Ez a levelezési lista a &os; forráskódjának vizsgálatával foglalkozik. Habár eredetileg csak a biztonságot érintõ változtatások ellenõrzésére jött létre, napjainkra már a forráskód mindenféle változását felülvizsgálja. Erre a listára rengeteg javítás érkezik, amelyek valószínûleg egy átlag &os; felhasználó számára nem túlzottan érdekesek. A kód változásától független biztonsági kérdések megvitatása a freebsd-security listán történik. Viszont az összes fejlesztõnek javasoljuk, hogy küldjék be felülvizsgálatra a javításaikat, különösen abban az esetben, amikor a forráskód olyan részéhez nyúlnak, ahol az adott hiba javítása a rendszer egészének mûködésére kihatással lehet. &a.binup.name; A &os; bináris frissítésével foglalkozó projekt Ez a lista ad otthont a binup vagy más néven a bináris frissítési rendszer (binary update system) körül felmerülõ problémák tárgyalásának. Tervezési kérdések, implementációs részletek, javítások, hiba- és állapotjelentések, funkciók igénylése, a kód változásainak naplózása és minden, ami a binuppal kapcsolatos. &a.bluetooth.name; &bluetooth; a &os;-ben Ez a &bluetooth;-os &os; felhasználók gyülekezõhelye. Tervezési és implementációs kérdések, javítások, hiba- és állapotjelentések, funkciók igénylése, minden, ami &bluetooth;. &a.bugbusters.name; A hibajelentések kezelésének összefogása A lista célja a Bugmeister és az õ Bugbustereinek, valamint a hibajelentések adatbázisai iránti kifejezetten érdeklõdõ személyek együttmûködésének és kapcsolattartásának elõsegítése. Ez a lista nem az egyes hibákról, javításokról vagy azok jelentésérõl szól. &a.bugs.name; Hibajelentések Ezen a levelezési listán lehet a &os; hibáit bejelenteni. Ha lehet, akkor a hibákat a &man.send-pr.1; paranccsal vagy a webes felületen keresztül küldjük be. &a.chat.name; A &os; közösség nem szakmai jellegû dolgai Erre a listára kerül minden olyan nem szakmai jellegû, társadalmi érintkezéssel kapcsolatos információ, ami a többi listáról kimaradt: Jordan mennyire hasonlít a rajzfilmeken látható vadászgörényre, kis- vagy nagybetûvel írjuk-e, ki iszik sok kávét, hol fõzik a legjobb söröket, ki fõz sört az alagsorában és így tovább. Elvétve felbukkannak olyan fontosabb események is (bulik, lakodalmak, gyermekáldás, új munkahely stb), amelyek ugyan szakmai témájúak, de a folyományaik már inkább a -chat listára tartoznak. &a.core.name; A &os; irányítását végzõ csapat Ezt a belsõ levelezési listát a Core Team tagjai használják. Akkor érdemes ide levelet küldeni, ha &os;-vel kapcsolatos fontos ügyekben lenne szükségünk döntésre vagy véleményre. &a.current.name; A &os.current; használatával kapcsolatos megbeszélések A &os.current; felhasználóinak levelezési listája. Itt értesülhetünk a -CURRENT felhasználókat érintõ friss újdonságairól, és azokról az utasításokról, amelyek követésével mûködéképesen tarthatjuk a -CURRENT rendszerünket. Aki a -CURRENT verziót használja, mindenképpen iratkozzon fel erre a listára. Ez is egy szakmai jellegû lista, ahová csak szigorúan ilyen témákat várnak. &a.cvsweb.name; A &os; CVSweb projekt A &os; CVSweb szolgáltatásának használatáról, fejlesztésérõl és karbantartásáról szóló megbeszélések. &a.doc.name; A dokumentációs projekt Ez a levelezési lista a &os;-rõl szóló különbözõ dokumentumok készítésével kapcsolatos problémák és projektek tárgyalásait öleli fel. A levelezési lista tagjait együttesen a &os; Dokumentációs Projekt-nek nevezik. Ez egy nyílt lista, csatlakozzunk hozzá bátran! &a.drivers.name; Eszközmeghajtók írása &os;-re A &os;-hez készülõ eszközmeghajtókról szóló szakmai fórum. Elsõsorban itt tehetik fel a meghajtók készítõi a &os; rendszermagjában megtalalálható API-kra vonatkozó kérdéseiket. &a.eclipse.name; Az Eclipse integrált fejlesztõi környezetének, segéprogramjainak, kliensalkalmazásainak és portjainak &os; felhasználók számára meghirdetett fóruma. A lista azzal a szándékkal jött létre, hogy kölcsönös támogatást nyújtson az Eclipse fejlesztõi környezet, a hozzátartozó segédeszközök, kliensalkalmazások &os; változatának megválasztásában, telepítésében és használatában. Emellett az Eclipse környezet és pluginjainak &os;-re történõ portolásáról is szó esik. Valamint igyekszik minél többet profitálni az Eclipse és a &os; köré csoportosuló közösségek kölcsönös információcseréjébõl. Habár a lista elsõdlegesen az Eclipse felhasználóinek igényeire koncentrál, azok számára is táptalajt ad, akik az Eclipse keretrendszer segítségével &os; specifikus alkalmazásokat szeretnének kifejleszteni. &a.embedded.name; A &os; használata beágyazott alkalmazásokban Ez a lista a &os; beágyazott rendszerekben történõ használatát igyekszik megvitatni. Ez egy szakmai jellegû lista, ezért ide szigorúan csak ilyen témájú leveleket várunk. A listán tárgyalt beágyazott rendszereknek tekintünk minden olyan számítási eszközt, amely az általános számítási környezetekkel szemben egyetlen feladatot lát el. Nem feltétlenül csak ilyenek, de például a különféle telefonok, illetve hálózati eszközök, mint például útválasztók, switchek, PBX-ek, távoli mérõeszközök, PDA-k, eladási rendszerek és így tovább. &a.emulation.name; A Linux/&ms-dos;/&windows; rendszerek emulációja Ezen a listán arról értekezhetünk és olvashatunk, hogy &os; alatt miként futtassunk más operációs rendszerekre írt programokat. &a.eol.name; Összefogás a &os; Projekt által tovább már támogatott, &os;-hez tartozó szoftverekért Ezen a listán kap vagy kaphat helyet a &os; Projekt által hivatalosan tovább már nem fejlesztett szoftverek felhasználói összefogáson alapuló támogatása (például biztonsági figyelmeztetések vagy javítások formájában). &a.firewire.name; &firewire; (iLink, IEEE 1394) Ez a levelezési lista foglalkozik a &os; &firewire; (azaz IEEE 1394, avagy iLink) alrendszerének implementációjával. Az itt felmerülõ témák többek közt a szabványok, buszos eszközök és a hozzájuk tartozó protokollok, vezérlõkártyák és chipkészletek, valamint a mûködtetésükre szánt programok felépítése és megvalósítása. &a.fs.name; Állományrendszerek A &os;-ben megjelenõ állományrendszerek kivesézése. Mivel ez egy szakmai jellegû lista, ide határozottan csak ilyen jellegû leveleket várunk. &a.geom.name; GEOM A GEOM és a vele kapcsolatos implementáció megbeszélései. Szakmai jellegû lista, ezért erre tekintettel csak ilyen témájú leveleket postázzunk ide. &a.gnome.name; GNOME A GNOME asztalkörnyezet &os; rendszereket érintõ használatáról szóló lista. Mûszaki jellegû, ezért szigorúan csak ilyen témákban társgalodjunk itt. &a.ipfw.name; IP tûzfalak A &os;-ben levõ IP tûzfal újratervezésével foglalkozó elgondolások és szakmai témájú megbeszélések otthona. Ide szigorúan csak ilyen témájú leveleket küldjünk! &a.ia64.name; A &os; portolása I64-re Ez a levelezési lista a &os; az &intel; IA-64 platformjára készített portjával foglalkozó egyének kommunikációs eszköze, ahol az ezzel kapcsolatos problémák és azok különbözõ megoldásai kerülnek terítékre. A téma iránt érdeklõdõket is szívesen látjuk. &a.isdn.name; ISDN kommunikáció Ez a levelezési lista a &os; ISDN támogatásáról szól. &a.java.name; &java; alapú fejlesztések A levelezési listán a nagyobb &java; alkalmazások &os; alapú fejlesztését, valamint a &jdk;-k portolásáról és karbantartását beszélik meg. &a.jobs.name; Munkát keres/kínál Erre a fórumra tudjuk beküldeni a kifejezetten &os;-hez kapcsolódó munkaajánlatokat és önéletrajzokat, tehát ez a megfelelõ hely, ha &os;-s munkát keresünk, vagy éppen &os; szakértõket. Ez azonban nem egy általános célú állásbörze, mert arra megvannak a megfelelõ helyek. Szeretnénk hozzátenni, hogy ez a lista, a többi FreeBSD.org levelezési listához hasonlóan, világméretekben mûködik. Ezért ne felejtsük sosem pontosan megjelölni a munkavégzés helyét, illetve hogy milyen kommunikációs és esetlegesen költözési lehetõségeket javaslunk. A leveleket csak nyílt formátumban küldjük — elsõsorban szöveges formátumban, de az egyszerûbb PDF, HTML vagy még néhány más hozzájuk hasonló formátumot is alkalmazhatunk. Az olyan zárt formátumok, mint például a µsoft; Word (.doc) azonban nem fognak továbbítódni. &a.kde.name; KDE A KDE és &os; kapcsolatáról szóló lista. Szigorúan szakmai jellegû, ezért csak ilyen témájú levelek küldése elfogadott. &a.hackers.name; Szakmai kérdések Ez a &os; szakmai jellegû kérdéseivel foglalkozó fórum. Ez az elsõ számû szakmai levelezési lista. A &os; fejlesztésével aktívan foglalkozó egyének számára ajánljuk, hiszen itt vethetik fel problémáikat, itt kereshetnek rájuk megoldásokat. Az ilyen típusú megbeszéléseket figyelemmel követõ egyéneket is szívesen fogadjuk. Mivel ez egy erõsen szakmai jellegû lista, ezért csak ilyen témájú leveleket várunk ide. &a.hardware.name; A &os; és a hardverek kapcsolatáról általában Ezen a listán kerül megvitatásra minden olyan hardver, amelyen a &os; mûködik: milyen gondok adódhatnak, milyen hardvereket érdemes beszereznünk vagy elkerülnünk. &a.hubs.name; Tükrözések A &os; tükrözéseit karbantartó egyének számára fontos bejelentések és megbeszélések. &a.isp.name; Az internet-szolgáltatók fóruma Ezen a levelezési listán a &os;-t használó internet-szolgáltatók tehetik fel kérdéseiket. Szigorúan csak szakmai jellegû kérdések engedélyezettek. &a.openoffice.name; OpenOffice.org Az OpenOffice.org és &staroffice; portolásával és karbantartásával kapcsolatos megbeszélések. &a.performance.name; A &os; hangolásának és gyorsításának tárgyalása Ezen a levelezési listán van lehetõségük a hackereknek, rendszergazdáknak és/vagy az érintett feleknek a &os; teljesítményével kapcsolatos témákban kifejteni a véleményüket. Leginkább nagy terhelés alatt levõ, vagy teljesítménybeli problémákkal küszködõ, esetleg még többet tudó &os; rendszerek tárgyalása a cél. Lehetõleg az érintett gyártókkal és szállítókkal együttesen próbáljuk kidolgozni a &os; teljesítményének növelésére tett kísérleteinket, ezért õket is szívesen látjuk ezen a listán. Ez a kifejezetten szakmai jellegû lista többségében a tapasztalt &os; felhasználók, hackerek vagy rendszergazdák számára tárja fel a gyors, megbízható és skálázható &os; rendszerek lehetõségeit. Ez alapvetõen nem egy kérdezgetõs lista, ahol a dokumentációk elolvasását tudjuk megspórolni, hanem egy olyan hely, ahol a teljesítményt érintõ megválaszolatlan kérdések és elõremutató fejlesztések nyernek teret. &a.pf.name; A csomagszûrõ tûzfalrendszerrel kapcsolatos kérdések A &os; csomagszûrõjéhez (packet filter, pf) tartozó tûzfalrendszer megbeszéléseit összefoglaló lista. Szakmai jellegû fejtegetések és felhasználói kérdések egyaránt jöhetnek. Továbbá ezen a listán foglalkozunk az ALTQ rendszer mûködésével is. &a.platforms.name; Portolás nem &intel; plaformokra A &os; különbözõ, nem az &intel; architektúrára építkezõ portjainak indítványozása és általános jellegû megvitatása. Ez egy kiemelten szakmai jellegû lista, ezért ide csak ilyen témájú leveleket várunk. &a.policy.name; Az Core Team szabályozásai Alacsony forgalmú, csak olvasható lista, ahol a &os; fejlesztését irányító csoport különbözõ döntéseirõl olvashatunk. &a.ports.name; A portok megbeszélése A &os; portgyûjteményével (/usr/ports), a portok infrastruktúrájával és a portok fejlesztésének irányításával kapcsolatos megbeszélések. Erõsen szakmai jellegû lista, ezért ide csak ilyen témában írjunk. &a.ports-bugs.name; A portok hibáinak tárgyalása A &os; portgyûjteményének (/usr/ports), a bejelentett portok és azok módosításához kötõdõ hibajelentésekkel foglalkozó lista. Ez egy szakmai jellegû lista, ahol csak ilyen jellegû témákra számítunk. &a.proliant.name; A &os; és a HP ProLiant szerverek kapcsolatát érintõ szakmai megbeszélések Ezen a levelezési listán a &os; HP ProLiant szervereken történõ használatát célozzuk meg, beleértve a ProLianthoz tartozó eszközmeghajtókat, karbantartó és konfigurációs szoftvereket és BIOS-frissítéseket. Ennek megfelelõen tehát a hpasmd, hpasmcli és hpacucli modulok is elsõsorban itt kerülnek felboncolásra. &a.python.name; A &os; és a Python A lista a &os; Python támogatásának fejlesztésérõl folytatott szakmai megbeszéléseket foglalja össze. Elsõsorban a Python portolásával foglalkozó egyének, valamint a külsõ fejlesztõk által készített modulok és a Zope &os;-s alkalmazásával foglalkozik. Az említett témák iránti érdeklõdõket is szeretettel várjuk. &a.questions.name; Felhasználói kérdések Ez a levelezési lista a &os;-vel kapcsolatos kérdésekrõl szól. Lehetõleg ne küldjünk hogyan témájú kérdéseket erre a szakmai listára, hacsak nem kifejezetten szakmai jellegûnek szánjuk. &a.ruby.name; A Ruby használata &os; rendszereken Ezen a listán a &os; Ruby támogatásával foglalkozunk, témáját tekintve teljesen szakmai jellegû. Elsõsorban a Ruby portokon, külsõ Ruby könyvtárakon és rendszereken dolgozó fejlesztõk figyelmébe ajánljuk. Mindenkit szeretettel várunk, aki ezekkel kapcsolatos szakmai tárgyú témákat szeretne megvitatni. &a.scsi.name; A SCSI alrendszer Ezt a levelezési listát a &os; alatt a SCSI alrendszerrel foglalkozók számára tarjuk fenn. Mivel ez egy erõsen szakmai jellegû lista, ezért rajta csak szakmai témák megengedettek. &a.security.name; Biztonsági problémák A &os; biztonságát illetõ kérdések (DES, Kerberos, biztonsági rések és javításaik, stb.) Szakmai jellegû lista, ezért ide csak a témához szorosan kapcsolódó leveleket szabad beküldeni. Alapvetõen nem kérdezz-felelek típusú a lista mûködése, habár a GYIK-hoz minden hozzájárulást (kérdést ÉS választ EGYARÁNT) szívesen veszünk. &a.security-notifications.name; Biztonsági figyelmeztetések A &os;-t érintõ biztonsági problémákról és javításaikról szóló értesítések. Megbeszélésekkel, vitákkal nem foglalkozik, mivel azok a &os;-security listán folynak. &a.small.name; A &os; használata beágyazott alkalmazásokban A szokatlanul kis méretû vagy beágyazott &os; rendszerekhez kapcsolódó megbeszélések színhelye. Szakmai jellegû lista, ezért szigorúan csak a témához tartozó leveleket fogad. Ezt a listát idõközben felváltotta a &a.embedded.name; lista. &a.stable.name; A &os.stable; használatáról szóló lista Ez a &os.stable; használóinak levelezési listája. Ide kerülnek beküldésre a -STABLE ágat futtató felhasználókat érintõ friss változások, valamint hozzájuk kötõdõen a -STABLE használatához szükséges elvégzendõ lépések. Aki a STABLE jelzésû változatot használja, mindenképpen iratkozzon fel rá. Szigorúan szakmai jellegû lista, ezért csak szakmai témájú leveleket vár. &a.standards.name; C99 és POSIX megfelelés Ez a fórum foglalkozik a &os; és a C99, valamint a POSIX szabványok szerinti megfelelésével. &a.usb.name; A &os; USB támogatása Ez a levelezési lista fogja összes a &os; USB támogatásával foglalkozó szakmai témákat. &a.usergroups.name; A felhasználói csoportokat irányító lista Ez a levelezési lista az egyes területeken mûködõ felhasználói csoportok az irányítást végzõ központi csoport tagjai általi összehangolásához tartozó problémák megbeszélésére való. Ez a lista leginkább a gyûlések letisztázására és a több csoporton átívelõ nagyobb projektek szervezéséhez használatos. &a.vendors.name; Gyártók A &os; projekt és a hozzá kötödõ hardver- és szoftvergyártók együttmûködését elõsegítõ lista. &a.virtualization.name; A &os; részérõl támogatott különbözõ virtualizációs technológiák Ezen a levelezési listán elsõsorban a &os; által támogatott virtualizációs megoldásokat vitatjuk meg. Ennek keretében egyrészt az ehhez kapcsolódó alapvetõ funkciók megvalósítása valamint további újítások kerülnek a középpontba, másrészt a felhasználók számára ezzel létrehoztunk egy fórumot a felmerülõ problémák megoldására és az alkalmazási lehetõségek megbeszelésére. &a.wip-status.name; A &os;-vel kapcsolatos folyamatban levõ fejlesztések helyzetjelentése Ezen a levelezési listán kerülnek bejelentésre a &os; továbbfejlesztéséhez fûzõdõ különbözõ munkák és azok haladásának menete. Az ide befutó üzeneteket moderálják. Javasoljuk, hogy elsõdlegesen az adott témához tartozó tematikus &os; listára küldjük a bejelentésünket és csak egy másolatot erre a listára. Ennek köszönhetõen a munkánk az adott témaspecifikus listán rögtön meg is vitatható, mivel ezen a listán semmi ilyen nem engedélyezett. A lista archívumába tekintve tájékozódhatunk arról, hogy pontosan milyen formai követelmények illene megfelelnie a beküldenõ üzenetünknek. A listára beérkezõ üzenetekbõl egy szerkesztett válogatás jelenik meg néhány havonta a &os; honlapján a Projekt helyzetjelentésének részeként . A korábban beküldött jelentések mellett itt még találhatunk további példákat. A levelezési listák szûrése A kéretlen reklámlevelek, vírusok és egyebek elleni védekezés céljából a &os; levelezési listáinak forgalmát több módon is szûrik. Az ebben a szakaszban bemutatott szûrési megoldások nem fedik le a levelezési listák védelme érdekében alkalmazott összes lehetõséget. A levelezési listákra csak bizonyos típusú csatolt állományokat küldhetünk be. Az alábbi listában nem található MIME típusú csatolt objektumokat még a listára érkezés elõtt törlik. application/octet-stream application/pdf application/pgp-signature application/x-pkcs7-signature message/rfc822 multipart/alternative multipart/related multipart/signed text/html text/plain text/x-diff text/x-patch Egyes levelezési listák ugyan megengedhetnek további csatolt MIME objektumokat is, habár a legtöbb lista esetében a fenti lista a mérvadó. Ha egy levélben a szöveg HTML és nyers szöveg formátumban is szerepel, a HTML változat automatikusan eltávolításra kerül. Ha az e-mail csak HTML formában tartalmazza a szöveget, akkor automatikusan nyers szövegre alakítódik át. Usenet hírcsoportok A két &os;-s hírcsoport mellett még akadnak olyan további csoportok is, ahol &os; témájú kérdéseket vitathatunk meg vagy hasznos lehet számunkra. Az itt felsorolt hírcsoportok kulcsszavakkal kereshetõ archívuma Warren Toomey tulajdona (wkt@cs.adfa.edu.au). BSD-s hírcsoportok comp.unix.bsd.freebsd.announce comp.unix.bsd.freebsd.misc de.comp.os.unix.bsd (német) fr.comp.os.bsd (francia) it.comp.os.freebsd (olasz) tw.bbs.comp.386bsd (hagyományos kínai) Egyéb érdekes &unix;-os hírcsoportok comp.unix comp.unix.questions comp.unix.admin comp.unix.programmer comp.unix.shell comp.unix.user-friendly comp.security.unix comp.sources.unix comp.unix.advocacy comp.unix.misc comp.bugs.4bsd comp.bugs.4bsd.ucb-fixes comp.unix.bsd X Window System comp.windows.x.i386unix comp.windows.x comp.windows.x.apps comp.windows.x.announce comp.windows.x.intrinsics comp.windows.x.motif comp.windows.x.pex comp.emulators.ms-windows.wine Világhálós szolgáltatások &chap.eresources.www.inc; E-mail címek A következõ felhasználói csoportok nyújtanak &os;-s e-mail címeket tagjaiknak. A rendszergazdák bármilyen visszaélés esetén fenntartják a visszavonás jogát. Címtartomány Lehetõségek Felhasználói csoport Rendszergazda ukug.uk.FreeBSD.org Csak továbbítás freebsd-users@uk.FreeBSD.org Lee Johnston lee@uk.FreeBSD.org Felhasználói hozzáférések A következõ felhasználói csoportok felhasználói hozzáféréseket nyújtanak a &os; projektet aktívan támogató egyének számára. A felsorolásban szereplõ rendszergazdáknak visszaélés esetén jogukban áll megszüntetni a fiókot. Hálózati cím Hozzáférés típusa Lehetõségek Rendszergazda dogma.freebsd-uk.eu.org Telnet/FTP/SSH Levelezés, tárhely, anonim FTP Lee Johnston lee@uk.FreeBSD.org diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/install/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/install/chapter.sgml index a413ddbb6f..12ddc59d75 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/install/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/install/chapter.sgml @@ -1,7125 +1,7125 @@ Jim Mock Átszervezte, átrendezte és egyes részeit átdolgozta: Randy Pratt A sysinstall bemutatása, ábrái és bemásolása: A &os; telepítése Áttekintés telepítés A &os; telepítéséhez egy könnyen használható szöveges telepítõprogram, a sysinstall használható. Ez a &os; alapértelmezett telepítõprogramja, habár ezt a különféle gyártók kedvük szerint lecserélhetik. Ebben a fejezetben bemutatjuk a &os; sysinstall segítségével történõ telepítését. A fejezet elolvasása során megismerjük: hogyan készítsünk telepítõlemezeket a &os;-hez; a &os; miként hivatkozza és osztja fel a merevlemezeinket; hogyan indítsuk el a sysinstall programot; milyen kérdéseket tesz fel nekünk a sysinstall, mire gondol, hogyan is kell azokat megválaszolni. A fejezet elolvasásához ajánlott: a telepítendõ &os; verzióhoz tartozó támogatott hardvereket felsoroló lista átolvasása és benne a saját hardvereszközeink megkeresése. Általánosan elmondható, hogy a most következõ telepítési utasítások az &i386; (PC kompatibilis) architektúrájú számítógépekre vonatkoznak. Ahol erre szükség van, ott más platformokra (például Alpha) vonatkozó utasítások is szerepelhetnek. Habár ezt a leírás igyekszünk a lehetõ legjobban naprakészen tartani, elképzelhetõ, hogy felfedezhetünk kisebb eltérésket a telepítõben és az itt leírtak közt. Ezért ezt a fejezetet inkább egy általános útmutatónak javasoljuk, nem pedig egy szó szerint értelmezendõ kézikönyvként. Hardverkövetelmények Minimális konfiguráció A &os; telepítéséhez szükséges minimális konfiguráció &os; verziónként és architektúránként eltérõ. A minimális konfigurációt a &os; honlapján a kiadásokról szóló oldalon, az Installation Notes részben találhatjuk meg. Ezt a következõ szakaszokban foglaljuk össze. A &os; telepítésének módszerétõl függõen szükségünk lehet egy hajlékonylemezes (floppy) vagy CD-ROM meghajtóra, esetleg egy hálózati kártyára. Ezt a ban tárgyaljuk. &os;/&arch.i386; és &os;/&arch.pc98; A &os;/&arch.i386; és &os;/&arch.pc98; egyaránt egy 486 vagy jobb processzort és legalább 24 MB memóriát igényel. A legkisebb telepítéshez legalább 150 MB szabad lemezterület szükséges. Régebbi konfigurációk esetén nem egy gyorsabb processzor, hanem inkább több memória beszerzése, illetve több lemezterület felszabadítása a fontosabb. &os;/&arch.alpha; Alpha A &os;/&arch.alpha; telepítéséhez egy ismert platformra (lásd: ), valamint a &os;-nek szánt külön lemezre van szükségünk. Pillanatnyilag nem lehetséges más operációs rendszerekkel megosztani a lemezeket. A lemezt egy olyan SCSI-vezérlõre kell csatlakoztatnunk, amelyet támogat az SRM firmware-je, vagy használhatunk IDE-lemezeket is, feltéve, hogy az SRM tud róluk rendszert indítani. ARC Alpha BIOS SRM Szükségünk lesz a platformunkon az SRM konzol firmware-jére. Sok esetben tudunk váltani az AlphaBIOS (vagy ARC) és az SRM firmware-je között. Minden más helyzetben le kell töltenünk egy új firmware-t a gyártó honlapjáról. Az Alpha támogatás a &os; 7.0 beindulásával eltávolításra került. A &os; 6.X sorozat az utolsó, amely valamilyen támogatást ajánl ehhez az architektúrához. &os;/&arch.amd64; Két típusú processzor képes futtatni a &os;/&arch.amd64; verzióját. Az elsõ ezek közül az AMD64 processzorok, beleértve az &amd.athlon;64, &amd.athlon;64-FX, &amd.opteron; vagy újabb processzorokat. A &os;/&arch.amd64; verzióját kihasználni képes processzorok másik csoportja az &intel; EM64T architektúrájára épülõ processzorok. Ilyen processzor például az &intel; &core; 2 Duo, Quad és Extreme processzorcsaládok, valamint az &intel; &xeon; 3000, 5000 és 7000 sorozatszámú processzorai. Ha nVidia nForce3 Pro-150 alapú géppel rendelkezük, ki kell kapcsolnunk a BIOS-ban az IO APIC használatát. Ha nem találnánk ilyen beállítást, akkor helyette magát az ACPI-t kell kikapcsolnunk. A Pro-150 chipsetnek vannak bizonyos hibái, amelyekre eddig még nem sikerült megfelelõ megoldást találnunk. &os;/&arch.sparc64; A &os;/&arch.sparc64; telepítéséhez egy támogatott platformra van szükségünk (lásd: ). A &os;/&arch.sparc64; telepítéséhez egy egész lemezre lesz szükségünk, mivel a rendszer jelenleg nem képes megosztani azt más operációs rendszerekkel. Támogatott hardverek A &os; minden kiadásához mellékelik a támogatott hardverek listáját &os; Hardware Notes címmel. Ezt a dokumentum többnyire egy HARDWARE.TXT nevû állomány, amelyet a rendszer CD-n vagy FTP-n keresztül elérhetõ változatának gyökerében vagy a sysinstall dokumentációkat tartalmazó menüjében találhatunk meg. A telepítés elõtt elvégzendõ feladatok Készítsünk leltárt a számítógépünkrõl A &os; telepítése elõtt érdemes összeszedni, pontosan mi minden is található a számítógépünkben. A &os; telepítõrutinjai mutatni fogják a különbözõ komponensek (merevlemezek, hálózati kártyák, CD-meghajtók és a többi) modelljét és gyártóját. A &os; ezenkívü megpróbálja kideríteni a megjelenõ eszközök pontos konfigurációját is, beleértve a használt IRQ és IO portok kiosztását. A PC-s hardverek különféle szeszélyei miatt azonban ez az iménti folyamat nem minden esetben megbízható, ezért elõfordulhat, hogy helyesbíteni kell a &os; által megállapított értékeket. Ha már van a gépünkön egy másik operációs rendszer, például &windows; vagy &linux;, akkor mindenképpen hasznos lehet az általa felkínált eszközökkel lekérdezni a hardvereink beállításait. Ha nem lennénk biztosak benne, hogy az adott bõvítõkártyákat pontosan milyen beállításokkal is használjuk, nézzük meg ezeket magán a kártyán. A népszerû IRQ értékék általában a 3, 5 és 7, valamint az IO portok számát általában tizenhatos számrendszerben szerepeltetik, például 0x330. Javasoljuk, hogy nyomtassuk ki vagy írjuk le ezeket a paramétereket a &os; telepítése elõtt. Ehhez rendezzük ezeket egy táblázatban, valahogy így: Példa egy eszközleltárra Eszköz neve IRQ IO portok Megjegyzés Elsõ merevlemez - - Mérete 40 GB, gyártmánya Seagate, elsõdleges IDE master CD-ROM meghajtó - - Elsõdleges IDE slave Második merevlemez - - Mérete 20 GB, gyártmánya IBM, másodlagos IDE master Elsõ IDE vezérlõ 14 0x1f0 Hálózati kártya - - &intel; 10/100 Modem - - &tm.3com; 56K-s faxmodem, COM1 …
Ahogy elkészítettük a számítógépünk alkatrészeit tartalmazó listát, vessük ezeket össze a telepítendõ &os; kiadás által megkövetelt eszközökkel. Mentsük le az adatainkat Amennyiben a &os; telepítéséhez használt számítógép számunkra értékes adatokat tárol, igyekezzünk lementeni ezeket, és a &os; tényleges telepítése elõtt gyõzõdjünk is meg róla, hogy a mentés sikeres volt. A &os; telepítõrutinjai természetesen megerõsítést fognak kérni bármilyen adat lemezre írása elõtt, azonban ha egyszer már elindítottuk a folyamatot, már semmit sem tudunk visszafordítani. Döntsük el a &os; telepítésének helyét Ha a &os; telepítéséhez az egész merevlemezünket fel akarjuk használni, akkor még nincs miért izgatnunk magunkat — nyugodtan átléphetjük ezt a szakaszt. Amikor viszont a &os;-t más operációs rendszerek mellé szeretnénk telepíteni, ismernünk kell, miként is helyezkednek el az adatok a lemezeken, és hogy ez miként is érint bennünket. A lemezek kiosztása a &os;/&arch.i386; esetén A PC-k által használt lemezek különálló darabokra tagolhatóak. Ezeket a darabokat partícióknak nevezzük. Mivel azonban &os; a saját maga szintén tárol partíciókat, ezért ez az elnevezés pillanatok alatt megtévesztõvé válhat, ezért ezeket a lemezdarabokat a &os; lemezslice-oknak vagy egyszerûen csak slice-oknak hívja. Például a PC-s lemezpartíciókkal dolgozó, fdisk nevû &os;-s segédprogram partíciók helyett is slice-okra hivatkozik. A PC lemezenként alapvetõen csak négy partíciót enged meg. Ezeket a partíciókat nevezik elsõdleges partícióknak. Ettõl a korlátozástól egy új típus, a kiterjesztett partíció létrehozásával szabadultak meg, amivel így négynél több partíció is készíthetõ. Lemezenként egyetlen ilyen kiterjesztett partíció található, de ezen belül speciális, ún. logikai partíciók hozhatóak létre. Minden partíciónak van egy partíció-azonosítója, melyet a partíción található adatok típusának megállapítására használnak. A &os; partícióinak azonosítója a 165. Általánosságban véve minden operációs rendszer így azonosítja a partíciókat. Például a DOS és annak leszármazottai, mint például a &windows;, minden elsõdleges és logikai partícióhoz egy C:-tõl induló meghajtó-betûjelet társít. A &os;-t egy elsõdleges partícióra kell telepíteni. A &os; az összes adatát, beleértve minden általunk létrehozott állományt is, ezen az egyetlen partíción fogja elhelyezni. Ha viszont több lemezünk van, többen is, vagy akár mindegyiken létrehozhatunk &os;-s partíciókat. A &os; telepítésekor azonban legalább egy ilyen partíciónak használhatónak kell lennie. Ez lehet elõre megtisztított üres partíciói is, vagy akár egy olyan partíció, amelyen már nem használt adatok vannak. Ha már mindegyik partíciónk betelt, akkor a többi operációs rendszer által felkínált eszközök (például &ms-dos;-ban vagy &windows;-ban az fdisk) valamelyikével elõször fel kell közülük szabadítanunk egyet a &os; számára. Amennyiben akadna egy használható partíció, akkor használjuk azt. Ekkor azonban elõfordulhat, hogy ehhez elõször a meglévõk közül össze kell majd zsugorítanunk valamelyiket. A &os; legkisebb telepíthetõ változata nagyjából 100 MB lemezterületet igényel. Azonban ez egy nagyon kicsi változat és szinte semmi helyet nem hagy a saját állományainknak. Sokkal valósághûbb, ha grafikus felület nélkül nagyjából 250 MB-ot mondunk, és legalább 350 MB-ot a grafikus felület használata esetén. Ha ezeken felül további szoftvereket is telepíteni kívánunk, még több helyre lesz szükségünk. Amikor a &os; számára akarunk helyet csinálni, vagy partíciókat akarunk átméretezni, használjuk például a &partitionmagic; nevû kereskedelmi szoftvert vagy esetleg egy olyan szabad eszközt, mint például a GParted. A telepítõ CD-n megtalálható tools könyvtárban találhatunk erre a feladatra két szabad szoftvert is, név szerint a FIPS és PResizer programokat. Ugyanitt a hozzájuk tartozó dokumentáció is megtalálható. A FIPS, a PResizer és a &partitionmagic; egyaránt képes az &ms-dos; és a &windows; ME által használt FAT16 és FAT32 partíciókat átméretezni. Ismereteink szerint a &partitionmagic; és a GParted is használható az NTFS partíciókkal. A GParted számos Live CD-s linuxos disztribúción megtalálható, ilyen többek közt a SystemRescueCD. Gondok lehetnek azonban a µsoft; Vista által használt partíciókkal. Ezért nem árt, ha az átméretezésekor a kezünk ügyében van a Vista telepítõ CD-je. Természetesen, mint minden lemezkarbantási mûvelet esetén, ilyenkor is határozottan ajánlott biztonsági mentéseket készíteni. Az említett eszközök helytelen használata megsemmisítheti a lemezeinken tárolt adatokat, ezért a használatuk elõtt gondoskodjunk friss, mûködõképes biztonsági mentésekrõl. Meglevõ partíció használata a méret megváltoztatása nélkül Tegyük fel, hogy a számítógépünkben egyetlen 4 GB méretû lemez van, amelyen megtalálható a &windows; valamelyik verziója, és ezt a lemezt korábban két, egyaránt 2 GB méretû meghajtóra osztottuk, a C:-re és D:-re. 1 GB adatunk van a C: meghajtón és fél GB a D:-n. Mindez tehát azt jelenti, hogy a lemezünkön két partíció található, betûjelenként egy. Ha átmásoljuk a D: meghajtón levõ adatainkat a C: meghajtóra, akkor ezzel felszabadíthatjuk a &os; számára a második partíciót. Meglevõ partíció zsugorítása Tegyük fel, hogy a számítógépünkben egyetlen 4 GB méretû lemez van, amelyet teljes egészében a &windows; valamelyik példánya foglal el. A &windows; telepítése során ezért minden bizonnyal egyetlen nagy partíciót hoztunk létre, amely a C: betûjelet kapta és a mérete 4 GB. Jelen pillanatban másfél GB helyet használunk a lemezen, és szeretnénk a &os; számára 2 GB helyet felszabadítani. A &os; telepítéséhez a következõk valamelyikét kell tennünk: Mentsük le a &windows;-os adatainkat, telepítsük újra a &windows;-t úgy, hogy egy 2 GB méretû partíciót választunk neki a telepítése során. A partíció összezsugorítására használjuk az elõbb említett alkalmazásokat, például a &partitionmagic;-et. A lemezek kiosztása Alphán Alpha Alphán egy egész lemezre lesz szükségünk a &os; telepítéséhez, mivel jelen pillanatban nem tud más rendszerekkel osztozni a lemezeken. A gépünkben található lemez rendelkezhet IDE- vagy SCSI-csatolóval is, egyedül az a fontos, hogy el tudjuk róla indítani a rendszert. A Digital, illetve Compaq leírásainak megfelelõen az SRM összes parancsát nagybetûkkel írjuk, habár az SRM nem különbözteti meg a kis- és nagybetûket. A gépünkben található lemezek neveit és típusát a az SRM konzolban kiadott SHOW DEVICE paranccsal kérdezhetjük le: >>>SHOW DEVICE dka0.0.0.4.0 DKA0 TOSHIBA CD-ROM XM-57 3476 dkc0.0.0.1009.0 DKC0 RZ1BB-BS 0658 dkc100.1.0.1009.0 DKC100 SEAGATE ST34501W 0015 dva0.0.0.0.1 DVA0 ewa0.0.0.3.0 EWA0 00-00-F8-75-6D-01 pkc0.7.0.1009.0 PKC0 SCSI Bus ID 7 5.27 pqa0.0.0.4.0 PQA0 PCI EIDE pqb0.0.1.4.0 PQB0 PCI EIDE Ebben a példában egy Digital Personal Workstation 433au szerepel, és láthatjuk, hogy három meghajtót csatlakoztattunk hozzá. Ezek közül az elsõ a DKA0 nevet viselõ CD-ROM meghajtó, valamint van még két további lemezünk, DKC0 és DKC100 néven. A DKx alakú névvel rendelkezõ eszközök a SCSI-lemezek. Ennek megfelelõen például a DKA100 név az elsõ (A) SCSI-buszon található 1 célazonosítóval (target ID) ellátott SCSI-lemezre, miközben a DKC300 a harmadik (C) SCSI-buszon levõ 3 célazonosítóval ellátott SCSI-lemezre hivatkozik. A PKx alakú eszköznév magára a SCSI-vezérlõre vonatkozik. Ahogy az a SHOW DEVICE kimenetében is látszik, a SCSI csatolón keresztül csatlakoztatott CD-ROM meghajtókat a többi SCSI-merevlemezhez hasonlónak tekinti. Az IDE-lemezek nevei ehhez hasonlóan DQx alakúak, ahol a PQx a hozzájuk tartozó IDE-vezérlõt jelöli. Szedjük össze a hálózati beállításainkat Amennyiben a &os; telepítésének részeként hálózatra is szándékozunk csatlakozni (például egy FTP vagy NFS szerverrõl akarunk telepíteni), ismernünk kell a hálózatra vonatkozó beállításainkat is. A telepítõ rá fog kérdezni ezekre az információkra, amelyek megadása után a &os; a telepítés befejezéséhez csatlakozni tud majd a hálózatra. Csatlakozás Ethernet-hálózaton, kábel- vagy DSL-modemen keresztül Ha egy Ethernet-hálózathoz, vagy magához az internethez csatlakozunk egy DSL- vagy kábelmodemen keresztül, akkor az alábbi adatokra lesz szükségünk: IP-cím Az alapértelmezett átjáró IP-címe A gépünk neve DNS (névfeloldó) szerverek IP-címei Hálózati maszk Ha nem ismerjük ezeket, érdeklõdjünk a rendszergazdától vagy a szolgáltatónktól. Elképzelhetõ az is, hogy mindezen információkat DHCP segítségével, automatikusan kapjuk meg. Ezt is mindenképpen jegyezzük fel. Kapcsolódás modemmel Ha az internet-szolgáltatónkhoz hagyományos modemen keresztül csatlakozunk, akkor is tudjuk telepíteni a &os;-t interneten keresztül, azonban ez nagyon sokáig tarthat. Ehhez tudnunk kell: Az internet-szolgáltatónk behívószámát A soros (COM) port számát, amelyen keresztül a modem kapcsolódik a gépünkhöz Az internet-szolgáltatónktól kapott felhasználói nevet és jelszót Olvassuk el &os; hibajegyzékét Habár a &os; Projekt igyekszik a &os; minden egyes kiadását a lehetõ legmegbízhatóbban felkészíteni, hibák óvatlanul is maradnak bennük. Nagyon ritka esetekben ezek a hibák magára a telepítés folyamatára is kihathatnak. Amint ezeket a problémákat sikerül felderíteni és javítani, rögvest megjelennek a &os; honlapján található hibajegyzékben (angolul). A telepítés elõtt ezért mindig ajánlott átolvasni ezt a dokumentumot, így megbizonyosodunk róla, hogy semmilyen utólag felmerült probléma nem akadályozza munkánkat. Az összes kiadáshoz tartozó információ, beleértve az egyes kiadások hibajegyzékeit is, a &os; honlapjáról a kiadásokra vonatkozó információkat tartalmazó részen érhetõ el (angolul). Szerezzük be a &os; telepítéséhez szükséges állományokat A &os; telepítése az alábbi helyek bármelyikén megtalálható állományok felhasználásával történik: Lokálisan: CD vagy DVD Ugyanazon a számítógépen levõ &ms-dos; partíció SCSI- vagy QIC-szalag Floppylemezek Hálózaton keresztül: FTP oldalról, tûzfalon keresztül vagy szükség szerint HTTP proxy használatával NFS szerverrõl Párhuzamos vagy soros vonali kapcsolaton keresztül Ha megvásároltuk a &os; telepítõ CD-jét vagy DVD-jét, akkor már mindennel rendelkezünk a telepítéshez. Lépjünk bátran tovább a következõ szakaszra ()! Ha eddig még nem szereztük volna be a &os; telepítéséhez szükséges állományokat, ugorjunk a hoz, ahol megtudhatjuk, hogyan készítsük elõ a &os; telepítését az imént felsorolt helyzetekben. A szakasz elolvasása után pedig jöjjünk vissza ide, majd folytassuk az olvasást a ban. Készítsünk egy rendszerindító lemezt A &os; telepítése úgy kezdõdik, hogy a számítógépünkkel a &os; telepítõjét indítjuk el — ez viszont nem egy olyan program, amit más operációs rendszerben el tudunk indítani. A számítógépünk általában a merevlemezünkre telepített operációs rendszert indítja el, azonban beállítható úgy is, hogy az indulásához egy ún. rendszerindító (bootolható) floppy lemezt használjon. Napjaink számítógépei azonban a CD-meghajtóban levõ CD-krõl is el tudnak indulni. Ha CD-n vagy DVD-n megvan a &os; telepítõje (akár megvettük, akár éppen magunk készítettük) és a számítógépünk tud CD-rõl vagy DVD-rõl rendszert indítani (a BIOS-ban van egy Boot Order vagy hozzá hasonló nevû beállítás), akkor kihagyhatjuk ezt a szakaszt. A &os; CD- és DVD image-ek kiírásával egy rendszerindításra alkalmas lemezt kapunk, amirõl minden további elõkészület nélkül telepíthetünk. A rendszerindító floppy lemezt az alábbi lépések mentén haladva tudjuk elkészíteni: A rendszerindító lemezek image-einek beszerzése A rendszerindító lemezek a telepítõeszköz floppies/ könyvtárában találhatóak, illetve letölthetõek az ftp://ftp.FreeBSD.org/pub/FreeBSD/releases/<architektúra>/<változat>-RELEASE/floppies/ helyrõl. Az <architektúra> és <változat> helyére természtesen írjuk be a telepíteni kívánt architektúrát és verziót. Így például a &os;/&arch.i386; &rel.current;-RELEASE rendszerindító lemezei az címrõl érhetõek el. A floppyk image-einek .flp kiterjesztésûek. A floppies/ könyvtár számos különféle image-et tartalmaz, ezek közül leginkább a telepítendõ &os; változat, valamint emellett olykor konkrétan a hardver határozza meg a használandót. Az esetek túlnyomó részében négy floppyra lesz szükségünk: boot.flp, kern1.flp, kern2.flp és kern3.flp. A lemezek image-eit illetõ legfrissebb információkat ugyanazon a könyvtáron belül szereplõ README.TXT állományban olvashatjuk (angolul). Az FTP-hez használt programunkat az image-ek letöltése során ne felejtsük el bináris (binary) átviteli módban használni. Egyes böngészõk hajlamosak ugyanis szöveges (text vagy ASCII) átviteli módot használni, ami viszont csak abból vehetõ észre, hogy nem tudjuk a lemezekrõl elindítani a rendszert. A floppyk elõkészítése Mindegyik letöltendõ image-hez elõ kell készíteni egy-egy hajlékonylemezt. Nagyon fontos, hogy ezek a lemezek teljesen hibátlanok legyenek. Errõl a legkönnyebben úgy gyõzõdhetünk meg, ha a lemezeket magunk formázzuk, és nem bízunk a különféle elõreformázott (preformatted) floppykban. A &windows;-ban található formázó segédprogram sem árul nekünk semmit a lemezeken található hibás részekrõl, egyszerûen csak rossznak (bad) jelöli meg és figyelmen kívül hagyja ezeket. Határozottan ajánljuk, hogy amennyiben a telepítésnek ezt a módját választjuk, mindig használjunk teljesen új floppykat. Ha megpróbáljuk telepíteni a &os;-t, és a telepítõprogram összeomlik, lefagy vagy bármilyen furcsaságot mûvel, elsõként mindenképpen a floppykra gyanakodhatunk. Ilyenkor írjuk ki az image-eket új lemezekre és próbálkozzunk újra a telepítéssel. Az image-ek kiírása a floppykra Az .flp kiterjesztésû állományok nem a lemezre másolható hagyományos állományok, hanem a lemezek teljes tartalmának képei, ezért ezeket egyszerûen nem másolhatjuk egyik lemezrõl a másikra. Az image-ek közvetlen lemezreírásához ehelyett kifejezetten erre a célra alkalmas eszközöket kell használnunk. DOS Azok számára, akik a floppykat &ms-dos;/&windows; rendszerû számítógépeken kívánják elkészíteni, mellékeltünk egy fdimage nevû segédprogramot. Ha a CD-meghajtónk betûjele például E: és a telepítõ CD-n található image-eket szeretnénk kiírni vele, akkor ezt a parancsot kell kiadnunk: E:\> tools\fdimage floppies\boot.flp A: Ezután ismételten adjuk ki az iménti parancsot minden egyes használni kívánt .flp állományra, azonban elõtte mindig tegyünk be egy újabb floppyt, és a ráírt image-ek neveivel folyamatosan címkézzük fel a lemezeket. A megadott parancsot természetesen mindig írjuk át a konkrét .flp állományok tényleges elérési útvonalainak megfelelõen. Ha nincs CD-nk, akkor az fdimage programot az &os; FTP oldalán található tools könyvtárból is letölthetjük. Amikor a lemezeket egy &unix; rendszeren készítenénk el (például egy másik &os; rendszeren), akkor a &man.dd.1; parancs is használható az image-ek közvetlen lemezreírásához. &os; alatt így néz ki a paraméterezése: &prompt.root; dd if=boot.flp of=/dev/fd0 &os;-n a /dev/fd0 az elsõ hajlékonylemezes meghajtóra hivatkozik (tehát az A: betûjelû meghajtóra). Ennek megfelelõen a /dev/fd1 jelenti a B: meghajtót és így tovább. Más &unix; változatok esetleg más neveket használhatnak a hajlékonylemezes meghajtók megnevezésére, ezért errõl érdemes ilyenkor tájékozódni az adott rendszerhez tartozó dokumentációban. Most már készen állunk a &os; telepítésére! A telepítés megkezdése Alapértelmezés szerint a telepítés egészen addig nem fog semmit sem írni a lemezekre, amíg a következõ üzenet fel nem bukkan: Last Chance: Are you SURE you want continue the installation? If you're running this on a disk with data you wish to save then WE STRONGLY ENCOURAGE YOU TO MAKE PROPER BACKUPS before proceeding! We can take no responsibility for lost disk contents! A szöveg fordítása: Utolsó esély: BIZTOSAN folytatni kívánja a telepítést? Ha olyan lemezre szeretne telepíteni, amelyen fontos adatok találhatóak, HATÁROZOTTAN JAVASOLJUK, hogy a továbblépés elõtt KÉSZÍTSEN RÓLUK MEGBÍZHATÓ BIZTONSÁGI MÁSOLATOT! Nem vállalunk semmilyen felelõsséget az elveszett adatokért! A telepítõbõl tehát a fenti, végsõ figyelmeztetés elõtt bármikor ki lehet lépni anélkül, hogy a merevlemezünkön levõ adatokat veszélyeztetnénk. Ha úgy érezzük, hogy valamit véletlenül rosszul állítottunk volna be a telepítés során, ekkor még minden komolyabb kár okozása nélkül kikapcsolhatjuk a számítógépünket. A rendszer indítása Rendszerindítás &i386;-on Kezdjünk egy kikapcsolt számítógéppel. Kapcsoljuk be a számítógépet. Az indulása során látnunk kell egy olyan opciót, amivel be tudunk lépni a rendszer beállításait tartalmazó menübe, avagy a BIOS-ba. Ezt többnyire a F2, F10, Del vagy a AltS lenyomásával érhetjük el. Ezek közül használjuk a képernyõn megjelenõ billentyûket. Elõfordulhat, hogy induláskor a számítógépünk semmilyen szöveget, csak egy képet mutat. Ilyenkor általában a Esc billentyû megnyomására eltûnik a kép és láthatóvá válnak a számunkra fontos üzenetek. Miután beléptünk a menübe, keressük meg azt a beállítást, amely a rendszerindításhoz használt eszközt határozza meg. Ennek a neve sokszor Boot Order (rendszerindítási sorrend) vagy valami hozzá hasonló. Itt mindenféle eszköz felsorolását találjuk: Floppy, CDROM, First Hard Disk (elsõ merevlemezes meghajtó) és így tovább. Ha a rendszerindításhoz korábban floppykat készítettünk elõ, gondoskodjunk róla, hogy itt a floppyra vonatkozó beállítást válasszuk ki. Amennyiben viszont CD-rõl akarjuk a telepítést elindítani, akkor helyette azt válasszuk. Ha bármilyen kétség merülne fel bennünk, keressük meg ezt a beállítást a számítógéphez és/vagy az alaplaphoz kapott kézikönyvben. Igényeink szerint végezzük el a beállítást, majd mentsük el és lépjünk ki. Most indítsuk újra a számítógépet. Ha a ban leírtak szerint rendszerindító lemezeket készítettünk, akkor ezek valamelyike lesz az elsõ rendszerindító lemez, valószínûleg az, amelyikre a boot.flp image tartalmát írtuk ki. Ezt a lemezt tegyük a meghajtóba. Ha CD-rõl indítjuk a telepítést, akkor kapcsoljuk be a számítógépet és az elindulása után igyekezzünk minél hamarabb betenni a lemezt a meghajtóba. Ha minden próbálkozásunk ellenére a számítógépünk a megszokott módon indul és a meglevõ operációs rendszert tölti be, akkor a következõkkel lehet a gond: A lemezeket nem raktuk be eléggé korán. Hagyjuk benn ezeket és próbáljuk meg ismét újraindítani a számítógépet. Nem állítottuk be jól a BIOS-t. Próbáljuk meg egészen addig újra végrehajtani az elõzõ lépést, amíg a megfelelõ beállítást el nem találjuk. A BIOS nem támogatja a kiválasztott eszközrõl történõ rendszerindítást. A &os; megkezdi az indulását. Ha CD-rõl indítjuk, akkor valami ehhez hasonlót fogunk látni (a konkrét verzióra vonatkozó adatokat itt most kihagytuk): Booting from CD-Rom... CD Loader 1.2 Building the boot loader arguments Looking up /BOOT/LOADER... Found Relocating the loader and the BTX Starting the BTX loader BTX loader 1.00 BTX version is 1.01 Console: internal video/keyboard BIOS CD is cd0 BIOS drive C: is disk0 BIOS drive D: is disk1 BIOS 639kB/261120kB available memory FreeBSD/i386 bootstrap loader, Revision 1.1 Loading /boot/defaults/loader.conf /boot/kernel/kernel text=0x64daa0 data=0xa4e80+0xa9e40 syms=[0x4+0x6cac0+0x4+0x88e9d] \ Amikor floppyról indítjuk a rendszert, ehhez hasonlóval találkozhatunk (itt sem szerepelnek most verzióadatok): Booting from Floppy... Uncompressing ... done BTX loader 1.00 BTX version is 1.01 Console: internal video/keyboard BIOS drive A: is disk0 BIOS drive C: is disk1 BIOS 639kB/261120kB available memory FreeBSD/i386 bootstrap loader, Revision 1.1 Loading /boot/defaults/loader.conf /kernel text=0x277391 data=0x3268c+0x332a8 | Insert disk labelled "Kernel floppy 1" and press any key... Kövessük a képernyõn megjelenõ utasítást (Helyezze be a "Kernel floppy 1" címkéjû lemezt és nyomjon meg egy billentyût...), tehát vegyük ki a boot.flp image-hez tartozó lemezt és tegyük be helyette a kern1.flp image-hez tartozó lemezt, majd nyomjuk le az Enter billentyût. Várjuk meg amíg a rendszer megkezdi az indulást az elsõ lemezrõl, majd az utasításoknak megfelelõen folyamatosan tegyük be a soron következõ lemezeket. Miután elindítottuk a rendszert floppyról vagy CD-rõl, a rendszerindítási folyamat be fogja hozni a &os; rendszertöltõjének menüjét:
&os; rendszerbetöltõ menüje
Várjuk ki a tíz másodperces szünetet vagy egybõl nyomjuk le az Enter billentyût. Rendszerindítás Alphán Alpha Kezdjünk egy kikapcsolt számítógéppel. Kapcsoljuk be a számítógépet és várjuk meg rendszerindító monitor parancssorát. Ha a ban leírtak szerint készítettünk rendszerindító lemezeket, akkor ezek valamelyike lesz majd a rendszer indításához használt elsõ lemez, valószínûleg az, amelyik a boot.flp image-et tartalmazza. Helyezzük ezt a lemezt a hajlékonylemezes meghajtóba és a rendszer indításához írjuk be a következõ parancsot (amennyiben szükséges, a DVA0-ról írjuk át benne a saját lemezes meghajtónk hivatkozását): >>>BOOT DVA0 -FLAGS '' -FILE '' Ha CD-rõl telepítünk, akkor tegyük a CD-t a meghajtójába és a telepítéshez megkezdéséhez írjuk be az alábbi parancsot (ha szükség lenne rá, írjuk át DKA0-t a saját CD-meghajtónk hivatkozására): >>>BOOT DKA0 -FLAGS '' -FILE '' A &os; megkezdi az indulását. Amennyiben floppyról indítjuk, hamarosan fel fog jönni a következõ üzenet: Insert disk labelled "Kernel floppy 1" and press any key... Kövessük az utasítást (Helyezze be a "Kernel floppy 1" címkéjû lemezt és nyomjon le egy billentyût...), tehát vegyük ki a boot.flp image-et tartalmazó lemezt és tegyük be helyette a kern1.flp image-et tartalmazó lemezt, majd zárjuk le a folyamatot az Enter lenyomásával. Akár floppyról, akár CD-rõl indítottuk a rendszert, a rendszeindítás folyamata elõbb-utóbb eljut ehhez a részhez: Hit [Enter] to boot immediately, or any other key for command prompt. Booting [kernel] in 9 seconds... _ Az üzenet fordítása: A közvetlen indításhoz nyomja le az [Enter] billentyût, vagy egy másik billentyût a paranccsor felhozásához. A [kernel] indítása 9 másodpercen belül... _ Várjuk tíz másodpercet vagy egyszerûen nyomjuk le az Enter billentyût. Ezzel elindul a rendszermag beállításait tartalmazó menü. Rendszerindítás &sparc64;-en A legtöbb &sparc64; alapú rendszert úgy állították be, hogy automatikusan lemezrõl induljon. A &os; telepítéséhez azonban hálózaton keresztül vagy CD-rõl kell indítanunk a rendszert, ezért módosítanunk kell a PROM (az OpenFirmware) beállításait. Mindehhez indítsuk újra a rendszert és várjuk meg, amíg feltûnik a rendszerindító üzenet. A konkrét üzenet nagyban függ a számítógép típusától, azonban valami ilyesmi lesz: Sun Blade 100 (UltraSPARC-IIe), Keyboard Present Copyright 1998-2001 Sun Microsystems, Inc. All rights reserved. OpenBoot 4.2, 128 MB memory installed, Serial #51090132. Ethernet address 0:3:ba:b:92:d4, Host ID: 830b92d4. Amikor megpróbálja a rendszert elindítani a lemezrõl, a PROM parancssorának bekéréshez nyomjuk le a billentyûzeten az L1 A vagy a StopA billentyûket, esetleg a soros konzolon keresztül küldjünk egy BREAK parancsot (például a &man.tip.1; vagy &man.cu.1; man oldalakon szereplõ ~# parancs használatával). Körülbelül így néz ki: ok ok {0} Ez a fajta parancssor csak az egy processzorral rendelkezõ rendszereken jelenik meg. Ez a fajta parancssor többprocesszoros (SMP) rendszereken jelenik meg, ahol a szám az éppen aktív processzor sorszámát jelöli. Most helyezzük a CD-t a meghajtóba, és a PROM parancssorában pedig gépeljük be boot cdrom parancsot. Az eszközkeresés eredményeinek vizsgálata A képernyõn megjelenõ utolsó pár száz sor mindig eltárolódik, késõbb tetszõlegesen átvizsgálhatóak. A puffer tartalmának átnézéséhez nyomjuk le a Scroll Lock billentyût, amivel bekapcsoljuk a korábban megjelent üzenetek közti visszalépést. Itt a nyílbillentyûk, vagy a PageUp és PageDown billentyûk használhatóak a kiírások átböngészéséhez. A Scroll Lock ismételt lenyomásával kiléphetünk ebbõl a módból. Tegyük most mi is ezt, és nézzük az összes olyan üzenetet, amely a rendszermag indulása során keletkezett. A ban látható szövegekhez hasonlóakat fogunk találni, habár ez a számítógépben található konkrét eszközöktõl függõen eltérõ lehet.
Példa az eszközkeresés eredményeire avail memory = 253050880 (247120K bytes) Preloaded elf kernel "kernel" at 0xc0817000. Preloaded mfs_root "/mfsroot" at 0xc0817084. md0: Preloaded image </mfsroot> 4423680 bytes at 0xc03ddcd4 md1: Malloc disk Using $PIR table, 4 entries at 0xc00fde60 npx0: <math processor> on motherboard npx0: INT 16 interface pcib0: <Host to PCI bridge> on motherboard pci0: <PCI bus> on pcib0 pcib1:<VIA 82C598MVP (Apollo MVP3) PCI-PCI (AGP) bridge> at device 1.0 on pci0 pci1: <PCI bus> on pcib1 pci1: <Matrox MGA G200 AGP graphics accelerator> at 0.0 irq 11 isab0: <VIA 82C586 PCI-ISA bridge> at device 7.0 on pci0 isa0: <iSA bus> on isab0 atapci0: <VIA 82C586 ATA33 controller> port 0xe000-0xe00f at device 7.1 on pci0 ata0: at 0x1f0 irq 14 on atapci0 ata1: at 0x170 irq 15 on atapci0 uhci0 <VIA 83C572 USB controller> port 0xe400-0xe41f irq 10 at device 7.2 on pci 0 usb0: <VIA 83572 USB controller> on uhci0 usb0: USB revision 1.0 uhub0: VIA UHCI root hub, class 9/0, rev 1.00/1.00, addr1 uhub0: 2 ports with 2 removable, self powered pci0: <unknown card> (vendor=0x1106, dev=0x3040) at 7.3 dc0: <ADMtek AN985 10/100BaseTX> port 0xe800-0xe8ff mem 0xdb000000-0xeb0003ff ir q 11 at device 8.0 on pci0 dc0: Ethernet address: 00:04:5a:74:6b:b5 miibus0: <MII bus> on dc0 ukphy0: <Generic IEEE 802.3u media interface> on miibus0 ukphy0: 10baseT, 10baseT-FDX, 100baseTX, 100baseTX-FDX, auto ed0: <NE2000 PCI Ethernet (RealTek 8029)> port 0xec00-0xec1f irq 9 at device 10. 0 on pci0 ed0 address 52:54:05:de:73:1b, type NE2000 (16 bit) isa0: too many dependant configs (8) isa0: unexpected small tag 14 orm0: <Option ROM> at iomem 0xc0000-0xc7fff on isa0 fdc0: <NEC 72065B or clone> at port 0x3f0-0x3f5,0x3f7 irq 6 drq2 on isa0 fdc0: FIFO enabled, 8 bytes threshold fd0: <1440-KB 3.5” drive> on fdc0 drive 0 atkbdc0: <Keyboard controller (i8042)> at port 0x60,0x64 on isa0 atkbd0: <AT Keyboard> flags 0x1 irq1 on atkbdc0 kbd0 at atkbd0 psm0: <PS/2 Mouse> irq 12 on atkbdc0 psm0: model Generic PS/@ mouse, device ID 0 vga0: <Generic ISA VGA> at port 0x3c0-0x3df iomem 0xa0000-0xbffff on isa0 sc0: <System console> at flags 0x100 on isa0 sc0: VGA <16 virtual consoles, flags=0x300> sio0 at port 0x3f8-0x3ff irq 4 flags 0x10 on isa0 sio0: type 16550A sio1 at port 0x2f8-0x2ff irq 3 on isa0 sio1: type 16550A ppc0: <Parallel port> at port 0x378-0x37f irq 7 on isa0 pppc0: SMC-like chipset (ECP/EPP/PS2/NIBBLE) in COMPATIBLE mode ppc0: FIFO with 16/16/15 bytes threshold plip0: <PLIP network interface> on ppbus0 ad0: 8063MB <IBM-DHEA-38451> [16383/16/63] at ata0-master UDMA33 acd0: CD-RW <LITE-ON LTR-1210B> at ata1-slave PIO4 Mounting root from ufs:/dev/md0c /stand/sysinstall running as init on vty0
Figyelmesen olvassuk át az üzeneteket, és bizonyosodjuk meg róla, hogy a &os; minden számunkra fontos eszközt felismert. Ha nem látunk egy eszközt, akkor azt valószínûleg nem találta meg. Egy saját rendszermag létrehozásával azonban fel tudunk ismertetni olyan eszközöket is, amelyek támogatása eredetileg nem szerepel a GENERIC rendszermagban. Ilyenek például a hangkártyák. A &os; 6.2 vagy késõbbi változataiban az eszközök felkutatása után a ban láthatóak következnek. Itt a nyílbillentyûk segítségével választhatjuk ki az országot (country), térséget (region) vagy csoportot (group). Az Enter lenyomása után pillanatok alatt beállítódik az országunknak és billentyûzetünknek megfelelõ kiosztás. Ha meg akarjuk ismételni az iménti beállítást, pillanatok alatt ki tudunk lépni a sysinstall programból.
Az ország kiválasztása
Kilépés a <application>sysinstall</application> programból
A telepítõprogram fõképernyõjén válasszuk ki a nyílbillentyûkkel az Exit Install (Kilépés a telepítésbõl) menüpontot. Erre a következõ üzenet fog megjelenni: User Confirmation Requested Are you sure you wish to exit? The system will reboot (be sure to remove any floppies/CDs/DVDs from the drives). [ Yes ] No Az üzenet fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges Valóban ki akar lépni? A rendszer ezt követõen újra fog indulni (ezért ne felejtsük el eltávolítani az összes floppyt, CD-t és DVD-t a meghajtókból)! [ Igen ] Nem Ha a CD-t bennhagyjuk a meghajtóban és a &gui.yes; választ adjuk, akkor a telepítõprogram még egyszer el fog indulni. Ha floppyról indítottuk volna a rendszert, az újraindítás elõtt vegyük ki a boot.flp image-et tartalmazó lemezt. A <application>sysinstall</application> bemutatása A sysinstall a &os; Projekt által fejlesztett telepítõprogram. Konzol alapú, menükre és képernyõkre oszlik, amelyeken a beállításokat és a telepítési folyamat irányítását tudjuk elvégezni. A sysinstall menürendszerét több más billentyû mellett legfõképpen a nyílbillentyûkkel, az Enter, Tab és a Szóköz billentyûkkel kezelhetjük. Ezek és az általuk elvégezhetõ feladatok részletes leírása a sysinstall használatáról szóló információk között található. Ennek megtekintéséhez elõször gyõzõdjünk meg róla, hogy a által illusztrált helyzetnek megfelelõen kiválasztottuk a Usage (Használat) menüpontot és a [Select] (Kiválaszt) feliratú gombon állunk, majd nyomjuk le az Enter billentyût. Ezt követõen megjelenik a menürendszer használatát bemutató leírás. Miután végigolvastuk, a fõmenübe az Enter billentyû lenyomásával tudunk visszajutni.
A <quote>Usage</quote> kiválasztása a <application>sysinstall</application> fõmenüjében
A dokumentációs menü kiválasztása A fõmenüben a nyílbillentyûkkel válasszuk a Doc feliratú menüpontot és nyomjuk meg az Enter billentyût.
A dokumentációs menü kiválasztása
Ezzel megjelenik a dokumentációs menü.
A <application>sysinstall</application> dokumentációs menüje
Feltétlenül olvassuk el az itt található leírásokat. A dokumentumok elolvasásához elõször válasszunk közülük a nyílbillentyûkkel, majd nyomjuk meg az Enter billentyût. A dokumentum elolvasása után az Enter lenyomásával tudunk visszatérni a dokumentációs menübe. A dokumentációs menübõl a fõmenübe úgy tudunk kilépni, ha a nyílbillentyûkkel kiválasztjuk az Exit (Kilépés) menüpontot és megnyomjuk az Enter billentyût. A billentyûkiosztás menüjének kiválasztása A billentyûzetkiosztás megváltoztatásához válasszuk ki a nyílbillentyûk segítségével a Keymap menüpontot a menübõl és nyomjuk meg az Enter billentyût. Erre természetesen csak akkor lesz szükségünk, ha nem szabványos vagy nem angol billentyûzetet használunk.
A <application>sysinstall</application> fõmenüje
A különbözõ billentyûkiosztásoknak megfelelõ menüpontok a fel/le nyílak és a Szóköz billentyû segítségével választhatóak ki. A Szóköz ismételt lenyomásával töröljük a választásunkat. A befejezéshez válasszuk ki a nyilakkal a &gui.ok; gombot és nyomjuk le az Enter billentyût. A mellékelt képen a lista egy része látható csupán. Ha a Tab billentyûvel a &gui.cancel; gombot választjuk, akkor az alapértelmezett billentyûkiosztást kapjuk és visszakerülünk a fõmenübe.
A <application>sysinstall</application> billentyûkiosztást beállító menüje
A telepítés beállításai tartalmazó képernyõ Válasszuk az Options (Beállítások) menüpontot, majd nyomjuk le az Enter billentyût.
A <application>sysinstall</application> fõmenüje
A <application>sysinstall</application> beállításai
Az itt szereplõ alapértelmezett értékek a legtöbb felhasználó számára minden további nélkül megfelelnek, nem szükséges a megváltoztatásuk. A kiadás neve (release name) mezõ értéke a telepítendõ verziótól függõen változhat. A kiválasztott mezõ rövid leírása a képernyõ alján, kékkel kiemelten jelenik meg. A Use Defaults (Az alapértelmezések használata) beállítás az alapértelmezésére állítja vissza az összes értéket. Az F1 lenyomásával elolvashatjuk a különbözõ beállításokhoz tartozó súgót. A Q billentyûvel visszatérhetünk a fõmenübe. Egy szabványos telepítés megkezdése A Standard (Szabványos) elnevezésû menüpont által felkínált telepítési módszer ajánlott a &unix;-szal vagy a &os; most ismerkedõk számára. A telepítés megkezdéséhez a nyilakkal válasszuk ki a Standard menüpontot, majd nyomjuk meg az Enter billentyût.
Egy szabványos telepítés megkezdése
Lemezterület lefoglalása Elsõ feladatunk lemezterületet foglalni a &os; számára, majd megcímkézni azt, hogy a sysinstall elõ tudja készíteni. Ehhez tisztában kell lennünk azzal, hogy a &os; milyen formában is keresi az adatokat a lemezünkön. A BIOS meghajtószámozása Egy témára különösen tekintettel kell lennünk mielõtt telepítenénk és beállítanánk a &os;-t a rendszerünkön, fõleg abban az esetben, ha több merevlemezünk is van. DOS Microsoft Windows Egy BIOS-függõ operációs rendszert, például &ms-dos;-t vagy &windows;-t futattó PC esetén a BIOS az operációs rendszer beleegyezésével képes elvonatkoztatni a lemezek megszokott sorrendjétõl. Ennek köszönhetõen a felhasználó nem csak az ún. primary master (elsõdleges master) merevlemezes meghajtótól tudja elindítani a rendszert. Ez kifejezetten kényelmes megoldás az olyan felhasználók számára, akik az elsõvel teljesen megegyezõ második merevlemez megvásárlásával kialakították a rendszerük egyszerû és egyben a legolcsóbb biztonsági mentését, amire a Ghost vagy XCOPY programokkal tudnak rendszeres másolatokat készíteni. Így, ha az elsõdleges meghajtó tönkremegy vagy vírus támadja meg, esetleg az operációs rendszer egy hiba miatt használhatatlanná teszi, akkor a BIOS-t utasíthatjuk a meghajtók logikai cseréjére és ezzel könnyen helyre tudjuk állítani. Olyan, mintha a ház felnyitása nélkül felcseréltük volna a lemezeket bekötõ kábeleket. SCSI BIOS A SCSI-vezérlõkkel szerelt drágább rendszerek gyakran tartalmaznak olyan BIOS-bõvítéseket, amelyeken keresztül a SCSI-lemezek ugyanígy tetszõlegesen átrendezhetõek, egészen hét meghajtóig. Az ilyen lehetõségek használatához szokott felhasználókat azonban könnyen csalódás érheti, amikor a &os; nem az elvárásaiknak megfelelõen cselekszik. A &os; ugyanis nem használja a BIOS-t és nem ismeri a BIOS logikai meghajtókiosztását. Ez meghökkentõ eredményekre vezethet, fõleg akkor, amikor paramétereiket tekintve a meghajtók fizikailag teljesen megegyeznek és ráadásul egymás másolatait tartalmazzák. A &os; telepítése elõtt mindig állítsuk vissza a BIOS-ban a meghajtók eredeti sorrendjét, és a használatához hagyjuk is így ezt a beállítást. Ha valamiért mégis meg kellene cserélnünk a meghajtókat, akkor ezentúl válasszuk a nehezebb utat: nyissuk ki a gépházat és kössük át a kábeleket, tegyük át a jumpereket mi magunk. Részlet Frédi és Vili különleges kalandjaiból: Vili fogott egy öreg Winteles számítógépet, hogy készítsen belõle egy &os;-s rendszert Frédinek. Vili ehhez beszerel egy SCSI-meghajtót, ami így nullás SCSI-egység lesz, majd telepíti rá a &os;-t. Frédi nekilát használni a rendszert, azonban pár nap elteltével tapasztalja, hogy az öregecske SCSI-meghajtó számos apróbb hibát jelez, és ezért szól Vilinek. Néhány nappal késõbb Vili eldönti, ideje pontot tenni az ügy végére, ezért a raktárban levõ SCSI-lemezek köztül elhoz az eredetivel egy teljesen megegyezõt. Az elõzetes felületellenõrzés eredményei szerint a meghajtó tökéletesen mûködik, ezért Vili beszerelni ezt a meghajtót a négyes SCSI-egységként, majd lemásolja a nullás meghajtó tartalmát a négyesre. Miután beszerelte a tökéletesen üzemelõ új meghajtót, Vili úgy határoz, ideje megkezdeni a használatát, ezért beállítja a SCSI BIOS-át, hogy a rendszer a nullás helyett ezentúl a négyes egységrõl induljon. A &os; elindul és mindenki örül. Frédi ezután folytatja megszokott munkáját, majd Vili és Frédi úgy gondolják, itt az ideje az újabb izgalmaknak — frissítsünk a &os; egy újabb változatára. Vili ekkor eltávolítja a nullás SCSI-egységet, mivel már egyébként is kezdett tönkremenni, és kicseréli egy másik teljesen azonos lemezes meghajtóra. Vili ezt követõen Frédi internetrõl letöltött varázslatos floppyjainak segítségével feltelepíti a &os; új verzióját az új nullás SCSI-egységre. A telepítés minden gond nélkül lezajlik. Frédi próbálgatja is a &os; új változatát néhány napig, és számára ez elegendõ bizonyíték ahhoz, hogy a munkahelyén is használja. Ideje hát átmásolni a régi munkáit, ezért Frédi csatlakoztatja a (korábbi &os; változat legfrissebb változatát tartalmazó) négyes SCSI-egységet. Frédin azonban hirtelen aggodalom tör ki, hiszen a négyes SCSI-egységen sehol sem találja munkája féltett eredményeit. Hova tûntek azok a komisz adatok? Amikor Vili másolatot készített az eredeti nullás SCSI-egységrõl a négyes SCSI-egységre, a négyes egység egy új klón lett. Amikor a rendszerindításhoz Vili átrendezte a meghajtókat a SCSI BIOS-ban, azzal csak magát csapta be, ugyanis a &os; továbbra is a nullás SCSI-egységrõl indult el! A BIOS által kiválasztott meghajtóról az effajta beállítások hatására ugyan behozható a rendszerindító és -betöltõ programok egy része, de amikor a &os; rendszermagja átveszi a vezérlést, a BIOS által meghatározott sorrendiség figyelmen kívül marad és a &os; visszatér a meghajtók eredeti rendezéséhez. Tehát ebben az esetben a rendszer továbbra is az eredeti nullás SCSI-egységrõl folytatja a mûködést, és Frédi összes adata itt található, nem pedig a négyes SCSI-egységen. A négyes SCSI-egységrõl futó rendszer illuziója így mindössze az emberi elvárások szüleménye. Örömmel említjük meg, hogy egyetlen byte-nyi adat sem sérült meg vagy pusztult el a jelenség felfedezése során. A korábbi nullás SCSI-egységet még sikerült megmenteni a szemétdombról és Frédi összes munkája visszakerült (és Vili most már el tud számolni nulláig). Habár a tanmesénkben SCSI-meghajtókról esett szó, ugyanez fennáll az IDE-meghajtókra is. Slice-ok létrehozása az FDisk használatával Itt még semmilyen változtatás nem kerül lemezre. Ha úgy érezzük, hogy valamit rosszul csináltunk és újra el akarjuk kezdeni a telepítést, a menük segítségével büntetlenül távozhatunk a sysinstallból és újra próbálkozhatunk, vagy az U billentyû lenyomásával aktiválhatjuk az Undo (Visszacsinál) funkciót. Ha véletlenül összezavarodtunk volna és nem találunk kilépési lehetõséget, akkor bármikor ki tudjuk kapcsolni a számítógépet. A sysinstallban a szabványos telepítés megkezdésekor az alábbi üzenet jelenik meg: Message In the next menu, you will need to set up a DOS-style ("fdisk") partitioning scheme for your hard disk. If you simply wish to devote all disk space to FreeBSD (overwriting anything else that might be on the disk(s) selected) then use the (A)ll command to select the default partitioning scheme followed by a (Q)uit. If you wish to allocate only free space to FreeBSD, move to a partition marked "unused" and use the (C)reate command. [ OK ] [ Press enter or space ] Az üzenet fordítása: Üzenet A most következõ menüben össze kell állítanunk a merevlemezünk DOS-szerû ("fdiskes") partícióit. Amennyiben egyszerûen csak át akarjuk adni az összes lemezterületet a FreeBSD számára (ezzel felülírva mindent, ami a kiválasztott lemezeken található), akkor az alapértelmezett partíció-kiosztás kiválasztásához használjuk az (A)ll (Mind), majd utána a (Q)uit (Kilépés) parancsokat. Ha viszont csak az éppen szabad területet szánjuk a FreeBSD-nek, lépjünk egy "unused" ("üres") feliratú partícióra és használjuk a (C)reate (Létrehozás) parancsot. [ OK ] [ Nyomja le az Enter vagy a Szóköz billentyût ] Az utasításnak megfelelõen nyomjuk le az Enter billentyût. Ezután a rendszermag által az eszközök felkutatása során megtalált összes merevlemezes meghajtót láthatjuk. A egy két IDE-lemezzel rendelkezõ rendszert mutat be, amelyeknek nevei rendre ad0 és ad2.
A meghajtó kiválasztása az FDisk számára
Feltûnhet, hogy itt nem szerepel az ad1. Vajon miért maradt ki? Képzeljük el, mi történne, ha két IDE-csatolós merevlemezünk lenne: az egyik az elsõ IDE-vezérlõn, a másik pedig a második IDE-vezérlõn lenne master. Ha a &os; a megtalálásuk szerint ad0 és ad1 nevekkel számozná ezeket, attól még minden remekül mûködhetne. Ha azonban beszerelnénk egy harmadik lemezt, például egy slave eszközt kapcsolnánk az elsõ IDE-vezérlõre, akkor már ez lenne a ad1, és ennek megfelelõen a korábban ad1 megnevezésû meghajtó pedig az ad2. Mivel az állományrendszerek felkutatására általában az eszközneveket (mint amilyen a ad1s1a) használják, ezért ilyenkor azt tapasztalhatnánk, hogy bizonyos állományrendszerek helytelenül jelennek meg, ezért meg kell változtatnunk a &os; ezeket érintõ beállításait. A probléma megoldására a rendszermag beállítható úgy, hogy az IDE-lemezeket a kapcsolódásuk szerint azonosítsa, ne pedig a megtalálásuk sorrendje szerint. Ezzel a kialakítással a második IDE-vezérlõn található master lemez mindig az ad2 eszköz lesz, tehát még olyankor is, amikor egyáltalán nincs a rendszerünkben ad0 vagy ad1 eszköz. Ez a beállítás alapértelmezés a &os; rendszermagjában, és ez magyarázza, hogy az iménti ábra miért csak ad0 és ad2 eszközöket mutat. Tehát a képen szereplõ számítógép mind a két IDE-vezérlõjének master csatornáján található egy-egy IDE-lemez, a slave csatornákon pedig nincs egy sem. Itt válasszuk ki azt a lemezt, amelyre a &os;-t telepíteni kívánjuk, majd nyomjuk meg a &gui.ok; gombot. Erre az által bemutatott képernyõvel elindul az FDisk. Az FDisk képernyõje három részre osztható. Az elsõ részben, amely a képernyõ felsõ két sorát foglalja össze, láthatjuk az éppen kiválasztott lemez adatait: a &os; szerinti nevét, a paramétereit és az összméretét. A második részben láthatjuk a lemezen megtalálható slice-okat: hol kezdõdnek (Offset) és hol érnek véget (End); mekkorák (Size); a &os; milyen névvel hivatkozik rájuk (Name); milyen leírás (Description) és altípus (Subtype) tartozik hozzájuk. A példában két kicsi üres slice-ot láthatunk, ami a PC-k lemezkiosztására jellemzõ. Ezenkívül felfedezhetünk egy nagyobb méretû FAT típusú slice-ot is, amely az &ms-dos; / &windows; világban szinte minden bizonnyal a C: betûjelet viseli, valamint egy kiterjesztett slice-ot is, amely az &ms-dos; / &windows; számára további meghajtókat is tartalmazhat. A harmadik részben az FDisk mûködtetésére használható parancsok láthatóak.
Átlagos Fdisk partíciók szerkesztés elõtt
A most következõ teendõink attól függenek, hogy miként is akarjuk felosztani a lemezünket. Ha az egész lemezt a &os; használatára áldozzuk (és amikor majd megerõsítjük a sysinstall számára a továbblépést, a lemezen így minden más adat törlõdni fog), akkor nyomjuk le az A billentyût, amely megfelel a Use Entire Disk (Az egész lemez használata) menüpontnak. A létezõ slice-ok eltávolításra kerülnek és helyettük megjelenik egy unused (üres) jelzésû kis méretû terület (elvégre PC-rõl beszélünk), valamint egy nagyobb slice a &os; számára. Ha így jártunk el, akkor válasszuk ki nyilakkal a frissen létrejött &os; slice-ot és az S billentyû lenyomásával jelöljük be indíthatónak (bootable). A képernyõ ekkor a által mutatotthoz fog erõsen hasonlítani. A Flags (Beállítások) oszlopban láthatjuk az A jelzést, amelybõl kiderül, hogy az adott slice aktív, tehát róla tud indulni a rendszer. Ha a &os; számára egy meglevõ slice törlésével szeretnénk helyet csinálni, akkor ehhez válasszuk ki nyílbillentyûkkel a használni kivánt slice-ot és nyomjuk le a D billentyût. Ezután nyomjuk le a C billentyût is, amire felbukkan a létrehozandó slice méretét kérdezõ ablak. Adjuk meg a számunkra megfelelõ méretet a számunkra megfelelõ formában, majd zárjuk le az Enter lenyomásával. Az ablakban szereplõ alapértelmezett érték a létrehozható lehetõ legnagyobb méretû slice-ot adja meg, ami vagy a legnagyobb összefüggõ üres terület, vagy pedig az egész merevlemez összterülete lehet. Ha már korábban készítettünk elõ helyet a &os;-nek (például egy &partitionmagic; vagy egy hozzá hasonló alkalmazás segítségével), akkor csak elegendõ az új slice létrehozásához megnyomnunk a C billentyût. Ekkor szintén megkérdezésre kerül a létrehozandó slice mérete.
Particíonálás az Fdisk <quote>Using Entire Disk</quote> funkciójával
Amikor befejeztük, nyomjuk le a Q billentyût. Ekkor a sysinstall elmenti a beállított értékeket, azonban a lemezre ekkor még nem kerülnek ki. A rendszerválasztó telepítése Mindezek után lehetõségünk nyílik telepíteni egy rendszerválasztót (boot manager). Általában véve akkor van szükségünk a &os; rendszerválasztójának telepítésére, ha: Egynél több meghajtónk van, és közülük nem az elsõ meghajtóra telepítjük a &os;-t. A &os;-t ugyanazon a lemezen más operációs rendszerek mellé telepítjük, és szeretnénk választhatóvá tenni, hogy a számítógép indításakor a &os; vagy a többi operációs rendszer induljon-e el. Amennyiben a &os; lesz az egyetlen operációs rendszer a gépünkön és az elsõ merevlemezes meghajtóra telepítjük, akkor a Standard (Szabványos) rendszerválasztó tökéletesen megteszi. Ha viszont a &os; indításához egy másik rendszerválasztót szeretnénk használni, válasszuk a None (Nincs) opciót. Válasszunk, majd nyomjuk le az Enter billentyût!
A <application>sysinstall</application> rendszerválasztókat tartalmazó menüje
Az F1 billentyû lenyomásán keresztül elérhetõ súgóképernyõn olvashatunk az egy merevlemezen több operációs rendszer használatával kapcsolatos problémákról. Slice-ok létrehozása egy másik meghajtón Ha egynél több meghajtónk van, a program a rendszerválasztó képernyõje után ismét visszatér a meghajtók kiválasztásához. Amennyiben a &os;-t egy másik meghajtóra is telepíteni szeretnénk, itt válasszuk ki azt és ismételjük meg vele az imént az FDisk programmal végzett felosztási folyamatot. Amikor a &os;-t nem az elsõ meghajtóra telepítjük, akkor a &os; rendszerválasztóját mind a két meghajtóra telepíteni kell.
Kilépés a meghajtóválasztó menübõl
A Tab billentyûvel tudunk váltani a legutoljára kiválasztott meghajtó, a &gui.ok; és a &gui.cancel; gombok között. A &gui.ok; gombra álláshoz nyomjuk le egyszer a Tabot, majd a telepítés folytatásához nyomjuk le az Enter billentyût. Partíciók létrehozása a <application>Disklabel</application> segítségével A következõ lépésként létre kell hoznunk partíciókat a frissen létrehozott slice-okban. Ne felejtsük el, hogy minden partíció rendelkezik egy a-tól h-ig terjedõ betûjellel, amelyek közül a b, c és d jelzésûeknek külön szerepe van, amire tekintettel kell lennünk. Bizonyos alkalmazások kedvelnek egyes partíciókiosztási sémákat, különösen az egynél több lemezen elhelyezkedõ partíciókat. Azonban az elsõ &os; telepítésünk során még nem annyira fontos koncentrálnunk a lemezünk hatékony felosztására. Sokkal inkább fontosabb, hogy elõször egyszerûen csak telepítsük a &os;-t és tanuljuk meg a használatát. Amikor már jobban ismerni fogjuk az operációs rendszert, a partíciók kiosztásának megváltoztatásához mindig újra tudjuk telepíteni a &os;-t. Ebben a sémában négy partíció szerepel — egy a lapozóállománynak és három az állományrendszereknek. Az elsõ lemez partícióinak kiosztása Partíció Állományrendszer Méret Leírás a / 512 MB Ez a rendszerindításhoz használt, más néven a gyökér állományrendszer (root filesystem). Minden további állományrendszer ehhez csatlakozik valahol. Ennek az állományrendszernek 512 MB méret elfogadható, mivel nem fogunk túlságosan sok adatot tárolni rajta, a &os; telepítõje is csak kb. 128 MB adatot fog ide pakolni. Az így fennmaradó lemezterület felhasználható átmeneti adatok tárolására, illetve a / könyvtárban helyet ad a &os; késõbbi változatainak terjeszkedéséhez is. b - RAM mérete x 2-3 A rendszer lapozóállománya a b partíción tárolódik. Itt a megfelelõ méret megválasztása egyfajta mûvészet, azonban minden esetben hasznosnak bizonyulhat, ha tudjuk, hogy méretnek mindig érdemes a fizikai avagy központi memória (RAM) méretének két, esetleg háromszorosát választani. Legyen mindig legalább 64 MB-nyi méretû lapozóállományunk, és ha 32 MB RAM-nál kevesebb van a számítógépünkben, akkor is legalább 64 MB-ra állítsuk be. Ha egynél több lemezünk van, mindegyikre rakhatunk lapozóállományt, ezzel a &os; mindegyikõjüket fel tudja használni lapozásra, amivel pedig gyakorlatilag felgyorsítja a folyamatot. Ilyenkor számoljunk úgy, hogy elõször meghatározzuk a teljes lapozóállomány méretét (például 128 MB), majd ezt elosztjuk a rendelkezésünkre álló lemezek számával (például kettõ). Ebbõl kiszámítható az egyes lemezeken elhelyezendõ lapozóállomány mérete, ami most a példánk szerint 64 MB lesz. e /var 256 MB-tl 1024 MB-ig A /var könyvtár foglalja magában az állandó változó naplóállományokat, valamint a többi, adminisztrációhoz használt állományt. Ezek többsége a &os; mindennapos mûködése közben folyamatosan íródnak vagy olvasódnak. Ha ezeket az állományokat egy külön állományrendszerre rakjuk, akkor ezzel segítünk a &os;-nek optimalizálni az ilyen állományok elérését anélkül, hogy ez hatással lenne a többi, más hozzáférési gyakorisággal bíró állományra. f /usr A lemez többi része (legalább 2 GB) Az összes többi állomány többnyire a /usr könyvtárban és annak alkönyvtáraiban helyezkedik el.
Az imént megadott értékeket csak példaként adtuk meg és csak a tapasztalt felhasználók számára ajánljuk. A többi felhasználónak inkább a partíciók automatikus kiosztását javasoljuk a &os; partíciószerkesztõjében található Auto Defaults opció használatával. Ha a &os;-t egynél több lemezre telepítjük, akkor a korábban megadott többi slice-ban is létre kell hoznunk partíciókat. Ezt legegyszerûbben úgy tehetjük meg, ha minden lemezen létrehozunk két partíciót: egyet a lapozóállománynak, egyet pedig az állományrendszernek. Több lemez partícióinak kiosztása Partíció Állományrendszer Méret Leírás b - Lásd a leírást Ahogy már korábban is említettük, szét tudjuk osztani a lapozóállományt a lemezek között. Habár az a partíció szabad, a hagyományok mégis azt diktálják, hogy a lapozáshoz használt terület maradjon a b partíción. e /diskn A lemez többi része A lemez fennmaradó része egyetlen nagy partícióval fedhetõ le. Ez az e partíció helyett lehetne minden további nélkül az a partíció, azonban a hagyományok szerint az a partíciónak a rendszer gyökér állományrendszerét (/) kell tartalmaznia. Nekünk ugyan nem kellene ezt a megszokást követnünk, azonban a sysinstall viszont így tesz, ezért ezzel a választással csak magunkkal teszünk jót. Az állományrendszer bárhová csatlakoztatható — ebben a példában a lemezeket rendre a /diskn könyvtárakhoz csatoltuk, ahol az n az adott lemez sorszáma. De itt természetesen más rendszert is követhetünk.
A partíciók elrendezésének kigondolása után most már létre is hozathatjuk ezeket a sysinstall segítségével. Ekkor a következõ üzenetet fogjuk látni: Message Now, you need to create BSD partitions inside of the fdisk partition(s) just created. If you have a reasonable amount of disk space (200MB or more) and don't have any special requirements, simply use the (A)uto command to allocate space automatically. If you have more specific needs or just don't care for the layout chosen by (A)uto, press F1 for more information on manual layout. [ OK ] [ Press enter or space ] Az üzenet fordítása: Üzenet Most létre kell hoznunk az fdiskkel nemrég elkészített partíciókban a BSD-s partíciókat. Ha van hozzá elegendõ helyünk (200 MB vagy több) és nincs semmilyen különleges elvárásunk, akkor egyszerûen csak osszuk fel automatikusan az (A)uto paranccsal. Amennyiben azonban ennél többre lenne szükségünk, vagy csak nincs szükségünk az (A)uto által felkínált sémára, az F1 lenyomására bõvebb információkat is kaphatunk a kézi kiosztás lehetõségeirõl. [ OK ] [ Nyomja le az Enter vagy a Szóköz billentyût ] Nyomjuk le a Enter billentyût a &os; partíciószerkesztõjének, avagy a Disklabel elindításához. A mutatja a Disklabel elsõ elindulásakor megjelenõ képet. A képernyõ három részre tagolható. A felsõ pár sorban a jelenleg használt lemez nevét láthatjuk, valamint azt a slice-ot, ami az általunk létrehozott partíciókat tartalmazza (itt a Disklabel a Partition name megnevezéssel hivatkozik a slice-ra). A képernyõn továbbá láthatjuk a slice-ban levõ szabad helyet is, vagyis azt a helyet, amely ugyan a slice-hoz tartozik, viszont még nem rendeltünk hozzá partíciót. A képernyõ közepén találhatóak az eddig már létrehozott partíciók, az általuk tartalmazott állományrendszerek, azok mérete és az állományrendszerek létrehozására vonatkozó különbözõ beállítások. A képernyõ alsó harmadában a Disklabel programban használható billentyûk felsorolása szerepel.
A <application>sysinstall</application> Disklabel partíciószerkesztõje
A Disklabel képes magától partíciókat készíteni a nekik megfelelõ alapértelmezett méretekkel. A partíciók automatikus méretét egy belsõ partícióméretezõ algoritmus számítja ki a lemez összmérete alapján. Próbáljuk most mi is ezt ki, és nyomjuk le az A billentyût. Ekkor a szerint illusztráltaknak megfelelõ képernyõt tapasztalhatunk. A használt lemez méretétõl függõen az alapértelmezett értékek megfelelõek lesznek vagy sem. Ez igazából nem számít, hiszen nem kell feltétlenül elfogadnunk az alapértelmezetten megállapított értékeket. Az alapértelmezett partícionálási sémában a /tmp könyvtár nem a / könyvtár része lesz, hanem saját partíciót kapott. Ezzel igyekszünk elkerülni, hogy a / partíció átmenetileg tárolt állományokkal teljen be.
A <application>sysinstall</application> Disklabel partíciószerkesztõje, alapértelmezett értékekkel
Ha nem az alapértelmezett partíciókat szeretnénk használni, és le akarjuk váltani ezeket a saját magunk által megadottakra, akkor a nyílbillentyûkkel válasszuk ki az elsõ partíciót és a törléséhez nyomjuk meg a D billentyût. Hasonlóan járjunk el az összes többi javasolt partíció törléséhez. Az elsõ (a, vagyis a / könyvtárként, azaz a gyökérként csatolt) partíció elkészítéséhez elõször gyõzõdjünk arról, hogy a felsõ sorban a megfelelõ slice van kiválasztva, majd nyomjuk meg a C billentyût. Ekkor az új partíció méretét kérdezõ párbeszédablak jelenik meg (lásd: ). Itt a méret a lemez blokkjainak számában adható meg, amit viszont M-mel lezárva megabyte-ban, G-vel gigabyte-ban vagy C-vel cilinderben is kifejezhetünk.
Szabad hely a gyökérpartíción
Az alapértelmezés szerint felkínált méret az egész slice-ot lefoglaló partíciót hoz létre. Amennyiben a korábbi példában tárgyalt partícióméreteket kívánjuk használni, akkor a Backspace billentyû használatával töröljük ki az így megadott értéket, és helyette gépeljük be, hogy 512M, ahogy ez a segítségével is látható. A bevitelt zárjuk a &gui.ok; gomb lenyomásával.
A gyökérpartíció méretének szerkesztése
Miután meghatároztuk a partíció méretét, a telepítõ megkérdezi, hogy a létrehozandó partícióban állományrendszer vagy lapozóállomány foglaljon-e helyet. Ennek a párbeszédablakját a mutatja. Mivel az elsõ partíciónk állományrendszert fog tartalmazni, ezért mindenképpen az FS paramétert válasszuk ki, majd nyomjuk meg az Enter billentyût.
A gyökérpartíció típusának kiválasztása
Végezetül, mivel egy állományrendszert hoztunk létre, meg kell mondanunk a Disklabelnek, hova csatlakoztassa. A hozzátartozó párbeszédablak a n látható. A gyökér állományrendszer csatlakozási pontja a /, ezért itt csak annyit adjunk meg, hogy / és zárjuk az Enter billentyû lenyomásával.
A gyökér csatlakozási pontjának megadása
A képernyõn látható lista ezután az újonnan létrehozott partíciónak megfelelõen frissül. A többi partícióra ugyanígy meg kell ismételnünk ezt a mûveletsort. Arra azonban figyeljünk, hogy a lapozásra használt partíciót létrehozásánál a szerkesztõ nem fogja megkérdezni a csatlakozási pontot, hiszen az ilyen típusú partíciókat sosem csatlakoztatjuk. A /usr, vagyis az utolsó partíció készítése során a slice fennmaradó részének lefoglalásához már nyugodtan meghagyhatjuk a felajánlott értéket. A &os; partíciószerkesztõjének utolsó képernyõje a n hasonlóhoz, habár az általunk választott értékek minden bizonnyal eltérnek. A mûvelet befejezéséhez nyomjuk le a Q billentyût.
A Disklabel partíciószerkesztõ
A telepítendõ összetevõk kiválasztása A terjesztések típusának kiválasztása A telepítendõ terjesztések típusa nagyban függ attól, hogy a rendszerünket mire szándékozzuk majd használni és mennyi szabad hely áll rendelkezésünkre. Az elõre megadott beállítások a lehetõ legkisebb konfiguráció telepítésétõl egészen a komplett rendszer telepítéséig terjednek. A &unix; és/vagy &os; világában még az új felhasználók számára szinte tökéletesen megfelelõnek bizonyulhat az egyik ilyen elõkészített beállítás kiválasztása. A terjesztések kiválogatása pedig általában a tapasztaltabb felhasználók számára lehet hasznos. Az F1 billentyûvel többet is megtudhatunk a terjesztések különbözõ típusairól és bennük található összetevõkrõl. Miután befejeztük a súgó áttanulmányozását, nyomjuk le az Enter billentyût, és ezzel visszatérünk a terjesztések kiválasztását tartalmazó menübe. Általános alapelv, hogy ha grafikus felületet szeretnénk használni, akkor az X-szel kezdõdõ terjesztési típusok közül válasszunk. Az X szerver és az alapértelmezett munkakörnyezet beállítását a &os; telepítése után tudjuk majd megtenni. A X szerver beállításáról részletesebben a ben olvashatunk. Az X11 alapértelmezett változataként az &xorg; kerül fel. Ha egy saját rendszermag építését is fontolgatjuk, akkor olyan terjesztést válasszuk, amiben a forráskód (kernel source) is megtalálható. A saját rendszermag építésének hátterérõl és mikéntjérõl lásd a et. Értelemszerûen a legsokoldalúbb rendszer az, amiben minden megtalálató. Így aztán, ha a lemezünk is megengedi, a nyilak és az Enter használatával válasszuk a All (Minden) opciót, ahogy azt az is mutatja. Ha viszont úgy érezzük, hogy ehhez nem eléggé nagy a lemezünk, akkor válasszuk az igényeinkhez jobban illeszkedõ típust. Sokat azonban ne üljünk a tökéletes megoldás kiötlésén, hiszen ezek a terjesztések még a telepítés befejezése után is hozzáadhatóak a rendszerünkhöz.
A terjesztések kiválasztása
A Portgyûjtemény telepítése Miután kiválasztottuk a nekünk megfelelõ terjesztést, a telepítõprogram felajánlja a &os; Portgyûjteményének (Ports Collection) telepítésének lehetõségét. A portok gyûjteménye a szoftverek telepítésének egyszerû és kényelmes módja. A Portgyûjtemény önmaga nem tartalmazza a szoftverek lefordításához szükséges forráskódot, hanem helyette csupán azokat az állományokat, amelyek a különbözõ külsõs programok letöltéséhez, fordításához és telepítéséhez kellenek. A ben megtalálhatjuk, miként is kell használni ezt a gyûjteményt. A telepítõprogram nem fogja ellenõrizni a kibontásához szükséges helyet, ezért csak abban az esetben válasszuk ezt a lehetõséget, ha mindenképpen elfér a merevlemezünkön. A &os; jelenlegi, &rel.current; változatában a Portgyûjtemény nagyjából &ports.size; helyet foglal el a lemezen. A &os; frissebb verzióiban nyugodtan feltételezhetünk ennél valamivel nagyobb értéket is. User Confirmation Requested Would you like to install the FreeBSD ports collection? This will give you ready access to over &os.numports; ported software packages, at a cost of around &ports.size; of disk space when "clean" and possibly much more than that if a lot of the distribution tarballs are loaded (unless you have the extra CDs from a FreeBSD CD/DVD distribution available and can mount it on /cdrom, in which case this is far less of a problem). The Ports Collection is a very valuable resource and well worth having on your /usr partition, so it is advisable to say Yes to this option. For more information on the Ports Collection & the latest ports, visit: http://www.FreeBSD.org/ports [ Yes ] No Az üzenet fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges Szeretné telepíteni a FreeBSD portjainak gyûjteményét? Ezen keresztül közel &os.numports; portolt szoftvercsomaghoz tudunk könnyedén hozzáférni, amelyek "tiszta" állapotukban nagyjából &ports.size; lemezterületünkbe kerülnek, ami a késõbbiekben valószínûleg majd növekedni fog, ahogy letöltjük a különbözõ szoftverekhez tartozó állományokat (hacsak nincs meg a FreeBSD valamelyik CD- vagy DVD alapú terjesztésének az összes lemeze, amelyeket a /cdrom könyvtárba csatlakoztatva el tudjuk ezeket érni, mert ekkor kevesebb gondunk lesz vele). A Portgyûjtemény egy nagyon értékes erõforrás, amelynek megéri helyet szentelni a /usr partíciónkon, ezért javasoljuk, hogy válassza az "Igen" opciót. A Portgyûjteményrõl és annak legújabb portjairól a http://www.FreeBSD.org/ports oldalon olvashat részletesebben. [ Igen ] Nem A Portgyûjtemény telepítéséhez a &gui.yes; gombot, ennek kihagyásához pedig a &gui.no; gombot válasszuk ki a nyilakkal, majd az Enter lenyomásával mehetünk tovább. Ekkor a kiválasztott terjesztések menüje fog újra megjelenni.
A terjesztések telepítésének megerõsítése
Ha elégedettek vagyunk a beállításokkal, válasszuk ki a nyilakkal az Exit menüpontot, gyõzõdjünk meg róla, hogy a &gui.ok; gombon állunk, majd nyomjuk le az Enter billentyût a folytatáshoz. A telepítés eszközének kiválasztása Ha CD-rõl vagy DVD-rõl telepítünk, akkor a következõ képernyõn a nyílbillentyûkkel válasszuk ki a Install from a CDROM or DVD (Telepítés CD-rõl vagy DVD-rõl) menüpontot. Ügyeljünk a &gui.ok; gomb kiválasztására is, majd a telepítés megkezdéséhez nyomjuk meg az Enter billenyût. A telepítés másfajta módszereinek alkalmazásához válasszuk ki a menüpontok közül a nekünk megfelelõt és kövessük a megjelenõ utasításokat. Az F1 billentyû lenyomására megjelenik az adott telepítõeszközhöz tartozó súgó. Innen az Enter lenyomása után térhetünk vissza a menühöz.
A telepítési eszköz kiválasztása
Telepítés FTP szerverrõl telepítés hálózat FTP Három FTP-s telepítési mód közül választhatunk: aktív, passzív vagy HTTP proxyn keresztül. Aktív FTP: Install from an FTP server (Telepítés FTP szerverrõl) Ezzel a beállítással az összes FTP-n keresztüli átvitel aktív módban történik. Ez tûzfalak esetén nem mûködik, de gyakran alkalmazható olyan régebbi FTP szerverek esetén, amelyek nem ismerik az passzív adatátvitelt. Ha (az alapértelmezett) passzív módban megakadna a kapcsolat, próbáljunk meg helyette az aktívat. Passzív FTP: Install from an FTP server through a firewall (Telepítés tûzfalon keresztül FTP szerverrõl) FTP passzív mód Ezzel a beállítással a sysinstall programot az FTP mûvelet végrehajtásakor a passzív mód használatára utasítjuk. Így át tudunk menni olyan tûzfalakon is, amelyek nem engedik a véletlenszerû TCP portokon érkezõ kapcsolatokat. FTP HTTP proxyn keresztül: Install from an FTP server through a http proxy (Telepítés HTTP proxyn keresztül FTP szerverrõl) FTP HTTP proxyn keresztül Ezzel a beállítással megmondhatjuk a sysinstall programnak, hogy (egy böngészõhöz hasonlóan) a HTTP protokollon keresztül használja az FTP mûveletek elvégzéséhez használt proxyt. Ennek a proxynak lesz a feladata az átadott kérések lefordítása és elküldése az FTP szervernek. Ennek köszönhetõen át tudunk menni olyan tûzfalakon is, amelyek egyáltalán nem engednek semmilyen FTP mûveletet, azonban tartozik hozzájuk egy HTTP proxy. Ilyenkor az FTP szerver beállításai mellett meg kell adnunk ezt a HTTP proxyt is. Az FTP szervert proxyn keresztül általában úgy érjük el, hogy a felhasználói név részeként egy @ jellel elválasztva megadjuk a ténylegesen elérni kívánt szerver nevét. A proxy szerver ezután helyettesíti a valódi szervert. Például tegyük fel, hogy a ftp.FreeBSD.org szerverrõl akarunk telepíteni az 1234 porton várakozó ize.minta.com proxy használatával. Ehhez lépjünk be a beállításokat tartalmazó menübe, állítsuk az FTP kapcsolathoz használt felhasználói nevet az ftp@ftp.FreeBSD.org értékre, majd jelszónak adjuk meg az e-mail címünket. Telepítési eszközként adjuk meg az FTP-t (vagy a passzív FTP-t, amennyiben a proxy ismeri) és a ftp://ize.minta.com:1234/pub/FreeBSD címet. Mivel az ftp.FreeBSD.org címrõl származó /pub/FreeBSD könyvtár a ize.minta.com szerveren keresztül érhetõ el számunkra, ezért lényegében arról a géprõl fogunk telepíteni (amely pedig a telepítõ kéréseire elhozza a ftp.FreeBSD.org szervertõl az állományokat). A telepítés véglegesítése Ezután ha óhajtjuk, megkezdhetjük a telepítést. Ez egyben az utolsó lehetõségünk a telepítés megszakítására és merevlemezünket érintõ változtatások érvénytelenítésére. User Confirmation Requested Last Chance! Are you SURE you want to continue the installation? If you're running this on a disk with data you wish to save then WE STRONGLY ENCOURAGE YOU TO MAKE PROPER BACKUPS before proceeding! We can take no responsibility for lost disk contents! [ Yes ] No Az üzenet fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges Utolsó esély: BIZTOSAN folytatni kívánja a telepítést? Ha olyan lemezre szeretne telepíteni, amelyen fontos adatok találhatóak, HATÁROZOTTAN JAVASOLJUK, hogy a továbblépés elõtt KÉSZÍTSEN RÓLUK MEGBÍZHATÓ BIZTONSÁGI MÁSOLATOT! Nem vállalunk semmilyen felelõsséget az elvesztett adatokért! [ Igen ] Nem A továbblépéshez válasszuk a &gui.yes; gombot és nyomjuk meg az Enter billentyût. A telepítés idõtartama a kiválasztott terjesztéstõl, a telepítésre használt eszköztõl és számítógépünk sebességétõl függ. A folyamat elõrehaladásáról üzenetek sorozata tájékoztat minket. A telepítés befejezése után a következõ üzenet jelenik meg: Message Congratulations! You now have FreeBSD installed on your system. We will now move on to the final configuration questions. For any option you do not wish to configure, simply select No. If you wish to re-enter this utility after the system is up, you may do so by typing: /usr/sbin/sysinstall. [ OK ] [ Press enter or space ] A szöveg fordítása: Üzenet Gratulálunk, sikeresen telepítette a FreeBSD rendszert a számítógépére! Most rátérünk az utolsó néhány kérdésre. A "Nem" választásával egyszerûen átugorhatjuk mindazt, amit nem szeretnénk beállítani. Ezt a segédprogramot a rendszer újbóli elindítása után a "/usr/sbin/sysinstall" parancs begépelésével tudjuk elérni. [ OK ] [ Nyomja le az Enter vagy a Szóköz billentyût ] Az Enter billentyû lenyomásával megkezdhetjük a telepítés utáni beállításokat. A &gui.no; gomb kiválasztásával és az Enter lenyomásával megszakíthatjuk a telepítést, így a rendszerünkön semmilyen változtatás nem történik. Ilyenkor a következõ üzenet jelenik meg: Message Installation complete with some errors. You may wish to scroll through the debugging messages on VTY1 with the scroll-lock feature. You can also choose "No" at the next prompt and go back into the installation menus to retry whichever operations have failed. [ OK ] Az üzenet fordítása: Üzenet A telepítés során hiba történt. A Scroll Lock használatával érdemes átnézni a VTY1 terminál megjelenõ üzeneteket. A következõ ablakban a "Nem" választásával vissza tudunk menni a telepítõmenühöz és megpróbálkozhatunk ismét a sikertelen mûveletek végrehajtásával. [ OK ] Ez az üzenet azért jelent meg, mert semmit sem sikerült telepíteni. Innen az Enter megnyomásával térhetünk vissza a fõmenübe, majd onnan tudunk kilépni a telepítõbõl. A telepítés után A sikeres telepítést különféle beállítások követik. Közülük az új &os; rendszer indítása elõtt bármelyik megismételhetõ a beállítások opcióit tartalmazó menü újbóli használatával, vagy pedig a telepítés után a sysinstall parancs kiadásával, majd a Configure (Beállítások) menüpont kiválasztásával. A hálózati eszközök beállítása A következõ képernyõ már nem jelenik meg, ha az FTP szerveren keresztüli telepítéshez korábban már beállítottuk a PPP kapcsolatot. Ez a korábbiakban említettek szerint állítható be. Ha többet szeretnénk megtudni a helyi hálózatokról (LAN), vagy a &os;-t átjáróként, illetve útválasztóként kívánjuk beállítani, olvassuk el az Egyéb haladó hálózati témák címû fejezetet. User Confirmation Requested Would you like to configure any Ethernet or SLIP/PPP network devices? [ Yes ] No Fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges Szeretnénk beállítani valamilyen Ethernet- vagy SLIP/PPP hálózati eszközt? [ Igen ] Nem A hálózati eszközeink beállításához válasszuk a &gui.yes; gombot, majd nyomjuk meg az Enter billentyût. Ellenkezõ esetben a &gui.no; gombbal mehetünk tovább.
Az Ethernet-eszköz kiválasztása
A beállítandó csatoló kiválasztásához használjuk a nyílbillentyûket és utána nyomjuk meg az Enter billentyût. User Confirmation Requested Do you want to try IPv6 configuration of the interface? Yes [ No ] Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Megpróbálkozik az IPv6 beállításával a csatolón? Igen [ Nem ] A példánkban szereplõ helyi hálózatban az aktuális internetes protokoll (IPv4) egyelõre megfelelõ, ezért válasszuk a &gui.no; gombot és nyomjuk meg az Enter billentyût. Amennyiben RA-szerveren keresztül egy már létezõ IPv6 hálózathoz csatlakozunk, akkor válasszuk a &gui.yes; gombot és nyomjuk meg az Enter billentyût. Ezt követõen az RA-szerverek felderítése kezdõdik meg, ami néhány másodpercig eltarthat. User Confirmation Requested Do you want to try DHCP configuration of the interface? Yes [ No ] Az üzenet fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges Megpróbálkozik a DHCP használatával a csatolón? Igen [ Nem ] Ha nincs szükségünk a DHCP (Dynamic Host Configuration Protocol, azaz a Dinamikus állomáskonfigurációs protokoll) használatára, akkor a &gui.no; gomb kiválasztásával majd az Enter lenyomásával továbbléphetünk. A &gui.yes; gomb kiválasztására elindul a dhclient nevû program, és amennyiben sikerrel jár, magától kitölti a hálózati beállításokra vonatkozó adatokat. Ennek részleteit a ben találhatjuk meg. Az alábbi hálózati beállító képernyõ mutatja a helyi hálózat átjárójaként használni kívánt Ethernet-eszköz konfigurációját.
Az ed0 hálózati beállítása
A Tab billentyûvel tudunk navigálni az adatlap mezõi között és kitölteni ezeket a megfelelõ információkkal: Host (Számítógépnév) A számítógépünk teljes neve, amely a példában most k6-2.example.com. Domain (Tartomány) Annak a tartománynak a neve, amelyben a számítógépünk a található. Ez itt konkrétan a example.com. IPv4 Gateway (IPv4-átjáró) A helyben nem elérhetõ célok megközelítésére használt gép IP-címe. Ezt a mezõt mindenképpen töltsük ki akkor, ha a számítógépünk valamilyen hálózatba van kötve. Azonban hagyjuk üresen, ha a számítógép a hálózat átjárója az internet felé. Az IPv4 átjárót más néven default gateway-nek (alapértelmezett átjárónak) vagy default route-nak (alapértelmezett útvonalnak) is nevezik. Name server (Névszerver) A helyi DNS (névfeloldó) szerverünk IP-címe. Ha nem található ilyen a helyi hálózatunkon, akkor az internet-szolgáltató DNS szerverének címét (a példában ez a 208.163.10.2) adjuk meg. IPv4 address (IPv4-cím) A csatoló IP-címe, amely az ábrán a 192.168.0.1. Netmask (Hálózati maszk) A helyi hálózatban használt címtartomány a 192.168.0.0 - 192.168.0.255, amihez a 255.255.255.0 hálózati maszk tartozik. Extra options to ifconfig (Az ifconfig további beállításai) Az ifconfig parancs adott csatolóra vonatkozó egyéb beállításai. Jelen esetünkben itt semmi sem szerepel. Miután végeztünk, a Tab billentyû lenyomásával válasszuk ki a &gui.ok; gombot és nyomjuk le az Enter billentyût. User Confirmation Requested Would you like to Bring Up the ed0 interface right now? [ Yes ] No A fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Aktiválja most az ed0 csatolót? [ Igen ] Nem A &gui.yes; gomb kiválasztásával, majd az Enter lenyomásával csatlakoztatjuk a számítógépet a hálózathoz, ami ezután használhatóvá válik. Ez azonban a telepítés számára nem jelent túlságosan sokat, hiszen ettõl függetlenül a számítógépet egyébként is újra kell majd indítanunk. Az átjáró beállítása User Confirmation Requested Do you want this machine to function as a network gateway? [ Yes ] No A fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Ezt a számítógépet hálózati átjáróként is használni akarja? [ Igen ] Nem Ha a számítógépet a helyi hálózat átjárójaként használni akarjuk gépek közti csomagok továbbítására, akkor válasszuk a &gui.yes; gombot és nyomjuk meg hozzá az Enter billentyût. Ha viszont ez a gép csupán a hálózat egy tagja, akkor válasszuk a &gui.no; gombot és a folytatáshoz nyomjuk meg az Enter billentyût. A hálózati szolgáltatások beállítása User Confirmation Requested Do you want to configure inetd and the network services that it provides? Yes [ No ] Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Beállítja az inetd démont és az általa felkínált hálózati szolgáltatásokat? Igen [ Nem ] Ha itt a &gui.no; gombot választjuk, akkor ezzel kikapcsoljuk a különbözõ szolgáltatásokat, például a telnetd démont. Ez azt jelenti, hogy a távoli felhasználók nem lesznek képesek a telnet program használatával belépni erre a számítógépre. A helyi felhasználók viszont továbbra is képesek lesznek távoli számítógépeket elérni a telnet segítségével. Az /etc/inetd.conf átírásával azonban ezek a szolgáltatások késõbb természetesen engedélyezhetõek. A foglalkozik a téma részleteivel. A &gui.yes; gomb választásával már a telepítés során beállíthatjuk a szolgáltatásokat. Ekkor egy további párbeszédablak is felbukkan: User Confirmation Requested The Internet Super Server (inetd) allows a number of simple Internet services to be enabled, including finger, ftp and telnetd. Enabling these services may increase risk of security problems by increasing the exposure of your system. With this in mind, do you wish to enable inetd? [ Yes ] No Fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges A fõ internetes kiszolgáló (az inetd) számos egyszerû internetes szolgáltatás, többek közt a finger, ftp és telnet elérését teszi lehetõvé. Ezen szolgáltatások engedélyezése azonban a felmerülõ biztonsági problémák kockázatát, mivel ezzel rendszerünket jobban kitesszük támadásoknak. Mindezek tudatában használni kívánja az inetd démont? [ Igen ] Nem A folytatáshoz válasszuk a &gui.yes; gombot. User Confirmation Requested inetd(8) relies on its configuration file, /etc/inetd.conf, to determine which of its Internet services will be available. The default FreeBSD inetd.conf(5) leaves all services disabled by default, so they must be specifically enabled in the configuration file before they will function, even once inetd(8) is enabled. Note that services for IPv6 must be separately enabled from IPv4 services. Select [Yes] now to invoke an editor on /etc/inetd.conf, or [No] to use the current settings. [ Yes ] No Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Az inetd(8) démonnak az elérhetõ internetes szolgáltatások megállapításához szüksége van a beállításait tartalmazó /etc/inetd.conf állományra. A FreeBSD-hez tartozó inetd.conf(5) állomány alapértelmezés szerint az összes szolgáltatást letiltja, ezért a mûködéséhez minden egyes szolgáltatást külön kell engedélyezni az említett állományban, még abban az esetben is, ha az inetd(8) démont korábban már engedélyeztük. Az IPv6 szolgáltatások az IPv4 szolgáltatásoktól külön engedélyezendõek. Az [ Igen ] választásával behívjuk az /etc/inetd.conf szerkesztését, míg a [ Nem ] választásával pedig az imént felvázolt beállításokat fogadjuk el. [ Igen ] Nem A &gui.yes; gomb kiválasztásával lehetõségünk nyílik szolgáltatásokat engedélyezni a sorok elején található # jel törlésével.
Az <filename>inetd.conf</filename> módosítása
Miután felvettük az összes használni kívánt szolgáltatást, az Esc billentyû lenyomásával elõhozhatjuk azt a menüt, ahol elmenthetjük a módosításainkat és kiléphetünk. Az SSH-n keresztüli bejelentkezés engedélyezése SSH sshd User Confirmation Requested Would you like to enable SSH login? Yes [ No ] Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Engedélyezi az SSH-n keresztüli bejelentkezést? Igen [ Nem ] A &gui.yes; gomb kiválasztása engedélyezi az OpenSSH-hoz tartozó &man.sshd.8; démont, aminek segítségével a számítógépünkre biztonságosan be tudunk jelentkezni távolról. Az OpenSSH részleteirõl lásd a t. Anonim FTP FTP anonim User Confirmation Requested Do you want to have anonymous FTP access to this machine? Yes [ No ] Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Hozzáférhetõ legyen ez a számítógép anonim FTP használatán keresztül? Igen [ Nem ] Az anonim FTP tiltása Az alapértelmezett &gui.no; gomb kiválasztásával és az Enter billentyû lenyomásával a jelszóval védett FTP hozzáféréssel rendelkezõ felhasználók továbbra is elérhetik a számítógépünket. Az anonim FTP engedélyezése Ha ezt választjuk, akkor anonim FTP kapcsolaton keresztül bárki hozzáférhet a számítógépünkhöz. Ebben az esetben azonban alaposan meg kell fontolnunk néhány biztonsági következményt. A beállítással járó kockázatokról az ben olvashatunk többet. Az anonim FTP bekapcsolásához a nyílbillentyûkkel válasszuk ki a &gui.yes; feliratú gombot és nyomjuk meg az Enter billentyût. Ekkor egy további párbeszédablak is megjelenik: User Confirmation Requested Anonymous FTP permits un-authenticated users to connect to the system FTP server, if FTP service is enabled. Anonymous users are restricted to a specific subset of the file system, and the default configuration provides a drop-box incoming directory to which uploads are permitted. You must separately enable both inetd(8), and enable ftpd(8) in inetd.conf(5) for FTP services to be available. If you did not do so earlier, you will have the opportunity to enable inetd(8) again later. If you want the server to be read-only you should leave the upload directory option empty and add the -r command-line option to ftpd(8) in inetd.conf(5) Do you wish to continue configuring anonymous FTP? [ Yes ] No Az üzenet fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges Az anonim FTP használatával a rendszer FTP szolgáltatásához hitelesítetlen felhasználók is hozzáférhetnek, amennyiben az aktív. A névtelen felhasználók az állományrendszernek csak egy részét érhetik el, valamint az alapbeállítások szerint a feltöltést egy külön erre a célra fenntartott könyvtárba végezhetik el. Az FTP szolgáltatás használatát külön engedélyeznünk kell az inetd(8) démon részérõl és az inetd.conf(5) állományban található ftpd(8) démon aktiválásával. Ha eddig még nem tettük volna meg, akkor az inetd(8) használatát késõbb még újra engedélyezhetjük. Ha csak letöltést kívánunk engedni, akkor hagyjuk a feltöltési könyvtárra vonatkozó paramétert üresen és az inetd.conf(5) állományban az ftpd(8) parancssorához adjuk hozzá az -r kapcsolót. Folytatja az anonim FTP beállítását? [ Igen ] Nem Az üzenet értesít minket arról, hogy az anonim FTP kapcsolatok engedélyezéséhez az FTP szolgáltatást az /etc/inetd.conf állományban is be kell majd kapcsolni, lásd . Válasszuk a &gui.yes; gombot és a folytatáshoz nyomjuk meg az Enter billentyût. Ekkor a következõ képernyõ jön elõ:
Az anonim FTP alapbeállításai
A beállítások kitöltése során a Tab billentyûvel mozoghatunk az adatmezõk között: UID (felhasználói azonosító) A névtelen FTP felhasználókhoz társított felhasználói azonosító. Az feltöltött állomány tulajdonosa ez az azonosító lesz. Group (csoport) A névtelen FTP felhasználók csoportja. Comment (megjegyzés) Ez a szöveg szerepel a felhasználónál az /etc/passwd állományban. FTP Root Directory (az FTP gyökere) Itt találhatóak az anonim FTP-n keresztül elérhetõ állományok. Upload Subdirectory (feltöltési könyvtár) A névtelen FTP felhasználók által feltöltött állományok ide kerülnek. Az FTP gyökere alapból a /var könyvtár lesz. Ha a becsült FTP-forgalom lebonyolításához itt nem rendelkezünk elegendõ hellyel, akkor az /usr könyvtárban található /usr/ftp alkönyvtár is beállítható az FTP gyökerének. Ha elfogadhatónak találjuk az értékeket, nyomjuk le az Enter billentyût a folytatáshoz. User Confirmation Requested Create a welcome message file for anonymous FTP users? [ Yes ] No Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Létre kíván hozni egy köszöntõ üzenetet tartalmazó állományt az anonim FTP felhasználók számára? [ Igen ] Nem A &gui.yes; választásával és az Enter megnyomásával az üzenet szerkesztéséhez egy szövegszerkesztõ fog elindulni.
Az FTP köszöntõ üzenetének szerkesztése
Ez az ee szövegszerkesztõ. Az üzenet átírásához használjuk a megadott utasításokat, de akár késõbb is módosíthatjuk ezt a kedvenc szövegszerkesztõnkkel. Ehhez a módosítandó állomány neve és helye a szerkesztõ képernyõjének alján olvasható. A kilépéshez az Esc lenyomására felbukkanó menüben alapból az a) leave editor (kilépés a szerkesztõbõl) menüpont érhetõ el, ezért itt az Enter lenyomásával léphetünk tovább. Az Enter ismételt lenyomásával elmenthetjük a módosításainkat. A hálózati állományrendszer beállítása A hálózati állományrendszer (Network File System, NFS) állományok közzétételét teszi lehetõvé hálózaton keresztül. Használata során egy számítógép beállítható szervernek, kliensnek vagy akár mindkettõnek. Ezzel kapcsolatban a ajánlott elolvasásra. Az NFS szerver User Confirmation Requested Do you want to configure this machine as an NFS server? Yes [ No ] A fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges Be akarja állítani NFS szervernek ezt a számítógépet? Igen [ Nem ] Ha nincs szükségünk a hálózati állományrendszer szerver részére, akkor válasszuk a &gui.no; gombot és nyomjuk le az Enter billentyût. Amennyiben a &gui.yes; gombot válasszuk, egy üzenet fogja közölni velünk, hogy létre kell hoznunk az exports állományt. Message Operating as an NFS server means that you must first configure an /etc/exports file to indicate which hosts are allowed certain kinds of access to your local filesystems. Press [Enter] now to invoke an editor on /etc/exports [ OK ] Az üzenet fordítása: Üzenet Az NFS szerver mûködtetéséhez elõször az /etc/exports állomány összeállításán keresztül meg kell adnunk, hogy milyen gépek milyen típusú hozzáféréssel rendelkezzenek a helyi állományrendszereinken. Az [Enter] lenyomására megkezdõdik az /etc/exports állomány szerkesztése. [ OK ] Az Enter billentyû lenyomásával továbbléphetünk. Ekkor az exports állomány létrehozására és szerkesztésére egy szövegszerkesztõ indul el.
Az <filename>exports</filename> szerkesztése
A exportálni kívánt állományrendszerek felsorolásához használjuk képernyõn a megadott utasításokat, vagy tegyük meg ezt késõbb az általunk választott szövegszerkesztõ segítségével. Ilyenkor ne felejtsük el megjegyezni az állomány képernyõ alján látható nevét és helyét. Amikor végeztünk, az Esc billentyûvel felhozható menüben alapból az a) leave editor (kilépés a szövegszerkesztõbõl) menüpont aktív, ezért itt a folytatáshoz egyszerûen nyomjuk le az Enter billentyût. Az NFS kliens Az NFS kliens beállításával NFS szerverekhez tudunk hozzáférni. User Confirmation Requested Do you want to configure this machine as an NFS client? Yes [ No ] Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Beállítja NFS kliensnek ezt a számítógépet? Igen [ Nem ] A nyílbillentyûkkel igényeinknek megfelelõen válasszuk a &gui.yes; vagy &gui.no; gombokat és utána nyomjuk meg az Enter billentyût. A rendszerkonzol beállításai Számos beállítás kapcsolódik a rendszerben található konzolok testreszabásához. User Confirmation Requested Would you like to customize your system console settings? [ Yes ] No Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Testreszabja a rendszerkonzol beállításait? [ Igen ] Nem A beállítások megtekintéséhez és megváltoztatásához válasszuk a &gui.yes; gombot és nyomjuk le az Enter billentyût.
A rendszerkonzol beállításai
A képernyõkímélõ beállítása egy gyakori opció. A nyilak használatával álljunk a Saver menüpontra, majd nyomjuk le az Enter billentyût.
A képernyõkímélõ beállításai
A nyilakkal válasszuk ki a használni kívánt képernyõkímélõt és nyomjuk meg hozzá az Enter billentyût. Ekkor a rendszerkonzol beállításait tartalmazó menü jelenik meg ismét. Az aktivizálódás ideje alapbeállítás szerint 300 másodperc. Ennek megváltoztatásához válasszuk ismét a Saver menüpontot. A képernyõkímélõ beállításait tartalmazó menüben a nyílbillentyûkkel válasszuk a Timeout (Idõkorlát) menüpontot és nyomjuk meg az Enter billentyût. Ekkor egy párbeszédablak jelenik meg:
A képernyõkímélõhöz tartozó idõkorlát beállítása
Miután megváltoztattuk az értéket, a rendszerkonzol beállításához a &gui.ok; gomb kiválasztásával, majd az Enter billentyû lenyomásával térhetünk vissza.
Kilépés a rendszerkonzol beállító menüjébõl
A Exit (Kilépés) választásával és az Enter lenyomásával folytathatjuk tovább a telepítés utólagos beállításait. Az idõzóna beállítása Ha kiválasztjuk számítógépünk számára a megfelelõ idõzónát, akkor lehetõvé tesszük, hogy magától elvégezze a helyi idõhöz kapcsolódó összes szükséges korrekciót és helyesen kezelje az idõzónákhoz kapcsolódó többi funkciót. A példában az Egyesült Államok keleti idõzónájában elhelyezkedõ számítógépet láthatunk. A mi beállításaink természetesen a saját földrajzi helyzetünktõl függenek. User Confirmation Requested Would you like to set this machine's time zone now? [ Yes ] No Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Beállítja most a számítógép idõzónáját? [ Igen ] Nem A &gui.yes; gomb és az Enter billentyû segítségével kiválaszthatjuk az idõzóna beállítását. User Confirmation Requested Is this machine's CMOS clock set to UTC? If it is set to local time or you don't know, please choose NO here! Yes [ No ] Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges A számítógép órája az egységes világidõhöz (UTC) van beállítva? Ha a helyi idõhöz vagy nem tudjuk, akkor itt válasszuk a NEM gombot! Igen [ Nem ] A számítógépünk órájának beállításának megfelelõen válasszuk a &gui.yes; vagy &gui.no; gombot, és nyomjuk meg az Enter billentyût.
A térség kiválasztása
A nyilakkal kiválasztható a megfelelõ térség, amit aztán az Enter billentyûvel tudunk lezárni.
Az ország kiválasztása
A megfelelõ ország a nyílbillentyûkkel, valamint az Enter billentyûvel választható ki.
Az idõzóna kiválasztása
A nekünk megfelelõ idõzóna a nyilakkal választható meg, amit ezután az Enter billentyûvel tudunk jóváhagyni. Confirmation Does the abbreviation 'EDT' look reasonable? [ Yes ] No Az üzenet fordítása: Megerõsítés Ezek szerint az 'EDT' elfogadható? [ Igen ] Nem Erõsítsük meg, hogy az idõzóna helyes-e. Ha rendbenlevõnek látszik, nyomjuk meg az Enter billentyût a folytatáshoz. Linux binárisok használata User Confirmation Requested Would you like to enable Linux binary compatibility? [ Yes ] No A fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Engedélyezi a Linux binárisok futtatását? [ Igen ] Nem A &gui.yes; gomb kiválasztásával és az Enter lenyomásával megengedjük, hogy a Linuxra készült szoftvereket futtassunk &os;-n. A telepítõ ennek biztosításához még további csomagokat is fel fog rakni. Ha FTP-n keresztül telepítünk, akkor a számítógépnek csatlakoznia kell az internetre. Ilyenkor elõfordulhat, hogy az FTP szerveren nem találhatóak meg a &linux; kompatibilitással kapcsolatos csomagok. Ezeket azonban késõbb is telepíthetjük. Az egér beállításai Ezen beállítás használatával egy háromgombos egérrel lehetõségünk adódik a konzol és a felhasználói programok között kivágni és bemásolni szövegeket. Kétgombos egér használata esetén nézzük meg a &man.moused.8; man oldalán, miként tudjuk emulálni a háromgombos mûködést. A következõ példa egy nem USB-s (tehát PS/2-es vagy soros portra csatlakozó) egér beállítását illusztrálja: User Confirmation Requested Does this system have a PS/2, serial, or bus mouse? [ Yes ] No Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Csatlakozik a rendszeréhez PS/2-es, soros vagy buszos egér? [ Igen ] Nem A PS/2, soros vagy buszos egér használatához válasszuk a &gui.yes; gombot, illetve az USB-s egérhez pedig a &gui.no; gombot, majd nyomjuk meg az Enter billentyût.
Az egér által használt protokoll típusának beállítása
A nyílbillentyûk használatával keressük ki a Type (Típus) menüpontot és nyomjuk le az Enter billentyût.
Az egér protokolljának beállítása
A példában használt egér típusa PS/2, ezért itt a alapértelmezés szerint felkínált Auto megfelelõ. A protokoll megváltoztatásához a nyilakkal válasszunk ki egy másikat. Ezután gondoskodjunk róla, hogy az &gui.ok; gombot választottuk ki és a kilépéshez nyomjuk meg az Enter billentyût.
Az egér portjának beállítása
A nyílbillentyûkkel válasszuk ki a Port menüpontot és nyomjuk meg az Enter billentyût.
Az egér portjának kiválasztása
Mivel a példában szereplõ rendszerhez egy PS/2 egér csatlakozik, ezért az alapértelmezett PS/2 menüpont megfelelõnek tûnik. A port megváltoztatásához használjuk a nyilakat, majd nyomjuk le az Enter billentyût.
Az egérdémon engedélyezése
Befejezésül a egérhez tartozó démon aktiválásához és kipróbálásához válasszuk ki a nyilakkal az Enable (Engedélyezés) menüpontot.
Az egérdémon kipróbálása
Próbáljuk mozgatni a képernyõn megjelenõ egérkurzort, és ellenõrizzük, hogy a kurzor a mozdulatainknak megfelelõen reagál-e. Ha mindent rendben találunk, akkor válasszuk a &gui.yes; gombot és nyomjuk le az Enter billentyût. Ellenkezõ esetben az egeret nem jól állítottuk be — válasszuk a &gui.no; gombot és kísérletezzünk tovább más beállításokkal. Az utólagos beállítások folytatásához válasszuk elõször az Exit (Kilépés) menüpontot, majd nyomjuk meg az Enter billentyût. Csomagok telepítése A csomagok elõre lefordított binárisokat tartalmaznak, és használatukkal igen kényelmesen tudunk szoftvereket telepíteni. Szemléltetés céljából most bemutatjuk az egyik ilyen csomag telepítését. Természetesen igény szerint más csomagokat is hozzávehetünk. A telepítés után a sysinstall parancs használható további csomagok telepítésére. User Confirmation Requested The FreeBSD package collection is a collection of hundreds of ready-to-run applications, from text editors to games to WEB servers and more. Would you like to browse the collection now? [ Yes ] No Az üzenet fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges A FreeBSD csomaggyûjteménye többezernyi azonnal használható alkalmazást tartalmaz, a szövegszerkesztõktõl a játékokon keresztül a WEBszervereken át szinte mindent. Át kívánja lapozni most ezt a gyûjteményt? [ Igen ] Nem A &gui.yes; kiválasztása és az Enter lenyomása után a csomagválasztó képernyõ következik:
A csomagok kategóriájának kiválasztása
Ekkor csak az adott telepítõeszközön elérhetõ csomagok fognak megjelenni. Az összes csomagot a All (Mind) menüpont kiválasztásával láthatjuk, vagy leszûkíthetjük ezt egy adott kategóriára is. Álljunk a kiválasztott kategóriához tartozó menüpontra és nyomjuk meg az Enter billentyût. Ezután egy menü fogja felsorolni az adott kategórián belül telepíthetõ csomagokat:
Csomag kiválasztása
A példában a bash parancsértelmezõt választottuk ki. Válogassunk kedvünkre a csomagok között, és álljunk a telepíteni kívántakra, majd a Szóköz billentyû lenyomásával jelöljük be ezeket. Minden egyes csomag rövid leírása a képernyõ bal alsó sarkában olvasható. A Tab billentyû segítségével mozoghatunk az utoljára kiválasztott csomag, az &gui.ok; és &gui.cancel; gombok között. Miután bejelöltük az összes telepítésre szánt csomagot, a csomagválasztó menübe úgy tudunk visszatérni, ha a Tab billentyûvel átváltunk az &gui.ok; gombra és megnyomjuk meg az Enter billentyût. Ezeken felül a bal és jobb nyilak használhatóak az &gui.ok; és &gui.cancel; gombok közti váltásra. Ugyanezzel a módszerrel választható ki az &gui.ok; gomb is, ami után az Enter billentyû megnyomásával visszajutunk a csomagválasztó menübe.
Csomagok telepítése
A nyilakkal és a Tab billentyûvel válasszuk ki az [ Install ] (Telepítés) gombot és nyomjuk meg az Enter billentyût. Ekkor meg kell erõsítenünk a csomagok telepítését:
Csomagok telepítésének megerõsítése
Az &gui.ok; kiválasztása majd az Enter billentyû lenyomása indítja el a csomagok telepítését. A telepítés befejezéséig különbözõ üzenetek fognak megjelenni. Figyeljünk az ilyenkor felbukkanó hibaüzenetekre! A beállítások véglegesítése a csomagok telepítése után folytatódik. Amennyiben egyetlen csomagot sem választottunk és szeretnénk továbblépni, akkor is az Install (Telepítés) gombot válasszuk. Felhasználók és csoportok felvétele A telepítés során legalább egy felhasználót érdemes hozzáadnunk a rendszerhez, mivel a rendszer használatához így nem kell root felhasználóként bejelentkezni. Általánosságban véve ahhoz egyébként is kicsi a gyökérpartíció, hogy root felhasználóként (rendszeradminisztrátorként) futtassunk rajta programokat, és gyorsan be is telik. A nagyobb veszélyt azonban itt olvashatjuk: User Confirmation Requested Would you like to add any initial user accounts to the system? Adding at least one account for yourself at this stage is suggested since working as the "root" user is dangerous (it is easy to do things which adversely affect the entire system). [ Yes ] No Felhasználói megerõsítés szükséges Szeretnénk mosta rendszerbe felvenni felhasználói fiókokat? Ebben a lépésben legalább egy felhasználó felvétele javasolt, hiszen "root" felhasználóként veszélyes dolgozni (mivel így könnyen tehetünk olyan dolgokat, amelyek káros hatással lehetnek rendszerünkre). [ Igen ] Nem Ezért válasszuk a &gui.yes; gombot és az Enter billentyû lenyomásával lépjünk tovább a felhasználók felvételéhez.
Felhasználók kiválasztása
A nyílbillentyûkkel válasszuk ki a User (Felhasználó) menüpontot és nyomjuk meg az Enter billentyût.
A felhasználó adatainak megadása
Amikor a Tab billentyûvel lépkedünk a kitöltendõ mezõk között, a képernyõ alsó részén az alábbi leírások magyarázzák az egyes mezõk tartalmát: Login ID (Bejelentkezési azonosító) Az új felhasználó bejelentkezési neve (kötelezõ). UID (Felhasználói azonosító) A felhasználó számszerû azonosítója (automatikusan létrejön, ha üresen hagyjuk). Group (Csoport) A felhasználó bejelentkezési csoportjának neve (automatikusan létrejön, ha üresen hagyjuk). Password (Jelszó) A felhasználó jelszava (óvatosan bánjunk ezzel a mezõvel!) Full name (Teljes név) A felhasználó teljes neve (megjegyzés). Member groups (További csoportok) A felhasználó ezen csoportoknak is tagja (tehát rendelkezik az engedélyeikkel). Home directory (Felhasználói könyvtár) A felhasználó saját könyvtára (ha üresen hagyjuk, az alapértelmezés szerint töltõdik ki). Login shell (Parancsértelmezõl) A felhasználó által használt parancsértelmezõ (ha üresen hagyjuk, az alapértelmezés szerint töltõdik, mint például /bin/sh). Az ábrán a bejelentkezés után használt parancsértelmezõt a /bin/sh parancsértelmezõrõl a /usr/local/bin/bash parancsértelmezõre változtattuk, így most a korábban telepített bash parancsértelmezõt fogjuk használni. Itt ne is próbáljunk nem létezõ parancsértelmezõt kiválasztani, hiszen ekkor nem tudunk majd bejelentkezni. A BSD világban egyébként a C shell a leggyakrabban használt, amelyet a /bin/tcsh megadásával választhatjuk ki. Az ábrán szereplõ felhasználót ezenkívül még a wheel csoportba is felvettük, aminek köszönhetõen képes lesz a rendszerünkben a root felhasználói jogaival rendelkezõ rendszeradminisztrátorrá válni. Amikor mindent megfelelõnek találunk, nyomjunk az &gui.ok; gombra és ekkor ismét a felhasználók és csoportok karbantartását tartalmazó menü jelenik meg:
Kilépés a felhasználók és csoportok menüjébõl
Csoportokat is létre tudunk hozni, amennyiben erre szükségünk lenne. Ez a rész a telepítés befejezése után továbbra is elérhetõ a sysinstall parancs segítségével. Amikor befejeztük a felhasználók hozzáadását, a nyilakkal válasszuk ki az Exit (Kilépés) menüpontot és a telepítés folytatásához nyomjuk meg az Enter billentyût. A <username>root</username> felhasználó jelszavának megadása Message Now you must set the system manager's password. This is the password you'll use to log in as "root". [ OK ] [ Press enter or space ] Fordítása: Üzenet Most meg kell adnia a rendszergazda jelszavát. Ezt a jelszót kell a "root" felhasználó bejelentkezésekor használni. [ OK ] [ Nyomja le az Enter vagy a Szóköz billentyût ] A root felhasználó jelszavának beállításához nyomjuk meg az Enter billentyût. A jelszót kétszer kell megadnunk. Felesleges megemlíteni, hogy gondoskodjunk arról az esetrõl is, ha véletlenül elfelejtenénk ezt a jelszót. Megemlítjük, hogy az itt begépelt jelszó nem lesz látható és a betûk helyett sem jelennek meg csillagok. New password: Retype new password : A jelszó sikeres megadása után a telepítés folytatódik. Kilépés a telepítõbõl Ha be szeretnénk még állítani egyéb hálózati szolgáltatást vagy valamilyen más konfigurációs lépést kívánunk még elvégezni, ezen a ponton megtehetjük vagy a telepítés után a sysinstall parancs kiadásával. User Confirmation Requested Visit the general configuration menu for a chance to set any last options? Yes [ No ] Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Végignézi még utoljára a beállításokat arra az esetre, ha véletlenül kihagytunk volna valamit? Igen [ Nem ] Ha a nyilakkal a &gui.no; gomnbot választjuk, majd megnyomjuk rajta az Enter billentyût, akkor visszatérünk a telepítõ fõmenüjébe.
Kilépés a telepítõbõl
Válasszuk ki a nyílbillentyûkkel a [X Exit Install] (Kilépés a telepítõbõl) gombot és nyomjuk meg az Enter billentyût. Ezután meg kell erõsítenünk kilépési szándékunkat: User Confirmation Requested Are you sure you wish to exit? The system will reboot (be sure to remove any floppies/CDs/DVDs from the drives). [ Yes ] No Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Valóban ki akar lépni? A rendszer ezt követõen újra fog indulni (ezért ne felejtsük el eltávolítani az összes floppyt, CD-t és DVD-t a meghajtókból)! [ Igen ] Nem Válasszuk a &gui.yes; gombot és ha floppyról indítottuk a rendszert, akkor azt vegyük ki a meghajtóból. A CD-meghajtó egészen az újraindítás megkezdéséig zárolt lesz, ezért csak ekkor tudjuk (gyorsan) kivenni a meghajtóból a lemezt. A rendszer újraindul, legyünk résen és figyeljük a megjelenõ hibaüzeneteket, errõl bõvebben lásd a ban. Tom Rhodes Írta: További hálózati szolgálatások beállítása A hálózati szolgáltatások terén csekély tapasztalattal rendelkezõ kezdõ felhasználók számára ijesztõ lehet ezek beállítása. A hálózatok és többek közt az internet kezelése napjaink modern operációs rendszereink, így a &os;-nek is az egyik fontos területe. Ezért nagyon hasznos ismernünk valamennyire a &os; által felkínált hálózati lehetõségeket. A telepítés közben ezért a felhasználónak tisztában kell lennie a rendelkezésére álló szolgáltatásokkal. A hálózati szolgáltatások olyan programok, amelyek a hálózat minden részérõl fogadnak adatokat. Mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy ezek a programok ne tehessenek semmilyen kárt. Sajnos a programozók sem tökéletesek, és az idõk során már elõfordult párszor, hogy a hálózati szolgáltatásokban maradtak hibák, amelyek kihasználásával a támadók rossz dolgokat tudtak csinálni. Ezért fontos, hogy csak is azokat a szolgáltatásokat engedélyezzük, amelyekre ténylegesen szükségünk van. Ha nem tudjuk eldönteni, akkor az a legjobb, ha egészen addig egyiket sem engedélyezzük, amíg valóban szükségünk nem lesz rájuk. A sysinstall újbóli elindításával vagy az /etc/rc.conf megfelelõ beállításával mindig tudunk új szolgáltatásokat aktiválni. A Networking (Hálózatok) menüpont kiválasztása után valami ilyesmit láthatunk:
A hálózati beállítások menüjének felsõ szintje
Ezek közül a Interfaces (Csatolók), vagyis az elsõ menüpontról korábban már szó esett a ban, ezért ez most nyugodtan kihagyható. Az AMD menüpont kiválasztásával engedélyezzük a BSD automatikus csatlakoztatásokért felelõs segédeszközét (AMD, az AutoMounter Daemon). Ezt általában az NFS protokollal (lásd lentebb) együtt szokás használni a távoli állományrendszerek automatikus csatlakoztatásához. Itt nincs szükség semmilyen különleges beállításra. A következõ sorban az AMD Flags (Az AMD beállításai) menüpont szerepel. Kiválasztása után az AMD beállításait bekérõ ablak fog felbukkani. Ez már számos alapértelmezett beállítást tartalmaz: -a /.amd_mnt -l syslog /host /etc/amd.map /net /etc/amd.map A kapcsolóval adjuk meg a csatlakozási pontok alapértelmezett helyét, amely ebben az esetben az /.amd_mnt. A kapcsolóval adjuk meg az alapértelmezett log (napló) állományt, habár a syslogd használata során az összes naplózási tevékenység a rendszer naplózó démonján fut majd keresztül. A /host könyvtárba fognak csatlakozni a távoli gépek exportált állományrendszerei, míg a /net könyvtárba a különbözõ IP-címekrõl exportált állományrendszerek kerülnek csatlakoztatásra. Az /etc/amd.map állomány tartalmazza az AMD exportjainak alapértelmezett beállításait. FTP anonim Az Anon FTP menüponton keresztül engedélyezhetjük az anonim FTP kapcsolatokat. A menüpont kiválasztásával számítógépünket egy anonim FTP szerverré tehetjük, azonban legyünk tekintettel a beállításhoz tartozó biztonsági veszélyekkel! A kiválasztásakor egy ablak tájékoztat minket a beállítás részleteirõl és felmerülõ biztonsági kockázatokról. A Gateway (Átjáró) menüpont használatával a korábbiakban tárgyaltak szerint állíthatjuk be számítógépünket hálózati átjárónak. Ugyanekkor a Gateway menüben nyílik lehetõségük kikapcsolni ezt a beállítást, amennyiben a telepítési folyamat korábbi lépései során véletlenül engedélyeztük volna. Az Inetd menüpont segítségével beállíthatjuk, vagy akár teljesen ki is kapcsolhatjuk a korábban tárgyalt &man.inetd.8; démont. A Mail (Levelezés) menüpontban beállíthatjuk a rendszer alapértelmezett MTA avagy levéltovábbító ügynökét (Mail Transfer Agent). Ennek hatására a következõ menü jelenik meg:
Az alapértelmezett MTA kiválasztása
Itt válaszhatunk, hogy a különbözõ levélküldõ rendszerek közül melyiket telepítsük alapértelmezettként. Egy ilyen alkalmazás lényegében nem több, mint egy levélküldésre használt szerver, amely továbbítja a rendszerben vagy az interneten található felhasználók számára a leveleket. A Sendmail választásával a &os; alapból felkínált megoldását, a népszerû sendmail szervert telepíthetjük. A Sendmail local (Helyi Sendmail) menüpont kiválasztásával szintén a sendmail lesz a telepítendõ levélküldõ szerver, azonban nem lesz képes az internetrõl érkezõ leveleket fogadni. Az itt felsorolt többi beállítás, tehát a Postfix és Exim, a Sendmail beállításához hasonlóan zajlik. Mind a kettõ elektronikus levelek kézbesítésére használható, azonban bizonyos felhasználók a sendmail helyett inkább ezek valamelyikét használják. Valamelyik vagy éppen semelyik levéltovábbító szerver kiválasztása után az NFS client (NFS kliens) beállítására vonatkozó menü jelentkezik. Az NFS client beállításával a rendszerünk NFS szerverekkel lesz képes kapcsolatba lépni. Egy ilyen NFS szerver az NFS protokoll segítségével a hálózaton keresztül elérhetõvé tesz állományrendszereket. Ha gépünk független, akkor nem fontos kiválasztanunk ezt a menüpontot. A rendszernek késõbb további beállításokra is szüksége lehet, amelyekrõl az ban olvashatunk részletesebben. Az NFS server (NFS szerver) menüpont kiválasztásával hozzájárulunk, hogy rendszerünk NFS szerverként üzemeljen. Ehhez meg kell adnunk az RPC, vagyis a távoli eljáráshívások kiszolgálásának elindításához szükséges adatokat is. Az RPC használatával a különbözõ kiszolgálók és programok között tudjuk vezérelni a kapcsolatot. A sorban az Ntpdate beállítása következik, ahol az idõszinkronizációhoz kapcsolódó opciókat találjuk. Kiválasztásakor az ábrán szereplõhöz hasonló menü fog megjelenni:
Az Ntpdate beállítása
Ebbõl a menübõl válasszuk ki a hozzánk legközelebb levõ szevert. Egy közeli szerver megadásával az idõszinkronizáció sokkalta pontosabbá válik, mivel a tõlünk távolabbi szerverek kapcsolatának késleltetése nagyobb lehet. A következõ beállítás az PCNFSD. Ennek kiválasztása során a Portgyûjteménybõl telepítésre kerül a net/pcnfsd csomag. Ez lényegében egy hasznos segédprogram, amellyel olyan operációs rendszerek számára tudunk hitelesítést szolgáltatni az NFS használata során, amelyek maguktól erre nem képesek, mint például a µsoft; &ms-dos; rendszere. A többi beállítás megtekintéséhez egy kicsit lejjebb kell haladnunk a listában:
A hálózati beállítások menüjének alsó szintje
Az &man.rpcbind.8; és &man.rpc.statd.8;, valamint az &man.rpc.lockd.8; segédprogramok mind a távoli eljáráshívásokhoz (Remote Procedure Call, RPC) használhatóak. Az rpcbind segédprogram az NFS szerverei és kliensei között felügyeli a kapcsolatot, ezért a használata az NFS szerverek és kliensek mûködéséhez elengedhetetlen. Az állapot figyeléséhez az rpc.statd démon felveszi a kapcsolatot a többi gépen futó rpc.statd démonokkal. A jelentett állapotok általában a /var/db/statd.status állományban találhatóak. Itt a következõként felsorolt elem az rpc.lockd, amelynek kiválasztásával állományzárolási szolgáltatásokat érhetünk el. Ezt többnyire az rpc.statd démonnal együtt alkalmazzák a zárolásokat kérõ gépek és a kérések gyakoriságának nyilvántartására. Míg ezekkel a beállításokkal gyönyörûen nyomon lehet követni a mûködést, az NFS szerverek és kliensek megfelelõ mûködéséhez nem kötelezõ a használatuk. Ahogy haladunk tovább a listában, a következõ elem a Routed, vagyis az útválasztásért felelõs démon lesz. A &man.routed.8; segédprogram a hálózati útválasztó táblázatokat tartja karban, felderíti az elérhetõ útválasztókat és kérésre bármelyik hozzá fizikailag csatlakozó gép számára átadja az általa nyilvántartott útválasztási adatokat. Ezt leginkább a helyi hálózat átjárójaként mûködõ számítógépek használják. Kiválasztásakor egy ablak fog rákérdezni a segédprogram helyére. Az itt alapból felkínált érték általában megfelelõ, ezért nyugtázhatjuk az Enter billentyû lenyomásával. Ezt követõen egy másik menü jelenik meg, ahol a routed beállításait adhatjuk meg. Itt alapértelmezés szerint a kapcsoló szerepel. A következõ sor az Rwhod beállításé, aminek kiválasztásával el tudjuk indíttatni az &man.rwhod.8; démont a rendszer elindítása során. Az rwhod segédprogram a rendszerüzeneteket a hálózaton idõközönként szétküldi vagy figyelõ (consumer) módban összegyûjti ezeket. Ennek pontosabb részleteit az &man.ruptime.1; és &man.rwho.1; man oldalakon találhatjuk meg. Az &man.sshd.8; démoné az utolsó elõtti beállítás. Ez az OpenSSH biztonságos shell szervere, melyet a szabványos telnet és FTP szerverek helyett ajánlanak. Az sshd szerver tehát két gép közti biztonságos, titkosított kapcsolatok létrehozására használható. A lista végén a TCP Extensions (TCP kiterjesztések) menüpontot találhatjuk. Segítségével a TCP RFC 1323 és RFC 1644 dokumentumokban leírt kiterjesztéseinek használatát engedélyezhetjük. Ezzel egyes gépek esetén felgyorsulhat a kapcsolat, azonban más esetekben pedig eldobódhat. Ez szerverek használatánál nem ajánlott, viszont független gépeknél kifizetõdõ lehet. Most, miután beállítottuk a hálózati szolgáltatásokat, lépjünk vissza a lista elején található X Exit (Kilépés) menüpontra és folytassuk a beállítást a következõ opcióval, vagy egyszerûen az X Exit kétszeri kiválasztásával, majd a [X Exit Install] (Kilépés a telepítõbõl) gomb lenyomásával lépjünk ki a sysinstall programból. A &os; indulása A &os;/&arch.i386; indulása Ha minden remekült ment, a képernyõn lentrõl felfelé gördülõ üzeneteket fogunk látni, majd a rendszer várni fog tõlünk egy bejelentkezési nevet. A kiírt üzeneteket között a Scroll Lock lenyomása után a PgUp és PgDn billentyûk használatával tudunk lapozni. A Scroll Lock ismételt lenyomásával visszatérünk a bejelentkezéshez. Nem minden esetben lesz látható az összes üzenet (a puffer végessége miatt), de miután bejelentkeztünk, ezeket a dmesg parancs kiadásával is megnézhetjük. Bejelentkezni a telepítéskor megadott felhasználói név/jelszó párossal tudunk (a példában ez most rpratt). Lehetõleg ne jelentkezzünk be root felhasználóként! A rendszer indításakor jellemzõen elõforduló üzenetek (a verzióra vonatkozó adatokat kihagytuk): Copyright (c) 1992-2002 The FreeBSD Project. Copyright (c) 1979, 1980, 1983, 1986, 1988, 1989, 1991, 1992, 1993, 1994 The Regents of the University of California. All rights reserved. Timecounter "i8254" frequency 1193182 Hz CPU: AMD-K6(tm) 3D processor (300.68-MHz 586-class CPU) Origin = "AuthenticAMD" Id = 0x580 Stepping = 0 Features=0x8001bf<FPU,VME,DE,PSE,TSC,MSR,MCE,CX8,MMX> AMD Features=0x80000800<SYSCALL,3DNow!> real memory = 268435456 (262144K bytes) config> di sn0 config> di lnc0 config> di le0 config> di ie0 config> di fe0 config> di cs0 config> di bt0 config> di aic0 config> di aha0 config> di adv0 config> q avail memory = 256311296 (250304K bytes) Preloaded elf kernel "kernel" at 0xc0491000. Preloaded userconfig_script "/boot/kernel.conf" at 0xc049109c. md0: Malloc disk Using $PIR table, 4 entries at 0xc00fde60 npx0: <math processor> on motherboard npx0: INT 16 interface pcib0: <Host to PCI bridge> on motherboard pci0: <PCI bus> on pcib0 pcib1: <VIA 82C598MVP (Apollo MVP3) PCI-PCI (AGP) bridge> at device 1.0 on pci0 pci1: <PCI bus> on pcib1 pci1: <Matrox MGA G200 AGP graphics accelerator> at 0.0 irq 11 isab0: <VIA 82C586 PCI-ISA bridge> at device 7.0 on pci0 isa0: <ISA bus> on isab0 atapci0: <VIA 82C586 ATA33 controller> port 0xe000-0xe00f at device 7.1 on pci0 ata0: at 0x1f0 irq 14 on atapci0 ata1: at 0x170 irq 15 on atapci0 uhci0: <VIA 83C572 USB controller> port 0xe400-0xe41f irq 10 at device 7.2 on pci0 usb0: <VIA 83C572 USB controller> on uhci0 usb0: USB revision 1.0 uhub0: VIA UHCI root hub, class 9/0, rev 1.00/1.00, addr 1 uhub0: 2 ports with 2 removable, self powered chip1: <VIA 82C586B ACPI interface> at device 7.3 on pci0 ed0: <NE2000 PCI Ethernet (RealTek 8029)> port 0xe800-0xe81f irq 9 at device 10.0 on pci0 ed0: address 52:54:05:de:73:1b, type NE2000 (16 bit) isa0: too many dependant configs (8) isa0: unexpected small tag 14 fdc0: <NEC 72065B or clone> at port 0x3f0-0x3f5,0x3f7 irq 6 drq 2 on isa0 fdc0: FIFO enabled, 8 bytes threshold fd0: <1440-KB 3.5" drive> on fdc0 drive 0 atkbdc0: <keyboard controller (i8042)> at port 0x60-0x64 on isa0 atkbd0: <AT Keyboard> flags 0x1 irq 1 on atkbdc0 kbd0 at atkbd0 psm0: <PS/2 Mouse> irq 12 on atkbdc0 psm0: model Generic PS/2 mouse, device ID 0 vga0: <Generic ISA VGA> at port 0x3c0-0x3df iomem 0xa0000-0xbffff on isa0 sc0: <System console> at flags 0x1 on isa0 sc0: VGA <16 virtual consoles, flags=0x300> sio0 at port 0x3f8-0x3ff irq 4 flags 0x10 on isa0 sio0: type 16550A sio1 at port 0x2f8-0x2ff irq 3 on isa0 sio1: type 16550A ppc0: <Parallel port> at port 0x378-0x37f irq 7 on isa0 ppc0: SMC-like chipset (ECP/EPP/PS2/NIBBLE) in COMPATIBLE mode ppc0: FIFO with 16/16/15 bytes threshold ppbus0: IEEE1284 device found /NIBBLE Probing for PnP devices on ppbus0: plip0: <PLIP network interface> on ppbus0 lpt0: <Printer> on ppbus0 lpt0: Interrupt-driven port ppi0: <Parallel I/O> on ppbus0 ad0: 8063MB <IBM-DHEA-38451> [16383/16/63] at ata0-master using UDMA33 ad2: 8063MB <IBM-DHEA-38451> [16383/16/63] at ata1-master using UDMA33 acd0: CDROM <DELTA OTC-H101/ST3 F/W by OIPD> at ata0-slave using PIO4 Mounting root from ufs:/dev/ad0s1a swapon: adding /dev/ad0s1b as swap device Automatic boot in progress... /dev/ad0s1a: FILESYSTEM CLEAN; SKIPPING CHECKS /dev/ad0s1a: clean, 48752 free (552 frags, 6025 blocks, 0.9% fragmentation) /dev/ad0s1f: FILESYSTEM CLEAN; SKIPPING CHECKS /dev/ad0s1f: clean, 128997 free (21 frags, 16122 blocks, 0.0% fragmentation) /dev/ad0s1g: FILESYSTEM CLEAN; SKIPPING CHECKS /dev/ad0s1g: clean, 3036299 free (43175 frags, 374073 blocks, 1.3% fragmentation) /dev/ad0s1e: filesystem CLEAN; SKIPPING CHECKS /dev/ad0s1e: clean, 128193 free (17 frags, 16022 blocks, 0.0% fragmentation) Doing initial network setup: hostname. ed0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 192.168.0.1 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 inet6 fe80::5054::5ff::fede:731b%ed0 prefixlen 64 tentative scopeid 0x1 ether 52:54:05:de:73:1b lo0: flags=8049<UP,LOOPBACK,RUNNING,MULTICAST> mtu 16384 inet6 fe80::1%lo0 prefixlen 64 scopeid 0x8 inet6 ::1 prefixlen 128 inet 127.0.0.1 netmask 0xff000000 Additional routing options: IP gateway=YES TCP keepalive=YES routing daemons:. additional daemons: syslogd. Doing additional network setup:. Starting final network daemons: creating ssh RSA host key Generating public/private rsa1 key pair. Your identification has been saved in /etc/ssh/ssh_host_key. Your public key has been saved in /etc/ssh/ssh_host_key.pub. The key fingerprint is: cd:76:89:16:69:0e:d0:6e:f8:66:d0:07:26:3c:7e:2d root@k6-2.example.com creating ssh DSA host key Generating public/private dsa key pair. Your identification has been saved in /etc/ssh/ssh_host_dsa_key. Your public key has been saved in /etc/ssh/ssh_host_dsa_key.pub. The key fingerprint is: f9:a1:a9:47:c4:ad:f9:8d:52:b8:b8:ff:8c:ad:2d:e6 root@k6-2.example.com. setting ELF ldconfig path: /usr/lib /usr/lib/compat /usr/X11R6/lib /usr/local/lib a.out ldconfig path: /usr/lib/aout /usr/lib/compat/aout /usr/X11R6/lib/aout starting standard daemons: inetd cron sshd usbd sendmail. Initial rc.i386 initialization:. rc.i386 configuring syscons: blank_time screensaver moused. Additional ABI support: linux. Local package initialization:. Additional TCP options:. FreeBSD/i386 (k6-2.example.com) (ttyv0) login: rpratt Password: Az RSA és DSA kulcsok generálása a lassabb gépeken sokág is eltarthat, habár ez mindig csak a friss telepítések utáni elsõ indításkor történik meg. A rendszer késõbbi indulásai ettõl már gyorsabbak lesznek. Ha X szervert is beállítottunk és választottunk hozzá egy alapértelmezett munkakörnyezetet, akkor ezt a parancssorból a startx kiadásával elindíthatjuk el. A &os;/&arch.alpha; indulása Alpha Ahogy a telepítés befejezõdõtt, az SRM konzolból valami ilyesmi begépelésével tudjuk elindítani a &os;-t: >>>BOOT DKC0 Ezzel utasítjuk a firmware-t, hogy indítsa el a rendszert a megadott lemezrõl. A &os; jövõbeni automatikus indításához használjuk az alábbi parancsokat: >>> SET BOOT_OSFLAGS A >>> SET BOOT_FILE '' >>> SET BOOTDEF_DEV DKC0 >>> SET AUTO_ACTION BOOT A rendszer indításakor megjelenõ üzenetek hasonló (de nem teljesen azonosak) lesznek az &i386; architektúrán induló &os; esetéhez. A &os; leállítása Fontos, hogy mindig szabályosan állítsuk le az operációs rendszert, ne kapcsoljuk ki csak úgy egyszerûen a számítógépünket! A leállításhoz elõször a su parancs kiadásával, majd itt a root jelszavának megadásával vegyük fel az ehhez szükséges rendszeradminisztrátori jogosultságokat. Ez viszont csak abban az esetben fog mûködni, ha a felhasználónk tagja a wheel csoportnak. Minden más esetben egyszerûen jelentkezzünk be root felhasználóként és használjuk a shutdown -h now parancsot. The operating system has halted. Please press any key to reboot. A fenti üzenet jelzi, hogy a leállító parancs kiadása után már kikapcsolhatjuk a számítógépet, vagy ha ehelyett egy billentyût nyomunk le, akkor a gép újraindul. A Ctrl Alt Del billentyûkombináció használatával is újra tudjuk indítani a rendszert, azonban ez normál mûködés közben nem ajánlott. Hibakeresés telepítés hibakeresés A most következõ szakaszban azokra a telepítés során felmerülõ problémákra próbálunk meg megoldásokat adni, amelyeket eddig már sokan jeleztek nekünk. Ezek mellett szerepel néhány kérdés és válasz is a &os; és az &ms-dos; vagy &windows; közös használatáról. Mit tegyünk ha valami nem mûködik A PC architektúra különféle korlátozásai miatt szinte lehetetlen 100%-ban megbízhatóvá tenni az eszközök felderítését, azonban ennek hibája kapcsán néhány dolgot még tenni tudunk. Ellenõrizzük a Hardware Notes (Hardverjegyzék) címû dokumentumban, hogy az adott hardvert a &os; valóban ismeri. Amennyiben a hardvereszközünket a rendszer ismeri, azonban még mindig jelentkeznek fagyások vagy egyéb gondok, készítenünk kell egy saját rendszermagot. Ezzel olyan eszközök támogatását is beépíthetjük a rendszermagba, amelyek eredetileg nem szerepelnek a GENERIC rendszermagban. A telepítéshez készített rendszerindító lemezeken található rendszermag a legtöbb eszközt a gyári IRQ, IO-cím és DMA csatorna beállításaik mentén próbálja felkutatni. Ha viszont a hardverünket átállítottuk, ennek megfelelõen módosítanunk kell a rendszermag beállításait és újra kell fordítanunk, hogy a &os; tudja, hol is keresse az eszközt. Olyan is adódhat, hogy egy nem létezõ eszköz keresése egy utána keresendõ másik, jelenlevõ eszköz felkutatását akadályozza meg. Ilyenkor az ütközõ meghajtókat le kell tiltani. Egyes problémák elkerülhetõek vagy csillapíthatóak a különbözõ hardverösszetevõk, különösen az alaplapi firmware frissítésével. Az alaplap firmware-jére sokszor csak BIOS-ként hivatkoznak, és a legtöbb alaplap- vagy számítógépgyártó honlapján találhatjuk meg ezeket, valamint a rájuk vonatkozó utasításokat. A legtöbb gyártó azonban erõsen tiltakozik az alaplapi BIOS-frissítések ellen, és csak indokolt esetekben, például kritikus javításoknál javasolják. A frissítés kimenetele lehet rossz is, aminek következménye a BIOS tartós károsodása. Az &ms-dos; és &windows; állományrendszereinek használata A &os; jelenleg nem támogatja a Double Space™ alkalmazással tömörített állományrendszereket, ezért a &os; csak úgy tud az adataihoz hozzáférni, ha elõtte kitömörítjük ezeket. Ezt a Start menü Programs (Programok) > System Tools (Rendszereszközök) menüjében található Compression Agent (Lemeztömörítés) elindításával tehetjük meg. A &os; támogatja az &ms-dos; alapú (gyakran csak FAT típusúnak nevezett) állományrendszereket. A &man.mount.msdosfs.8; parancs segítségével az ilyen rendszerek könnyedén becsatlakoztathatók a már létezõ könyvtárszerkezetbe, amivel így el tudjuk érni a tartalmát. A &man.mount.msdosfs.8; programot általában nem közvetlenül hívjuk meg, hanem az /etc/fstab vagy a &man.mount.8; segédprogram megfelelõ paraméterezésével. Az /etc/fstab állományban általában így néz ki egy ilyen sor: /dev/ad0sN /dos msdosfs rw 0 0 A mûvelet végrehajtásához a /dos könyvtárnak már léteznie kell. Az /etc/fstab pontos formátumával kapcsolatban a &man.fstab.5; man oldalt olvassuk el. Az &ms-dos; állományrendszerek esetében a &man.mount.8; parancsot többnyire így adjuk ki: &prompt.root; mount -t msdosfs /dev/ad0s1 /mnt Ebben a példában a &ms-dos; állományrendszer az elsõdleges merevlemez elsõ partícióján helyezkedik el. A mi helyzetünk ettõl eltérõ lehet, ezért ehhez vizsgáljuk meg a dmesg és mount parancsok kimeneteit. Segítségükkel elegendõ információt tudunk összeszedni a gépünkön található partíciók kiosztásáról. Elõfordulhat, hogy a &os; a többi operációs rendszertõl eltérõ módon számozza a slice-okat (vagyis az &ms-dos; partíciókat). Konkrétan: a kiterjesztett &ms-dos; partíciók általában nagyobb sorszámot kapnak, mint az elsõdleges &ms-dos; partíciók. Az &man.fdisk.8; segédprogram segíthet megállapítani, hogy mely slice-ok tartoznak a &os;-hez és melyek más operációs rendszerekhez. A &man.mount.ntfs.8; parancs használatával az NTFS partíciók hasonló módon csatlakoztathatóak. Kérdések és válaszok A rendszeren teljesen lemerevedik, amikor az indítás során eszközöket próbál megtalálni, vagy furcsán viselkedik a telepítés során, esetleg a floppy meghajtót nem is keresi. A &os; az i386, amd64 és ia64 platformokon az indítás közben az eszközök felderítésében erõsen építkeznek a rendszeren elérhetõ ACPI szolgáltatásra. Sajnos még mindig vannak hibák az ACPI meghajtóban, az alaplapokban és a BIOS-okban. A rendszerbetöltõ harmadik fokozatában viszont az hint.acpi.0.disabled megadásával kikapcsolható az ACPI használata: set hint.acpi.0.disabled="1" Ez a beállítás a rendszer minden egyes indításakor törlõdik, ezért a hint.acpi.0.disabled="1" bejegyzést fel kell vennünk a /boot/loader.conf állományba. A rendszerbetöltõ mûködésérõl részletesebben a ban olvashatunk. A &os; telepítése után elõször indítom el a merevlemezrõl a rendszert, a rendszermag betöltõdik és nekilát felkutatni a hardvereszközöket, azonban megáll a következõ üzenettel: changing root device to ad1s1a panic: cannot mount root Mi lehet a gond? Mit tegyek? Mit jelent a bios_drive:interface(unit,partition)kernel_name a rendszerindítás során megjelenõ súgóban? Ez egy régóta fennálló probléma olyan rendszerek esetén, ahol a rendszerindításhoz használt lemez nem az elsõ. A BIOS a &os;-tõl eltérõ sorszámozást használ, és az általa alkalmazott megfeleltetések megfejtése nehézkes. Amikor a rendszer indítására használt lemez nem az elsõ lemez a rendszerünkben, segítenünk kell a &os;-nek a megtalálásában. Két gyakori helyzet alakulhat ki, és mind a kettõben el kell árulnunk a &os;-nek, hogy hol található a rendszer indításához használható gyökér állományrendszer. Ezt a lemez BIOS-ban nyilvántartott sorszámának, típusának és a neki megfelelõ &os; szerinti lemezszám megadásával tehetjük meg. Az elsõ szituációban két IDE-lemezünk van, mind a kettõt masterként állítottuk be a hozzájuk tartozó IDE-buszokon, és a közülük a másodikról akarjuk indítani a &os;-t. A BIOS ezeket 0. és 1. lemezként látja, miközben a &os; pedig ad0 és ad2 eszközként. A &os; 1. BIOS-számozású lemezen van, amelynek a típusa ad és a &os; szerinti a 2 sorszámot viseli. Ezért ezt kell használnunk: 1:ad(2,a)kernel Ha az elsõdleges buszon van egy slave meghajtónk, akkor mindez nem szükséges (és valószínûleg rossz is). A második szituációban egy SCSI-lemezrõl akarjuk indítani a rendszert, miközben egy vagy több IDE-lemez is található a gépünkben. Ebben az esetben a &os; szerinti sorszám kisebb lesz, mint a BIOS szerinti. Ha tehát a két IDE-lemezünk mellett van még egy SCSI-lemez is, akkor annak a BIOS szerinti sorszáma 2, a típusa da és a &os; szerinti sorszáma pedig 0. Ennek megfelelõen a 2:da(0,a)kernel sorral tudjuk elárulni a &os;-nek, hogy a BIOS szerint 2. lemezrõl akarjuk indítani, amely a rendszerben található elsõ SCSI-lemeznek felel meg. Ha csak egy IDE-lemezünk van, akkor a sort kezdjük az 1: beírásával. Miután megtaláltuk a megfelelõ értékeket, a hozzá tartozó sort egy szövegszerkesztõ segítségével tegyük közvetlenül a /boot.config állományba. A &os; ezen állomány tartalmát fogja alapból felhasználni a boot: bekérésénél, hacsak másképpen nem utasítjuk. A telepítés után elõször próbálom meg elindítani a merevlemezrõl a &os;-t, azonban a rendszerválasztó mindig csak F? opciókat kínál fel, és a rendszer indítása sem halad tovább. A &os; telepítése során rosszul adtunk meg a partíciószerkesztõben a merevlemezhez tartozó geometriát. Menjünk vissza a partíciószerkesztõhöz és adjuk meg újra a merevlemezünk helyes geometriáját. Ennek használatához pedig a &os;-t is újra kell telepítenünk. Ha egyáltalán képtelenek vagyunk megállapítani a merevlemezhez tartozó geometriát, akkor próbáljuk meg ezt: a lemez elején hozzunk létre egy kis méretû DOS partíciót és rakjuk utána a &os;-t. Amikor a telepítõprogram észreveszi a DOS partíciót, megpróbálja magától kikövetkeztetni belõle a helyes geometriát, ami általában mûködik is. Ez a tanács ugyan már nem érvényes, de álljon itt felvilágosításként:
Ha teljesen egy &os; alapú szerver vagy munkaállomás kialakítására szánjuk a számítógépünket, és nem törõdünk a DOS-szal, Linuxszal és a többi operációs rendszerrel történõ (jövõbeli) kompatibilitással, használhatjuk akár az egész lemezt is (a partíciószerkesztõben ez az A opció). Ezzel egy olyan nem szabványos beállítást engedélyezünk, amivel a &os; elfoglalja a lemezt annak legelsõ szektorától a legutolsó szektoráig. Ilyenkor ugyan el tudunk tekinteni a geometriával kapcsolatos beállításoktól, azonban így a &os;-n kívül semmilyen más operációs rendszert nem tudunk majd futtatni a gépen.
A rendszer megtalálja a &man.ed.4; hálózati kártyámat, azonban folyamatosan hibát ad idõtúllépésre hivatkozva. Az említett kártya valószínûleg a /boot/device.hints állományban beállítottaktól eltérõ IRQ-t használ. A &man.ed.4; meghajtó alapértelmezés szerint nem használ szoftveres beállításokat (amiket DOS-ban az EZSETUP használatával adunk meg), viszont engedélyezhetjük, ha a kártyánál megadjuk az -l beállítást. Hardveresen ezt a kártyán levõ jumperek segítségével állíthatjuk be (ehhez változtassuk meg a rendszermag beállításait is, amennyiben szükséges), vagy a -l kapcsolón keresztül a hint.ed.0.irq="-l" megadásával utasíthatjuk a rendszermagot az IRQ szoftveres beállítására. Másik lehetõség, amikor a kártyánk a 9-es IRQ-t használja, amelyet általában megosztanak a 2-es IRQ-val, ami gyakori problémák forrása (különösen abban az esetben, amikor a VGA kártya a 2-es IRQ-t használja!) lehet. Lehetõleg ne használjuk a 2-es és 9-es IRQ-kat. Valentino Vaschetto Írta: Telepítési útmutató haladóknak Ebben a szakaszban megtudhatjuk, hogyan telepítsük a &os;-t speciális esetekben. A &os; telepítése billentyûzet vagy monitor nélkül telepítés fej nélküli (soros konzol) soros konzol A telepítés ezen fajtáját fej nélküli telepítésnek (headless install) hívják, mivel a gép, amire a &os;-t telepíteni akarjuk, nem rendelkezik monitorral vagy éppen még VGA kimenettel sem. Felmerülhet a kérdés: hogyan lehetséges mindez? A soros vonali konzol használatával! A soros konzol segítségével lényegében egy másik számítógép monitorját és billentyûzetét használjuk. Ennek megvalósításához elsõként kövessük a rendszerindító lemezek készítésének ban leírt lépéseit. Az így létrehozott lemezeket pedig az alábbi lépésekkel tehetjük képessé a soros konzolon keresztüli rendszerindításra: A rendszerindító lemezek átállítása soros konzolra mount Ha a létrehozott lemezekkel most csak egyszerûen elindítanánk a &os;-t, akkor a megszokott telepítési módban indulna el. Mi viszont azt akarjuk, hogy a telepítéshez a &os; a soros konzolon keresztül induljon el. Ehhez tegyük be és a &man.mount.8; paranccsal csatlakoztassuk &os; rendszerünkhöz a boot.flp image-et tartalmazó lemezt. &prompt.root; mount /dev/fd0 /mnt Most, miután csatlakoztattuk a lemezt, váltsunk az /mnt könyvtárra: &prompt.root; cd /mnt Itt fogjuk beállítani a lemezt a soros konzolon keresztüli indulásra. Létre kell hoznunk egy boot.config nevû állományt, amelybe a /boot/loader -h sor fog kerülni. Ezzel jelezzük a rendszerbetöltõnek, hogy a rendszerindítás során a soros konzolt akarjuk használni. &prompt.root; echo "/boot/loader -h" > boot.config Miután a lemezen sikeresen elvégeztük a szükséges beállítást, válasszuk le a &man.umount.8; parancs kiadásával: &prompt.root; cd / &prompt.root; umount /mnt Most már kivehetjük a lemezt a meghajtóból. A null-modem kábel csatlakoztatása null-modem kábel Össze kell kötnünk a két számítógépet egy null-modem kábellel. Nincs más teendõnk, mit összekapcsolni a két gép soros portjait. Itt a szokásos soros kábel nem mûködik, konkrétan null-modem kábelre van szükség, mivel benne néhány vezetéket máshogy kötöttek be. A telepítés indítása Most már ideje elkezdeni a telepítést. Tegyük a boot.flp image-et tartalmazó lemezt a fej nélkül telepítendõ gép meghajtójába és kapcsoljuk be. Kapcsolódás a fej nélküli gépre cu Ezután a &man.cu.1; parancs felhasználásával kapcsolódjunk rá a gépre: &prompt.root; cu -l /dev/cuad0 Ezzel készen is vagyunk! Innentõl a cu által megnyitott kapcsolaton keresztül tudjuk vezérelni a fej nélküli számítógépet. Hamarosan megkér minket a kern1.flp image-et tartalmazó lemez behelyezésére, majd megkérdezi a használt terminál típusát. Itt válasszuk ki a színes &os; konzolt (&os; color console) és folytassuk a telepítést a megszokott módon. Saját telepítõeszköz elkészítése Az ismétlések elkerülése végett a továbbiakban a &os; lemez a megvásárolható vagy a magunk által készített &os; CD-re vagy DVD-re vonatkozik. Adódhatnak olyan esetek, amikor létre kell hoznunk a &os; telepítésére használt saját eszközünket és/vagy forrásunkat. Ez lehet egy tetszõleges fizikai eszköz, például szalag, vagy bármilyen olyan forrás, ahonnan a sysinstall képes állományokat elérni, például egy FTP oldal vagy egy &ms-dos; partíció. Például: Egy &os; lemezünk van és több hálózaton kapcsolódó számítógépünk. Készíteni akarunk egy helyi FTP oldalt a &os; lemez felhasználásával, és így a hálózaton levõ gépre az internet helyett innen telepítjük a rendszert. Van egy &os; lemezünk, azonban a &os;-nek nem sikerült felismernie a CD/DVD-meghajtónkat, viszont az &ms-dos;/&windows;-nak igen. Felmásoljuk a &os; telepítéséhez használt állományokat ugyanazon a számítógépen található egyik DOS partícióra, majd a &os;-t ezekkel telepítjük. A gépben, amelyre telepíteni akarunk, nincs CD/DVD-meghajtó vagy hálózati kártya, viszont Laplink stílusú soros vagy párhuzamos kábellel hozzá tudunk kapcsolódni egy olyan számítógéprõl, amelyben viszont van. Készíteni akarunk a &os; telepítésére használható szalagot. Telepítõ CD készítése A &os; Projekt minden kiadás részeként architektúránként elérhetõvé tesz legalább két CD image-et (ISO image-et). Ha rendelkezünk CD-íróval, ezeket az image-eket fel-, illetve ki tudjuk írni (égetni) CD-re, és a &os; telepítésére tudjuk használni. Tehát ha van a kezünk ügyében CD-író és olcsón jutunk nagyobb sebességû interneteléréshez, akkor a &os; telepítésének ez a legkönnyebb módja. A megfelelõ ISO image-ek letöltése Ez egyes kiadások ISO image-ei letölthetõek a ftp://ftp.FreeBSD.org/pub/FreeBSD/ISO-IMAGES-architektúra/változat címrõl vagy annak legközelebbi tükrözésérõl. Az architektúra és változat részeket igényeinknek megfelelõen helyettesítsük. Az említett könyvtár általában a következõ lemezek image-eit tartalmazza: FreeBSD 6.<replaceable>X</replaceable> és 7.<replaceable>X</replaceable> ISO image-ek nevei és jelentései Állománynév Tartalma változat-RELEASE-architektúra-bootonly.iso Minden, ami ahhoz kell, hogy el tudjuk indítani a &os; rendszermagot és megkapjuk a telepítéshez szükséges alapokat. A telepítendõ állományokat ezután FTP-rõl vagy más ismert forrásból érjük el. változat-RELEASE-architektúra-disc1.iso Minden, ami a &os; telepítéséhez kellhet, valamint egy élõ állományrendszer (Live Filesystem), amelyet a sysinstall Repair (Helyreállítás) funkciójához tudunk használni. változat-RELEASE-architektúra-disc2.iso Annyi csomag, ami a lemezre csak felfér. változat-RELEASE-architektúra-docs.iso A &os; dokumentációja.
Le kell töltenünk az elsõ lemez vagy (ha elérhetõ) a bootonly lemez ISO image-einek egyikét. Akkor használjuk a bootonly jelzésû image-et, ha szélessávú interneteléréssel rendelkezünk. Segítségével el tudjuk kezdeni a &os; telepítését, és szükség szerint a port/csomagrendszer (lásd ) használatával csomagokat tudunk letölteni és telepíteni. Az elsõ lemez image-ét akkor érdemes használni, ha a &os; adott kiadásának telepítése mellett igényt tartunk valamennyi csomagra is. A további lemezek image-ei is hasznosak lehetnek, de nem feltétlenül kellenek a telepítéshez, fõleg abban az esetben, amikor gyors interneteléréssel rendelkezünk. A CD-k írása Ezután lemezekre kell írnunk a letöltött image-eket. Amennyiben ezt egy másik &os; rendszeren végezzük, ennek részleteirõl a számol be (különösen a és a leírása). Ha másik platformon végezzük ezt a mûveletet, akkor az adott platformon felkínált CD-író szoftverekkel kell dolgoznunk. Az image-ek szabványos ISO formátumúak, amelyet szinte az összes CD-író alkalmazás ismer. Ha kíváncsiak vagyunk egy saját &os; kiadás elkészítésére, olvassuk el a kiadások + url="&url.articles.releng.en;">kiadások szervezésérõl szóló cikket (angolul). Helyi FTP oldal létrehozása &os; lemezzel telepítés hálózat FTP A &os; lemezeken az FTP oldalakéhoz hasonló elrendezést találunk. Ez megkönnyíti a hálózatunkban található számítógépekhez a &os; telepítésére használható helyi FTP oldal létrehozását. Az FTP oldalnak otthont adó &os; számítógépen tegyük a CD-t a meghajtóba, majd csatlakoztassuk a /cdrom könyvtárba. &prompt.root; mount /cdrom Hozzunk létre egy anonim FTP hozzáférést az /etc/passwd állományban. A &man.vipw.8; segítségével tehát illesszük be a következõ sort az /etc/passwd állományba: ftp:*:99:99::0:0:FTP:/cdrom:/nonexistent Gondoskodjuk róla, hogy az FTP szolgáltatás engedélyezve legyen az /etc/inetd.conf állományban. Most már bárki, aki képes csatlakozni ehhez a számítógéphez, a telepítés típusának ki tudja választani az FTP-t. Az FTP oldalak menüjében válassza az Other (Egyéb) pontot, majd adja meg az ftp://gépnév címet. Ha az FTP-n csatlakozó kliensek rendszerindításhoz használt eszköze (általában a floppy) verziója nem egyezik meg tökéletesen a helyi FTP oldalon találhatóval, akkor a sysinstall nem engedi a telepítést. Ha a változatok nem hasonlóak és ezt felül akarjuk bírálni, akkor be kell lépnünk az Options (Beállítások) menübe, ahol át kell állítanunk a terjesztés nevét (distribution name) any (bármelyik)-re. A fenti megközelítés kizárólag csak egy tûzfallal védett helyi hálózaton javasolt. FTP szolgáltatás létrehozása az interneten (és nem a helyi hálózatunkban) levõ számítógépek számára különbözõ támadásoknak és egyéb kellemetlenségeknek teszi ki a számítógépünket. Határozottan javasoljuk, hogy ebben az esetben különösen ügyeljünk a biztonságra. Telepítõfloppyk létrehozása telepítés floppy Ha floppylemezrõl kellene telepítenünk (amit viszont semmiképpen sem ajánlanánk) egy nem támogatott hardvereszköz miatt, vagy mert egyszerûen szeretjük a dolgok nehezebbik oldalát megfogni, akkor ehhez elõször elõ kell készítenünk pár lemezt. Legalább annyi 1,44 MB-os lemezre van szükségünk, mint amennyire ráférnek a base (alapterjesztés) könyvtárban található állományok. Ha DOS-ban hozzuk létre ezeket a lemezeket, akkor a használatukhoz meg kell formázni ezeket az &ms-dos; FORMAT parancsával. &windows; használata esetén az Windows Explorerben (Intézõben) tudjuk megformázni a lemezeket (kattintsunk a jobb gombbal az A: meghajtóra, majd válasszuk a Format (Formázás) menüpontot). Ne bízzunk a gyárilag formázott (pre-formatted jelzésû) lemezekben! Menjünk biztosra és formázzuk meg mi magunk is lemezeket. A felhasználóinktól régebben számtalan olyan panasz érkezett, amely a helytelenül megformázott lemezbõl fakadt, ezért erre most kiemelten felhívjuk a figyelmet. A formázás abban az esetben sem bizonyul rossz ötletnek, ha egy másik &os; gépen gyártjuk le a lemezeket, habár nem kell mindegyik lemezre DOS állományrendszert tennünk. Helyette a bsdlabel és newfs parancsok használatával UFS állományrendszert is tehetünk rájuk, ahogy (1,44 MB méretû lemezek esetén) ezt az alábbi parancsok mutatják: &prompt.root; fdformat -f 1440 fd0.1440 &prompt.root; bsdlabel -w fd0.1440 floppy3 &prompt.root; newfs -t 2 -u 18 -l 1 -i 65536 /dev/fd0 Ezután a többi állományrendszerhez hasonlóan a lemezeket tudjuk csatlakoztati és írni. Miután megformáztuk a lemezeket, rájuk kell másolnunk az állományokat. A terjesztésekhez tartozó állományokat adott méretû darabokra szeleteltük, így kényelmesen ráférnek egy hagyományos 1,44 MB méretû floppyra. Menjünk végig az összes floppyn és mindegyikre pakoljuk fel a lehetõ legtöbb állományt egészen addig, amíg így az összes szükséges terjesztést össze nem szedtük. A floppykon minden terjesztés kerüljön egy hozzátartozó alkönyvtárba, például: a:\base\base.aa, a:\base\base.ab és így tovább. Az elsõ lemezre rá kell másolnunk a base.inf nevû állományt is, mivel ennek beolvasásával lesz képes kitalálni a telepítõ, hogy a terjesztések összeszedése és összefûzése során mennyi darabot keressen. Ahogy elérkezünk a telepítõeszköz kiválasztásához a telepítés folyamatában, ott válasszuk a Floppy menüpontot, majd utána kövessük a felbukkanó üzeneteket. Telepítés &ms-dos; partícióról telepítés MS-DOS partícióról Amikor egy &ms-dos; partícióról akarunk telepíteni, elõkészítés gyanánt másoljuk a terjesztésekhez tartozó állományokat a partícióra egy freebsd könyvtárba. Ez lesz például a c:\freebsd. Ebben a könyvtárban igyekezzük minél jobban megtartani a CD vagy az FTP oldal könyvtárszerkezetét, ezért erre a CD-rõl történõ átmásolásra a DOS xcopy parancsát javasoljuk. Például így tudjuk elõkészíteni a &os; legegyszerûbb változatának telepítését: C:\> md c:\freebsd C:\> xcopy e:\bin c:\freebsd\bin\ /s C:\> xcopy e:\manpages c:\freebsd\manpages\ /s A fentiekben feltételeztük, hogy ehhez a C: meghajtón elég szabad helyünk van, valamint az E: meghajtón érjük el a CD-t. Ha nincs CD-meghajtónk, az ftp.FreeBSD.org címrõl letölthetjük a terjesztésket. Minden egyes terjesztés külön könyvtárban található, tehát például a base (alap) terjesztés az &rel.current;/base/ könyvtárban található. Mindegyik telepítendõ terjesztést (ami még elfér) másoljuk át az &ms-dos; partíció c:\freebsd könyvtárába — a telepítéshez egyébként egyedül a BIN terjesztés szükséges. Telepítõszalag létrehozása telepítés QIC/SCSI-szalagról Valószínûleg a szalagos módszer a legegyszerûbb, egyfajta élõ FTP-s vagy CD-s telepítés. A telepítõprogram arra számít, hogy a szalagon az állományok egymás után helyezkednek el. Tehát miután beszereztük a nekünk kellõ terjesztésekhez tartozó összes állományt, egyszerûen vegyük fel ezeket a szalagra: &prompt.root; cd /freebsd/distdir &prompt.root; tar cvf /dev/rwt0 dist1 ... dist2 Mielõtt telepítenénk, ellenõrizzük, hogy legyen elég helyünk valamelyik (a telepítés során majd kiválasztható átmeneti) könyvtárban ahhoz, hogy az itt létrehozott szalag teljes tartalma elférjen benne. Mivel a szalagok csak szekvenciálisan érhetõek el, ezért ennél a módszernél jó sok ideiglenes tárhelyre lesz szükségünk. A telepítés megkezdése után a szalagnak már azelõtt a meghajtóban kell lennie, hogy rendszerindító floppyról elindítanánk a rendszert, máskülönben nem találja meg. Mielõtt hálózatról telepítenénk telepítés hálózat soros (SLIP vagy PPP) telepítés hálózat párhuzamos (PLIP) telepítés hálózat Ethernet Háromféle hálózati telepítési mód létezik: Ethernet (szabványos Ethernet-vezérlõvel), soros port (SLIP vagy PPP) vagy párhuzamos port (PLIP (laplink kábel)). Valószínûleg az Ethernet-csatlakozó választásával érjük el a leggyorsabb hálózati telepítést. A &os; ismeri a legtöbb PC-s Ethernet kártyát. Az ismert kártyák (és a hozzájuk tartozó beállítások) a &os; egyes kiadásának hardverjegyzékében (Hardware Notes) találhatóak meg. Amennyiben egy támogatott PCMCIA Ethernet kártyát használunk, mindig a laptop bekapcsolása elõtt helyezzük be! A &os; telepítés közben sajnos nem támogatja a PCMCIA kártyák menetközbeni behelyezését. Ezenkívül még ismernünk kell a hálózaton kapott IP-címünket, az általa használt címosztály hálózati maszkját, a gépünk nevét. Ha PPP kapcsolaton keresztül telepítünk és nincs statikus IP-címünk, akkor minden bizonnyal az internet-szolgáltatónktól kaptunk egyet dinamikusan. A konkrét hálózati beállításokat a hálózatunk rendszergazdájától is érdemes megkérdezni. Ha a hálózaton levõ többi gépre névvel és nem IP-címmel hivatkozunk, akkor szükségünk lesz még egy név(feloldó) szerverre és az internet eléréséhez egy átjáró címére is (ha PPP-t használunk, ez a szolgáltatónk IP-címe lesz). Ha FTP-rõl HTTP proxy használatával telepítünk, akkor a proxy címe is kelleni fog. Ha magunktól nem vagyunk képesek ezekre a kérdésekre válaszolni, akkor az ilyen típusú telepítés megkezdése elõtt tényleg segítséget kell kérnünk egy rendszergazdától vagy az internet-szolgáltatónktól. A SLIP támogatás inkább primitív, és elsõsorban csak kötött kapcsolatokra korlátozódik, mint például egy laptop és egy másik számítógép közti soros összekötettetés. A kapcsolatnak annyiban kell kötöttnek lennie, hogy a SLIP-en keresztüli telepítés pillanatnyilag nem ismer a betárcsázást. Ezt a PPP segítségével tudjuk megvalósítani, ezért ha tehetjük, mindig ezt válasszuk a SLIP helyett. Ha modemet használunk, akkor a PPP szinte biztosan megfelel nekünk. Gondoskodjunk róla, hogy már a telepítés korai szakaszában rendelkezésünkre áll az internet-szolgáltatónkkal kapcsolatosan minden hasznos információ. Ha PAP vagy CHAP használatával kapcsolódunk a szolgáltatónkhoz (másképp szólva &windows;-ban így tudunk szkriptek nélkül csatlakozni), mindössze a dial parancsot kell kiadnunk a ppp parancssorában. Minden más esetben tudnunk kell a modemünk saját AT parancsaival tárcsázni az internet-szolgáltatónkat, hiszen ehhez a PPP tárcsázó csak egy nagyon kezdetleges terminálemulációt nyújt. Ezzel kapcsolatban olvassuk el a kézikönyv és a GYIK + url="&url.books.faq.en;/ppp.html">GYIK idevágó részeit. Ha gondjaink akadnának, a naplózás a set log local ... parancs kiadásával átirányítható közvetlenül a képernyõre. Ha kötött módon tudunk csatlakozni egy másik (2.0-R vagy késõbbi verziójú) &os; géphez, akkor megpróbálkozhatunk a párhuzamos laplink kábellel. A párhuzamos porton keresztüli adatátvitel sebessége a soros vonalénál jóval nagyobb (egészen 50 kbyte/mp), ezért vele a telepítés is gyorsabb. Mielõtt NFS-rõl telepítenénk telepítés hálózat NFS A telepítés NFS-en keresztül szinte magától értetõdik. Egyszerûen csak másoljuk a &os; terjesztéseihez tartozó állományokat az NFS szerverre és állítsuk be rá az NFS telepítõeszközt. Ha a szerver csak privilegizált portokat ismer (ami általában alapértelmezett a Sun munkaállomásoknál), a telepítés megkezdése elõtt az Options (Beállítások) menüben be kell állítani az NFS Secure (Biztonságos NFS) opciót. Ha egy gyenge minõségû és kis adatátviteli sebességû Ethernet kártyánk van, akkor emellett még hasznos lehet beállítani az NFS Slow (Lassú NFS) opciót is. Az NFS-en keresztüli telepítés mûködéséhez a szervernek támogatnia kell az alkönyvtárak csatlakoztatását is, tehát például ha a &os; &rel.current; terjesztésünk a ziggy:/usr/archive/stuff/FreeBSD könyvtárban található, akkor ziggy nevû gépnek lehetõvé kell tennie a /usr/archive/stuff/FreeBSD könyvtár közvetlen csatlakoztatását is, nem csak a /usr vagy /usr/archive/stuff könyvtárakét. A &os; /etc/exports állományában ezt az beállítással vezérelhetjük. Más NFS szervereken esetleg más megszokásokat kell követnünk. Amennyiben a szervertõl permission denied (hozzáférés megtagadva) üzeneteket kapjuk, valószínû, hogy ezt nem állítottuk be megfelelõen. diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/introduction/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/introduction/chapter.sgml index 93818ec164..afc0ba8172 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/introduction/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/introduction/chapter.sgml @@ -1,1321 +1,1321 @@ Jim Mock Átszerkesztette, átszervezte és bizonyos részeit átdolgozta: Bemutatkozás Áttekintés Köszönjük, hogy érdeklõdik a &os; iránt! A fejezet a &os; Projektet több különbözõ vonatkozásban mutatja be: a történetét, a céljait, a fejlesztési modelljét és így tovább. A fejezet elolvasása során megismerjük: hogyan viszonyul a &os; más operációs rendszerekhez; a &os; Projekt történetét; a &os; Projekt célkitûzéseit; a &os; nyílt forráskódú fejlesztési modelljének alapjait; és természetesen: hogyan is keletkezett a &os; név. Üdvözöljük a &os;-ben! 4.4BSD-Lite A &os; egy 4.4BSD-Lite alapú operációs rendszer &intel; (x86 és &itanium;), AMD64, Alpha, Sun &ultrasparc; számítógépekre. Jelenleg is portolás alatt áll további architektúrákra. Olvashatunk a &os; történetérõl vagy éppen az aktuális kiadásáról. Ha szeretnénk hozzájárulni a Projekt fejlõdéséhez (forráskód, hardver vagy pénz), olvassuk el a Hozzájárulás - a &os;-hez c. cikket (angolul). + url="&url.articles.contributing.en;/index.html">Hozzájárulás + a &os;-hez címû cikket (angolul). Mire képes a &os;? A &os; számos figyelemre méltó tulajdonságot tudhat magáénak. Ezek közül néhány: preemptív ütemezés A preemptív ütemezés dinamikusan szabályozható prioritások segítségével biztosítja a számítógép felhasználók és alkalmazások közti finom és igazságos megosztását, akár a legnagyobb terhelés esetén is. többfelhasználós rendszer Többfelhasználós rendszerként lehetõvé teszi, hogy sokan tudják a &os;-t egyszerre többféle dologra is használni. Például, ez azt jelenti, hogy a rendszerhez csatlakoztatott különbözõ perifériák, mint mondjuk a nyomtatók és szalagos egységek, megfelelõen szétoszthatóak a felhasználók között vagy éppen a hálózaton, és az egyes erõforrásokhoz a felhasználók vagy azok egy csoportja csak korlátozott módon férhetnek hozzájuk, elkerülve ezzel a rendszer számára létfontosságú erõforrások túlterhelését. TCP/IP protokoll A TCP/IP hálózati protokoll gyors és megbízható implementációja, illetve a legfontosabb ipari szabványok, mint az SCTP, DHCP, NFS, NIS, PPP, SLIP, IPsec és IPv6 támogatása. Ezáltal egy &os;-s számítógép könnyedén képes együttmûködni más rendszerekkel vagy akár vállalati szerverként is üzemelni. Megbirkózik az NFS (Network File System, távoli állományelérés) és az elektronikus levelezés megszervezésével ugyanúgy, ahogy a vállalatunk internetes elvárásaival a WWW, FTP és forgalomirányítási protokollokon keresztül és tûzfal iránti (biztonsági) igényeivel is. memóriavédelem A memóriavédelem megvalósítása gondoskodik róla, hogy az alkalmazások (vagy a felhasználók) ne zavarják egymást. Az egyik alkalmazás összeomlása nincs kihatással a rendszerben futó összes többire. A &os; egy 32 bites operációs rendszer (az Alpha, &itanium;, AMD64 és &ultrasparc; architektúrákon pedig 64 bites), amelyet már a kezdetektõl fogva annak terveztek. X Window System XFree86 A X Window System ipari szabványa (X11R7) alapján szolgáltatja a grafikus felhasználói felületet (GUI) bármelyik VGA-kártyán és monitoron, illetve annak teljes forráskódja is elérhetõ. bináris kompatibilitás Linux bináris kompatibilitás SCO bináris kompatibilitás SVR4 bináris kompatibilitás BSD/OS bináris kompatibilitás NetBSD Bináris szintû kompatibilitás a Linuxra, SCO-ra, SVR4-re, BSDI-re és NetBSD-re készített programok nagy részével. Futtatásra kész alkalmazások ezrei érhetõek el a &os; port- és csomaggyûjteményében. Miért bújnánk az internetet értük, ha mindent egy helyen is megtalálhatunk? További könnyen portolható alkalmazások ezrei állnak rendelkezésre az interneten. A &os; forráskódja kompatibilis a legtöbb elterjedt kereskedelmi &unix; rendszerével, aminek köszönhetõen az alkalmazások nagy része csak kevés módosítást igényel a fordításhoz, már amennyiben erre egyáltalán szükség van. virtuális memória Az igény szerinti lapozással mûködõ virtuális memória és egyesített VM/puffer gyorsítótár úgy lett kialakítva, hogy hatékonyan kiszolgálja a nagyobb étvágyú alkalmazásokat, miközben a többi felhasználó számára továbbra is reakcióképes marad. többprocesszoros (SMP) rendszerek támogatása Az SMP támogatása a több processzorral rendelkezõ számítógépek számára. fordítóprogramok C fordítóprogramok C++ fordítóprogramok FORTRAN C, C++ és Fortran fejlesztõi eszközök széles tárháza használható. Kutatáshoz és fejlesztéshez más egyéb programozási nyelvek is elérhetõek a portok és csomagok segítségével. forráskód Az egész rendszer forráskódjának megléte lehetõvé teszi, hogy a legnagyobb fokú irányítást élvezhessük a környezetünk felett. Miért is bíznánk magunkat egy zárt rendszert fejlesztõ cégre, mikor lehetne egy igazán nyílt rendszerünk? Nagy mennyiségû internetes dokumentáció. Még sok minden más! 4.4BSD-Lite Számítógépes rendszerek kutatócsoport (CSRG) Berkeley A &os; Kaliforniai Egyetem (Berkeley) Számítógépes rendszerek kutatócsoportja által fejlesztett 4.4BSD-Lite kiadásán alapszik és ápolja a BSD-rendszerek fejlesztésének jellegzetes hagyományait. Túl a kutatócsoport kivételes munkáján, a &os; Projekt több ezernyi órát szentelt arra, hogy a legtöbbet hozza ki a rendszerbõl mind a teljesítményt, mind pedig a valós életben felbukkanó terhelési helyezetekben történõ helytállást illetõen. Ahogy a legnagyobb piaci óriások igyekeznek egy hasonló képességû, teljesítményû és megbízhatóságó PC-s operációs rendszert kifejleszteni, úgy a &os; már most felajánlja ezeket! Kizárólag csak a képzeletünk szabhat gátat annak, hogy mire is tudjuk használni a &os;-t. Szoftverfejlesztéstõl kezdve, a gyári automatizáláson és készletnyilvántartáson át a mûholdas antennák tájolásáig szinte mindenre: ha ezt eddig egy kereskedelmi &unix;-szal is meg tudtuk tenni, akkor nagyon valószínû, hogy a &os;-vel is képesek leszünk erre! A &os; ezen felül nagyban profitál a világban található különbözõ kutatóközpontok és egyetemek által fejlesztett, kiváló minõségû alkalmazások ezreibõl, melyek gyakorta olcsón vagy ingyen elérhetõek. Kereskedelmi alkalmazások is egyre nagyobb számban képviseltetik magukat minden nap. Mivel a &os; forráskódja általánosan elérhetõ, a rendszer szinte tetszõleges mértékben testreszabható a különleges elvárásokat támasztó alkalmazások vagy projektek számára. Ez a nagyobb kereskedelmi fejlesztõk operációs rendszereivel majdnem teljesen elképzelhetetlen. Íme csupán néhány példája azon alkalmazásoknak, melyek jelenleg is &os;-t használnak: Internetes szolgáltatások: A &os;-be épített szilárd TCP/IP alapú hálózatkezelés különféle internetes szolgáltatások számára teszi ideális platformmá: FTP szerverek FTP szerverek webszerverek World Wide Web szerverek (hagyományos vagy biztonságos [SSL]) IPv4 és IPv6 forgalomirányítás tûzfal NAT Tûzfalak és NAT (IP maszkolás), átjárók elektronikus levelezés e-mail e-mail Elektronikus levelezõ szerverek USENET USENET hírrendszer és üzenõfal Sok minden más... A &os; használatához kezdetben elegendõ egy olcsó 386-os PC, melyet a vállalkozásunk fejlõdésével szépen fel tudunk hozni egy RAID-del ellátott négyprocesszoros Xeon rendszerig. Oktatás: Esetleg informatikával vagy mûszaki informatikával foglalkozik? Nem is lehetne jobban a &os; által felkínált élményeken kívül máshogy megismerkedni elsõkézbõl az operációs rendszerek, számítógépes architektúrák és hálózatok mûködésével! Rengeteg szabadon használható mûszaki, matematikai és grafikai tervezõ programcsomag könnyíti meg azok munkáját is, akik számára a számítógép legfõképpen más feladatok elvégzésére hivatott! Kutatás: Miután a teljes &os; rendszer forráskódja bárki számára elérhetõ, tökéletes kiindulási pontot ad az operációs rendszerek témakörében vagy a számítástudomány egyéb ágaiban végzendõ kutatásokhoz. A &os; nyílt természete ezenkívül lehetõvé teszi egymástól távol levõ csoportok közös együttmûködését is anélkül, hogy a résztvevõknek aggódnia kellene a különleges licencszerzõdések vagy a nyílt fórumokon felmerülõ korlátozások miatt. forgalomirányító DNS szerver Hálózatépítés: Szüksége van egy új útválasztóra? Esetleg egy névszerverre (DNS)? Egy tûzfalra, mely távoltartja a nemkívánatos egyéneket a belsõ hálózattól? A &os; pillanatok alatt átváltoztatja a sarokban porosodó 386-os vagy 486-os PC-nket egy kifinomult csomagszûrési képességekkel bíró forgalomirányító eszközzé. X Window System XFree86 X Window System Accelerated-X X Window munkaállomás: A &os; a szabadon használható X11 szerverrel együtt remek választás egy olcsó X terminál kiépítéséhez. Eltérõen egy szokványos X termináltól, a &os; azonban igény szerint sok alkalmazás helyi futtatását is képes megoldani, ezzel megszabadítva minket a központi szerver használatának kényszerétõl. A &os; viszont akár lemez nélkül is el tud indulni, aminek révén az egyes munkaállomások karbantartása még olcsóbbá és könnyebbé válik. GNU Compiler Collection Szoftverfejlesztés: Az alap &os; rendszer fejlesztõeszközök tömkelegével, többek közt a híres GNU C/C++ fordítóval és nyomkövetõvel érkezik. A &os; CD-n, DVD-n és FTP-n keresztül elérhetõ forráskód és bináris formátumban is. A &os; beszerzésével kapcsolatos bõvebb információkért olvassuk el a et. Ki használja a &os;-t? felhasználók &os;-t használó nagy oldalak A &os;-t az interneten található nagyobb oldalak közül sokan használják, mint például: Yahoo! Yahoo! Apache Apache Blue Mountain Arts Blue Mountain Arts Pair Networks Pair Networks Sony Japan Sony Japan Netcraft Netcraft Weathernews Weathernews Supervalu Supervalu TELEHOUSE America TELEHOUSE America Sophos Anti-Virus Sophos Anti-Virus JMA Wired JMA Wired és még sokan mások. A &os; Projektrõl A most következõ rész egy-két háttérinformációt tár fel a Projektrõl, többek között a történetét, céljait és a benne alkalmazott fejlesztési modellt. Jordan Hubbard Írta: A &os; rövid története 386BSD Patchkit Hubbard, Jordan Williams, Nate Grimes, Rod &os; Projekt történet A &os; Projekt valamikor 1993 kezdetérõl eredeztethetõ, és részben a Nem hivatalos 386BSD Patchkit-bõl nõtt ki, a patchkit 3 legutolsó koordinátorának, Nate Williamsnek, Rod Grimesnak és nekem köszönhetõen. 386BSD Eredeti célunk a 386BSD köztes állapotainak rögzítése lett volna, amitõl olyan problémák megoldását reméltük, melyeket a patchkitek gyártása önmagában egyszerûen nem tudott megoldani. Néhányan még talán emlékeznek is a Projekt kezdeti munkaneveire: 386BSD 0.5 vagy 386BSD Interim, melyek pontosan erre a tényre hivatkoztak. Jolitz, Bill A 386BSD eredetileg Bill Jolitz operációs rendszere volt, amely ennél a pontnál már közel egy éve nem került ápolásra. Mivel a hozzátartozó patchkit pedig napról napra duzzadt, egyre kényelmetlenebbé vált a karbantartása. Ezért egyhangúan úgy döntöttünk, segítünk Billnek azzal, hogy idõnként létrehozunk egy letisztított változatot. Ez a próbálkozásunk csúnyán kudarcba fulladt, amikor Bill Jolitz hirtelen meggondolta magát és visszalépett a Projekt támogatásától. Semmilyen egyértelmû útmutatást nem adott arra, hogy mit csináljunk helyette. Greenman, David Walnut Creek Nem tartott sokáig eldöntenünk, hogy ez a cél továbbra is megéri a fáradtságot, még Bill segítsége nélkül is, ezért felvettük a &os; nevet, melyet David Greenmannek köszönhetünk. Kezdeti feladatainkat a rendszer akkori felhasználóival tartott egyeztetések után állítottuk fel. Miután teljesen tisztán láthatóvá vált, hogy a Projekt a megvalósulás útján van, felvettem a kapcsolatot a Walnut Creek-kel, terjesztési mód után nézve azokra számára, akik nem tudtak akkoriban könnyedén hozzáférni az internethez. A Walnut Creek nem csak támogatta a &os; CD-n történõ terjesztését, hanem még egy számítógépet és egy gyors internetkapcsolatot is a Projekt számára bocsátott. A Walnut Creek szinte példátlan mértékû, egy akkoriban teljesen ismeretlen projektbe vetett hite nélkül nagyon nehezen lenne elképzelhetõ, hogy a &os; olyan messzire és olyan gyorsan jutott volna el, ahol ma tart. 4.3BSD-Lite Net/2 Berkeley 386BSD Szabad Szoftver Alapítvány Az elsõ CD-lemezen (és széles körben az interneten is megjelenõ) változat a &os; 1.0 volt, amely 1993 decemberében jelent meg. A Berkeley-rõl származó 4.3BSD-Lite (Net/2) szalagokon található források alapján készült, kiegészítve a 386BSD-bõl és a Szabad Szoftver Alapítványtól (Free Software Foundation, FSF) származó komponensekkel. Elsõ kiadásként igen méltányos sikert könyvelhetett el, melyet a még inkább sikeres &os; 1.1-el folytattunk 1994 májusában. Novell Berkeley Net/2 AT&T Nagyjából ekkortájt néhány váratlan sötét felhõ bukkant fel az égbolton, ahogy a Novell és a Berkeley hosszantartó pereskedése lezárult a Berkeley Net/2 szalagjainak jogi formáját illetõen. Ennek eredményeképpen a Berkeley elfogadta, hogy a Net/2 nagy része jelzáloggal terhelt és a Novell tulajdona, aki pedig valamivel korábban az AT&T-tõl szerezte. Ezért cserébe a Berkeley megkapta a Novell áldását a 4.4BSD-Lite kiadásra, és amikor az véglesen kijön, megszûnik a rajta levõ jelzálog. Emiatt az összes Net/2 felhasználónak erõsen javasolt volt váltani. Ez érintette magát a &os;-t is, és így a Projekt 1994 júliusáig kapott határidõt, hogy leállítsa a Net/2 alapú termékeinek szállítását. A megegyezés értelmében a Projekt kiadhatott még egy utolsó kiadást a határidõ elõtt, amely végül a &os; 1.1.5.1 lett. A &os;-nek ekkor szembesülnie kellett azzal a nehéz feladattal, hogy lényegében újra fel kellett találnia magát, a teljesen új és meglehetõsen hiányos 4.4BSD-Lite bitjeitõl elindulva. A Lite (egyszerûsített) kiadások abban az értelemben számítottak egyszerûbbnek, hogy a Berkeley kutatói (a különbözõ jogi követelések miatt) eltávolították a ténylegesen beindítható rendszerhez szükséges programrészek nagyobb részét, ill. a 4.4-es verzió Intel processzorokra készített portja nagyon is befejezetlen volt. A Projektnek egészen 1994 novemberéig tartott, hogy megtegye ezt a lépést, ugyanis ekkor jelent meg a &os; 2.0 az interneten és (december vége felé) CD-n. Annak ellenére, hogy még némileg érdes maradt bizonyos helyeken, ez a kiadás jelentõs sikereket ért el. Ezt követte 1995 júniusában a sokkalta stabilabb és könnyebben telepíthetõ &os; 2.0.5. A &os; 2.1.5-öt 1996 augusztusában adtuk ki, mely akkora népszerûségnek örvendett az internet-szolgáltatók és kereskedelmi közösségek körében, hogy a a 2.1-STABLE elágazásból egy újabb kiadást készítettünk. Ez volt a &os; 2.1.7.1, amely 1997 februárjában jelent meg és ezzel együtt a 2.1-STABLE fejlesztését is zárta. Most már csak karbantartást végzünk rajta, és csak a biztonsági és egyéb kritikus hibajavítások kerülnek bele (RELENG_2_1_0). A &os; 2.2 fejlesztése 1996 novemberében ágazott le az akkori fejlesztõi (-CURRENT) ágból, mint a RELENG_2_2-es ág. Ebbõl az elsõ teljes kiadás (2.2.1) 1997 áprilisában jelent meg. A 2.2-es ág mentén további kiadások 1997 nyarán és õszén készültek, melyek közül az utolsó (2.2.8) 1998 novemberében jelent meg. Az elsõ hivatalos 3.0-ás kiadás 1998 októberében jött ki, ami egyúttal a 2.2-es ág befejezésének kezdetét jelentette. A fejlesztési fa 1999. január 20-án került ismét elágaztatásra, melynek eredménye a 4.0-CURRENT és 3.X-STABLE ágak lettek. A 3.X-STABLE ágban a 3.1 1999. február 15-én, a 3.2 1999. május 15-én, a 3.3 1999. szeptember 16-án, a 3.4 1999. december 20-án és a 3.5 2000. június 24-én jelent meg, melyet pár nappal késõbb egy kisebb alverzió, a 3.5.1 követett, a Kerberosra vonatkozó friss biztonsági javításokkal. Ez lett egyben a 3.X ág utolsó kiadása. Egy másik fontos elágaztatás 2000. március 13-án történt, mellyel életre kelt a 4.X-STABLE ág. Ebbõl aztán számos kiadás született: a 4.0-RELEASE 2000 márciusában mutatkozott be, az utolsó 4.11-RELEASE pedig 2005 januárjában látott napvilágot. A várva várt 5.0-RELEASE 2003. január 19-én került bejelentésre. Közel háromévnyi munka eredményeképpen ez a kiadás indította meg a &os;-t a többprocesszoros rendszerek és az alkalmazások szálkezelésének fejlettebb támogatásának útján, valamint az &ultrasparc; és ia64 platformok támogatása is itt jelent meg elõször. Ezt a kiadást a 5.1 követte 2003 júniusában. A hozzátartozó -CURRENT ágból az utolsó kiadás az 5.2.1-RELEASE volt, amely 2004 februárjában mutatkozott be. A 2004 augusztusában, a RELENG_5 ág létrehozását a 5.3-RELEASE követte, és egyben a 5-STABLE ág kezdetét is jelezte. A legújabb &rel2.current;-RELEASE &rel2.current.date;ában jött ki. A RELENG_5 ágból már nem fog készülni több kiadás. A fejlesztési fa ezután 2005 júliusában ágazott el ismét, ezúttal a RELENG_6 ágnak adott életet. A 6.0-RELEASE az 6.X ág elsõ kiadásaként 2005 novemberében jelent meg. A legújabb &rel.current;-RELEASE &rel.current.date;jában jelentkezett. A RELENG_6 ágból további kiadások is várhatóak. Jelen pillanatban a hosszabb távú fejlesztések a 7.X-CURRENT (törzs) ágban kapnak helyet, és a 7.X-bõl készült idõközönkénti pillanatkiadások folyamatosan elérhetõek CD-n (és természetesen interneten keresztül is) a pillanatkiadásokat tároló szerverrõl. Jordan Hubbard Írta: A &os; Projekt céljai &os; Projekt célok A &os; Projekt célja, hogy olyan szoftvereket kínáljon, amelyek tetszõlegesen, bármilyen célra felhasználhatóak, mindenféle megkötések nélkül. Sokunk jelentõs energiát fektet a programokba (és a Projektbe) és minden bizonnyal egyikünk sem utasítana vissza semmilyen anyagi ellenszolgáltatást se most, se késõbb, de egyáltalán nem ragaszkodunk hozzá. Hisszük, hogy elsõdleges küldetésünk olyan programok és programrészletek készítése bárki számára és bármilyen célra, melyeket a lehetõ legszélesebb körben alkalmaznak és a lehetõ legtöbbet hasznot hajtják. Ez, úgy érzem, az egyik legalapvetõbb célja a szabad szoftvereknek, és ez az, amit mi is lelkesen magunkénak vallunk. GNU General Public License (GPL) GNU Lesser General Public License (LGPL) BSD licenc A forrásfánkban található GNU General Public License (GPL) vagy a Library General Public License (LGPL) alá esõ kódok hozzáférhetõségére ezzel szemben némileg több megszorítás vonatkozik, legalább is inkább ami a hozzáférhetõséget illeti. Mivel a GPL-es szoftverek kereskedelmi használata további bonyodalmakat vethet fel, ha lehetõségünk adódik rá, inkább a sokkal enyhébb BSD licenccel rendelkezõ szoftvereket választjuk. Satoshi Asami Írta: A &os; fejlesztési modellje &os; Projekt fejlesztési modell A &os; fejlesztése egy nagyon nyitott és rugalmas folyamat, szó szerint a világ minden tájáról érkezõ többszáznyi segítségbõl építkezik, ahogy az látható is a résztvevõink + url="&url.articles.contributors.en;/article.html">résztvevõink listáján. A &os; fejlesztési infrastruktúrája lehetõvé teszi, hogy ez a többszáznyi résztvevõ az interneten keresztül mûködjön együtt. Folyamatosan várjuk az új fejlesztõket és ötleteket, és mindazok, akik komolyabban érdeklõdnek a Projekt iránt, egyszerûen felvehetik velünk a kapcsolatot a &a.hackers; címén. Egy &a.announce; is elérhetõ azok számára, akik értesíteni kívánják a többi &os; felhasználót munkájuk fõbb eredményeirõl. A &os; Projektrõl és annak fejlesztési modelljérõl hasznos tudni az alábbiakat, függetlenül attól, hogy egyedül vagy másokkal szoros együttmûködésben dolgozunk: A CVS repository CVS repository Concurrent Versions System CVS A &os; központi forrásfáját CVS-en (Concurrent Versions System) keresztül tartják karban, amely egy, a &os;-vel is érkezõ, szabadon elérhetõ verziókezelõ rendszer. Az elsõdleges CVS repository egy Santa Clara-i (California, USA) számítógépen található, ahonnan a világban található rengeteg tükörszerverre másolódik. A CVS-fa, mely tartalmazza a -CURRENT és -STABLE ágakat, könnyen lemásolható a saját számítógépünkre is. Ennek részleteirõl bõvebben a A forrásfa szinkronizálása c. szakaszban olvashatunk. A committerek listája committerek A hivatalos fejlesztõk (committerek) azok az emberek, akik a CVS-fához írási joggal rendelkeznek, tehát módosítást hajthatnak végre a &os; forrásaiban (a committer kifejezés a &man.cvs.1; commit parancsából származik, amelyet arra használunk, hogy felvigyük a módosításainkat a CVS repository-ba). Javaslatainkat legjobban a &man.send-pr.1; használatával tudjuk a committerek elé tárni. Ha valamiért ez mégsem mûködne, megpróbálhatjuk õket elérni közvetlenül a &a.committers; címére küldött e-maillel. A &os; Core Team Core Team Ha a &os; Projekt egy vállalat lenne, akkor a &os; Core Teamje (irányító csoportja) foglalná magában a vezetõséget. Ennek a csoportnak elsõdleges feladata, hogy fenntartsa a Projekt egészének kondícióját és gondoskodjon róla, hogy a megfelelõ irányba haladjon. Az irányító csoportnak ugyanígy feladata a megbízható és odaadó committerek tömörítése és az új tagok beszervezése, ha a csoportból kilépne valaki. A jelenlegi Core Team tagjait 2006 júliusában választották meg. A választásokat kétévente tartják. Ebben a csoportban egyes tagoknak ezenfelül még bizonyos területekre felügyelniük is kell. Ez azt jelenti, hogy felelõsek a rendszer valamelyik nagyobb részének az elõírásoknak megfelelõ mûködéséért. A &os; fejlesztõk teljes felsorolása és a hozzájuk tartozó területek megtalálhatóak A + url="&url.articles.contributors.en;/article.html">A résztvevõk listjában. A Core Team legtöbb tagja pusztán önkéntesen vesz részt a &os; fejlesztésében és nem származik a projektbõl semmilyen anyagi haszna. Emiatt a részvétel nem tévesztendõ össze a garantált támogatással. A vezetõségre vonatkozó hasonlat nem teljesen pontos abban az értelemben, hogy ezek az emberek lényegeben akaratuk ellenére feladták az életüket a &os; kedvéért! Külsõ résztvevõk résztvevõk Végül, de nem utoljára, következzen a fejlesztõk legnagyobb csoportja: õk maguk a felhasználók, akik rendszeres visszajelzéseket és hibajavításokat küldenek. A &os; kevésbé központosított fejlesztésében elsõsorban a &a.hackers; segítségével lehet felvenni a fonalat, ahol ezeket a témákat tárgyalják meg. A &os;-hez kapcsolódó különféle levelezési listákról többet a ben olvashatunk. A &os; + url="&url.articles.contributors.en;/article.html">A &os; résztvevõinek listája hosszú és még most is növekszik; miért nem próbálunk mi is visszaadni valamit a &os;-nek? Nem csak programozással lehet segíteni a Projektet: a megoldandó feladatok listáját megtalálhatjuk a &os; Projekt honlapján. Röviden összefoglalva, a fejlesztési modellünk egymáshoz lazán kapcsolódó koncentrikus körökként szervezõdik. Ez a központosított modell a &os;-felhasználók kényelmét szolgálandó lett kialakítva, akik így könnyedén tudnak követni egyetlen központi kódbázist, azonban megvan a lehetõségük a részvételre is! Minden vágyunk egy olyan megbízható operációs rendszer kialakítása, amihez nagy mennyiségû könnyen telepíthetõ és használható alkalmazás tartozik — ez a modell ennek elérésére nagyon is megfelelõ. A haladás ütemének fenntartása érdekében mindössze csak annyit kérünk a leendõ &os; fejlesztõinktõl, hogy legyenek legalább annyira elszántak, mint a jelenlegi tagjaink! Az aktuális &os; kiadások NetBSD OpenBSD 386BSD Szabad Szoftver Alapítvány Berkeley Számítógépes rendszerek kutatócsoport (CSRG) A &os; egy szabadon elérhetõ, teljes forráskóddal érkezõ 4.4BSD-Lite alapú kiadás Intel &i386;, &i486;, &pentium;, &pentium; Pro, &celeron;, &pentium; II, &pentium; III, &pentium; 4 (vagy azzal kompatibilis), &xeon;, DEC Alpha és Sun &ultrasparc; alapú számítógépekre. Elsõsorban a Berkeley Számítógépes rendszerek kutatócsoportjának szoftverein alapszik, számos javítással a NetBSD, OpenBSD, 386BSD és a Szabad Szoftver Alapítvány munkásságának köszönhetõen. A &os; 2.0 1994 végi megjelenése óta a &os; teljesítménye, megbízhatósága és tudása drasztikusan megnövekedett. A legnagyobb változtatás az újjáalakított, összevont VM/állomány puffer gyorsítótárral rendelkezõ virtuális memória alrendszer, amely nem csak a teljesítményt növeli, hanem csökkenti a &os; memóriaigényét is, jobban elfogadhatóvá téve ezzel az 5 MB-os minimumot. A további fejlesztések között találjuk a teljes NIS szerver és kliens támogatást, az átviteli TCP támogatását, az igény szerint tárcsázó PPP-t, a beépített DHCP támogatást, a továbbfejlesztett SCSI alrendszert, az ISDN támogatást, az ATM, FDDI, Fast és Gigabit Ethernet (1000 Mbit) hálózati csatolók támogatását, a legfrissebb Adaptec gyártmányú vezérlõk fejlesztett támogatását és a többezernyi hibajavítást. Az alapeszközök mellé a &os; felkínálja többezernyi ismert és keresett program portjaiból álló gyûjteményét. Ebben a pillanatban is már több, mint &os.numports; port érhetõ el! A portok listája a HTTP (WWW) szerverektõl, a játékokon, nyelveken és sok mindenen keresztül a szövegszerkesztõkig terjed. Az egész Portgyûjtemény közelítõleg &ports.size; tárhelyet kíván, minden portot az eredeti forráshoz viszonyított különbségként tárol. Ennek következtében a portok frissítése sokkal könnyebb és nagyban csökkenti a korábbi, 1.0-ás Portgyûjteménynél kialakult tárigényeket. Egy port lefordításához egyszerûen csak be kell lépnünk a telepíteni kívánt program könyvtárába és ki kell adnunk a make install parancsot, a többit a rendszer elvégzi. Minden egyes telepítendõ port teljes forrása dinamikusan vagy CD-rõl vagy pedig FTP-n keresztül töltõdik le, így csak a ténylegesen telepítendõk lefordításához elegendõ tárhelyre van szükség. Majdnem mindegyik port elérhetõ elõre lefordított csomag formájában azok számára, akik nem kívánják lefordítani a portokat, és melyeket egy egyszerû parancs (pkg_add) segítségével telepíteni is tudják. A csomagokról és portokról a ben tudhatunk meg többet. A &os; telepítésérõl és használatáról most már számos további nagyon hasznos dokumentumot találhatunk bármelyik &os;-s számítógép /usr/share/doc könyvtárában. A helyileg telepített kézikönyveket bármilyen HTML-t megjeleníteni képes böngészõvel meg el tudjuk olvasni az alábbi URL-eken: A &os; kézikönyv /usr/share/doc/handbook/index.html A &os; GYIK /usr/share/doc/faq/index.html Az aktuális (leginkább frissített) verziók megtekinthetõek a címen. diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/mirrors/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/mirrors/chapter.sgml index 48642ea484..4981ea3bec 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/mirrors/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/mirrors/chapter.sgml @@ -1,4117 +1,4117 @@ A &os; beszerzése CD és DVD kiadók Kiskereskedelmi dobozos termékek A &os; beszerezhetõ számos kiskereskedõtõl dobozos termék formájában is (&os; CD-k, egyéb szoftverek és nyomtatott dokumentáció):
CompUSA WWW:
Frys Electronics WWW:
CD- és DVD-készletek &os; CD- és DVD-készletek rengeteg helyrõl rendelhetõek:
BSD Mall (Daemon News) PO Box 161 Nauvoo, IL 62354 Egyesült Államok Telefon: +1 866 273-6255 Fax: +1 217 453-9956 e-mail: sales@bsdmall.com WWW:
FreeBSD Mall, Inc. 3623 Sanford Street Concord, CA 94520-1405 Egyesült Államok Telefon: +1 925 240-6652 Fax: +1 925 674-0821 e-mail: info@freebsdmall.com WWW:
Dr. Hinner EDV St. Augustinus-Str. 10 D-81825 München Németország Telefon: (089) 428 419 WWW:
Ikarios 22-24 rue Voltaire 92000 Nanterre Franciaország WWW:
JMC Software Írország Telefon: 353 1 6291282 WWW:
The Linux Emporium Hilliard House, Lester Way Wallingford OX10 9TA Egyesült Királyság Telefon: +44 1491 837010 Fax: +44 1491 837016 WWW:
Linux+ DVD Magazine Lewartowskiego 6 Warsaw 00-190 Lengyelország Telefon: +48 22 860 18 18 e-mail: editors@lpmagazine.org WWW:
Linux System Labs Australia 21 Ray Drive Balwyn North VIC - 3104 Ausztrália Telefon: +61 3 9857 5918 Fax: +61 3 9857 8974 WWW:
LinuxCenter.Ru Galernaya utca, 55 Szentpétervár 190000 Oroszország Telefon: +7-812-3125208 e-mail: info@linuxcenter.ru WWW:
Terjesztõk Ha viszonteladók vagyunk és szeretnénk CD-s &os; termékeket forgalmazni, akkor az alábbi terjesztõk valamelyikével vegyük fel a kapcsolatot:
Cylogistics 809B Cuesta Dr., #2149 Mountain View, CA 94040 Egyesült Államok Telefon: +1 650 694-4949 Fax: +1 650 694-4953 e-mail: sales@cylogistics.com WWW:
Ingram Micro 1600 E. St. Andrew Place Santa Ana, CA 92705-4926 Egyesült Államok Telefon: 1 (800) 456-8000 WWW:
Kudzu, LLC 7375 Washington Ave. S. Edina, MN 55439 Egyesült Államok Telefon: +1 952 947-0822 Fax: +1 952 947-0876 e-mail: sales@kudzuenterprises.com
LinuxCenter.Ru Galernaya utca, 55 Szentpétervár 190000 Oroszország Telefon: +7-812-3125208 e-mail: info@linuxcenter.ru WWW:
Navarre Corp 7400 49th Ave South New Hope, MN 55428 Egyesült Államok Telefon: +1 763 535-8333 Fax: +1 763 535-0341 WWW:
FTP oldalak A &os; hivatalos forrásai anonim FTP-n keresztül is elérhetõek különféle tükrözésekrõl. Az oldal ugyan jó minõségû kapcsolattal rendelkezik és rengeteg felhasználót is enged egyidejûleg kapcsolódni, azonban valószínûleg jobban járunk, ha egy hozzánk közelebbi tükrözést választunk (különösen abban az esetben, amikor mi magunk is egy tükrözést akarunk készíteni). A &os; tükrözések adatbázisában az itt megtalálhatónál sokkal pontosabb leltárt kaphatunk az elérhetõ tükrözésekrõl, mivel közvetlenül a névfeloldás segítségével állapítja meg a szükséges adatokat és nem egy rögzített listát tárol. Emellett az alábbi tükrözésekrõl a &os; elérhetõ anonim FTP-n keresztül is. Amennyiben az anonim FTP használata mellett döntenénk, igyekezzünk a hozzánk legközelebb levõ szervert használni. Az Elsõdleges tükrözésekként feltüntetett oldalak általában a teljes &os; archívumot tartalmazzák (az összes jelenleg elérhetõ változatot az összes architektúrára), de a környékünkön vagy országunkban elhelyezkedõ tükörszerverekrõl többnyire gyorsabban tudunk majd letölteni. A regionális oldalakon gyakorta csak a népszerûbb architektúrákon futó népszerûbb változatokat találjuk meg, nem a teljes &os; archívumot. Minden szerver elérhetõ anonim FTP-vel, de közülük néhány még további más módszereket is támogat. Az egyes oldalak által ismert konkrét módszereket a nevük után zárójelben közüljük. &chap.mirrors.ftp.inc; Anonim CVS <anchor id="anoncvs-intro">Bevezetés CVS anonim Az anonim CVS (vagy más néven anoncvs) a &os;-hez mellékelt CVS-es segédprogramok által nyújtott olyan lehetõség, amivel távoli CVS repositorykkal tudunk szinkronizálni. Több más dolog mellett lehetõvé teszi a &os; felhasználói számára, hogy kiemelt jogosultságok nélkül képesek legyenek olvasással kapcsolatos CVS mûveleteket végrehajtani a &os; Projekt hivatalos anoncvs szerverein. A használatához egyszerûen csak a kiválasztott anoncvs szervert kell beállítani a CVSROOT környezeti változó értékének, ahol aztán a cvs login parancsnak a szerver által ismert anoncvs jelszót kell megadni. Ezután a &man.cvs.1; paranccsal a többi CVS szerverhez hasonlóan lehetõségünk nyílik hozzáférni. A cvs login parancs a bejelentkezésekhez szükséges jelszavakat a HOME könyvtárunkban levõ .cvspass állományban tárolja. Ha ez az állomány nem létezik, akkor a cvs login elsõ használatakor hibát kapunk. Ilyenkor csak hozzunk létre egy üres .cvspass állományt, majd próbálkozzunk újra. Habár azt mondhatnánk, hogy a CVSup és az anoncvs lényegében egyazon feladatot oldják meg, mind a két esetben léteznek olyan kompromisszumok, amelyek befolyásolhatják a felhasználó választását a két szinkronizációs módszer között. Dióhéjban ezt úgy tudnánk összefoglalni, hogy a CVSup a hálózati erõforrásokat hatékonyabban kihasználja és kettejük közül ez a fejlettebb, azonban ennek meg kell fizetnünk az árát. A CVSup használatához elõször ugyanis telepítenünk kell és be kell állítanunk egy speciális klienst, illetve az adatokat a CVSup által gyûjteményeknek (collection) nevezett, viszonylag nagy méretû egyeségekben érhetjük el. Ezzel szemben az anoncvs használata során a megfelelõ CVS modul nevének felhasználásával tetszõlegesen megvizsgálhatunk önálló állományokat vagy akár programokat (mint az ls vagy a grep). Természetesen az anoncvs segítségével csupán az olvasást igénylõ CVS mûveleteket végezhetjük el, ezért ha a &os; Projekt keretein belül fejleszteni is szeretnénk, akkor inkább érdemes a CVSup alkalmazást választani. <anchor id="anoncvs-usage">Az anonim CVS használata A &man.cvs.1; parancsot nagyon könnyû beállítani az anonim CVS repositoryk használatához, hiszen mindössze annyit kell tennünk, hogy a CVSROOT környezeti változó értékének megadjuk a &os; Projekt valamelyik anoncvs szerverét. Ezen sorok írásának pillanatában a következõ szerverek érhetõek el: Franciaország: :pserver:anoncvs@anoncvs.fr.FreeBSD.org:/home/ncvs (pserver (a jelszó anoncvs), ssh (nincs jelszó)) Japán: :pserver:anoncvs@anoncvs.jp.FreeBSD.org:/home/ncvs (a cvs login használatánál a jelszó anoncvs.) Tajvan: :pserver:anoncvs@anoncvs.tw.FreeBSD.org:/home/ncvs (pserver (a cvs login használatával tetszõleges jelszó megadható), ssh (nincs jelszó)) SSH2 HostKey: 1024 e8:3b:29:7b:ca:9f:ac:e9:45:cb:c8:17:ae:9b:eb:55 /etc/ssh/ssh_host_dsa_key.pub Egyesült Államok: freebsdanoncvs@anoncvs.FreeBSD.org:/home/ncvs (csak ssh — nincs jelszó) SSH HostKey: 1024 a1:e7:46:de:fb:56:ef:05:bc:73:aa:91:09:da:f7:f4 root@sanmateo.ecn.purdue.edu SSH2 HostKey: 1024 52:02:38:1a:2f:a8:71:d3:f5:83:93:8d:aa:00:6f:65 ssh_host_dsa_key.pub Egyesült Államok: anoncvs@anoncvs1.FreeBSD.org:/home/ncvs (csak ssh2 — nincs jelszó) SSH2 HostKey: 2048 53:1f:15:a3:72:5c:43:f6:44:0e:6a:e9:bb:f8:01:62 /etc/ssh/ssh_host_dsa_key.pub Mivel a CVS használatával kikérhetjük (check out) tulajdonképpen a &os; forrásainak akármelyik eddigi (vagy majd ezután keletkezõ) változatát, érdemes megismerkednünk a &man.cvs.1; által alkalmazott revízió (revision) (az opcióval állítható) fogalmával és a &os; Projekt repositoryjain belül engedélyezett értékeivel. Címkéket (tag) két esetben használhatunk: a revíziók és az ágak esetén. A revíziós címkék mindig egy adott revízióra hivatkoznak, ami állandóan ugyanazt jelenti. Ezzel szemben az ágak címkéi a fejlesztés adott irányú menetének az adott pillanatban legfrissebb revízióját hivatkozzák. Mivel az ágak címkéi nem egy adott revízióra vonatkoznak, ezért elmondhatjuk róluk, hogy naponta változik a jelentésük. Az tartalmazza a felhasználók számára fontos revíziós címkéket. Ezek azonban nem igazak a Portgyûjteményre, mivel a Portgyûjteménynek nincs egyszerre több fejlesztési iránya. Egy ág címkéjének megadásával általában az adott irányhoz tartozó állományok legfrissebb változatát kapjuk meg. Ha viszont az állományok egy korábbi változatára lenne szükségünk, akkor a opció megadásával meg tudjuk adni annak idõpontját. Errõl részletesebben a &man.cvs.1; man oldalán olvashatunk. Példák Habár a továbbhaladáshoz mindenképpen javasoljuk a &man.cvs.1; man oldalának részletes áttanulmányozását, mutatunk néhány gyors példát az anonim CVS használatának tömör illusztrálására: Valami (az &man.ls.1;) kikérése a -CURRENT ágból &prompt.user; setenv CVSROOT :pserver:anoncvs@anoncvs.tw.FreeBSD.org:/home/ncvs &prompt.user; cvs login Jelszóként ezután bármit megadhatunk. &prompt.user; cvs co ls Az <filename>src/</filename> fa kikérése SSH-n keresztül &prompt.user; cvs -d freebsdanoncvs@anoncvs.FreeBSD.org:/home/ncvs co src The authenticity of host 'anoncvs.freebsd.org (128.46.156.46)' can't be established. DSA key fingerprint is 52:02:38:1a:2f:a8:71:d3:f5:83:93:8d:aa:00:6f:65. Are you sure you want to continue connecting (yes/no)? yes Warning: Permanently added 'anoncvs.freebsd.org' (DSA) to the list of known hosts. Az &man.ls.1; 6-STABLE ágban szereplõ változatának kikérése &prompt.user; setenv CVSROOT :pserver:anoncvs@anoncvs.tw.FreeBSD.org:/home/ncvs &prompt.user; cvs login Amikor kéri, jelszóként bármit megadhatunk. &prompt.user; cvs co -rRELENG_6 ls Az &man.ls.1; változásainak (Unified Diff formátumú) listázása &prompt.user; setenv CVSROOT :pserver:anoncvs@anoncvs.tw.FreeBSD.org:/home/ncvs &prompt.user; cvs login Itt jelszóként bármit megadhatunk. &prompt.user; cvs rdiff -u -rRELENG_5_3_0_RELEASE -rRELENG_5_4_0_RELEASE ls A használható modulok nevének kiderítése &prompt.user; setenv CVSROOT :pserver:anoncvs@anoncvs.tw.FreeBSD.org:/home/ncvs &prompt.user; cvs login Ezután jelszóként bármit megadhatunk. &prompt.user; cvs co modules &prompt.user; more modules/modules Egyéb helyek A következõ helyeken találhatunk még hasznos információkat a CVS használatáról: A CVS bemutatása (írta: Cal Poly). A CVS honlapja, a CVS fejlesztésével és alkalmazásával foglalkozó közösség oldala. A CVSweb a &os; Projekt által használt CVS rendszerének webes felülete. A CTM használata CTM A CTM használatáva a távoli könyvtárakat tudunk egy központi változattal szinkronban tartani. Eredetileg a &os; forrásaihoz fejlesztették ki, de idõvel mások más célokra is alkalmasnak találhatják majd. Az eltérések (delták) feldolgozásával kapcsolatban kevéske dokumentáció áll rendelkezésre, ezért a &a.ctm-users.name; levelezési listát érdemes felkeresni, ha többet szeretnénk megtudni a CTM egyéb célú alkalmazásairól. Miért használnánk a <application>CTM</application>-et? A CTM segítségével a &os; forrásainak helyi másolatát hozhatjuk létre. A források több különbözõ kivitelben is hozzáférhetõek. A CTM minden esetben képes eleget tenni az igényeinknek, akár az egész CVS fát, akár annak egy részét kívánjuk csak figyelemmel követni. Ha netalán &os; fejlesztõk lennénk, és híján vagyunk vagy éppen gyenge TCP/IP kapcsolattal rendelkezünk, esetleg egyszerûen csak automatikusan értesülni szeretnénk a változásokról, a CTM-et nekünk találták ki. A leggyorsabban fejlõdõ ágakból is naponta legfeljebb három deltát fogunk kapni, azonban érdemes megfontolni a változások automatikus elküldését levélben. A szükséges frissítések méretét mindig igyekszünk minimalizálni. Ez egyébként általában alig 5 KB, de néha (tízbõl egyszer) elõfordul, hogy 10 és 50 KB között van, és idõnként 100 KB vagy afeletti mennyiségû frissítés is érkezhet. Amikor a fejlesztõk által használt forrásokat töltjük le, magunknak kell gondoskodnunk a menet közben felmerülõ különbözõ problémák megoldásáról. Ez kiváltképp igaz abban az esetben, amikor az aktuális, vagy hivatalos nevén CURRENT ágat követjük. Mielõtt azonban egy ilyenbe belevágnánk, érdemes fellapozni a &os; legfrissebb változatának használatáról szóló fejezetet. Mire van szükségünk a <application>CTM</application> használatához? A mûködéshez két komponens szükségeltetik: a CTM kliensprogramja és hozzá a kezdeti delták (amivel majd letöltjük a CURRENT forrásait). A CTM program már a 2.0 kiadástól kezdve a &os; része, és a források között a /usr/src/usr.sbin/ctm könyvtárban találjuk meg (amennyiben felraktuk). A CTM mûködéséhez kellõ deltákat két módon, FTP-n vagy e-mailen keresztül szerezhetjük be. Ha el tudunk érni interneten levõ FTP oldalakat, akkor az alábbi FTP helyeken találunk a CTM-hez használható adatokat: valamint lásd a tükrözéseket. FTP-n keresztül lépjünk be a könyvtárba, töltsük le a README nevû állományt és kövessük a benne szereplõ utasításokat. Ha viszont e-mailen keresztül akarjuk megszerezni a deltákat: Iratkozzunk fel a CTM terjesztési listáinak egyikére. A &a.ctm-cvs-cur.name; lista az egész CVS-fát, míg a &a.ctm-src-cur.name; a fõ fejlesztési ágat teszi elérhetõvé. A &a.ctm-src-4.name; a 4.X kiadásaihoz ágakat tartalmazza, és így tovább. (Ha nem tudjuk, hogyan kell feliratkozni egy levelezési listára, akkor kattintsunk a lista nevére vagy kövessük a &a.mailman.lists.link; linket, majd kattintsunk arra a listára, ahova fel akarunk iratkozni. Ezen az oldalon az összes, a feliratkozáshoz nélkülözhetetlen információnak szerepelnie kell.) Miután elkezdenek megérkezni a CTM-frissítéseket tartalmazó levelek, a tartalmukat a ctm_rmail programmal tudjuk kicsomagolni és felhasználni. Az /etc/aliases állományba akár közvetlenül is beírhatjuk a ctm_rmail programot, és ezzel a önállósítani tudjuk a levélben érkezõ frissítések feldolgozását. A ctm_rmail man oldalán olvashatjuk ennek részleteit. Nem számít, milyen módon jutunk hozzá a CTM által használt deltákhoz, minden esetben fel kell iratkoznunk a &a.ctm-announce.name; levelezési listára. Az elkövetkezendõkben ez lesz az egyetlen hely, ahová a CTM rendszer mûködtetésével kapcsolatos bejelentések beküldésre kerülnek. A feliratkozáshoz kattinsunk a fenti lista nevére és kövessük a mellette szereplõ utasításokat. A <application>CTM</application> elsõ használata Mielõtt nekilátnánk a CTM-hez tartozó delták használatának, elõször el kell jutnunk egy kiindulási ponthoz, ahonnan majd létre tudjuk hozni a rákövetkezõ deltákat. Ehhez elsõként vegyük számba, pontosan mink is van. Általában mindenki egy üres könyvtárral kezd. Ilyenkor egy kezdeti Empty (mint üres) elnevezésû deltával tudjuk megkezdeni az CTM által ismert fa szinkronizálását. Erre a célra lesznek majd szintén alkalmasak a megkezdett delták is, amelyek valamikor a CD-re fognak felkerülni. Mivel a fák maguk több tíz megabyte-nyi méretûek, ezért érdemes inkább valami kéznél levõ eszközzel megkezdeni a folyamatot. Ha van -RELEASE verziójú CD-nk, akkor másoljuk le róla és bontsuk ki a kiindulásként használt forrásokat. Ezzel jelentõs mennyiségû adat átvitelét takaríthatjuk meg. A kezdõ deltákat könnyen megismerjük a szám után X karakterrel leválasztott nevükrõl (például src-cur.3210XEmpty.gz). Az X után szereplõ megnevezés a kezdeti kiindulás (seed) fokának felel meg. Az Empty egy üres könyvtárra utal. A szabályok szerint az Empty állapotból 100 deltánként jön létre újabb (kiindulásra alkalmas) alapváltozat. Ezek azonban nagyon nagyok is lehetnek. A 70 vagy 80 megabyte-os gzippel csomagolt adatok gyakoriak az XEmpty delták esetén. Miután kiválasztottuk a számunkra megfelelõ alapváltozatot, szükségünk lesz a tõle nagyobb sorszámú összes deltára is. A <application>CTM</application> használata a hétköznapokban A delták felhasználásához egyszerûen csak ennyit kell tennünk: &prompt.root; cd /ahol/tárolni/akarjuk/az/adatokat &prompt.root; ctm -v -v /ahol/tároljuk/a/deltákat/src-xxx.* A CTM képes értelmezni a gzip által csomagolt adatokat, ezért nincs szükség a delták elõzetes kitömörítésére, amivel tárhelyet tudunk spórolni. Hacsak nem tekinti tökéletesen biztonságosnak az egész folyamatot, akkor a CTM nem fog módosítani a fán. A deltákat a CTM kapcsolójával is ellenõrizhetjük, aminek során egyáltalán nem fog módosulni a forrásfa. Ekkor egyszerûen csak ellenõrzi a delták sértetlenségét és megnézi, hogy minden rendben zajlana-e az alkalmazásuk során. A CTM-nek vannak még további kapcsolói is, melyekrõl bõvebben a man oldalakból és a forráskódokból tájékozódhatunk. Most már minden megvan, ami kellhet. Amikor kapunk egy újabb deltát, a forrásaink frissítéséhez csak futtassuk át a CTM-en. Ne töröljük le azokat a deltákat, melyeket nehezen tudtunk letölteni. Helyette érdemes inkább megtartani ezeket arra az esetre, ha valami rossz történne. Még ha csak floppylemezek is állnak rendelkezésünkre, mindenképpen másoljuk le ezeket az fdwrite paranccsal. A saját változtatásaink megtartása Fejlesztõként biztosan szeretnénk kísérletezni és állományokat megváltoztatni a forrásfában. A CTM a helyben elkövetett változtatásokat csak korlátozottan támogatja: az ize nevû állomány meglétének vizsgálata elõtt az ize.ctm állományt fogja keresni. Ha létezik, akkor a CTM az ize helyett ezen fog dolgozni. Ezzel a viselkedéssel nyerjük a saját változtatásaink megtartásának egyszerû módját: csak másoljuk le .ctm kiterjesztéssel a módosítani tervezett állományokat. Ezután már szabadon módosíthatjuk a forrásokat, miközben a CTM a .ctm kiterjesztésû állományokat folyamatosan szinkronban tartja. A <application>CTM</application> egyéb érdekes beállításai Derítsük ki pontosan miket is fog érinteni a frissítés A CTM által a forrásokon elvégzendõ változtatások listáját az kapcsolóval kérdezhetjük le. Ez akkor esik kézre, ha szeretnénk feljegyezni a bekövetkezõ változásokat, vagy bármilyen módon elõ- vagy utófeldolgozni a módosított állományokat, esetleg szimplán elõvigyázatosak akarunk lenni. Biztonsági másolat készítése a frissítés elõtt Néha egyszerûen csak szeretnénk az összes érintett állományról biztonsági másolatot készíteni a CTM által elvégzett frissítés elõtt. A beállítás megadásával az adott CTM delta által módosítandó összes állomány tárolásra kerül a mentés-állomány nevû állományba. A frissíthetõ állományok korlátozása Egyes esetekben érdekünkben állhat leszûkíteni a CTM által eszközölt frissítések hatáskörét, vagy egyszerûen csak néhány állomány szinkronizálására van szükségünk. A CTM számára feldolgozható állományok listáját reguláris kifejezés formájában az és opciók mentén határozhatjuk meg. Például ha a lib/libc/Makefile állomány az összegyûjtött CTM delták szerinti legfrissebb verziójához kívánunk hozzájutni, akkor futtassuk az alábbi parancsot: &prompt.root; cd /akarhova/ahova/ki/akarjuk/bontani/ &prompt.root; ctm -e '^lib/libc/Makefile' ~ctm/src-xxx.* A CTM deltákban megadott minden egyes állomány esetén az az opciók a parancssorban történt megadásuk sorrendjében kerülnek feldolgozásra. Egy állományt kizárólag csak akkor dolgoz fel a CTM, ha az az és opciók kiértékelése után is indokolt. További tervek a <application>CTM</application>-mel kapcsolatban Rengeteg van: Valamiféle hitelesítés bevezetése a CTM rendszerbe, amivel észlelhetõek a meghamisított CTM-frissítések. A CTM beállításainak letisztázása, mivel eléggé megtévesztõek és nehézkesen használhatóak. Egyebek Léteznek delták a portok gyûjteményéhez is, azonban még nem mutatkozott túlzottan nagy érdeklõdés irántuk. CTM tükrözések A CTM/FreeBSD anonim FTP-n keresztül elérhetõ az alábbi tüköroldalak valamelyikérõl. Amennyiben ezen a módon kívánjuk letölteni a CTM rendszerhez tartozó állományokat, elõször próbálkozzunk a hozzánk legközelebb levõ szerverrel. Ha bármilyen gond merülne fel, értesítsük a &a.ctm-users.name; levelezési listát. Kalifornia, Bay Area (hivatalos forrás) Dél-Afrika (a korábbi delták biztonsági másolatai) Tajvan/R.O.C. Ha nem találtunk volna hozzánk közel esõ tükrözést, vagy ha talált tükör nem elég friss, akkor próbálkozzunk egy olyan keresõmotor használatával, mint például az alltheweb. A CVSup használata Bevezetés A CVSup távoli szervereken található központi repositorykban levõ forrásfák terjesztésére és a rajtuk keresztüli frissítésre alkalmas programcsomag. A &os; forrásait egy CVS repositoryban tartják karban Kaliforniában egy fejlesztéseket tároló központi számítógépen. A CVSup segítségével a &os; felhasználói könnyen szinkronban tudják vele tartani a saját forrásaikat. A CVSup az ún. lehúzással frissít. Ilyenkor a kliensek csak akkor kérnek a szervertõl frissítéseket, amikor szükségük van rá, miközben a szerver passzívan várja a frissítési kérelmeket. Ennek megfelelõen tehát minden esetben a kliens kezdeményezi a frissítést, a szerver pedig önmagától sosem küld ilyeneket kéretlenül. A felhasználóknak így vagy maguknak kell meghívniuk a CVSup kliensét, vagy a frissítések rendszeres automatikus letöltéséhez be kell állítaniuk a cron rendszerprogramot. A CVSup kifejezés ebben az írásmódban az egész programcsomagra utal. Fõ alkotórészei a a felhasználó gépén futó cvsup nevû kliens, és a &os; tüköroldalain futó cvsupd nevû szerver. A &os; dokumentációjának és levelezési listáinak fürkészése során rengeteg hivatkozást találhatunk egy sup nevû alkalmazásra. A sup a CVSup elõdje volt, és hasonló célokat szolgált. A CVSup használat tekintetében nagyon hasonlít a sup-hoz, és ami azt illeti, a a sup konfigurációs állományaival visszafele kompatibilis formátumot használ. Mivel a CVSup sokkal gyorsabb és rugalmasabb, a supot már nem használja a &os; Projekt. A csup a CVSup C nyelven újraírt változata. Legnagyobb elõnye, hogy gyorsabb és nincs szüksége a Modula-3 nyelv futtató környezetére, ezért azt nem kell a használatához telepíteni. Ráadásul, ha a &os; 6.2 vagy annál késõbbi változatát használjuk, akkor minden további nélkül a rendelkezésünkre áll, hiszen az alaprendszer része. A &os; korábbi verzióinak alaprendszerei ugyan nem tartalmazzák a &man.csup.1; parancsot, viszont a net/csup port vagy csomag segítségével pillanatok alatt telepíteni tudjuk. Emellett a csup segédprogram nem támogatja a CVS módot sem. Teljes repositoryk tükrözéséhez ezért továbbra is a CVSup kell használnunk. Amennyiben a csup mellett tennénk le a voksunkat, a szakasz fennmaradó részében egyszerûen hagyjuk ki a CVSup telepítésérõl szóló lépéseket és a CVSup hivatkozásait helyettesítsük a csup programmal. Telepítés A CVSup telepítésének legegyszerûbb módja a &os; csomaggyûjteményében található elõrefordított net/cvsup csomag használata. Ha viszont inkább forrásból akarjuk telepíteni a CVSupot, akkor helyette használjuk a net/cvsup portot. De legyünk elõvigyázatosak: a net/cvsup portnak szüksége van a Modula-3 rendszerre, aminek letöltése és lefordítása pedig meglehetõsen sok idõt és tárhelyet igényel. Ha olyan gépen akarjuk használni a CVSupot, ahol nincs &xfree86;, &xorg; vagy bármilyen más ilyen szerver, akkor használjuk a net/cvsup-without-gui portot, ami nem tartalmazza a hozzátartozó grafikus felületet. Ha a &os; 6.1 vagy korábbi változatain szeretnénk telepíteni a csupot, használjuk a &os; csomaggyûjteményében megtalálható net/csup csomagot. Ha viszont forrásból kívánjuk telepíteni a csup programot, akkor helyette használjuk a net/csup portot. A CVSup beállítása A CVSup mûködését a supfile elnevezésû állomány vezérli. A /usr/share/examples/cvsup/ könyvárban találhatunk néhány példát a supfile állományokra. A supfile állományban szereplõ információk a CVSup használatával kapcsolatban a következõ kérdéseket válaszolják meg: Milyen állományokat akarunk letölteni? Milyen verzióikra van szükségünk? Honnan akarjuk ezeket beszerezni? Hova akarjuk rakni a számítógépünkön? Hova akarjuk rakni az állapotot tároló állományokat? Az imént feltett kérdésekre a következõ szakaszokban összeállítandó supfile segítségével fogunk válaszolni. Ehhez elõször bemutatjuk a supfile formátumú állományok általános szerkezetét. A supfile állományok szöveget tartalmaznak. A megjegyzések # karakterrel kezdõdnek és a sor végéig tartanak. A kizárólag csak megjegyzéseket tartalmazó vagy üres sorok nem kerülnek feldolgozásra. Az összes többi fennmaradó sorban pedig azokat az állományokat írjuk le, amelyeket a felhasználó le akar tölteni. Az ilyen fajtájú sorok egy gyûjtemény (collection) nevével kezdõdnek, ami állományok egy szerver által meghatározott logikai csoportjára utal. A gyûjtemény neve ennek megfelelõen elárulja a szervernek, hogy pontosan milyen állományokra van szükségünk. Ezután következik whitespace-szel elválasztva nulla vagy több mezõ, amelyek a korábban feltett kérdéseinket válaszolják meg rendre. Ezeknek a mezõknek két típusa létezik: a beállításokat és a konkrét értéket tároló mezõk. A beállításokat tároló mezõk különbözõ kulcsszavakat tartalmaznak, például a delete (törlés) vagy compress (tömörítés). Az értéket tároló mezõk is egy kulcsszóval kezdõdnek, azonban utána közvetlenül egy = (egyenlõségjel) jön, amelyet egy második szó követ szorosan. Így például a release=cvs pontosan egy ilyen értékmezõ lesz. Egy supfile általában egynél több gyûjtemény letöltését írja le. Ezért az ilyen állományok felépítésének egyik módja, ha az egyes gyûjteményhez explicite megadjuk a hozzátartozó mezõket. Azonban így a supfile állományok gyorsan megnövekednek és kényelmetlenné válnak, mivel a legtöbb gyûjtemény esetén szinte ugyanazokat a mezõket kellene megadnunk. A CVSup az ilyen típusú bonyodalmak elkerülésére egy alapértelmezési megoldást javasol. A *default nevû álgyûjteménnyel kezdõdõ sorok segítségével meg tudunk adni olyan beállításokat és értékeket, amelyek az utána következõ gyûjtemények számára alapértelmezésnek fognak számítani a supfile állományban. Az itt megadott alapértelmezések természetesen az egyes gyûjteményekben tetszõleges módon felülbírálhatóak, a mezõk magán a gyûjteményen belüli megadásával. Az állományban az alapértelmezések is megváltoztathatóak vagy bõvíthetõek további *default sorok hozzáadásával. Mindezek tudatában most már megkezdhetjük a FreeBSD-CURRENT ág tartalmának letöltésére és frissen tartására alkalmas supfile állomány összeállítását. Milyen állományokat akarunk letölteni? A CVSupon keresztül elérhetõ állományok gyûjteményeknek hívott nevesített csoportokra bontva érhetõek el. A hivatkozható gyûjtemények leírását a következõ szakaszban találjuk. Ebben a példában most szeretnénk letölteni az egész &os; rendszer forrását. Ezt a src-all nevû gyûjteményre hivatkozva érhetjük el. A supfile állományunk létrehozásának elsõ lépéseként soronként egyet megadva felsoroljuk a letölteni kívánt gyûjteményeket (jelen esetünkben csak egyetlen egyet): src-all Milyen verzióikra van szükségünk? A CVSup használatával tulajdonképpen a források összes valaha létezett verziójához hozzá tudunk férni. Ez annak köszönhetõ, hogy a cvsupd szerver közvetlenül a CVS repositoryból dolgozik, ami pedig az összes verziót tartalmazza. A tag= és date= értékmezõk segítségével adhatjuk meg az igényelt verziókat. Legyünk óvatosak azonban a tag= mezõk helyes megadásával. Egyes címkék ugyanis csak bizonyos állománygyûjtemények esetén élnek. Ha hibás vagy elírt címkét adunk meg, akkor a CVSup törölni fog olyan állományokat, amelyeket valószínûleg nem kellene. A ports-* gyûjtemények esetében pedig kifejezetten csak a tag=. mezõk használhatóak! A tag= mezõk a tárházban található szimbolikus címkéket nevezik meg. A címkéknek két típusa van: a revíziókhoz és az ágakhoz tartozó címkék. A revíziós címkék mindig egy adott revíziót hivatkoznak, jelentésük állandó. Ezzel szemben az ágak címkéi egy adott fejlesztési ág adott idõpontjában elérhetõ revíziót címkézi. Mivel az ágak címkéi nem egy konkrét revízióra vonatkoznak, ezért akár olyanra is utalhatnak, ami pillanatnyilag még nem is létezik. Az ban megtalálhatjuk a fontosabb ágak címkéit. A CVSup konfigurációs állományában a címkéket a tag= elõtaggal kell bevezetni (így tehát a RELENG_4 címke hivatkozása tag=RELENG_4 lesz). Ne felejtsük el, hogy a Portgyûjtemény esetében csak tag=. mezõ megadásának van értelme. Igyekezzünk pontosan lemásolni a címkék neveit, mivel a CVSup nem képes megkülönböztetni az érvényes és az érvénytelen címkéket. Ha véletlen elírjuk a címkét, akkor a CVSup úgy fog viselkedni, mintha olyan érvényes címkére hivatkozhatunk volna, amihez nem tartoznak állományok. Ennek következtében pedig egyszerûen letörli a már meglevõ forrásainkat. Egy ág címkéjének megadása során általában az adott fejlesztési vonal legfrissebb verzióját kapjuk meg. Ha viszont az adott ág valamelyik korábbi változatára lenne szükségünk, akkor a értékmezõ felhasználásával meg tudjuk adni a hozzátartozó dátumot. Ennek mûködésérõl a &man.cvsup.1; man oldala részletesebben értekezik. A példában mi most a &os;-CURRENT verziót akarjuk letölteni. Ezért a következõ sort tesszük a supfile állományunk elejére: *default tag=. Ha nem adunk meg sem tag=, sem pedig date= mezõket, akkor egy fontos eset következik be. Ilyenkor ugyanis egy konkrét verzió helyett közvetlenül a szerver CVS repositoryjából kapjuk meg az állományokat, az összes kiegészítõ információjukkal együtt. A fejlesztõk általában ezt a típusú megoldást kedvelik, mivel így a saját rendszerükön is könnyen karban tudnak tartani egy példányt, amiben tudnak keresni a revíziók között és ki tudják kérni akár az állományok korábbi változatait is. Természetesen ennek függvényében jóval több tárhelyre van szükségük. Honnan akarjuk ezeket beszerezni? A host= mezõ beállításával közöljük a cvsup klienssel, honnan töltse le a frissítéseket. A CVSup tükrözések közül bármelyik megfelel erre a célra, habár leginkább azt érdemes választani, ami a kibertérben a hozzánk legközelebb esik. A példában most egy kitalált &os; terjesztési oldalt választunk, a cvsup99.FreeBSD.org-ot: *default host=cvsup99.FreeBSD.org A CVSup futtatása elõtt tehát ne felejtsük el megváltoztatni ezt a létezõ számítógép hálózati nevére. A cvsup futtatásakor a opció megadásával lehetõségünk ennek felülbírálására. Hova akarjuk rakni a számítógépünkön? A prefix= mezõ adja meg a cvsup számára, hogy hova tegye a kapott állományokat. A példában a forrásokat közvetlenül a forrásokat tároló központi könyvtárba, a /usr/src könyvtárba tettük. Mivel a src könyvtár neve már hallgatólagosan benne foglaltatik a letöltésre kiválasztott gyûjtemény nevében, ezért itt csak ennyit kell megadnunk: *default prefix=/usr Hova akarjuk rakni az állapotot tároló állományokat? A CVSup kliens egy bázisnak (base) nevezett könyvtárban folyamatosan fenntart bizonyos állományokban állapotokat (status file). Ezek a már letöltött állományok nyilvántartásával segítik a CVSup hatékony munkavégzését. Mi most a szabványos bázist, a /var/db könyvtárat fogjuk használni: *default base=/var/db Amennyiben még nem létezne a bázisként használni kívánt könyvtár, ideje létrehoznunk. A cvsup ugyanis egy nem létezõ könyvtár esetén nem lesz hajlandó mûködni. További beállítások a supfile állományban: Általában még egy sor szokott szerepelni a supfile állományokban: *default release=cvs delete use-rel-suffix compress A release=cvs mezõ jelzi, hogy a szervernek a &os; fõ CVS repositoryból kell kikeresnie az információkat. Tulajdonképpen majdnem mindig errõl van szó, és az itt megadható többi lehetõség ismertetése most egyébként is meghaladná a szakasz határait. A delete hatására a CVSup képes lesz állományokat törölni. Mindig érdemes megadnunk, hiszen a CVSup csak így tudja teljes mértékben frissentartani a forrásokat. A CVSup természetesen csak azokat az állományokat igyekszik letörölni, amelyek miatt valóban felelõs. A kóbor állományokat nem fogja bántani. A use-rel-suffix hatása egy igazi... Rejtély. Ha tényleg érdekel minket a mûködése, lapozzuk fel bátran a &man.cvsup.1; man oldalát. Nyugodtan adjuk meg és különösebben ne törõdjünk vele. A compress beállítás segítségével a kommunikációs csatornán vándorló adatokat tudjuk gzip-szerû módon tömöríteni. Ha a hálózati kapcsolatunk sebessége meghaladja a 1,5 Mbitet másodpercenként (T1), akkor ezt már nem érdemes használni, viszont minden más esetben lényeges gyorsulást hozhat. Összegezzük az eddigieket: Íme a példaként összerakott supfile állományunk teljes tartalma: *default tag=. *default host=cvsup99.FreeBSD.org *default prefix=/usr *default base=/var/db *default release=cvs delete use-rel-suffix compress src-all A <filename>refuse</filename> állomány Ahogy arról már korábban szó esett, a CVSup lehúzással frissít. Ez alapvetõen annyit jelent, hogy feltárcsázunk egy CVSup szervert, aki a következõt mondja nekünk: A következõket tudod tõlem letölteni..., amire a kliensünk ezt válaszolja: Rendben, akkor nekem kell ez, ez, ez meg ez. Alapértelmezés szerint a CVSup kliense azokat az állományokat fogja letölteni, amelyeket a konfigurációs állományban szereplõ gyûjtemények és címkék által megneveztünk. Ez azonban nem mindig felel meg az igényeinknek, különösen akkor, amikor a doc, ports vagy www fákat akarjuk letölteni — az emberek többsége ugyanis nem beszél négy vagy öt nyelven, ezért nincs is szükségük a nyelvfüggõ állományok letöltésére. A Portgyûjtemény letöltése során a ports-all helyett egyszerûen egyenként is felsorolhatjuk a számunkra érdekes kategóriákat (például ports-astrology, ports-biology stb). Azonban mivel a doc és a www fákhoz nincsenek nyelvfüggõ gyûjtemények, ezért elõ kell halásznunk a CVSup egyik remek funkcióját, a refuse állományt. A refuse állománnyal lényegében arra utasítjuk a CVSup alkalmazást, hogy a gyûjteményekbõl ne töltse le az összes állományt. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy javaslatára a kliens visszautasít (refuse) bizonyos szervertõl érkezõ állományokat. Ezeket a visszautasításokat tároló refuse állományt a bázis/sup/ könyvtárban találhatjuk meg (illetve ha még nincsenek, akkor ide kell rakunk ezeket). Itt a bázis a supfile állományban megadott base= mezõre utal, ami a példánkban a /var/db könyvtár volt. Ennek megfelelõen tehát a refuse állomány a /var/db/sup/refuse lesz. A refuse állomány felépítése igen egyszerû: a letölteni nem kívánt állományok és könyvtárak neveit tartalmazza. Például ha az angolul mellett esetleg még beszélünk egy kevés németet is, de nincs szükségünk az angol dokumentáció német fordítására sem, akkor a következõket írjuk a refuse állományba: doc/bn_* doc/da_* doc/de_* doc/el_* doc/es_* doc/fr_* doc/hu_* doc/it_* doc/ja_* doc/mn_* doc/nl_* doc/no_* doc/pl_* doc/pt_* doc/ru_* doc/sr_* doc/tr_* doc/zh_* és így tovább a többi nyelvre is (melyeket a &os; CVS repository böngészésével deríthetjük ki). Ezzel az alkalmas funkcióval a lassú vagy drága internetes kapcsolattal rendelkezõ felhasználók nagyon jól tudnak gazdálkodni, mivel így nem kell letölteniük az egyáltalán nem használt állományokat. A refuse állományokról és a CVSup más hasonlóan elegáns funkcióiról a saját man oldaláról tudhatunk meg többet. A <application>CVSup</application> futtatása Most már készen állunk egy próba frissítés elvégzésére. A parancssorban nem sok mindent kell beírnunk ehhez: &prompt.root; cvsup supfile ahol a supfile a frissen létrehozott supfile állományunk neve lesz. Feltételezve, hogy a parancsot X11 alatt adtunk ki, az cvsup erre feldob egy grafikus ablakot néhány gombbal. Nyomjuk meg a go feliratú gombot és dõljünk hátra. Mivel a példában a /usr/src könyvtárunk frissítését állítottuk be, az állományok aktualizálásához szükséges jogosultságok biztosításához a cvsup programot root felhasználóként kell elindítanunk. Teljesen érthetõ, ha egy kicsit izgatottak vagyunk ezekben a pillanatokban, hiszen az elõbb hoztunk létre egy általunk eddig ismeretlen programhoz egy konfigurációs állományt. Ezért megemlítenénk, hogy ilyenkor elõször mindig próbáljuk ki a konfigurációkat, mielõtt azok bármilyen módosítást végeznének a fontos állományainkon. Ehhez hozzunk létre valahol egy üres könyvtárat, majd adjuk meg a parancssorban ennek a nevét: &prompt.root; mkdir /var/tmp/proba &prompt.root; cvsup supfile /var/tmp/proba Az így megadott könyvtárba kerülnek a frissítés eredményeképpen keletkezõ állományok. A CVSup elõször megvizsgálja a /usr/src könyvtárban található állományokat, viszont egyiküket sem módosítja vagy törli. A frissítések ehelyett a /var/tmp/proba/usr/src könyvtárba fognak kerülni. A CVSup emellett még a báziskönyvtárában tárolt állapotokat sem fogja megváltoztatni. A módosított állományok új változatai a megadott könyvtárba jönnek létre. Mivel a /usr/src könyvtárt ehhez csak olvasni fogjuk, a próba lefuttatásához még root felhasználónak sem kell lennünk. Ha nem használunk X11-et vagy egyszerûen csak nincs szükségünk a grafikus felületre, a parancssorban pár további opció megadásával így is kiadhatjuk a cvsup parancsot: &prompt.root; cvsup -g -L 2 supfile A hatására a CVSup nem hozza be a grafikus felületét. Ha nem talál X11-et, akkor ez természetesen automatikus, de ellenkezõ esetben ezt is meg kell adnunk. Az megadásával a CVSup az összes elvégzendõ frissítésrõl részletes értesítést ad. A részletességnek három foka van, -tól indulva egészen -ig. Itt az alapértelmezett érték a 0, amivel a hibaüzenetek kivételével egyetlen üzenetet sem kapunk. Rengeteg egyéb beállítás adható még meg, ezeket a cvsup -H kiadásával kérdezhetjük le. A beállítások pontosabb leírását a man oldalon találjuk meg. Miután elégedetten tapasztaltuk, hogy a frissítés remekül mûködik, a &man.cron.8; segítségével próbáljuk meg az egész folyamatot önmûködövé tenni a CVSup szabályos idõközönkénti futtatásával. Ekkor viszont magától értetõdik, hogy a CVSup számára ne engedjük használni a grafikus felületet. A <application>CVSup</application> állománygyûjteményei A CVSup révén elérhetõ állománygyûjtemények egy hierarchikus rendszert alkotnak. Van néhány nagyobb állománygyûjtemény, amelyek kisebb al-állománygyûjteményekre bonthatóak. A nagyobb gyûjtemények letöltése ezért a kisebb algyûjtemények letöltésével egyenlõ. A gyûjtemények közt fennálló hierarchikus rendszer a lentebb szereplõ lista behúzásaiban érhetõ tetten. A leggyakrabban használt gyûjtemények a src-all és a ports-all neveket viselik. A többi gyûjteményt általában csak kevesen és csak speciális célokra használják, ezért egyes tükrözéseken nem feltétlenül találjuk meg mindegyiküket. cvs-all release=cvs A &os; fõ CVS repositoryja, beleértve a titkosításhoz tartozó kódokat is. distrib release=cvs A &os; terjesztéséhez és tükrözéséhez kapcsolódó állományok. doc-all release=cvs A &os; kézikönyvének és a többi dokumentáció forrásai. Nem tartalmazza a &os; honlapjának forrásait. ports-all release=cvs A &os; portgyûjteménye. Ha nem akarjuk a ports-all egészét (vagyis a teljes portfát) frissíteni, csak a lentebb szereplõ egyes algyûjteményeket letölteni, akkor soha ne feledkezzünk meg a ports-base megadásáról! Amikor valami változik a portok mûködésében, akkor a ports-base által képviselt algyûjteményben szereplõ állományokat igen gyorsan elkezdik használni a valódi portok. Ezért ha csak a valódi portokat frissítjük, amelyek viszont igényt tartanak néhány újabb funkcióra is, akkor könnyen fordítási hibára vagy különbözõ rejtélyes hibaüzenetekbe futhatunk. Emiatt legeslegelõször mindig tegyünk róla, hogy a ports-base algyûjteményünk a lehetõ legfrissebb legyen. Ha a ports/INDEX állomány egy saját példányát kívánjuk létrehozni, akkor ahhoz a ports-all gyûjteményt (tehát a teljes portfát) le kell kérnünk. A ports/INDEX állományt a portfa egy része alapján nem készíthetjük el. Errõl bõvebben lásd a + url="&url.books.faq.en;/applications.html#MAKE-INDEX"> GYIK-ot. ports-accessibility release=cvs A fogyatékos felhasználókat segítõ szoftverek. ports-arabic release=cvs Arab nyelvi támogatás. ports-archivers release=cvs Archiváló eszközök. ports-astro release=cvs Csillagászathoz tartozó portok. ports-audio release=cvs Hangtámogatás. ports-base release=cvs A Portgyûjtemény saját infrastruktúrája — az Mk/, Tools/ és /usr/ports különféle alkönyvtáraiban elhelyezkedõ állományok. Ne hagyjuk figyelmen kívül a fenti fontos figyelmeztetést sem: ezt az algyûjteményt mindig a &os; Portgyûjteményével együtt frissítsük! ports-benchmarks release=cvs Teljesítménytesztek. ports-biology release=cvs Biológia. ports-cad release=cvs Számítógépes tervezõeszközök (CAD). ports-chinese release=cvs Kínai nyelvi támogatás. ports-comms release=cvs Kommunikációs szoftverek. ports-converters release=cvs Karakterkódolások közti átalakítók. ports-databases release=cvs Adatbázisok. ports-deskutils release=cvs A számítógép feltalálása elõtt is már létezõ eszközök. ports-devel release=cvs Fejlesztõeszközök. ports-dns release=cvs Névfeloldással kapcsolatos szoftverek. ports-editors release=cvs Szövegszerkesztõk. ports-emulators release=cvs Más operációs rendszerek emulátorai. ports-finance release=cvs Pénzügyi, gazdasági és hasonló alkalmazások. ports-ftp release=cvs FTP kliensek és szerverek. ports-games release=cvs Játékok. ports-german release=cvs Német nyelvi támogatás. ports-graphics release=cvs Grafikus segédeszközök. ports-hebrew release=cvs Héber nyelvi támogatás. ports-hungarian release=cvs Magyar nyelvi támogatás. ports-irc release=cvs IRC-vel kapcsolatos programok. ports-japanese release=cvs Japán nyelvi támogatás. ports-java release=cvs &java; segédeszközök. ports-korean release=cvs Koreai nyelvi támogatás. ports-lang release=cvs Programozási nyelvek. ports-mail release=cvs Levelezõ programok. ports-math release=cvs Numerikus számításokkal foglalkozó programok. ports-mbone release=cvs MBone alkalmazások. ports-misc release=cvs Egyéb segédprogramok. ports-multimedia release=cvs Multimediás szoftverek. ports-net release=cvs Hálózati szoftverek. ports-net-im release=cvs Üzenetküldõ (Instant Messaging, IM) szoftverek. ports-net-mgmt release=cvs Hálózati karbantartó szoftverek. ports-net-p2p release=cvs Egyenrangú (Peer to Peer, P2P) hálózatok. ports-news release=cvs USENET hírszoftverek. ports-palm release=cvs A Palm sorozat szoftveres támogatása. ports-polish release=cvs Lengyel nyelvi támogatás. ports-ports-mgmt release=cvs A portok és csomagok karbantartását végzõ segédeszközök. ports-portuguese release=cvs Portugál nyelvi támogatás. ports-print release=cvs Nyomdai programok. ports-russian release=cvs Orosz nyelvi támogatás. ports-science release=cvs Tudományos programok. ports-security release=cvs Biztonsági segédprogramok. ports-shells release=cvs Parancsértelmezõk. ports-sysutils release=cvs Rendszerprogramok. ports-textproc release=cvs Szövegfeldolgozást segítõ eszközök (kivéve az asztali kiadványszerkesztést). ports-ukrainian release=cvs Ukrán nyelvi támogatás. ports-vietnamese release=cvs Vietnámi nyelvi támogatás. ports-www release=cvs A világhálóhoz tartozó szoftverek. ports-x11 release=cvs Az X Window System mûködését segítõ portok. ports-x11-clocks release=cvs X11 órák. ports-x11-drivers release=cvs X11 meghajtók. ports-x11-fm release=cvs X11 állománykezelõk. ports-x11-fonts release=cvs X11 betûtípusok és a hozzájuk tartozó segédprogramok. ports-x11-toolkits release=cvs X11 eszközrendszerek. ports-x11-servers release=cvs X11 szerverek. ports-x11-themes release=cvs X11 témák. ports-x11-wm release=cvs X11 ablakkezelõk. projects-all release=cvs A &os; projektek forrásainak repositoryja. src-all release=cvs A &os; fontosabb forrásai, a titkosításhoz tartozó kódokkal együtt. src-base release=cvs A /usr/src könyvtárban levõ egyéb állományok. src-bin release=cvs Az egyfelhasználós módban használható segédeszközök (/usr/src/bin). src-cddl release=cvs A CDDL licenc szerint terjesztett segédprogramok és függvénykönyvtárak (/usr/src/cddl). src-contrib release=cvs A &os; Projekten kívül fejlesztett segédprogramok és függvénykönyvtárak, viszonylag kevés módosítással (/usr/src/contrib). src-crypto release=cvs A &os; Projekten kívül fejlesztett, titkosítással kapcsolatos segédprogramok és függvénykönyvtárak, viszonylag kevés módosítással (/usr/src/crypto). src-eBones release=cvs Kerberos és DES (/usr/src/eBones). A &os; jelenlegi változatai nem használják. src-etc release=cvs A rendszer beállításait tartalmazó állományok (/usr/src/etc). src-games release=cvs Játékok (/usr/src/games). src-gnu release=cvs A GPL licenc szerint terjesztett segédprogramok (/usr/src/gnu). src-include release=cvs (C nyelvi) Header állományok (/usr/src/include). src-kerberos5 release=cvs A Kerberos5 biztonsági csomag (/usr/src/kerberos5). src-kerberosIV release=cvs A KerberosIV biztonsági csomag (/usr/src/kerberosIV). src-lib release=cvs Függvénykönyvtárak (/usr/src/lib). src-libexec release=cvs Más programok által futtatott rendszerprogramok (/usr/src/libexec). src-release release=cvs A &os; kiadások elkészítéséhez szükséges állományok (/usr/src/release). src-rescue release=cvs Statikusan linkelt programok vészhelyzet esetére, lásd &man.rescue.8; (/usr/src/rescue). src-sbin release=cvs Egyfelhasználós módban használható rendszereszközök (/usr/src/sbin). src-secure release=cvs Titkosítással foglalkozó függvénykönyvtárak és parancsok (/usr/src/secure). src-share release=cvs Több rendszer között megosztható állományok (/usr/src/share). src-sys release=cvs A rendszermag (/usr/src/sys). src-sys-crypto release=cvs A rendszermagban levõ titkosítással foglalkozó kód (/usr/src/sys/crypto). src-tools release=cvs A &os; karbantartására való különbözõ segédprogramok (/usr/src/tools). src-usrbin release=cvs Felhasználói segédprogramok (/usr/src/usr.bin). src-usrsbin release=cvs Rendszerszintû segédprogramok (/usr/src/usr.sbin). www release=cvs A &os; Projekt honlapjának forráskódja. distrib release=self A CVSup szerver saját konfigurációs állományai. A CVSup tükrözései használják. gnats release=current A GNATS hibanyilvántartó adatbázis. mail-archive release=current A &os; levelezési listáinak archívuma. www release=current A &os; Projekt honlapjának generált állományai (de nem a forrásai). A WWW tükrözések használják. Bõvebb információk A CVSup részletesebb bemutatását és a hozzátartozó GYIK-ot A CVSup honlapján találjuk meg. A CVSup &os;-re vonatkozó tárgyalása a &a.hackers;n történik. Itt és az &a.announce;n jelentik be a szoftver újabb változatait. A CVSup alkalmazással kapcsolatos kérdéseket és hibajelentéseket illetõen a CVSup GYIK-ot érdemes megnéznünk. CVSup oldalak A &os; CVSup szerverei az alábbi oldalakon érhetõek el: &chap.mirrors.cvsup.inc; A <application>Portsnap</application> használata Bevezetés A Portsnap a &os; portfájának biztonságos terjesztésére megalkotott rendszer. Hozzávetõleg óránként egyszer a portfa egy újabb pillanatképe jön létre, amit ezután tömörítenek és digitálisan aláírnak. Az így keletkezõ állományokat végül HTTP-n keresztül terjesztik. A CVSuphoz hasonlóan a Portsnap szintén lehúzással frissít. Ennek folyamán a becsomagolt és aláírt portfák egy webszerveren tároltan várják passzívan a kliensek kéréseit. A felhasználók így vagy a &man.portsnap.8; elindításával azonnal, vagy pedig a &man.cron.8; segítségével rendszeresen automatikusan kérhetnek frissítéseket. Technikai megfontolásokból a Portsnap nem közvetlenül a /usr/ports/ könyvtárban található éles portfát változtatja meg. Helyette alapértelmezés szerint a /var/db/portsnap/ könyvtárba kerülõ tömörített változatával dolgozik. A frissítés befejeztével ezzel a tömörített változattal módosítja az éles portfát. Ha a Portsnapet a &os; Portgyûjteményébõl telepítjük, akkor alapértelmezés szerint a tömörített pillanatképet a /var/db/portsnap/ könyvtár helyett a /usr/local/portsnap/ könyvtárban hozza létre. Telepítés A &os; 6.0 vagy késõbbi változataiban már a Portsnap az alaprendszer része. A &os; korábbi verzióra a ports-mgmt/portsnap porton keresztül telepíthetjük. A <application>Portsnap</application> beállítása A Portsnap mûködését az /etc/portsnap.conf konfigurációs állomány vezérli. A felhasználók többségének a benne helyet kapott alapbeállítások megfelelõek. Aki kíváncsi a részletekre, nézze meg a &man.portsnap.conf.5; man oldalt. Amennyiben a Portsnapet a &os; Portgyûjteményébõl telepítettük, a /etc/portsnap.conf helyett a /usr/local/etc/portsnap.conf konfigurációs állományt fogja használni. Ez az állomány a port telepítésekor ugyan nem jön létre automatikusan, de találhatunk belõle egy mintát, amit a következõ paranccsal tudunk a helyére másolni: &prompt.root; cd /usr/local/etc && cp portsnap.conf.sample portsnap.conf A <application>Portsnap</application> elsõ futtatása A &man.portsnap.8; elsõ futtatásakor le kell töltenünk a /var/db/portsnap/ (vagy /usr/local/portsnap/, ha a Portsnapet a Portgyûjteménybõl telepítettük) könyvtárba az egész portfa tömörített képét. Ez 2006 elejétõl nagyjából 41 MB méretûre dagadt. &prompt.root; portsnap fetch Miután sikerült letöltenünk a tömörített képet, az éles portfa egy példányát tudjuk kibontani a /usr/ports/ könyvtárba. Ez a lépés még abban az esetben is kötelezõ, ha már valamilyen módon feltöltöttük volna ezt a könyvtárat (például a CVSup segítségével), hiszen ekkor hozza létre a portsnap a mûködéséhez szükséges adatokat is, amelyek révén el tudja majd dönteni, hogy a portfa pontosan mely részeit kell frissítenie. &prompt.root; portsnap extract A telepítés során alapból nem jön létre a /usr/ports/ könyvtár. Ha a &os; 6.0-RELEASE kiadását használjuk, akkor a portsnap indítása elõtt ezt a könyvtárat el kell készítenünk. A &os; vagy a Portsnap újabb változataiban a portsnap elsõ használata során ez már azonban önmagától megtörténik. A portfa frissítése Miután letöltöttük a portfa kiinduló pillanatképét és kibontottuk a /usr/ports/ könyvtárba, a frissítése két lépésben végezhetõ el: elõször elkérjük (fetch) a tömörített kép frissítéseit, majd ezután az így nyert módosításokat érvényesítjük az éles portfán (update). Ez a két lépés egyetlen portsnap parancs kiadásával összefoglalható: &prompt.root; portsnap fetch update A portsnap némely régebbi változatai nem támogatják ezt a típusú felírást. Ha tehát nem mûködne az iménti parancs, akkor helyette próbáljuk meg ezt: &prompt.root; portsnap fetch &prompt.root; portsnap update A <application>Portsnap</application> automatikus futtatása A Portsnap szervereken keletkezõ hirtelen tömeg elkerülése érdekében a portsnap fetch nem fog &man.cron.8; feladatként futni. Ehelyett erre létezik egy külön portsnap cron parancs, amivel a frissítések letöltése elõtt véletlenszerûen vár legfeljebb 3600 másodpercet. Emellett a portsnap update parancs futtatását sem javasoljuk cron feladatként, mivel komoly problémákat képes okozni akkor, amikor egy port fordítása vagy telepítése során adjuk ki. Azonban az kapcsoló megadásával a portok INDEX állományát biztonságosan tudjuk frissíteni. (Ebbõl nyilvánvalóan következik, hogy a portsnap -I update lefutása után a portsnap update parancsot is ki kell majd adni az kapcsoló nélkül a fa többi részének frissítéséhez.) Ha felvesszük a következõ sort az /etc/crontab állományba, akkor a portsnap frissíteni fogja a tömörített felvételt és a /usr/ports/ könyvtárban levõ INDEX állományokat, és küld egy levelet az elavult feltelepített portokról: 0 3 * * * root portsnap -I cron update && pkg_version -vIL= Ha a rendszeróra nem helyi idõ szerint jár, akkor a 3 értéket cseréljük ki egy 0 és 23 között tetszõleges számra, így hozzájárulunk a a Portsnap szerverek terhelésének egyenletes elosztásához. A portsnap egyes korábbi változatai nem engednek meg egyszerre több parancsot (mint például a cron update). Ha az iménti felírásban hibát kapunk, akkor próbáljuk meg a portsnap -I cron update parancsot kicserélni a portsnap cron && portsnap -I update parancsra. CVS címkék Meg kell adnunk egy revízió címkéjét, amikor a cvs vagy CVSup használatával letöltjük vagy frissítjük a forrásokat. A revíziós címkék a &os; egyik fejlesztési irányát vagy egy adott idõpontbeli állapotát hivatkozzák. Az elõbbi egy ág címkéje, míg az utóbbi pedig egy kiadás címkéje. Az ágak címkéi A HEAD kivételével (amely mindig egy érvényes címke) az összes címke csak a src/ fára vonatkozik. A ports/, doc/ és www/ fák nem tartalmaznak ágakat. HEAD A fõ fejlesztési ág, avagy a &os;-CURRENT szimbolikus neve. Ha nem adunk meg revíziót, ez lesz az alapértelmezés. A CVSup számára ezt . címke jelzi (itt most nem mondatvégi pontot jelöli, hanem a . karaktert). A CVS számára ez lesz az alapértelmezett érték, ha nem adunk meg konkrét revíziós címkét. Többnyire nem túlzottan jó ötlet egy STABLE változatot használó gépen a CURRENT verziójú források kikérése, kivéve hacsak nem ez a szándékunk. RELENG_7 A FreeBSD-7.X fejlesztési ága, más néven a FreeBSD 7-STABLE RELENG_7_0 A FreeBSD-7.0 kiadás ága, ahová csak a biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_6 A FreeBSD-6.X fejlesztési ága, más néven a FreeBSD 6-STABLE RELENG_6_3 A FreeBSD-6.3 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a ritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_6_2 A FreeBSD-6.2 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_6_1 A FreeBSD-6.1 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_6_0 A FreeBSD-6.0 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_5 A FreeBSD-5.X fejlesztési ág, más néven a FreeBSD 5-STABLE. RELENG_5_5 A FreeBSD-5.5 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_5_4 A FreeBSD-5.4 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_5_3 A FreeBSD-5.3 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_5_2 A FreeBSD-5.2 és FreeBSD-5.2.1 kiadások ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_5_1 A FreeBSD-5.1 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_5_0 A FreeBSD-5.0 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_4 A FreeBSD-4.X fejlesztési ága, más néven a FreeBSD 4-STABLE. RELENG_4_11 A FreeBSD-4.11 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_4_10 A FreeBSD-4.10 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_4_9 A FreeBSD-4.9 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_4_8 A FreeBSD-4.8 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_4_7 A FreeBSD-4.7 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_4_6 A FreeBSD-4.6 és FreeBSD-4.6.2 kiadások ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_4_5 A FreeBSD-4.5 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_4_4 A FreeBSD-4.4 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_4_3 A FreeBSD-4.3 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_3 A FreeBSD-3.X fejlesztési ága, más néven a 3.X-STABLE. RELENG_2_2 A FreeBSD-2.2.X fejlesztési ága, más néven a 2.2-STABLE. Ez az ág manapság már elavult. A kiadások címkéi Ezek a címkék a &os; egyes kiadásainak dátumára hivatkoznak. Egy kiadás elõkészítésének és terjesztésének folyamatáról részleteiben a kiadásokat összefoglaló lapról és a - + kiadások építésérõl szóló cikkbõl tájékozódhatunk. Az src fában RELENG_ kezdetû címkéket találunk. A ports és doc fákban a címkék nevei a RELEASE elõtaggal kezdõdnek. Végezetül a www fában nincsenek kiadásokhoz tartozó címkék. RELENG_7_0_0_RELEASE FreeBSD 7.0 RELENG_6_3_0_RELEASE FreeBSD 6.3 RELENG_6_2_0_RELEASE FreeBSD 6.2 RELENG_6_1_0_RELEASE FreeBSD 6.1 RELENG_6_0_0_RELEASE FreeBSD 6.0 RELENG_5_5_0_RELEASE FreeBSD 5.5 RELENG_5_4_0_RELEASE FreeBSD 5.4 RELENG_4_11_0_RELEASE FreeBSD 4.11 RELENG_5_3_0_RELEASE FreeBSD 5.3 RELENG_4_10_0_RELEASE FreeBSD 4.10 RELENG_5_2_1_RELEASE FreeBSD 5.2.1 RELENG_5_2_0_RELEASE FreeBSD 5.2 RELENG_4_9_0_RELEASE FreeBSD 4.9 RELENG_5_1_0_RELEASE FreeBSD 5.1 RELENG_4_8_0_RELEASE FreeBSD 4.8 RELENG_5_0_0_RELEASE FreeBSD 5.0 RELENG_4_7_0_RELEASE FreeBSD 4.7 RELENG_4_6_2_RELEASE FreeBSD 4.6.2 RELENG_4_6_1_RELEASE FreeBSD 4.6.1 RELENG_4_6_0_RELEASE FreeBSD 4.6 RELENG_4_5_0_RELEASE FreeBSD 4.5 RELENG_4_4_0_RELEASE FreeBSD 4.4 RELENG_4_3_0_RELEASE FreeBSD 4.3 RELENG_4_2_0_RELEASE FreeBSD 4.2 RELENG_4_1_1_RELEASE FreeBSD 4.1.1 RELENG_4_1_0_RELEASE FreeBSD 4.1 RELENG_4_0_0_RELEASE FreeBSD 4.0 RELENG_3_5_0_RELEASE FreeBSD-3.5 RELENG_3_4_0_RELEASE FreeBSD-3.4 RELENG_3_3_0_RELEASE FreeBSD-3.3 RELENG_3_2_0_RELEASE FreeBSD-3.2 RELENG_3_1_0_RELEASE FreeBSD-3.1 RELENG_3_0_0_RELEASE FreeBSD-3.0 RELENG_2_2_8_RELEASE FreeBSD-2.2.8 RELENG_2_2_7_RELEASE FreeBSD-2.2.7 RELENG_2_2_6_RELEASE FreeBSD-2.2.6 RELENG_2_2_5_RELEASE FreeBSD-2.2.5 RELENG_2_2_2_RELEASE FreeBSD-2.2.2 RELENG_2_2_1_RELEASE FreeBSD-2.2.1 RELENG_2_2_0_RELEASE FreeBSD-2.2.0 AFS oldalak A &os; a következõ szerverein érhetõ el AFS: Svédország Az állományok a következõ helyen érhetõek el: /afs/stacken.kth.se/ftp/pub/FreeBSD/ stacken.kth.se # Stacken Computer Club, KTH, Svédország 130.237.234.43 #hot.stacken.kth.se 130.237.237.230 #fishburger.stacken.kth.se 130.237.234.3 #milko.stacken.kth.se Karbantartó: ftp@stacken.kth.se Rsync oldalak A most következõ oldalakon a &os;-t érhetjük el az rsync protokollal. Az rsync segédprogram mûködésében leginkább a &man.rcp.1; parancshoz hasonlít, de sokkal több beállítással rendelkezik, és az rsync távoli frissítéseket kezelõ protokollja segítségével csak az állományok csoportjai között levõ eltéréseket küldi át, amivel a hálózaton keresztüli szinkronizáció rendkívül felgyorsítható. Ez olyankor jelent számunkra a legtöbbet, ha a &os; FTP szerverének vagy CVS repositoryjának egyik tükrözését tartjuk karban. Az rsync több operációs rendszerre is elérhetõ, és &os;-n a net/rsync port vagy csomag tartalmazza. Cseh Köztársaság rsync://ftp.cz.FreeBSD.org/ Elérhetõ gyûjtemények: ftp: a &os; FTP szerverének részleges tükrözése. FreeBSD: a &os; FTP szerverének teljes tükrözése. Németország rsync://grappa.unix-ag.uni-kl.de/ Elérhetõ gyûjtemények: freebsd-cvs: a &os; teljes CVS tárháza. Ez a gép ezen kívül még tükrözi a NetBSD és OpenBSD CVS repositorykat is. Hollandia rsync://ftp.nl.FreeBSD.org/ Elérhetõ gyûjtemények: vol/4/freebsd-core: a &os; FTP szerverének teljes tükrözése. Oroszország rsync://cvsup4.ru.FreeBSD.org Elérhetõ gyûjtemények: FreeBSD-gnats: A GNATS hibanyilvántartó adatbázis. Tajvan rsync://ftp.tw.FreeBSD.org/ rsync://ftp2.tw.FreeBSD.org/ rsync://ftp6.tw.FreeBSD.org/ Elérhetõ gyûjtemények: FreeBSD: a &os; FTP szerverének teljes tükrözése. Egyesült Királyság rsync://rsync.mirror.ac.uk/ Elérhetõ gyûjtemények: ftp.FreeBSD.org: a &os; FTP szerverének teljes tükrözése. Amerikai Egyesült Államok rsync://ftp-master.FreeBSD.org/ Ezt a szervert csak az elsõdleges &os; tükrözéseknek szabad használniuk. Elérhetõ gyûjtemények: FreeBSD: a &os; FTP szerverének központi archívuma. acl: a &os; központi ACL listája. rsync://ftp13.FreeBSD.org/ Elérhetõ gyûjtemények: FreeBSD: a &os; FTP szerver teljes tükrözése. diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/ports/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/ports/chapter.sgml index cc362657e0..ccdaf2d85d 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/ports/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/ports/chapter.sgml @@ -1,2175 +1,2175 @@ Alkalmazások telepítése: csomagok és portok Áttekintés portok csomagok A &os; rendszereszközök gazdag gyûjteményével érkezik az alaprendszer részeként. Azonban a külsõ alkalmazások telepítéséhez rengeteg teendõt kell elvégeznünk. A feladat elvégzésére ezért a &os; két, egymást kiegészítõ technológiát kínál fel: a &os; Portgyûjteményt (telepítés forráskódból) és a csomagokat (telepítés elõre elkészített bináris csomagokból). Mind a két módszerrel fel tudjuk telepíteni a kedvenc alkalmazásunk legújabb verzióját lokálisan vagy egyenesen a hálózatról. A fejezet elolvasása során megismerjük: hogyan telepítsünk külsõ fejlesztésû bináris szoftvercsomagokat; hogyan fordítsunk le a forrásukból külsõ fejlesztésû szoftvereket a Portgyûjtemény segítségével; hogyan távolítsunk el korábban már telepített csomagokat és portokat; hogyan bíráljuk felül a Portgyûjtemény által használt alapértelmezett értékeket; hogyan keressük meg a megfelelõ szoftvercsomagokat; hogyan frissítsük a telepített alkalmazásokat. Az alkalmazások telepítésének összefoglalása Ha korábban már használtunk &unix; rendszereket, valószínûleg ismerjük a külsõ alkalmazások telepítésének jellemezõ menetét: Töltsük le a szoftvert, amelyet vagy forráskód vagy pedig bináris formátumban érhetünk el. Bontsuk ki az alkalmazás letöltött változatát (ez általában a &man.compress.1;, &man.gzip.1; vagy a &man.bzip2.1; által tömörített tar állomány). Keressük meg dokumentációt (többnyire az INSTALL vagy a README állományban található, vagy a doc/ alkönyvtárban) és olvassuk el benne, hogyan tudjuk telepíteni a szoftvert. Ha a szoftver forrását töltöttük le, fordítsuk le. Elképzelhetõ, hogy ennek során szerkesztenünk kell a Makefile állományt vagy lefuttatnunk a configure szkriptet, illetve más lépéseket is el kell végeznünk. Próbáljuk a ki szoftvert, majd telepítsük. Ez annak a forgatókönyve, amikor minden hiba nélkül lezajlik. Megeshet azonban, ha olyan szoftvert telepítünk, amelyet nem kifejezetten a &os;-hez terveztek, akkor javítanunk kell a forráskódban a szoftver megfelelõ mûködéséhez. Ha sikerül mûködésre bírni, folytathatjuk &os;-n a szoftver telepítését a megszokott módon. Habár a &os; erre a célra két lehetõséget is felkínál, amivel rengeteg erõfeszítéstõl megkímélhet minket: ezek a csomagok és a portok. Az írás pillanatában közel &os.numports; külsõ alkalmazás érhetõ el ilyen formában. Egy adott alkalmazás esetén a hozzátartozó &os;-s csomag mindössze egyetlen letöltendõ állományt takar. A csomag tartalmazza az alkalmazás telepítéséhez szükséges összes parancs elõre lefordított változtatát, ugyanígy magát a dokumentációt is. A letöltött csomagokat a &os; csomagkezelõ parancsaival vehetjük használatba: ezek a &man.pkg.add.1;, &man.pkg.delete.1;, &man.pkg.info.1; és így tovább. Az új alkalmazások telepítése ennek köszönhetõen egyetlen paranccsal elvégezhetõ. Egy alkalmazás &os;-s portja mögött lényegében állományok gyûjteménye áll, amelyek abban segítenek, hogy automatikusan tudjunk telepíteni a forráskód felhasználásával. Ne felejtsük el, hogy normális esetben számos lépcsõt végig kell járnunk egy program sajátkezû lefordításához (letöltés, kitömörítés, javítgatás, fordítás, telepítés). A portot alkotó állományok tartalmazzák az összes olyan szükséges információt, amelyek átengedik ezt a feladatot a rendszernek. Kiadunk néhány egyszerû parancsot és az alkalmazás magától letöltõdik, kitömörítõdik, módosítja a forráskódját, lefordul és települ. Valójában a portrendszer használható olyan csomagok létrehozására is, amelyeket késõbb a pkg_add és többi hozzá hasonló, hamarosan részletesebben is bemutatandó csomagkezelõ paranccsal is kezelni tudunk. A csomagok és a portok egyaránt képesek függõségeket kezelni. Tegyük fel, hogy egy olyan alkalmazást akarunk telepíteni, amely egy adott függvénykönyvtár meglététõl függ a rendszeren. Az alkalmazás és a könyvtár is elérhetõ &os; portként és csomagként. Akár a pkg_add parancsot, akár a portrendszert használjuk az alkalmazás hozzáadására, mind a kettõ észre fogja venni, hogy a szükséges könyvtárt még nem telepítettük, ezért elõször azt fogja automatikusan telepíteni. Tudván, hogy a két említett megoldás szinte teljesen egyenértékû, felmerülhet a kérdés: a &os; mégis miért rendelkezik mindkettõvel? A csomagoknak és a portoknak is megvannak a maguk elõnyei, és hogy a kettõ közül melyiket használjuk, csak az egyéni ízlésünkön múlik. A csomagok használatának elõnyei Egy csomag általában kisebb, mint az alkalmazás forráskódját tartalmazó tömörített tar állomány. A csomagokat nem kell fordítani. Nagyobb alkalmazások, mint például a Mozilla, KDE vagy GNOME esetén ez kulcsfontosságú lehet, fõleg abban az esetben, ha a rendszerünk ehhez nem eléggé gyors. A csomagok használata nem várja el tõlünk, hogy behatóbban ismerjük miként is kell &os;-n szoftvereket lefordítani. A portok használatának elõnyei A csomagokat általános esetben igen óvatos beállításokkal készítik el, hiszen a lehetõ legtöbb rendszeren mûködõképesnek kell lenniük. Ha viszont portból telepítünk, nyugodtan hangolhatjuk úgy a beállításokat, hogy (például) a &pentium; 4 vagy az Athlon processzoroknak kedvezõ kódot hozzanak létre. Bizonyos alkalmazások fordítás idején állítandó beállításokkal rendelkeznek arról, hogy mire lesznek képesek és mire nem. Például az Apache beépített konfigurációs opciók széles kelléktárával rendelkezik. Amikor viszont portból hozzuk létre, nem kell elfogadnunk ezek alapértelmezett értékeit, hanem a saját igényeinknek megfelelõen átállíthatjuk ezeket. Egyes esetekben több különféle beállítást tükrözõ csomag is létezhet ugyanahhoz az alkalmazáshoz. Például a Ghostscript elérhetõ ghostscript és ghostscript-nox11 csomagként is attól függõen, hogy telepítettük-e az X11 szervert. Ez természetesen egy meglehetõsen durva kijátszása a csomagrendszernek, és gyorsan lehetetlenné is válik a használata, ha az adott alkalmazás egy-két fordítási idejû beállításnál többel rendelkezik. Néhány szoftver licencelése tiltja a bináris terjesztést. Ezért ezek a szoftverek kizárólag csak forráskód formájában továbbíthatóak. Néhányan nem bíznak meg a bináris verziókban. Ha látjuk a forráskódot is, akkor (elméletben) át tudjuk nézni, és mi magunk is megkereshetjük a benne lappangó hibákat. Ha vannak saját javításaink, csak a forráskód birtokában tudjuk ezeket felhasználni. Sokan szeretik, ha egyszerûen csak ott van a szoftverek forráskódja. Ha éppen unatkoznak, beléjük tudnak nézni, ötleteket és kódot tudnak belõlük meríteni (persze csak akkor, ha ezt a licenc megengedi), vagy tovább tudják ezeket fejleszteni, orvosolni tudják a hibáikat stb. A portok frissítésérõl a &a.ports; és a &a.ports-bugs; valamelyikérõl szerezhetünk naprakész információkat. Mielõtt bármelyik alkalmazást is telepítenénk, érdemes meglátogatnunk az oldalt, ahol a hozzátartozó ismert biztonsági problémákról olvashatunk. Telepíthetjük a ports-mgmt/portaudit programot is, amely automatikusan ellenõrzi a telepített alkalmazások ismert sebezhetõségeit. Ez az ellenõrzés egyébként megejthetõ minden port lefordítása elõtt is. Ezalatt a portaudit -F -a parancs kiadásával ellenõrizhetjük utólag a telepített csomagokat. A fejezet fennmaradó részében megmutatjuk, hogyan használjuk &os;-ben a csomagokat és portokat külsõ alkalmazások telepítésére és karbantartására. A számunkra szükséges alkalmazások felkutatása Mielõtt telepítenénk bármilyen alkalmazást, tudnunk kell, hogyan is nevezik. A &os;-hez elérhetõ alkalmazások listája folyamatosan növekszik. Szerencsére számos módja van annak, hogy utánajárjunk a keresett szoftvernek: A &os; honlapján találhatunk egy rendszeresen frissülõ listát az összes elérhetõ alkalmazásról, a http://www.FreeBSD.org/ports/ címen. Itt a portok különbözõ kategóriákba sorolva találhatóak meg, ahol név szerint megkereshetjük az alkalmazást (amennyiben ismerjük), vagy végigböngészhetjük az adott kategóriában elérhetõ alkalmazásokat is. FreshPorts Dan Langlille a címen karbantartja a FreshPorts nevû oldalt. Ezen az oldalon folyamatosan nyomon lehet követni a Portgyûjteményben megtalálható alkalmazások változásait, lehetõvé téve, hogy egy vagy több portot is figyeljünk, vagy e-mailt küldjünk a frissítésükrõl. FreshMeat Amennyiben nem ismerjük a keresett alkalmazás nevét, próbáljuk meg felkutatni a FreshMeaten () vagy hozzá hasonló oldalakon, majd nézzük a &os; honlapján, hogy az adott alkalmazást portolták-e már a rendszerre. Ha pontosan ismerjük a port nevét, és csak a kategóriáját kellene megkeresnünk, használjuk a &man.whereis.1; parancsot. Egyszerûen csak adjuk ki a whereis név parancsot, ahol az név a telepítendõ program neve. Ha sikerült megtalálni, részletes információt kapunk arról, hogy hol található, valahogy így: &prompt.root; whereis lsof lsof: /usr/ports/sysutils/lsof A fenti példában megtudhatjuk, hogy az lsof parancs a /usr/ports/sysutils/lsof könyvtárban található. Vagy egy egyszerû &man.echo.1; paranccsal is megkereshetjük a portfában a portokat. Mint például: &prompt.root; echo /usr/ports/*/*lsof* /usr/ports/sysutils/lsof Ez a módszer a /usr/ports/distfiles könyvtárba letöltött összes illeszkedõ állományt is kilistázza. Egy másik lehetõség egy adott port megtalálására, ha a Portgyûjtemény beépített keresési mechanizmusát használjuk. Ennek használatához a /usr/ports könyvtárban kell lennünk. Miután beléptünk ide, futtassuk le a make search name=programnév parancsot, ahol a programnév a keresendõ program neve. Például, ha az lsof programot keressük: &prompt.root; cd /usr/ports &prompt.root; make search name=lsof Port: lsof-4.56.4 Path: /usr/ports/sysutils/lsof Info: Lists information about open files (similar to fstat(1)) Maint: obrien@FreeBSD.org Index: sysutils B-deps: R-deps: A keresés eredményében leginkább a Path: kezdetû sorra kell odafigyelnünk, mivel ez árulja el, hol is találhatjuk meg a portot. Az itt szereplõ többi információ nem szükséges a port telepítéséhez, ezért azokkal itt most nem foglalkozunk. Mélyebb keresésekhez használhatjuk a make search key=szöveg parancsot is, ahol a szöveg a keresendõ szöveg(részlet) lesz. Ezt a rendszer keresni fogja a portok neveiben, megjegyzésekben, leírásokban és függõségekben. Amikor nem ismerjük a keresett program nevét, ez olyan portok keresésére alkalmas, amelyek egy adott témához kapcsolódnak. A fenti esetek mindegyikében a keresés nem különbözteti meg a kis- és nagybetûket. Tehát a LSOF keresése ugyanazt az eredményt adja, mint az lsof esetén. Chern Lee Írta: A csomagrendszer használata Csomagok telepítése csomagok telepítése pkg_add A &man.pkg.add.1; segédprogram segítségével telepíthetünk &os;-hez készült szoftvercsomagokat lokálisan vagy a hálózaton levõ egyik szerveren megtalálható állományokból: Csomagok letöltése manuálisan és telepítése lokálisan &prompt.root; ftp -a ftp2.FreeBSD.org Connected to ftp2.FreeBSD.org. 220 ftp2.FreeBSD.org FTP server (Version 6.00LS) ready. 331 Guest login ok, send your email address as password. 230- 230- This machine is in Vienna, VA, USA, hosted by Verio. 230- Questions? E-mail freebsd@vienna.verio.net. 230- 230- 230 Guest login ok, access restrictions apply. Remote system type is UNIX. Using binary mode to transfer files. ftp> cd /pub/FreeBSD/ports/packages/sysutils/ 250 CWD command successful. ftp> get lsof-4.56.4.tgz local: lsof-4.56.4.tgz remote: lsof-4.56.4.tgz 200 PORT command successful. 150 Opening BINARY mode data connection for 'lsof-4.56.4.tgz' (92375 bytes). 100% |**************************************************| 92375 00:00 ETA 226 Transfer complete. 92375 bytes received in 5.60 seconds (16.11 KB/s) ftp> exit &prompt.root; pkg_add lsof-4.56.4.tgz Ha nincsenek egyáltalán helyben csomagjaink (például egy &os; CD-készletben), akkor a legjobban úgy járunk, ha a használjuk a &man.pkg.add.1; kapcsolóját. Ennek hatására a segédprogram önmagától meghatározza a szükséges állományformátumot és verziót, majd FTP-n keresztül letölti és telepíti a csomagot. pkg_add &prompt.root; pkg_add -r lsof Az iménti példában a program mindenféle további beavatkozás nélkül letölti a megfelelõ csomagot és felteszi. Ha a központi helyett egy másik szervert szeretnénk használni, felül kell bírálnunk az alapértelmezett beállításokat és igényeinknek megfelelõen be kell állítanunk a PACKAGESITE környezeti változó értékét. A &man.pkg.add.1; a &man.fetch.3; programot használja az állományok letöltésére, amely pedig számos egyéb környezeti változót is figyel, mint például az FTP_PASSIVE_MODE, az FTP_PROXY és az FTP_PASSWORD. Ha tûzfal mögött vagyunk, ezek közül néhányat biztosan be kell majd állítanunk, vagy FTP/HTTP proxyt kell használnunk. A &man.fetch.3; man oldalán megtaláljuk ezen változók teljes felsorolását. Figyeljük meg, hogy az lsof-4.56.4 helyett csak lsof-ot adtunk meg. Amikor ugyanis kérjük a csomag letöltését is, nem szabad verziószámot megadnunk. A &man.pkg.add.1; mindig az alkalmazás legfrissebb verzióját fogja letöltetni. Ha a &os.current; vagy &os.stable; verziókat használjuk, a &man.pkg.add.1; mindig az alkalmazás elérhetõ legfrissebb verzióját fogja letölteni. Ha azonban valamelyik -RELEASE verziót használjuk, a csomagnak az adott kiadáshoz készült verzióját fogja leszedni. Ezt a mûködési módot a PACKAGESITE változó felülírásával viszont meg tudjuk változtatni. Például ha a &os; 5.4-RELEASE változatával dolgozunk, a &man.pkg.add.1; alapértelmezés szerint a ftp://ftp.freebsd.org/pub/FreeBSD/ports/i386/packages-5.4-release/Latest/ címrõl fogja letölteni a csomagokat. Ha mi viszont a &os; 5-STABLE csomagok letöltését akarjuk elérni, állítsuk az PACKAGESITE értékét a ftp://ftp.freebsd.org/pub/FreeBSD/i386/packages-5-stable/Latest/ címre. A csomagok .tgz és .tbz formátumokban kerülnek terjesztésre. Ezek az címen, vagy pedig a &os; CD-ken találhatóak meg. A 4 CD-bõl álló készlet (illetve a PowerPak stb.) minden CD-jén találhatunk csomagokat a packages/ könyvtárban. A csomagokat tároló könyvtár struktúrája hasonló a /usr/ports könyvtárban kialakított könyvtárfához. Minden kategóriának saját könyvtára van, és minden csomag megtalálható az All (összes) kategóriában. A csomagrendszer könyvtárszerkezete tehát megegyezik a portok szétosztásával, ezáltal így képesek egymással összedolgozni a teljes csomag/port rendszer megformálásában. A csomagok kezelése csomagok kezelés A &man.pkg.info.1; egy olyan segédprogram, amellyel készíteni lehet egy listát a telepített csomagokról, és emellett még más egyéb információkat tudhatunk meg róluk. pkg_info &prompt.root; pkg_info cvsup-16.1 A general network file distribution system optimized for CV docbook-1.2 Meta-port for the different versions of the DocBook DTD ... A &man.pkg.version.1; összefoglalja az összes telepített csomag verzióját. Ezenkívül össze is hasonlítja a csomagok verzióját a portfában található aktuális verziókéval. pkg_version &prompt.root; pkg_version cvsup = docbook = ... A második oszlopban látható jelek utalnak a telepített verzió a helyi portfában található verzióéhoz viszonyított korára. Jel Jelentés = A telepített csomag verziója megegyzik a helyi portfában található verziójával. < A telepített verzió a portfában levõnél régebbi. > A telepített verzió újabb, mint a portfában található. (A helyi portfa valószínûleg nem lett frissítve.) ? A telepített csomag nem található a portok között. (Ez akkor történhet meg, amikor például egy portot eltávolítottak a Portgyûjteménybõl vagy átnevezték.) * A csomagnak több verziója is jelen van. ! A telepített csomag szerepel az indexben, de a pkg_version valamiért nem volt képes összehasonlítani a verziószámát az indexben levõ bejegyzéssel. Csomagok törlése pkg_delete csomagok törlés Egy korábban már telepített csomag eltávolításához használjuk a &man.pkg.delete.1; segédprogramot. &prompt.root; pkg_delete xchat-1.7.1 A &man.pkg.delete.1; használatánál szükség van a csomag teljes nevének és verziószámának megadására. A fenti parancs tehát nem mûködik, ha csak az xchat-et adjuk meg az xchat-1.7.1 helyett. A telepített csomag verzióját azonban könnyedén kitalálhatjuk a &man.pkg.version.1; alkalmazásával. Esetleg egyszerûen dzsókerkaraktereket is használhatunk: &prompt.root; pkg_delete xchat\* Ebben az esetben az összes xchat-tel kezdõdõ csomagot letörli. Egyebek A csomagokra vonatkozó összes információ a /var/db/pkg könyvtárban található. Az egyes csomagok leírása és hozzájuk telepített állományok listája az ezen a könyvtáron belül elhelyezkedõ állományokban tárolódik. A Portgyûjtemény használata A most következõ szakaszokban megismerhetjük azokat az alapvetõ utasításokat, amelyekkel a Portgyûjteményen keresztül tudunk programokat telepíteni és eltávolítani. Az ehhez használható make targetek és környezeti változók részletesebb leírását a &man.ports.7; man oldalán lelhetjük meg. A Portgyûjtemény beszerzése Mielõtt bármelyik portot is tudnánk telepíteni, elsõként magát a Portgyûjteményt kell megszereznünk — ez lényegében a /usr/ports könyvtárban megtalálható Makefile állományok, javítások és leírások gyûjteménye. A &os; telepítése közben a sysinstall rákérdez a Portgyûjtemény telepítésére is. Ha erre nemet válaszoltunk volna, a portok gyûjteményét az alábbi módokon szerezhetjük be: A CVSup használatával A CVSup protokoll használatával viszonylag gyorsan el tudjuk érni és naprakészen tudjuk tartani a Portgyûjtemény egy példányát. A CVSup használatát alaposabban a A CVSup használata címû függelékben ismerhetjük meg. A &os; 6.2 változatától kezdve az alaprendszerben a CVSup protokollt a csup valósítja meg. A &os; korábbi változatának használói ezt a programot a net/csup porton vagy csomagon keresztül tudják telepíteni. Gondoskodjunk róla, hogy a /usr/ports üres legyen a csup elsõ futtatása elõtt! Ha más forrásból raktuk ide a Portgyûjteményt, a csup nem fogja lenyesegetni az azóta eltávolított javításokat. Futtassuk a csup programot: &prompt.root; csup -L 2 -h cvsup.FreeBSD.org /usr/share/examples/cvsup/ports-supfile Itt írjuk át a cvsup.FreeBSD.org címét a hozzánk legközelebb levõ CVSup szerver címére. Az összes elérhetõ tükörszerver címét a CVSup tükrözések () címû részben olvashatjuk. Ha például el akarjuk kerülni a CVSup szerver megadását a parancssorban, akkor mindenképpen a ports-supfile állományból érdemes készíteni egy saját verziót. Ebben az esetben root felhasználóként másoljuk a /usr/share/examples/cvsup/ports-supfile állományt egy új helyre, például a /root könyvtárba vagy a saját felhasználói könyvtárunkba. Szerkesszük át a ports-supfile állományt. Írjuk át a CHANGE_THIS.FreeBSD.org értéket a hozzánk legközelebb található CVSup szerverére. A CVSup tükrözések () címû részben megtaláljuk az összes ilyen tükörszervert. És most indítsuk el a csup parancsot az alábbi módon: &prompt.root; csup -L 2 /root/ports-supfile A &man.csup.1; parancs késõbbi futása során már letölti és érvényesíti az észlelt változtatásokat a saját Portgyûjteményünkben, de a telepített portokat viszont nem fogja újrafordítani. A Portsnap használatával A Portsnap egy másik módszert képvisel a Portgyûjtemény terjesztésére. Elõször a &os; 6.0-ás verziójában jelent meg. A régebbi rendszereken a ports-mgmt/portsnap csomag telepítésével válik elérhetõvé: &prompt.root; pkg_add -r portsnap A Portsnap lehetõségeinek részletesebb megismeréséhez tekintsük át A Portsnap használata címû szakaszt. Mivel a &os; 6.1-RELEASE és az utána következõ verziók már alapból tartalmazzák a Portsnap portot vagy csomagot, nyugodtan kihagyhatjuk a most következõ lépést. A /usr/ports könyvtár magától létrejön a &man.portsnap.8; parancs elsõ futtatása során. A Portsnap korábbi verziói esetén viszont, ha nem létezett, elõzetesen készíteni kellett egy könyvtárat: &prompt.root; mkdir /usr/ports Töltsük le a Portgyûjtemény tömörített pillanatképét a /var/db/portsnap könyvtárba. Ha akarjuk, ezután a lépés után már lekapcsolódhatunk az internetrõl. &prompt.root; portsnap fetch Ha még csak elõször futtatjuk a Portsnapet, bontsuk ki az imént letöltött állapotot a /usr/ports könyvtárba: &prompt.root; portsnap extract Ha viszont már korábban is létezett a /usr/ports könyvtárunk és most csak frissítjük, akkor helyette ezt a parancsot adjuk ki: &prompt.root; portsnap update A <application>sysinstall</application> használatával Ebben az esetben a sysinstall nevû programmal telepítjük a Portgyûjteményt valamilyen telepítõeszközrõl. Ilyenkor azonban a kiadás dátumának megfelelõ, valószínûlég régebbi változat kerül fel. Ha rendelkezünk internet-hozzáféréssel, akkor inkább az elõbb tárgyalt módszerek valamelyikét alkalmazzuk. root felhasználóként adjuk ki a sysinstall (vagy a &os; 5.2 elõtti verzióban a /stand/sysinstall) parancsot, ahogy itt is láthatjuk: &prompt.root; sysinstall Menjünk le és álljunk meg a Configure (Beállítások), menüpontnál, és nyomjunk Enter billentyût. Menjünk le és keressük meg a Distributions (Terjesztések) menüponot, majd nyomjunk meg az Enter billentyût. Menjünk le, válasszuk ki a ports elemet a Szóköz megnyomásával. Menjünk fel az Exit (Kilépés) ponthoz, nyomjunk meg az Enter billentyût. Válasszuk ki a telepítéshez használni kívánt eszközt, mint például CD, FTP stb. Menjünk fel az Exit (Kilépés) menüpontig, majd nyomjunk meg az Enter billentyût. Végezetül lépjünk ki a sysinstall programból, aminhez nyomjunk meg az X billentyût. Portok telepítése portok telepítés A váz fogalma az elsõ, amit a Portgyûjteménnyel kapcsolatban tisztázni kell. Dióhéjban összefoglalva, egy port váza azon állományok legszûkebb halmaza, amelyek elárulják a &os; számára, hogyan fordítsuk le hibamentesen és hogyan telepítsük az adott programot. Ehhez minden port vázában megtalálható: Egy Makefile nevû állomány. Ez tartalmazza azokat a különbözõ utasításokat, amelyek megmondják, hogyan kell lefordítani és hova kell telepíteni a rendszerünkben az adott alkalmazást. Egy distinfo nevû állomány. Ebben található információ a port lefordításához szükséges állományok letöltésérõl, valamint a letöltött állományok ellenõrzéséhez szükséges (az &man.md5.1; és &man.sha256.1; programokkal számolt) ellenõrzõösszegek. Egy files alkönyvtár. Itt találhatjuk meg azokat a javításokat, amelyek alkalmazásával le tudjuk fordítani a programot &os;-n is. Ezek a javítások többnyire bizonyos állományok módosításaira vonatkozó apró állományok formájában jelennek meg. Természetüknél fogva szöveges formátumúak, és általában olyanok szerepelnek bennük, hogy Töröld a 10. sort vagy Változtasd meg a 26. sort erre: .... Ezeket a javításokat eredetileg patcheknek (foltoknak) nevezik, vagy másképp diffeknek (eltéréseknek) is, mivel a &man.diff.1; program segítségével hozzák ezeket létre. Ez a könyvtár tartalmazhat további állományokat is portok elkészítéséhez. Egy pkg-descr nevû állomány. Ez a program részletesebb, gyakran többsoros bemutatása. Egy pkg-plist nevû állomány. Itt találjuk meg a port által telepítendõ összes állományt. Ez egyben közli a portrendszerrel is, hogy az eltávolítás során mely állományokat kell majd törölnie. Egyes portokban szereplhetnek még egyéb állományok is, mint például a pkg-message. Ezeket az állományokat a portrendszer különleges helyzetek kezelésére tartogatja. Ha még többet kívánunk megtudni ezekrõl az állományokról, vagy magukról a portokról általánosságban, lapozzuk - fel a &os; + fel a &os; porterek kézikönyvét. A port ugyan tartalmazza a forráskód lefordításához szükséges utasításokat, de konkrétan a forráskódot viszont nem. Ezt egy CD-rõl vagy az internetrõl tudjuk megszerezni. A forráskód általában a szerzõje által kedvelt formában jelenik meg: ez gyakran egy gzip-pel tömörített tar állomány, de lehet tömörítve mással is, vagy éppen lehet tömörítetlen. A program forráskódját, legyen akármilyen formában is, nevezik distfile-nak (terjesztési állománynak). A &os; portok telepítésének két módszerét tárjuk fel a következõkben. A portok telepítéséhez root felhasználóként kell bejelentkeznünk. Mielõtt telepítenénk bármelyik portot is, ajánlott frissíteni a Portgyûjteményünket és ellenõriznünk az adott portot a címen található biztonsági adatbázisban. Az újonnan telepítendõ alkalmazások biztonsági sebezhetõségeinek ellenõrzését automatikussá is tehetjük a portaudit használatával. Ez a segédeszköz is a Portgyûjteményben található (ports-mgmt/portaudit). Érdemes minden port telepítése elõtt letöltenünk a legfrissebb sebezhetõségi adatbázist a portaudit -F parancs kiadásával. Mellesleg az adatbázis rendszeres frissítése és ez a biztonsági felülvizsgálat a naponként elvégzendõ biztonsági ellenõrzések közt is megjelenik. Ezekrõl részletesebben a &man.portaudit.1; és &man.periodic.8; man oldalakon olvashatunk. A Portgyûjtemény feltételezi, hogy mûködõ internet-hozzáféréssel rendelkezünk. Amennyiben ez nem így lenne, a terjesztési állományokat, forráskódokat saját magunknak kell bemásolnunk a /usr/ports/distfiles könyvtárba. A kezdéshez lépjünk be a telepítendõ port könyvtárába: &prompt.root; cd /usr/ports/sysutils/lsof Miután beléptünk az lsof könyvtárába, láthatjuk a port vázát. A következõ lépés a fordítás avagy a port buildelése (elkészítése). Ezt egy szimpla make parancs kiadásával kezdeményezhetjük. Miután megtettük, valami ilyesmit kell tapasztalnunk: &prompt.root; make >> lsof_4.57D.freebsd.tar.gz doesn't seem to exist in /usr/ports/distfiles/. >> Attempting to fetch from ftp://lsof.itap.purdue.edu/pub/tools/unix/lsof/. ===> Extracting for lsof-4.57 ... [ide jön a kitömörítés kimenete] ... >> Checksum OK for lsof_4.57D.freebsd.tar.gz. ===> Patching for lsof-4.57 ===> Applying FreeBSD patches for lsof-4.57 ===> Configuring for lsof-4.57 ... [ide jön a configure szkript kimenete] ... ===> Building for lsof-4.57 ... [ide jön a fordítás kimenete] ... &prompt.root; A fordítás befejeztével visszakapjunk a parancssort. A soron következõ lépés a port telepítése lesz. Ehhez mindössze egyetlen szóval kell kiegészítenünk a make parancs meghívását: ez a szó pedig az install (telepít) lesz. &prompt.root; make install ===> Installing for lsof-4.57 ... [a telepítés kimenete kimarad] ... ===> Generating temporary packing list ===> Compressing manual pages for lsof-4.57 ===> Registering installation for lsof-4.57 ===> SECURITY NOTE: This port has installed the following binaries which execute with increased privileges. &prompt.root; Miután ismét visszakaptuk a parancssort, már futtatni is tudjuk a frissen telepített alkalmazásunkat. Mivel az lsof programnak tovább jogosultságokra is szüksége van, egy errõl szóló biztonsági figyelmeztetést is láthatunk. A portok létrehozása és telepítése során érdemes figyelnünk az ehhez hasonló figyelmeztetésekre. A telepítés befejeztével nem árt törölnünk a fordításhoz felhasznált alkönyvtárat (work) is. Ezzel nemcsak a drága lemezterületet spóroljuk meg, hanem megelõzzük a port késõbbi frissítése során felmerülõ esetleges problémákat is. &prompt.root; make clean ===> Cleaning for lsof-4.57 &prompt.root; Az eljárásból két lépést meg is tudunk takarítani, ha egyszerûen csak a make install clean parancsot adjuk ki az elõbb három lépésben tagolt make, make install és make clean parancsok helyett. Bizonyos parancsértelmezõk a PATH környezeti változóban felsorolt könyvtárakban található parancsokat gyorsítótárban tárolják, ezzel felgyorsítva a hozzájuk tartozó végrehajtható állományok keresését. Ha történetesen ilyen parancsértelmezõt használnánk, az új portok telepítése után szükségünk lehet a rehash parancs kiadására, mivel enélkül nem tudjuk elérni a frissen telepített parancsokat. Ezt a parancsot például a tcsh és a hozzá hasonló parancsértelmezõkben találhatjuk meg, az sh és rokonainál pedig a hash -r ennek a megfelelõje. A pontos információkat errõl a témáról a parancsértelmezõnk dokumentációjában lelhetjük meg. Némely külsõ DVD termék, mint például a &os; Malltól megrendelhetõ &os; Toolkit, tartalmazhatnak terjesztési állományokat. Ezek remekül használhatóak a Portgyûjteménnyel. Ehhez csatlakoztatnunk kell a DVD-t a /cdrom könyvtárba. Ettõl eltérõ csatlakozási pontok használata esetén ne felejtsük el átállítani a CD_MOUNTPTS változót sem a make számára. Ekkor a fordításhoz szükséges állományokat úgy fogja kezelni a rendszer, mintha a merevlemezünkön lennének. Vigyázzunk arra, hogy néhány portot nem lehet CD-n terjeszteni. Ez részben azért lehet, mert a szükséges állományok letöltéséhez, illetve újbóli terjesztéséhez ki kell tölteni valamilyen regisztrációs nyomtatványt, vagy pedig egyéb okok miatt. Tehát ha olyan portot akarunk telepíteni, ami nincs rajta a CD-n, mindenképpen rendelkeznünk kell internetkapcsolattal. A portrendszer a &man.fetch.1; segédprogramot használja az állományok letöltésére, amely figyelembevesz különféle környezeti változókat, ilyenek többek közt az FTP_PASSIVE_MODE, FTP_PROXY és az FTP_PASSWORD. Ha tûzfal mögött vagyunk, szükségünk lehet ezek némelyikének helyes beállítására, vagy FTP/HTTP proxyt kell használnunk. A &man.fetch.3; man oldala tartalmazza ezen változók teljes listáját. A make fetch azon felhasználók számára nyújt segítséget, akik nem csatlakoznak minden esetben a hálózatra. Egyszerûen csak futtassuk le a könyvtárszerkezet legtetejérõl (/usr/ports) ezt a parancsot és a szükséges állományok letöltõdnek nekünk. A parancs mûködik az alsóbb szinteken is, például a /usr/ports/net könyvtárban. Azonban legyünk tekintettel arra, hogy ha egy port függ más portoktól vagy függvénykönyvtáraktól, ez a parancs nem fogja letölteni a hozzájuk tartozó állományokat. Ilyenkor a fetch helyett használjuk a fetch-recursive targetet. Ha a make parancsot egy felsõbb szinten futtatjuk, akkor ezzel létre tudjuk hozni az összes vagy csak kategóriánként az összes portot, hasonlóan az elõbb említett make fetch módszerhez. Ez azonban veszélyes, mivel egyes portok kizárják mások használatát. Emellett elõfordulhat az is, hogy bizonyos portok ugyanazon a néven telepítenek több, tartalmukban különbözõ állományt. Nagyon ritkán adódhat, hogy a felhasználónak nem a MASTER_SITES által mutatott helyekrõl kell beszereznie a szükséges állományokat (innen töltõdnek ugyanis le). A MASTER_SITES beállítást az alábbi paranccsal bírálhatjuk felül: &prompt.root; cd /usr/ports/könyvtár &prompt.root; make MASTER_SITE_OVERRIDE= \ ftp://ftp.FreeBSD.org/pub/FreeBSD/ports/distfiles/ fetch Ebben a példában a MASTER_SITES értékét a ftp.FreeBSD.org/pub/FreeBSD/ports/distfiles/ címre változtattuk meg. A portok némelyike lehetõvé teszi (esetleg meg is követeli), hogy engedélyezzük vagy letiltsuk a készülõ program bizonyos elemeit hatékonysági, biztonsági vagy egyéb testreszabási irányelvek mentén. Ilyen többek közt a www/mozilla, a security/gpgme és a mail/sylpheed-claws. Ha elérhetõek ilyen beállítási lehetõségek, arról a rendszer egy üzenetben tájékoztat minket. Az alapértelmezett könyvtárak felülbírálása Néha hasznos (vagy kötelezõ) lehet eltérõ munka- és célkönyvtárak alkalmazása. A WRKDIRPREFIX és a PREFIX változókkal ezek alapértelmezéseit tudjuk megváltoztatni. Például a &prompt.root; make WRKDIRPREFIX=/usr/home/example/ports install parancs a portot a /usr/home/example/ports könyvtárban fogja lefordítani és az eredményét a /usr/local könyvtárba telepíti. A &prompt.root; make PREFIX=/usr/home/example/local install parancs hatására a port a /usr/ports könyvtárban készül el és a /usr/home/example/local könyvtárba települ. Természetesen a &prompt.root; make WRKDIRPREFIX=../ports PREFIX=../local install parancs ötvözi az elõbbi kettõt (amelyet most túlságosan is hosszú lenne kiírni, de vélhetõen sejthetõ belõle az alapötlet). Lehetõség van ezen változókat a saját környezetünkben is beállítani. Ha erre lenne szükségünk, nézzünk utána az ezzel kapcsolatos teendõnek a parancsértelmezõnk man oldalán. Az <command>imake</command> használatáról Bizonyos portok az (X Window System részeként megjelenõ) imake segédprogramra támaszkodnak, ahol viszont nem mûködik a PREFIX átállítása és mindenképpen a /usr/X11R6 könyvtárba akar telepíteni. Ehhez hasonlóan egyes Perl portok figyelmen kívül hagyják a PREFIX változót és közvetlenül a Perl fájába kerülnek. Az ilyen portok esetén nagyon nehéz vagy szinte lehetetlen betartatni a PREFIX használatát. A portok újrakonfigurálása Egyes portok lefordítása elõtt megjelenik egy ncurses alapú menü, ahol ki tudunk választani bizonyos fordítási beállításokat. Gyakran elõfordul, hogy a port lefordítása után a felhasználók szeretnék újra elõhozni ezt a menüt és megadni vagy kivenni bizonyos beállításokat. Erre több mód is kínálkozik. Egyik ilyen lehetõség az, ha belépünk a port könyvtárába és kiadjuk a make config parancsot, amivel lényegében ismét elõcsaljuk a beállításokat összefoglaló menüt. Másik ilyen lehetõség a make showconfig alkalmazása, amivel a porthoz tartozó összes beállítást tudjuk egyszerre megjeleníteni. Ezek mellett még használható a make rmconfig parancs is, amivel törölni tudjuk az összes eddigi beállítást és így újrakezdhetjük a port konfigurációját. Ezek és a többi ilyen opció a &man.ports.7; man oldalon kerül bõvebb kifejtésre. A portok eltávolítása portok eltávolítás Most már tudjuk, miként lehet portokat telepíteni, azonban valószínûleg még az is érdekelhet minket, hogy miként kell ezeket eltávolítani abban az esetben, ha például késõbb meggondolnánk magunkat velük kapcsolatban. A korábban telepített példaportot fogjuk eltávolítani (a figyelmetlenek kedvéért megemlítjük, hogy ez az lsof volt). A portok eltávolítása teljesen egybevág a csomagokéval (errõl a csomagokról szóló részben beszéltünk), mivel ekkor is használhatjuk a &man.pkg.delete.1; parancsot: &prompt.root; pkg_delete lsof-4.57 A portok frissítése portok frissítés Elõször is a &man.pkg.version.1; parancs felhasználásával listázzuk ki azokat a portokat, amik felett már eljárt az idõ és a Portgyûjteményben található belõlük újabb verzió: &prompt.root; pkg_version -v A <filename>/usr/ports/UPDATING</filename> állomány Miután frissítettük a Portgyûjteményünket, de még mielõtt megpróbálnánk akármelyik portot is frissíteni, érdemes egy pillantást vetnünk a /usr/ports/UPDATING állományra. Itt megtalálhatóak azok a problémák és a hozzájuk tartozó lépések, amelyekkel a felhasználóknak a portok frissítése során szembe kell nézniük, beleértve az állományformátumok, a konfigurációs állományok helyének megváltozását vagy egyéb olyan módosításokat, amik a korábbi verziókkal összeférhetetlenséget szülhetnek. Amennyiben az UPDATING állomány tartalma ellentmondana az itt olvasottakkal, mindig az UPDATING állományban leírtak az irányadóak. Portok frissítése a <application>portupgrade</application> használatával portupgrade A portupgrade nevû segédprogramot a portok egyszerûbb frissítésére találták ki, és a ports-mgmt/portupgrade portban található meg. A make install clean paranccsal bármelyik más porthoz hasonlóan telepíthetjük: &prompt.root; cd /usr/ports/ports-mgmt/portupgrade &prompt.root; make install clean A pkgdb -F paranccsal fésültessük át a telepített portok listáját, és javítsuk az általa jelentett ellentmondásokat. Érdemes rendszeresen elvégezni ezt, lehetõleg minden frissítés elõtt. Miután kiadtuk a portupgrade -a parancsot, a portupgrade nekilát frissíteni az összes elavult portot a rendszerünkben. Ha minden egyes frissítést külön meg szeretnénk erõsíteni, használjuk a kapcsolót is. &prompt.root; portupgrade -ai Ha nem akarjuk az összes portot frissíteni, csupán egy bizonyos alkalmazásét, használjuk a portupgrade pkgname paraméterezést. A kapcsoló megadásával a portupgrade elõször frissíti az adott alkalmazás függõségeit. &prompt.root; portupgrade -R firefox Ha a mûvelet során csomagokat kívánunk használni portok helyett, adjuk meg a kapcsolót. Ennek révén a portupgrade megkeresi a csomagokat a PKG_PATH környezeti változóban felsorolt könyvtárakban vagy ha itt nem találja, letölti ezeket egy távoli szerverrõl. Amennyiben a csomagokat sem helyben, sem pedig a távoli szerveren nem találja, a portupgrade helyettük portokat fog használni. Ilyenkor a portok használatát a kapcsoló beállításával lehet elkerülni: &prompt.root; portupgrade -PP gnome2 Csak a terjesztési állományok (vagy a esetén csomagok) letöltéséhez használjuk a kapcsolót. Mindezekrõl részletesebben a &man.portupgrade.1; man oldalon olvashatunk. Portok frisstse a <application>Portmanager</application> használatával portmanager A Portmanager egy másik hasznos segédprogram a portok könnyû frissítéséhez. A ports-mgmt/portmanager porton keresztül érhetõ el: &prompt.root; cd /usr/ports/ports-mgmt/portmanager &prompt.root; make install clean Használatával az összes telepített port egyetlen paranccsal frissíthetõ: &prompt.root; portmanager -u Ha a Portmanager minden egyes lépését külön meg kívánjuk erõsíteni, akkor a kapcsolókat se felejtsük el megadni. A Portmanager emellett új portok telepítésére is használható. Eltérõen a make install clean parancsban megszokottaktól, a kiválasztott port összes függõségét még a fordítás és a telepítés elõtt fogja frissíteni. &prompt.root; portmanager x11/gnome2 Ha bármilyen gondot tapasztalnánk a kiválasztott port függõségeit illetõen, a Portmanagert felkérhetjük az összes függõség helyes sorrendben történõ újrafordítására. Amikor befejezte, a problémás portot is újra létrehozza. &prompt.root; portmanager graphics/gimp -f Bõvebb információkért lásd &man.portmanager.1;. Portok frissítése a <application>Portmaster</application> használatával portmaster A Portmaster szintén a portok frissítésére alkalmas segédprogram. A Portmaster esetében a hangsúly az alaprendszerben is megtalálható eszközök használatán van (tehát nem függ semmilyen más porttól) és a /var/db/pkg/ könyvtárban található információk alapján dönti el, hogy milyen portokat kell frissítenie. A ports-mgmt/portmaster portból érhetõ el: &prompt.root; cd /usr/ports/ports-mgmt/portmaster &prompt.root; make install clean A Portmaster a portokat az alábbi négy kategória valamelyikébe sorolja be: Gyökér (root) portok (nem függenek semmitõl, semmi sem függ tõlük) Törzs (trunk) portok (nem függenek semmitõl, de mások függenek tõlük) Ág (branch) portok (vannak függõségeik és mások is függenek tõlük) Levél (leaf) portok (vannak függõségeik, de semmi sem függ tõlük) A következõ paranccsal le tudjuk kérni az összes telepített portot és az kapcsolóval frissítéseket keresni hozzájuk: &prompt.root; portmaster -L ===>>> Root ports (No dependencies, not depended on) ===>>> ispell-3.2.06_18 ===>>> screen-4.0.3 ===>>> New version available: screen-4.0.3_1 ===>>> tcpflow-0.21_1 ===>>> 7 root ports ... ===>>> Branch ports (Have dependencies, are depended on) ===>>> apache-2.2.3 ===>>> New version available: apache-2.2.8 ... ===>>> Leaf ports (Have dependencies, not depended on) ===>>> automake-1.9.6_2 ===>>> bash-3.1.17 ===>>> New version available: bash-3.2.33 ... ===>>> 32 leaf ports ===>>> 137 total installed ports ===>>> 83 have new versions available Az összes telepített port egyetlen egyszerû paranccsal frissíthetõ: &prompt.root; portmaster -a A Portmaster alapértelmezés szerint minden egyes törlendõ korábbi portról biztonsági másolatot készít. Amikor az új változat telepítése sikeresen lezajlott, akkor a Portmaster ezt a másolatot megsemmisíti. A paraméterrel azonban megkérhetjük, hogy ne törölje le a biztonsági mentést. Az megadásával a Portmaster interaktív módban indul el, és minden port frissítése elõtt a felhasználó megerõsítését fogja kérni. Amennyiben valamilyen hiba lép fel a frissítés folyamán, az opció megadásával kérhetjük az összes port frissítését és újrafordítását is: &prompt.root; portmaster -af A Portmaster használatával új portokat is fel tudunk telepíteni a rendszerre úgy, hogy azok függõségeit is igyekszik frissíteni a lefordításuk elõtt: &prompt.root; portmaster shells/bash A további részleteket a &man.portmaster.8; man oldalon találjuk. A portok tárigénye portok tárigény A Portgyûjtemény idõvel egyre több helyet fog elfoglalni a merevlemezünkön. Miután sikeresen létrehoztunk és telepítettünk egy szoftvert a hozzátartozó portból, érdemes mindig eltakarítanunk magunk után a work könyvtárban menet közben keletkezett átmeneti állományokat a make clean parancs használatával. Az egész Portgyûjteményt egyetlen mozdulattal ezzel a paranccsal tudjuk végigsepregetni: &prompt.root; portsclean -C Az idõ elõrehaladtával a distfiles könyvtárban is rengeteg régi forrás tud felhalmazódni. Ezeket eltávolíthatjuk kézzel, vagy az alábbi parancs segítségével törölhetjük az összes olyan terjesztési állományt, amelyekre már egyetlen port sem hivatkozik: &prompt.root; portsclean -D Vagy törölhetjük az összes olyan terjesztési állományt, amelyre egyetlen pillanatnyilag feltelepített port sem hivatkozik a rendszerünkben: &prompt.root; portsclean -DD A portsclean segédprogram a portupgrade programcsomag része. Ne felejtsük el eltávolítani azokat a portokat, amikre már nincs szükségünk a továbbiakban. Ebben a feladatban egy jól használható segédeszköz lehet a segítségünkre, a ports-mgmt/pkg_cutleaves port. Telepítés utáni teendõk Az új alkalmazás feltelepítése után minden bizonnyal szeretnénk elolvasni a hozzá társított dokumentációt, az egyedi beállításainknak megfelelõen módosítani a konfigurációs állományokat, engedélyezni a rendszerindítás során történõ automatikus indítását (ha démonról lenne szó) és így tovább. Az egyes alkalmazások beállításához elvégzendõ lépések nyilvánvalóan egyedenként eltérõek. Azonban tudunk szolgálni néhány általános tanáccsal válaszként az ilyenkor felmerülõ Na és akkor most mi legyen? kérdésre: Kérdezzük meg a &man.pkg.info.1; programtól, milyen állományok és hova kerültek fel a telepítés során. Például, ha a SzuperCsomag 1.0.0-át raktunk fel, akkor a &prompt.root; pkg_info -L SzuperCsomag-1.0.0 | less parancs kilistázza az összes állományt, amit a csomagból felraktunk. Ezek közül leginkább a man/ könyvtárban levõekre figyeljünk, mivel ezek lesznek az alkalmazás man oldalai. Ehhez hasonlóan a etc/ könyvtárban a konfigurációs állományok és a doc/ könyvtárban pedig a nagyobb lélegzetvételû dokumentációk foglalnak helyet. Ha nem emlékszünk pontosan rá, hogy az alkalmazások melyik verzióját is telepítettük, a &prompt.root; pkg_info | grep -i SzuperCsomag alakú parancs megkeresi az összes olyan csomagot, aminek a nevében szerepel a SzuperCsomag szövegrészlet. A fenti példában természetesen igény szerint változtassuk meg a SzuperCsomag szöveget a tényleges csomag nevére. Ahogy sikerült megtalálnunk az alkalmazáshoz tartozó man oldalakat, lapozzuk fel ezeket a &man.man.1; segítségével. Ugyanígy nézzük át a mellékelt minta konfigurációs állományokat és az összes elérhetõ dokumentációt. Ha az alkalmazásnak van saját honlapja, kutassunk ott is információk után, olvassuk el a gyakran ismételt kérdéseket és így tovább. Ha nem tudnánk pontosan a honlap címét, a &prompt.root; pkg_info SzuperCsomag-1.0.0 kimenetébõl könnyen elõkeríthetõ. Itt egy WWW: kezdetû sort kell keresnünk (már amennyiben létezik), amit az alkalmazás honlapjának címe kell kövessen. A rendszerrel együtt indítandó portok (ilyenek többek közt az internetes szolgáltatások), általában a /usr/local/etc/rc.d könyvtárba rakják a saját indítószkriptjüket. Érdemes leellenõrizni ezt a szkriptet és az igényeinknek megfelelõen módosítani, átnevezni. A Szolgáltatások indítása címû szakaszban ezt részleteiben is megismerhetjük. Teendõ a sérült portokkal Ha véletlenül ráakadnánk egy olyan portra, ami nem mûködik megfelelõen, nagyjából a következõket tudjuk tenni: Derítsük ki a Hibajelentések adatbázisából, hogy készül-e már javítás az adott porthoz. Ha igen, akkor annak befejezése után már képesek leszünk használni. Kérjük meg a port karbantartóját, hogy segítsen. A karbantartó elérhetõségének felderítéséhez gépeljük be a make maintainer parancsot, vagy keressük meg a Makefile állományban a karbantartó e-mail címét. Ne felejtsük el neki megemlíteni a levélben a port nevét és verzióját (vagyis mindenképpen küldjük el a $FreeBSD: sort a Makefile állományból) és a parancs kiadásától a hiba felbukkanásáig tartó kimenetet. Némely portokat nem egyedülálló személyek tartanak karban, hanem egy + url="&url.articles.mailing-list-faq.en;/article.html"> levelezési lista. A legtöbbjük neve, ha nem is mindé, nagyjából ilyen alakú: freebsd-listanév@FreeBSD.org. Egy ilyen jellegû kérdés megfogalmazása során ezt is vegyük figyelembe! Kifejezetten a freebsd-ports@FreeBSD.org karbantartóval rendelkezõ portoknak nincs rendes gazdája. A hozzájuk kapcsolódó javítások és mindenféle segítség, ötlet errõl a levelezési listáról érkeznek. Ilyen esetekben számítunk az önkéntes segítõkre! Ha nem kapunk semmilyen választ, a hiba bejelentésére használhatjuk a &man.send-pr.1; programot is (errõl bõvebben lásd a &os;-s + url="&url.articles.problem-reports.en;/article.html">&os;-s hibajelentések írása címû cikket). Javítsuk meg mi magunk! A porterek + url="&url.books.porters-handbook.en;/index.html">porterek kézikönyve részletesen taglalja a portok belsõ felépítését, így onnan elindulva akár magunktól is meg tudunk javítani egy esetlegesen sérült portot, vagy be is küldhetjük a sajátunkat! Töltsük le a porthoz tartozó csomagot a hozzánk legközelebb levõ FTP oldalról. A központi csomaggyûjtemény a ftp.FreeBSD.org címen, a packages nevû könyvtárban található, de mielõtt ide fordulnánk, nézzük meg a hozzánk legközelebb levõ tükörszervert is! Ha egy csomagot így telepítünk, akkor több eséllyel fog mûködni és ráadásul még jóval gyorsabb is. A csomag telepítésére használjuk a &man.pkg.add.1; programot. diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/serialcomms/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/serialcomms/chapter.sgml index 129463198d..f74d5f1a6a 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/serialcomms/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/serialcomms/chapter.sgml @@ -1,3963 +1,3963 @@ Soros vonali kommunikáció Áttekintés soros kommunikáció A &unix; mindig is támogatta a soros vonali kommunikációt. Tulajdonképpen az elsõ &unix;-os gépek is soros vonalon kapták a felhasználóktól a bemenetet és ugyanígy küldték vissza a kimenetet. Az idõk azóta már sokat változtak, hogy egy átlagos terminál mindössze egy 10 karakter per másodperc sebességû soros nyomtatóból és egy billentyûzetbõl állt. Ebben a fejezetben ismertetünk néhány olyan megoldást, amellyel a &os; képes soros vonalon keresztül kommunikálni. A fejezet elolvasása során megismerjük: hogyan kapcsoljunk terminálokat a &os; rendszerünkre; hogyan tárcsázzunk modem segítségével távoli számítógépeket; hogyan tegyük lehetõvé gépünkre a bejelentkezést távoli felhasználók számára; hogyan indítsuk a rendszerünket soros konzolról. A fejezet elolvasásához ajánlott: egy új rendszermag beállításának és telepítésének ismerete (); a &unix;-os engedélyek és a &unix; alatt futtatott programok mûködtetésének megértése (); annak a soros vonali hardvernek (modemnek vagy többportos kártyának a) kézikönyve, amelyet a &os;-vel használni szeretnénk Bevezetés Alapfogalmak bit per másodperc bps Bit per másodperc — az adatátvitel sebessége DTE DTE Adatterminál eszköz (Data Terminal Equipment) — ez például a számítógépünk DCE DCE Adatkommunikációs eszköz (Data Communications Equipment) — ez a modem RS-232 RS-232C kábel a hardveres soros vonali kommunikációhoz szükséges EIA szabványú kábel Amikor ebben a fejezetben az adatátvitel sebességérõl beszélünk, akkor szándékosan nem használjuk a baud fogalmát. A baud ugyanis a kommunikációs eszközben adott idõ alatt lezajló jelváltások mennyiségét jelöli, miközben itt a bps (bit per másodperc) kifejezés használata a helyes (vagy legalább is a szõrszálhasogatók egyelõre megnyugodhatnak). Kábelek és portok Ha a &os; rendszerünkhöz egy modemet vagy egy terminált akarunk csatlakoztatni, akkor ahhoz a számítógépünkben szükség lesz egy szabad soros portra és egy megfelelõ típusú kábelre. Ha már tisztában vagyunk a rendelkezésre álló hardverrel és a hozzátartozó kábellel, akkor nyugodtan átléphetjük ezt a részt. A kábelek fajtái A soros kábeleknek több különbözõ típusa van. Közülük a céljainknak leginkább megfelelõ két legismertebb változatuk az ún. null-modem és a szabványos (egyenes) RS-232-es soros kábelek. A hardverhez tartozó dokumentációban megtaláljuk, hogy pontosan melyik típus tartozik hozzá. A null-modem kábelek null-modem kábel Egy null-modem kábel bizonyos jeleket, többek közt a földet (Signal Ground, SG), egyenesen küldi, másokat viszont felcserélten. Például az átküldött adat (Transmitted Data, TD) jelzésû tû a kábel másik végén a fogadott adat (Received Data, RD) tûhöz fut be. A terminálokhoz akár saját magunk is le tudunk gyártani egy null-modem kábelt (például ha a boltiakkal nem lennénk megelégedve). A következõ táblázatban az RS-232C jeleit és érintkezõinek számozását láthatjuk egy DB-25-ös csatlakozó esetében. A szabvány a kábel két 1-es tûjét összekapcsoló vonalat védõföldnek (Protective Ground, PD) nevezi, de ezt gyakran el is hagyják. Némely terminál remekül mûködik mindössze a 2-es, 3-as és 7-es tûk használatával, miközben mások az iménti példától eltérõ kiosztást igényelnek. A DB-25 DB-25 közti null-modem kábel Jel Tû Tû Jel SG 7 párja: 7 SG TD 2 párja: 3 RD RD 3 párja: 2 TD RTS 4 párja: 5 CTS CTS 5 párja: 4 RTS DTR 20 párja: 6 DSR DTR 20 párja: 8 DCD DSR 6 párja: 20 DTR DCD 8 párja: 20 DTR
Íme a mostanság elterjedt másik két séma. A DB-9 DB-9 közti null-modem kábel Jel Tû Tû Jel RD 2 párja: 3 TD TD 3 párja: 2 RD DTR 4 párja: 6 DSR DTR 4 párja: 1 DCD SG 5 párja: 5 SG DSR 6 párja: 4 DTR DCD 1 párja: 4 DTR RTS 7 párja: 8 CTS CTS 8 párja: 7 RTS
DB-9 DB-25 közti null-modem kábel Jel Tû Tû Jel RD 2 párja: 2 TD TD 3 párja: 3 RD DTR 4 párja: 6 DSR DTR 4 párja: 8 DCD SG 5 párja: 7 SG DSR 6 párja: 20 DTR DCD 1 párja: 20 DTR RTS 7 párja: 5 CTS CTS 8 párja: 4 RTS
Amikor egy tû az átellenes oldalon két másik tûhöz csatlakozik, akkor azt általában úgy valósítják meg, hogy a két tût a saját oldalukon összekötik, majd ezt kapcsolják hozzá a harmadik tûhöz. Ezek a megoldások a legnépszerûbbek. Természetesen a tûk összekötésének több más variációja is létezik (ezekrõl az RS-232 Made Easy c. könyvben olvashatunk bõvebben), ahol az SG párja az SG, a TD párja az RD, az RTS és a CTS párja az DCD, a DTR párja a DSR és ugyanezek fordítva. Szabványos RS-232C kábelek RS-232C kábel A szabványos soros kábel az összes RS-232C jelet közvetlenül átküldi. Vagyis a kábel egyik végén levõ átküldött adat tû a másik végén is az átküldött adat tûhöz csatlakozik. Az ilyen típusú kábeleket többnyire a számítógépek és a modemek között alkalmazzák, de egyes termináltípusok esetében is szükségünk lehet rá. A portok A soros port olyan eszköz, amelyen keresztül a &os;-s gép és a terminál között adatokat tudunk közvetíteni. Ebben a szakaszban az ilyen portok különféle típusait és ezek használatát ismertetjük &os; alatt. A portok típusai A soros portoknak több típusa létezik. Mielõtt vásárolnánk egy készítenénk egy soros kábelt, mindenképpen gyõzödjünk meg róla, hogy csatlakoztatni tudjuk majd a &os;-s rendszerünkhöz és a terminálhoz egyaránt. A legtöbb terminálon DB-25-ös portot találunk. A személyi számítógépek, köztük azok, amelyeken &os; fut, DB-25-ös és DB-9es portokkal rendelkeznek. Ha a gépünkben egy többportos soros kártya van, akkor ezeken kívül még RJ-12-es és RJ-45-ös portjaink is lehetnek. A hardverhez tartozó dokumentációból tudjuk kideríteni az adott port konkrét fajtáját, de gyakran a port vizuális vizsgálata is segíthet eldönteni a kérdést. A portok nevei &os; alatt az egyes soros portokat a /dev könyvtárban található eszközleírókon keresztül tudjuk elérni. Ezeknek két típusa van: A behíváshoz használt portok nevei /dev/ttydN alakúak, ahol az N a port sorszáma, ami nullától indul. A behívó portok alapvetõen a terminál esetében használatosak. A behívó portok használatához a soros vonalon az vonal észlelése (Data Carrier Detect, DCD) jelnek kell megbízhatóan mûködnie. A híváshoz használt portok nevei /dev/cuadN alakúak. A hívó portokat terminálok esetében ritkán alkalmazzák, helyettük inkább csak modemekhez használják. A hívó portokat akkor érdemes használni, ha a soros kábel vagy a terminál nem ismeri a DCD jelet. Ha a terminált az elsõ soros portra (ami &ms-dos;-ban a COM1) csatlakoztattuk, akkor a /dev/ttyd0 segítségével fogunk rá hivatkozni. Ha viszont a második soros porton (más néven COM2) található, akkor a /dev/ttyd1 eszközt használjuk, és így tovább. A rendszermag beállítása A &os; alapból négy soros portot támogat. Az &ms-dos; világban ezeket rendre COM1, COM2, COM3 és COM4 portoknak nevezik. A &os; jelen pillanatban ismeri még a butább többportos soros csatolókártyákat is, például a BocaBoard 1008 és 2016 típusokat, valamint több intelligensebb többportos kártyát, például a Digiboard és a Stallion Technologies gyártmányait. Az alap rendszermag azonban csak a szabványos COM portokat keresi. Ha ellenõrizni akarjuk, hogy a rendszermag rendben megtalálta a soros portokat, akkor figyelmesen olvassuk el a rendszerindítás során megjelenõ üzeneteket, vagy az /sbin/dmesg parancs kiadásával kérdezzük vissza a rendszermag üzeneteit. Különösen a sio kezdetû sorokra kell figyelnünk. Az alábbi paranccsal tudjuk leszûrni a sio szövegrészt tartalmazó sorokat: &prompt.root; /sbin/dmesg | grep 'sio' Például, ha négy soros port található a rendszerünkben, akkor a rájuk vonatkozó rendszerüzenetek a következõk lesznek: sio0 at 0x3f8-0x3ff irq 4 on isa sio0: type 16550A sio1 at 0x2f8-0x2ff irq 3 on isa sio1: type 16550A sio2 at 0x3e8-0x3ef irq 5 on isa sio2: type 16550A sio3 at 0x2e8-0x2ef irq 9 on isa sio3: type 16550A Ha a rendszermagunk nem ismerte volna fel az összes soros portot, akkor valószínûleg a /boot/device.hints állományt kell módosítanunk. Tegyük megjegyzésbe vagy akár teljesen távolítsuk is el azokat az eszközöket, amelyekkel nem rendelkezünk. A soros portok és a többportos kártyák beállításával kapcsolatban a &man.sio.4; man oldalát olvassuk el. Óvatosan bánjunk a &os; megelõzõ változataiból származó konfigurációs állományokkal, mert az eszközök vonatkozó beállításokat és azok formátuma megváltozhatott azóta. Az port IO_COM1 a port 0x3f8, az IO_COM2 a 0x2f8, az IO_COM3 a 0x3e8 és az IO_COM4 a 0x2e8 beállítást helyettesíti. Ezek az adott porthoz tartozó gyakori címeket képviselik. A 4-es, 3-as, 5-ös és 9 megszakítások is igen általánosak ezeknél. A hagyományos soros portok viszont az ISA buszos PC-k esetében nem képesek a megszakításokon osztozni. (A többportos kártyák azonban lehetõvé teszik az 16550A számára, hogy mindössze egy vagy két megszakítást használjon.) Speciális eszközállományok A rendszermagban található legtöbb eszköz az ún. speciális eszközállományokon keresztül érhetõ el, melyek a /dev könyvtárban találhatóak. A sio eszközök a /dev/ttydN (behívó portok) és /dev/cuadN (hívó portok) állományok használatával érhetõek el. A &os; ezenkívül még külön eszközállományokat biztosít az inicializációhoz (/dev/cuadN.init) és a zároláshoz (/dev/cuadN.lock). Az inicializációs állományok a port megnyitásakor használhatóak a hozzátartozó paraméterek beállítására, például így tudjuk elküldeni a crtscts utasítást az olyan modemeknek, amelyek a forgalom irányítását RTS/CTS jelzéseken keresztül valósítják meg. A zároló állományokkal a portokra vonatkozó zárolásokat állíthatjuk be, így a felhasználók vagy a programok nem lesznek képesek bizonyos paramétereket megváltoztatni. A &man.termios.4;, &man.sio.4; és &man.stty.1; man oldalakon olvashatunk részletesebben a terminálok beállításairól, valamint az eszközök zárolásáról és inicializálásáról. A soros port beállítása ttyd cuad A ttydN (vagy cuadN) lesz az az eszköz, amit majd az alkalmazásainkból el akarunk érni. Amikor egy futó program megnyit egy ilyen eszközt, mindig tartoznak hozzá alapértelmezett terminál I/O beállítások. Ezeket a következõ paranccsal tudjuk lekérdezni: &prompt.root; stty -a -f /dev/ttyd1 Ha megváltoztatjuk az eszköz beállításait, akkor azok egészen addig érvényben is maradnak, amíg le nem zárjuk. Ha tehát ezután újra megnyitjuk, akkor minden visszaáll az alapértelmezett állapotra. Az alapértelmezett beállítások megváltoztatásához a kezdeti állapotot szimbolizáló eszközt kell megnyitnunk és átállítanunk. Például, ha alapból engedélyezni akarjuk a módot, a 8 bites kommunikációt és a típusú forgalomirányítást a ttyd5 eszközön, akkor a következõt gépeljük be: &prompt.root; stty -f /dev/ttyd5.init clocal cs8 ixon ixoff rc állományok rc.serial A soros eszközök rendszerszintû inicializálását az /etc/rc.d/serial állomány vezérli. Lényegében ez határozza meg az összes soros eszköz alapértelmezett beállítását. Ha bizonyos beállítások megváltoztatását tiltani szeretnénk az alkalmazások felé, akkor azt a zárolt állapotot tartalmazó eszközben kell rögzítenünk. Például, ha a ttyd5 eszköz sebességét fixen 57600 bps-ra akarjuk beállítani, akkor írjuk be ezt: &prompt.root; stty -f /dev/ttyd5.lock 57600 Ezután ha egy alkalmazás megnyitja a ttyd5 eszközt és megpróbálja a port sebességét átállítani, akkor az továbbra is 57600 bps marad. A kezdeti és a zárolt állapotot képezõ eszközöket általában csak a root felhasználó számára szabad írhatóvá tenni. Sean Kelly Készítette: Terminálok terminálok A terminálok olyankor kínálnak kényelmes és költséghatékony hozzáférést a &os; rendszerünkhöz, amikor sem a gép konzolját, sem pedig a hozzátartozó hálózatot nem érjük el. Ebben a szakaszban olvashatjuk, miként kell terminálokat használni &os; alatt. A terminálok alkalmazásai és típusai Az eredeti &unix; rendszereknek nem voltak konzoljaik. Ehelyett az emberek a soros portokra csatlakoztatott terminálokon keresztül jelentkeztek be és így futtattak rajtuk programokat. Ez nagyon hasonlít ahhoz, mint amikor egy modem és egy terminálprogram felhasználásával betárcsázunk egy távoli gépre és vele szöveges módban dolgozunk. Napjaink személyi számítógépein azonban találhatunk már akár nagy felbontású megjelenítéssel megáldott konzolokat is, habár a soros porton keresztüli bejelentkezés lehetõsége még mind a mai napig elérhetõ a legtöbb &unix;-alapú rendszerben. Ez alól a &os; sem kivétel. Ha rákötünk egy terminált a gépünk egyik üres soros portjára, akkor a megszokott módon képesek vagyunk bejelentkezni a rendszerbe és futtatni bármilyen szöveges programot, hasonlóan ahhoz, ahogy azt a konzolban vagy az X Window Systemben egy xterm ablakban megtehetjük. Ha egy irodában vagyunk, akkor egy &os; rendszerre több terminált is kapcsolhatunk, melyek az alkalmazottak asztalain foglalnak helyet. Otthoni használat esetén egy kiöregedett számítógép, például egy régi IBM PC vagy egy &macintosh; is ráköthetõ egy gyorsabb &os; rendszerre. Ennek segítségével az egyébként egyfelhasználós számítógépünket egy valódi többfelhasználós rendszerré alakíthatjuk. A &os; esetén háromféle terminálról beszélhetünk: A buta (dumb) terminálok A terminálként funkcionáló személyi számítógépek Az X terminálok A most következõ alszakaszokban ezeket fejtjük ki részletesebben. A buta terminálok A buta terminál alatt olyan speciálizált eszközt értünk, amellyel soros vonalon keresztül csatlakozunk számítógépekhez. Azért nevezik ezeket butának, mert csupán annyi számítási teljesítményt zsúfoltak beléjük, hogy szöveget legyenek képesek küldeni, fogadni és megjeleníteni. Semmilyen program nem képes rajtuk futni. Helyette az a számítógép fogja a szövegszerkesztõt, fordítóprogramot, levelezõ klienst, játékot és a többit futtatni, amelyre vele kapcsolódtunk. A buta termináloknak többszáz, különbözõ gyártmányú fajtája létezik. Ilyenek például a Digital Equipment VT-100 vagy a Wyse WY-75 típusú termináljai. A &os; szinte mindegyiküket ismeri. Egyes drágább terminálok még grafikus megjelenítésre is képesek, de ezeket a lehetõségeket csak bizonyos szoftverek tudják ténylegesen kihasználni. A buta terminálok leginkább olyan munkahelyeken terjedtek el, ahol az alkalmazottaknak nincs szükségük grafikus alkalmazások, tehát például az X Window System használatára. Személyi számítógépek mint terminálok Ha egy buta terminál csupán szöveg küldésére, fogadására és megjelenítésére képes, akkor bármelyik személyi számítógép utána tudja mindezt csinálni. Ehhez mindössze egy megfelelõ kábelre és az adott gépen futó terminál emulációs szoftverre van szükségünk. Az ilyen fajta megoldás nagyon elterjedt az otthoni használat esetén. Például, ha valamelyik családtagunk éppen szorgalmasan dolgozik a &os; rendszerkonzolján, akkor a rákapcsolt terminálon keresztül még mi magunk is el tudunk végezni valamennyi szöveges felületet igénylõ munkát. Az alap &os; rendszerben legalább két segédprogram használható a soros vonali kapcsolaton keresztüli munkára: a &man.cu.1; és a &man.tip.1;. Egy &os; rendszerû kliensrõl így tudunk csatlakozni egy másik rendszerre: &prompt.root; cu -l soros-vonali-eszköz Ahol a soros-vonali-eszköz a rendszerünkben a soros portot jelölõ speciális eszköz neve. Az ilyen eszközök neve /dev/cuadN. Az eszköz nevében az N-es rész a soros port sorszámát adja meg. A &os;-ben az eszközök sorszámozása nullától kezdõdik, nem pedig egytõl (ellentétben tehát azzal, ahogy azt az &ms-dos; rendszerekben és leszármazottaikban már megszokhattuk). Ez azt jelenti, hogy amit az &ms-dos; alapú rendszerekben COM1-nek hívnak, az a &os;-ben általában a /dev/cuad0. Egyes emberek más, többnyire a Portgyûjteménybõl is elérhetõ programokat szeretnek inkább használni. A portok között találhatunk elég sok olyan szoftvert, amely a &man.cu.1; és a &man.tip.1; programokhoz hasonlóan mûködik. Ilyen például a comms/minicom. Az X terminálok Az X terminálok a terminálok közül a legfejlettebbek. Általában nem is soros porton, hanem hálózaton, például Etherneten keresztül csatlakoznak. Természetesen nem csak szöveges alkalmazásokat, hanem lényegében bármilyen X alkalmazást képesek megjeleníteni. Az X terminálokról itt most csak a teljesség kedvéért szólunk, de ebben a fejezetben nem szándékozunk tárgyalni az X terminálok csatlakoztatását, beállítását és használatát. Beállítás Ebben a fejezetben ismertetjük mindazt, ami ahhoz kell, hogy a &os; rendszerünkön engedélyezni tudjuk a terminálon keresztüli bejelentkezéseket. Feltételezzük, hogy a rendszermagunk támogatja a terminálok által használt soros portokat, illetve, hogy ezeket már csatlakoztattuk is. Ha visszagondolunk a re, akkor eszünkbe juthat, hogy a rendszer indításakor az init nevû program felelõs az összes futó program irányításáért és inicializálódásáért. Az init egyik feladata, hogy beolvassa az /etc/ttys állományt és neki megfelelõen az elérhetõ terminálokon elindítsa a getty programot. A getty felelõs a bejelentkezéshez szükséges azonosító beolvasásáért és a login program elindításáért. Ennek megfelelõen tehát, ha a &os; rendszerünkön terminálokat akarunk beállítani, akkor ehhez a következõ lépéseket kell megtennünk root felhasználóként: Az /etc/ttys állományba vegyünk fel egy bejegyzést a soros porthoz tartozó /dev könyvtárbeli eszközhöz, ha még nem szerepelne benne. A porthoz adjuk meg a /usr/libexec/getty programot, majd hozzá az /etc/gettytab állományból válasszuk ki a megfelelõ getty típust. Adjuk meg a terminál alapértelmezett típusát. Állítsuk a portot on (bekapcsolt) állapotúra. Adjuk meg, hogy a port secure (biztonságos) legyen-e. Mondjuk meg az init programnak, hogy olvassa újra az /etc/ttys állományt. A másik lépés kiegészítõ lépéseként az /etc/gettytab állományban mi magunk is létrehozhatunk egy saját getty típust. A fejezetben ehhez ugyan nem adunk segítséget, de ha érdekel minket a téma, akkor ezzel kapcsolatban a &man.gettytab.5; és &man.getty.8; man oldalakat érdemes elolvasni. Egy bejegyzés felvétele az <filename>/etc/ttys</filename> állományba Az /etc/ttys állományban találhatjuk meg az összes portot, ahonnan a &os; rendszerünk engedélyezi a bejelentkezést. Például a ttyv0, az elsõ virtuális konzol is szerepel benne. Ezen a bejegyzésen keresztül tudunk bejelentkezni a konzolra. Ebben az állományban találjuk meg még a többi virtuális konzol, soros port és pszeudoterminál bejegyzéseit is. A rögzített terminálok esetén egyszerûen csak adjuk meg a soros porthoz tartozó /dev könyvtárbeli eszközt a /dev elõtag nélkül (így például a /dev/ttyv0 ttyv0 néven fog megjelenni). Az alap &os; telepítésben egy olyan /etc/ttys állomány található, amely tartalmazza az elsõ négy soros portot, a ttyd0 eszköztõl kezdve a ttyd3 eszközig. Ha tehát ezekre a portokra csatlakoztatnunk egy terminált, akkor már nem kell egy újabb bejegyzést felvennünk hozzájuk. Terminálok felvétele az <filename>/etc/ttys</filename> állományba Tegyük fel, hogy két eszközt szeretnénk a rendszerünkhöz csatlakoztatni: egy Wyse-50-es terminált és egy régi 286-os IBM PC-t, amelyen a Procomm terminálszoftverrel emulálunk egy VT-100-as terminált. A Wyse terminált a második soros portunkra kötjük, míg a 286-ost a hatodik soros portra (például egy többportos soros vonali kártyán). A nekik megfelelõ /etc/ttys állománybeli bejegyzések így fognak kinézni: ttyd1 "/usr/libexec/getty std.38400" wy50 on insecure ttyd5 "/usr/libexec/getty std.19200" vt100 on insecure Az elsõ mezõben általában a terminálhoz tartozó eszközt nevezzük meg, amely a /dev könyvtárban található. A második mezõ a vonalhoz tartozó végrehajtandó parancs, ami általában a &man.getty.8;. A getty mûködésbe helyezi és megnyitja a vonalat, beállítja a sebességét, bekéri a felhasználó nevét, majd elindítja a &man.login.1; programot. A getty program egy (opcionális) paramétert fogad el a parancssorában, ami a getty típusa. Egy ilyen getty típus szabja meg a terminálhoz tartozó vonal jellemzõit, például az adatátviteli sebességet és a paritást. A getty ezeket a jellemzõket az /etc/gettytab állományból olvassa be. A /etc/gettytab egyaránt tartalmaz bejegyzéseket a régi és új típusú terminálokhoz. Az std szöveggel kezdõdõ bejegyzések szinte majdnem minden esetben mûködnek a hardveres terminálokkal. Az ilyen bejegyzések figyelmen kívül hagyják a paritást. 110 és 115 200 bps között minden adatátviteli sebességhez tartozik egy-egy std bejegyzés. Természetesen ebbe az állományba akár a saját bejegyzéseinket is elkészíthetjük. A &man.gettytab.5; man oldal nyújt ehhez átfogó segítséget. Amikor az/etc/ttys állományban megadjuk a getty típusát, akkor ellenõrizzük, hogy a beállításai megfelelnek a terminálénak. A példánknál maradva: a Wyse-50 nem használ paritást és 38 400 bps-en üzemel. A 286-os gép szintén nem dolgozik paritással és 19200 bps-sel kapcsolódik. A harmadik mezõben adjuk meg általában a vonalra csatlakozó terminál típusát. Ez a betárcsázós portok esetében többnyire az unknown vagy a dialup, mivel ezeken keresztül a felhasználók gyakorlatilag szinte bármilyen típusú terminállal vagy szoftverrel be tudnak jelentkezni. A hardveres termináloknál a terminál típusa azonban nem változik, ezért a &man.termcap.5; adatbázisban keressük ki a nekik megfelelõt és adjuk meg ebben a mezõben. A példánkban a Wyse-50 egy valós termináltípust használ, miközben a 286-oson futó Procomm egy VT-100-as típusú terminált emulál. A negyedik mezõ azt mondja meg, hogy a port engedélyezett-e vagy sem. Ha itt a on értéket adjuk meg, akkor az init elindítja a második mezõben szereplõ getty programot. Ha viszont itt az off szerepel, akkor a getty nem fog elindulni, így ezen a porton be sem fogunk tudni jelentkezni. Az utolsó mezõben a port megbízhatóságát kell megjelölnünk. Ha biztonságosnak (secure) állítjuk be a portot, akkor rajta keresztül a root (vagy bármelyik nullás felhasználói azonosítóval rendelkezõ) felhasználó be tud jelentkezni. Amikor viszont nem biztonságos (insecure), akkor elõször egy normál felhasználóval kell bejelentkeznünk, majd a &man.su.1; programmal vagy egy hozzá hasonló megoldással kell rendszeradminisztrátorrá válnunk. Leginkább az insecure beállítást javasoljuk, még hét lakat alatt õrzött terminálok esetében is. Valójában sokkal egyszerûbb bejelentkezni, majd kiadni egy su parancsot, ha netalán rendszeradminisztrátori jogosultságokra lenne szükségünk. A <command>init</command> utasítása az <filename>/etc/ttys</filename> újraolvasására Miután az /etc/ttys állományban elvégeztük a megfelelõ módosításokat, a konfigurációs állomány újraolvasásához küldjünk egy SIGHUP (bontás) jelzést az init programnak. Mint például: &prompt.root; kill -HUP 1 Mivel mindig az init indul el elsõként a rendszerben, ezért a hozzátartozó azonosító az 1 lesz. Ha mindent jól állítottunk be, a kábelek is a helyükön vannak és a terminálokat is bekapcsoltuk, akkor minden terminálhoz elindul egy getty program, és mindegyikõjükön megjelenik a bejelentkezõ képernyõ. A terminálokkal kapcsolatos hibajelenségek Olykor hiába igyekszünk a lehetõ legaprólékosabban ügyelni minden apró részletre, könnyen elõfordulhat, hogy valamiért a terminál mégsem mûködik rendesen. Következzen most egy lista néhány ismert tünetrõl és azok javasolt gyógymódjairól. Nem jelenik meg a bejelentkezõ képernyõ Ellenõrizzük, hogy a terminált rendesen csatlakoztattuk és áram alá helyeztük. Amikor egy személyi számítógépet használunk terminálnak, akkor nézzük meg, hogy a terminál emulációs program a megfelelõ soros porton fut. Vizsgáljuk meg, hogy a kábel mind a két vége pontosan illeszkedik a portokba. Gyõzõdjünk meg róla, hogy valóban a megfelelõ típusú kábelt használjuk. Nézzük meg, hogy a terminál és a &os; is ugyanazon az adatátviteli sebességen és paritási beállítással megy. Ha képernyõvel rendelkezõ terminálunk van, akkor a kontrasztot és fényerõsséget is ellenõrizzük. Ha nyomtatós terminálunk van, akkor vizsgáljuk meg a papír és a tinta állapotát. Gyõzõdjünk meg róla, hogy a getty valóban fut és rendesen kiszolgálja a terminált. Például a ps paranccsal listázzuk ki az összes jelenleg futó programot és keressük meg köztük a getty programot: &prompt.root; ps -axww|grep getty Ekkor látnunk kell a terminálhoz tartozó bejegyzést. Például, ha a getty második soros portot jelképezõ ttyd1 eszközön fut, és az /etc/gettytab állományból az std.38400 nevû bejegyzést használja, akkor ez jelenik meg: 22189 d1 Is+ 0:00.03 /usr/libexec/getty std.38400 ttyd1 Amennyiben semmilyen getty nem fut, akkor ellenõrizzük, hogy valóban engedélyeztük-e a portot az /etc/ttys állományban. A ttys állomány átírása után ne felejtsük el kiadni a kill -HUP 1 parancsot sem. Ha a getty fut, de a terminálon továbbra sem látjuk a bejelentkezõ képernyõt, vagy megjelenik, de nem tudunk gépelni, akkor elõfordulhat, hogy a terminál vagy kábel nem támogatja a hardveres kézfogást (handshaking). Próbáljuk meg az /etc/ttys állományban levõ std.38400 bejegyzést az 3wire.38400 bejegyzésre kicserélni (de utána ne felejtsük el kiadni a kill -HUP 1 parancsot). A 3wire nagyon hasonlít az std bejegyzéshez, de elhagyja a hardveres kézfogást. A 3wire alkalmazásakor viszont a puffer telítõdésének megelõzése érdekében próbálkozzunk az adatátviteli sebesség csökkentésével vagy engedélyezzük a szoftveres forgalomirányítást. Amikor mindenféle szemét jelenik meg a képernyõn Ellenõrizzük, hogy a &os; és a terminál ugyanazt az adatátviteli sebességet és paritási beállítást használja. Nézzük meg a futó getty programokat, és hogy a megfelelõ getty típussal mennek-e. Ha nem, módosítsuk az /etc/ttys állományt és adjuk ki a kill -HUP 1 parancsot. A karakterek duplán jelennek meg, a jelszó begépelésekor látható Állítsuk át a terminált (vagy a terminál emulációs szofvert) half duplex vagy local echo módról full duplex módra. Guy Helmer Készítette: Sean Kelly Kiegészítette: Betárcsázós szolgáltatások betárcsázós szolgáltatás Amikor egy &os; rendszert akarunk betárcsázós szolgáltatásokhoz beállítani, akkor az nagyon hasonlít a terminálok csatlakoztatásához, azzal a eltéréssel, hogy ilyenkor a terminálok helyett modemekkel kell dolgoznunk. Külsõ kontra belsõ modemek A külsõ modemek sokkal kényelmesebbnek tûnnek betárcsázás szempontjából, mivel az ilyenek gyakran a statikus memóriájukban tárolt paraméterek révén tulajdonképpen félig elõre be vannak állítva és sok esetben a fontosabb RS-232 jeleket külön lámpácskákkal mutatják. A villogó lámpák könnyen elkápráztatják a laikusokat, de emellett igen fontosak a modem mûködõképességének megállapításában is. Ezzel szemben a belsõ modemeken nem található statikus memória, ezért a paramétereik csak DIP kapcsolókkal módosíthatóak. Még ha egy belsõ modemem látunk is lámpákat, akkor sem könnyû figyelni rájuk, mert a gépünk burkolata úgyis eltakarja ezeket. Modemek és kábelek modem Ha külsõ modemet használunk, akkor mindenképpen szükségünk lesz hozzá még egy megfelelõ kábelre is. Egy szabványos RS-232-es soros kábel erre tökéletesen megfelel egészen addig, amíg a normál jeleket így kötötték be rajta: A jelek neve Rövidítés Elnevezés RD Received Data (fogadott adat) TD Transmitted Data (küldött adat) DTR Data Terminal Ready (adatterminál kész) DSR Data Set Ready (adatbeállítás kész) DCD Data Carrier Detect (vonal észlése — az RS-232 fogadást érzékelõ vonala) SG Signal Ground (föld) RTS Request to Send (küldés kérése) CTS Clear to Send (küldés engedélyezése)
A &os;-nek 2400 bps felett a forgalom irányításához az RTS és CTS jelekre van szüksége. A CD jellel állapítja meg, hogy a hívás létrejött vagy a bontották a vonalat, és a DTR jel hozza alapállapotba a modemet a munkamenet befejezése után. Egyes kábelekben nem mindegyik jelet vezették át, így ha például gondjaink akadnak a bejelentkezõ képernyõvel amikor a vonalat bontjuk, akkor érdemes átnéznünk a kábelt. A többi &unix;-szerû operációs rendszerhez hasonlóan a &os; is hardveres jelek segítségével igyekszik kideríteni, hogy a hívás megvalósult vagy bontották a vonalat, valamint a hívás befejezése után így bontja a vonalat és állítja vissza a modemet. A &os; igyekszik elkerülni a parancsok küldését a modem felé, vagy a modem állapotának folyamatos ellenõrzését. Ha már van némi tapasztalatunk a PC-alapú BBS-ek modemes elérését illetõen, akkor valószínûleg értjük ezek okait. A soros vonali felülettel kapcsolatos megfontolások A &os; ismeri az NS8250-, NS16450-, NS16550- és NS16550A alapú EIA RS-232C (CCITT V.24) szabványú kommunikációs felületeket. A 8250-es és a 16450-es eszközök egykarakteres pufferrel rendelkeznek. A 16550-es eszközök 16 karakteres puffert tartalmaznak, amellyel jobb teljesítmény érhetõ el. (A sima 16550-esben levõ hibák miatt azonban ez a 16 karakteres puffer nem használható ki rendesen, ezért lehetõleg a 16550A verziót használjuk). Mivel az operációs rendszer részérõl az egykarakteres eszközök jóval több törõdést igényelnek, mint a 16 karakteres eszközök, ezért inkább a 16550A alapú soros felületi kártyákat ajánljuk. Amikor a rendszer egyszerre több soros portot is kezel, vagy erõs terhelés alatt áll, akkor a 16550A alapú kártyákról általában az is elmondható, hogy kisebb hibával dolgoznak. Egy gyors áttekintés getty Ahogy arról már a terminálok esetében szó esett, az init az összes betárcsázós kapcsolathoz tartozó soros porthoz elindít egy getty programot. Például, ha a modemet a /dev/ttyd0 eszközre kapcsoltuk, akkor a ps ax parancs kimenetében ezt láthatjuk: 4850 ?? I 0:00.09 /usr/libexec/getty V19200 ttyd0 Amikor egy felhasználó felhívja a modemet és az kapcsolódik, akkor a modem egy CD (Carrier Detect) jelet küld. A rendszermag ekkor tudomásul veszi a vonal észlelését és a getty segítségével megindítja a kommunikációt. A getty egy login: szöveget küld át a vonalhoz megadott sebességgel. A getty elkezdi figyelni, hogy a értelmes karakterek érkeznek-e vissza, és egy átlagos konfigurációban, ha ezt szemétnek találja (mert például a modem nem a getty számára beállított sebességgel csatlakozott), akkor megpróbálja egészen addig hangolni a vonal sebességét, amíg feldolgozásra alkalmas karaktereket nem kap. /usr/bin/login Miután a felhasználó megadta a felhasználói nevét, a getty elindítja a /usr/bin/login programot, amely befejezi a beléptetést a felhasználó jelszavának bekérésével és annak elfogadása esetén a hozzátartozó parancsértelmezõ elindításával. A konfigurációs állományok &os; rendszerünkben a betárcsázós kapcsolatok engedélyezéséhez az /etc könyvtárban három állomány módosítására lesz szükségünk. Közülük az elsõ, az /etc/gettytab a /usr/libexec/getty démon beállításait tartalmazza. A második, az /etc/ttys az /sbin/init számára mondja meg, hogy melyik tty eszközökhöz tartozik getty. Végezetül a portok inicializálásához kötõdõ beállításokat az /etc/rc.d/serial szkriptben kell megadnunk. Két iskola jött létre aszerint, hogy &unix; alatt hogyan használják a betárcsázós modemeket. Az egyik csoport úgy szereti beállítani a modemeit és rendszerit, hogy a távoli felhasználó által választott sebességtõl függetlenül a számítógép és a modem közti RS-232 felület egy fix sebességen fut. Ennek a beállításnak megvan az az elõnye, hogy a távoli felhasználó ilyenkor szinte azonnal megkapja a bejelentkezõ képernyõt. A hátránya viszont, hogy ebben az esetben a rendszer nem ismeri a felhasználó valódi adatátviteli sebességét, ezért az olyan teljes képernyõs alkalmazások, mint például az Emacs, nem lesznek képesek a lassabb kapcsolatokhoz szabni a megjelenítésüket. A másik csoport a modemek RS-232-es felületét a távoli felhasználó kapcsolódási sebessége szerint állítja be. Így például egy V.32bis (14,4 Kbps) kapcsolat esetén a modemhez tartozó RS-232 felület 19,2 Kbps-on fog menni, miközben a 2400 bps sebességû kapcsolatokhoz egy vele azonos sebességû RS-232-es felület fog tartozni. Mivel a getty nem képes kommunikálni a modemek által lejelentett csatlakozási sebességen, ezért úgy próbálja azt megállapítani, hogy elküldi a login: szöveget az alap sebességgel, majd figyeli a válaszul érkezõ karaktereket. Ha a felhasználó ilyenkor szemetet lát, akkor feltételezik, hogy addig fogja nyomkodni az Enter billentyût, amíg valami értelmes szöveget meg nem lát. Amikor az adatátviteli sebesség eltér, akkor a getty ebbõl csupán csak annyit vesz észre, hogy a felhasználó szemetet küld, ezért egy újabb sebességgel megpróbálja megint elküldeni a login: szöveget. Hivatalosan ez a folyamat ismétlõdik orrvérzésig, de általában csak egy-két billentyût kell leütni a megfelelõ beállításokhoz. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor a bejelentkezés messze nem olyan zavartalan, mint a rögzített sebességû esetben, de így a lassabb kapcsolattal rendelkezõ felhasználók is jobb használatóságot kapnak a teljes képernyõs programokkal. Ebben a szakaszban egy valamennyire kiegyensúlyozott beállítást igyekszünk bemutatni, de részben elfogunk hajlani abban az irányba, amikor a modem a kapcsolat sebességét követi. <filename>/etc/gettytab</filename> /etc/gettytab A /etc/gettytab egy &man.termcap.5;-szerû állomány, amely a &man.getty.8; beállításait tartalmazza. A &man.gettytab.5; man oldalon olvashatunk az állomány pontos felépítésérõl és benne felsorolt beállításokról. A rögzített sebességû beállítás Ha a modem kommunikációs sebességét rögzíteni akarjuk, akkor ehhez többnyire semmit sem kell megváltoztatnunk az /etc/gettytab állományban. Az alkalmazkodó sebességû beállítás Az /etc/gettytab állományban létre kell hoznunk egy olyan bejegyzést, amelyen keresztül a getty tudni fogja, hogy milyen sebességeken akarjuk használni a modemet. Ha egy 2400 bps sebességû modemünk van, akkor hozzá a már meglevõ D2400-as bejegyzést kell használnunk. # # A gyors betárcsázós terminálokhoz íme egy 2400/1200/300-as váltás # (bárhonnan kezdõdhet): # D2400|d2400|Fast-Dial-2400:\ :nx=D1200:tc=2400-baud: 3|D1200|Fast-Dial-1200:\ :nx=D300:tc=1200-baud: 5|D300|Fast-Dial-300:\ :nx=D2400:tc=300-baud: Ha ennél gyorsabb modemünk van, akkor már mindenképpen fel kell vennünk hozzá egy új bejegyzést az /etc/gettytab állományba. Ezzel a beállítással egy 14,4 Kbps sebességû modemet tudunk legfeljebb 19,2 Kbps-en használni: # # Kiegészítések egy V.32bis modemhez: # um|V300|High Speed Modem at 300,8-bit:\ :nx=V19200:tc=std.300: un|V1200|High Speed Modem at 1200,8-bit:\ :nx=V300:tc=std.1200: uo|V2400|High Speed Modem at 2400,8-bit:\ :nx=V1200:tc=std.2400: up|V9600|High Speed Modem at 9600,8-bit:\ :nx=V2400:tc=std.9600: uq|V19200|High Speed Modem at 19200,8-bit:\ :nx=V9600:tc=std.19200: Ennek eredménye egy 8 bites, paritásmentes kapcsolat lesz. A fenti példában a kommunikációt 19,2 Kbps-en (V.32bis kapcsolaton) kezdjük, majd utána haladunk végig a 9600 bps (V.32), 2400 , 1200 bps és 300 bps sebességû kapcsolatokon, majd vissza ismét a 19,2 Kbps-re. Az adatátviteli sebesség ilyen típusú váltogatását az nx= (next table, azaz következõ táblázat) tulajdonság segítségével valósítják meg. Minden sorban látható még egy tc= (table continuation, vagyis a táblázat folytatása) bejegyzés is, amivel az adott adatátviteli sebesség szabványos beállításait adjuk meg. Ha egy 28,8 Kbps sebességû modemünk van és/vagy egy 14,4 Kbps sebességû modemen akarunk tömörítést használni, akkor a 19,2 Kbps-nél nagyobb kommunikációs sebességet kell használnunk. Íme egy olyan gettytab. ami 57,6 Kbps-rõl indít: # # A V.32bis vagy V.34 modemekhez kiegészítés, # 57,6 Kbps-rõl indulunk: # vm|VH300|Very High Speed Modem at 300,8-bit:\ :nx=VH57600:tc=std.300: vn|VH1200|Very High Speed Modem at 1200,8-bit:\ :nx=VH300:tc=std.1200: vo|VH2400|Very High Speed Modem at 2400,8-bit:\ :nx=VH1200:tc=std.2400: vp|VH9600|Very High Speed Modem at 9600,8-bit:\ :nx=VH2400:tc=std.9600: vq|VH57600|Very High Speed Modem at 57600,8-bit:\ :nx=VH9600:tc=std.57600: Ha lassú a processzorunk, vagy a rendszerünk túlságosan terhelt és nincs 16550A típusú soros portunk, akkor 57,6 Kbps-en sio silo hibák keletkezhetnek. <filename>/etc/ttys</filename> /etc/ttys Az /etc/ttys állomány beállításáról már a adott képet. Ez a modemek esetében sem tér el különösebben, habár a getty programnak más termináltípust és -beállításokat kell átadnunk. Akár rögzített, akár alkalmazkodó sebességet akarunk beállítani, ennek általános alakja az alábbi: ttyd0 "/usr/libexec/getty xxx" dialup on A sorban látható elsõ elem a megfelelõ speciális eszköz neve — jelen esetben ez a ttyd0, amely a /dev/ttyd0 eszközre vonatkozik és ezt fogja a getty figyelni. A második elem, vagyis a "/usr/libexec/getty xxx" (ahol a xxx helyére kell beírni a megfelelõ gettytab állománybeli bejegyzést nevét) lesz az a parancs, amelyet az init meghív. A harmadik elem, a dialup a terminálok alapértelmezett típusa. A negyedik paraméter, az on jelzi az init programnak, hogy aktiválja a vonalat. A sorban megjelenhetne továbbá még egy ötödik paraméter is, a secure, de ezt csak olyan terminálok esetében érdemes megadni, amelyek fizikailag megbízhatóak (például a rendszerkonzol). Az alapértelmezett termináltípus (vagyis a fenti példában a dialup) a helyi beállításoktól függ. A betárcsázós vonalak esetében hagyományosan a dialup a terminál alapértelmezett típusa, amit aztán a felhasználók a bejelentkezéskor lefutó szkriptjeiken keresztül a automatikusan át tudnak állítani a nekik megfelelõ terminálra. A szerzõ saját rendszerében azonban inkább a vt102 termináltípust volt érdemes megadni alapértelmezettként, mivel ott a felhasználók csak ilyen típusú terminálokat használnak. Miután az /etc/ttys állományban elvégeztük a szükséges módosításokat, egy HUP jelzéssel figyelmeztessük az init programot az újbóli beolvasására. Ehhez a következõ parancs ajánlott: &prompt.root; kill -HUP 1 Ha még csak állítjuk be elõször a rendszerünket, akkor az init figyelmeztetése elõtt legyünk türelmesek, és várjuk meg, amíg a modemek befejezik az inicializálást és kapcsolódnak a vonalakra. A rögzített sebességû beállítás A rögzített sebesség beállításánál a ttys állományban a getty paramétereként egy szintén rögzített sebességû bejegyzést kell megadnunk. Például az olyan modemeknél, ahol a sebességet 19,2 Kbps-re rögzítjük, a ttys így fog kinézni: ttyd0 "/usr/libexec/getty std.19200" dialup on Amennyiben a modemünk nem ezen a sebességen üzemelne, akkor az std.sebesség paramétert használjuk az std.19200 helyett. Elõtte azonban ne felejtsük el ellenõrizni, hogy a megadott típus szerepel-e az /etc/gettytab állományban. Az alkalmazkodó sebességû beállítás Az alkalmazkodó sebességû beállításnál a ttys állományban az /etc/gettytab állományból a megfelelõ auto-baud (sic) kell megadnunk. Például, ha modemünk kezdõsebessége 19,2 Kbps (és a gettytab ehhez tartalmaz egy V19200 nevû bejegyzést), akkor a ttys így fog kinézni: ttyd0 "/usr/libexec/getty V19200" dialup on <filename>/etc/rc.d/serial</filename> rc állományok rc.serial A gyorsabb, mint például a V.32, V.32bis és V.34 modemeknél meg kell adnunk a hardveres forgalomirányítás (RTS/CTS) használatát is. Az /etc/rc.d/serial állományban tudjuk megadni a &os; rendszermagban a vonal használatához szükséges vezérlési beállításokra vonatkozó stty parancsokat. Például állítsuk be az 1-es sorszámú (vagyis a COM2) soros porton a crtscts termios beállítást a behíváshoz és a híváshoz használt eszközök inicializálásakor. Ehhez a következõ sorokat kell felvennünk az /etc/rc.d/serial állományba: # A soros portok kezdeti beállításai: stty -f /dev/ttyd1.init crtscts stty -f /dev/cuad1.init crtscts A modemek beállításai Ha olyan modemeink vannak, amelyek paramétereit egy statikus memóriában tárolták le, akkor ezek beállításához egy terminálprogramot kell használnunk (amilyen például &ms-dos; alatt a Telix vagy &os; alatt a tip). A modemet a getty programnak megadott kezdeti sebességen csatlakoztassuk és az alábbi elvárások alapján állítsuk be a paramétereit: Kapcsolódáskor CD jelzése. Mûködéskor DTR jelzése. A DTR küldésekor bontsa a vonalat és hozza alapállapotba a modemet. CTS vezérlésû kimenõ adatforgalom. A XON/XOFF forgalomvezérlés tiltása. RTS vezérlésû bejövõ adatforgalom. Csendes mód (ne adjon értesítést az eredményekrõl). A parancsokat ne írja vissza. A modemhez tartozó dokumentációban kell utánajárnunk, hogy milyen parancsok és/vagy DIP kapcsolók átállításával lehet mindezeket elérni. Például, ha a fenti paramétereket egy &usrobotics; &sportster; 14400-as külsõ modem esetében a következõ neki kiküldött paranccsal lehet beállítani: ATZ AT&C1&D2&H1&I0&R2&W Ilyenkor még akár más egyéb paramétereket is beállíthatunk, például a V.42bis és/vagy az MNP5 tömörítést. Az &usrobotics; &sportster; 14400 külsõ modemen ezenkívül még találunk néhány DIP kapcsolót is. Az ilyen modemek esetében például ezeket a beállításokat tudjuk használni: 1. kapcsoló: FEL — normális DTR 2. kapcsoló: N/A (verbális/numerikus eredményjelzõ kódok) 3. kapcsoló: FEL — az eredményjelzõ kódok küldésének tiltása 4. kapcsoló: LE — nem küldi vissza a parancsokat 5. kapcsoló: FEL — automatikus válasz 6. kapcsoló: FEL — normális Carrier Detect 7. kapcsoló: FEL — a memóriában tárolt alapértelmezések betöltése 8. kapcsoló: N/A (intelligens/buta mód) A modemeknél az eredményjelzõ kódok kikapcsolása/letiltása ezért fontos, mert így el tudunk kerülni az olyan problémákat, hogy a getty tévesen egy login: promptot küld a parancs módban levõ modemnek, amikor az visszaküldi a parancsot és az eredmény kódját. Ennek eredménye egy hosszúra nyúló, zavaros társalgás lesz a getty és a modem között. A rögzített sebességû beállítás A rögzített sebességû konfiguráció használata esetén úgy kell beállítanunk a modemet, hogy a konkrét adatátviteli sebsségtõl függetlenül is egy állandó sebességû kapcsolat álljon fenn a számítógép és a modem között. A &usrobotics; &sportster; 14400-as külsõ modem esetében a most következõ parancsokkal tudjuk rögzíteni a kapcsolat sebességét: ATZ AT&B1&W Az alkalmazkodó sebességû beállítás Amikor változó sebességû konfigurációval dolgozunk, akkor a modemet úgy kell beállítani, hogy a bejövõ hívásnak megfelelõ adatátviteli sebességre váltson a soros portján. A &usrobotics; &sportster; 14400-as külsõ modem esetében az alábbi parancsokkal rögzítjük a modemnek küldött hibamentesített parancsok sebességét, miközben engedélyezzük, hogy a soros port sebessége változhasson a nem hibamentesített kapcsolatoknál: ATZ AT&B2&W A modem beállításainak ellenõrzése A legtöbb nagysebességû modem biztosít valamilyen lehetõséget arra, hogy emberi formában is le tudjuk kérdezni a belsõ mûködésének paramétereit. A &usrobotics; &sportster; 14400-as külsõ modem esetében az ATI5 parancs a statikus memóriában tárolt beállításokat mutatja meg. A modem valós mûködési paramétereit (amit ugyebár befolyásolnak a DIP kapcsolók állásai is) viszont az ATZ majd ATI4 parancsok küldésével tudjuk lekérni. Ha azonban másmilyen márkájú modemünk lenne, akkor a modem leírásában próbáljunk tájékozódni arról, miként tudjuk a modem beállításait ellenõrizni. Hibaelhárítás Ebben a szakaszban bemutatunk néhány lépést, amelyeken keresztül ellenõrizhetjük a rendszerünkhöz csatlakoztatott modemet. A &os; rendszer ellenõrzése Csatlakoztassuk a modemet a &os; rendszerre, indítsuk be a gépet, majd ezután figyeljük a modemünk állapotát jelzõ lámpákat, hogy közülük a DTR világít-e, amikor a login: felirat megjelenik a rendszerkonzolon. Amennyiben erre a válasz igen, akkor az arra utal, hogy a &os; a hozzátartozó kommunikációs porton elindította a megfelelõ getty programot és a modem várja a hívásokat. Amikor viszont a DTR lámpa nem világít, a konzolon keresztül jelentkezzünk be a &os; rendszerbe és adjuk ki egy ps ax parancsot, amivel így ellenõrizni tudjuk, hogy a porthoz tartozó getty elindult. A futó programok között tehát valami ilyesmit kell majd látnunk: 114 ?? I 0:00.10 /usr/libexec/getty V19200 ttyd0 115 ?? I 0:00.10 /usr/libexec/getty V19200 ttyd1 Ha viszont például ezt látjuk: 114 d0 I 0:00.10 /usr/libexec/getty V19200 ttyd0 és modem még nem fogadott hívást, akkor ez azt jelenit, hogy a getty megnyitotta a kommunikációs csatornát. Ez utalhat egyaránt egy hibás kábelre vagy a modem helytelen beállítására, mivel a getty egészen addig nem lesz képes megnyitni az adott portot, amíg a modem vissza nem küld neki egy CD (Carrier Detect) jelet. Ha a listában az adott ttydN eszközhöz semmilyen getty programot nem találunk, akkor újra nézzük át az /etc/ttys állományban szereplõ bejegyzéseket, mert elõfordulhat, hogy azokban vétettünk valamilyen hibát. Emellett még a /var/log/messages naplóban is érdemes utánanézni, hátha az init vagy a getty küldött valamilyen hibáról értesítést. Ha még ezek után sem találunk semmit, akkor megint kezdjük el keresni hibákat, hiányzó bejegyzéseket vagy eszközöket az /etc/ttys, /etc/gettytab és a megfelelõ /dev/ttydN állományokban. A betárcsázás kipróbálása Próbáljunk meg bejutni a rendszerünkbe. Ehhez a távoli rendszeren ne felejtsük el beállítani a 8 bites adatátvitelt és az 1 stopbitet, illetve a paritást kikapcsolni. Ha erre közvetlenül nem kapunk egy bejelentkezési képernyõt vagy csak szemét jelenik meg, akkor kb. másodpercenként egyszer nyomjuk le az Enter billentyût. Ha még ezután sem látjuk a bejelentkezési képernyõt felbukkani, akkor próbáljunk kiküldeni egy BREAK parancsot. Ha a híváshoz nagysebességû modemet használunk, akkor próbáljuk meg a modem sebességét rögzíteni és úgy tárcsázni (ezt például a &usrobotics; &sportster; modemnél az AT&B1 paranccsal tudjuk elérni): Ha viszont még ezek után sem kapjuk meg a bejelentkezõ képernyõt, akkor a /etc/gettytab állományban megint nézzük át az összes beállítást: Az /etc/ttys állományban megadott alaptulajdonság neve egyezik az /etc/gettytab állományban találhatóval. Mindegyik nx= bejegyzés után egy másik gettytab tulajdonság neve jön. Mindegyik tc= bejegyzés után egy másik gettytab tulajdonság neve következik. Ha hívunk, de a &os; rendszerünkre kapcsolt modem továbbra sem veszi fel, akkor a modem beállításai között ellenõrizzük, hogy a DTR jel küldésekor a modem fogadja-e a hívást. Ha úgy tûnik, hogy a modem minden ezzel kapcsolatos beállítása stimmel, akkor nézzük meg, hogy a modem lámpái közül a DTR világít-e (már ha van ilyen). Ha mindent többször is végignéztünk és még mindig nem leljük a megoldást, akkor tartsunk egy kis szünetet és térjünk vissza a problémához késõbb. Ha még ezután sem tudjuk mûködésre bírni, akkor küldjünk egy levelet a &a.questions; címére, amelyben leírjuk a modemünket és a vele kapcsolatos problémát, és a lista tagjai majd megpróbálnak nekünk segíteni. A betárcsázós szolgáltatások használata betárcsázós szolgáltatások használata A következõkben arra vonatkozóan igyekszünk tanácsokat adni, amikor mi magunk akarunk modemmel csatlakozni valamilyen számítógéphez. Ezek tehát olyan esetekben hasznosak, amikor egy távoli géppel akarunk terminálkapcsolatot létesíteni. A BBS-ek használatára is érvényes. Ez ilyen típusú kapcsolatok kifejezetten hasznosak tudnak lenni olyan esetekben, amikor az interneten el akarunk érni egy állományt, de gondjaink akadtak a PPP használatával. Ha például egy állományt akarunk letölteni, de a PPP valamiért nem mûködik, akkor ezt a terminál alapú kapcsolaton keresztül is meg tudjuk tenni. Ilyenkor egy zmodem segítségével tudjuk áttölteni a számítógépünkre. A gyári Hayes-modem erre nem alkalmas, mihez tudunk vele kezdeni? A tip man oldala valójában már nem is teljesen aktuális, ugyanis tartalmaz egy beépített Hayes-tárcsázót. Úgy tudjuk engedélyezni, ha az /etc/remote állományban megadjuk az at=hayes beállítást. A Hayes-eszközök meghajtója nem elég ügyes ahhoz, hogy felismerje az újabb modemek által felkínált fejlettebb lehetõségeket — például a BUSY, NO DIALTONE vagy a CONNECT 115200 üzenetek csak megzavarják. Ezért a tip használata során kapcsoljuk ki ezeket az üzeneteket (az ATXO&W paranccsal). Emellett még érdemes tudni, hogy a tip a híváskor 60 másodpercig vár. A modemünkön ennél kisebb idõt kell beállítanunk, máskülönben a tip azt hiszi, hogy valamilyen kommunikációs probléma merült fel. Ehhez próbálkozzunk az ATS7=45&W paranccsal. Hogyan adjuk meg ezeket az AT parancsokat? /etc/remote Az /etc/remote állományban hozzunk létre egy direct bejegyzést. Például, ha a modemünk az elsõ soros porton, vagyis a /dev/cuad0 eszközön tanyázik, akkor a következõ sort kell beleírnunk: cuad0:dv=/dev/cuad0:br#19200:pa=none A br tulajdonságnál a modem által ismert legnagyobb adatátviteli sebességet adjuk meg. Ezután gépeljük be a tip cuad0 parancsot és már kapcsolódunk is a modemhez. Vagy root felhasználóként a cu parancsot is használhatjuk: &prompt.root; cu -lvonal -ssebesség Itt a vonal a soros port (például /dev/cuad0) és a sebesség annak sebessége (például 57600) lesz. Miután befejeztük az AT parancsok kiadását, az ~. begépelésével tudunk kilépni. A pn tulajdonságnál a <literal>@</literal> jel nem használható! A pn (phone number) tulajdonság értékében szereplõ @ jel segítségével az /etc/phones állományban tudunk hivatkozni egy telefonszámra. A @ a tulajdonságokat tároló állományok azonban, így például az /etc/remote állomány esetén is megkülönböztetett jelentéssel bírnak. Ezért itt csak egy visszaper jellel tudjuk beírni: pn=\@ Hogyan hívjunk fel egy számot parancssorból? Tegyünk egy általános bejegyzést az /etc/remote állományunkba. Például egy ilyet: tip115200|Dial any phone number at 115200 bps:\ :dv=/dev/cuad0:br#115200:at=hayes:pa=none:du: tip57600|Dial any phone number at 57600 bps:\ :dv=/dev/cuad0:br#57600:at=hayes:pa=none:du: Ezután már ilyet is tudni fogunk: &prompt.root; tip -115200 5551234 Ha viszont a tip helyett inkább a cu programot használnánk szívesen, akkor ehhez készítsünk egy általános bejegyzést: cu115200|Use cu to dial any number at 115200bps:\ :dv=/dev/cuad1:br#57600:at=hayes:pa=none:du: Majd gépeljük be ezt: &prompt.root; cu 5551234 -s 115200 Ehhez minden adandó alkalommal meg kell adnom a sebességet is? Hozzunk létre egy tip1200 vagy cu1200 nevû bejegyzést, de a br tulajdonságnál adjuk meg a használni kívánt sebességet. Mivel a tip szerint az 1200 bps egy megfelelõ alapértelmezés, ezért alapból a tip1200 bejegyzést fogja keresni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ilyen sebsséggel is akarunk dolgozni. A terminálszerveren keresztül több más gépet is elérek Ahelyett, hogy minden alkalommal megvárnánk a kapcsolódás befejezést és begépelnénk a CONNECT gép parancsot, használjuk a cm tulajdonságát. Például nézzük meg ilyen bejegyzést az /etc/remote állományban: pain|pain.deep13.com|Forrester's machine:\ :cm=CONNECT pain\n:tc=deep13: muffin|muffin.deep13.com|Frank's machine:\ :cm=CONNECT muffin\n:tc=deep13: deep13:Gizmonics Institute terminal server:\ :dv=/dev/cuad2:br#38400:at=hayes:du:pa=none:pn=5551234: Ennek hatására elég csak annyit megadnunk, hogy tip pain vagy tip muffin, és már kapcsolódunk is a pain vagy muffin gépekhez. A tip deep13 paranccsal pedig egyenesen a terminálszerverhez jutunk el. Több vonalon is lehet egy géphez csatlakozni? Ez gyakran okoz gondot olyan esetekben, amikor egy egyetemnek több betárcsázó vonala van, és azokon keresztül többezer hallgató próbál meg dolgozni. Vegyük fel az egyetemet az /etc/remote állományba és használjuk a pn tulajdonság megadásánál a @ jelet: nagy-egyetem:\ :pn=\@:tc=dialout dialout:\ :dv=/dev/cuad3:br#9600:at=courier:du:pa=none: Ezután adjuk hozzá az /etc/phones állományhoz az egyetem telefonszámait: nagy-egyetem 5551111 nagy-egyetem 5551112 nagy-egyetem 5551113 nagy-egyetem 5551114 A tip mindegyik telefonszámot az adott sorrendben próbálja tárcsázni és végén feladja a próbálkozást. Ha folyamatosan akarjuk ezeket a számokat hívni, akkor tip parancsot tegyük egy ciklusba. Miért kell kétszer lenyomni a <keycombo action="simul"> <keycap>Ctrl</keycap> <keycap>P</keycap> </keycombo> gombokat, hogy egyszer elküldje a <keycombo action="simul"> <keycap>Ctrl</keycap> <keycap>P</keycap> </keycombo> kombinációt? A CtrlP billentyûkombináció alapértelmezés szerint a kikényszerítést jelenti, amivel a tip programnak tudunk szólni, hogy a következõ adat szó szerint értendõ. A ~s szekvenciával bármelyik másik karakternek át tudjuk adni ezt a szerepet, ami egy változó beállítását jelenti (set a variable). Gépeljük be, hogy ~sforce=egyetlen-karakter és zárjuk le egy újsorral. Az egyetlen-karakter helyére tetszõleges, egykarakteres szimbólumot megadhatunk. Ha itt nem adunk meg semmit, akkor a kikényszerítõ karakter a nul lesz, amit a Ctrl2 vagy a CtrlSzóköz lenyomásával tudunk elõhozni. Az egyetlen-karakter szerepére például tökéletes a Shift Ctrl 6 , amit csak nagyon kevés terminálszerver alkalmaz. A kikényszerítést végzõ karaktert az $HOME/.tiprc állományban tetszõleges karakterre át tudjuk állítani: force=egyetlen-karakter Miért lett hirtelen minden begépelt betû nagybetûs?? Valószínûleg sikerült lenyomnunk a Ctrl A gombkombinációt, ami a tip betûmód váltás funkciójának felel meg. Ezt olyanok számára dolgozták ki, akiknél nem mûködik a Caps Lock billentyû. Az elõbb bemutatott ~s használatával állítsuk át a raisechar változót valami másra. Tulajdonképpen akár ugyanarra is állíthatjuk, mint a kikényszerítõ karaktert, ha nem áll szándékunkban használni. Ebben a példában egy olyan .tiprc állomány szerepel, amely tökéletesen megfelel azon Emacs felhasználók számára, akik sokat használják a Ctrl2 és CtrlA kombinációkat: force=^^ raisechar=^^ A ^^ a ShiftCtrl6 billentyûkombinációt jelenti. Hogyan mozgassunk állományokat a <command>tip</command> használatával? Amikor más &unix; rendszerekkel vesszük fel a kapcsolatot, akkor állományokat a ~p (mint put, vagyis adni) és ~t (mint take, vagyis venni) használatával tudunk mozgatni. Ezek a parancsok a távoli rendszeren a cat és az echo felhasználásával fogadnak és küldenek állományokat. Alakjuk a következõ: ~p helyi-állomány távoli-állomány ~t távoli-állomány helyi-állomány Ilyenkor nincs hibaellenõrzés, ezért inkább egy másik protokollt, például zmodemet érdemes használnunk. Hogyan lehet zmodemet használni a <command>tip</command> programban? Állományokat úgy tudunk fogadni, ha elõtte a kapcsolat távolabbi végén elindítjuk a küldést végzõ programot. Ezután a ~C rz parancs kiadásával kezdhetjük meg helyben a fogadását. Állományokat úgy tudunk küldeni, ha elõtte a kapcsolat másik végén elindítjuk a fogadó programot. Ezután a ~C sz állományok parancs kiadásával tudjuk megkezdeni a küldést. Kazutaka YOKOTA Készítette: Bill Paul Az alapján szolgáló írást készítette: A soros vonali konzol beállítása soros konzol Bevezetés A &os; képes úgy is elindulni, ha konzolként mindössze egy buta terminált kapcsolunk rá soros porton keresztül. Az ilyen típusú konfigurációs alapvetõen két típus számára bizonyul hasznosnak: azon rendszergazdák számára, akik billentyûzettel és monitorral nem rendelkezõ gépekre akarnak &os;-t telepíteni, és olyan fejlesztõk számára, akik a rendszermag vagy különbözõ eszközmeghajtók mûködését akarják nyomon követni. Ahogy arról már a ben is szó esett, a &os; három indítási fokozattal rendelkezik. Az elsõ két fokozat a rendszerindító blokk kódjában foglal helyet, amely pedig a lemezen található &os; slice elején. A rendszer indulásakor ez a blokk betöltõdik és lefuttatja a harmadik fokozatot képviselõ rendszertöltõt (a /boot/loader állományt). Ha soros vonali konzol beállításához tehát be kell állítanunk a rendszerindító blokkot, a rendszertöltõt és a rendszermagot. A soros konzol beállítása, rövidített változat Ebben a szakaszban azt feltételezzük, hogy az alap beállításokkal dolgozunk és csupán egy gyors áttekintésre van szükségünk a soros vonali konzolról. Csatlakoztassunk egy soros kábelt a COM1 portra és a terminálra. Rendszeradminisztrátorként a következõ parancs kell kiadnunk ahhoz, hogy a soros konzolon láthassuk az összes rendszerindításhoz tartozó üzenetet: &prompt.root; echo 'console="comconsole"' >> /boot/loader.conf Nyissuk meg az /etc/ttys állományt, és a ttyd0 eszközhöz tartozó sorban írjuk át az off paramétert az on értékre és a dialup paramétert a vt100 értékre. Ha nem ezeket állítjuk be, akkor a soros konzol keresztül jelszó megadása nélkül is be tudunk jelentkezni, ami viszont egy biztonsági rés veszélyével fenyeget. A változtatások érvényesítéséhez indítsuk újra a rendszerünket. Ha ettõl eltérõ beállításokra lenne szükségünk, akkor a folyamat egyes lépéseibe a ban kaphatunk mélyebb betekintést. A soros vonali konzol beállítása Készítsük elõ a soros kábelt. null-modem kábel Vagy a null-modem kábelre vagy pedig egy szabványos soros kábelre és egy null-modem átalakítóra lesz szükségünk. A soros kábelekkel kapcsolatosan a t érdemes elolvasni. Húzzuk ki a billentyûzetet. A legtöbb személyi számítógép az indítása (vagyis a Power-On Self-Test, POST) során hibát jelez, ha nem érzékel billentyûzetet. Egyes gépek hangosan panaszolják a billentyûzet hiányát, és nem is hajlandóak egészen addig elindulni, amíg nem csatlakoztatunk egyet. Ha a számítógépünk hibát küld, de ennek ellenére mégis elindul, akkor semmit nem kell csinálnunk. (Némelyik Phonix BIOS-os gépen ilyenkor megjelenik a Keyboard failed hibaüzenet, de ettõl még rendesen elindul a gép.) Amennyiben a számítógépünk nem hajlandó billentyûzet nélkül elindulni, állítsuk be a BIOS-ban a hiba figyelmen kívül hagyását (már ha ez lehetséges). Az alaplap leírásában találhatjuk meg ennek pontos részleit. A BIOS paraméterei között a billentyûzetet állítsuk Not installed állapotúra. Ilyenkor még továbbra is használható a billentyûzet, ezzel mindössze csak a BIOS számára tiltjuk le az indításkori ellenõrzést, ezért nem fog panaszkodni a hiánya miatt. Tehát a billentyûzetet még a Not installed beállítása esetén is nyugodtan csatlakoztatjuk, mert mûködni fog. Ha a rendszerünkön &ps2;-es egér is található, akkor jó eséllyel a billentyûzettel együtt az egeret is ki tudjuk húzni. Mivel a &ps2;-es egér osztozik a billentyûzettel bizonyos hardvereken, ezért ha nem húzzuk ki az egeret is, akkor az alaplap még továbbra is képes azt gondolni, hogy a billentyûzet ott van. Például az AMI BIOS-os Gateway 2000-as 90 MHz-es Pentium rendszer pontosan így mûködik. Általában véve azonban ez nem szokott gondot okozni, mivel az egér billentyûzet nélkül úgy sem ér túlságosan sokat. Csatlakoztassunk egy buta terminált a COM1 (sio0) portra. Ha nem rendelkezünk buta terminállal, akkor erre célra ugyanúgy alkalmas egy régi XT-s PC valamilyen modemprogrammal vagy egy soros porton csatlakozó másik &unix;-os gép. Ha nincs COM1 (sio0) portunk, akkor szerezzünk egyet. Jelen pillanatban a rendszerindító blokk újrafordítása nélkül a COM1 porton kívül nem tudunk másikat választani. Ha a COM1 portra már raktunk valamilyen másik eszközt, akkor azt ideiglenesen húzzuk le, majd a &os; telepítése és elindítása után tegyünk fel egy másik rendszerindító blokkot. (Egyébként feltételezzük, hogy a COM1 elérhetõ egy állomány/számító/terminálszerveren — ha valóban valamilyen másik célra szükségünk lenne a COM1 portra (és semmiképpen sem tudjuk átrakni a COM2 (sio1) portra), akkor valószínûleg nem is ezzel kellene elsõként foglalkoznunk.) Gondoskodjunk róla, hogy a rendszermag beállításait tartalmazó állományban a COM1 (sio0) eszközhöz megadtuk a megfelelõ paramétereket. Ezek az alábbiak: 0x10 A konzolos mûködési mód engedélyezése az adott egységhez. Ha megadjuk ezt a paramétert, akkor a többit a rendszer figyelmen kívül hagyja. Pillanatnyilag legfeljebb egy egység birtokolhatja ezt a beállítást. Ha több ilyet adtunk volna meg, akkor (a felírás sorrendje szerint) az elsõ kap ilyen szerepet. Ez a beállítás önmagában még nem teszi a soros portot konzollá. Ehhez még szükségünk van a következõ beállításra, vagy a megadására is. 0x20 Az egység konzollá nyilvánítása (hacsak nincs egy tõle nagyobb prioritású konzol), függetlenül a lentebb ismertetendõ opciótól. A 0x20 értéket a értékkel együtt kell megadni. 0x40 (A 0x10 értékkel együtt) az egységet kivonja a normális elérés alól. Ezt a beállítást ne használjuk, ha soros vonali konzolt akarunk üzemeltetni az adott porton. Ezzel az egységet csak a rendszermag távoli nyomkövetéséhez tudjuk használni. A távoli nyomkövetésrõl a + url="&url.books.developers-handbook.en;/index.html"> fejlesztõk kézikönyvében olvastunk bõvebben. Példa: device sio0 at isa? port IO_COM1 flags 0x10 irq 4 A további részletekrõl a &man.sio.4; man oldal tud felvilágosítást nyújtani. Ha nem állítottuk be a megfelelõ paramétereket, akkor (egy másik konzolon) futtassuk a UserConfig programot vagy fordítsuk újra a rendszermagot. Hozzunk létre egy boot.config állományt a rendszer indításához használt meghajtó a partíciójának gyökerében. Ez az állomány mondja meg a rendszerindító blokkban található kódnak, hogy miként akarjuk indítani a rendszerünket. A soros vonali konzol életrekeltéséhez a most következõ opciók közül kell megadnunk egyet vagy többet — amennyiben többet akarunk megadni, akkor mindegyiket egyetlen sorban szerepeltessük: A belsõ és a soros vonali konzolok közti átkapcsolás. Ezzel tudunk a konzolos eszközök között váltani. Például, ha egy belsõ (video) konzolról indítjuk a rendszert, akkor a rendszertöltõnek és a rendszermagnak átadott paraméterrel arra tudjuk ezeket utasítani, hogy konzolként a soros portot használják. Vagy ha soros porton keresztül indítjuk a rendszert, akkor megadásával megkérhetjük a rendszertöltõt és a rendszermagot, hogy ezután már a videokártyát használja konzolként. Az egy- és kétkonzolos beállítások közti váltás. Az egykonzolos konfigurációban a konzol lehet belsõ (video) vagy soros vonali, attól függõen, hogy miként használtuk a fenti opciót. A kétkonzolos konfigurációban azonban a videokártyán és a soros vonalon keresztül is egyszerre megjelenik a konzol, függetlenül a hatásától. Ilyenkor viszont vegyük figyelembe, hogy ez a kétkonzolos konfiguráció csak a rendszerindító blokk futása alatt él. Amint a rendszerindító megkapja a vezérlést, a által megadott konzol válik az egyedülivé. A rendszerindító blokk megpróbálja megkeresni a billentyûzetet. Ha nem találja, akkor magától beállítja a és opciókat. Tárbeli korlátozások miatt a rendszerindító blokk jelenlegi változata a paraméterrel csak a kiterjesztett billentyûzeteket képes kezelni. A 101 gombnál kevesebbel (tehát F11 és F12 gombokkal nem) rendelkezõ billentyûzeteket ezért nem feltétlenül fogja észlelni. Ugyanezen korlátozás miatt egyes laptopokon sem minden esetben sikerül érzékelni a billentyûzetet. Ha ez a rendszerünkön problémához vezetne, akkor egyszerûbb lesz elhagyni a használatát. Sajnos, jelenleg semmilyen megoldás nincs erre. Vagy a opcióval állítassuk be automatikusan a konzolt, vagy pedig a opcióval engedélyezzük a soros vonali konzolt. Természetesen itt a &man.boot.8; man oldalon szereplõ összes többi paramétert is megadhatjuk. A kivételével az összes opció a rendszertöltõnek (/boot/loader) kerül átadásra. A rendszertöltõ egyedül a állapotából dönti el, hogy mely belsõ videoeszközön vagy soros porton legyen a konzol. Ez azt jelenti, hogy a /boot.config állományban ha megadjuk a opciót, de mellette nem szerepel a , akkor a soros vonali konzolt csak a rendszerindító blokk futása alatt tudjuk elérni — a rendszertöltõ ugyanis alapból a videokártyát használja konzolként. Kapcsoljuk be a számítógépünket. Amikor elindítjuk a &os;-s gépünket, a rendszerindító blokk kiírja a /boot.config tartalmát a konzolra. Például így: /boot.config: -P Keyboard: no A második sor csak olyankor jelenik meg, ha a /boot.config állományban a beállítás is szerepel, és a billentyûzet jelenlétét (yes) vagy hiányát (no) jelzi. A /boot.config tartalmától függõen ezek az üzenetek vagy a soros vonali vagy a belsõ konzolon jelennek meg, esetleg mind a kettõn. Beállítás Ahol megjelenik nincs belsõ konzol soros vonali konzol soros vonali és belsõ konzol soros vonali és belsõ konzol , van billentyûzet belsõ konzol , nincs billentyûzet soros vonali konzol Az iménti üzenetek felbukkanása után a további konzolos üzenetek küldésében egy rövid szünet következik, amíg a rendszerindító blokk a rendszertöltõ betöltésével folytatja a rendszer indítását. Normális körülmények között ezt a folyamatot nem kell megszakítanunk, de esetleg olyankor mégis érdemes lehet, ha le akarjuk ellenõrizni a beállításainkat. A rendszerindítási folyamat félbeszakításához az Enter billentyûn kívül nyomjuk le valamelyik másikat. Ekkor a rendszerindító blokk megáll és várja a további parancsokat. Ekkor valami ilyesmit láthatunk: >> FreeBSD/i386 BOOT Default: 0:ad(0,a)/boot/loader boot: Nézzük meg, hogy /boot.config beállításainak megfelelõen a fenti üzenet a soros vonali konzolon vagy a belsõ konzolon, illetve mind a kettõn megjelenik-e. Ha az üzenet a megfelelõ konzolon megjelenik, akkor az Enter lenyomásával folytathatjuk a rendszer indítását. Ha nekünk a soros vonali konzolra lenne szükségünk, de semmi nem jelenik meg a soros terminálon, akkor valamit valószínûleg nem jól állítottunk be. A rendszerindító blokktól kapott parancssorban a begépelésével és az Enter vagy Return lenyomásával (ha lehetséges) jelezzük neki (és így a rendszertöltõnek és a rendszermagnak is) a soros vonali konzol kiválasztását. Miután befejezõdött a rendszer indítása, menjünk vissza és ellenõrizzük a megfelelõ paramétereket. Ahogy sikerült elindítani a rendszertöltõt és a rendszerindítás harmadik fokozatába léptünk, a rendszertöltõ megfelelõ környezeti változóin keresztül még mindig van lehetõségünk váltani a soros vonali és a belsõ konzol között, lásd . Összefoglalás Itt most röviden összefoglaljuk az eddig tárgyalt különbözõ beállításokat és ténylegesen kiválasztott konzolt. 1. eset: a <devicename>sio0</devicename> eszköznél a 0x10 beállítást adjuk meg device sio0 at isa? port IO_COM1 flags 0x10 irq 4 A /boot.config beállításai Konzol a rendszerindító blokk alatt Konzol a rendszertöltõ alatt Konzol a rendszermagban nincsenek belsõ belsõ belsõ soros vonali soros vonali soros vonali soros vonali és belsõ belsõ belsõ soros vonali és belsõ soros vonali soros vonali , van billentyûzet belsõ belsõ belsõ , nincs billentyûzet soros vonali és belsõ soros vonali soros vonali 2. eset: a <devicename>sio0</devicename> eszköznél 0x30 beállítása device sio0 at isa? port IO_COM1 flags 0x30 irq 4 A /boot.config beállításai Konzol a rendszerindító blokk alatt Konzol a rendszertöltõ alatt Konzol a rendszermagban nincsenek belsõ belsõ soros vonali soros vonali soros vonali soros vonali soros vonali és belsõ belsõ soros vonali soros vonali és belsõ soros vonali soros vonali , van billentyûzet belsõ belsõ soros vonali , nincs billentyûzet soros vonali és belsõ soros vonali soros vonali Tanácsok a soros vonali konzol használatához Nagyobb soros vonali sebesség beállítása A soros port alapértelmezései a következõk: 9600 baud, 8 bites átvitel, paritás nincs és 1 stopbit. Ha a konzol alapsebességét meg akarjuk változtatni, akkor ahhoz a következõket kell tennünk: Fordítsuk újra a rendszerindító blokkokat úgy, hogy a BOOT_COMCONSOLE_SPEED változóban a konzolnak egy másik sebességet adunk meg. Az új rendszerindító blokkok fordításáról és telepítésérõl a ban kapunk részletes leírást. Ha a soros vonali konzolt nem a opcióval állítottuk be, vagy ha a rendszermag a rendszerindító blokkoktól eltérõ módon éri el a soros vonali konzolt, akkor a rendszermag beállításai közé még az alábbit is fel kell vennünk, majd újra kell fordítanunk: options CONSPEED=19200 A rendszermagnak adjuk át a rendszerindítási paramétert. A parancssori opció a /boot.config állományban is megadható. A &man.boot.8; man oldalon tudhatjuk meg, hogy a /boot.config beállításai közé hogyan tudjuk felvenni és ott milyen további lehetõségeink vannak még. A /boot/loader.conf állományban engedélyezzük a comconsole_speed beállítást. Ez a beállítás a szintén a /boot/loader.conf állományban megadható console, boot_serial és boot_multicons változóktól függ. A soros vonali konzol sebességét tehát például így tudjuk megváltoztatni a comconsole_speed megadásával: boot_multicons="YES" boot_serial="YES" comconsole_speed="115200" console="comconsole,vidconsole" Soros vonali konzol a <devicename>sio0</devicename> porton kívül máshol Ha valamilyen okból kifolyólag nem a sio0 porton keresztül akarjuk használni a konzolt, akkor ahhoz a rendszerindító blokkok, a rendszertöltõ és a rendszermag forrásait újra kell fordítanunk az alábbiak szerint: Szerezzük be a rendszermag forrását. (Lásd ) Írjuk át a /etc/make.conf állományban a BOOT_COMCONSOLE_PORT címét az általunk használt porthoz tartozóéra (0x3F8, 0x2F8, 0x3E8 vagy 0x2E8). Itt csak a sio0 és sio3 (COM1 és COM4) közti portok használhatóak — a töbportos soros kártyák címei nem adhatóak meg. A megszakításokat nem kell beállítanunk. Készítsünk egy saját rendszermag beállításait tartalmazó állományt, és vegyük fel bele a használni kívánt soros port megfelelõ paramétereit. Például, ha a sio1 (COM2) eszközt akarjuk konzolként használni: device sio1 at isa? port IO_COM2 flags 0x10 irq 3 vagy device sio1 at isa? port IO_COM2 flags 0x30 irq 3 A konzolra vonatkozó beállításokat a többi soros portnál ne adjuk meg. Fordítsuk újra és telepítsük a rendszerindító blokkot és a rendszertöltõt: &prompt.root; cd /sys/boot &prompt.root; make clean &prompt.root; make &prompt.root; make install Fordítsuk és telepítsük újra a rendszermagot. A &man.bsdlabel.8; segítségével másoljuk az új rendszerindító blokkot a rendszer indítását végzõ lemezre és töltsük be az új rendszermagot. A DDB elérése a soros vonalról Ha a soros vonali konzolról akarjuk használni a rendszermagba épített nyomkövetõt (ami hasznos lehet távoli vizsgálódáskor, de egyben veszélyes is, ha a soros porton tévesen kiküldünk egy BREAK jelzést!), akkor a rendszermagot a következõ beállításokkal kell fordítanunk: options BREAK_TO_DEBUGGER options DDB A bejelentkezõ képernyõ elérése a soros vonali konzolról Habár erre nincs feltétlenül szükségünk, a rendszer üzeneteinek és a rendszermag nyomkövetõjének elérése után akár be is tudunk jelentkezni a soros vonalon keresztül. Íme! Nyissuk meg az /etc/ttys állományt a kedvenc szövegszerkesztõnkkel és keressük meg a következõ sorokat: ttyd0 "/usr/libexec/getty std.9600" unknown off secure ttyd1 "/usr/libexec/getty std.9600" unknown off secure ttyd2 "/usr/libexec/getty std.9600" unknown off secure ttyd3 "/usr/libexec/getty std.9600" unknown off secure A ttyd0 és ttyd3 közti sorok pontosan a COM1 és COM4 közti portoknak felelnek meg. A használni kívánt port sorában szereplõ off paramétert írjuk át az on értékre. Ha a soros port sebességét is megváltoztattuk, minden bizonnyal a std.9600 helyett is az adott sebességhez illeszkedõ paramétert kell megadnunk, például az std.19200 értékkel. Érdemes továbbá még az unknown helyett megadni az adott terminál típusát. Az állomány módosítását követõen a változatások érvényesítéséhez ki kell adnunk a kill -HUP 1 parancsot is. A konzol megváltoztatása a rendszertöltõbõl A korábbi szakaszokban arról beszéltünk, hogy miként állítsuk be a soros vonali konzolt a rendszerindító blokk megpiszkálásával. Ebben a szakaszban viszont azt mutatjuk meg, hogy különbözõ parancsokon és környezeti változókon keresztül miként tudjuk megadni a konzolt a rendszertöltõben. Mivel a rendszertöltõre a rendszerindítás harmadik fokozatában kerül sor, az ott megadott értékekkel felül tudjuk bírálni a rendszerindító blokk beállításait. A soros vonali konzol beállítása A rendszertöltõ és a rendszermag az /boot/loader.conf állományon keresztül elég könnyen rávehetõ a soros vonali konzol használatára: set console="comconsole" Ez a rendszerindító blokk elõzõ szakaszban tárgyalt beállításaitól függetlenül érvényesül. A fenti sort a /boot/loader.conf állomány elejére érdemes tennünk, így a soros vonali konzolon már a lehetõ leghamarabb megjelennek a rendszer üzenetei. Ehhez hasonló módon a belsõ konzolt is megadhatjuk: set console="vidconsole" Ha a rendszertöltõben nem adjuk meg a console környezeti változó értékét, akkor a rendszertöltõ, és így a rendszermag is, a rendszerindító blokkban a opció által meghatározott konzolt fogja használni. A konzol a /boot/loader.conf.local vagy a /boot/loader.conf állományokban adható meg. A részletekkel kapcsolatban lásd a &man.loader.conf.5; man oldalt. Jelen pillanatban a rendszertöltõnek nincs a paraméterrel ekvivalens értékû beállítása, ezért a billentyûzet jelenléte alapján nem képes magától választani a belsõ és a soros vonali konzol között. Soros vonali konzol a <devicename>sio0</devicename> porton kívül máshol A rendszertöltõt ne a sio0 eszközzel fordítsuk újra a soros vonali konzolhoz. Ehhez kövessük a ban leírt eljárás lépéseit. Figyelmeztetések A szakaszban szereplõ ötletek alapján sokan így most már könnyen be tudnak állítani egy billentyûzet és grafikus hardver nélküli dedikált szervert. Sajnos azonban a legtöbb rendszer nem engedi a billentyûzet nélküli indítást, és akad néhány olyan is, amely pedig a grafikus kártya hiányában nem is indul el. Az AMI BIOS-os gépeknél a grafikus kártya nélküli indításhoz elegendõ csupán a beállítások között a grafikus kártyát (graphics adapter) Not installed (nem telepített) állapotúra állítani. Ennek ellenére elõfordulhat azonban, hogy egyes gépeken egyáltalán nem találunk ilyen lehetõséget és videokártya nélkül nem indulnak el. Ezekben az esetekben tegyünk a gépbe valamilyen kártyát (ehhez elég egy egyszerû típus is), de monitort már ne kössünk rá. Esetleg megpróbálkozhatunk még AMI BIOS telepítésével is. diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/share/sgml/mailing-lists.ent b/hu_HU.ISO8859-2/share/sgml/mailing-lists.ent index e5eb0577aa..8b2d76b623 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/share/sgml/mailing-lists.ent +++ b/hu_HU.ISO8859-2/share/sgml/mailing-lists.ent @@ -1,457 +1,457 @@ FreeBSD lista szerver"> &a.mailman.listinfo;"> FreeBSD ACPI levelezési lista"> freebsd-acpi"> FreeBSD advocacy levelezési lista"> freebsd-advocacy"> FreeBSD AFS levelezési lista"> freebsd-afs"> FreeBSD Adaptec AIC7xxx levelezési lista"> freebsd-aic7xxx"> FreeBSD Alpha levelezési lista"> freebsd-alpha"> FreeBSD AMD64 levelezési lista"> freebsd-amd64"> FreeBSD announcements levelezési lista"> freebsd-announce"> FreeBSD Apache levelezési lista"> freebsd-apache"> FreeBSD architecture and design levelezési lista"> freebsd-arch"> FreeBSD ARM levelezési lista"> freebsd-arm"> FreeBSD ATM networking levelezési lista"> freebsd-atm"> FreeBSD source code audit levelezési lista"> freebsd-audit"> FreeBSD binary update levelezési lista"> freebsd-binup"> FreeBSD Bluetooth levelezési lista"> freebsd-bluetooth"> FreeBSD bugbusters levelezési lista"> freebsd-bugbusters"> FreeBSD problem reports levelezési lista"> freebsd-bugs"> FreeBSD chat levelezési lista"> freebsd-chat"> FreeBSD clustering levelezési lista"> freebsd-cluster"> &os.current; levelezési lista"> freebsd-current"> CTM announcements levelezési lista"> ctm-announce"> CTM distribution of CVS files levelezési lista"> ctm-cvs-cur"> CTM 4-STABLE src branch distribution levelezési lista"> ctm-src-4"> CTM -CURRENT src branch distribution levelezési lista"> ctm-src-cur"> CTM user discussion levelezési lista"> ctm-users"> FreeBSD CVS commit message levelezési lista"> cvs-all"> FreeBSD CVS doc commit lista"> cvs-doc"> FreeBSD CVS ports commit lista"> cvs-ports"> FreeBSD CVS projects commit lista"> cvs-projects"> FreeBSD CVS src commit lista"> cvs-src"> FreeBSD CVSweb maintenance levelezési lista"> freebsd-cvsweb"> FreeBSD based Databases levelezési lista"> freebsd-database"> -FreeBSD documentation project levelezési lista"> +&os; Dokumentációs Projekt levelezési lista"> freebsd-doc"> FreeBSD device drivers levelezési lista"> freebsd-drivers"> FreeBSD users of Eclipse IDE levelezési lista"> freebsd-eclipse"> FreeBSD-embedded levelezési lista"> freebsd-embedded"> FreeBSD-emulation levelezési lista"> freebsd-emulation"> FreeBSD-eol levelezési lista"> freebsd-eol"> FreeBSD FireWire (IEEE 1394) levelezési lista"> freebsd-firewire"> FreeBSD file system project levelezési lista"> freebsd-fs"> FreeBSD GEOM levelezési lista"> freebsd-geom"> FreeBSD GNOME and GNOME applications levelezési lista"> freebsd-gnome"> FreeBSD technical discussions levelezési lista"> freebsd-hackers"> FreeBSD hardware and equipment levelezési lista"> freebsd-hardware"> FreeBSD mirror sites levelezési lista"> freebsd-hubs"> FreeBSD internationalization levelezési lista"> freebsd-i18n"> FreeBSD i386 levelezési lista"> freebsd-i386"> FreeBSD IA32 levelezési lista"> freebsd-ia32"> FreeBSD IA64 levelezési lista"> freebsd-ia64"> FreeBSD IPFW levelezési lista"> freebsd-ipfw"> FreeBSD ISDN levelezési lista"> freebsd-isdn"> FreeBSD Internet service provider's levelezési lista"> freebsd-isp"> FreeBSD jails levelezési lista"> freebsd-jail"> FreeBSD Java Language levelezési lista"> freebsd-java"> FreeBSD related employment levelezési lista"> freebsd-jobs"> FreeBSD KDE/Qt and KDE applications levelezési lista"> freebsd-kde"> FreeBSD LFS porting levelezési lista"> freebsd-lfs"> FreeBSD libh installation and packaging system levelezési lista"> freebsd-libh"> FreeBSD MIPS levelezési lista"> freebsd-mips"> FreeBSD mirror site adminisztrátorok"> mirror-announce"> FreeBSD laptop computer levelezési lista"> freebsd-mobile"> FreeBSD port of the Mozilla browser levelezési lista"> freebsd-mozilla"> FreeBSD multimedia levelezési lista"> freebsd-multimedia"> FreeBSD networking levelezési lista"> freebsd-net"> FreeBSD new users levelezési lista"> freebsd-newbies"> FreeBSD new-bus levelezési lista"> freebsd-new-bus"> FreeBSD OpenOffice levelezési lista"> freebsd-openoffice"> FreeBSD performance levelezési lista"> freebsd-performance"> FreeBSD Perl levelezési lista"> freebsd-perl"> FreeBSD packet filter levelezési lista"> freebsd-pf"> FreeBSD non-Intel platforms levelezési lista"> freebsd-platforms"> FreeBSD core team policy decisions levelezési lista"> freebsd-policy"> FreeBSD ports levelezési lista"> freebsd-ports"> FreeBSD ports bugs levelezési lista"> freebsd-ports-bugs"> FreeBSD PowerPC levelezési lista"> freebsd-ppc"> FreeBSD on HP ProLiant server levelezési lista"> freebsd-proliant"> FreeBSD Python levelezési lista"> freebsd-python"> FreeBSD Quality Assurance levelezési lista"> freebsd-qa"> FreeBSD general questions levelezési lista"> freebsd-questions"> FreeBSD boot script system levelezési lista"> freebsd-rc"> FreeBSD realtime extensions levelezési lista"> freebsd-realtime"> FreeBSD Ruby levelezési lista"> freebsd-ruby"> FreeBSD SCSI subsystem levelezési lista"> freebsd-scsi"> FreeBSD security levelezési lista"> freebsd-security"> FreeBSD security notifications levelezési lista"> freebsd-security-notifications"> FreeBSD-small levelezési lista"> freebsd-small"> FreeBSD symmetric multiprocessing levelezési lista"> freebsd-smp"> FreeBSD SPARC levelezési lista"> freebsd-sparc64"> &os.stable; levelezési lista"> freebsd-stable"> FreeBSD C99 and POSIX compliance levelezési lista"> freebsd-standards"> FreeBSD sun4v levelezési lista"> freebsd-sun4v"> FreeBSD test levelezési lista"> freebsd-test"> FreeBSD performance and stability testing levelezési lista"> freebsd-testing"> FreeBSD threads levelezési lista"> freebsd-threads"> FreeBSD tokenring levelezési lista"> freebsd-tokenring"> FreeBSD USB levelezési lista"> freebsd-usb"> FreeBSD user group coordination levelezési lista"> freebsd-user-groups"> FreeBSD vendors pre-release coordination levelezési lista"> freebsd-vendors"> Discussion of various virtualization techniques supported by FreeBSD levelezési lista"> freebsd-virtualization"> FreeBSD VuXML levelezési lista"> freebsd-vuxml"> FreeBSD Work-In-Progress Status levelezési lista"> freebsd-wip-status"> FreeBSD Webmaster levelezési lista"> freebsd-www"> FreeBSD X11 levelezési lista"> freebsd-x11"> bug-followup@FreeBSD.org"> majordomo@FreeBSD.org">