diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/advanced-networking/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/advanced-networking/chapter.sgml index af9670ecca..05d85a492a 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/advanced-networking/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/advanced-networking/chapter.sgml @@ -1,7818 +1,7800 @@ + Original Revision: 1.407 --> Egyéb haladó hálózati témák Áttekintés Ebben a fejezetben számos komolyabb hálózati témát fogunk tárgyalni. A fejezet elolvasása során megismerjük: az átjárók és az útválasztás alapjait; hogyan állítsunk be IEEE 802.11 és &bluetooth; eszközöket; a &os; segítségével hogyan tudunk két hálózatot összekötni hálózati hidakon keresztül; hogyan indítsuk hálózatról egy lemez nélküli gépet; hogyan állítsunk be hálózati címfordítást; hogyan kapcsoljunk össze két számítógépet PLIP használatával; hogyan állítsuk be az IPv6 használatát egy &os;-s gépen hogyan állítsuk be az ATM használatát; hogyan engedélyezzük és használjuk a Közös címredundancia protokollt &os;-ben. A fejezet elolvasásához ajánlott: az /etc/rc könyvtárban található szkriptek mûködésének ismerete; az alapvetõ hálózati fogalmak ismerete; egy új &os; rendszermag beállításának és telepítésének ismerete (); a külsõ szoftverek telepítésének ismerete (). Coranth Gryphon Készítette: Átjárók és az útválasztás útválasztás átjáró alhálózat Egy gép egy másikat úgy tud megtalálni a hálózaton, ha erre létezik egy olyan mechanizmus, amely leírja, hogyan tudunk eljutni az egyiktõl a másikig. Ezt hívjuk útválasztásnak (routing). Az útvonal (route) címek egy párjaként adható meg, egy céllal (destination) és egy átjáróval (gateway). Ez a páros mondja meg, hogy ha el akarjuk érni ezt a célt, akkor ezen az átjárón keresztül kell továbbhaladnunk. A céloknak három típusa lehet: egyéni gépek, alhálózatok és az alapértelmezett. Az alapértelmezett útvonalat (default route) abban az esetben alkalmazzuk, ha semelyik más útvonal nem megfelelõ. Az alapértelmezett útvonalakról a késõbbiekben még beszélni fogunk. Három típusa van az átjáróknak: egyéni gépek, felületek (avagy linkek) és a hardveres Ethernet címek (MAC-címek). Példa Az útválasztás különbözõ területeit a következõ netstat parancs alapján fogjuk bemutatni: &prompt.user; netstat -r Routing tables Destination Gateway Flags Refs Use Netif Expire default outside-gw UGSc 37 418 ppp0 localhost localhost UH 0 181 lo0 test0 0:e0:b5:36:cf:4f UHLW 5 63288 ed0 77 10.20.30.255 link#1 UHLW 1 2421 example.com link#1 UC 0 0 host1 0:e0:a8:37:8:1e UHLW 3 4601 lo0 host2 0:e0:a8:37:8:1e UHLW 0 5 lo0 => host2.example.com link#1 UC 0 0 224 link#1 UC 0 0 alapértelmezett útvonal Az elsõ két sorban az alapértelmezett útvonalat (melyrõl részleteiben majd a következõ szakaszban fogunk szólni) és a localhost útvonalát láthatjuk. loopback eszköz A localhost címhez az útválasztási táblázatban a lo0 eszköz tartozik (a Netif oszlopban), amelyet loopback eszköznek is neveznek. Ez arra utasítja a rendszert, hogy az ide küldött csomagokat ne a helyi hálózaton küldje keresztül, hanem csak ezen a belsõ felületen, mivel úgyis oda jutnának vissza, ahonnan indultak. Ethernet MAC-cím A táblázatban a következõ sor egy 0:e0 kezdetû címet tartalmaz. Ez egy hardveres Ethernet cím, más néven MAC-cím. A &os; magától képes beazonosítani tetszõleges gépet (ebben a példában a test0 gépet) a helyi Ethernetes hálózaton és felvenni hozzá egy útvonalat, közvetlenül az ed0 Ethernetes csatolófelületen keresztül. Ehhez a típusú útvonalhoz tartozik még egy lejárati idõ is (a Expire oszlop), amely akkor kap szerepet, ha ennyi idõ elteltével nem kapunk semmilyen hírt a géprõl. Amikor ilyen történik, az géphez eddig nyilvántartott útvonal automatikusan törlõdik. Ezek a gépek a RIP (útvonal-információs protokoll, Routing Information Protocol) nevû mechanizmuson keresztül azonosítódnak, mely a legrövidebb út kiszámítása alapján határozza meg a helyi gépekhez vezetõ útvonalat. alhálózat A &os; a helyi alhálózat (10.20.30.255 és example.com, az alhálózathoz tartozó név) esetében is felvesz útvonalakat. A link#1 megnevezés a gépben található elsõ Ethernet-kártyát jelöli. Megfigyelhetjük, hogy rajta kívül nincs is több felülete. Mindegyik csoport (a helyi hálózati gépek és a helyi alhálózatokatok) útvonalait a routed nevû démon tartja automatikusan karban. Ha ez nem fut, akkor csak a statikusan definiált (vagyis az elõre megadott) útvonalak fognak létezni. A host1 sor a saját gépünkre vonatkozik, amelyet az Ethernet címe szerint ismerünk. Mivel mi vagyunk küldõ gép, a &os; tudni fogja, hogy ilyenkor az Ethernetes felület helyett a loopback eszközt (lo0) kell használnia. A két host2 sor arra mutat példát, amikor az &man.ifconfig.8; paranccsal álneveket hozunk létre (ennek konkrét okait lásd az Ethernetrõl szóló részben). A lo0 felület neve után szereplõ => szimbólum azt jelzi, hogy ez nem csak egy loopback felület (mivel a címe szintén a helyi gépre mutat), hanem a felület egy másik neve. Ilyen útvonalak csak az álneveket ismerõ gépeknél jelennek meg. A helyi hálózaton minden más gépnél egyszerûen csak a link#1 jelenik meg az ilyen útvonalak esetében. Az utolsó sor (a 224 céllal rendelkezõ alhálózat) a többesküldésre (multicasting) szolgál, amellyel majd egy másik szakaszban foglalkozunk. Végezetül az útvonalakhoz tartozó különféle tulajdonságok a Flags oszlopban láthatóak. Az alábbi rövid táblázatban összefoglaltunk közülük néhányat: U Up: az útvonal aktív H Host: az útvonal egyetlen gépre mutat G Gateway: az adott cél felé ezen a gépen keresztül küldjünk, amely majd kitalálja, hogy merre küldje tovább S Static: ez az útvonal statikus, nem a rendszer hozta létre automatikusan C Clone: ebbõl az útvonalból származtatunk új útvonalat azokhoz a gépekhez, amelyekhez csatlakozunk. Ilyen útvonalakat általában a helyi hálózatokban találhatunk W WasCloned: azt jelzi, hogy ezt az útvonalat egy helyi hálózatra mutató (klón, avagy Clone típusú) útvonal alapján hoztuk létre automatikusan L Link: az útvonal Ethernetes hardverhez kapcsolódik Alapértelmezett útvonalak alapértelmezett útvonal Amikor a helyi rendszernek fel kell vennie a kapcsolatot egy távoli géppel, ellenõrzi az útválasztási táblázatban, hogy létezik-e már hozzá valamilyen útvonal. Ha a távoli gép egy olyan alhálózatba esik, amelyet már el tudunk érni (klónozott útvonalak), akkor a rendszer megnézi, hogy a hozzátartozó felületen képes-e kapcsolatot létesíteni. Ha minden ismert útvonal csõdöt mond, akkor a rendszerünknek marad még egy utolsó esélye: az alapértelmezett útvonal használata. Ez az útvonal egy speciális átjáró útvonal (ebbõl általában csak egyetlen egy létezik a rendszerben) és tulajdonságai között mindig szerepel a c. A helyi hálózat gépei közül ez az átjáró az legyen, amelyik közvetlenül kapcsolódik a külsõ világhoz (PPP összeköttetéssel, DSL, kábelmodem, T1 vagy bármilyen más hálózati felületen keresztül). Amikor pedig magát a külsõ világ felé átjáróként szolgáló gépet állítjuk be, az alapértelmezett útvonal az internet-szolgáltatónk által megadott gép címe lesz. Vegyünk egy példát az alapértelmezett útvonalakra. Egy tipikus konfiguráció: [Helyi2] <--ether--> [Helyi1] <--PPP--> [ Szolg. ] <--ether--> [T1-ÁJ] A Helyi1 és Helyi2 gépek a hálózatunk tagjai. A Helyi1 az internet-szolgáltatót éri el egy betárcsázós PPP kapcsolaton keresztül. A PPP szerver a külsõ felületén keresztül a helyi hálózaton pedig egy másik átjáróhoz csatlakozik. Az egyes gépek alapértelmezett útvonalai így alakulnak: Gép Alapértelmezett átjáró Felület Helyi2 Helyi1 Ethernet Helyi1 T1-ÁJ PPP Gyakran felmerül a kérdés, hogy Miért (és hogy-hogy) a T1-ÁJ a Helyi1 gép számára az alapértelmezett átjáró és nem a szolgáltató azon szervere, amelyhez csatlakozott? Ne felejtsük el, hogy a PPP felület a szolgáltató helyi hálózatában a mi részünkre kap címet, és a itt az összes többi géphez tartozó útvonal automatikusan létrejön. Emiatt már eleve el tudjuk érni a T1-ÁJ gépet, ezért amikor a szolgáltatón keresztül küldünk, nincs szükségünk egy további lépcsõre. Általában a X.X.X.1 címet szokták a helyi hálózat átjárójának kiosztani. Ezért (az elõbbi példát újrahasznosítva) ha a helyi hálózatunkon a C osztályú 10.20.30 címtartományt használjuk, és a szolgáltatónkhoz a 10.9.9 címtartomány tartozik, akkor az alapértelmezett útvonalak a következõk lesznek: Gép Alapértelmezett útvonal Helyi2 (10.20.30.2) Helyi1 (10.20.30.1) Helyi1 (10.20.30.1, 10.9.9.30) T1-ÁJ (10.9.9.1) Az /etc/rc.conf állományon keresztül könnyen meg tudjuk adni az alapértelmezett útvonalat. A példánkban a Helyi2 gép /etc/rc.conf állományába kell felvennünk a következõ sort: defaultrouter="10.20.30.1" A &man.route.8; parancs használatával viszont akár közvetlenül is megtehetjük mindezt: &prompt.root; route add default 10.20.30.1 A &man.route.8; man oldalon olvashatunk arról bõvebben, hogy a hálózati útválasztási táblázatokat kézzel hogyan tudjuk módosítani. Kettõs hálózatú gépek kettõs hálózatú gépek Egy másik típusú konfigurációról is szót kell ejtenünk, ahol a gép egyszerre két hálózatnak is tagja. Gyakorlatilag az átjáróként üzemelõ számítógépek (mint például az, amelyik a fenti példában PPP kapcsolattal csatlakozott) ilyen kettõs hálózatú gépnek tekinthetõek. Ez a kifejezés azonban igazából csak azokra az esetekre illik, ahol a gép egyszerre két helyi hálózatban is megjelenik. Az egyik esetben a gépben két Ethernet kártya található, melyek mindegyike birtokol egy-egy hálózati címet az egyes alhálózatokon. De elõfordulhat az is, hogy a gépünkben csupán egyetlen Ethernet kártya van és az &man.ifconfig.8; segítségével álneveket hoztunk létre hozzá. Az elõbbi általában két fizikailag elkülönölõ Ethernet alapú hálózat esetében történik, míg az utóbbinál csak egyetlen fizikai hálózati szegmensrõl van szó, amely viszont logikailag két külön alhálózatot tartalmaz. Akármelyiket is vesszük, az útválasztási táblázatok úgy jönnek létre, hogy bennük a gép a másik alhálózat felé átjáróként (bejövõ útvonalként) lesz nyilvántartva. Ebben a konfigurációban a gép a két alhálózat között útválasztóként fog tevékenykedni, és gyakran valamelyik vagy éppen mind a két irányba be kell állítanunk valamilyen csomagszûrést vagy tûzfalazást. Ha azt szeretnénk, hogy ez a gép a két felület között továbbítson csomagokat, akkor a &os;-ben külön engedélyezni kell ezt a lehetõséget. A következõ szakaszban ennek részleteit tárjuk fel. Az útválasztók beállítása útválasztó A hálózati útválasztó nem csinál mást, csak továbbküldi az egyik felületén beérkezõ csomagokat egy másik felületére. Az internetes szabványok és a sokéves mérnöki tapasztalat azonban nem engedik, hogy a &os; Projekt alapértelmezés szerint is elérhetõvé tegye ezt a &os; rendszerekben. Ezt a lehetõséget az alábbi változó YES értékûre állításával lehet engedélyezni az &man.rc.conf.5; állományban: gateway_enable=YES # Ez legyen YES, ha átjáróként akarunk üzemelni Ezzel lényegében a net.inet.ip.forwarding &man.sysctl.8; változó értékét állítjuk 1-re. Ha valamiért egy idõre szüneteltetni akarjuk a csomagok továbbküldését, akkor állítsuk a változó értékét 0-ra. Az új útválasztónak nem árt arról sem tudnia, hogy merre továbbítsa a forgalmat. Ha elég egyszerû a hálózatunk, akkor akár statikus útvonalakat is használhatunk. A &os; alapból tartalmazza a BSD-k esetén szabványos &man.routed.8; útválasztó démont, amely a RIP (v1 és v2) valamint az IRDP megoldásokat ismeri. A BGP v4, OSPF v2 és a többi fejlettebb útválasztási protokoll a net/zebra csomagban érhetõ el. Az ettõl bonyolultabb hálózati útválasztási feladatokhoz olyan kereskedelmi termékek is elérhetõek, mint például a &gated;. BGP RIP OSPF Al Hoang Írta: Statikus útvonalak beállítása Manuális konfiguráció Tegyük fel, hogy hálózatunk a következõ: INTERNET | (10.0.0.1/24) alapértelmezett átjáró internet felé | |az xl0 felület |10.0.0.10/24 +------+ | | A-utvalaszto | | (FreeBSD átjáró) +------+ | az xl1 felület | 192.168.1.1/24 | +--------------------------------+ 1. belsõ hálózat | 192.168.1.2/24 | +------+ | | B-utvalaszto | | +------+ | 192.168.2.1/24 | 2. belsõ hálózat Ebben a forgatókönyvben az A-utvalaszto a mi &os;-s gépünk, amely az internet felé vezetõ útválasztó szerepét játssza. Számára az alapértelmezett útvonal a 10.0.0.1, amelyen keresztül a külsõ világot tudja elérni. Feltételezzük, hogy a B-utvalaszto nevû gépet már eleve jól állítottuk be, ezért tudja merre kell mennie. (A kép alapján egyszerû: csak vegyünk fel egy alapértelmezett útvonalat a B-utvalaszto géphez, ahol így a 192.168.1.1 lesz az átjáró.) Ha megnézzük most az A-utvalaszto útválasztási táblázatát, akkor nagyjából a következõket fogjuk látni: &prompt.user; netstat -nr Routing tables Internet: Destination Gateway Flags Refs Use Netif Expire default 10.0.0.1 UGS 0 49378 xl0 127.0.0.1 127.0.0.1 UH 0 6 lo0 10.0.0/24 link#1 UC 0 0 xl0 192.168.1/24 link#2 UC 0 0 xl1 Az A-utvalaszto útválasztási táblázata alapján jelen helyzetben nem lehet elérni a 2. belsõ hálózatot. Nincs ugyanis olyan útvonal, amely a 192.168.2.0/24 alhálózat felé vezetne. Ezt például úgy tudjuk megoldani, ha manuálisan felvesszük ezt az útvonalat. Az alábbi paranccsal hozzáadjuk a 2. belsõ hálózat elérését az A-utvalaszto útválasztási táblázatához, ahol a 192.168.1.2 lesz a következõ ugrási pont (next hop): &prompt.root; route add -net 192.168.2.0/24 192.168.1.2 Most már az A-utvalaszto bármelyik gépet képes elérni a 192.168.2.0/24 hálózaton. Rögzített konfiguráció A fenti példa tökéletesen szemlélti a statikus útvonalak felvételét egy mûködõ rendszeren. Azonban ezzel az a gond, hogy az így megadott útválasztási információ nem marad meg a gép újraindítása után. Ezért az elõbbihez hasonló statikus útvonalakat inkább az /etc/rc.conf állományban rögzítsük: # A 2. belsõ hálózat elérését felvesszük statikus útvonalként static_routes="belsohalo2" route_belsohalo2="-net 192.168.2.0/24 192.168.1.2" A static_routes konfigurációs változó karakterláncok szóközzel tagolt felsorolását tartalmazza. Mindegyik karakterlánc egy útvonal neve. Az iménti példában csak egyetlen ilyen név szerepelt a static_routes értékében, amely a belsohalo2 volt. Utána beírtunk még egy konfigurációs változót is, amelynek a neve route_belsohalo2. Ide helyeztük a &man.route.8; parancsnak átadandó beállítás összes paraméterét. Ez pontosan olyan, mintha a következõ parancsot adtuk volna ki: &prompt.root; route add -net 192.168.2.0/24 192.168.1.2 Ezért kellett a "-net 192.168.2.0/24 192.168.1.2". Ahogy már korábban is említettük, a static_routes értékében több karakterláncot is megadhatunk, aminek segítségével egyszerre több statikus útvonalat is létrehozhatunk. A következõ sorok arra mutatnak példát, hogy a 192.168.0.0/24 és 192.168.1.0/24 hálózatok számára miként állítsunk be statikus útvonalakat a képzeletbeli útválasztónkon: static_routes="net1 net2" route_net1="-net 192.168.0.0/24 192.168.0.1" route_net2="-net 192.168.1.0/24 192.168.1.1" Az útvonalak terjedése útvonalterjedés Azt már tudjuk, hogyan adjuk meg a külvilág felé vezetõ útvonalakat, azonban arról még nem beszéltünk, hogy kívülrõl miként találnak meg bennünket. Annyit már megismertünk, hogy az útválasztási táblázatokban megadhatjuk a hálózaton azt a gépet, amelyen keresztül az adott címtartomány (a példában egy C osztályú alhálózat) felé küldhetünk, amely pedig továbbküldi a hozzá érkezõ csomagokat. Amikor a csatlakozunk az internet-szolgáltatónkhoz, a nála levõ útválasztási táblázatok úgy állítódnak be, hogy az alhálózatunk felé igyekvõ adatok a korábban létrejött PPP összeköttetésen keresztül jutnak el hozzánk. A világ többi részén levõ rendszerek viszont honnan fogják tudni, hogy a mi internet-szolgáltatónknak küldjenek? Van egy rendszer (ez leginkább a névszerverek elosztott információs adatbázisához hasonlít), ami nyilvántartja a pillanatnyilag kiosztott címtartományokat és megadja a csatlakozási pontjukat az internet gerinchálózatán. Ez a gerinc tulajdonképpen olyan fõvonalakból áll, amelyen keresztül a világban az országok között mozog az internet forgalma. A gerinchálózat mindegyik gépe tárolja a központi útválasztási táblázatok egy másolatát, ami a forgalmat egy adott hálózatról a megadott gerincbeli hordozóra irányítja át, végig az internet-szolgáltatók láncán egészen addig, amíg az el nem éri a hálózatunkat. A szolgáltatónk feladata, hogy a gépünk felé leágazásként (és így a felénk vezetõ útként) beregisztálja magát a gerinchálózat gépein. Ezt nevezik az útvonal terjedésének. Hibaelhárítás traceroute Néha gondok lehetnek az útvonal terjedésével, és egyes gépek nem képesek elérni minket. A &man.traceroute.8; parancs mind közül talán az egyik leghasznosabb ilyen helyzetekben, mivel ezzel fel tudjuk deríteni, hogy az útválasztás hol akad meg. Ugyanilyen jól hasznosítható azokban az esetekben, amikor látszólag nem tudunk elérni egy távoli gépet (tehát a &man.ping.8; csõdöt mond). A &man.traceroute.8; parancsnak annak a távoli gépnek a nevét kell megadnunk, amelyhez csatlakozni akarunk. Futása közben megjeleníti azokat az átjárókat, amelyeken keresztül csatlakozni próbál, akár sikerült elérni a célgépet, akár a kapcsolat hiánya miatt kudarcot vall. A parancs használatáról és mûködésérõl részletesebb információkat a &man.traceroute.8; man oldalán találunk. Útválasztás többesküldés esetén útválasztás többesküldésnél a rendszermag beállításai MROUTING A &os; alapból támogatja mind a többesküldést használó alkalmazásokat, mind pedig a többesküldéshez tartozó útválasztást. Többesküldés esetében semmilyen speciális beállítás nem szükségeltetik, az ilyen alkalmazások egybõl el tudják érni ezt a lehetõséget. A többesküldés útválasztásához azonban be kell építenünk némi támogatást a rendszermagba: options MROUTING Emellett még el kell indítanunk az &man.mrouted.8; démont is, amelyhez az /etc/mrouted.conf állományban még be kell állítanunk tunneleket és a DVMRP használatát. A többesküldéshez tartozó további beállításokat az &man.mrouted.8; man oldalán találhatjuk. Loader Marc Fonvieille Murray Stokely Vezeték nélküli hálózatok vezeték nélküli hálózatok 802.11 vezeték nélküli hálózatok A vezeték nélküli hálózatok alapjai A legtöbb vezeték nélküli hálózat az IEEE 802.11 szabványon nyugszik. Az alapvetõ vezeték nélküli hálózatokban több olyan állomást találhatunk, amelyek egymással rádiójelek szórásával kommunikálnak a 2,4 GHz vagy 5 GHz frekvenciatartományban (noha ez a helyi viszonyoknak megfelelõen változhat, és a 2,3 GHz, illetve a 4,9 GHz tartományokban is lehetséges a kommunikáció). A 802.11 szabványú hálózatok kétféleképpen szervezõdnek. Elõször is infrastrukturálisan, (infrastructural mode) ahol az egyik állomást kinevezzük a központnak és a többi pedig ehhez fog tartozni. Az ilyen hálózatokat BSS-nek nevezzük és az imént említett központ neve hozzáférési pont (Access Point, AP) lesz. A BSS-ben az összes kommunikáció a hozzáférési pontokon keresztül halad még abban az esetben is, amikor az egyik állomás egy másik vezeték nélküli állomással akarja felvenni a kapcsolatot. Az ilyen jellegû hálózatok másik típusú szervezõdési módjában nincsenek kijelölt központok és a kommunikáció az állomások között közvetlenül zajlik. A hálózat ezen formáját IBBS-nek nevezzük, vagy ismeretebb nevén ad-hoc hálózatnak (ad-hoc network). A 802.11 alapú hálózatok elsõként a 2,4 GHz-es sávot hódították meg, és az IEEE 802.11 valamint 802.11b szabványokban rögzített protokollokat használták. Ezekben a specifikációkban megtalálhatjuk a mûködési frekvenciát, a közeghozzáférési réteg jellemzõinek leírását, beleértve a keretezést és az átviteli sebességeket (a kommunikáció ugyanis eltérõ sebességekkel is történhet). A késõbb kiadott 802.11a szabvány azt specifikálja, hogy az 5 GHz-es tartományban miként mûködjenek, ahol többek közt megtalálhatjuk a különféle jelkezelési mechanizmusokat és a nagyobb átviteli sebességek használatát. Ezt még a 802.11g szabvány követte, ami a 802.11b hálózatokkal kompatibilis módon lehetõvé tette a 802.11a jelkezelésének és átviteli módszereinek használatát a 2,4 GHz-es sávban. A 802.11 alapú hálózatok mindenféle átviteli technikáitól eltekintve többféle biztonsági megoldással találkozhatunk. Az korai 802.11 dokumentumok egy nagyon egyszerû biztonsági protokollt, a WEP-et említenek. Ez a protokoll a hálózaton mozgó adatokat egy rögzített és ismert osztott kulccsal kódolja le az RC4 titkosítással. A kommunikációhoz az összes állomásnak elõre meg kell egyeznie ebben a kulcsban. Errõl a sémáról idõközben kiderült, hogy könnyen feltörhetõ és manapság már csak nagyon ritkán alkalmazzák, kivéve talán csak a kóbor felhasználók elijesztésére. A jelenleg érvényes biztonsági elõírásokat az IEEE 802.11i specifikáció adja meg, amely új kriptográfiai titkosításokat definiál valamint egy további protokollt az állomások azonosítására és a kulcsok cseréjére. Emellett a titkosításhoz használt kulcsok idõszakosan frissülnek és külön eszközök állnak rendelkezésre a betörési kísérletek észlelésére (és azok elhárítására). A vezeték nélküli hálózatok esetében másik elterjedt titkosítási protokoll a WPA. Ez igazából 802.11i elõdjének tekinthetõ, amelyet egy ipari csoport definiált, amíg a 802.11i minõsítés alatt állt. A WPA ennek megfelelõen teljesíti a 802.11i szabvány elvárásainak egy részét és kifejezetten a régi hardverek számára készült. A WPA mûködéséhez egyedül a TKIP titkosításra van szükségünk, amely az eredeti WEP titkosításból származik. A 802.11i engedi a TKIP használatát, de az adatok kódolására egy erõsebb titkosítás, az AES-CCM ismeretét is igényli. (Az AES a WPA esetében nem kell, mivel a régi eszközök esetében túlságosan költségesnek ítélték meg a használatát.) A fenti szabványokon kívül a 802.11e a másik fontos szabvány, amire tekintettel kell lennünk. Ez írja le a 802.11 hálózatokon a multimédiás alkalmazások közvetítéséhez, mint például a videók valós idejû lejátszásához vagy a VoIP (voice over IP) megvalósításához tartozó protokollokat. A 802.11i szabványhoz hasonlóan a 802.11e is magában foglal egy elõzetes specifikációt, amelyet WME (késõbb pedig már WMM)-nek neveznek. Ezt szintén egy ipari csoport definiálta a 802.11e részeként, amivel a 802.11e végsõ elfogadásáig tudják a multimédiás igényeket kiszolgálni. Amit a 802.11e és WME/WMM megoldásaival kapcsolatban érdemes tudnunk: a QoS (Quality of Service) protokoll és más egyéb fejlett közeghozzáférési protokollok segítségével a vezeték nélküli hálózatokban lehetõvé teszik a forgalom prioritás szerinti ütemezését. Ezen protokollok megfelelõ implementációjának segítségével tehát a fontosabb adatok nagy sebességû küldését és áramoltatását vagyunk képesek elérni. A &os; a 6.0 verzió óta ismeri a 802.11a, 802.11b és 802.11g szabványokon alapján mûködõ hálózatokat. A WPA és 802.11i biztonsági protokollok (a 11a, 11b és 11g szabványok bármelyike esetén) hasonlóképpen támogatottak, valamint a WME/WMM protokollok mûködéséhez szükséges QoS csak bizonyos vezeték nélküli eszközök esetében. Kezdeti beállítások A rendszermag beállítása A vezeték nélküli hálózatok használatához egy vezeték nélküli hálózati kártyára lesz szükségünk, valamint a rendszermagban is be kell állítani ehhez a megfelelõ támogatást. Ez utóbbit több különbözõ modulra szedték szét, és ezek közül csak azokat kell beállítani, amelyeket tényleg használni is fogunk. Elõször is tehát kell egy vezeték nélküli eszköz. Az elterjedtebb típusaik általában az Atheos által gyártott alkatrészeket tartalmazzák. Az ilyen fajtájú eszközöket az &man.ath.4; meghajtó kezeli, melyet úgy tudunk a rendszer indításakor betölteni, ha a /boot/loader.conf állományba felvesszük a következõ sort: if_ath_load="YES" Az Atheos meghajtója három különálló részre oszlik: maga a meghajtó (&man.ath.4;), a hardveres réteg, ami a chipfüggõ funkciókat kezeli (&man.ath.hal.4;) és a keretek küldésével kapcsolatban az átviteli sebesség megválasztását lehetõvé tevõ algoritmus (ez itt most az ath_rate_sample). Amikor ezt a támogatást modulként töltjük be, ezek a függõségek automatikusan feloldódnak. Ha az Atheos eszközök helyett valamelyik másikhoz tartozó modult szeretnénk használni, akkor például az Intersil Prism esetében a &man.wi.4; meghajtót kell megadnunk: if_wi_load="YES" A leírás további részeiben az &man.ath.4; eszközt fogjuk használni, minden más esetben ennek a nevét kell csak lecserélünk a példákban. A rendszerben elérhetõ vezeték nélküli meghajtók a &man.wlan.4; man oldal elején találhatóak. Ha a vezeték nélküli eszközünkhöz nem létezik natív &os;-s meghajtó, akkor az NDIS meghajtó segítségével akár közvetlenül a &windows;-os meghajtóját is használhatjuk. Az eszközmeghajtó beállításával együtt a 802.11 hálózatok támogatását is be kell töltenünk a rendszermagba. Ez az &man.ath.4; meghajtó esetében a legalább a &man.wlan.4; modul betöltését jelenti. Ez a modul automatikusan betöltõdik a vezeték nélküli eszközmeghajtóval együtt. Emellett még azokra a modulokra is szükségünk van, amelyek a használni kívánt biztonsági protokollokhoz nyújtanak kriptográfiai támogatást. Ezek hivatalosan a &man.wlan.4; modul kérésére automatikusan betöltõdnek, azonban itt most manuálisan állítjuk be. Erre a célra a következõ modulokat találjuk: &man.wlan.wep.4;, &man.wlan.ccmp.4; és &man.wlan.tkip.4;. A &man.wlan.ccmp.4; és &man.wlan.tkip.4; meghajtók csak akkor fognak kelleni, ha a WPA és/vagy a 802.11i biztonsági protokollokat használjuk. Amennyiben a hálózatunk teljesen nyitott (azaz nincs titkosítás), akkor még a &man.wlan.wep.4; támogatás sem kell. Ezeket a modulok úgy lehet betölteni a rendszerindításnál, ha felvesszük a következõ sorokat a /boot/loader.conf állományba: wlan_wep_load="YES" wlan_ccmp_load="YES" wlan_tkip_load="YES" Miután ezt megcsináltuk, egyszerûen csak indítsuk újra a gépünket. Ha még nem akarjuk újraindítani a gépet, akkor a &man.kldload.8; parancs segítségével akár kézzel is betölthetjük az elõbb felsorolt modulokat. Ha nem akarunk modulokat használni, a mûködéshez szükséges meghajtókat a rendszermagba is be tudjuk építeni a következõ sorok megadásával a rendszermag beállításait tartalmazó állományban: device ath # Atheros IEEE 802.11 vezeték nélküli hálózati meghajtó device ath_hal # az Atheros meghajtó hardveres rétege device ath_rate_sample # John Bicket "SampleRate" vezérlési algoritmusa device wlan # a 802.11 támogatása (kell!) device wlan_wep # WEP titkosítás támogatása a 802.11 eszközök számára device wlan_ccmp # AES-CCMP titkosítás támogatása a 802.11 eszközök számára device wlan_tkip # TKIP és Michael titkosítás támogatása a 802.11 eszközök számára A fentiek megadásával fordítsuk újra és telepítsük a rendszermagot, majd indítsuk újra a számítógépünket. Miután a rendszerünk újra elindult, a rendszer indítás során generált üzenetei között találnunk kell valamennyi információt a felismert vezeték nélküli eszközökrõl. Például: ath0: <Atheros 5212> mem 0xff9f0000-0xff9fffff irq 17 at device 2.0 on pci2 ath0: Ethernet address: 00:11:95:d5:43:62 ath0: mac 7.9 phy 4.5 radio 5.6 Az infrastrukturális mûködési mód Általában az infrastrukturális avagy a BBS mód használata a gyakori. Ebben a mûködési módban adott számú vezeték nélküli hozzáférési pont csatlakozik a hagyományos hálózatra. Mindegyik vezeték nélküli hálózatnak saját neve van, amit a hálózat SSID-jének hívunk. A vezeték nélküli kliensek ezekhez a vezeték nélküli hozzáférési pontokhoz kapcsolódnak. A &os;-s kliensek használata Hogyan keressünk hozzáférési pontokat A hálózatok kereséséhez az ifconfig paranccsal tudunk nekifogni. Egy ilyen kérés kiszolgálása eltarthat néhány pillanatig, mivel ekkor a rendszernek végig kell bóklásznia az összes elérhetõ frekvenciát és azokon hozzáférési pontok után kutatni. Egyedül a rendszeradminisztrátor kezdeményezheti ezeket a kereséseket: &prompt.root; ifconfig ath0 up scan SSID BSSID CHAN RATE S:N INT CAPS dlinkap 00:13:46:49:41:76 6 54M 29:3 100 EPS WPA WME freebsdap 00:11:95:c3:0d:ac 1 54M 22:1 100 EPS WPA Csak jelzésû felületen tudunk hálózatokat keresni. További keresésekre már nincs szükség a felület állapotban tartásához. A keresés során keletkezõ listában láthatjuk megtalált BBS vagy IBBS fajtájú hálózatokat. A hálózatok neve és SSID-ja mellett még megjelenik egy BSSID oszlop is, ahol a hozzáférési pontok MAC-címe szerepel. A CAPS oszlop az egyes állomások tulajdonságait adja meg: E Extended Service Set (ESS): az állomás egy infrastrukturális vagyis BBS hálózat része. I IBSS/ad-hoc hálózat: az állomás egy ad-hoc hálózat része. P Privacy: a BBS-en belül minden keretet titkosítani kell. Tehát a BSS arra kötelezi az állomást, hogy WEP, TKIP vagy AES-CCMP titkosítás használatával kódolja a hálózat tagjai között közlekedõ kereteket. S Short Preamble: a hálózatban rövid bevezetõjeleket használnak (a 802.11b High Rate/DSSS PHY elõírásai szerint), ahol a szokványos 128 bites szinkronizációs mezõ hossza csak 56 bit. s Short Slot Time: a 802.11g hálózat rövid slotidõt használ, mivel nem találhatóak benne régi (802.11b szabványú) állomások. A jelenleg ismert hálózatok listáját így tudjuk lekérdezni: &prompt.root; ifconfig ath0 list scan Ezt az információt maga az adapter automatikusan, vagy a felhasználó tudja frissíteni a kérés kiadásával. Az elavult adatok maguktól törlõdnek a gyorsítótárból, így idõvel a lista zsugorodni fog, hacsak nem keresünk folyamatosan hálózatokat. Alapvetõ beállítások Ebben a szakaszban arra mutatunk példákat, hogy miként tudunk &os; alatt titkosítás nélkül használni egy vezeték nélküli hálózati kártyát. Miután elsajátítottuk az itt szereplõ ismereteket, határozattan javasoljuk, hogy a vezeték nélküli hálózatunkat WPA használatával állítsuk be. A vezeték nélküli hálózatok beállítása három elemi lépésbõl épül fel: a hozzáférési pont kiválasztása, az állomásunk hitelesítése és az IP-cím beállítása. A következõkben ezeket a lépéseket vitatjuk meg. A hozzáférési pont kiválasztása A legtöbb esetben hagyjuk, hogy a rendszer válassza ki magának a különbözõ heurisztikák alapján a leginkább megfelelõ hozzáférési pontot. Ez az alapértelmezett tevékenység, amikor aktiváljuk a felületet vagy valamilyen más módon, például az/etc/rc.conf állományból hivatkozunk rá: ifconfig_ath0="DHCP" Ha viszont több hozzáférési pont közül mi magunk akarunk kiválasztani egyet, akkor ezt az SSID megadásával tehetjük meg: ifconfig_ath0="ssid saját_ssid DHCP" Amikor olyan környezetben vagyunk, ahol több hozzáférési pontnak is megegyezik az SSID-ja (gyakran így próbálják egyszerûsíteni azt, hogy automatikusan váltani lehessen köztük), akkor szükségünk lehet ezt egy adott eszközhöz hozzárendelni. Ebben az esetben a hozzáférési pont BSSID-ját is definiálni kell (és az SSID-t akár el is hagyhatjuk): ifconfig_ath0="ssid saját_ssid bssid xx:xx:xx:xx:xx:xx DHCP" Más módokon is képesek vagyunk szabályozni a hozzáférési pontok megválasztását, például a rendszerünk által vizsgált frekvenciasávok megadásával. Ez olyankor tud hasznos lenni, ha többsávos vezeték nélküli kártyánk van, és az összes tartomány végigpásztázása túlságosan sok idõt venne el. Ezt a mûvelet a paraméter megadásával lehet egy konkrét sávra leszûkíteni, például a ifconfig_ath0="mode 11g ssid saját_ssid DHCP" beállítás hatására a kártya 802.11g módban fog üzemelni, ami kizárólag csak 2,4 GHz-es frekvenciákon használható, így az 5 GHz-es csatornákat egyszerûen figyelmen kívül hagyjuk. Ugyanezt a paraméterrel is meg tudjuk oldani, mivel így a mûködést egy adott frekvenciára korlátozzuk, valamint a paraméterrel, ahol a pásztázandó csatornákat sorolhatjuk fel. Ezekrõl a paraméterekrõl részletesebb leírást az &man.ifconfig.8; man oldalon találhatunk. Hitelesítés Miután sikeresen kiválasztottuk a számunkra megfelelõ hozzáférési pontot, az adatok küldéséhez az állomásunknak valamilyen módon hitelesítenie kell magát. A hitelesítés több módon történhet. Erre a leggyakrabban alkalmazott sémát nyílt hitelesítésnek (open authentication) nevezik, ahol a hálózathoz tetszõleges állomás csatlakozhat és kommunikálhat vele. Ezt a típusú hitelesítést akkor érdemes használni, amikor a vezeték nélküli hálózatunkat teszteljük. Más sémákban az adatfolyam megindításához egy titkosítási kézfogás szükséges, vagy elõre megosztott kulcsok esetleg jelszavak segítségével, vagy bonyolultabb sémák esetében itt még olyan különbözõ háttérszolgáltatások is megjelennek, mint például a RADIUS. A legtöbb felhasználó a nyílt hitelesítést használja, ami egyben az alapértelmezés is. A másik legelterjedtebb beállítás a WPA-PSK, avagy WPA Personal, amelyrõl lentebb még szólni fogunk. Ha &apple; &airport; Extreme Base Station típusú hozzáférési pontunk van, akkor az osztott kulcsú hitelesítés mellett egy WEP kulcsot is be állítanunk. Ezt az /etc/rc.conf állományban vagy a &man.wpa.supplicant.8; programban tehetjük meg. Ha egyetlen &airport; bázisállomásunk van, akkor az elérést valahogy így tudjuk beállítani: ifconfig_ath0="authmode shared wepmode on weptxkey 1 wepkey 01234567 DHCP" Általánosságban véve elmondhatjuk, hogy az osztott kulcsú hitelesítést inkább kerüljük el, mivel WEP kulcsok használatára alapszik és ráadásul olyan módon, hogy nagyon könnyû feltörni. Ha már mindenképpen a WEP mellett kell döntenünk (például a régebbi eszközökkel így tudunk csak kompatibilisek maradni), akkor jobban járunk, ha a nyílt hitelesítéshez alkalmazzuk. A WEP használatát érintõ további információkat a ban találjuk. IP-cím szerzése DHCP használatával Miután kiválasztottunk egy hozzáférési pontot és beállítottuk a hitelesítés paramétereit, egy IP-cím is kelleni fog a kommunikációhoz. Az esetek túlnyomó részében DHCP-n keresztül kapunk IP-címet a vezeték nélküli kapcsolatunkhoz. Ezt úgy érhetjük el, ha egyszerûen megnyitjuk az /etc/rc.conf állományt és az alábbihoz hasonló módon felvesszük a DHCP paramétert az eszközünk beállításaihoz: ifconfig_ath0="DHCP" Így már készen is állunk a vezeték nélküli felület használatára: &prompt.root; /etc/rc.d/netif start Ahogy a felület mûködõképessé válik, az ifconfig parancs segítségével ellenõrizni is tudjuk az ath0 felület állapotát: &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.1.100 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.1.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (OFDM/54Mbps) status: associated ssid dlinkap channel 6 bssid 00:13:46:49:41:76 authmode OPEN privacy OFF txpowmax 36 protmode CTS bintval 100 A status: associated azt jelenti, hogy sikeresen csatlakoztunk egy vezeték nélküli hálózathoz (jelen esetben ez a dlinkap). A bssid 00:13:46:49:41:76 rész a hozzáférési pont MAC-címét tartalmazza. Az authmode pedig arról számol be, hogy a kommunikáció nem titkosított (OPEN). Statikus IP-cím Ha valami okból nem tudjuk az IP-címünket DHCP szerveren keresztül lekérni, beállíthatunk rögzített IP-címet is. Ehhez nem kell mást tennünk, mint a korábban bemutatott DHCP kulcsszót kicserélni egy konkrét címmel. A hozzáférési ponthoz megadott többi paramétert azonban feltétlenül hagyjuk meg: ifconfig_ath0="ssid saját_ssid inet 192.168.1.100 netmask 255.255.255.0" WPA A WPA (Wi-Fi Protected Access, vagyis védett wi-fi hozzáférés) a 802.11 szabványokban használatos biztonsági protokoll, amelyet a WEP gyengeségeinek és megfelelõ hitelesítésének ellensúlyozására dolgoztak ki. A WPA a 802.1X hitelesítési protokolljait erõsíti és az adat sértetlenségének megõrzésére a WEP helyett több titkosítási algoritmust is felhasznál. A WPA által igényelt egyetlen titkosítás a TKIP (Temporary Key Integrity Protocol, vagyis az ideiglenes kulcs integritási protokoll), amely a WEP által az integritás ellenõrzésére és a bejutások észlelésére és azok reagálására szánt alap RC4 titkosítást bõvíti ki. A TKIP a régebbi hardvereken csupán szoftveres módosítással mûködõképessé tehetõ. Ez a kompromisszum a védelmet ugyan növeli, de még mindig kevés a támadások megfelelõ elhárításához. A WPA a TKIP mellett tartalmazza még az AES-CCMP titkosítást is, és ennek a használata javasolt. Ezt a specifikációt gyakran WPA2 (vagy RSN) néven emlegetik. A WPA definiál hitelesítési és titkosítási protokollokat. A hitelesítés általában a következõ két technika egyike alapján történik: vagy 802.1X és egy háttérszolgáltatás, például a RADIUS segítségével, vagy egy elõre megosztott kulcsot alkalmazó minimális kézfogással az állomás és a hozzáférési pont között. Az elõbbit gyakran WPA Enterprise-nak, míg az utóbbit WPA Personalnak hívják. Mivel a legtöbben nem állítanak be egy komplett RADIUS alapú szervert a vezeték nélküli hálózatukhoz, ezért a WPA-PSK a WPA leginkább elterjedten használt változata. A vezeték nélküli kapcsolat és a hitelesítés (kulcs alapján vagy szerverrel) vezérlését a &man.wpa.supplicant.8; segédprogram végzi. Ennek a programnak mûködéséhez egy konfigurációs állományra van szüksége, amely az /etc/wpa_supplicant.conf néven érhetõ el. Errõl az állományról bõvebb információt a &man.wpa.supplicant.conf.5; man oldalán lelhetünk. WPA-PSK A WPA-PSK, más néven WPA-Personal, egy adott jelszó alapján generált elõre megosztott kulcssal (pre-shared key, PSK) mûködik, amit a vezeték nélküli hálózatokban mesterkulcsént használnak. Ez azt jelenti, hogy minden egyes vezeték nélküli felhasználó ugyanazon a kulcson osztozik. A WPA-PSK olyan kis méretû hálózatok esetében megfelelõ, ahol a hitelesítést elvégzõ szerver használata nem lehetséges vagy nem oldható meg. Mindig igyekezzünk erõs jelszavakat használni, melyek kellõen hosszúak és sokféle karaktert tartalmaznak, és így nehezebben fejthetõek meg vagy törhetõek fel. Elõször az /etc/wpa_supplicant.conf állományban állítsuk be az SSID-t és a hálózatunkhoz tartozó elõre megosztott kulcsot: network={ ssid="freebsdap" psk="freebsdmall" } Ezután az /etc/rc.conf állományban jelezzük, hogy a vezeték nélküli eszközt a WPA segítségével állítjuk be és az IP-címet a DHCP szervertõl kérjük el: ifconfig_ath0="WPA DHCP" Innentõl már fel is tudjuk éleszteni a felületet: &prompt.root; /etc/rc.d/netif start Starting wpa_supplicant. DHCPDISCOVER on ath0 to 255.255.255.255 port 67 interval 5 DHCPDISCOVER on ath0 to 255.255.255.255 port 67 interval 6 DHCPOFFER from 192.168.0.1 DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPACK from 192.168.0.1 bound to 192.168.0.254 -- renewal in 300 seconds. ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.254 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (OFDM/36Mbps) status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode WPA privacy ON deftxkey UNDEF TKIP 2:128-bit txpowmax 36 protmode CTS roaming MANUAL bintval 100 Kézzel is megpróbálhatjuk elindítani az elõbb elkészített /etc/wpa_supplicant.conf állomány használatával: &prompt.root; wpa_supplicant -i ath0 -c /etc/wpa_supplicant.conf Trying to associate with 00:11:95:c3:0d:ac (SSID='freebsdap' freq=2412 MHz) Associated with 00:11:95:c3:0d:ac WPA: Key negotiation completed with 00:11:95:c3:0d:ac [PTK=TKIP GTK=TKIP] A következõ parancs a dhclient indítása legyen, amivel megszerezzük a DHCP szervertõl az IP-címünket: &prompt.root; dhclient ath0 DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPACK from 192.168.0.1 bound to 192.168.0.254 -- renewal in 300 seconds. &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.254 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (OFDM/48Mbps) status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode WPA privacy ON deftxkey UNDEF TKIP 2:128-bit txpowmax 36 protmode CTS roaming MANUAL bintval 100 Ha az /etc/rc.conf állományban szerepel a ifconfig_ath0="DHCP" sor, akkor egyáltalán nem szükséges a dhclient parancs manuális kiadása, mivel a dhclient magától el fog indulni, miután a wpa_supplicant egyeztette a kulcsokat. Amikor a DHCP nem használható, megadhatunk a statikus IP-címet is, miután a wpa_supplicant sikeresen lebonyolította a hitelesítést: &prompt.root; ifconfig ath0 inet 192.168.0.100 netmask 255.255.255.0 &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.100 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (OFDM/36Mbps) status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode WPA privacy ON deftxkey UNDEF TKIP 2:128-bit txpowmax 36 protmode CTS roaming MANUAL bintval 100 Ha egyáltalán nem használunk DHCP szervert, akkor nekünk kell beállítani az alapértelmezett átjárót és a névszervert is: &prompt.root; route add default alapértelmezett_átjáró &prompt.root; echo "nameserver névszerver" >> /etc/resolv.conf WPA és EAP-TLS A másik mód, ahogy a WPA használható, az a 802.1X hitelesítési szerveren keresztül történik, és ebben az esetben a WPA neve WPA-Enterprise. Ez sokkal biztonságosabb a WPA-Personal elõre kiosztott kulcsaival szemben. A WPA-Enterprise az EAP (Extensible Authentication Protocol, azaz Bõvíthetõ hitelesítési protokoll) használatán alapszik. Az EAP önmaga nem végez titkosítást, mivel úgy alakították ki, hogy magát az EAP protokollt kell egy titkosított járaton keresztül bújtatni. Az EAP hitelesítési módszereinek több típusát is kidolgozták, melyek közül a legismertebbek az EAP-TLS, EAP-TTLS valamint a EAP-PEAP. Az EAP-TLS (EAP szállítási rétegbeli védelemmel) a vezeték nélküli világban egy nagyon jól támogatott hitelesítési protokoll, mivel ez volt az elsõ EAP módszer, amit a Wi-fi szövetség jóváhagyott. Az EAP-TLS mûködéséhez három tanúsítvány kell: egy hitelesítõ hatóságtól (Certificate Authority, CA), egy a hitelesítést végzõ szervertõl és egy a klienstõl. Ezzel az EAP módszerrel mind a hitelesítõ szerver, mind a vezeték nélküli kliens külön képviselik a saját tanúsítványaikat, és ezeket a szervezetünket hitelesítõ hatóság aláírása alapján ellenõrzik. A korábbiaknak megfelelõen a beállításokat szintén az /etc/wpa_supplicant.conf állományon keresztül végezzük el: network={ ssid="freebsdap" proto=RSN key_mgmt=WPA-EAP eap=TLS identity="loader" ca_cert="/etc/certs/cacert.pem" client_cert="/etc/certs/clientcert.pem" private_key="/etc/certs/clientkey.pem" private_key_passwd="freebsdmallclient" } Ez a mezõ adja meg a hálózat nevét (SSID). Itt az RSN (IEEE 802.11i), vagyis a WPA2 protokollt használjuk. A key_mgmt sor a kulcskezelési protokollt adja meg. A mi esetünkben ez a WPA lesz, EAP hitelesítéssel: WPA-EAP. Ebben a mezõben az EAP módszert nevezzük meg a kapcsolathoz. Az identity mezõ az EAP esetén használt azonosítót tartalmazza. A ca_cert mezõ a hitelesítõ hatóság tanúsítványát tároló állomány elérési útvonalát adja meg. Ezt a szerver tanúsítványának hitelesítéséhez használjuk. A client_cert sor a kliens tanúsítványát tartalmazó állomány elérési útvonalát adja meg. Ennek a vezeték nélküli hálózat minden egyes kliense esetében egyedinek kell lennie. A private_key mezõ a kliens tanúsítvánáynak privát kulcsát tároló állomány elérési útját adja meg. A private_key_passwd mezõ a privát kulcshoz tartozó jelmondatot rögzíti. Az /etc/rc.conf állományba vegyük fel a következõ sort: ifconfig_ath0="WPA DHCP" A következõ lépés a felület felébresztése lesz az rc.d eszköz segítségével: &prompt.root; /etc/rc.d/netif start Starting wpa_supplicant. DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPACK from 192.168.0.20 bound to 192.168.0.254 -- renewal in 300 seconds. ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.254 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (DS/11Mbps) status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode WPA2/802.11i privacy ON deftxkey UNDEF TKIP 2:128-bit txpowmax 36 protmode CTS roaming MANUAL bintval 100 Természetesen, ahogy azt már az elõbbiekben is megmutattuk, mindezt manuálisan is el tudjuk végezni a wpa_supplicant és az ifconfig parancsok segítségével. WPA és EAP-TTLS Az EAP-TLS használatakor mind a hitelesítést végzõ szervernek és kliensnek is kell tanúsítvány, azonban az EAP-TTLS ( szállítási rétegbeli védelem EAP tunnelen keresztül) esetében a kliensnél ez elhagyható. Ez a módszer nagyjából olyan, mint amit a webes oldalak csinálnak, ahol a webszerverek egy védett SSL tunnelt képeznek még akkor is, amikor a látogatók nem rendelkeznek kliens oldali tanúsítvánnyal. Az EAP-TTLS egy titkosított TLS tunnelen keresztül védi le a hitelesítési adatok forgalmát. Ezt ismét az /etc/wpa_supplicant.conf állományon keresztül tudjuk beállítani: network={ ssid="freebsdap" proto=RSN key_mgmt=WPA-EAP eap=TTLS identity="test" password="test" ca_cert="/etc/certs/cacert.pem" phase2="auth=MD5" } Ebben a mezõben az EAP módszert állítjuk be a kapcsolathoz. Az identity mezõ a titkosított TLS tunnelen keresztül az EAP hitelesítésnél felhasznált azonosítót adja meg. A password tartalmazza az EAP hitelesítésnél használt jelmondatot. A ca_cert mezõ hivatkozik a hitelesítõ hatóság tanúsítványát tartalmazó állományra. Ez az állomány kell a szerver tanúsítványának ellenõrzéséhez. Ebben a mezõben a titkosított TLS tunnelben használt hitelesítési módszer nevezzük meg. Jelen esetünkben ez az EAP MD5-Challenge használatával. A belsõ hitelesítés fázisát gyakran csak phase2-nak (2. fázisnak) hívják. Mindezek mellett még a következõ sort is vegyük fel az /etc/rc.conf állományba: ifconfig_ath0="WPA DHCP" Ezután hozzuk mûködésbe a felületet: &prompt.root; /etc/rc.d/netif start Starting wpa_supplicant. DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPACK from 192.168.0.20 bound to 192.168.0.254 -- renewal in 300 seconds. ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.254 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (DS/11Mbps) status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode WPA2/802.11i privacy ON deftxkey UNDEF TKIP 2:128-bit txpowmax 36 protmode CTS roaming MANUAL bintval 100 WPA és EAP-PEAP A PEAP (Védett EAP) az EAP-TTLS egyik alternatívájaként jött létre. A PEAP módszernek két változata van, melyek közül a leggyakoribb a PEAPv0/EAP-MSCHAPv2. A leírás további részében a PEAP elnevezéssel erre az EAP módszerre fogunk hivatkozni. A PEAP az EAP-TLS után a leginkább alkalmazott szabvány, más szóval, ha a hálózatunkban többféle operációs rendszer is megtalálható, akkor az EAP-TLS után valószínûleg a PEAP lesz a másik, amit mindegyik ismerni fog. A PEAP hasonló az EAP-TTLS-hez: szerver oldali tanúsítványokkal hitelesíti a klienseket és titkosított TLS tunnelt hoz létre a kliens és a hitelesítést végzõ szerver között, amivel segíti megóvni a hitelesítési információkat. Biztonság szempontjából az EAP-TTLS és a PEAP között az a különbség, hogy a PEAP hitelesítés a felhasználói nevet titkosítatlanul küldi és csak a jelszó megy át a titkosított TLS tunnelen. Az EAP-TTLS egyaránt a TLS tunnelt használja mind a felhasználói név, mind a jelszó esetében. Az EAP-PEAP beállításait az /etc/wpa_supplicant.conf állományba kell felvenni: network={ ssid="freebsdap" proto=RSN key_mgmt=WPA-EAP eap=PEAP identity="test" password="test" ca_cert="/etc/certs/cacert.pem" phase1="peaplabel=0" phase2="auth=MSCHAPV2" } Ebben a mezõben megadjuk, az EAP módszert használjuk a kapcsolathoz. Az identity mezõ az EAP hitelesítés során a titkosított TLS tunnelben átküldött azonosítót tartalmazza. A password mezõ az EAP hitelesítés során használt jelmondatot definiálja. A ca_cert mezõ a hitelesítõ hatóság tanúsítványát tartalmazó állomány elérési útját adja meg. Ez az állomány kell a szerver tanúsítványának ellenõrzéséhez. Ez a mezõ a hitelesítés elsõ fázisának (vagyis a TLS tunnel) paramétereit tartalmazza. A hitelesítést végzõ szervertõl függõen a hitelesítéshez meg kell adnunk bizonyos címkéket. A legtöbb esetben a címke a kliens oldali EAP titkosítás lesz, amit a peaplabel=0 használatával állítunk be. A részleteket a &man.wpa.supplicant.conf.5; man oldalon olvashatjuk. Ebben a mezõben a titkosított TLS tunnelben alkalmazott hitelesítést protokollt nevezzük meg. A PEAP esetében ez az auth=MSCHAPV2 lesz. A következõket kell még hozzátennünk az /etc/rc.conf állományhoz: ifconfig_ath0="WPA DHCP" Ezután már mûködésbe is hozhatjuk a felületet: &prompt.root; /etc/rc.d/netif start Starting wpa_supplicant. DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPACK from 192.168.0.20 bound to 192.168.0.254 -- renewal in 300 seconds. ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.254 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (DS/11Mbps) status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode WPA2/802.11i privacy ON deftxkey UNDEF TKIP 2:128-bit txpowmax 36 protmode CTS roaming MANUAL bintval 100 WEP A WEP (Wired Equivalent Privacy, azaz kábellel egyenértékû titkosság) az eredeti 802.11 szabvány része. Nincs külön hitelesítési mechanizmusa, csupán a hozzáférés-vezérlés egy gyenge formájával találkozhatunk benne, amit azonban könnyen fel lehet törni. A WEP ifconfig parancs használatán keresztül állítható be: &prompt.root; ifconfig ath0 ssid saját_hálózat wepmode on weptxkey 3 wepkey 3:0x3456789012 \ inet 192.168.1.100 netmask 255.255.255.0 A weptxkey utal arra, hogy a küldés során WEP kulcsot használunk. Itt most egy harmadik kulcsot használtunk, amelynek egyeznie kell a hozzáférési pont beállításaival. A wepkey után következik a kiválasztott WEP kulcs. index:kulcs alakban kell megadni, és ha itt nem adunk meg indexet, akkor azzal az 1 indexû kulcsot állítjuk be. Úgyis fogalmazhatnánk, hogy az indexet csak olyankor kell megadni, amikor nem az elsõ kulcsot akarjuk használni. A 0x3456789012 értéket a hozzáférési pontnál beállított kulcsra kell beállítani. Ha érdekelnek minket a további részletek, akkor bátran lapozzuk fel az &man.ifconfig.8; parancs man oldalát. A wpa_supplicant segédprogramot is bevonhatjuk a vezeték nélküli felületek WEP alapú használatába. A fenti példát a következõ módon tudjuk leírni az /etc/wpa_supplicant.conf állományban: network={ ssid="sajat_halozat" key_mgmt=NONE wep_key3=3456789012 wep_tx_keyidx=3 } Majd: &prompt.root; wpa_supplicant -i ath0 -c /etc/wpa_supplicant.conf Trying to associate with 00:13:46:49:41:76 (SSID='dlinkap' freq=2437 MHz) Associated with 00:13:46:49:41:76 Az ad-hoc mûködési mód Az IBSS vagy más néven ad-hoc módot pont-pont típusú kapcsolatok kialakítására tervezték. Például, ha az A és a B gépek között egy ad-hoc típusú hálózatot akarunk létesíteni, akkor egyszerûen csak ki kell választanunk két IP-címet és egy SSID-t. Így állítjuk be az A gépet: &prompt.root; ifconfig ath0 ssid freebsdap mediaopt adhoc inet 192.168.0.1 netmask 255.255.255.0 &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 192.168.0.1 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 inet6 fe80::211:95ff:fec3:dac%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x4 ether 00:11:95:c3:0d:ac media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect <adhoc> (autoselect <adhoc>) status: associated ssid freebsdap channel 2 bssid 02:11:95:c3:0d:ac authmode OPEN privacy OFF txpowmax 36 protmode CTS bintval 100 Az adhoc paraméterrel utalunk arra, hogy a felület most IBSS módban mûködik. A B gépen ezután már képesek vagyunk észlelni az A gépet: &prompt.root; ifconfig ath0 up scan SSID BSSID CHAN RATE S:N INT CAPS freebsdap 02:11:95:c3:0d:ac 2 54M 19:3 100 IS A kimenetben szereplõ I is megerõsíti, hogy az A gépet ad-hoc módban érjük el. Így már csak a B gépet kell beállítanunk egy másik IP-címmel: &prompt.root; ifconfig ath0 ssid freebsdap mediaopt adhoc inet 192.168.0.2 netmask 255.255.255.0 &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.2 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect <adhoc> (autoselect <adhoc>) status: associated ssid freebsdap channel 2 bssid 02:11:95:c3:0d:ac authmode OPEN privacy OFF txpowmax 36 protmode CTS bintval 100 Most már mind az A és mind a B készen áll az adatok cseréjére. &os; alapú hozzáférési pontok A &os; képes hozzáférési pontként (Access Point, AP) is üzemelni, így nem kell külön hardveres hozzáférési pontot vásárolnunk vagy ad-hoc hálózatot használnunk. Ez különösen akkor hasznos, amikor a &os; gépet egy másik hálózat (például az internet) felé állítottuk be átjárónak. Alapvetõ beállítások Mielõtt nekiállnánk a &os;-s gépünket hozzáférési pontnak beállítani, egy olyan rendszermagra lesz szükségünk, amely tartalmazza a megfelelõ vezeték nélküli támogatást a kártyánkhoz. Emellett az alkalmazni kívánt biztonsági protokollok támogatását is bele kell építenünk. Ennek részleteit lásd a ban. Jelenleg az NDIS meghajtón keresztül használt &windows;-os meghajtók nem teszik lehetõvé hozzáférési pontok kialakítását. Egyedül a vezeték nélküli eszközök natív &os;-s meghajtói ismerik a hozzáférési pont módot. Ahogy betöltöttük a vezeték nélküli hálózatok támogatását, egybõl ellenõrizni is tudjuk, hogy a vezeték nélküli eszközünk használható-e hozzáférési pontként (avagy hostap módban): &prompt.root; ifconfig ath0 list caps ath0=783ed0f<WEP,TKIP,AES,AES_CCM,IBSS,HOSTAP,AHDEMO,TXPMGT,SHSLOT,SHPREAMBLE,MONITOR,TKIPMIC,WPA1,WPA2,BURST,WME> A fenti kimenetben láthatjuk a kártyánk tulajdonságait. A HOSTAP szó arról tanúskodik, hogy a vezeték nélküli kártyánk képes hozzáférési pontként viselkedni. Mellette még a különféle támogatott titkosítási módszerek is láthatóak: WEP, TKIP, WPA2 stb. Ezekbõl az információkból tudjuk kideríteni, hogy a hozzáférési pontunkon milyen titkosítási protokollokat tudunk használni. A vezeték nélküli eszközünket most már átállíthatjuk hozzáférési pontnak, amihez megadunk még egy SSID-t és egy IP-címet: &prompt.root; ifconfig ath0 ssid freebsdap mode 11g mediaopt hostap inet 192.168.0.1 netmask 255.255.255.0 Az ifconfig parancs ismételt használatával le is tudjuk kérdezni az ath0 felület állapotát: &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 192.168.0.1 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 inet6 fe80::211:95ff:fec3:dac%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x4 ether 00:11:95:c3:0d:ac media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect mode 11g <hostap> status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode OPEN privacy OFF txpowmax 38 bmiss 7 protmode CTS burst dtimperiod 1 bintval 100 A hostap paraméterbõl kiderül, hogy a felület hozzáférési pont módban van. Ha az /etc/rc.conf állományban megadjuk a következõ sort, akkor a felület beállítása a rendszer indításakor magától megtörténik: ifconfig_ath0="ssid freebsdap mode 11g mediaopt hostap inet 192.168.0.1 netmask 255.255.255.0" Hitelesítés vagy titkosítás nélküli hozzáférési pontok Habár a hozzáférési pontok mûködtetése nem javasolt hitelesítés vagy titkosítás nélkül, ebben a módban könnyen meg tudunk gyõzõdni a hozzáférési pontunk használhatóságáról. Ez a típusú konfiguráció ezenkívül még fontos szerepet játszik a klienseken felbukkanó hibák kiszûrésében is. Miután sikerült az elõbbiekben bemutatottak alapján beállítani a hozzáférési pontunkat, egy másik vezeték nélküli géprõl rögtön meg is kezdhetjük a keresését: &prompt.root; ifconfig ath0 up scan SSID BSSID CHAN RATE S:N INT CAPS freebsdap 00:11:95:c3:0d:ac 1 54M 22:1 100 ES Láthatjuk, hogy a kliens megtalálta a hozzáférési pontot és tudunk is rá kapcsolódni: &prompt.root; ifconfig ath0 ssid freebsdap inet 192.168.0.2 netmask 255.255.255.0 &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.2 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (OFDM/54Mbps) status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode OPEN privacy OFF txpowmax 36 protmode CTS bintval 100 WPA titkosítást használó hozzáférési pontok Ebben a szakaszban a &os;-s hozzáférési pontunkat WPA titkosítással állítjuk be. A WPA és a WPA alapú kliensek beállításának részleteit a ban találjuk. A WPA titkosítást használó hozzáférési pontokon a hostapd démon foglalkozik a kliensek hitelesítésével és a kulcsok kezelésével. A továbbiakban az összes beállítást egy olyan &os;-s gépen végezzük el, amely hozzáférési pontként mûködik. Ahogy sikerült beállítanunk a hozzáférési pont módot, az /etc/rc.conf állományban a következõ sor segítségével könnyen meg tudjuk oldani, hogy az hostapd démon a rendszerrel együtt magától elinduljon: hostapd_enable="YES" Mielõtt megpróbálnánk beállítani a hostapd démont, ne felejtsük el elvégezni a ban említett alapvetõ beállításokat sem. WPA-PSK A WPA-PSK használatát olyan kis méretû hálózatok számára szánják, ahol egy külön hitelesítõ szervert alkalmazása nem lehetséges vagy nem kívánatos. A konfiguráció az /etc/hostapd.conf állományon keresztül történik: interface=ath0 debug=1 ctrl_interface=/var/run/hostapd ctrl_interface_group=wheel ssid=freebsdap wpa=1 wpa_passphrase=freebsdmall wpa_key_mgmt=WPA-PSK wpa_pairwise=CCMP TKIP Ebben a mezõben jelöljük ki a hozzáférési pontként használt vezeték nélküli felületet. Ebben a mezõben adjuk meg a hostapd futtatása során keletkezõ üzenetek részletességét. A példában szereplõ 1 érték ennek a legkisebb szintjét jelöli. A ctrl_interface mezõ megadja a hostapd által használt könyvtár elérési útvonalát, amiben azokat a tartományokhoz tartozó socketeket tároljuk, amelyeken keresztül olyan programokkal tudunk kommunikálni, mint például a &man.hostapd.cli.8;. Itt az alapértelmezett értéket írtuk be. A ctrl_interface_group sor beállítja azt a csoportot (ez jelen esetben a wheel), amin keresztül a vezérlõfelület (control interface) állományaihoz hozzá tudunk férni. Ebben a mezõben a hálózat nevét állítjuk be. A wpa mezõvel engedélyezzük a WPA használatát és megadjuk, hogy melyik WPA hitelesítési protokollt alkalmazzuk. Az itt szereplõ 1 érték a WPA-PSK hitelesítés állítja be a hozzáférési pont számára. A wpa_passphrase mezõ a WPA hitelesítéshez szükséges ASCII jelmondatot tartalmazza. Lehetõleg mindig erõs jelszavakat használjunk, amelyek kellõen hosszúak és sokféle karaktert tartalmaznak, így nehezebben fejthetõek meg vagy törhetõek fel. A wpa_key_mgmt sor a kulcsok kezelésére használt protokollt definiálja. Ez a mi esetünk most a WPA-PSK. A wpa_pairwise mezõ a hozzáférési pont által elfogadott titkosítási algoritmusokat határozza meg. A példában a TKIP (WPA) és CCMP (WPA2) titkosítást is támogatjuk. A CCMP titkosítás a TKIP egyik alternatívája, és lehetõség szerint használjuk ezt. A TKIP csak olyan állomások esetében javasolt, amelyek nem támogatják a CCMP használatát. A következõ lépés a hostapd elindítása: &prompt.root /etc/rc.d/hostapd forcestart &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 2290 inet 192.168.0.1 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 inet6 fe80::211:95ff:fec3:dac%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x4 ether 00:11:95:c3:0d:ac media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect mode 11g <hostap> status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode WPA2/802.11i privacy MIXED deftxkey 2 TKIP 2:128-bit txpowmax 36 protmode CTS dtimperiod 1 bintval 100 A hozzáférési pont mostantól mûködik, innentõl a kliensek már képesek csatlakozni hozzá, bõvebben lásd a ban. A hozzáférési ponthoz tartozó állomásokat az ifconfig ath0 list sta paranccsal tudjuk listázni. WEP titkosítást használó hozzáférési pontok A WEP titkosítást nem javasoljuk a hozzáférési pontok esetében, mivel nem tartalmaz semmilyen hitelesítési mechanizmust és könnyen feltörhetõ. Egyes régebbi vezeték nélküli kártyák azonban csak a WEP által nyújtott védelmet ismerik, ezért az ilyenek csak olyan hozzáférési pontokhoz tudnak csatlakozni, amelyek vagy nem használnank hitelesítést és titkosítást, vagy erre a WEP protokollt használják. A vezeték nélküli eszközt tegyük hozzáférési pont módba és állítsuk be neki a megfelelõ SSID-t és IP-címet: &prompt.root; ifconfig ath0 ssid freebsdap wepmode on weptxkey 3 wepkey 3:0x3456789012 mode 11g mediaopt hostap \ inet 192.168.0.1 netmask 255.255.255.0 A weptxkey beállítás után adjuk meg a küldéshez használt WEP kulcsot. Itt a harmadik kulcsot adtuk meg (vegyük észre, hogy a kulcsok számozása az 1 értékkel kezdõdik). Ez a paramétert az adatok tényleges titkosításához kell megadni. A wepkey a kiválasztott WEP kulcs beállítását jelöli, aminek a formátuma index:kulcs. Ha itt nem adunk meg indexet, akkor automatikusan az elsõ kulcsot állítjuk be. Ezért talán mondanunk sem kell, hogy az indexet csak akkor kell megadni, ha nem az elsõ kulcsot akarjuk használni. A ath0 felület állapotának megtekintéséhez adjuk ki megint az ifconfig parancsot: &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 192.168.0.1 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 inet6 fe80::211:95ff:fec3:dac%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x4 ether 00:11:95:c3:0d:ac media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect mode 11g <hostap> status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode OPEN privacy ON deftxkey 3 wepkey 3:40-bit txpowmax 36 protmode CTS dtimperiod 1 bintval 100 Egy másik vezeték nélküli géprõl most már megpróbálhatjuk megkeresni a hozzáférési pontot: &prompt.root; ifconfig ath0 up scan SSID BSSID CHAN RATE S:N INT CAPS freebsdap 00:11:95:c3:0d:ac 1 54M 22:1 100 EPS Láthatjuk, hogy a kliens megtalálta a hozzáférési pontot, és a megfelelõ paraméterekkel (kulcs stb.) képes kapcsolódni hozzá a ban leírtak szerint. Hibaelhárítás Ha valamilyen gondunk lenne a vezeték nélküli hálózatok használatával, akad néhány lépés, amivel esetleg fel tudjuk deríteni a hiba okát. Ha nem látjuk a hozzáférési pontot a pásztázás után, ellenõrizzük, hogy a vezeték nélküli eszközt véletlenül nem korlátoztuk-e le bizonyos csatornákra. Ha nem tudunk csatlakozni a hozzáférési ponthoz, akkor egyeztessük vele az állomás egyes paramétereit, beleértve a hitelesítési sémát és a biztonsági protokollokat. Minél jobban egyszerûsítsük le a konfigurációkat. Ha WPA vagy WEP titkosítást használunk, akkor a hozzáférési ponton állítsunk be nyílt hitelesítést és kapcsoljuk ki a titkosítást, majd nézzük meg, hogy így eljut-e hozzánk valamilyen forgalom. Ahogy sikerült csatlakozunk a hozzáférési ponthoz, a biztonsági beállításokat olyan egyszerû eszközökkel próbáljuk meg diagnosztizálni, mint például a &man.ping.8;. A wpa_supplicant segédprogrammal tudunk nyomkövetést végezni. A opció megadásával indítsuk el manuálisan és ellenõrizzük a rendszernaplókat. Vannak alacsonyabb szintû nyomkövetési lehetõségek is. A 802.11 protokollt támogató rétegben is tudunk engedélyezni nyomkövetési üzeneteket a /usr/src/tools/tools/net80211 könyvtárban található wlandebug program segítségével. Például a &prompt.root; wlandebug -i ath0 +scan+auth+debug+assoc net.wlan.0.debug: 0 => 0xc80000<assoc,auth,scan> paranccsal a hozzáférési pontok kereséséhez és a 802.11 protokollon belül a kapcsolat megszervezéséhez szükséges kézfogásokhoz kapcsolódó konzolüzeneteket tudjuk engedélyezni. A 802.11 rétegben rengeteg hasznos statisztikát találhatunk. Mindezeket a wlanstats eszközzel tudjuk kiíratni. Ezeknek a statisztikáknak a 802.11 réteg összes hibáját be kell tudniuk azonosítaniuk. Vigyázzunk azonban, mert az eszközmeghajtókban a 802.11 réteg alatt rejlõ bizonyos hibák ilyenkor nem jelennek meg. Az eszközfüggõ problémák felderítésével kapcsolatban a megfelelõ meghajtó dokumentációját olvassuk át. Amennyiben a fenti tanácsok mentén sem sikerül orvosolnunk a hibát okát, küldjünk egy hibajelentést és mellékeljük hozzá a fentebb tárgyalt eszközök által gyártott kimeneteket. Pav Lucistnik Írta:
pav@FreeBSD.org
 Bluetooth Bluetooth Bevezetés A Bluetooth egy olyan vezeték nélküli technológia, amellyel a 2,4 GHz-es frekvenciatartományban tudunk személyi hálózatokat létrehozni 10 méteren belül. Az ilyen típusú hálózatok általában alkalmi jelleggel keletkeznek különféle hordozható eszközök, mint például mobiltelefonok, kézi számítógépek és laptopok között. Eltérõen más népszerû vezeték nélküli technológiáktól, például a wi-fitõl, a Bluetooth magasabb szintû szolgáltási profilokat is felajánl: FTP-szerû állományszervereket, az állományok áttolását, hang átküldését, soros vonali emulációt és még sok minden mást. A &os;-ben megvalósított Bluetooth protokollkészlet a Netgraph rendszerre építkezik (lásd &man.netgraph.4;). A Bluetooth alapú USB-s hardverzárak széles körét támogatja az &man.ng.ubt.4; meghajtó. A Broadcom BCM2033 chipre épített Bluetooth eszközöket az &man.ubtbcmfw.4; és az &man.ng.ubt.4; meghajtók támogatják. A 3Com Bluetooth PC Card 3CRWB60-A eszközt az &man.ng.bt3c.4; meghajtó támogatja. A soros és UART alapú Bluetooth eszközöket a &man.sio.4;, &man.ng.h4.4; és &man.hcseriald.8; ismeri. Ebben a szakaszban a Bluetooth alapú USB-s hardverzárak használatát mutatjuk be. Az eszköz csatlakoztatása Alapértelmezés szerint a Bluetooth eszközmeghajtók modulként érhetõek el. Az eszköz csatlakoztatása elõtt a megfelelõ meghajtót be kell töltenünk a rendszermagba: &prompt.root; kldload ng_ubt Ha a Bluetooth eszköz már a rendszer indításakor is jelen van, akkor a modult az /boot/loader.conf állományon keresztül is betölthetjük: ng_ubt_load="YES" Dugjuk be az USB-s hardverzárunkat. Az alábbihoz hasonló kimenet fog keletkezni a konzolon (vagy a rendszernaplóban): ubt0: vendor 0x0a12 product 0x0001, rev 1.10/5.25, addr 2 ubt0: Interface 0 endpoints: interrupt=0x81, bulk-in=0x82, bulk-out=0x2 ubt0: Interface 1 (alt.config 5) endpoints: isoc-in=0x83, isoc-out=0x3, wMaxPacketSize=49, nframes=6, buffer size=294 - - A &os; 6.0 valamint a &os; 5.X ágon - belül az 5.5 elõtti változatokban a Bluetooth - protokollkészletet kézzel kell beüzemelni. - A &os; 5.5, illetve 6.1 és attól - újabb változatokban ezt már a - &man.devd.8; magától elvégzi. - Másoljuk az - /usr/share/examples/netgraph/bluetooth/rc.bluetooth + /usr/share/examples/netgraph/bluetooth/rc.bluetooth állományt valamilyen alkalmas helyre, például az /etc/rc.bluetooth könyvtárba. Ez a szkript fogja végezni a Bluetooth használatához szükséges protokollkészlet elindítását és leállítását. Jó ötlet leállítani az eszköz eltávolítása elõtt, de ha elhagyjuk, (általában) nem okoz végzetes hibát. Az indításkor a következõ kimenetet kapjuk: &prompt.root; /etc/rc.bluetooth start ubt0 BD_ADDR: 00:02:72:00:d4:1a Features: 0xff 0xff 0xf 00 00 00 00 00 <3-Slot> <5-Slot> <Encryption> <Slot offset> <Timing accuracy> <Switch> <Hold mode> <Sniff mode> <Park mode> <RSSI> <Channel quality> <SCO link> <HV2 packets> <HV3 packets> <u-law log> <A-law log> <CVSD> <Paging scheme> <Power control> <Transparent SCO data> Max. ACL packet size: 192 bytes Number of ACL packets: 8 Max. SCO packet size: 64 bytes Number of SCO packets: 8 - HCI Host Controller Interface (HCI) A Host Controller Interface (HCI) egy parancsfelületet nyújt a mûködési sáv vezérlõjéhez (baseband controller) és az összeköttetések kezelõjéhez (link manager), valamint hozzáférést a hardverállapot és -vezérlõ regiszterekhez. Ez a felület egy egységes módszert szolgáltat a Bluetooth mûködési sávjához tartozó tulajdonságok eléréséhez. Az eszközön üzemelõ HCI réteg a Bluetooth hardverben található HCI firmware-rel vált adatokat és parancsokat. A Host Controller Transport Layer (vagyis a fizikai busz) meghajtója mind a két HCI réteget és a kettejük közti információcserét is elérhetõvé teszi. Az egyes Bluetooth eszközökhöz létrejön egy-egy hci típusú Netgraph-beli csomópont. Ez a HCI csomópont általában a Bluetooth eszközmeghajtó csomópontjához (lefelé) és az L2CAP csomóponthoz (felfelé) csatlakozik. Az összes HCI mûveletet a HCI csomóponton kell elvégezni és nem az eszközmeghajtóhoz tartozón. A HCI csomópont alapértelmezett neve a devicehci. Ezekrõl többet az &man.ng.hci.4; man oldalán tudhatunk meg. Az egyik legáltalánosabb feladat a Bluetooth eszközök esetében a közelben levõ további eszközök felderítése. Ezt a mûveletet tudakozódásnak (inquiry) nevezik. A tudakozódást és az összes többi HCI-hez kapcsolódó mûveletet a &man.hccontrol.8; segédprogrammal tudjuk elvégezni. A lentebb látható példa azt mutatja meg, hogyan tudunk Bluetooth eszközöket keresni egy adott távolságon belül. Az elérhetõ eszközök listáját néhány másodpercen alatt megkapjuk. A távoli azonban eszközök csak akkor fognak válaszolni, ha felderíthetõ (discoverable) módban vannak. &prompt.user; hccontrol -n ubt0hci inquiry Inquiry result, num_responses=1 Inquiry result #0 BD_ADDR: 00:80:37:29:19:a4 Page Scan Rep. Mode: 0x1 Page Scan Period Mode: 00 Page Scan Mode: 00 Class: 52:02:04 Clock offset: 0x78ef Inquiry complete. Status: No error [00] A BD_ADDR a Bluetooth eszköz egyedi címe, hasonló a hálózati kártyák MAC-címéhez. Erre a címre lesz szükség ahhoz, hogy a továbbiakban kommunikálni tudjunk az eszközzel. Emberek számára értelmezhetõ nevet is hozzá tudunk rendelni a BD_ADDR címhez. Az /etc/bluetooth/hosts állomány tartalmazza a Bluetooth eszközökre vonatkozó információkat. A következõ példában azt láthatjuk, hogyan tudunk beszédesebb nevet adni egy távoli eszköznek: &prompt.user; hccontrol -n ubt0hci remote_name_request 00:80:37:29:19:a4 BD_ADDR: 00:80:37:29:19:a4 Name: Pav T39-ese Amikor tudakozódni kezdünk a távoli Bluetooth eszközök jelenléte felõl, a gépünket sajat.gep.nev (ubt0) néven fogják látni. Ez a helyi eszközhöz rendelt név bármikor megváltoztatható. A Bluetooth rendszer lehetõség ad pont-pont (természetesen csak két Bluetooth egység között) vagy pont-multipont típusú kapcsolatok kiépítésére. A pont-multipont kapcsolat esetén a kapcsolaton több Bluetooth eszköz osztozik. A most következõ példában megláthatjuk, hogyan kell az aktív mûködési sávban lekérdezni a helyi eszköz létrejött kapcsolatait: &prompt.user; hccontrol -n ubt0hci read_connection_list Remote BD_ADDR Handle Type Mode Role Encrypt Pending Queue State 00:80:37:29:19:a4 41 ACL 0 MAST NONE 0 0 OPEN A kapcsolat azonosítója (connection handle) akkor hasznos, amikor egy sávbeli kapcsolatot akarunk lezárni. Ezt általában nem kell kézzel megcsinálni. A rendszer magától lezárja az inaktív sávbeli kapcsolatokat. &prompt.root; hccontrol -n ubt0hci disconnect 41 Connection handle: 41 Reason: Connection terminated by local host [0x16] A hccontrol help paranccsal tudjuk lekérdezni az elérhetõ HCI parancsokat. A legtöbb HCI parancs végrehajtásához nem kellenek rendszeradminisztrátori jogosultságok. L2CAP Logical Link Control and Adaptation Protocol (L2CAP) A Logical Link Control and Adaptation Protocol (L2CAP) a kapcsolat-orientált és a kapcsolat nélküli adatszolgáltatásokért felelõs a felsõbb rétegek felé, valamit támogatja a protokollok többszörözését, a darabolást és az összerakást. Az L2CAP a magasabb szintû protokollok és az alkalmazások számára egészen 64 kilobyte méretig lehetõvé teszi az adatcsomagok küldését és fogadását. A L2CAP a csatorna (channel) fogalmára építkezik. A csatorna egy logikai kapcsolatot képvisel a mûködési sávon belüli kapcsolat felett. Mindegyik csatornához egyetlen protokoll kötõdik, egy a többhöz alapon. Több csatorna is tarthozhat ugyanahhoz a protokollhoz, de egy csatornán nem használhatunk több protokollt. A csatornákon keresztül érkezõ L2CAP csomagok ezután a megfelelõ felsõbb rétegbeli protokollokhoz kerülnek. Több csatorna osztozhat ugyanazon a sávbeli kapcsolaton. Minden Bluetooth eszközhöz létrejön egy l2cap típusú Netgraph-csomópont. Az L2CAP csomópont általában egy Bluetooth HCI csomóponthoz (lefelé) és egy Bluetooth sockethez (felfelé) kapcsolódik. Az L2CAP csomópont alapértelmezett neve devicel2cap. Errõl részletesebben az &man.ng.l2cap.4; man oldal világosít fel minket. Ezen a szinten hasznos parancsnak bizonyulhat az &man.l2ping.8;, amivel más eszközöket tudunk pingelni. Elõfordulhat, hogy egyes Bluetooth implementációk nem válaszolnak semmilyen feléjük küldött adatra, így az alábbi példában is szereplõ 0 bytes teljesen normális. &prompt.root; l2ping -a 00:80:37:29:19:a4 0 bytes from 0:80:37:29:19:a4 seq_no=0 time=48.633 ms result=0 0 bytes from 0:80:37:29:19:a4 seq_no=1 time=37.551 ms result=0 0 bytes from 0:80:37:29:19:a4 seq_no=2 time=28.324 ms result=0 0 bytes from 0:80:37:29:19:a4 seq_no=3 time=46.150 ms result=0 Az &man.l2control.8; segédprogram használható az L2CAP csomópontok különbözõ mûveleteinek kivitelezésére. Ebben a példában a helyi eszközhöz tartozó logikai kapcsolatokat (csatornák) és sávokat kérdezzük le: &prompt.user; l2control -a 00:02:72:00:d4:1a read_channel_list L2CAP channels: Remote BD_ADDR SCID/ DCID PSM IMTU/ OMTU State 00:07:e0:00:0b:ca 66/ 64 3 132/ 672 OPEN &prompt.user; l2control -a 00:02:72:00:d4:1a read_connection_list L2CAP connections: Remote BD_ADDR Handle Flags Pending State 00:07:e0:00:0b:ca 41 O 0 OPEN Másik ugyanilyen diagnosztikai eszköz a &man.btsockstat.1;. Ha a viselkedését tekintjük, akkor leginkább a &man.netstat.1; programra hasonlít, de a Bluetooth hálózatban megjelenõ adatszerkezetekkel dolgozik. Az alábbi példa az iménti &man.l2control.8; parancs kimenetében szereplõ logikai kapcsolatokat mutatja: &prompt.user; btsockstat Active L2CAP sockets PCB Recv-Q Send-Q Local address/PSM Foreign address CID State c2afe900 0 0 00:02:72:00:d4:1a/3 00:07:e0:00:0b:ca 66 OPEN Active RFCOMM sessions L2PCB PCB Flag MTU Out-Q DLCs State c2afe900 c2b53380 1 127 0 Yes OPEN Active RFCOMM sockets PCB Recv-Q Send-Q Local address Foreign address Chan DLCI State c2e8bc80 0 250 00:02:72:00:d4:1a 00:07:e0:00:0b:ca 3 6 OPEN RFCOMM Az RFCOMM protokoll Az RFCOMM protokoll a soros portok emulációját valósítja meg az L2CAP protokollon keresztül. A protokoll az ETSI TS 07.10. RFCOMM szabványán alapszik, és egy egyszerû átviteli protokoll, amelyet a 9 tûs RS-232 (EIATIA-232-E) soros portok emulációjára készítettek fel. Az RFCOMM protokoll legfeljebb 60 kapcsolat (RFCOMM csatorna) párhuzamos használatát támogatja két Bluetooth eszköz között. Az RFCOMM számára a teljes kommunikációs útvonal két különbözõ eszközön futó alkalmazást (kommunikációs végpontot) és köztük levõ kommunikációs szegments foglalja magában. Az RFCOMM az adott eszközön a soros portot használó alkalmazások részére készült. A kommunikációs szegmens az egyik eszköztõl a másikig vezetõ Bluetooth alapú összeköttetés (közvetlen kapcsolat). Közvetlen kapcsolat esetén az RFCOMM csak az eszközök közti kapcsolattal foglalkozik, valamint hálózati kapcsolat esetén az eszköz és a modem közti kapcsolattal. Az RFCOMM más konfigurációkat is támogat, például olyan modulokat, amelyek az egyik oldalon a Bluetooth vezeték nélküli technológián keresztül kommunikálnak, míg a másik oldalon egy vonalas felületet nyújtanak. A &os;-ben az RFCOMM protokollt Bluetooth foglalatok rétegében valósították meg. párosítás Az eszközök párosítása Alapértelmezés szerint a Bluetooth kommunikáció nem hitelesítõdik és bármelyik eszköz képes bármelyik másikkal felvenni a kapcsolatot. Egy Bluetooth eszköz (például egy mobiltelefon) egy adott szolgáltatáshoz igényelhet hitelesítést (például betárcsázáshoz). A Bluetooth alapú hitelesítés többnyire PIN kódokkal történik. A PIN kód egy legfeljebb 16 karakterbõl álló ASCII karakterlánc. A felhasználóknak mind a két eszközön ugyanazt a PIN kódot kell megadniuk. Miután megadtuk a PIN kódot, az eszközök létrehoznak hozzájuk egy összekötettésbeli kulcsot (link key). Ezután ezt a kulcsot vagy az eszközökön tároljuk vagy pedig valamilyen tartós tárolón. A következõ alkalommal mind a két eszközt ezt a korábban elkészített kulcsot fogja használni. Ezt az eljárást nevezik párosításnak (pairing). Ha valamelyik eszköz elveszti az össszeköttetés kulcsát, akkor a párosítást meg kell ismételni. A &man.hcsecd.8; démon felelõs az összes Bluetooth alapú hitelesítési kérés lekezeléséért. Az alapértelmezett konfigurációs állománya az /etc/bluetooth/hcsecd.conf. Például így tudjuk benne egy mobiltelefonhoz megadni az 1234 PIN kódot: device { bdaddr 00:80:37:29:19:a4; name "Pav T39-ese"; key nokey; pin "1234"; } Semmilyen korlátozás nincs a PIN kódokra (a méretüktõl eltekintve). Egyes eszközökbe (például a Bluetooth fejhallgatók) elõre rögzített PIN kódot építettek bele. A kapcsoló hatására a &man.hcsecd.8; démont az elõtérben lehet futtatni, így könnyebben láthatjuk mi történik. A távoli eszközt állítsuk be a párosítás elfogadására és kezdeményezzünk felé egy Bluetooth kapcsolatot. A távoli eszköznek erre azt kell válaszolnia, hogy elfogadta a párosítást, majd kérni fogja a PIN kódot. Adjuk meg ugyanazt a PIN kódot, mint amit a hcsecd.conf állományba is beírtunk. Most már a gépünk és a távoli eszköz párban vannak. A párosítást a távoli eszközrõl is kezdeményezhetjük. A &os; 5.5, 6.1 és újabb változataiban az /etc/rc.conf állományba a következõ sort kell felvenni a hcsecd automatikus indításához: hcsecd_enable="YES" Ez pedig a hcsecd démon által generált kimenetre példa: hcsecd[16484]: Got Link_Key_Request event from 'ubt0hci', remote bdaddr 0:80:37:29:19:a4 hcsecd[16484]: Found matching entry, remote bdaddr 0:80:37:29:19:a4, name 'Pav's T39', link key doesn't exist hcsecd[16484]: Sending Link_Key_Negative_Reply to 'ubt0hci' for remote bdaddr 0:80:37:29:19:a4 hcsecd[16484]: Got PIN_Code_Request event from 'ubt0hci', remote bdaddr 0:80:37:29:19:a4 hcsecd[16484]: Found matching entry, remote bdaddr 0:80:37:29:19:a4, name 'Pav's T39', PIN code exists hcsecd[16484]: Sending PIN_Code_Reply to 'ubt0hci' for remote bdaddr 0:80:37:29:19:a4 SDP Service Discovery Protocol (SDP) A Service Discovery Protocol (SDP) segítségével a kliens alkalmazások képes felderíteni, hogy a szerver alkalmazások részérõl milyen szolgáltatások érhetõek el, valamint ezek a szolgáltatások milyen tulajdonságokkal rendelkeznek. A szolgáltatások tulajdonsági közé soroljuk többek között a felajánlott szolgáltatás típusát vagy osztályát, illetve a szolgáltatás kihasználásához szükséges mechanizmusra vagy protokollra vonatkozó információkat. Az SDP az SDP szerver és az SDP kliens közti kommunikációt foglalja magában. A szerver karbantart egy listát azokról a szolgáltatási rekordokról, amelyek a szerverhez tartozó szolgáltatások jellemzõit írják le. Mindegyik ilyen szolgáltatási rekord egyetlen szolgáltatás adatait tartalmazza. A kliensek egy SDP kéréssel ezeket a szolgáltatási rekordokat kérhetik el az SDP szervertõl. Amennyiben a kliens, vagy a hozzátartozó alkalmazás a szolgáltatás használata mellett dönt, akkor a szolgáltatás használatához a megfelelõ szolgáltató felé nyitnia kell egy külön kapcsolatot. Az SDP csak a szolgáltatások és azok tulajdonságainak felderítéséhez ad segítséget, de semmilyen eszközt nem tartalmaz a felhasználásukra. Általában az SDP kliensek általában valamilyen számunkra kellõ tulajdonság alapján keresnek szolgáltatásokat. Ráadásul adódhatnak olyan alkalmak is, amikor a szolgáltatások elõzetes ismerete nélkül szeretnénk felderíteni a rendelkezésre álló szolgáltatások típusait. A felajánlott szolgáltatások ilyen típusú feldolgozását nevezzük böngészésnek (browsing). Az &man.sdpd.8; Bluetooth SDP szerver és a parancssoros &man.sdpcontrol.8; kliens az alap &os; telepítés része. Az alábbi példában egy SDP böngészési kérést adunk ki: &prompt.user; sdpcontrol -a 00:01:03:fc:6e:ec browse Record Handle: 00000000 Service Class ID List: Service Discovery Server (0x1000) Protocol Descriptor List: L2CAP (0x0100) Protocol specific parameter #1: u/int/uuid16 1 Protocol specific parameter #2: u/int/uuid16 1 Record Handle: 0x00000001 Service Class ID List: Browse Group Descriptor (0x1001) Record Handle: 0x00000002 Service Class ID List: LAN Access Using PPP (0x1102) Protocol Descriptor List: L2CAP (0x0100) RFCOMM (0x0003) Protocol specific parameter #1: u/int8/bool 1 Bluetooth Profile Descriptor List: LAN Access Using PPP (0x1102) ver. 1.0 és így tovább. Mindegyik szolgáltatáshoz hozzátartozik a tulajdonságok egy listája (például RFCOMM csatorna). Lehetséges, hogy szolgáltatástól függõen bizonyos tulajdonságokat kell figyelnünk. Egyes Bluetooth implementációk nem támogatják a szolgáltatások böngészését és ezért egy üres listát adnak vissza. Ebben az esetben egy konkrét szolgáltatásra tudunk rákeresni. A következõ példában az OBEX Object Push (OPUSH) szolgáltatást keressük: &prompt.user; sdpcontrol -a 00:01:03:fc:6e:ec search OPUSH &os; alatt az &man.sdpd.8; szerverrel tudunk szolgáltatásokat felajánlani a Bluetooth klienseknek. A &os; 5.5, 6.1 vagy késõbbi változataiban ehhez a következõ sort kell megadnunk az /etc/rc.conf állományban: sdpd_enable="YES" Ezután az sdpd démon így indítható el: &prompt.root; /etc/rc.d/sdpd start - A &os; 6.0, és a &os; 5.X - ágában az 5.5 elõtti verzióiban az - sdpd nem szerepel még a - rendszer indítószkriptjei között. - Ezért így kell manuálisan - beindítanunk: - - &prompt.root; sdpd - A távoli kliensek részére Bluetooth szolgáltatásokat felajánlani kívánó helyi szerver alkalmazásoknak regisztrálniuk kell magukat a helyi SDP démonnál. Például az egyik ilyen alkalmazás az &man.rfcomm.pppd.8;, és elindítása után regisztrálni fogja a Bluetooth LAN szolgáltatást a helyi SDP démonnál. A helyi SDP szerveren regisztrált szolgáltatásokat a helyi vezérlési csatornán keresztül egy browse kéréssel tudjuk lekérdezni: &prompt.root; sdpcontrol -l browse A betárcsázós hálózati és a PPP hálózati hozzáférési (LAN) profilok A betárcsázós hálózati (Dial-Up Networking, DUN) profil leggyakrabban a modemek és mobiltelefonok között tûnik fel. Ez a profil a következõ forgatókönyveket dolgozza fel: A számítógépünkkel egy mobiltelefont vagy modemet vezeték nélküli modemként használunk, amivel az internethez vagy más hálózatokhoz csatlakozunk betárcsázással. A számítógépünkkel egy mobiltelefonon vagy modemen keresztül fogadunk adathívásokat. A PPP hálózati hozzáférési (LAN) profil a következõ helyezetekben alkalmazható: LAN hozzáférés egyetlen Bluetooth eszközhöz LAN hozzáférés több Bluetooth eszközhöz Két gép összekötése (a soros vonali kapcsolat emulációval PPP-n keresztül) &os; alatt mind a két profilt a &man.ppp.8; és az &man.rfcomm.pppd.8; valósítja meg — egy olyan wrapper eszköz, amely az RFCOMM Bluetooth kapcsolatokat a PPP számára is értelmessé alakítja át. Mielõtt még bármelyik profilt elkezdenénk használni, egy új PPP címkét kell létrehozni az /etc/ppp/ppp.conf állományban. Erre példát az &man.rfcomm.pppd.8; man oldalon találhatunk. A következõ példában az &man.rfcomm.pppd.8; programot fogjuk használni arra, hogy egy RFCOMM típusú kapcsolatot nyissunk a 00:80:37:29:19:a4 címmel rendelkezõ távoli Bluetooth eszköz felé. A tényleges RFCOMM csatorna számát SDP-n keresztül a távoli eszköztõl kapjuk. Az RFCOMM csatorna kézzel is megadható, és ilyen esetekben az &man.rfcomm.pppd.8; nem fog SDP kérést küldeni. A &man.sdpcontrol.8; használatával tudjuk lekérdezni a távoli eszközön létrejött RFCOMM csatornát. &prompt.root; rfcomm_pppd -a 00:80:37:29:19:a4 -c -C dun -l rfcomm-dialup A PPP hálózati elérés (LAN) szolgáltatás beindításához futni kell a &man.sdpd.8; szervernek. A helyi hálózaton keresztül csatlakozó kliensekhez létre kell hozni egy új bejegyzést az /etc/ppp/ppp.conf állományban. Az &man.rfcomm.pppd.8; man oldalon találhatunk erre példákat. Végezetül indítsuk el az RFCOMM PPP szervert egy érvényes RFCOMM csatornaszámmal. Az RFCOMM PPP szerver ekkor automatikusan regisztrálja a Bluetooth LAN szolgáltatást a helyi SDP démonnál. A következõ példában megmutatjuk, hogyan lehet elindítani egy RFCOMM PPP szervert: &prompt.root; rfcomm_pppd -s -C 7 -l rfcomm-server OBEX Az OBEX Object Push (OPUSH) profil Az OBEX egy széles körben alkalmazott protokoll a mobileszközök közti egyszerû állományvitelre. Legfõképpen az infravörös kommunikációban alkalmazzák, ahol a laptopok vagy PDA-k közti általános állományátvitelre használják, illetve névjegykártyák vagy naptárbejegyzések átküldésére mobiltelefonok között és egyéb PIM alkalmazást futtató eszközök esetében. Az OBEX szervert és klienst egy külsõ csomag, az obexapp valósítja meg, amelyet az comms/obexapp portból érhetünk el. Az OBEX kliens használható objektumok áttolására vagy lehúzására az OBEX szerverhez. Ez az objektum lehet például egy névjegykártya vagy egy megbeszélt találkozó. Az OBEX kliens SDP-n keresztül tud magának RFCOMM csatornaszámot szerezni. Ezt úgy tehetjük meg, ha a szolgáltatás neve helyett egy RFCOMM csatorna számát adjuk meg. A támogatott szolgáltatások: IrMC, FTRN és OPUSH. Számként RFCOMM csatorna is megadható. Az alábbi példában egy OBEX munkamenetet láthatunk, ahol az eszköz információs objektumát húzzuk le a mobiltelefonról és egy új objektumot (egy névjegykártyát) tolunk fel a telefon könyvtárába. &prompt.user; obexapp -a 00:80:37:29:19:a4 -C IrMC obex> get telecom/devinfo.txt devinfo-t39.txt Success, response: OK, Success (0x20) obex> put new.vcf Success, response: OK, Success (0x20) obex> di Success, response: OK, Success (0x20) Az OBEX objektumok tologatásának támogatásához az &man.sdpd.8; szervernek kell futnia. Továbbá a beérkezõ objektumok tárolásához létre kell hoznunk még egy könyvtárat is. Ez az könyvtár alapértelmezés szerint a /var/spool/obex. Végül indítsuk el az OBEX szervert egy érvényes RFCOMM csatorna számának megadásával. Az OBEX szerver ezután automatikusan regisztrálja az OBEX Object Push nevû szolgáltatást a helyi SDP démonnál. Ebben a példában láthatjuk az OBEX szerver indítását: &prompt.root; obexapp -s -C 10 Soros vonali profil (SPP) A soros vonali profil (Serial Port Profile, SPP) használatával RS232 (vagy ahhoz hasonló) vonali adatátvitelt tudunk emulálni. Ez a profil a régebben fejlesztett alkalmazásokkal birkózik meg, és a Bluetooth technológiával valódi kábel helyett egy virtuális soros portot képez le. Az &man.rfcomm.sppd.1; segédprogram ezt a soros vonali profilt valósítja meg. Így egy pszeudo terminált tudunk virtuális soros portként használni. Ha nem adunk meg RFCOMM csatornát, akkor az &man.rfcomm.sppd.1; képes SDP-n keresztül kérni egyet magának a távoli eszköztõl. Ha ezt felül kívánjuk bírálni, akkor a parancssorban megadhatunk akár egy konkrét RFCOMM csatornát is. &prompt.root; rfcomm_sppd -a 00:07:E0:00:0B:CA -t /dev/ttyp6 rfcomm_sppd[94692]: Starting on /dev/ttyp6... Miután csatlakoztunk, a pszeudo terminált tudjuk soros portként használni: &prompt.root; cu -l ttyp6 Hibaelhárítás Nem tudunk csatlakozni a távoli eszközzel Egyes Bluetooth eszközök nem támogatják a szerepek cseréjét (role switch). Alapértelmezés szerint amikor a &os; elfogad egy új kapcsolatot, megpróbál rajta szerepet cserélni és mesterré válni. Azok az eszközök, amelyek ezt nem támogatják, nem lesznek képesek emiatt csatlakozni. Ez a szerepváltás az új kapcsolatok felépítése során zajlik le, ezért egy távoli eszköztõl nem lehet megtudni, hogy ismeri-e ezt a lehetõséget. A helyi oldalon a következõ HCI opcióval lehet kikapcsolni a szerepcserét: &prompt.root; hccontrol -n ubt0hci write_node_role_switch 0 Valami nem megy. Lehet látni valahogy, pontosan mi is történik? Persze, igen. Egy külsõ csomag, a hcidump segítségével, amely a comms/hcidump portból érhetõ el. A hcidump segédprogram a &man.tcpdump.1; programhoz hasonlítható. Ezzel lehet a Bluetooth csomagok tartalmát megnézni a terminálon vagy elmenteni ezeket egy állományba. Andrew Thompson Írta: Hálózati hidak Bevezetés IP-alhálózat hálózati híd Gyakran hasznos lehet anélkül felosztani egy fizikai hálózatot (például egy Ethernet szegmenst) két külön hálózati szegmensre, hogy külön IP-alhálózatot kellene létrehozunk és összekötnünk ezeket egy útválasztóval. A két ilyen módon kialakított hálózatot összekötõ eszközt nevezzük hálózati hídnak (bridge). A legalább két hálózati felülettel rendelkezõ &os; rendszerek képesek hálózati híd szerepét betölteni. A hálózati híd az eszközök adatkapcsolati rétegben a hozzátartozó felületein megjelenõ (vagyis Ethernet) címének megtanulásával mûködik. A két hálózat között csak akkor közvetít forgalmat, amikor a forrás és cél nem ugyanabban a hálózatban található. A hálózati hidak bizonyos szempontból lényegében nagyon kevés porttal rendelkezõ Ethernet switch-ek. A hálózati hidak tipikus alkalmazásai Napjainkban akad néhány igen jellemzõ szituáció, ahol szükség van a hálózati hidak alkalmazására. Hálózatok összekötése A hálózati hidak alapvetõ feladata két vagy több hálózati szegmens összekötése. Az egyszerû hálózati környezet felállítása helyett több okból is felmerülhet a hidak létrehozása: kábelezési megszorítások, tûzfalazás vagy pszeudo hálózatok, például virtuális gépek felületének csatlakoztatása miatt. Egy híd használatával ráadásul össze tudunk kötni egy vezeték nélküli hozzáférési pontként üzemelõ felületet egy vezetékes hálózattal. Szûrés vagy forgalomkorlátozás tûzfallal tûzfal NAT Sokszor elõfordulhat, hogy útválasztás vagy hálózati címfordítás (NAT) nélkül szeretnénk tûzfalat használni. Példaként képzeljünk el egy olyan kis méretû céget, amely egy DSL vagy ISDN vonalon kapcsolódik az internet-szolgáltatójához. A szolgáltatótól 13, mindenki által használható IP-címet kaptak és a hálózatukban 10 gép van. Ebben a helyzetben egy útválasztást végzõ tûzfal mûködtetése nehézkessé válna az alhálózatok problémái miatt. útválasztó DSL ISDN Egy hídként viselkedõ tûzfallal azonban minden IP számozási probléma nélkül egyszerûen be tudjuk dobni a gépeket a DSL/ISDN útválasztó mögé. A hálózat megcsapolása Egy hálózati híddal úgy kapcsolunk össze két hálózati szegmenst, hogy közben meg tudjuk vizsgálni a kettejük között mozgó Ethernet kereteket. Ezt a híd felületen a &man.bpf.4; valamint a &man.tcpdump.1; segítségével tudjuk megoldani, vagy úgy, ha egy másik felületen elküldjük az összes keret másolatát (span, vagyis feszítõ port). VPN az adatkapcsolati rétegben A két Ethernet hálózatot egy IP alapú összeköttetésen keresztül is össze tudunk kötni, ha a hálózatokat egy EtherIP járaton keresztül kötjük össze híddal, vagy egy OpenVPN-hez hasonló &man.tap.4; alapú megoldással. Redundancia az adatkapcsolati rétegben A hálózatokat több linken keresztül kötjük össze és a redundáns útvonalakat a feszítõfa protokollal (Spanning Tree Protocol, STP). Az Ethernetes hálózatok esetében a megfelelõ mûködéshez a két eszköz között csak egyetlen aktív útvonal létezhet, így a feszítõfa protokoll észleli a hurkokat és a redundáns összeköttetéseket blokkolt állapotba teszi. Amikor azonban az aktív linkek egyike meghibásodik, akkor a protokoll újraszámolja a fát és a hálózati pontjai közti konnektivitást megpróbálja helyreállítani az addig blokkolt linkek ismételt engedélyezésével. A rendszermag beállításai Ebben a szakaszban az &man.if.bridge.4; hálózati híd implementációval foglalkozunk, de a Netgraph segítségével is tudunk hidakat építeni. Ez utóbbiról az &man.ng.bridge.4; man oldalon olvashatunk. Amikor létrehozunk egy hálózati hidat, az &man.ifconfig.8; automatikusan betölti a hozzátartozó meghajtót. Ha viszont a rendszermag beállításait tartalmazó állományba felvesszük a device if_bridge sort, akkor akár be is építhetjük a rendszermagba. A csomagszûrés minden olyan tûzfallal használható, amely a &man.pfil.9; rendszerre kapcsolódik. Maga a tûzfal is betölthetõ modulként, vagy belefordítható a rendszermagba. A hálózati híddal forgalmat is tudunk szabályozni az &man.altq.4; vagy a &man.dummynet.4; segítségével. A hálózati híd engedélyezése Hálózati hidak felületek klónozásával hozhatóak létre. A híd létrehozásához használjuk az &man.ifconfig.8; programot, és a megfelelõ meghajtó automatikusan betöltõdik, ha nem lenne még elérhetõ a rendszermagban. &prompt.root; ifconfig bridge create bridge0 &prompt.root; ifconfig bridge0 bridge0: flags=8802<BROADCAST,SIMPLEX,MULTICAST> metric 0 mtu 1500 ether 96:3d:4b:f1:79:7a id 00:00:00:00:00:00 priority 32768 hellotime 2 fwddelay 15 maxage 20 holdcnt 6 proto rstp maxaddr 100 timeout 1200 root id 00:00:00:00:00:00 priority 0 ifcost 0 port 0 Ekkor létrejön a hálózati hídhoz tartozó felület és véletlenszerûen generálódik hozzá egy Ethernetes cím. A maxaddr és a timeout paraméterek vezérlik, hogy a híd mennyi MAC-címet tartson meg a keretek továbbításáért felelõs táblázatban és mennyi másodperc után töröljön automatikusan egy bejegyzést a legutolsó használat után. A többi paraméter a feszítõfa mûködését irányítja. Vegyük fel a hídhoz tartozó hálózati tagfelületeket. A híd csak akkor fog a tagfelületek között csomagokat továbbküldeni, amikor a híd és a tagok is up állapotban vannak: &prompt.root; ifconfig bridge0 addm fxp0 addm fxp1 up &prompt.root; ifconfig fxp0 up &prompt.root; ifconfig fxp1 up A híd most már átküldi az Ethernet kereteket a fxp0 és fxp1 felületek között. Az iméntiekkel megegyezõ konfigurációt az /etc/rc.conf állományban így alakíthatjuk ki: cloned_interfaces="bridge0" ifconfig_bridge0="addm fxp0 addm fxp1 up" ifconfig_fxp0="up" ifconfig_fxp1="up" Ha a hídhoz IP-címet is rendelni akarunk, akkor inkább magánál a hídnál adjuk meg, ne a tagoknál. Ezt statikusan vagy DHCP használatával is megtehetjük: &prompt.root; ifconfig bridge0 inet 192.168.0.1/24 A hídhoz IPv6 címet is hozzá tudunk rendelni. Tûzfalazás tûzfalak Ha engedélyezzük a csomagszûrést, a hídon áthaladó csomagok elõször a küldõ felület érkezési oldalára kerülnek, majd a hídra, végül a megfelelõ irányban levõ felület küldési oldalára. Bármelyik fázis letiltható. Amikor a csomagok áramlásának iránya fontos számunkra, akkor jobban járunk, ha nem magára a hídra, hanem csak a tagfelületekre állítjuk be a tûzfalat. A híd számos módosítható beállítással rendelkezik a nem-IP és ARP csomagok átküldésére, valamint arra, hogy az IPFW tûzfal adatkapcsolati réteg szintjén mûködhessen. Az &man.if.bridge.4; man oldal ennek részleteit tárja fel. Feszítõfák A híd meghajtója a gyors feszítõfa protokollt (Rapid Spanning Tree Protocol, RSTP avagy 802.1w) valósítja meg, ami visszafelé kompatibilis a korábban említett feszítõfa protokollal. A feszítõfákat a hálózati topológiában felbukkanó hurkok észlelésére és eltávolítására alkalmazzák. Az RSTP azonban a hagyományos STP-nél valamivel gyorsabb konvergenciát ígér, mivel itt a szomszédos switch-ek kicserélik egymás között az adataikat, és így újabb hurkok létrehozása nélkül képesek viszonylag gyorsan egyik állapotból átváltani a másikba. Az alábbi táblázat a támogatott mûködési módokat láthatjuk: Operációs rendszer STP módok Alapértelmezés &os; 5.4—&os; 6.2 STP STP &os; 6.3+ RSTP vagy STP STP &os; 7.0+ RSTP vagy STP RSTP A tagfelületeken az stp paranccsal tudjuk engedélyezni a feszítõfák használatát. Az fxp0 és fxp1 felületeket összekötõ hídfelület esetében tehát így: &prompt.root; ifconfig bridge0 stp fxp0 stp fxp1 bridge0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> metric 0 mtu 1500 ether d6:cf:d5:a0:94:6d id 00:01:02:4b:d4:50 priority 32768 hellotime 2 fwddelay 15 maxage 20 holdcnt 6 proto rstp maxaddr 100 timeout 1200 root id 00:01:02:4b:d4:50 priority 32768 ifcost 0 port 0 member: fxp0 flags=1c7<LEARNING,DISCOVER,STP,AUTOEDGE,PTP,AUTOPTP> port 3 priority 128 path cost 200000 proto rstp role designated state forwarding member: fxp1 flags=1c7<LEARNING,DISCOVER,STP,AUTOEDGE,PTP,AUTOPTP> port 4 priority 128 path cost 200000 proto rstp role designated state forwarding Láthatjuk, hogy a híd a feszítõfában megkapta a 00:01:02:4b:d4:50-es azonosítót és a 32768-as prioritást. Mivel root id értéke is ugyanez, elmondhatjuk, hogy ez a fa gyökereként funkcionáló híd. Ha a hálózaton már valahol létezik egy másik híd: bridge0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> metric 0 mtu 1500 ether 96:3d:4b:f1:79:7a id 00:13:d4:9a:06:7a priority 32768 hellotime 2 fwddelay 15 maxage 20 holdcnt 6 proto rstp maxaddr 100 timeout 1200 root id 00:01:02:4b:d4:50 priority 32768 ifcost 400000 port 4 member: fxp0 flags=1c7<LEARNING,DISCOVER,STP,AUTOEDGE,PTP,AUTOPTP> port 4 priority 128 path cost 200000 proto rstp role root state forwarding member: fxp1 flags=1c7<LEARNING,DISCOVER,STP,AUTOEDGE,PTP,AUTOPTP> port 5 priority 128 path cost 200000 proto rstp role designated state forwarding A root id 00:01:02:4b:d4:50 priority 32768 ifcost 400000 port 4 sor mutatja, hogy a fa gyökerét képezõ híd most a 00:01:02:4b:d4:50 azonosítóval rendelkezik, és ezt a hidat 400000-res költséggel éri el a port 4 (a 4. porton) keresztül, amely jelen esetben az fxp0 felület. Komolyabb hidak építése A forgalom áramlásának átszerkesztése A hidak támogatják az ún. megfigyelési módot, ahol a csomagokat a &man.bpf.4; feldolgozásuk után eldobja, így nem folytatódik a feldolgozásuk vagy nem haladnak tovább. Ennek kihasználásával a két vagy több felületen érkezõ adatokat egyetlen &man.bpf.4; folyammá tudjuk alakítani. Ez olyan hálózati csapok forgalmának átszerkesztésében hasznos, ahol a két különbözõ felületen keresztül küldjük ki az RX/TX (fogadás/küldés) jeleket. Az alábbi paranccsal tudjuk megoldani, hogy négy felületrõl érkezõ adatot legyünk képesek egyetlen folyamként olvasni: &prompt.root; ifconfig bridge0 addm fxp0 addm fxp1 addm fxp2 addm fxp3 monitor up &prompt.root; tcpdump -i bridge0 Feszítõ portok A hídhoz befutó Ethernet keretek mindegyikérõl készül egy másolat, ami egy megadott feszítõ porton keresztül megy tovább. Hidanként végtelen számú ilyen feszítõ port létezhet, és ha egy felületet feszítõ portnak adtunk meg, akkor hagyományos portként már nem használhatjuk. Ez leginkább akkor hasznos, amikor passzívan akarjuk megfigyelni a híddal rendelkezõ hálózatot a híd valamelyik feszítõ portjára csatlakozó géprõl. Küldessük az összes keretrõl egy másolatot az fxp4 felületre: &prompt.root; ifconfig bridge0 span fxp4 Privát felületek A privát felületek (private interface) csak más privát felületek felé küldenek tovább adatot. Így feltétel nélkül tudjuk korlátozni a forgalmat, és sem Ethernet keretek, sem pedig ARP nem megy keresztül rajtuk. Ha viszont szelektíven akarjuk korlátozni a forgalmat, akkor helyette használjunk tûzfalat. Tapadós felületek Ha a híd egyik tagfelületét tapadósnak (sticky) adjuk meg, akkor a dinamikusan megtanult címek bejegyzései a gyorsítótárba kerülésük után állandósulnak. A tapadós bejegyzések soha nem évülnek el vagy cserélõdnek le, még abban az esetben sem, ha utána az adott címet egy másik felületrõl látjuk. Így a továbbításra vonatkozó táblázatot nem kell elõre feltöltenünk, és a híd egyik oldalán meglátott kliensek nem képesek átvándorolni egy másik hálózati szegmensbe. Másik ilyen példa a tapadós címek használatára az lehetne, amikor a hidat VLAN-nal kombináljuk, és így egy olyan útválasztót hozunk létre, ahol az ügyfeleink az IP-címtartomány pocséklása nélkül zárhatóak el egymástól. Tegyük fel, hogy az A-ugyfel a vlan100, és a B-ugyfel a vlan101 felületen csatlakozik. A híd IP-címe 192.168.0.1, amely maga is egy internet felé mutató útválasztó. &prompt.root; ifconfig bridge0 addm vlan100 sticky vlan100 addm vlan101 sticky vlan101 &prompt.root; ifconfig bridge0 inet 192.168.0.1/24 Mind a két kliens a 192.168.0.1 címet látja alapértelmezett átjáróként, és mivel a híd gyorsítótára tapadós bejegyzéseket tartalmaz, a MAC-címeik meghamisításával nem tudják elcsípni a másikuk forgalmát. A VLAN-ok közti bárminemû kommunikációt privát felületek létrehozásával akadályozzuk meg (vagy egy tûzfallal): &prompt.root; ifconfig bridge0 private vlan100 private vlan101 Ezzel a megoldással az ügyfeleinket teljesen elszigeteljük egymástól úgy, hogy közben az egész /24 címtartomány külön alhálózatok kialakítása nélkül kiosztható. Címek korlátozása Le tudjuk korlátozni az egy felület mögül küldeni képes egyedi MAC-címeket. Amikor ezen a határon felül érkeznek ismeretlen feladótól csomagok, egészen addig eldobjuk ezeket, amíg egy korábban már regisztrált bejegyzést a rendszer ki nem töröl vagy ki nem veszünk a gyorsítótárból. A következõ példában az vlan100 felületen csatlakozó A-ugyfel számára korlátozzuk le 10-re az Ethernet eszközök számát: &prompt.root; ifconfig bridge0 ifmaxaddr vlan100 10 SNMP felügyelet A hidak és az STP paraméterei az alap &os; rendszerben megtalálható SNMP démonnal felügyelhetõek. A hídhoz exportált felügyeleti információk (Management Information Base, MIB) megfelelnek az IETF által elõírt szabványoknak, így akár tetszõleges SNMP kliens vagy bármilyen más felügyeleti szoftver alkalmas az olvasásukra. A hidat mûködtetõ gépen az /etc/snmp.config állományban engedélyezzük a begemotSnmpdModulePath."bridge" = "/usr/lib/snmp_bridge.so" sort és indítsuk el a bsnmpd démont. Itt még szükség lehet más beállítások, például a közösségek nevének (community name) vagy a hozzáférési listák (access list) módosítására is. Ezzel kapcsolatban a &man.bsnmpd.1; és az &man.snmp.bridge.3; man oldalakat lapozzuk fel. A következõ példában a Net-SNMP nevû szoftver (net-mgmt/net-snmp) fogjuk használni a híd elérésére, de ugyanerre a net-mgmt/bsnmptools port is alkalmas. Az SNMP klienst használó gépen egészítsük ki az $HOME/.snmp/snmp.conf állományt a híd felügyeleti információinak importálásával az Net-SNMP rendszerébe: mibdirs +/usr/share/snmp/mibs mibs +BRIDGE-MIB:RSTP-MIB:BEGEMOT-MIB:BEGEMOT-BRIDGE-MIB Az IETF BRIDGE-MIB (RFC 4188) használatán keresztül így tudjuk elindítani egy híd felügyeletét: &prompt.user; snmpwalk -v 2c -c public bridge1.example.com mib-2.dot1dBridge BRIDGE-MIB::dot1dBaseBridgeAddress.0 = STRING: 66:fb:9b:6e:5c:44 BRIDGE-MIB::dot1dBaseNumPorts.0 = INTEGER: 1 ports BRIDGE-MIB::dot1dStpTimeSinceTopologyChange.0 = Timeticks: (189959) 0:31:39.59 centi-seconds BRIDGE-MIB::dot1dStpTopChanges.0 = Counter32: 2 BRIDGE-MIB::dot1dStpDesignatedRoot.0 = Hex-STRING: 80 00 00 01 02 4B D4 50 ... BRIDGE-MIB::dot1dStpPortState.3 = INTEGER: forwarding(5) BRIDGE-MIB::dot1dStpPortEnable.3 = INTEGER: enabled(1) BRIDGE-MIB::dot1dStpPortPathCost.3 = INTEGER: 200000 BRIDGE-MIB::dot1dStpPortDesignatedRoot.3 = Hex-STRING: 80 00 00 01 02 4B D4 50 BRIDGE-MIB::dot1dStpPortDesignatedCost.3 = INTEGER: 0 BRIDGE-MIB::dot1dStpPortDesignatedBridge.3 = Hex-STRING: 80 00 00 01 02 4B D4 50 BRIDGE-MIB::dot1dStpPortDesignatedPort.3 = Hex-STRING: 03 80 BRIDGE-MIB::dot1dStpPortForwardTransitions.3 = Counter32: 1 RSTP-MIB::dot1dStpVersion.0 = INTEGER: rstp(2) A példában látszik, hogy a dot1dStpTopChanges.0 értéke kettõ, ami arra utal, hogy az STP híd topológiája kétszer változott. A topológia változása pedig azt jelenti, hogy a hálózaton belül egy vagy több link állapota megváltozott vagy egyszerûen meghibásodott és ezért egy új fát kellett számolni. A dot1dStpTimeSinceTopologyChange.0 érték adja meg, hogy ez pontosan mikor is történt. Több híd felületének felügyeletéhez a belsõ BEGEMOT-BRIDGE-MIB parancsot is használhatjuk: &prompt.user; snmpwalk -v 2c -c public bridge1.example.com enterprises.fokus.begemot.begemotBridge BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeBaseName."bridge0" = STRING: bridge0 BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeBaseName."bridge2" = STRING: bridge2 BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeBaseAddress."bridge0" = STRING: e:ce:3b:5a:9e:13 BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeBaseAddress."bridge2" = STRING: 12:5e:4d:74:d:fc BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeBaseNumPorts."bridge0" = INTEGER: 1 BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeBaseNumPorts."bridge2" = INTEGER: 1 ... BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeStpTimeSinceTopologyChange."bridge0" = Timeticks: (116927) 0:19:29.27 centi-seconds BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeStpTimeSinceTopologyChange."bridge2" = Timeticks: (82773) 0:13:47.73 centi-seconds BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeStpTopChanges."bridge0" = Counter32: 1 BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeStpTopChanges."bridge2" = Counter32: 1 BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeStpDesignatedRoot."bridge0" = Hex-STRING: 80 00 00 40 95 30 5E 31 BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeStpDesignatedRoot."bridge2" = Hex-STRING: 80 00 00 50 8B B8 C6 A9 Így tudjuk megadni, hogy a hidat mib-2.dot1dBridge részfán keresztül akarjuk megfigyelni: &prompt.user; snmpset -v 2c -c private bridge1.example.com BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeDefaultBridgeIf.0 s bridge2 Andrew Thompson Írta: Linkek összefûzése és hibatûrése lagg failover fec lacp loadbalance roundrobin Bevezetés A &man.lagg.4; felület lehetõvé teszi, hogy több hálózati felületet egyetlen virtuális felületként fûzzünk össze, és ezzel egy hibatûrõ és nagysebességû összeköttetést alakítsunk ki. Mûködési módok failover Csak az elsõdlegesként kijelölt porton keresztül fogad és küld adatokat. Amikor ez az elsõdleges port elérhetetlenné válik, a következõ aktív portot fogja használni. Az elsõként felvett felület válik automatikusan az elsõdleges porttá, és az utána felvett összes többit pedig csak hiba esetén használjuk. fec A Cisco EtherChannel technológia támogatása. Ez egy statikus beállítás, és nem egyezteti az összefûzést a többiekkel vagy a linkek felügyeletéhez nem vált kereteket. Ha a switch támogatja az LACP használatát, akkor inkább azt válasszuk. A kimenõ forgalmat a fejlécekben szereplõ protokollok alapján számolt hasítókóddal próbálja szétosztani az aktív portok között, és tetszõleges aktív porton fogad beérkezõ adatokat. Az említett hasítókódban egy Ethernetes forrás- és célcím szerepel, valamint ha elérhetõ, akkor egy VLAN címke, illetve az IPv4/IPv6 forrás- és célcím. lacp Az IEEE 802.3ad Link Aggregation Control Protocol (LACP) és a Marker Protcol támogatása. Az LACP megpróbálja egyeztetni a többi géppel az összefûzhetõ linkeket egy vagy több csoportban (Link Aggregated Group, LAG). Mindegyik ilyen csoportban ugyanolyan sebességû portokat találunk, full-duplex mûködési módban. A forgalmat így a legnagyobb összsebességgel rendelkezõ csoportban megtalálható portok között osztja el, ami a legtöbb esetben az összes portot magában foglaló csoport. A fizikai konnektivitás megváltozása esetén a linkek összefûzõdése igen gyorsan alkalmazkodik az új konfigurációhoz. A kimenõ forgalmat az aktív portok között osztja szét fejlécekben szereplõ protokollok alapján számolt hasítókóddal, és bármelyik aktív portról fogad bejövõ forgalmat. A hasítókódban megtalálható az Ethernetes forrás- és célcím, valamint ha elérhetõ, akkor a VLAN címke, illetve az IPv4/IPv6 forrás- és célcímek. loadbalance Ez a fec mód másik neve. roundrobin A kimenõ forgalmat egy körkörös (Round Robin) elvû ütemezõvel osztja szét az aktív portok között és tetszõleges aktív portról fogad bejövõ forgalmat. Ez a mûködési mód megsérti az Ethernet keretek rendezését és csak nagy körültekintés mellett alkalmazzuk. Példák LACP alapú összefûzés egy Cisco switch-csel Ebben a példában egy &os;-s gép két felületét kapcsoljuk össze switch-csel egy egyszerû terhelés-kiegyenlítéssel és hibatûréssel beállított linken keresztül. Mivel az Ethernet keretek sorrendje döntõ fontosságú, ezért a két állomás között egyazon fizikai linken zajló forgalom maximális sebességét az adott felület kapacitása korlátozza. A küldési algoritmus a lehetõ legtöbb információ alapján próbálja egymástól megkülönböztetni a forgalmakat és elosztani ezeket a rendelkezésre álló felületek között. A Cisco switch-en vegyünk fel ezeket a felületeket egy csoportba (channel group): interface FastEthernet0/1 channel-group 1 mode active channel-protocol lacp ! interface FastEthernet0/2 channel-group 1 mode active channel-protocol lacp ! A &os;-s gépen pedig hozzunk létre a lagg felületet: &prompt.root; ifconfig lagg0 create &prompt.root; ifconfig lagg0 up laggproto lacp laggport fxp0 laggport fxp1 Ellenõrizzük a felület állapotát az ifconfig parancs meghívásával. Az ACTIVE, vagyis aktív állapotú portok az összefûzéshez kialakított csoport azon tagjai, amelyeknél felépült a kapcsolat a távoli switch felé és készen állnak a küldésre és fogadásra. Ha az &man.ifconfig.8; programtól részletesebb kimenetet kérünk, akkor láthatjuk a csoportok azonosítóit is: lagg0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> metric 0 mtu 1500 options=8<VLAN_MTU> ether 00:05:5d:71:8d:b8 media: Ethernet autoselect status: active laggproto lacp laggport: fxp1 flags=1c<ACTIVE,COLLECTING,DISTRIBUTING> laggport: fxp0 flags=1c<ACTIVE,COLLECTING,DISTRIBUTING> A switch-en is látni fogjuk, hogy mely portjai aktívak. Pontosabb részleteket a show lacp neighbor detail paranccsal kapunk. switch# show lacp neighbor Flags: S - Device is requesting Slow LACPDUs F - Device is requesting Fast LACPDUs A - Device is in Active mode P - Device is in Passive mode Channel group 1 neighbors Partner's information: LACP port Oper Port Port Port Flags Priority Dev ID Age Key Number State Fa0/1 SA 32768 0005.5d71.8db8 29s 0x146 0x3 0x3D Fa0/2 SA 32768 0005.5d71.8db8 29s 0x146 0x4 0x3D A hibatûrés beállítása A hibatûrési mód arra alkalmas, hogy amikor az elsõdleges porton elvesztjük a kapcsolatot, helyette egy másik felület használatára tudunk áttérni. &prompt.root; ifconfig lagg0 create &prompt.root; ifconfig lagg0 up laggproto failover laggport fxp0 laggport fxp1 lagg0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> metric 0 mtu 1500 options=8<VLAN_MTU> ether 00:05:5d:71:8d:b8 media: Ethernet autoselect status: active laggproto failover laggport: fxp1 flags=0<> laggport: fxp0 flags=5<MASTER,ACTIVE> A forgalom kezdetben az fxp0 felületen keresztül érkezik és távozik. Ha az fxp0 felületen valamiért megszakadna a kapcsolat, helyette az fxp1 lesz az aktív link. Ha késõbb helyreáll a kapcsolat az elsõdleges felületen, akkor újra az lesz aktív link. Jean-François Dockès Frissítette: Alex Dupre Átdolgozta és javította: Lemez nélküli mûködés lemez nélküli munkaállomás lemez nélküli mûködés A &os; képes hálózaton keresztül elindulni és helyi lemez nélkül egy NFS szerver által megosztott állományrendszer csatlakoztatásával mûködni. Ehhez a szabványos konfigurációs állományok módosításán kívül semmi másra nincs szükségünk. Egy ilyen rendszert viszonylag könnyû beállítani, mivel az összes hozzávaló szinte készen elérhetõ: Rögtön adott legalább két módszer, ha a rendszermagot hálózaton keresztül akarjuk betölteni: PXE: az &intel; által fejlesztett Preboot eXecution Environment (indítás elõtti végrehajtási környezet) nevû rendszer a hálózati kártyákba vagy alaplapokba épített ROM segítségével teszi lehetõvé az intelligens rendszerindítást. A &man.pxeboot.8; man oldalán olvashatunk errõl részletesebben. Az Etherboot port (net/etherboot) olyan ROM-ba programozható kódot készít, amellyel rendszermagokat tudunk hálózaton keresztül betölteni. Ez a kód egyaránt felhasználható egy hálózati rendszerindító PROM beégetéséhez, vagy betölthetõ a helyi floppy (esetleg merev)lemezrõl, illetve &ms-dos; rendszer alól. Elég sok hálózati kártya támogatja ezt a módot. Egy mintaszkript (/usr/share/examples/diskless/clone_root) is próbálja megkönnyíteni a szerveren a munkaállomás rendszerindító állományrendszerének létrehozását és karbantartását. Ezt a szkriptet valószínûleg némileg módosítani kell, de így is sokat segít az elindulásban. Az /etc könyvtárban található szabványos rendszerindításhoz használt állományok, amelyekkel a lemez nélküli indulást lehet detektálni és segíteni. A lapozás, amennyiben szükséges, NFS vagy helyi lemez segítségével oldható meg. Számos módon állíthatunk be egy lemez nélküli munkaállomást. Rengeteg részbõl tevõdik össze, és ezek legtöbbje remekül testreszabható az igényeinknek. A továbbiakban egy teljes rendszer összeállításának lehetséges variációit ismertetjük, különös hangsúlyt fektetünk arra, hogy egyszerûek és a hagyományos &os; indítószkriptekkel kompatibilisek maradjanak. A bemutatandó rendszer a következõ jellemzõkkel bír: A lemez nélküli munkaállomások megosztott / és /usr állományrendszereket használnak. A rendszer indításához használt gyökér állományrendszer a szabvány &os;-s gyökér (ez általában a szerveré), ahol néhány állományt felülírtunk a lemez nélküli mûködéshez vagy azért, mert egyszerûen az adott munkaállomáshoz tartozik. A gyökér azon részeit, amelyeket írhatóvá kívánunk tenni, &man.md.4; alapú állományrendszerekkel lapoljuk felül. Ilyenkor azonban bármilyen rajtuk ejtett változtatás a rendszer újraindításával elveszik. A rendszermagot vagy az Etherboot vagy a PXE használatával küldessük át és töltsük be, mivel egyes helyzetekben ezekre szükség lesz. A bemutatott rendszer nem biztonságos. Helyezzük a hálózatunk egy jól védett részére, és a többi gép ne tekintse megbízhatónak. A szakaszban szereplõ összes információt a &os; 5.2.1-RELEASE változatával teszteltük. Háttérinformációk A lemez nélküli munkaállomások beállítása egyszerre adja magát és könnyen is elvéthetõ. Az elkövetett hibákat olykor számos okból kifolyólag nehéz felismerni. Például: A fordítási idõben megadott beállítások mást eredményeznek futási idõben. A hibaüzenetek gyakran titokzatosak vagy esetleg teljesen el is maradnak. Ezért ha valamennyire tisztában vagyunk a háttérben zajló folyamatokkal, akkor sokkal több eséllyel leszünk képesek megoldani a menet közben felmerülõ problémákat. A rendszernek a sikeres felkapaszkodáshoz több mûveletet is végre kell hajtania: A gépnek szüksége van olyan induló paraméterekhez, mint például az IP-cím, a végrehajtható állomány neve, a szerver neve, a gyökér elérési útja. Ezeket a DHCP vagy a BOOTP protokollok használatával adhatjuk meg. A DHCP a BOOTP kompatibilis kiterjesztése, ezért ugyanazokat a portokat és alapvetõ csomagformátumot alkalmazza. A rendszerüket kizárólag BOOTP használatával is beállíthatjuk. A &man.bootpd.8; szerver az alap &os; rendszer része. A DHCP azonban rengeteg elõnnyel rendelkezik a BOOTP protokollal szemben (áttekinthetõbb konfigurációs állományok, a PXE használatának lehetõsége, illetve sok minden más, ami nem csak a lemez nélküli mûködéshez kellhet), ezért itt alapvetõen egy DHCP alapú konfigurációt mutatunk be, de ahol megoldható, megemlítjük a &man.bootpd.8; esetén alkalmas példákat is. A mintaként szolgáló konfiguráció az ISC DHCP szoftvercsomagot használja (a tesztszerverre ennek a 3.0.1.r12 verzióját telepítetük fel). A gépnek egy vagy több programot kell a saját memóriájába áttöltenie. Erre vagy a TFTP vagy pedig az NFS alkalmas. A TFTP és az NFS között sok helyen fordítási idõben tudunk választani. Gyakori hibaforrás a protokollhoz rosszul megadott állománynevek használata: a TFTP általában az összes állományt a szerverrõl egyetlen könyvtárból tölti át, ezért arra számít, hogy a neveiket ehhez viszonyítva adjuk meg. Az NFS használata során azonban abszolút elérési utakat kell megadnunk. A rendszer indítását lehetõvé tevõ közbensõ programokat és a rendszermagot valahogy inicializálni kell és elindítani. Ezen a területen több fontos változat kapott helyet: A PXE a &man.pxeboot.8; kódját fogja betölteni, ez lényegében a &os; betöltõ harmadik fokozatának egy módosított változata. A &man.loader.8; a mûködéséhez szükséges paramétereket a rendszer indításakor kapja meg, majd a vezérlés átadása elõtt ezeket a rendszermag környezetében hagyja. Ebben az esetben akár a GENERIC rendszermag is használható. Az Etherboot kevesebb elõkészítéssel közvetlenül magát a rendszermagot tölti be. Ehhez azonban egy saját rendszermagot kell építeni, külön beállításokkal. A PXE és az Etherboot egyaránt jól használható. Mivel azonban a rendszermagok általában a &man.loader.8; kódjára hagyják a munka legnagyobb részét, ezért ahol lehetséges, a PXE megoldását érdemes alkalmazni. Tehát ha az alaplapi BIOS és a hálózati kártya is támogatja a PXE használatát, akkor válasszunk inkább azt. Végezetül a gépnek valamilyen módon hozzá kell tudnia férnie az állományrendszerekhez. Erre többnyire az NFS jöhet szóba. A további részleket lásd a &man.diskless.8; man oldalon. Beállítási útmutató Beállítás a <application>ISC DHCP</application> használatával DHCP lemez nélküli mûködés Az ISC DHCP szervere képes a BOOTP és DHCP kéréseket is megválaszolni. Az ISC DHCP 3.0 nem az alaprendszer része, ezért a használatához elõször telepítenünk kell a net/isc-dhcp3-server portot vagy a neki megfelelõ csomagot. Ahogy feltelepítettük, le kell futtatnunk az ISC DHCP konfigurációs állományát (ezt általában /usr/local/etc/dhcpd.conf néven találjuk meg). A most következõ, megjegyzésekkel kiegészített példában egy margaux nevû gép az Etherboot, valamint egy corbieres nevû gép PXE használatával akar kapcsolódni: default-lease-time 600; max-lease-time 7200; authoritative; option domain-name "minta.com"; option domain-name-servers 192.168.4.1; option routers 192.168.4.1; subnet 192.168.4.0 netmask 255.255.255.0 { use-host-decl-names on; option subnet-mask 255.255.255.0; option broadcast-address 192.168.4.255; host margaux { hardware ethernet 01:23:45:67:89:ab; fixed-address margaux.minta.com; next-server 192.168.4.4; filename "/data/misc/kernel.diskless"; option root-path "192.168.4.4:/data/misc/diskless"; } host corbieres { hardware ethernet 00:02:b3:27:62:df; fixed-address corbieres.minta.com; next-server 192.168.4.4; filename "pxeboot"; option root-path "192.168.4.4:/data/misc/diskless"; } } Ez a beállítás arra utasítja a dhcpd démont, hogy a lemez nélküli gép hálózati neveként a host deklarációban megadott értéket küldje el. Ezt úgyis meg lehet csinálni, hogy felvesszünk egy option host-name margaux részt a host deklarációk közé. A next-server direktíva a betöltõ vagy a rendszermag betöltéséért felelõs TFTP vagy NFS szervert jelöli ki (alapértelmezés szerint ez megegyezik a DHCP szerverrel). A filename direktíva azt az állományt adja meg, amelyet az Etherboot vagy a PXE a következõ végrehajtási lépésben betölt. Ezt a kiválasztott átviteli módnak megfelelõen kell megadni. Az Etherboot lefordítható az NFS vagy a TFTP használatával is. A &os; port alapból az NFS támogatását tartalmazza. A PXE a TFTP protokollt használja, ezért itt relatív állományneveket adunk meg (ez persze a TFTP szerver beállításaitól függ, de általában ez a jellemzõ). Sõt, a PXE a pxeboot állományt tölti be, nem is a rendszermagot. Léteznek további érdekes lehetõségek is, mint például a pxeboot állomány betöltése a &os; CD-jén található /boot könyvtárból (mivel a &man.pxeboot.8; a GENERIC rendszermagot képes betölteni, ezért a PXE használatával akár egy távoli CD-meghajtóról is indíthatjuk a rendszert). A root-path opció a rendszer indításához használt gyökér állományrendszert nevezi meg, amelyet többnyire az NFS jelölési módszere szerint kell megadni. A PXE használata során el lehet hagyni a gép IP-címét egészen addig, amíg nem engedélyezzük a rendszermagban a BOOTP beállítást. Az NFS szerver ekkor megegyzik a TFTP szerverrel. Beállítás a BOOTP használatával BOOTP lemez nélküli mûködés Itt a bootpd (egyetlen kliensre korlátozott) beállítását láthatjuk. Ezt az /etc/bootptab állományba tegyük. Ne feledjük, hogy a BOOTP használatához az Etherboot portot a NO_DHCP_SUPPORT beállítással kell fordítanunk, miközben a PXE esetében kell a DHCP. Egyébként a bootpd egyedüli nyilvánvaló elõnye csupán annyi, hogy az alaprendszer része. .def100:\ :hn:ht=1:sa=192.168.4.4:vm=rfc1048:\ :sm=255.255.255.0:\ :ds=192.168.4.1:\ :gw=192.168.4.1:\ :hd="/tftpboot":\ :bf="/kernel.diskless":\ :rp="192.168.4.4:/data/misc/diskless": margaux:ha=0123456789ab:tc=.def100 A rendszer elõkészítése az <application>Etherboot</application> számára Etherboot Az Etherboot honlapján találhatunk egy minden részletre kiterjedõ dokumentációt (angolul), amely elsõsorban ugyan a Linux típusú rendszerek számára íródott, de ettõl függetlenül még hasznos információkat tartalmaz. A továbbiakban csak annyit szeretnénk körvonalazni, hogy az Etherboot miként bírható mûködésre &os; rendszerekkel. Elõször telepítenünk kell a net/etherboot csomagot vagy portot. Az Etherboot beállítását (vagyis a TFTP használatának megadását az NFS helyett) az Etherboot forrását tartalmazó könyvtárban található Config állomány megfelelõ átírásával tudjuk megtenni. Itt most floppyról fogjuk indítani a rendszert. A többi módszerrel (PROM vagy &ms-dos; program) kapcsolatban olvassuk el az Etherboot dokumentációját. A rendszerindító lemez elkészítéséhez tegyünk egy lemezt annak a gépnek a meghajtójába, ahová az Etherboot felkerült. Váltsunk az Etherboot könyvtárán belül az src alkönyvtárba és gépeljük be: &prompt.root; gmake bin32/eszköztípus.fd0 Az eszköztípus a lemez nélküli munkaállomás Ethernet kártyájától függ. Az ugyanebben a könyvtárban található NIC állományból tudjuk kiolvasni, hogy az adott kártyához melyik eszköztípus tartozik. A rendszer indítása <acronym>PXE</acronym> használatával Alapértelmezés szerint a &man.pxeboot.8; betöltõ a rendszermagot NFS-en keresztül tölti be. Ha az /etc/make.conf állományban a LOADER_TFTP_SUPPORT beállítást adjuk meg, akkor TFTP támogatással is lefordítható. Ezzel kapcsolatban a /usr/share/examples/etc/make.conf állományban található megjegyzéseket érdemes elolvasnunk. A make.conf állományban még további két másik hasznos opciót is találhatunk a soros vonali konzollal üzemelõ lemez nélküli gépek számára: az egyik a BOOT_PXELDR_PROBE_KEYBOARD, a másik pedig a BOOT_PXELDR_ALWAYS_SERIAL. A gép indításakor úgy tudjuk beüzemelni a PXE használatát, ha a BIOS beállításai között a Boot from network opciót választjuk ki, vagy a gép bekapcsolása után lenyomjuk hozzá a megfelelõ funkcióbillentyût. A <acronym>TFTP</acronym> és <acronym>NFS</acronym> szerverek beállítása TFTP lemez nélküli mûködés NFS lemez nélküli mûködés Ha a PXE vagy az Etherboot a TFTP protokollt használja, akkor az állományszerveren a tftpd démont kell elindítani: Készítsünk egy könyvtárat, ahonnan majd a tftpd küldi az állományokat, például legyen ez a /tftpboot. Vegyük fel a következõ sort az /etc/inetd.conf állományunkba: tftp dgram udp wait root /usr/libexec/tftpd tftpd -l -s /tftpboot A tapasztalat szerint egyes PXE verziók a TFTP TCP alapú változatát használják. Ebben az esetben vegyünk fel még egy második sort is, ahol a dgram udp részt stream tcp-re cseréljük. Mondjuk meg az inetd démonnak, hogy olvassa újra a konfigurációs állományát. Az alábbi parancs megfelelõ mûködéséhez Az sornak szerepelnie kell az /etc/rc.conf állományban: &prompt.root; /etc/rc.d/inetd restart A tftpboot könyvtárat bárhova rakhatjuk a szerveren. Viszont az inetd.conf és dhcpd.conf állományokban ezt ne felejtsük fel megadni. Minden esetben engedélyeznünk kell az NFS használatát és vele együtt exportálni az NFS szerverrõl elérni kívánt állományrendszereket. Az /etc/rc.conf állományba tegyük bele a következõt: nfs_server_enable="YES" Az /etc/exports állományban a lemez nélküli rendszereknek szánt gyökérkönyvtárat tegyük elérhetõvé (a példában írjuk át a kötet csatlakozási pontját és a margaux corbieres helyére állítsuk be a saját lemez nélküli munkaállomásaink neveit: /data/misc -alldirs -ro margaux corbieres Kérjük meg a mountd démont, hogy olvassa újra a konfigurációs állományát. Elõfordulhat azonban, hogy ehhez elõször az NFS szolgáltatást kell engedélyezni az /etc/rc.conf állományból és újraindítani a gépet. &prompt.root; /etc/rc.d/mountd restart Lemez nélküli rendszermag fordítása lemez nélküli mûködés a rendszermag beállításai Ha az Etherboot használata mellett döntünk, akkor a lemez nélküli kliensek számára a rendszermagot a következõ beállítások használatával kell újrafordítani (a megszokottak mellett): options BOOTP # BOOTP-n keresztül kérünk IP-címet és hálózati nevet options BOOTP_NFSROOT # a BOOTP-tõl kapott információk alapján csatoljuk a gyökeret NFS-en keresztül Ezek mellett valószínûleg szükségünk lesz a BOOTP_NFSV3, BOOT_COMPAT és BOOTP_WIRED_TO beállítások megadására is (lásd a NOTES állományt). A beállítások nevei régrõl származnak és némileg félrevezetõek lehetnek, mivel valójában semmit sem változtatnak a rendszermagban levõ DHCP vagy a BOOTP rutinok használatában (egyébként meg lehet adni vagy az egyik vagy a másik protokoll kizárólágos használatát is). Fordítsuk le a rendszermagot (lásd ), és másoljuk a dhcpd.conf állományban megadott helyre. Amikor a PXE protokollt használjuk, a rendszermagot nem fontos az imént felsorolt paraméterekkel fordítanunk (habár ajánlatos). Az engedélyezésükkel több DHCP kérés keletkezik a rendszermag elindulása közben, ezért kisebb a kockázata annak, hogy a &man.pxeboot.8; által bizonyos esetekben megszerzett és az új értékek között valamilyen ellentmondás jön létre. A használatuk egyik elõnye, hogy így mellékhatásként a hálózati nevünket is megkapjuk. Ellenkezõ esetben erre is találnunk kellene valamilyen módot, például fenntartani egy-egy rc.conf állományt minden kliensen. Az Etherboot csak akkor lesz képes betölteni a rendszermagot, ha device hinteket is beépítünk. Ezt a következõ beállítással tudjuk megoldani (errõl bõvebben lásd a NOTES állomány megjegyzéseit): hints "GENERIC.hints" A rendszerindító állományrendszer elõkészítése rendszerindító állományrendszer lemez nélküli mûködés A dhcpd.conf állomány root-path beállításának megfelelõen hozzunk létre a rendszer indítására alkalmas gyökér állományrendszert. Az állományrendszer feltöltése a <command>make world</command> paranccsal Ezzel a módszerrel a DESTDIR könyvtárba pillanatok alatt telepíteni tudunk egy teljes szûz rendszert (és nem csak a rendszerindító állományrendszert). Ehhez mindössze csak annyit kell tenni, hogy lefuttatjuk a következõ szkriptet: #!/bin/sh export DESTDIR=/data/misc/diskless mkdir -p ${DESTDIR} cd /usr/src; make buildworld && make buildkernel cd /usr/src/etc; make distribution Miután végzett, már csak a DESTDIR könyvtárban található /etc/rc.conf és /etc/fstab állományokat kell az igényeinkhez igazítani. A lapozóterület beállítása Amennyiben szükséges, a szerveren található lapozóállományt NFS-en keresztül el tudjuk érni. Lapozás <acronym>NFS</acronym>-sel A rendszermag maga nem támogatja az NFS alapú lapozás engedélyezését a rendszer indításakor. A lapozóállományt ezért a rendszerindító szkripteken keresztül aktiváljuk, amelyekben csatlakoztatunk egy írható állományrendszert, ahol létrehozzuk és engedélyezzük a lapozóállományt. Tetszõleges méretû lapozóállományt például így tudunk készíteni: &prompt.root; dd if=/dev/zero of=/a/lapozóállomány/helye bs=1k count=1 oseek=100000 Az engedélyezéséhez pedig a következõ sort kell felvenni az rc.conf állományba: swapfile=/a/lapozóállomány/helye Egyéb problémák Írásvédett <filename>/usr</filename> használata lemez nélküli mûködés írásvédett /usr Ha a lemez nélküli munkaállomáson X szervert akarunk futtatni, akkor az XDM konfigurációs állományait kicsit módosítanunk kell, mert alapértelmezés szerint a /usr könyvtárban hozza létre a naplókat. Nem &os;-s szerver használata Amikor a rendszer indításához használt állományrendszert nem egy &os; alapú számítógépen tároljuk, akkor elõször ezt egy &os;-s gépen kell elkészíteni, majd a tar vagy cpio segítségével átmásolni a megfelelõ helyre. Ilyen helyzetekben gyakran gondok adódhatnak olyan speciális állományokkal, mint például amelyek a /dev könyvtárban találhatóak, mivel a fõ- és aleszközazonosítók tárolására szánt méret különbözhet. Ezt úgy oldhatjuk meg, ha exportálunk egy könyvtárat a nem &os; alapú szerveren, ezt csatlakoztatjuk a &os;-s gépen, majd a &man.devfs.5; segítségével a eszközleírókat a felhasználó számára észrevétlen módon foglaljuk le. ISDN ISDN Az ISDN technológiai és hardveres hátterérõl sokat megtudhatunk Dan Kegel ISDN-rõl szóló oldalán (angolul). Az ISDN használatát röviden így foglalhatnánk össze: Ha Európában élünk, akkor minden bizonnyal az ISDN kártyákkal foglalkozó szakaszt érdemes elolvasnunk. Ha elsõsorban betárcsázós ISDN-nel szeretnénk csatlakozni az internetre egy internet-szolgáltatón keresztül, akkor a terminál adaptereket tárgyaló szakaszt nézzük meg. A szolgáltatók váltásakor ezzel jár a legtöbb rugalmasság és a legkevesebb probléma. Ha két helyi hálózat összekötésére használjuk, vagy az internethez egy bérelt ISDN vonalon keresztül kapcsolódunk, akkor egy önálló útválasztó vagy hálózati híd beállításában érdemes gondolkodnunk. A költség fontos szerepet játszik az elfogadható megoldás kiválasztásában. A most következõ lehetõségeket a legolcsóbbtól indulva kezdjük el felsorolni egészen a legdrágábbig. Hellmuth Michaelis Készítette: ISDN kártyák ISDN kártyák A &os;-ben megtalálható ISDN implementáció csak a DSS1/Q.931 (más néven Euro-ISDN) szabvány szerint gyártott passzív kártyákat támogatja. Ismer azonban egyes olyan aktív kártyákat is, amelyeknél a firmware további más jelkezelési protokollokat is támogat. Ilyen többek közt az elsõként támogatott Primary Rate (PRI) ISDN kártya. Az isdn4bsd szoftver segítségével kapcsolódni tudunk más ISDN útválasztókhoz IP-n keresztül a nyers HDLC felett, vagy szinkron PPP használatával. Mindezeket a rendszermagban található PPP-re vagy az isppp-re építkezik. &os; alatt egyre több PC-s ISDN kártyához készül el a támogatás, és a visszajelzések azt mutatják, hogy Európában és a világ minden részén sikerrel használják ezeket. A passzív ISDN kártyák közül is leginkább az Infineon (korábban Siemens) gyártmányú ISAC/HSCX/IPAC ISDN chipkészletek támogatottak, de a Cologne chippel rendelkezõ (de csak ISA buszos) ISDN kártyák, a Winbond W6692 chipes PCI buszos kártyák, és a Tiger300/320/ISAC chipkészletek egyes változatai, valamint néhány gyártófüggõ chipkészlettel rendelkezõ kártya, mint például az AVM Fritz!Card PCI V.1.0 és az AVM Fritz!Card PnP is remekül mûködik. Jelenleg a következõ aktív ISDN kártyákat támogatja a rendszer: AVM B1 (ISA és PCI) BRI kártyák és az AVM T1 PCI PRI kártyák. Az isdn4bsd dokumentációját a rendszerünkön belül a /usr/share/examples/isdn/ könyvtárban találhatjuk meg, vagy közvetlenül az isdn4bsd honlapján, ahol több hivatkozást is találunk tippekre, hibajegyzékekre és bõségesebb dokumentációra, például az isdn4bsd saját kézikönyvére. Ha szeretnénk egy másik ISDN protokoll támogatásának kifejlesztésében résztvenni, vagy egy jelenleg még nem támogatott ISDN kártyát használhatóvá tenni, esetleg valamilyen más módon segíteni az isdn4bsd ügyét, vegyük fel a kapcsolatot &a.hm; fejlesztõvel. Az isdn4bsd telepítésével, beállításával és hibaelhárításával kapcsolatos kérdéseinket a &a.isdn.name; levelezési listán tehetjük fel. ISDN terminál adapterek Az ISDN számára olyanok a terminál adapterek, mint a hagyományos telefonvonalak számára a modemek. modem A legtöbb terminál adapter a Hayes-modemek szabványos AT parancskészletét használja, és könnyen be lehet iktatni egy modem helyett. A terminál adapterek alapvetõen ugyanúgy mûködnek, mint a modemek, kivéve, hogy egy átlagos modemnél jóval nagyobb adatátviteli sebességre képesek. Ezért a PPP kapcsolatunkat pontosan ugyanúgy kell beállítani, mint a modemek esetében. Ne felejtsük a soros pont sebességét a maximális értékre állítani. PPP A terminál adapterek használatának egyik legnagyobb elõnye, hogy segítségükkel dinamikus PPP-n keresztül tudunk az internet-szolgáltatónkhoz kapcsolódni. Mivel az IP-címtartomány egyre inkább szûkösebb, a legtöbb szolgáltató nem szívesen oszt ki bárkinek is statikus IP-címet. A legtöbb önálló útválasztó azonban nem képes alkalmazkodni az IP-címek dinamikus kiosztásához. A terminál adapter az elérhetõ lehetõségeket és a kapcsolat stabilitását tekintve teljesen a PPP démontól függ. Emiatt egy &os;-s gépet könnyû modemrõl átállítani az ISDN használatára, ha már egyszer beállítottuk a PPP démont. Ezzel együtt azonban a PPP használata során tapasztalt problémák ugyanúgy ismét felmerülnek. Ha a maximális stabilitásra van szükségünk, akkor a rendszermag PPP beállítását használjuk, és ne a felhasználói PPP megoldást. A &os; hivatalosan az alábbi terminál adaptereket ismeri: Motorola BitSurfer és Bitsurfer Pro Adtran Valószínûleg a többi terminál adapterrel is képes együttmûködni, mivel a terminál adapterek gyártói általában igyekeznek a termékeiket a szabványos modemes AT parancskészletével kompatibilissá tenni. Az igazi probléma a külsõ terminál adapterekkel adódik, mivel, akárcsak a modemek esetében, egy nagyon jó soros kártyát igényelnek. A soros eszközök mûködésének részleteit valamint az aszinkron és szinkron soros portok közti különbségeket a &os; soros hardverekrõl szóló cikkében olvashatjuk. A terminál adaptereken keresztül elérhetõ sebességet a PC-kben található szabványos (aszinkron) soros port 115,2 Kb/mp-re korlátozza, még 128 Kb/mp-es adatátvitelû kapcsolatok esetében is. Az ISDN által nyújtott 128 Kb/mp kihasználásához a terminál adaptert egy szinkron soros kártyával kell összekötnünk. Ne higyjük, hogy egy belsõ terminál adapter megvásárlásával megmenekülünk ettõl a gondtól. A belsõ terminál adapterekbe egyszerûen csak egy sima szabványos PC-s soros portot építettek bele. Mindössze egy soros kábelt és egy konnektort takarítunk meg velük. A terminál adapterhez csatlakozó szinkron kártyák legalább olyan gyorsak, mint egy önálló útválasztó, és egy egyszerû 386-osra épülõ &os; rendszerrel talán még rugalmasabban is kezelhetõek. A terminál adapter plusz szinkron kártya kontra önálló útválasztó kérdése már hitkérdéssé fajult, amirõl igen sokat vitatkoztak szerte a levelezési listákon. A teljes okfejtés elolvasásához az archívum böngészését javasoljuk. Önálló ISDN hálózati hidak és útválasztók ISDN önálló hálózati hidak és útválasztók Az ISDN hidak vagy útválasztók nem egészen a &os; vagy operációs rendszerek területéhez tartoznak. Az útválasztás és a hálózatok hidak alapjainak a számítógépes hálózatokról szóló szakirodalomban járhatunk utána. Ebben a szakaszban a hálózati híd és az útválasztó kifejezéseket egymás szinonímájaként fogjuk használni. Ahogy az olcsóbb ISDN útválasztók és hidak árai egyre jobban csökkennek, ezért egyre inkább népszerûbbé válnak. Az ISDN útválasztó egy apró doboz, amelyet közvetlenül a helyi Ethernet hálózatunkra tudunk csatlakoztatni, és a többi útválasztóhoz vagy hídhoz kapcsolódik. A benne található szoftverrel képes kommunikálni a PPP vagy más egyéb népszerû protokollokon keresztül. Az útválasztó egy szabványos terminál adapternél sokkal nagyobb adatátvitelt tesz lehetõvé, mivel a teljes szinkron ISDN kapcsolatot képes kihasználni. Az ISDN útválasztókkal és hidakkal kapcsolatban az egyik legnagyobb problémát a különbözõ gyártók közti eltérések jelenthetik. Ha egy szolgáltatóhoz akarunk ezen a módon csatlakozni, akkor érdemes elõzetesen egyeztetni az igényeinket velük. Ha két helyi hálózati szegmenst akarunk összekapcsolni, mint például az otthoni és az irodai hálózatot, akkor ez a megoldás jár a legkevesebb karbantartási költséggel. Mivel ekkor mi magunk vásároljuk a kapcsolat mind a két oldalára a felszerelést, biztosak lehetünk benne, hogy az így létrehozott összekötettés mûködni fog. Például, ha egy otthon vagy a vállalat egy fiókjánál levõ gépet akarjuk összekötni az igazgatóság hálózatával, akkor a következõ felállást érdemes követnünk: Egy otthoni vagy egy fiókbeli hálózat 10 Base 2 A hálózat busz topológiájú és 10 Base 2 Ethernetet használ (thinnet). Ha szükséges, akkor az útválasztót egy AUI/10BT adó-vevõvel csatlakoztassuk a hálózati kábelre. ---Sun munkaállomás | ---&os; | ---Windows 95 | az önálló útválasztó | ISDN BRI vonal 10 Base 2 Ethernet Ha az otthoni vagy fiókbeli számítógép az egyedüli, akkor egy keresztkötésû sodrott érpár kábellel akár közvetlenül is csatlakozhatunk az útválasztóhoz. Az igazgatósági iroda vagy egy másik helyi hálózat 10 Base T A hálózat csillag topológiájú, és 10 Base T Ethernet kábelezésû (sodrott érpár). -------Novell szerver | H | | ---Sun | | | U ---&os; | | | ---Windows 95 | B | |___---az önálló útválasztó | ISDN BRI vonal Az ISDN hálózat felépítése A legtöbb útválasztó/híd elõnye, hogy egyszerre 2 egymástól független PPP kapcsolatot tudunk felépíteni velük 2 egymástól független géppel. Ezt a legtöbb terminál adapter nem támogatja, kivéve azok a (általában drága) típusok, amelyek két soros porttal rendelkeznek. Ezt ne tévesszük össze a csatornák nyalábolásával, az MPP-vel és a többivel. Ez nagyon hasznos lehet például olyan esetekben, amikor van egy dedikált ISDN kapcsolatunk az irodában, amelyet ugyan szeretnénk megcsapolni, de nem szeretnénk a másik ISDN vonalat is elrabolni. Az irodában levõ A útválasztó képes a dedikált B csatornájú kapcsolaton (64 Kb/mp) keresztül elérni az internetet, miközben a másik B csatornát ettõl független adatkapcsolatra használja. A második B csatorna így használható betárcsázásra, kitárcsázásra vagy a másik B csatornával együtt dinamikus nyalábolásra (MPP stb.) a nagyobb sávszélesség elérése érdekében. IPX/SPX Az Ethernetes híd nem IP alapú forgalmat is képes továbbítani, ezért rajta keresztül akár IPX vagy SPX és más egyéb protokollokat is használni tudunk. Chern Lee Írta: Hálózati címfordítás Áttekintés natd A &os; hálózati címfordításért felelõs démonprogramja, a &man.natd.8; (Network Address Translation daemon), a beérkezõ nyers IP csomagokat dolgozza fel, és a helyi gépek forráscímét kicserélve visszailleszti ezeket a csomagokat a kimenõ folyamba. A &man.natd.8; mindezt úgy teszi a forrás IP-címekkel és portokkal, hogy amikor az adat visszaérkezik, akkor képes lesz megmondani a csomag eredeti küldõjét és visszaküldeni neki a választ. internet-kapcsolat megosztása NAT A hálózati címfordítást általában az internet-kapcsolatok megosztásánál alkalmazzuk. A hálózat felépítése Az IPv4 világában egyre jobban fogyó IP-címek és az egyre növekvõ számú, nagysebességre vágyó, például kábeles vagy DSL-es fogyasztók miatt az igény is egyre nagyobb az internet-kapcsolatok megosztására. Ha több számítógéppel szeretnénk egyetlen kapcsolaton és egy IP-címen keresztül kapcsolódni az internetre, akkor ehhez a &man.natd.8; tökéletes választás. Az esetek többségében a felhasználók egy kábeles vagy DSL vonalra csatlakoznak, melyhez egyetlen IP-cím tartozik, és ezen a gépen keresztül szeretnék elérni az internetet a helyi hálózaton levõ többi géprõl. Ezt úgy tudjuk elérni, ha az internethez kapcsolódó &os;-s gépet átjárónak állítjuk be. Ebben az átjáróban legalább két hálózati felületnek kell léteznie — az egyikkel az internetes útválasztóhoz, a másikkal pedig a helyi hálózathoz kapcsolódik. A belsõ hálózaton levõ gépek egy hub vagy egy switch segítségével csatlakoznak egymáshoz. Több módon is el tudjuk érni a belsõ hálózatról az internetet egy &os;-s átjárón keresztül. Ebben a példában most csak olyan átjárókkal foglalkozunk, amelyekben legalább két hálózati kártya található. _______ __________ ________ | | | | | | | Hub |-----| B kliens |-----| Útvál. |----- Internet |_______| |__________| |________| | ____|_____ | | | A kliens | |__________| A hálózat felosztása Egy ehhez hasonló beállítás igen gyakori a megosztott internet-kapcsolatok esetében. A helyi hálózat egyik gépe csatlakozik az internetre. A többi gép ezen az átjárón keresztül éri el az internetet. rendszermag beállítása Beállítás A rendszermag beállításait tartalmazó állományban a következõ beállításokat kell megadnunk: options IPFIREWALL options IPDIVERT A fentiek mellett még ezeket a lehetõségeket tudjuk választani: options IPFIREWALL_DEFAULT_TO_ACCEPT options IPFIREWALL_VERBOSE A következõnek kell az /etc/rc.conf állományban lennie: gateway_enable="YES" firewall_enable="YES" firewall_type="OPEN" natd_enable="YES" natd_interface="fxp0" natd_flags="" A gépet átjárónak állítja be. Hatása megegyezik a sysctl net.inet.ip.forwarding=1 parancs kiadásával. A rendszer indításakor engedélyezi az /etc/rc.firewall állományban szereplõ tûzfalszabályok használatát. Egy olyan elõre definiált tûzfalat ad meg, amely alapból mindent beenged. Az /etc/rc.firewall állományban találhatjuk a többi típust. Megadja, hogy melyik felületen továbbítsunk csomagokat az internet felé (ez a felület csatlakozik az internetre). Itt szerepel minden további paraméter, amelyet még az indításkor át kell adnunk a &man.natd.8; démonnak. Amikor megadjuk ezeket a beállításokat az /etc/rc.conf állományban, pontosan ugyanaz történik, mintha a natd -interface fxp0 parancsot adtunk volna ki a rendszer indításakor. Ez tehát manuálisan is elindítható. Ha túlságosan sok paramétert akarunk egyszerre beállítani &man.natd.8; használatához, akkor akár egy külön konfigurációs állományt is megadhatunk. Ebben az esetben a konfigurációs állományt a következõ módon kell megjelölni az /etc/rc.conf állományban: natd_flags="-f /etc/natd.conf" Ekkor a /etc/natd.conf állomány fogja tartalmazni a beállításokat, soronként egyet. Például a következõ szakaszban ez lesz a tartalma: redirect_port tcp 192.168.0.2:6667 6667 redirect_port tcp 192.168.0.3:80 80 A konfigurációs állományról és az opció használatával kapcsolatban olvassuk el a &man.natd.8; man oldalát. A helyi hálózaton mindegyik gépnek az RFC 1918 által megadott privát IP-címterekbõl származó címet kell használnia, és az alapértelmezett átjárónak mindenhol a natd démont futtató gép IP-címét kell megadni. Például a belsõ hálózaton található A és B kliensek IP-címei rendre 192.168.0.2 és 192.168.0.3, míg a &man.natd.8; démont futtató gép belsõ címe 192.168.0.1. Az A és a B kliens alapértelmezett átjáróját a natd gépre, vagyis a 192.168.0.1 címre kell beállítanunk. A natd gép külsõ, avagy internetes felülete semmilyen további módosítást nem igényel a &man.natd.8; mûködéséhez. A portok átirányítása A &man.natd.8; alkalmazásának hátránya, hogy a belsõ hálózatra csatlakozó kliensek az internetrõl nem érhetõek el. Tehát a helyi hálózat kliensei képesek elérni a külvilágot, de az visszafelé már nem igaz. Ez akkor jelent igazából problémát, ha az egyik belsõ kliensen szolgáltatásokat akarunk futtatni. A probléma egyik egyszerû megoldása, ha a natd használatával az internet felõl egyszerûen átirányítunk bizonyos portokat a megfelelõ belsõ kliensre. Például tegyük fel, hogy az A kliens egy IRC szervert, míg a B kliens egy webszervert futtat. Ez akkor fog mûködni, ha a szolgáltatásokhoz tartozó 6667 (IRC) és 80 (web) portokat átirányítjuk a hozzájuk tartozó gépek felé. Ehhez a &man.natd.8; démonnak a paramétert kell átadni. A pontos felírás így néz ki: -redirect_port protokoll célIP:célPORT[-célPORT] [külsõIP:]külsõPORT[-külsõPORT] [távoliIP[:távoliPORT[-távoliPORT]]] A fenti példában tehát ezt kell megadnunk: -redirect_port tcp 192.168.0.2:6667 6667 -redirect_port tcp 192.168.0.3:80 80 Így az egyes külsõ tcp portokat átirányítjuk a belsõ hálózat gépei felé. A paraméternek akár egész porttartományokat is megadhatunk. Például a tcp 192.168.0.2:2000-3000 2000-3000 megadásával az összes 2000-tõl 3000-ig terjedõ port csatlakozását leképezzük az A kliens 2000 és 3000 közti portjaira. Ezek a beállítások a &man.natd.8; közvetlen futtatásakor adhatóak meg, esetleg az /etc/rc.conf állományban az natd_flags="" opció keresztül, vagy egy külön konfigurációs állományban. A többi beállítási lehetõséget a &man.natd.8; man oldalán ismerhetjük meg. A címek átirányítása címátirányítás A címek átirányítása abban az esetben hasznos, amikor több IP-cím áll rendelkezésünkre, de ezek egy géphez tartoznak. Ilyenkor az &man.natd.8; képes a belsõ hálózat egyes gépeihez saját külsõ IP-címet rendelni. A &man.natd.8; a belsõ hálózat kliensei által küldött csomagokban kicseréli a címüket a megfelelõ külsõ IP-címmel, illetve az ezekre a címekre érkezõ forgalmat továbbítja a megfelelõ belsõ kliens irányába. Ezt a megoldást statikus hálózati címfordításnak is nevezzük. Például a 128.1.1.2 és a 128.1.1.3 IP-címek a natd démont futtató átjáróhoz tartoznak. A 128.1.1.1 cím használható a natd alapú átjáró külsõ IP-címeként, miközben a 128.1.1.2 és a 128.1.1.3 címeket a belsõ hálózaton elérhetõ A és B kliensek felé közvetítjük. A felírása tehát a következõ: -redirect_address helyiIP publikusIP helyiIP A helyi hálózaton található kliens saját IP-címe. publikusIP A klienshez tartozó megfelelõ külsõ IP-cím. Az iménti példában a pontos paraméterek ezek lesznek: -redirect_address 192.168.0.2 128.1.1.2 -redirect_address 192.168.0.3 128.1.1.3 A opcióhoz hasonlóan ez is megadható az /etc/rc.conf állományban az natd_flags="" beállításon keresztül vagy egy külön konfigurációs állományban. A címek átirányításával nincs szüksége a portok átirányítására, mivel az adott IP-címhez tartozó összes forgalmat átirányítjuk. A natd démont futtató gépen a külsõ IP-címeket aktiválni kell és a külsõ felületéhez kell rendelni. A &man.rc.conf.5; man oldalon járhatunk utána, hogy mindezt hogyan is tudjuk megcsinálni. Párhuzamos vonali IP (PLIP) PLIP párhuzamos vonali IP PLIP A párhuzamos vonali IP (Parallel Line IP, PLIP) a TCP/IP protokoll használatát valósítja meg párhuzamos porton keresztül. Olyan gépek számára lehet hasznos, amelyekben nincs hálózati kártya, vagy esetleg laptopoknál. Ebben a szakaszban a következõket tárgyaljuk: Párhuzamos (laplink) kábel készítése Két számítógép összekapcsolása a PLIP segítségével Párhuzamos kábel készítése Párhuzamos kábelt a legtöbb számítástechnikai boltban tudunk vásárolni. Ha mégsem tudnánk sehol sem beszerezni, vagy egyszerûen tudni szeretnénk, hogyan lehet ilyet készíteni, akkor az alábbi táblázatban láthatjuk, hogy miként tudunk egy hétköznapi nyomtatókábelt átalakítani a céljainkra. A párhuzamos kábel hálózati használatra alkalmas bekötése A-név A-vég B-vég Leírás Post/Bit DATA0 -ERROR 2 15 15 2 Adat 0/0x01 1/0x08 DATA1 +SLCT 3 13 13 3 Adat 0/0x02 1/0x10 DATA2 +PE 4 12 12 4 Adat 0/0x04 1/0x20 DATA3 -ACK 5 10 10 5 Vál. imp. 0/0x08 1/0x40 DATA4 BUSY 6 11 11 6 Adat 0/0x10 1/0x80 GND 18-25 18-25 Föld -
A PLIP beállítása Elõször is szereznünk kell valahonnan egy laplink kábelt. Ha ez megvan, akkor mind a két gépen ellenõrizzük, hogy a rendszermag tartalmazza az &man.lpt.4; meghajtót: &prompt.root; grep lp /var/run/dmesg.boot lpt0: <Printer> on ppbus0 lpt0: Interrupt-driven port A párhuzamos portnak megszakítással vezéreltnek kell lennie (interrupt driven), és az /boot/device.hints állományban szerepelnie kell nagyjából a következõ soroknak: hint.ppc.0.at="isa" hint.ppc.0.irq="7" Ezután nézzük meg, hogy a rendszermag beállításait tartalmazó állományban megjelenik-e a device plip sor, vagy a plip.ko modul betöltõdött-e. Akármelyik is történt, a párhuzamos hálózati felület most már a rendelkezésünkre áll, és az &man.ifconfig.8; paranccsal ezt meg is tudjuk nézni: &prompt.root; ifconfig plip0 plip0: flags=8810<POINTOPOINT,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 A laplink kábelt csatlakoztassuk mind a két számítógéphez. Mind a két a hálózati felület paramétereit root felhasználóként hangoljuk be. Például, ha az egyikgép nevû gépet akarjuk a másikgép nevû géphez csatlakoztatni: egyikgép <-----> másikgép IP-cím 10.0.0.1 10.0.0.2 Az egyikgép felületét így állítsuk be: &prompt.root; ifconfig plip0 10.0.0.1 10.0.0.2 A másikgép felületét így állítsuk be: &prompt.root; ifconfig plip0 10.0.0.2 10.0.0.1 Ezt követõen már egy mûködõ kapcsolatnak kell felépülnie. Az egyéb részletek kapcsán az &man.lp.4; és az &man.lpt.4; man oldalait nézzük át. Ezt a két gépet vegyük fel az /etc/hosts állományba is: 127.0.0.1 localhost.saját.tartomány localhost 10.0.0.1 egyikgép.saját.tartomány egyikgép 10.0.0.2 másikgép.saját.tartomány A kapcsolat mûködõképességérõl úgy tudunk meggyõzõdni, ha az egyik géprõl megpróbáljuk pingelni a másikat. Például az egyikgép esetében: &prompt.root; ifconfig plip0 plip0: flags=8851<UP,POINTOPOINT,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 10.0.0.1 --> 10.0.0.2 netmask 0xff000000 &prompt.root; netstat -r Routing tables Internet: Destination Gateway Flags Refs Use Netif Expire másikgép egyikgép UH 0 0 plip0 &prompt.root; ping -c 4 másikgép PING másikgép (10.0.0.2): 56 data bytes 64 bytes from 10.0.0.2: icmp_seq=0 ttl=255 time=2.774 ms 64 bytes from 10.0.0.2: icmp_seq=1 ttl=255 time=2.530 ms 64 bytes from 10.0.0.2: icmp_seq=2 ttl=255 time=2.556 ms 64 bytes from 10.0.0.2: icmp_seq=3 ttl=255 time=2.714 ms --- másikgép ping statistics --- 4 packets transmitted, 4 packets received, 0% packet loss round-trip min/avg/max/stddev = 2.530/2.643/2.774/0.103 ms Aaron Kaplan Eredetileg írta: Tom Rhodes Átszervezte és kiegészítette: Brad Davis Tovább bõvítette: Az IPv6 Az IPv6 (másik néven az IPng, vagy a az internet következõ generációs protokollja, IP next generation) a jól ismert IP protokoll (avagy az IPv4) új változata. Hasonlóan a jelenleg mûködõ összes többi BSD rendszerhez, a &os; is tartalmazza a KAME IPv6 referencia implementációt. Ezért ha ezzel szeretnénk kísérletezni, akkor ehhez a &os; minden eszköz biztosít számunkra. Ez a szakasz az IPv6 beállítását és használatát mutatja be. Az 1990-es évek elején az IPv4-es címterek rohamos mértékû kimerülését figyelték meg. Az internet jelenlegi bõvülési üteme mellett két nagyobb aggodalomnak adott okot: A címek elfogyása. Napjainkban efelõl egyre kevesebb a kétség, mivel az RFC 1918 által megfogalmazott privát címterek (10.0.0.0/8, 172.16.0.0/12, és 192.168.0.0/16), valamint a hálózati címfordítás (Network Address Translation, NAT) használata igen elterjedt. Az útválasztási táblázatok méretének növekedése. Ez még manapság is aggasztó. Az IPv6 ezeket és még más egyéb problémákat a következõ módon igyekszik megoldani: A 128 bites címtér használata. Más szóval, elméletben összesen 340 282 366 920 938 463 463 374 607 431 768 211 456 darab címet képes kiosztani. Ez azt jelenti, hogy bolygónk minden egyes négyzetméterére megközelítõleg 6,67 * 10^27 IPv6 típusú cím jut. Az útválasztók a saját táblázataikban csak a hálózatok összevont címeit tárolják el, ezáltal egy átlagos útválasztási táblázatban található bejegyzések száma 8192 alá csökken. Az IPv6 emellett még rengeteg más elõnyös lehetõséget is kínál: A címek automatikus beállítása (lásd RFC 2462) Bárkiküldés (anycast, vagyis egy a sokból) Kötelezõ többesküldés (mandatory multicast) IPsec (IP szintû védelem) Egyszerûsített fejléc Mobil IP IPv6-IPv4 közti átjárhatóság Ha mindezekrõl többet szeretnénk megtudni, akkor erre érdemes továbblépnünk: Az IPv6 áttekintése a playground.sun.com honlapon KAME.net Az IPv6 címek háttere Az IPv6 címeknek több típusa létezik: az egyesküldés (unicast), a bárkiküldés (anycast) és a többesküldés (multicast). Az egyesküldéshez használt címek jól ismert címek. Az így elküldött csomag pontosan ahhoz a felülethez érkezik meg, amelyhez az adott cím tartozik. A bárkiküldéshez használt címek felírásukban tökéletesen megegyeznek az egyesküldés esetével, de valójában felületek egy csoportját címezik. A bárkiküldésre beállított címekre küldött csomagok mindig a(z útválasztó szerinti) legközelebb levõ felülethez érkeznek meg. A bárkiküldést az útválasztók számára találták ki. A többesküldéshez használt címek felületek egy csoportját nevezik meg. A többküldésre beállított címekre érkezõ csomagokat a csoport minden egyes tagja megkapja. Az IPv4 esetében az üzenetszórásra szánt (általában az xxx.xxx.xxx.255 formátumú) címeket az IPv6 esetében többküldést megvalósító címekkel fejezzük ki. Fenntartott IPv6 címek IPv6 cím Az elõtag hossza (bitekben) Leírás Megjegyzés :: 128 bit nem specifikált Vö. a 0.0.0.0 címmel az IPv4 esetében. ::1 128 bit saját cím Vö. a 127.0.0.1 címmel az IPv4 esetében. ::00:xx:xx:xx:xx 96 bit IPv4 beágyazása Az alsó 32 bit egy IPv4 formátumú cím. Ezt IPv4 kompatibilis IPv6 címnek is nevezik. ::ff:xx:xx:xx:xx 96 bit IPv4-re leképzett IPv6 címek Az alsó 32 bit egy IPv4 címet jelöl. Olyan gépeknél használatos, amelyek nem támogatják az IPv6 protokollt. fe80:: - feb:: 10 bit helyi összeköttetés Vö. az IPv4 loopback címeivel. fec0:: - fef:: 10 bit helyi cím   ff:: 8 bit többesküldés   001 (2-es alapú) 3 bit globális egyesküldés Az összes globális egyesküldéshez tartozó címet ebbõl a tartományból osztjuk ki. Az elsõ 3 bit értéke001.
Az IPv6 címek olvasása Az IPv6 címek kanonikus formája így ábrázolható: x:x:x:x:x:x:x:x, ahol mindegyik x egy 16 bites hexadecimális érték. Például: FEBC:A574:382B:23C1:AA49:4592:4EFE:9982. Gyakran a címek hosszú nullákból álló sorozatokat tartalmaznak, ezért mindegyik ilyen sorozatot rövidíteni tudjuk a :: jelöléssel. Rajtuk kívül még az egyes hexadecimális csoportokban a bevezetõ nullák is elhagyhatóak. Például az fe80::1 cím kanonikus formája: fe80:0000:0000:0000:0000:0000:0000:0001. A harmadik forma szerint az utolsó 32 bites részt írjuk fel a megszokott (decimális) IPv4 stílusú pontozással, ahol tehát a . választja el a tagokat. Így például a 2002::10.0.0.1 felírás a 2002:0000:0000:0000:0000:0000:0a00:0001 kanonikus (hexadecimális) ábrázolásnak feleltethetõ meg, ami pedig egyszerûen 2002::a00:1 alakban is megadható. Mostanra már minden bizonnyal a kedves olvasó érteni fogja a következõt: &prompt.root; ifconfig rl0: flags=8943<UP,BROADCAST,RUNNING,PROMISC,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 10.0.0.10 netmask 0xffffff00 broadcast 10.0.0.255 inet6 fe80::200:21ff:fe03:8e1%rl0 prefixlen 64 scopeid 0x1 ether 00:00:21:03:08:e1 media: Ethernet autoselect (100baseTX ) status: active A fe80::200:21ff:fe03:8e1%rl0 cím az automatikusan beállított helyi összeköttetés címe. Ez az automatikus beállítás részeként a MAC-címbõl jött létre. Az IPv6 címek szerkezetérõl további részleteket az RFC 3513-ban találunk. Kapcsolódás Jelenleg négy módon tudunk más IPv6-os géphez és hálózathoz csatlakozni: Kérjünk a hálózati elérésünkért felelõs illetékesektõl IPv6 alapú hálózatot. A részletek tekintetében vegyük fel a kapcsolatot az internet-szolgáltatónkkal. A SixXS a világ minden táján kínál végpontokkal rendelkezõ tunneleket. Egy 6-ból-4 (RFC 3068) típusú tunnellel. Ha betárcsázós kapcsolatunk van, akkor használjuk a net/freenet6 portot. A nevek feloldása az IPv6 világában IPv6 alatt régebben két típusa volt a nevek feloldásáért felelõs rekordoknak. Az IETF az A6 rekordokat idõközben elavultnak nyilvánította. Ezért manapság már az AAAA rekordok tekinthetõek szabványosnak. Az AAAA rekordok használata magától értetõdik. A hálózati nevükhöz az alábbi módon tudunk IPv6 címet rendelni az elsõdleges zónát leíró állományban: SAJÁTNÉV AAAA SAJÁTIPv6CÍM Ha nem rendelkezünk saját névfeloldási zónával, akkor erre kérjük meg a névfeloldást végzõ szolgáltatónkat. A bind jelenlegi változatai (8.3 és 9), valamint a dns/djbdns (IPv6 támogatására vonatkozó javítással) támogatják az AAAA rekordokat. Az <filename>/etc/rc.conf</filename> szükséges módosításai Az IPv6 kliensek beállításai Ezek a beállítások egy helyi hálózaton levõ gépre vonatkoznak, nem pedig egy útválasztóra. Az &man.rtsol.8; az alábbi megadásával fogja automatikusan beállítani a felületeinket a rendszer indításakor: ipv6_enable="YES" Ha az fxp0 felülethez statikusan akarunk IP-címet rendelni, például a 2001:471:1f11:251:290:27ff:fee0:2093 címet, akkor ehhez a következõt kell megadni: ipv6_ifconfig_fxp0="2001:471:1f11:251:290:27ff:fee0:2093" Az /etc/rc.conf állományban az alapértelmezett átjárót a következõ módon tudjuk a 2001:471:1f11:251::1 címre beállítani: ipv6_defaultrouter="2001:471:1f11:251::1" Az IPv6 útválasztók és átjárók beállítása Itt most a tunnelt biztosító szolgáltató által mutatott irányt követjük, és olyan formára alakítjuk, amely megmarad az újraindítás után is. A rendszer indításakor az /etc/rc.conf állományban valami ilyesmit kell megadni a járat visszaállításához: Soroljuk fel a beállítandó általános tunnel alapú felületeket, ilyen lehet például a gif0: gif_interfaces="gif0" A felületnek állítsunk be egy helyi végpontot a SAJÁT_IPv4_CÍM megadásával, valamint egy távoli végpontot a TÁVOLI_IPv4_CÍM megadásával: gifconfig_gif0="SAJÁT_IPv4_CÍM TÁVOLI_IPv4_CÍM" Az IPv6 tunnelünk végpontjához kapott cím aktiválásához az alábbit kell még megadnunk: ipv6_ifconfig_gif0="SAJÁT_KAPOTT_IPv6_TUNNEL_VÉGPONTJÁNAK_CÍME" Ezután már csak az alapértelmezett útvonalat kell beállítani az IPv6 számára. Ez az IPv6 járat másik oldala: ipv6_defaultrouter="SAJÁT_IPv6_TÁVOLI_TUNNEL_VÉGPONTJÁNAK_CÍME" Az IPv6 tunnel beállításai Amennyiben a szerver IPv6 alapú forgalmat közvetít a hálózatunk és a világ között, az /etc/rc.conf állományba a következõt kell felvennünk: ipv6_gateway_enable="YES" Az útválasztók kihirdetése és automatikus konfigurációja Ebben a szakaszban az &man.rtadvd.8; beállításával fogjuk az alapértelmezett IPv6 útvonalat kihirdetni. Az &man.rtadvd.8; engedélyezéséhez az alábbi sort kell betennünk az /etc/rc.conf állományba: rtadvd_enable="YES" Emellett még fontos megadnunk azt a felületet, ahol az IPv6 útválasztó kérelmezését végezzük. Ha erre a feladatra például az fxp0 felületet választjuk, akkor errõl az &man.rtadvd.8; így értesíthetõ: rtadvd_interfaces="fxp0" Most pedig készítenünk kell hozzá egy konfigurációt is, vagyis az /etc/rtadvd.conf állományt. Íme erre egy példa: fxp0:\ :addrs#1:addr="2001:471:1f11:246::":prefixlen#64:tc=ether: Az fxp0 felületet természetesen cseréljük ki a sajátunkkal. Ezután a 2001:471:1f11:246:: címre helyére írjuk be a saját kiosztásunk elõtagját. Egy egész /64 alhálózat esetén nem is kell többet megadni. Minden más helyezetben az elõtag hosszára prefixlen# vonatkozó értéket is be kell még állítanunk. Harti Brandt Készítette: Az Aszinkron adatátviteli mód (ATM) A klasszikus IP-címek beállítása ATM felett (állandó) A klasszikus IP ATM felett (Classical IP over ATM, CLIP) a legegyszerûbb módszer az IP-címek használatára az Aszinkron adatátviteli móddal (Asynchronous Transfer Mode, ATM) együtt. Kapcsolt és állandó kapcsolatok (Switched Virtual Channel, SVC és Permanent Virtual Channel, PVC) esetén egyaránt megfelelõ. Ebben a szakaszban ez utóbbival fogunk foglalkozni. A teljesen hálószerû konfigurációk A CLIP beállítását állandó csatornákon például úgy tudjuk megoldani, ha az összes gépet külön ezekre a célokra szánt állandó csatornákkal összekapcsoljuk egymással. Ez az egyszerû megoldás azonban nagyobb számú gép esetében már nem eléggé hatékony. A következõ példában csupán négy gépet kötünk hálózatba, melyik mindegyike egy ATM kártyával csatlakozik az ATM hálózatra. Ehhez elsõként tervezzük meg az IP-címek kiosztását és a gépek közti ATM kapcsolatokat. A példában ez az alábbiak szerint alakul: Gép IP-cím A-gep 192.168.173.1 B-gep 192.168.173.2 C-gep 192.168.173.3 D-gep 192.168.173.4 A teljes hálózat felépítéséhez minden egyes pár között egy-egy ATM kapcsolatra lesz szükségünk: Gépek VPI.VCI pár A-gep - B-gep 0.100 A-gep - C-gep 0.101 A-gep - D-gep 0.102 B-gep - C-gep 0.103 B-gep - D-gep 0.104 C-gep - D-gep 0.105 A kapcsolatok egyes végein szereplõ VPI és VCI értékek természetesen eltérhetnek, de ezeket mi most az egyszerûség kedvéért egyenlõnek tekintettük. A következõ lépésben minden gépen állítsuk be az ATM felület: A-gep&prompt.root; ifconfig hatm0 192.168.173.1 up B-gep&prompt.root; ifconfig hatm0 192.168.173.2 up C-gep&prompt.root; ifconfig hatm0 192.168.173.3 up D-gep&prompt.root; ifconfig hatm0 192.168.173.4 up Ha feltételezzük, hogy minden gépen a hatm0 az ATM felület neve. Most pedig az A-gep-en állítsuk be az állandó csatornákat. (Itt most feltesszük, hogy az ATM switch-eken mindezt már elvégeztük. A switch kézikönyvében errõl részletesebb leírást is találhatunk.) A-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.2 hatm0 0 100 llc/snap ubr A-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.3 hatm0 0 101 llc/snap ubr A-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.4 hatm0 0 102 llc/snap ubr B-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.1 hatm0 0 100 llc/snap ubr B-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.3 hatm0 0 103 llc/snap ubr B-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.4 hatm0 0 104 llc/snap ubr C-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.1 hatm0 0 101 llc/snap ubr C-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.2 hatm0 0 103 llc/snap ubr C-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.4 hatm0 0 105 llc/snap ubr D-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.1 hatm0 0 102 llc/snap ubr D-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.2 hatm0 0 104 llc/snap ubr D-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.3 hatm0 0 105 llc/snap ubr Természetesen nem csak UBR használható, hanem minden más olyan forgalmazási beállítás, amit az ATM kártyáink ismernek. Itt most a forgalmi beállítás nevét a hozzátartozó konkrét paraméterek követik. Az &man.atmconfig.8; segédprogram használatához így kérhetünk segítséget: &prompt.root; atmconfig help natm add Olvassuk el az &man.atmconfig.8; man oldalát. Ugyanez a beállítás az /etc/rc.conf állomány használatával is elvégezhetõ. Az A-gep esetében mindez így nézne ki: network_interfaces="lo0 hatm0" ifconfig_hatm0="inet 192.168.173.1 up" natm_static_routes="B-gep C-gep D-gep" route_B-gep="192.168.173.2 hatm0 0 100 llc/snap ubr" route_C-gep="192.168.173.3 hatm0 0 101 llc/snap ubr" route_D-gep="192.168.173.4 hatm0 0 102 llc/snap ubr" A CLIP útvonalak pillanatnyi állapota így kérdezhetõ le: A-gep&prompt.root; atmconfig natm show Tom Rhodes Írta: A Közös cím redundancia protokoll (CARP) CARP Közös cím redundancia protokoll A Közös cím redundancia protokoll (Common Access Redundancy Protocol, avagy CARP) segítségével több gép képes egyazon IP-címen osztozni. Bizonyos konfigurációkban ez a terhelés elosztására (terhelés-kiegyenlítésre) vagy a rendelkezésre állás növelésére (hibatûrésre) alkalmazható. A benne szereplõ gépek akár eltérõ IP-címmel is rendelkezhetnek, ahogy azt majd a példában is láthatjuk. A CARP támogatásának engedélyezéséhez a &os; rendszermagját a következõ beállítással kell újrafordítanunk: device carp A CARP által biztosított lehetõségek ezután már elérhetõek, és számos sysctl változón keresztül állíthatóak: Változó Leírás net.inet.carp.allow A beérkezõ CARP csomagok elfogadása. Alapértelmezés szerint engedélyezett. net.inet.carp.preempt Ezzel a beállítással az adott gépen az összes CARP felület leáll, ha közülük bármelyik is mûködésképtelenné válik. Alapértelmezés szerint tiltott. net.inet.carp.log A 0 értékkel kikapcsoljuk a naplózást. Az 1 értékkel a rossz CARP csomagok naplózását engedélyezzük. Az ettõl nagyobb értékek esetén pedig a CARP felületek változásait naplózzuk. Az alapértelmezett értéke az 1. net.inet.carp.arpbalance Az ARP protokoll segítségével próbálja meg a helyi hálózati forgalmat mentesíteni a terheléstõl. Alapértelmezés szerint tiltott. net.inet.carp.suppress_preempt Ez a változó írásvédett, és a megszakítás elnyomásának állapotát mutatja. A megszakítás elnyomható, ha a felület egyik linkje nem mûködik. A 0 érték arra utal, hogy a megszakítást nem nyomták el. Minden probléma növeli ennek a változónak az értékét. A CARP eszközök maguk az ifconfig paranccsal készíthetõek el: &prompt.root; ifconfig carp0 create Egy valós környezetben az ilyen felületeknek egy VHID néven ismert egyedi azonosítóval kell rendelkezniük. Ez a VHID vagy más néven a virtuális gépazonosító (azaz Virtual Host Identification) fogja a gépünket a hálózat többi elemétõl megkülönböztetni. A CARP felhasználása a rendelkezésre állás javításában A CARP használatának egyik módja, ahogy arra már korábban is utaltunk, a szerverek rendelkezésre állásának feljavítása. Ebben a példában három géppel fogunk hibatûrést biztosítani, melyik mindegyike egyedi IP-címmel rendelkezik és ugyanazt a webes tartalmat szolgáltatják. A gépeket egy Round Robin rendszerû (körbejáró) névfeloldással együtt használjuk. A tartalék gépünknek lesz még további két CARP felülete, külön a szerver IP-címeihez tartozó egyes webes tartalmakhoz. Amikor valami meghibásodik, a tartalék szerver átveszi a meghibásodott gép IP-címét. Ilyenkor a hiba teljesen észrevétlen marad a felhasználók számára. A tartalék szerveren a többi szerverrel egyezõ tartalomnak és szolgáltatásoknak kell megjelennie, hogy bármikor át tudja tõlük venni a forgalmat. A hálózati neveiktõl és a virtuális azonosítóiktól eltekintve a két gépet ugyanúgy kell beállítani. Ebben a példában a gépeket most az a-gep.minta.org és b-gep.minta.org nevekkel láttuk el. Elõször is a CARP beállításához el kell helyeznünk a megfelelõ hivatkozásokat az rc.conf állományban. Az a-gep.minta.org esetében az rc.conf állomány a következõ sorokat tartalmazza: hostname="a-gep.minta.org" ifconfig_fxp0="inet 192.168.1.3 netmask 255.255.255.0" cloned_interfaces="carp0" ifconfig_carp0="vhid 1 pass testpass 192.168.1.50/24" Miközben a b-gep.minta.org az rc.conf állományában ezeket adjuk meg: hostname="b-gep.minta.org" ifconfig_fxp0="inet 192.168.1.4 netmask 255.255.255.0" cloned_interfaces="carp0" ifconfig_carp0="vhid 2 pass testpass 192.168.1.51/24" Nagyon fontos, hogy az ifconfig parancs pass paraméterével megadott jelszavak megegyezzenek. A carp eszközök csak a megfelelõ jelszót birtokló gépeket fogadják el. A virtuális gépazonosítónak azonban minden esetben el kell térnie. A harmadik, szolgaltato.minta.org címmel rendelkezõ gépet fogjuk felkészíteni az elõbbi gépek meghibásodására felkészíteni. Ennek a gépnek két carp eszközre lesz szüksége, melyek az egyes gépeket kezelik. Az ehhez illeszkedõ sorok valahogy így fognak kinézni az rc.conf állományban: hostname="szolgaltato.minta.org" ifconfig_fxp0="inet 192.168.1.5 netmask 255.255.255.0" cloned_interfaces="carp0 carp1" ifconfig_carp0="vhid 1 advskew 100 pass testpass 192.168.1.50/24" ifconfig_carp1="vhid 2 advskew 100 pass testpass 192.168.1.51/24" Két carp eszköz használatával a szolgaltato.minta.org képes észlelni és átvenni bármelyik olyan gép IP-címét, amely nem válaszol. Az alap &os; rendszermag használata esetén elõfordulhat, hogy a megszakítás (a preemption opció) engedélyezett. Amennyiben így lenne, a szolgaltato.minta.org nem fogja minden esetben fogja rendesen visszaadni az IP-címet az eredeti tulajdonosának. Ilyenkor a rendszergazdának kell ezt manuálisan megtennie. Tehát a következõ parancsot kell kiadnia a szolgaltato.minta.org gépen: &prompt.root; ifconfig carp0 down && ifconfig carp0 up Ezt az adott géphez tartozó carp felülettel kell megcsinálni. Innentõl a CARP már teljesen engedélyezhetõ és készen áll a tesztelésre. A teszteléshez vagy a hálózati rendszert kell újraindítani, vagy a gépeket. További információkat a &man.carp.4; man oldalán találhatunk. diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/config/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/config/chapter.sgml index 2036bcf652..0ff4a2d687 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/config/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/config/chapter.sgml @@ -1,4830 +1,4811 @@ + Original Revision: 1.232 --> Chern Lee Írta: Mike Smith Az alapjául szolgáló bemutatást írta: Matt Dillon Valamint az alapját képzõ tuning(7) oldalt írta: Beállítás és finomhangolás Áttekintés a rendszer beállítása a rendszer finomhangolása A &os; egyik fontos szempontja a rendszer megfelelõ beállítása, aminek segítségével elkerülhetjük a késõbbi frissítések során keletkezõ kellemetlenségeket. Ez a fejezet a &os; beállítási folyamatából kíván minél többet bemutatni, köztük a &os; rendszerek finomhangolására szánt paramétereket. A fejezet elolvasása során megismerjük: hogyan dolgozzunk hatékonyan az állományrendszerekkel és a lapozóállományokkal; az rc.conf beállításának alapjait és a /usr/local/etc/rc.d könyvtárban található indítási rendszert; hogyan állítsunk be és próbáljunk ki egy hálózati kártyát; hogyan állítsunk be virtuális címeket a hálózati eszközökeinken; hogyan használjuk az /etc könyvtárban megtalálható különféle konfigurációs állományokat; hogyan hangoljuk a &os; mûködését a sysctl változóinak segítségével; hogyan hangoljuk a lemezek teljesítményét és módosítsuk a rendszermag korlátozásait. A fejezet elolvasásához ajánlott: a &unix; és a &os; alapjainak megértése (); a rendszermag beállításához és fordításához kötõdõ alapok ismerete (). Kezdeti beállítások A partíciók kiosztása partíciókiosztás /etc /var /usr Alappartíciók Amikor a &man.bsdlabel.8; vagy a &man.sysinstall.8; segítségével állományrendszereket telepítünk, nem szabad figyelmen kívül hagynunk a tényt, hogy a merevlemezes egységekben a külsõ sávokból gyorsabban lehet hozzáférni az adatokhoz, mint a belsõkbõl. Emiatt a kisebb és gyakrabban elérni kívánt állományrendszereket a meghajtó lemezének külsejéhez közel kell létrehozni, míg például a /usr partícióhoz hasonló nagyobb partíciókat annak belsõ része felé. A partíciókat a következõ sorrendben érdemes kialakítani: gyökér (rendszerindító), lapozóállomány, /var és /usr. A /var méretének tükröznie kell a számítógép szándékolt használatát. A /var partíción foglalnak helyet a felhasználók postaládái, a naplóállományok és a nyomtatási sorok. A postaládák és a naplóállományok egészen váratlan mértékben is képesek megnövekedni attól függõen, hogy mennyi felhasználónk van a rendszerben és hogy mekkora naplókat tartunk meg. Itt a legtöbb felhasználónak soha nem lesz szüksége egy gigabyte-nál több helyre, de ne feledjük, hogy a /var/tmp könyvtárban el kell tudni férnie a csomagoknak. A /usr partíció tartalmazza a rendszer mûködéséhez elengedhetetlenül fontos legtöbb állományt, a portok gyûjteményét (ajánlott, lásd &man.ports.7;) és a forráskódot (választható). Ez utóbbiak a telepítés során választhatóak. Ehhez a partícióhoz legalább két gigabyte-nyi hely ajánlott. Vegyük figyelembe a tárbeli igényeket, amikor megválasztjuk partíciók méretét. Igen kellemetlen lehet, amikor úgy futunk ki az egyik partíción a szabad helybõl, hogy a másikat alig használjuk. Egyes felhasználók szerint elõfordulhat, hogy a &man.sysinstall.8; Auto-defaults opciója a /var és / partíciók méretét túl kicsire választja. Partícionáljuk okosan és nagylelkûen! A lapozóállomány partíciója a lapozóállomány mérete a lapozóállomány partíciója Általános szabály, hogy a lapozóállományt tároló partíció mérete legyen a rendszer fizikai memóriájának (RAM) kétszerese. Például, ha a számítógépünk 128 megabyte memóriával rendelkezik, akkor a lapozóállomány méretének 256 megabyte-nak kell lennie. Az ennél kevesebb memóriát maguknak tudó rendszerek több lapozóállománnyal jobban teljesítenek. 256 megabyte-nál kevesebb lapozóállományt semmiképpen sem ajánlunk, és inkább a fizikai memóriát érdemes bõvítenünk. A rendszermag virtuális memóriát kezelõ lapozási algoritmusait úgy állították be, hogy abban az esetben teljesítsenek a legjobban, ha a lapozóállomány mérete legalább kétszerese a központi memória mennyiségének. A túl kicsi lapozóállomány beállítása rontja a virtuális memória lapkeresésési rutinjának hatékonyságát és a memória bõvítése esetén még további gondokat is okozhat. A több SCSI-lemezzel (vagy a különbözõ vezérlõkre csatlakoztatott több IDE-lemezzel) bíró nagyobb rendszerek esetében érdemes minden egyes (de legfeljebb négy) meghajtóra beállítani lapozóállományt. A lapozóállományoknak közel azonos méretûnek kell lenniük. A rendszermag tetszõleges méretûeket képes kezelni, azonban a belsejében alkalmazott adatszerkezetek a legnagyobb lapozóállomány méretének négyszereséig képesek növekedni. Ha a lapozóállományokat nagyjából ugyanazon a méreten tartjuk, akkor a rendszermag képes lesz a lapozáshoz felhasznált területet optimálisan elosztani a lemezek között. A nagyobb lapozóállományok használata még akkor is jól jön, ha nem is használjuk annyira. Segítségével sokkal könnyebben talpra tudunk állni egy elszabadult program tombolásából, és nem kell rögtön újraindítanunk a rendszert. Miért partícionáljunk? Egyes felhasználók úgy gondolják, hogy egyetlen nagyobb méretû partíció mindenre megfelel, ám ez a gondolat több okból is helytelennek tekinthetõ. Elõször is, minden egyes partíciónak eltér a mûködési jellemzõje, és különválasztásukkal lehetõvé válik az állományrendszerek megfelelõ behangolása. Például a rendszerindításhoz használt és a /usr partíciókat többségében csak olvasásra használják, és nem sokat írnak rájuk. Eközben a /var és /var/tmp könyvtárakban zajlik az írások és olvasások túlnyomó része. A rendszer megfelelõ felosztásával a kisebb, intenzívebben írt partíciókon megjelenõ töredezettség nem szivárog át a többségében csak olvasásra használt partíciókra. Ha a sokat írt partíciókat közel tartjuk a lemez széléhez, akkor azokon a partíciókon növekszik az I/O teljesítménye, ahol az a leggyakrabban megjelenik. Mivel mostanság az I/O teljesítményére inkább a nagyobb partíciók esetén van szükség, azzal nem érünk el ebben különösebb mértékû növekedést, ha a /var partíciót a lemez szélére toljuk. Befejezésképpen hozzátesszük, hogy ennek vannak biztonsági megfontolásai is. Egy kisebb és takarosabb rendszerindító partíció, ami többnyire írásvédett, nagyobb eséllyel él túl egy csúfos rendszerösszeomlást. A mag beállítása rc állományok rc.conf A rendszer beállításaira vonatkozó információk központi lelõhelye az /etc/rc.conf állomány. Ez az állomány tartalmazza a beállításokra vonatkozó adatok széles körét, amelyet elsõsorban a rendszer indulása során a rendszer beállítására használnak. Erre a neve is utal: ez az rc* állományok konfigurációs állománya. A rendszergazda az rc.conf állományban tudja felülbírálni az /etc/defaults/rc.conf állományban szereplõ alapértelmezett beállításokat. Az alapértelmezéseket tartalmazó állományt nem szabad közvetlenül átmásolni az /etc könyvtárba, hiszen alapértelmezett értékeket tartalmaz, nem pedig mintákat. Minden rendszerfüggõ beállítást magában az rc.conf állományban kell elvégezni. Számos stratégia létezik a tömegesen adminisztrált számítógépeknél a közös és rendszerfüggõ beállítások különválasztására, ezáltal a karbantartási költségek csökkentésére. A közös beállításokat ajánlott egy másik helyre, például az /etc/rc.conf.site állományba rakni, majd hivatkozni erre a kizárólag csak rendszerfüggõ információkat tartalmazó /etc/rc.conf állományból. Mivel az rc.conf állományt az &man.sh.1; dolgozza fel, ezt elég könnyen el tudjuk érni. Például: rc.conf: . /etc/rc.conf.site hostname="node15.example.com" network_interfaces="fxp0 lo0" ifconfig_fxp0="inet 10.1.1.1" rc.conf.site: defaultrouter="10.1.1.254" saver="daemon" blanktime="100" Az rc.conf.site állomány ezt követõen az rsync parancs használatával már szétszórható a rendszerben, miközben az rc.conf állomány mindenkinél egyedi marad. Ha a rendszert a &man.sysinstall.8; vagy a make world használatával frissítjük, akkor az rc.conf tartalma nem íródik felül, így a rendszer beállításairól szóló adatok nem vesznek el. Az alkalmazások beállítása A telepített alkalmazások általában saját konfigurációs állományokkal, amelyek pedig saját formátummal stb. rendelkeznek. Fontos, hogy ezeket az állományokat az alaprendszertõl elkülönítve tároljuk, ezáltal a csomagkezelõ eszközök könnyen rájuk tudjanak találni és dolgozni velük. /usr/local/etc Ezeket az állományokat általában a /usr/local/etc könyvtárban találjuk meg. Amennyiben egy alkalmazáshoz több konfigurációs állomány is tartozik, akkor ahhoz ezen belül egy külön alkönyvtár jön létre. Normális esetben, amikor egy portot vagy csomagot telepítünk, minta konfigurációs állományokat is kapunk. Ezek nevében többnyire a .default utótag szerepel. Ha még nincs konfigurációs állomány az adott alkalmazáshoz, akkor a .default jelzésû állományokból ez létrehozható. Példaképpen most tekintsük a /usr/local/etc/apache könyvtár tartalmát: -rw-r--r-- 1 root wheel 2184 May 20 1998 access.conf -rw-r--r-- 1 root wheel 2184 May 20 1998 access.conf.default -rw-r--r-- 1 root wheel 9555 May 20 1998 httpd.conf -rw-r--r-- 1 root wheel 9555 May 20 1998 httpd.conf.default -rw-r--r-- 1 root wheel 12205 May 20 1998 magic -rw-r--r-- 1 root wheel 12205 May 20 1998 magic.default -rw-r--r-- 1 root wheel 2700 May 20 1998 mime.types -rw-r--r-- 1 root wheel 2700 May 20 1998 mime.types.default -rw-r--r-- 1 root wheel 7980 May 20 1998 srm.conf -rw-r--r-- 1 root wheel 7933 May 20 1998 srm.conf.default Az állományok mérete jól mutatja, hogy csak az srm.conf változott meg. Az Apache késõbbi frissítései ezt az állományt nem fogják felülírni. Tom Rhodes Írta: Szolgáltatások indítása szolgáltatások A felhasználók közül sokan választják a &os; Portgyûjteményében található külsõ szoftverek telepítését. A telepített szoftvert gyakran ilyenkor úgy kell beállítani, hogy a rendszer indulásával együtt induljon. Az olyan szolgáltatások, mint például a mail/postfix vagy a www/apache13 csupán két olyan szoftvercsomag, amelyet a rendszerrel együtt kell elindítani. Ebben a szakaszban a külsõ szoftverek indítására használatos eljárásokkal foglalkozunk. A &os;-ben megjelenõ legtöbb szolgáltatás, mint például a &man.cron.8;, a rendszerindító szkripteken keresztül kel életre. Habár ezek a szkriptek a &os; egyes verziói vagy az egyes gyártók esetén különbözhetnek, azonban az mindegyikükben közös, hogy az elindításukra vonatkozó beállítások egyszerû indítószkriptekkel adhatóak meg. Az rc.d eljövetele elõtt az alkalmazások indításához be kellett másolni egy egyszerû indítószkriptet a /usr/local/etc/rc.d könyvtárba, melyet aztán a rendszer indításához használt szkriptek olvastak be. Ezek a szkriptek aztán késõbb a rendszer indítása során végrehajtódtak. Miközben rengetegen próbálták beolvasztani ezt a megszokott konfigurációs stílust egy új rendszerbe, a külsõ alkalmazások mûködtetéséhez továbbra is az elõbb említett könyvtárban elhelyezett szkriptekre van szükség. A szkriptek közötti apró eltérések leginkább abban nyilvánulnak meg, hogy az rc.d könyvtárat használják-e vagy sem. A &os; 5.1-es verziója elõtt a régebbi konfigurációs megoldást használták, de az új szkriptek szinte az összes esetben megfelelõnek bizonyultak. Jóllehet minden szkriptnek teljesítenie kell minimális elvárásokat, ezek a legtöbb esetben függetlenek a &os; konkrét - verziójától. Minden szkriptnek - .sh kiterjesztéssel kell rendelkeznie - és minden szkriptnek a rendszer által - végrehajthatónak kell lennie. Ez utóbbit + verziójától. Minden szkriptnek a rendszer + által végrehajthatónak kell lennie. Ezt úgy érhetjük el, ha a chmod parancs felhasználásával - beállítjuk a 755 + beállítjuk a 555 kódú engedélyeket. Ezen felül a szkriptnek még tudnia kell kezelnie a start és stop paramétereket. A legegyszerûbb indítószkript valahogy így nézhet ki: #!/bin/sh echo -n ' utility' case "$1" in start) /usr/local/bin/utility ;; stop) kill -9 `cat /var/run/utility.pid` ;; *) echo "Usage: `basename $0` {start|stop}" >&2 exit 64 ;; esac exit 0 Ez a szkript képes értelmezni a start és stop parancsokat az alkalmazás számára, ami itt egyszerûen csak a utility nevet kapta. Manuálisan így tudjuk elindítani: &prompt.root; /usr/local/etc/rc.d/utility start Habár nem mindegyik külsõ szoftvert kell külön megadni az rc.conf állományban, majdnem minden nap módosítani kell egy portot a beállítások elfogadásához. Az egyes alkalmazásokra vonatkozó kiegészítõ információkhoz nézzük meg a telepítés után keletkezõ üzeneteket. Egyes külsõ szoftverekhez mellékelnek olyan indítószkripteket, amelyek lehetõvé teszik az alkalmazás meghívását az rc.d könyvtárból. Ezekrõl a következõ szakaszban még szólni fogunk. Az alkalmazások részletesebb beállítása Most miután a &os; rendelkezik egy rc.d könyvtárral, az alkalmazások indításának beállítása is könnyebbé és ügyesebbé vált. Az rc.d mûködésérõl szóló szakaszban megismert kulcsszavak segítségével az alkalmazások mostantól kezdve a többi szolgáltatás, például a DNS után indulnak el, és az rc.conf állományon keresztül a szkriptekbe huzalozottak helyett most már tetszõleges paramétereket is átadhatunk stb. Egy egyszerû szkript ehhez hasonlóan néz ki: #!/bin/sh # # PROVIDE: utility # REQUIRE: DAEMON # KEYWORD: shutdown # # NE VÁLTOZTASSUK MEG AZ ITT LÉVÕ ALAPÉRTELMEZÉSEKET, # INKÁBB AZ /etc/rc.conf ÁLLOMÁNYBAN ÁLLÍTSUK BE EZEKET # utility_enable=${utility_enable-"NO"} utility_flags=${utility_flags-""} utility_pidfile=${utility_pidfile-"/var/run/utility.pid"} . /etc/rc.subr name="utility" rcvar=`set_rcvar` command="/usr/local/sbin/utility" load_rc_config $name pidfile="${utility_pidfile}" start_cmd="echo \"Starting ${name}.\"; /usr/bin/nice -5 ${command} ${utility_flags} ${command_args}" run_rc_command "$1" Ez a szkript gondoskodik arról, hogy a utility nevû alkalmazás a daemon szolgáltatás után induljon el. Emellett még felkínál egy módszert a PID avagy futó programok azonosítójának beállítására és nyomonkövetésére is. Ezt követõen az /etc/rc.conf állományból az alkalmazás elindítható az alábbi sor hozzáadásával: utility_enable="YES" Ez a módszer megkönnyíti a paranccsorban átadott paraméterek módosítását, az /etc/rc.subr állományban szereplõ alapértelmezett függvények használatát, az &man.rcorder.8; segédprogrammal szembeni kompatibilitást és az rc.conf állomány könnyebb beállítását. Szolgáltatások indítása szolgáltatásokkal Más szolgáltatások, mint például a POP3 vagy IMAP szerverek démonai stb. az &man.inetd.8; segítségével indíthatóak el. Ez a Portgyûjteménybõl telepített szolgáltatások esetén magával vonja az adott segédprogram felvételét vagy a hozzátartozó sor engedélyezését az /etc/inetd.conf állományban. Az inetd mûködésével és annak beállításával mélyrehatóbban az inetd szakasza foglalkozik. A legtöbb esetben a &man.cron.8; démon használata kézenfekvõ a rendszerszintû szolgáltatások elindításában. Ez a megközelítés számos elõnyt tartogat, mivel a cron ezeket a programokat a felhasználó crontab állománya alapján futtatja. Ezzel a mezei felhasználók számára is lehetõvé válik, hogy elindítsanak és karbantsanak alkalmazásokat. A cron segédprogramnak van egy olyan speciális lehetõsége, hogy az idõ helyett a @reboot értéket adhatjuk meg. Ennek hatására a feladat a &man.cron.8; indításával együtt fut le, tehát megszokott esetben a rendszer indítása során. Tom Rhodes Írta: A <command>cron</command> segédprogram beállítása cron beállítása A &man.cron.8; a &os; egyik leghasznosabb segédprogramja. A cron segédprogram a háttérben fut és folyamatosan figyeli az /etc/crontab állományt. Emellett a cron új crontab állományok után kutatva folyamatosan ellenõrzi a /var/cron/tabs könyvtárat. Ezek a crontab állományok olyan feladatokról tárolnak adatokat, amelyeket a cron programnak egy adott pillanatban el kell végeznie. A cron a konfigurációs állományok két külön fajtáját, a rendszer- és felhasználói crontabokat használja. A két típus között levõ egyetlen különbség a hatodik mezõben található. A rendszerszintû crontabok esetében a hatodik mezõ annak a felhasználónak a nevét tartalmazza, amivel a program fut. Ezzel a rendszer szintjén mûködõ crontaboknak megadatott az a képesség, hogy tetszõleges felhasználó nevében futtassanak programokat. A felhasználók crontabjaiban a hatodik mezõ a futtatandó parancsot tartalmazza, és ilyenkor az összes parancs a crontabot létrehozó felhasználó nevében hajtódik végre. Ez utóbbi egy fontos biztonsági jellemzõ. A felhasználói crontabok lehetõvé teszik az egyes felhasználók számára, hogy a root felhasználó jogosultságai nélkül képesek legyenek feladatokat ütemezni, ugyanis a felhasználóhoz tartozó crontabban szereplõ parancsok mindegyike a tulajdonosának engedélyeivel fut. Az átlagos felhasználókhoz hasonlóan a root felhasználónak is lehet crontabja, ami nem ugyanazt, mint az /etc/crontab (a rendszer saját crontab állománya). De mivel a rendszernek külön crontabja van, ezért a root felhasználónak nem kell külön crontabot létrehozni. Vessünk egy pillanatást az /etc/crontab (a rendszer crontabjának) tartalmára: # /etc/crontab - a root crontabja &os; alatt # # $&os;: src/etc/crontab,v 1.32 2002/11/22 16:13:39 tom Exp $ # # SHELL=/bin/sh PATH=/etc:/bin:/sbin:/usr/bin:/usr/sbin HOME=/var/log # # #minute hour day month wday who command # # */5 * * * * root /usr/libexec/atrun A &os; legtöbb konfigurációs állományához hasonlóan itt is a # jelöli a megjegyzéseket. Az ilyen megjegyzések remekül használhatóak annak feljegyzésére, hogy mit és miért akarunk futtatni. A megjegyzések azonban nem szerepelhetnek a paranccsal egy sorban, mivel máskülönben a parancs részeként kerülnek értelmezésre. Tehát mindig új sorba kell raknunk ezeket. Az üres sorokat a program nem veszi figyelembe. Elõször is meg kell adnunk egy környezetet. Az egyenlõség (=) karakter használatos a környezeti beállítások meghatározására, ahogy mindezt az itteni példában is tapasztalhatjuk a SHELL, PATH és HOME értékek esetében. Ha nem adunk meg mást, akkor a cron az alapértelmezés szerinti sh parancsértelmezõt használja. Ha nem adjuk meg a PATH változó értékét, akkor minden állományra abszolút elérési úttal kell hivatkoznunk, mivel ennek nincs alapértelmezett értéke. Ha nem definiáljuk a HOME változó értékét, akkor a cron a parancshoz tartozó felhasználó könyvtárából fog dolgozni. Ez a sor írja le a megadható hét mezõt. Az itt szereplõ értékek a minute (perc), hour (óra), mday (a hónap napja), month (hónap), wday (a hét napja), who (ki) és command (mit). A mezõk szinte maguktól értetõdnek. A minute egy órán belül adja meg azokat a perceket, amikor az adott parancsot le kell futtatni. A hour hasonló a minute beállításhoz, csak az itt szereplõ értékét órákban kell értelmezni. Az mday a hónap napjaiban számol. A month hasonló a minute és hour opciókhoz, de ez hónapot jelöl. A wday a hét egy napját jelzi. Ezeknek a mezõknek numerikus, valamint a huszonnégy órás idõformátumnak megfelelõ értékeket kell tartalmazniuk. A who mezõ, a többiektõl eltérõ módon, csak az /etc/crontab állományban jelenik meg. Ez a mezõ adja meg, hogy a parancsot milyen felhasználóval kell futtatni. Ez az opció nem jelenik meg a felhasználók saját crontab állományainak telepítésekor. A sor végén láthatjuk még a command oszlopot is. Ez az utolsó mezõ, és ide kerül a végrehajtandó parancs. Ez az utolsó sor a fentebb tárgyalt értékeket határozza meg. Észrevehetjük, hogy a sor egy */5 alakú felírással kezdõdik, amelyet további * karakterek követnek. A * karakterek jelentése elsõ-utolsó, ami arra utal, hogy mindig. Ennek megfelelõen úgy értelmezhetjük ezt a sort, hogy a root felhasználóval le kell futtatni az atrun parancsot minden ötödik percben, függetlenül attól, hogy milyen nap vagy hónap van. Az atrun parancsról részletesebban az &man.atrun.8; man oldalán kapunk felvilágosítást. Az itt szereplõ parancsoknak tetszõleges mennyiségû paraméter átadható, azonban a több soron keresztül átívelõ parancsok tördelését a sor végén a \ karakterrel kell jelezni. Ez mindegyik crontab állomány alapbeállítása, habár ettõl általában egy dologban eltérnek. A hatodik mezõ, ahol a felhasználót adtuk meg, csak a rendszer /etc/crontab állományában jelenik meg. Ez a mezõ a felhasználók crontab állományaiból kimarad. Egy crontab telepítése Nem kötelezõ az itt ismertetésre kerülõ módon szerkeszteni vagy telepíteni a rendszer crontabját. Egyszerûen nyissuk meg a kedvenc szövegszerkesztõnkkel és a cron segédprogram majd észreveszi, hogy az állomány megváltozott, majd ennek megfelelõen neki is lát a módosított változat használatának. Errõl a GYIK-ban (angolul) többet is megtudhatunk. Egy frissen készített felhasználói crontab telepítéséhez elõször a kedvenc szövegszerkesztõnk segítségével létre kell hoznunk a megfelelõ formátumú állományt, majd használnunk a crontab segédprogramot. Ennek általános alakja: &prompt.user; crontab crontab_állomány Ebben a példában a crontab_állomány a korábban létrehozott crontab neve lesz. Lehetõségünk van lekérdezni a telepített crontab állományokat: egyszerûen adjuk át a kapcsolót a crontab parancsnak és nézzük meg mit ad vissza. A crontab -e használata olyan felhasználók számára ajánlott, akik sablon alkalmazása nélkül szeretnének teljesen maguktól megírni egy crontab állományt. Ennek hatására a kiválasztott szövegszerkesztõ egy üres állományt kap. Miután ezt az állományt elmentettük, a crontab programmal magától telepítésre kerül. Ha a késõbbiekben törölni akarjuk a felhasználónkhoz tartozó crontab állományt, akkor erre a célra használjuk a crontab kapcsolóját. Tom Rhodes Írta: Az rc használata &os; alatt A rendszer indítására a &os; 2002-ben átvette a NetBSD rc.d rendszerét. Ezt a felhasználók könnyen felismerhetik a /etc/rc.d könyvtárban található állományokról. A legtöbbjük olyan alapvetõ szolgáltatások, amelyeket a , és paraméterekkel lehet vezérelni. Például az &man.sshd.8; az alábbi paranccsal indítható újra: &prompt.root; /etc/rc.d/sshd restart Ez az eljárás hasonló a többi szolgáltatás esetén is. Természetesen ezek a szolgáltatások általában maguktól indulnak el a rendszer indítása során az &man.rc.conf.5; állományban megadott szerint. Például ha a rendszerünk indulásakor szeretnénk aktiválni a hálózati címfordítással foglalatoskodó démont, akkor csak adjuk hozzá az /etc/rc.conf állományhoz a következõ sort: natd_enable="YES" Amennyiben a sor már szerepel benne, akkor egyszerûen írjuk át a értéket -re. Ezután az rc szkriptek a a rendszer következõ indításakor a lentieknek megfelelõen automatikusan elindítják a hozzátartozó szolgáltatásokat is. Mivel az rc.d rendszert elsõsorban arra használják, hogy szolgáltatásokat indítsanak el vagy állítsanak le az operációs rendszerrel együtt, a szabványos , és paraméterek csak abban az esetben látják a feladatukat, ha a nekik megfelelõ változókat beállítottuk az /etc/rc.conf állományban. Tehát például a sshd restart csak abban az esetben fog bármit is csinálni, ha az /etc/rc.conf állományban az sshd_enable változót a értékre állítottuk. Ha az /etc/rc.conf beállításaitól függetlenül kívánunk egy szolgáltatásnak , vagy parancsot adni, akkor elé kell tennünk egy one szót. Például ha az sshd szolgáltatás újraindításához az /etc/rc.conf tartalmát figyelmen kívül akarjuk hagyni, akkor ezt a parancsot kell kiadnunk: &prompt.root; /etc/rc.d/sshd onerestart Könnyen le tudjuk ellenõrizni, hogy az adott szolgáltatás az /etc/rc.conf részérõl engedélyezett-e, ha a neki megfelelõ rc.d szkriptnek megadjuk az paramétert. Ennek segítségével például a rendszergazda így képes ellenõrizni, hogy a sshd szolgáltatást engedélyezi-e az /etc/rc.conf: &prompt.root; /etc/rc.d/sshd rcvar # sshd $sshd_enable=YES A második sor (# sshd) az sshd parancs kimenete, nem pedig a root parancssora. A paraméterrel kideríthetjük, hogy egy szolgáltatás aktív-e. Ezzel például így tudjuk ellenõrizni a sshd szolgáltatás mûködését: &prompt.root; /etc/rc.d/sshd status sshd is running as pid 433. Az üzenet: Az sshd a 433-as azonosítóval fut. Bizonyos esetekben a paraméter használatával lehetõségünk a szolgáltatások újraindítására is. Ilyenkor a rendszer megpróbál egy olyan jelzést küldeni a szolgáltatásnak, amivel a konfigurációs állományainak újraolvasását kéri. A legtöbbször lényegében ez a SIGHUP jelzést kiküldését rejti magában. Ez a lehetõség azonban nem mindegyik szolgáltatás esetén érhetõ el. Az rc.d rendszer nem csupán hálózati szolgáltatások esetén használatos, hanem nagyrészben hozzájárul a rendszer indításához is. Erre vegyük példának a bgfsck állományt. Amikor ez a szkript lefut, a következõ üzenetet jeleníti meg: Starting background file system checks in 60 seconds. Az üzenet fordítása: A háttérben 60 másodperc múlva megkezdõdik az állományrendszerek ellenõrzése. Ennek megfelelõen tehát ezt az állományt az állományrendszerek háttérben folyó ellenõrzésére használják, ami pedig a rendszer indítása során fut le. Számos rendszerszolgáltatás igényel a mûködéséhez további szolgáltatásokat. Például a NIS és más egyéb távoli eljáráshíváson alapú szolgáltatások egészen addig nem képesek elindulni, amíg az rpcbind (portmapper) szolgáltatást el nem indítjuk. Az ilyen jellegû gondok feloldására az indítószkriptek elején levõ megjegyzésekben található egy kevés metainformáció a szkript mûködéséhez szükséges elemekre (függõségeire) vonatkozóan. A rendszer indítása közben az &man.rcorder.8; nevû program képes a megjegyzések közt ezeket az információkat feldolgozni és ebbõl megállapítani, hogy a függõségi viszonyok betartásával milyen sorrendben kell elindítani a rendszer által felkínált szolgáltatásokat. Ehhez a következõ kulcsszavakat kell megadni az egyes indító szkriptek elején (az &man.rc.subr.8; így tudja engedélyezni az indító szkriptet): PROVIDE: segítségével megmondjuk, hogy ez az állomány milyen szolgáltatásokat nyújt. A következõ kulcsszavak az egyes indítóállományok elején szerepelhetnek. Nem kell feltétlenül használnunk ezeket, de velük az &man.rcorder.8; munkáját segíthetjük: REQUIRE: felsoroljuk azokat a szolgáltatásokat, amelyek a futásához kellenek. Az állomány tehát az itt megadott szolgáltatások után fog lefutni. BEFORE: felsoroljuk azokat a szolgáltatásokat, amelyek elõtt futtatni kell ezt az állományt. Az indító szkriptekben a kulcsszavak ügyes megválasztásával a rendszergazda nagyon finoman képes az indításkor végrehajtódó szkriptek sorrendjét szabályozni és a többi &unix; alapú operációs rendszerbõl ismert futtatási szintek használata nélkül vezérlelni a rendszerben megjelenõ szolgáltatásokat. Az rc.d rendszerrõl bõvebben az &man.rc.8; és &man.rc.subr.8; man oldalakon olvashatunk. Ha szeretnénk saját rc.d szkripteket írni vagy javítani a már meglevõeken, akkor ez a cikk (angolul) segítségünkre lehet. Marc Fonvieille Írta: A hálózati kártyák beállítása hálózati kártyák beállítása Manapság már el sem tudunk képzelni számítógépet hálózati csatlakozás nélkül. A hálózati csatolókártyák hozzáadása és beállítása egy &os; rendszergazda mindennapos feladata. A megfelelõ meghajtóprogram felderítése hálózati kártyák meghajtó Mielõtt bárminek is nekikezdenénk, érdemes tisztában lennünk azzal, hogy a rendelkezésünkre álló kártya milyen típusú, milyen chipet használ és hogy PCI vagy ISA buszon csatlakozik-e. A &os; a PCI és ISA csatolós kártyák széles spektrumát ismeri. Az egyes kiadásokhoz mellékelt Hardware Compatibility List (Hardverkompatibilitási lista) dokumentumokban tudjuk ellenõrizni, hogy a kártyákat ismeri a rendszer. Miután meggyõzõdtünk róla, hogy a kártyánkat ismeri a rendszer, meg kell keresnünk a hozzátartozó meghajtót. A /usr/src/sys/conf/NOTES és a /usr/src/sys/arch/conf/NOTES állományok tartalmazzák a hálózati kártyák meghajtóinak rövid leírását, benne a támogatott chipsetek és kártyák típusaival. Ha ez alapján nem tudjuk teljes biztosággal eldönteni, hogy melyik a számunkra megfelelõ meghajtó, nézzük meg a saját man oldalát. Ezen a man oldalon megtaláljuk az által ismert összes eszközt és velük kapcsolatban elõforduló jellemzõ problémákat. Ha egy elterjedt típust sikerült beszereznünk, akkor nem kell különösebben sokáig keresnünk a neki megfelelõ meghajtót. Az ismertebb hálózati kártyák meghajtói ugyanis alapból benne vannak a GENERIC rendszermagban, ezért a rendszer indítása során ehhez hasonlóan meg is jelennek a kártyák: dc0: <82c169 PNIC 10/100BaseTX> port 0xa000-0xa0ff mem 0xd3800000-0xd38 000ff irq 15 at device 11.0 on pci0 dc0: Ethernet address: 00:a0:cc:da:da:da miibus0: <MII bus> on dc0 ukphy0: <Generic IEEE 802.3u media interface> on miibus0 ukphy0: 10baseT, 10baseT-FDX, 100baseTX, 100baseTX-FDX, auto dc1: <82c169 PNIC 10/100BaseTX> port 0x9800-0x98ff mem 0xd3000000-0xd30 000ff irq 11 at device 12.0 on pci0 dc1: Ethernet address: 00:a0:cc:da:da:db miibus1: <MII bus> on dc1 ukphy1: <Generic IEEE 802.3u media interface> on miibus1 ukphy1: 10baseT, 10baseT-FDX, 100baseTX, 100baseTX-FDX, auto Ebben a példában láthatunk is két olyan kártyát, amelyek a &man.dc.4; meghajtót használják. Ha a hálózati kártyánk meghajtója nem szerepel a GENERIC konfigurációban, akkor a mûködéséhez be kell tölteni a megfelelõ meghajtót. Ezt alapvetõen kétféleképpen érhetjük el: Ennek legegyszerûbb módja, ha a &man.kldload.8; használatával alkalmanként vagy a /boot/loader.conf állományban a megfelelõ sor hozzáadásával a rendszer indításával együtt betöltjük a hálózati kártya meghajtójához tartozó modult. Nem mindegyik hálózati kártya meghajtója érhetõ el modul formájában. Erre konkrét például szolgálnak az ISA kártyákhoz tartozó modulok. Másik lehetõségünk, ha statikusan beépítjük a kártyánk támogatását a rendszermagba. A /usr/src/sys/conf/NOTES és az /usr/src/sys/arch/conf/NOTES állományok, valamint a meghajtóhoz tartozó man oldal elolvasásából megtudhatjuk a rendszermag beállításait tartalmazó állományban megadandó paramétereket. A rendszermag újrafordítását lásd . Ha a rendszermag (GENERIC) az indulás során észlelte a kártyánkat, nem kell újat készítenünk. A &windows; NDIS meghajtóinak használata NDIS NDISulator &windows; meghajtók Microsoft Windows Microsoft Windows eszközmeghajtók KLD (a rendszermag betölthetõ objektuma) Sajnos még mindig sok olyan gyártó akad, akik a nyílt forrású közösség számára nem adják ki a meghajtóik mûködésének alapjait, mivel az ilyen adatokat szakmai titkoknak tekintik. Ebbõl következik, hogy a &os; és más operációs rendszerek fejlesztõi számára két választás marad: vagy a gyári meghajtók visszafejtésének hosszú és fájdalmas útján haladva fejlesztik ki a saját meghajtójukat, vagy pedig a µsoft.windows; platformra kiadott meghajtók binárisait hasznosítják. A legtöbb fejlesztõ, köztük a &os; fejlesztõi is, ez utóbbi megközelítést választották. Bill Paul (wpaul) jóvoltából a &os; 5.3-RELEASE változatában megjelent a Network Driver Interface Specification (NDIS, avagy hálózati meghajtók szabványos felülete) natív támogatása. A &os; NDISulator (másnéven Project Evil, a Gonosz terve) nevû komponense fog egy &windows;-os meghajtót és elhiteti vele, hogy a &windows;-szal kommunikál. Mivel az &man.ndis.4; meghajtó &windows; binárisokat használ fel, ezért csak &arch.i386; és &arch.amd64; rendszerek esetén érhetõ el. Az &man.ndis.4; meghajtó leginkább a PCI, CardBus és PCMCIA csatolójú eszközök támogatására lett kitalálva, az USB eszközöket még nem ismeri. Az NDISulator használatához három tényezõre van szükségünk: A rendszermag forrása a &windowsxp; meghajtó binárisa (.SYS a kiterjesztése) a &windowsxp; meghajtó konfigurációs állománya (.INF a kiterjesztése) Keressük meg az említett állományokat az adott kártyához. Ezeket általában a mellékelt CD-n vagy a gyártó honlapján találjuk meg. A most következõ példákban a W32DRIVER.SYS és a W32DRIVER.INF neveket fogjuk használni. A &windows; i386 architektúrájú verziójához készült meghajtóprogramokat nem tudjuk a &os;/amd64 verziójával használni. A mûködéshez amd64-re készült &windows;-os meghajtókra van szükség. A következõ lépés a meghajtó binárisainak betölthetõ modulba fordítása. Ennek eléréséhez használjuk az &man.ndisgen.8; parancsot a root felhasználóval: &prompt.root; ndisgen /windowszos/meghajtó/W32DRIVER.INF /windowsos/meghajtó/W32DRIVER.SYS Az &man.ndisgen.8; egy interaktív segédprogram, amely mûködése közben még rákérdez néhány szükséges információra. Az aktuális könyvtárban létrehoz egy rendszermagmodult, amelyet az alábbi módon tudunk betölteni: &prompt.root; kldload ./W32DRIVER.ko Az elõállított modul mellé be kell töltenünk még az ndis.ko és az if_ndis.ko modulokat is. Ez általában minden olyan modul esetén megtörténik magától, amely függ az &man.ndis.4; használatától. Kézileg az következõ parancsokkal tudjuk ezeket betölteni: &prompt.root; kldload ndis &prompt.root; kldload if_ndis Itt az elsõ parancs betölti az NDIS miniport meghajtó burkolására szánt kódot, valamint a második a tényleges hálózati csatolófelületet. Most pedig a &man.dmesg.8; kimenetében ellenõrizzük, hogy történt-e valamilyen hiba a betöltés során. Ha minden jól ment, akkor az alábbiakhoz hasonló kimenetet produkált: ndis0: <Wireless-G PCI Adapter> mem 0xf4100000-0xf4101fff irq 3 at device 8.0 on pci1 ndis0: NDIS API version: 5.0 ndis0: Ethernet address: 0a:b1:2c:d3:4e:f5 ndis0: 11b rates: 1Mbps 2Mbps 5.5Mbps 11Mbps ndis0: 11g rates: 6Mbps 9Mbps 12Mbps 18Mbps 36Mbps 48Mbps 54Mbps Innentõl kezdve az ndis0 nevû eszközt úgy tudjuk használni, mint bármelyik más hálózati felületet (például dc0). A többi modulhoz hasonló módon be tudjuk állítani, hogy a rendszer indulásával együtt betöltõdjenek az NDIS modulok. Ehhez elõször másoljuk az imént létrehozott modult, az W32DRIVER.ko állományt a /boot/modules könyvtárba. Ezután adjuk hozzá a következõ sort a /boot/loader.conf állomány tartalmához: W32DRIVER_load="YES" A hálózati kártya beállítása hálózati kártyák beállítása Ahogy betöltõdött a megfelelõ meghajtó a hálózati kártyánkhoz, be is kell állítanunk a kártyát. A hálózati kártyák sok más dologgal együtt beállíthatóak a telepítés során a sysinstall segítségével. A rendszerünkben beállított hálózati csatolófelületek megjelenítéséhez gépeljük be a következõ parancsot: &prompt.user; ifconfig dc0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 192.168.1.3 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.1.255 ether 00:a0:cc:da:da:da media: Ethernet autoselect (100baseTX <full-duplex>) status: active dc1: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 10.0.0.1 netmask 0xffffff00 broadcast 10.0.0.255 ether 00:a0:cc:da:da:db media: Ethernet 10baseT/UTP status: no carrier lp0: flags=8810<POINTOPOINT,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 lo0: flags=8049<UP,LOOPBACK,RUNNING,MULTICAST> mtu 16384 inet 127.0.0.1 netmask 0xff000000 tun0: flags=8010<POINTOPOINT,MULTICAST> mtu 1500 A &os; korábbi változatainál az &man.ifconfig.8; parancsnak ehhez még meg kell adni az kapcsolót is. Az &man.ifconfig.8; érvényes paraméterezésével kapcsolatban legyünk szívesek elolvasni a hozzátartozó man oldalt. Hozzátennénk, hogy IPv6 (inet6 stb.) típusú bejegyzések nem szerepelnek a példában. Az elõbbi parancs kimenetében a következõ eszközök jelentek meg: dc0: az elsõ Ethernet felület dc1: a második Ethernet felület lp0: a párhuzamos port felülete lo0: a loopback eszköz tun0: a ppp által használt tunnelhez tartozó eszköz A &os; a kártyához tartozó meghajtó nevével és egy sorszámmal azonosítja a rendszermag indulása során talált eszközöket. Például az sis2 a rendszerben található harmadik olyan eszköz, amely a &man.sis.4; meghajtót használja. A példában a dc0 eszköz aktív és mûködõképes. Ennek legfontosabb jelei: Az UP szó mutatja, hogy a kártyát sikerült beállítani és készen áll a használatra. A kártya internet (inet) címe (jelen esetünkben ez 192.168.1.3). Érvényes hálózati maszkkal rendelkezik (netmask, ahol a 0xffffff00 a 255.255.255.0 címnek felel meg). Érvényes broadcast (üzenetszóró) címmel rendelkezik (ami itt most 192.168.1.255). A kártya MAC-címe (ether) 00:a0:cc:da:da:da. A hozzátartozó fizikai eszköz kiválasztása automatikus (media: Ethernet autoselect (100baseTX <full-duplex>)). Láthatjuk, hogy a dc1 eszközt egy 10baseT/UTP típusú fizikai eszközhöz állítottuk be. Az egyes meghajtókhoz tartozó fizikai módokról a nekik megfelelõ man oldalakon olvashatunk. A kapcsolat állapota (status) active értékû, tehát van vonal. A dc1 esetén láthatjuk, hogy a status: no carrier (nincs vonal). Ez teljesen normálisnak tekinthetõ minden olyan esetben, amikor a kártyába még nem dugtunk Ethernet-kábelt. Amennyiben az &man.ifconfig.8; kimenete valami ilyesmi: dc0: flags=8843<BROADCAST,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 ether 00:a0:cc:da:da:da akkor az arra utal, hogy a kártyát nem állítottuk be. A kártya beállításához a root felhasználó jogosultságaira van szükségünk. A hálózati kártyák beállítása az &man.ifconfig.8; segítségével elvégezhetõ parancssorból is, de a gép újraindításakor az így megadott értékek elvesznek. Ezért az /etc/rc.conf állományba kell felvennünk a hálózati kártyák érvényes beállításait. A kedvenc szövegszerkesztõnkben nyissuk meg az /etc/rc.conf állományt. Minden egyes hálózati csatolóhoz fel kell vennünk benne egy sort, ennek megfelelõen most a példához tartozó módon az alábbiakat: ifconfig_dc0="inet 192.168.1.3 netmask 255.255.255.0" ifconfig_dc1="inet 10.0.0.1 netmask 255.255.255.0 media 10baseT/UTP" A dc0 és dc1 neveket kell a rendszerünkben ténylegesen megtalálható eszközök neveire kicserélni, valamint megadni a nekik megfelelõ címeket. A kártya meghajtójának és az &man.ifconfig.8; man oldalának elolvasásával kideríthetjük az itt megadható további beállításokat, valamint az &man.rc.conf.5; man oldalán részletesebben megismerhetjük az /etc/rc.conf formai követelményeit. Ha a telepítés során beállítottuk volna a hálózati kapcsolatokat, akkor tapasztalhatjuk, hogy egyes hálózati kártyák sorai itt már szerepelnek. Ellenõrizzük le az /etc/rc.conf tartalmát mielõtt bõvítenénk! Mindezek mellett az /etc/hosts állományba is be kell írnunk a helyi hálózatunkon található különféle gépek neveit és IP-címeit, ha még nem szerepelnének ott. Errõl további részleteket a &man.hosts.5; man oldalról és az /usr/share/examples/etc/hosts állományból tudhatunk meg. Tesztelés és hibaelhárítás Miután az /etc/rc.conf állományban elvégeztük a szükséges változtatásokat, érdemes újraindítanunk a rendszerünket. Ennek révén érvényesítjük a csatolófelületekkel kapcsolatos változtatásainkat és ellenõrizzük, hogy így a rendszer mindenféle hibaüzenet nélkül képes elindulni. Ahogy a rendszerünk mûködõképessé vált, ki is tudjuk próbálni a hálózati felületeket. Az Ethernet kártyák tesztelése hálózati kártyák tesztelése Az Ethernet kártyák helyes beállításának vizsgálatához két dolgot kell kipróbálnunk. Elõször is pingeljük magát a felületet, majd ezután pingeljünk meg a helyi hálózaton egy másik számítógépet. Elsõként tehát próbáljuk meg a helyi felületet: &prompt.user; ping -c5 192.168.1.3 PING 192.168.1.3 (192.168.1.3): 56 data bytes 64 bytes from 192.168.1.3: icmp_seq=0 ttl=64 time=0.082 ms 64 bytes from 192.168.1.3: icmp_seq=1 ttl=64 time=0.074 ms 64 bytes from 192.168.1.3: icmp_seq=2 ttl=64 time=0.076 ms 64 bytes from 192.168.1.3: icmp_seq=3 ttl=64 time=0.108 ms 64 bytes from 192.168.1.3: icmp_seq=4 ttl=64 time=0.076 ms --- 192.168.1.3 ping statistics --- 5 packets transmitted, 5 packets received, 0% packet loss round-trip min/avg/max/stddev = 0.074/0.083/0.108/0.013 ms Most pedig pingeljünk meg egy másik számítógépet a helyi hálózaton: &prompt.user; ping -c5 192.168.1.2 PING 192.168.1.2 (192.168.1.2): 56 data bytes 64 bytes from 192.168.1.2: icmp_seq=0 ttl=64 time=0.726 ms 64 bytes from 192.168.1.2: icmp_seq=1 ttl=64 time=0.766 ms 64 bytes from 192.168.1.2: icmp_seq=2 ttl=64 time=0.700 ms 64 bytes from 192.168.1.2: icmp_seq=3 ttl=64 time=0.747 ms 64 bytes from 192.168.1.2: icmp_seq=4 ttl=64 time=0.704 ms --- 192.168.1.2 ping statistics --- 5 packets transmitted, 5 packets received, 0% packet loss round-trip min/avg/max/stddev = 0.700/0.729/0.766/0.025 ms Ha beállítottuk az /etc/hosts állományt, akkor a 192.168.1.2 helyett a gép nevét is megadhatjuk. A hibák elhárítása hálózati kártyák hibaelhárítása A hardverek és szoftverek beállításaiban mindig is valódi kín megtalálni a hibákat, és ezeket a kínokat többnyire úgy tudjuk enyhíteni, ha elõször az egyszerû hibaforrásokat szûrjük ki. Csatlakoztattuk a hálózati kábelt? Tisztességesen beállítottuk a hálózati szolgáltatásokat? Jól állítottuk be a tûzfalat? A &os; képes kezelni a kártyát? A hibajelentések elküldése elõtt mindig bújjuk át a támogatott hardvereszközök listáját. A &os; verziókat frissítsük a legújabb STABLE változatra. Olvassuk át a levelezési listák archívumait vagy legalább keressünk rá a témára az interneten. Ha a kártya mûködik, de a teljesítménye nem kielégítõ, érdemes ennek utánanézni a &man.tuning.7; man oldalon. Ilyenkor érdemes ellenõrizni a hálózati beállításainkat is, mivel a helytelen beállítások gyakran okoznak teljesítményvesztést. Bizonyos esetekben láthatunk egy vagy két device timeout típusú hibát is, ami a kártyák egyes fajtáinál elfogadható. Ha azonban folyamatosan megjelennek vagy zavaróvá válnak, érdemes utánanéznünk, hogy az eszköz nem ütközik-e valamelyik másikkal. Mindenképpen gyõzödjünk meg a kábelek épségérõl és csatlakoztatásáról. Még az is elképzelhetõ, hogy egyszerûen csak egy másik hálózati kártyára van szükségünk. Néha felbukkanak watchdog timeout jellegû hibák is. Ilyenkor elsõként mindig a hálózati kábelt ellenõrizzük. Egyes kártyáknak olyan PCI foglalatra van szükségük, ami támogatja a Bus Mastering opciót. Néhány régebbi alaplapon csak ilyen PCI bõvítõhely található (ami általában a 0. foglalat). Olvassunk utána a hálózati kártya és az alaplap dokumentációjában, hátha ezek okozzák a problémát. A No route to host üzenet akkor jelenik meg, ha a rendszer képtelen megállapítani, milyen úton jutassa el a csomagokat a megadott célhoz. Ez többnyire olyankor történik meg, amikor nem adtunk meg alapértelmezett kézbesítési irányt (default route) vagy nem dugtuk be a hálózati kábelt. A netstat -rn kimenetébõl meg tudjuk állapítani, hogy létezik-e érvényes út az elérni kívánt cél felé. Ha nincs, akkor haladjunk tovább a re. A ping: sendto: Permission denied jellegû üzeneteket többségében egy helytelenül beállított tûzfal okozza. Ha az ipfw mûködését engedélyeztük a rendszermagban, de nem adtunk meg hozzá szabályokat, akkor az alapértelmezett házirend szerint minden forgalmat blokkolni fog, tehát még a pingeket is! Ezzel kapcsolatban a elolvasását ajánljuk. Elõfordulhat, hogy a kártya teljesítménye igen gyenge vagy az átlagos alatt van. Ilyenkor a fizikai eszköz autoselect (automatikus) típusú kiválasztása helyett érdemes megadnunk a konkrét eszköznek megfelelõ típust. Habár ez a legtöbb hardver esetén beválik, nem mindenki számára jelent megoldást. Ismételten csak annyit tudunk ehhez hozzátenni, hogy ellenõrizzük a hálózati beállításainkat és olvassuk el a &man.tuning.7; man oldalt. Virtuális címek virtuális címek IP-álnevek A &os; alkalmazása során igen gyakori a virtuális címek használata, aminek segítségével egyetlen szerver több szerverként képes látszódni a hálózaton. Ezt úgy érik el, hogy egyetlen felülethez több hálózati címet rendelnek hozzá. Az adott hálózati csatolófelületnek van egy valódi címe és tetszõleges számú álcíme. Ezeket az álcímeket általában az /etc/rc.conf állományban kell feltüntetni. Az fxp0 felület esetén az álcímek megadása valahogy így néz ki: ifconfig_fxp0_alias0="inet xxx.xxx.xxx.xxx netmask xxx.xxx.xxx.xxx" Figyeljük meg, hogy az álcímekhez tartozó bejegyzések az alias0 névvel kezdõdnek és szám szerint növekvõleg következnek egymás után (például, _alias1, _alias2 és így tovább). A beállítás a sorozat elsõ kimaradó tagjánál megszakad. Az álcímek hálózati maszkjának pontos meghatározása nagyon fontos, de szerencsére nem különösebben bonyolult. Minden felület esetén lennie kell egy olyan címnek, ami helyesen reprezentálja a hálózat hálózati maszkját. Minden egyéb olyan címnek, ami ugyanabba az alhálózatba esik, végig 1-esekbõl álló hálózati maszkkal kell rendelkezniük (ami felírható 255.255.255.255 vagy 0xffffffff formájában is). Például vegyük azt, hogy az fxp0 felületen keresztül két hálózathoz csatlakozunk, melyek közül az egyik a 10.1.1.0, amelynek hálózati maszkja 255.255.255.0, és a 202.0.75.16, amelynek hálózati maszkja 255.255.255.240. Azt szeretnénk elérni, hogy a rendszerünk az 10.1.1.1 címtõl az 10.1.1.5 címig, valamint a 202.0.75.17 címtõl a 202.0.75.20 címig jelenjen meg a nekik megfelelõ hálózatokon. Ahogy arra már fentebb is utaltunk, az adott hálózati tartományban csak az elsõ címnek (ebben az esetben ez a 10.0.1.1 és a 202.0.75.17) kell valódi hálózati maszkkal rendelkeznie. Minden további címnek (a 10.1.1.2 és 10.1.1.5 között, valamint a 202.0.75.18 és 202.0.75.20 között) legyen 255.255.255.255 a hálózati maszkja. Az alábbi /etc/rc.conf bejegyzések ennek az elrendezésnek megfelelõen állítják be a kártyát: ifconfig_fxp0="inet 10.1.1.1 netmask 255.255.255.0" ifconfig_fxp0_alias0="inet 10.1.1.2 netmask 255.255.255.255" ifconfig_fxp0_alias1="inet 10.1.1.3 netmask 255.255.255.255" ifconfig_fxp0_alias2="inet 10.1.1.4 netmask 255.255.255.255" ifconfig_fxp0_alias3="inet 10.1.1.5 netmask 255.255.255.255" ifconfig_fxp0_alias4="inet 202.0.75.17 netmask 255.255.255.240" ifconfig_fxp0_alias5="inet 202.0.75.18 netmask 255.255.255.255" ifconfig_fxp0_alias6="inet 202.0.75.19 netmask 255.255.255.255" ifconfig_fxp0_alias7="inet 202.0.75.20 netmask 255.255.255.255" Konfigurációs állományok Az <filename>/etc</filename> felépítése A beállításokkal kapcsolatos információk számos könyvtárban tárolódnak. Többek közt: /etc Általános rendszerszintû beállítások. Az itt levõ adatok a rendszer egészére vonatkoznak. /etc/defaults A rendszer konfigurációs állományainak alapértelmezett változatait. /etc/mail A &man.sendmail.8; beállításához tartozó további állományok, egyéb levélküldéshez használt adatok. /etc/ppp A felhasználói és rendszermag szintû ppp programok beállításai. /etc/namedb A &man.named.8; mûködéséhez szükséges adatok alapértelmezett helye. Általában a named.conf és a zónák leírását tároló állományok kerülnek ide. /usr/local/etc A telepített alkalmazások konfigurációs állományai. Néha alkalmazásonként külön könyvtárakba kerülnek a benne található állományok. /usr/local/etc/rc.d A telepített alkalmazások indításával és leállításával kapcsolatos szkriptek. /var/db Automatikusan generált rendszerszintû adatbázisok a csomagokkal, a programok helyével stb. kapcsolatosan. Hálózati nevek hálózati név DNS <filename>/etc/resolv.conf</filename> resolv.conf Az /etc/resolv.conf határozza meg, hogy a &os; névfeloldója miként fér hozzá az internet tartománynév rendszeréhez (a DNS-hez). Az resolv.conf állományban leggyakrabban a következõ bejegyzések fordulnak elõ: nameserver Annak a névszernek az IP-címe, ahova a névfeloldó küldi a kéréseit. A névszervereket a felírás sorrendjében kérdezi meg, maximum hármat. search A hálózati nevek keresõlistája. Ezt általában a helyi hálózati nevek tartománya határozza meg. domain A helyi tartomány neve. Egy átlagos resolv.conf tartalma: search example.com nameserver 147.11.1.11 nameserver 147.11.100.30 Csak egy search és domain opciót szabad megadni. A DHCP használatakor a &man.dhclient.8; felül szokta írni a resolv.conf tartalmát a DHCP szervertõl kapott információkkal. <filename>/etc/hosts</filename> hosts Az /etc/hosts az internet kezdeti napjaira emlékeztetõ egyszerû szöveges adatbázis. A nevek és IP-címek közti leképzéseket a DNS és NIS rendszerekkel karöltve oldja fel. Ide a helyi hálózaton csatlakozó számítógépek neveit lehet beírni ahelyett, hogy erre a célra beállítanánk egy külön &man.named.8; szervert. Ezenkívül még az /etc/hosts állományba internetes nevek rekordját is felvehetjük, amivel így csökkenthetjük a gyakran használt nevek feloldására irányuló külsõ kéréseket. # $&os;$ # # A hálózati nevek adatbázisa # # Ebbe az állományba rakjuk a helyi hálózaton található címeket és # a hozzájuk tartozó hálózati neveket, ahol szinte ugyanez az # adatbázis megtalálható. A DNS vagy NIS alkalmazása esetén ez az # állomány nem feltétlenül kerül felhasználásra. A névfeloldás # sorrendjét az /etc/nsswitch.conf állományban adhatjuk meg. # ::1 localhost localhost.my.domain myname.my.domain 127.0.0.1 localhost localhost.my.domain myname.my.domain # # Egy képzeletbeli hálózat. #10.0.0.2 myname.my.domain myname #10.0.0.3 myfriend.my.domain myfriend # # Az RFC 1918-nak megfelelõen a következõ IP-címekkel rendelkezõ # alhálózatok sosem csatlakozhatnak közvetlenül az internetre: # # 10.0.0.0 - 10.255.255.255 # 172.16.0.0 - 172.31.255.255 # 192.168.0.0 - 192.168.255.255 # # Amikor csatlakozunk az internethez, egy valódi, hivatalosan # kiosztott számra lesz szükségünk. NAGYON SZÉPEN KÉRÜNK mindenkit, # hogy ne találj ki magunknak hálózati címeket, hanem használja az # internet-szolgáltatótól kapott címet (amennyiben rendelkezünk # ilyennel) vagy az internetes nyilvántartásban szereplõ címek közül # valamelyiket (FTP-n keresztül jelentkezzünk be az rs.internic.net # gépre, majd lépjünk be a /templates könyvtárba). Az /etc/hosts formai felépítése igen egyszerû: [internetes cím] [hivatalos hálózati név] [álnév1] [álnév2] ... Tehát például: 10.0.0.1 azEnValodiNevem.aHalozaton.hu azEnValodiNevem izemize1 izemize2 A részletekért keressük fel a &man.hosts.5; man oldalt. A naplóállományok beállítása naplóállományok <filename>syslog.conf</filename> syslog.conf A syslog.conf állomány a &man.syslogd.8; program beállításait tartalmazza. Segítségével megadhatjuk, hogy a syslog által generált üzenetek egyes típusait milyen naplóállományokba mentsük. # $&os;$ # # Ebben az állományban HASZNÁLHATÓAK szóközök a mezõk elválasztására, # habár a többi *nix-típusú rendszer inkább tabulátorokat használ # erre a célra. Ha több rendszeren is használni akarjuk ezt az # állományt, akkor ne használjunk szóközöket. # # A többit lásd a syslog.conf(5) man oldalon. # .err;kern.debug;auth.notice;mail.crit /dev/console *.notice;kern.debug;lpr.info;mail.crit;news.err /var/log/messages security.* /var/log/security mail.info /var/log/maillog lpr.info /var/log/lpd-errs cron.* /var/log/cron *.err root *.notice;news.err root *.alert root *.emerg * # Tegyük vissza ezt a sort, ha a /dev/console eszközre kiírt # üzeneteket át akarjuk irányítani az /var/log/console.log állományba. #console.info /var/log/console.log # Ha az összes üzenetet a /var/log/all.log állományba akarjuk menteni, # akkor tegyük vissza ezt a sort. #*.* /var/log/all.log # Ha egy "loghost" nevû gépre szeretnénk naplózni, akkor tegyük vissza # ezt a sort. #*.* @loghost # Az inn használatakor tegyük vissza ezeket a sorokat. # news.crit /var/log/news/news.crit # news.err /var/log/news/news.err # news.notice /var/log/news/news.notice !startslip *.* /var/log/slip.log !ppp *.* /var/log/ppp.log A &man.syslog.conf.5; man oldalának elolvasásával tudhatunk meg többet ezekrõl. <filename>newsyslog.conf</filename> newsyslog.conf A newsyslog.conf a &man.newsyslog.8; beállításait tároló állomány. Ez egy olyan program, ami általában a &man.cron.8; futtat le. A &man.newsyslog.8; dönti el, hogy mikor van szükség a naplók archiválására és átrendezésére. Ennek során a logfile állományból logfile.0 lesz, a logfile.0 állományból pedig logfile.1 és így tovább. Beállíthatjuk úgy is, hogy a naplóállományokat archiválja &man.gzip.1; formátumban, aminek megfelelõen ezek logfile.0.gz, logfile.1.gz és ehhez hasonló névvel jönnek létre. A newsyslog.conf megadja, hogy melyik naplóállományokat kell felügyelni, mennyi példányt tartsunk meg belõlük és mikor kell velük foglalkozni. A naplóállományok átrendezhetõek és/vagy archiválhatóak egy adott méret elérésekor vagy egy adott idõ eltelte után. # A newsyslog konfigurációs állománya # $&os;$ # # állománynév [tulajdonos:csoport] mód darab méret mikor [ZB] [/pid_állomány] [jelzés] /var/log/cron 600 3 100 * Z /var/log/amd.log 644 7 100 * Z /var/log/kerberos.log 644 7 100 * Z /var/log/lpd-errs 644 7 100 * Z /var/log/maillog 644 7 * @T00 Z /var/log/sendmail.st 644 10 * 168 B /var/log/messages 644 5 100 * Z /var/log/all.log 600 7 * @T00 Z /var/log/slip.log 600 3 100 * Z /var/log/ppp.log 600 3 100 * Z /var/log/security 600 10 100 * Z /var/log/wtmp 644 3 * @01T05 B /var/log/daily.log 640 7 * @T00 Z /var/log/weekly.log 640 5 1 $W6D0 Z /var/log/monthly.log 640 12 * $M1D0 Z /var/log/console.log 640 5 100 * Z További információkat a &man.newsyslog.8; man oldaláról nyerhetünk. <filename>sysctl.conf</filename> sysctl.conf sysctl A sysctl.conf állomány leginkább az rc.conf állományhoz hasonlít, benne az értékeket változó=érték párokban adhatjuk meg. Az itt definiált értékek akkor kerülnek ténylegesen beállításra, amikor a rendszer többfelhasználós módba vált. Ezen a módon nem mindegyik változó értékét tudjuk átállítani. A sysctl.conf állományban az alábbi érték beállításával tudjuk beállítani, hogy a rendszer ne naplózza, amikor a programok végzetes jelzéssel fejezõdnek be, valamint azt, hogy a felhasználók láthassák egymás futó programjait: # Ne naplózzuk a végzetes jelzésekhez (például sig 11) tartozó kilépéseket. kern.logsigexit=0 # Ne engedjük a felhasználóknak, hogy lássák egy másik felhasználó # azonosítójával futó programokat. security.bsd.see_other_uids=0 Finomhangolás a sysctl használatával sysctl finomhangolás a sysctl használatával A &man.sysctl.8; egy olyan felület, amely lehetõséget biztosít egy mûködõ &os; rendszer megváltoztatására. Segítségével többek közt hozzáférhetünk a TCP/IP protokollkészlet és a virtuális memóriát kezelõ alrendszer rengeteg apró opciójához, melyek megfelelõ beállításával egy tapasztalt rendszergazda kezében drasztikusan növelhetõ a rendszer teljesítménye. A &man.sysctl.8; alkalmazásával több mint ötszáz rendszerszintû változó kérdezhetõ le és állítható be. A &man.sysctl.8; két funkciót rejt magában: a rendszer beállításainak lekérdezését és módosítását. Így nézhetjük meg az összes lekérdezhetó változót: &prompt.user; sysctl -a Így kérhetjük egy konkrét változó, például a kern.maxproc értékét: &prompt.user; sysctl kern.maxproc kern.maxproc: 1044 Egy adott változó értékének módosításához pedig használjuk a változó=érték felírást: &prompt.root; sysctl kern.maxfiles=5000 kern.maxfiles: 2088 -> 5000 A sysctl változók értékei lehetnek karakterláncok, számok és logikai értékek (ahol az 1 az igennek, a 0 a nemnek felel meg). Ha a számítógép indításakor automatikusan be akarunk állítani bizonyos változókat, akkor vegyük fel ezeket az /etc/sysctl.conf állományba. Ennek pontosabb részleteit a &man.sysctl.conf.5; man oldalon és a ban találhatjuk meg. Tom Rhodes Írta: A &man.sysctl.8; írásvédett értékei Egyes esetekben szükséges lehet a &man.sysctl.8; írásvédett változóinak módosítása. Habár gyakran elengedhetetlen, ezt kizárólag csak a rendszer (újra)indításakor tudjuk megtenni. Például egyes laptopoknál a &man.cardbus.4; eszköz nem próbálkozik több memóriaterület használatával, ezért egy ehhez hasonló hibával leáll: cbb0: Could not map register memory device_probe_and_attach: cbb0 attach returned 12 Az ilyen és ehhez hasonló esetekben gyakran olyan &man.sysctl.8; változók alapértelmezett értékeit kellene megváltoztatnunk, amelyek írásvédettek. Ilyenkor tegyük az érintett &man.sysctl.8; változó objektumazonosítóját (OID) és a hozzátartozó értéket a /boot/loader.conf állományunkba. Az alapértelmezéseket a /boot/defaults/loader.conf állományban találjuk meg. A fentebb tárgyalt probléma megoldásához a felhasználónak a értéket kell beállítania az elõbb említett állományban. Ezután már a &man.cardbus.4; megfelelõen fog mûködni. A lemezek finomhangolása Sysctl változók <varname>vfs.vmiodirenable</varname> vfs.vmiodirenable A vfs.vmiodirenable sysctl változó értéke lehet 0 (ki) vagy 1 (be, és ez az alapértelmezés is). Ez a változó vezérli a könyvtárak gyorsítótárazását a rendszerben. A könyvtárak többsége kis méretû, így az állományrendszerbõl csak egyetlen (általában 1 KB méretû) darabkát használnak és még ennél is kevesebbet (általában 512 byte-ot) a pufferben. A változó kikapcsolt (avagy 0) értéke mellett a puffer csak rögzített számú könyvtárat táraz be még abban az esetben is, amikor temérdek mennyiségû memória áll a rendelkezésére. Ha viszont (az 1 értékkel) engedélyezzük, akkor a rendszer a könyvtárak tárazására felhasználja a virtuális memóriában pufferelt lapokat is, amivel lényegében az összes elérhetõ memóriát a könyvtárak tárazására fordítja. Ilyenkor azonban az egyes könyvtárak tárazására használt legkisebb memóriaterület a fizikai lapmérettel egyezik meg (ami általában 4 KB) és nem 512 byte. Abban az esetben javasoljuk ennek a beállításnak a használatát, ha olyan szolgáltatásokkal dolgozunk, amelyek nagy számú állománnyal dolgoznak egyszerre. Ilyen szolgáltatások többek közt a webes gyorsítótárak, nagyobb levelezõrendszerek és hírrendszerek. Az opció engedélyezése alapvetõen nem veti vissza a rendszer teljesítményét még akkor sem, ha ezzel memóriát pazarlunk el, de ezt igazából érdemes kikísérletezni. <varname>vfs.write_behind</varname> vfs.write_behind A vfs.write_behind sysctl változó alapértelmezett értéke 1 (bekapcsolt). Ez arra utasítja az állományrendszert, hogy csak akkor küldje ki az adatokat az eszközre, ha belõlük teljes fürtök gyûltek össze. Ez jellemzõ módon nagyobb szekvenciális állományok írása esetén kedvezõ. Arra szolgál, hogy segítségével el lehessen kerülni az I/O túlságosan gyakori módosítások okozta terhelését. Bizonyos körülmények közt ez azonban lassíthatja a futó programok mûködését, ezért ilyenkor érdemes megfontolni a kikapcsolását. <varname>vfs.hirunningspace</varname> vfs.hirunningspace A vfs.hirunningspace sysctl változó értéke azt adja meg, hogy tetszõleges számú példánynál rendszerszinten mekkora mértékû írási mûvelet irányítható át a lemezvezérlõk soraiba. Az alapértelmezés többnyire elegendõ, de olyan gépeken, ahol sok lemez dolgozik egyszerre, ez az érték négy vagy öt megabyte-ra is felszökhet! Hozzátennénk, hogy ha ezt az értéket túlságosan nagyra állítjuk (és így túllépjük a puffer írási küszöbértékét), akkor ezzel hihetetlenül gyenge fürtözési teljesítményt nyerünk. Semmiképp se állítsuk túlzottan nagy értékre! A nagyobb írási értékek a velük párhuzamos olvasások számára késleltetést is jelentenek. Találhatunk még más egyéb pufferelési és gyorsítótárazási sysctl változókat, azonban ezek megváltoztatását egyáltalán nem javasoljuk, mivel a virtuális memória alrendszer kiválóan tudja önállóan állítani ezeket a paramétereit. <varname>vm.swap_idle_enabled</varname> vm.swap_idle_enabled A vm.swap_idle_enabled sysctl változó módosítása olyan nagyobb többfelhasználós rendszerekben bizonyulhat hasznosnak, ahol sok felhasználó lép be és lép ki a rendszerbe és sok az üresjáratban futó program. Az ilyen jellegû rendszerek hajlamosak nagy mennyiségû folyamatos terhelést mérni a tartalékolt szabad memóriára. A beállítás engedélyezésével, valamint a vm.swap_idle_threshold1 és a vm.swap_idle_threshold2 változókon keresztül a kilapozás reakcióidejének alkalmas behangolásával a megszokottnál gyorsabban lenyomhatjuk az üresjáratban dolgozó programokhoz tartozó memórialapok prioritását, amivel a kilapozásokat vezérlõ démon kezére játszunk. Azonban tényleg csak akkor engedélyezzük ezt a lehetõséget, ha valóban szükségünk van rá, mivel így a memóriát jóval elõbb lapozzuk ki és ezzel több lapozóállományt és lemezteljesítményt emésztünk fel. Kisebb rendszerekben jól behatárolható a hatása, azonban a nagyobb rendszerekben, ahol már eleve visszafogott mértékû lapozás történik, ez a beállítás lehetõvé teszi a virtuális memóriát kezelõ alrendszer számára, hogy könnyedén ki- és be rakosgasson komplett futó programokat a memóriába. <varname>hw.ata.wc</varname> hw.ata.wc A &os; 4.3 egyszer már kacérkodott a IDE-lemezek írási pufferének kikapcsolásával. Ez ugyan csökkentette az IDE-lemezek írási sávszélességét, azonban bizonyos merevlemezgyártók gondatlanságából eredõ súlyos adatvesztések miatt szükséges volt a használata. A gond ezzel kapcsolatban ott van, hogy egyes IDE-meghajtók hazudnak az írások teljesítésérõl. A lemezek írási gyorsítótárazásának bekapcsolásával az IDE-meghajtók nem csak az írások sorrendjét rendezik át, hanem nagyobb terhelés esetén egyes blokkokat jóval késõbb is rögzítenek. Ezért a rendszer esetleges összeomlása vagy egy áramkimaradás súlyos károkat okozhat az állományrendszerben. A &os; úgy döntött, hogy a megbízhatóságot választja. Sajnos ez olyan nagyságú teljesítményvesztést okozott, hogy a következõ kiadásban már kénytelenek voltunk alapértelmezés szerint is visszakapcsolni ezt a lehetõséget. A hw.ata.wc nevû sysctl változó vizsgálatával ellenõrizhetjük a rendszerünkön érvényes alapértelmezett beállítást. Amennyiben az IDE írások gyorsítótárazása nem engedélyezett, akkor ezt a változó értékének 1-re állításával állíthatjuk vissza. Ezt a rendszer indításakor a rendszerbetöltõben tehetjük meg. A rendszermag indítása után ennek már nincs hatása. A részleteket a &man.ata.4; man oldalon tudhatjuk meg. <literal>SCSI_DELAY</literal> (<varname>kern.cam.scsi_delay</varname>) kern.cam.scsi_delay a rendszermag beállításai SCSI_DELAY A rendszermag SCSI_DELAY nevû beállítása a rendszer indulásának idejét hivatott mérsékelni. Az alapértelmezett értéke viszonylag magas, innen származik a rendszer indítása során keletkezõ 15 másodperces csúszást. Általában az is megfelelõ, aa ezt visszavesszük az 5 értékre (fõleg a modernebb meghajtók számára). A &os; újabb (5.0 vagy késõbbi) változataiban ez az érték már a kern.cam.scsi_delay sysctl változó értékével is megadható a rendszer indításakor. Azonban ügyeljünk rá, hogy mind a finomhangoláshoz használt változó, mind pedig rendszermag beállítása ezredmásodpercben és nem másodpercben értelmezi ezt az értéket. Soft Updates Soft Updates tunefs A &man.tunefs.8; nevû program használható az állományrendszerek finomhangolására. Nagyon sok opciót találhatunk benne, de itt most csak a Soft Updates ki- és bekapcsolásával foglalkozunk, amit a következõ módon tehetünk meg: &prompt.root; tunefs -n enable /allomanyrendszer &prompt.root; tunefs -n disable /allomanyrendszer Amíg egy állományrendszer csatlakoztatott állapotban van, addig nem módosítható a &man.tunefs.8; paranccsal. A Soft Updates bekapcsolására ezért az a legalkalmasabb idõpont, amikor egyfelhasználós módban vagyunk és még egyetlen partíciót sem csatlakoztattunk. A Soft Updates beállítás engedélyezése a memóriában pufferelt gyorsítótáron keresztül jelentõs mértékben fokozza a metaadatok teljesítményét, elsõsorban az állományok létrehozását és törlését. A Soft Updates használatát ezért minden állományrendszer esetén ajánljuk. A Soft Updates alkalmazásának két rossz oldalára kell tekintettel lennünk. Elõször is a Soft Updates a rendszer összeomlása esetén ugyan garantálja az állományrendszer konzisztenciáját, de könnyen elképzelhetõ, hogy több másodperccel (vagy akár egy egész perccel!) hátrébb jár a fizikai lemez frissítésében. Másodszor a Soft Updates késlelteti az állományrendszer blokkjainak felszabadítását. Ha van egy olyan állományrendszerünk (mint például a rendszer indításához használt gyökér partíció), ami már majdnem betelt, akkor egy nagyobb frissítés, például a make installworld parancs kiadása, során az állományrendszer egyszerûen kifogy a helybõl és így a frissítés meghiúsul. Bõvebben a Soft Updates mûködésérõl Soft Updates részletei Két hagyományos megközelítés létezik az állományrendszerek metaadatainak visszaírására. (A metaadatok módosításakor olyan nem adatot tartalmazó blokkok változnak meg, mint például az állományokra vonatkozó információk vagy a könyvtárak.) Eredetileg alapértelmezés szerint a metaadatok változásait szinkron módon írták ki. Amikor egy könyvtár megváltozott, a rendszer egészen addig várt, amíg ez a változás a lemezre nem íródott. Ugyanekkor az állományok adatait tartalmazó pufferek (az állományok tartalma) átkerültek a pufferelt gyorsítótárba, hogy majd késõbb, aszinkron módon kerüljenek kiírásra. Ennek az implementációnak a biztonságos mûködés volt az elõnye, mivel így a metaadatok még akkor is konzisztens állapotban maradtak, amikor valamilyen hiba következett be. Tehát egy állomány vagy teljesen létrejött vagy egyáltalán nem. Ha az állományhoz tartozó blokkok már nem tudtak kijutni a gyorsítótárból az összeomlás ideje elõtt, akkor az &man.fsck.8; felismerte ezt a helyzetet és az állományrendszer ilyen jellegû hibáját úgy orvosolta, hogy az adott állomány méretét nullára állította. Ezenkívül még az implementációs részletek is tiszták és egyszerûek maradtak. Ennek viszont hátránya, hogy a metaadatok kezelése lassú. Ha például kiadunk egy rm -r parancsot, akkor az a könyvtárban levõ állományokat szekvenciálisan dolgozza fel, de minden egyes változtatást (az állományok törlését) csak szinkron módon rögzíti a lemezre. Ezek a frissítések érintik magát a könyvtárat, az állományokkal kapcsolatos információkat tároló táblázatot (az ún. inode táblát) és minden valószínûség szerint az állományok által lefoglalt blokkokat is közvetve. Hasonló megfontolások élnek a nagyobb könyvtárszerkezetek kibontása esetén is (tar -x). A második lehetõség a metaadatok aszinkron frissítése. Ez az alapértelmezés a Linux ext2fs és BSD-k mount -o async opcióval csatlakoztatott UFS állományrendszerei esetén. Ilyenkor minden metaadattal kapcsolatos aktualizálás egyszerûen bekerült a pufferelt gyorsítótárba, tehát az állományok adatai és ezek a típusú frissítések keverednek. Ennek a megvalósításnak az az elõnye, hogy nem kell megvárni, amíg a metaadatok is kiíródnak a lemezre, ezért a metaadatok óriási mennyiségû változásával járó mûveletek sokkal gyorsabban hajtódnak végre, mint a szinkron esetben. Sõt, maga az implementáció is tiszta és egyszerû marad, ezért a kódban megjelenõ hibák beszivárgásának kockázata alacsony. A módszer hátránya, hogy egyáltalán semmilyen garanciát nem kapunk az állományrendszer konzisztenciájára. Ha tehát egy rengeteg metaadat megváltozásával együttjáró mûvelet közben történik valamilyen probléma (áramkimaradás, vagy valaki egyszerûen megnyomja a reset gombot), akkor az állományrendszer elõre kiszámíthatatlan állapotba kerül. A rendszer újbóli indításakor ezért nincs lehetõségünk megvizsgálni az állományrendszer állapotát. Elképzelhetõ, hogy az állományokhoz tartozó adatok már kikerültek a lemezre, miközben a rá vonatkozó inode- vagy könyvtári bejegyzések még nem. Így lényegében lehetetlen olyan fsck implementációt készíteni, ami képes lenne eltüntetni ezt a káoszt (hiszen az ehhez szükséges adatok nem állnak rendelkezésre). Ha az állományrendszer helyrehozhatatlanul károsodott, akkor csak a &man.newfs.8; és a biztonsági mentés visszaállítása segíthet rajta. Ezt általában úgy küszöbölik ki, hogy az egészhez hozzáteszik még a módosított területek feljegyzését, amit gyakran csak naplózásnak (journaling) neveznek, habár ezt az elnevezést nem mindenhol ilyen értelemben használják, ezért a tranzakciók naplózásának más formáira is utalhat. A metaadatok frissítése ebben az esetben is csak szinkron módon történik, de csak a lemez egy kisebb területére. Késõbb ez a megfelelõ helyére kerül. Mivel a lemez naplózásra fordított része egy viszonylag kis méretû, folytonos terület, a lemez fejének még a megterhelõbb mûveletek esetén sem kell sokat mozognia, ezért valójában ez a megoldás gyorsabb, mint a mezei szinkron frissítések. Az implementáció bonyolultsága továbbra is jól behatárolható, a velejáró hibalehetõségek kockázata alacsony. Hátránya, hogy minden metaadat kétszer íródik ki (egyszer a naplózási területre, aztán a megfelelõ helyre), ezért ez a hétköznapi használat során visszaesés tapasztalható a teljesítményben. Másrészrõl azonban egy összeomlás esetén a naplózási terület segítségével minden függõben levõ metaadattal kapcsolatos mûvelet könnyen visszafordítható vagy lezárható a rendszer következõ indításakor, és ezzel így egy gyors helyreállítást nyerünk. Kirk McKusick, a Berkeley FFS fejlesztõje ezt a problémát a Soft Updates segítségével hidalta át: a metaadatokkal kapcsolatos minden függõben levõ frissítést a memóriában tart, majd ezeket rendezett sorrendben írja ki a lemezre (a metaadatok rendezett frissítése). Ennek következményeképpen a metaadatok komolyabb frissítése során a késõbb érkezõ módosításoknak lehetõségük van elkapni a memóriában levõ korábbi változataikat, ha azok még nem kerültek ki a lemezre. Így az összes, például könyvtárakon végzett, mûvelet a lemezre írás elõtt általában elõször a memóriában játszódik le (a adatblokkok a pozíciójuknak megfelelõen kerülnek rendezésre, ezért a rájuk vonatkozó metaadatok elõtt nem jutnak ki a lemezre). Ha eközben a rendszer összeomlik, akkor így implicit módon a napló visszalapozását eredményezi: minden olyan mûvelet, ami már nem tudott kijutni a lemezre, meg nem történtnek számít. Ezen a módon az állományrendszernek egy 30 és 60 másodperc közti korábbi állapota marad fenn. Az algoritmus garantálja, hogy az összes használt erõforrás a nekik megfelelõ bittérképekben helyesen jelölõdik, a blokkokban és az inode-okban. Az összeomlás után az erõforrások kiosztásával kapcsolatban csak egyetlen hiba léphet fel: amikor olyan erõforrások jelölõdnek használtnak amely igazából szabadok. Az &man.fsck.8; azonban képes felismerni ezeket a helyzeteket és felszabadítani a nem használt erõforrásokat. A mount -f parancs kiadásával minden további következmény nélkül figyelmen kívül hagyhatjuk az állományrendszer félkész állapotát és csatlakoztathatjuk az állományrendszereket. Az használatban már nem levõ erõforrások felszabadításához az &man.fsck.8; parancsot késõbb kell futtatni. Ez az alapötlet húzódik meg a háttérben végzett lemezellenõrzés mögött. A rendszer indításakor az állományrendszernek csupán egy pillanatképét rögzítjük, és az fsck tényleges lefuttatását késõbbre toljuk. Mivel mindegyik állományrendszer csatlakoztatható félkész állapotban, ezért a rendszer képes elindulni többfelhasználós módban. Eközben a háttérben az fsck beütemezhetõ minden olyan állományrendszer számára, ahol arra szükség van, hogy szabadítsa fel az esetlegesen már nem használt erõforrásokat. (Így a Soft Updates opciót nem alkalmazó állományrendszerek esetén továbbra is szükség van az elõtérben elvégzett fsck parancsra.) A módszer elõnye, hogy így a metaadatokkal kapcsolatos mûveletek közel olyan gyorsak, mint az aszinkron módon végzett frissítések (tehát gyorsabb mintha naplóznánk, ami ugye minden metaadatot kétszer ír ki). A hátránya a bonyolultabb kód (ami miatt növekszik az olyan hibák lehetõsége, amik érzékenyen befolyásolhatják a felhasználói adatok elvesztését) és a nagyobb memóriaigény. Ezenkívül még van néhány olyan egyéni jellemzõje, amit meg kell szokni. A rendszer összeomlása után az állományrendszer valamivel régebbi lesz. Amikor pedig megszokott szinkron megközelítés szerint az fsck lefutása után nulla méretû állományok jönnének létre, ezek az állományok a Soft Updates esetén egyáltalán meg sem jelennek, mivel sem a rájuk vonatkozó metaadatok, sem pedig a tartalmuk nem került ki a lemezre. Egy rm lefuttatása után a lemezterület addig nem kerül felszabadításra, amíg a frissítések teljesen rá nem kerülnek a lemezre. Ez nagyobb mennyiségû adat telepítésekor gondokat okozhat egy olyan állományrendszeren, ahol nincs elegendõ hely az állományok kétszeri tárolására. A rendszermag korlátainak finomhangolása finomhangolás a rendszermag korlátai Az állományok és a futó programok korlátozásai <varname>kern.maxfiles</varname> kern.maxfiles A kern.maxfiles értéke a rendszerünk igényeinek megfelelõen növelhetõ vagy csökkenthetõ. Ez a változó adja meg a rendszerünkben levõ állományleírók maximális számát. Amikor az állományleírókat tároló táblázat megtelik, a rendszer üzenetpufferében egy file: table is full üzenet jelenik meg, amit a dmesg paranccsal tudunk megnézni. Minden megnyitott állomány, csatlakozás vagy FIFO elhasznál egy állományleírót. Egy nagyméretû szerver könnyen felemészthet több ezernyi állományleírót attól függõen, hogy milyen és mennyi szolgáltatást futtat egymás mellett. A &os; korábbi kiadásaiban a kern.maxfiles a rendszermag beállításait tartalmazó állomány (a rendszerben egyszerre jelenlevõ felhasználók maximumának) értékébõl származott, tehát a kern.maxfiles a értékével arányosan növekszik. Amikor készítünk egy saját rendszermagot, mindig érdemes a rendszerünk használatának megfelelõen beállítani ezt az értéket, mivel a rendszermag ebbõl a számból határozza meg a legtöbb elõre meghatározott korlátait. Mivel még egy komoly szerveren sem jelentkeznek be egyszerre 256 felhasználónál többen, nagyjából ugyanannyi erõforrásra van szüksége, mint egy nagyobb webszervernek. - A &os; 4.5 változatától - kezdõdõen a kern.maxusers - értéke a rendelkezésre álló + A kern.maxusers értéke a + rendelkezésre álló memóriának megfelelõen magától méretezõdik a rendszer indításakor, és amit futás közben csak a kern.maxusers sysctl változó írásvédett értékének lekérdezésébõl tudhatunk meg. Egyes oldalak üzemeltetése a kern.maxusers így megállapított értékétõl nagyobbat vagy éppen kisebbet igényel, ezért a betöltéskor minden gond nélkül át lehet állítani 64, 128 vagy 256 értékûre. Senkinek sem ajánljuk, hogy 256 felé menjen, hacsak tényleg nincs szüksége ekkora mennyiségû állományleíróra. A kern.maxusers függvényében beállított alapértelmezett értékek tetszõleges módon átállíthatóak a rendszer indításakor vagy futás közben a /boot/loader.conf módosításával (az ide kapcsolódó javaslatokról bõvebben lásd a &man.loader.conf.5; man oldalt vagy a /boot/defaults/loader.conf állományt) illetve a leírás - más részén megadott módok szerint. - A &os; 4.4 változatánál - korábbi rendszerek esetén erre a rendszermag - &man.config.8; beállításának - paraméterét kell - használni. + más részén megadott módok + szerint. A korábbi kiadásokban úgy lehet önszabályozóra állítani a maxusers beállítást, ha explicit módon 0 értéket adtunk meg neki Az önszabályozó algoritmus a maxusers értékét a rendszerben található memóriának megfelelõen legalább 32-re, legfeljebb 384-re állítja. . A maxusers paraméter beállításakor legalább érdemes 4-et megadni, különösen akkor, ha használjuk az X Window Systemet vagy szoftvereket fordítunk le. Azért van erre szükség, mert a maxusers értéke által szabályozott legfontosabb mennyiség az egyszerre futtatható programok táblázatának maximális mérete, amelyet így számolunk ki: 20 + 16 * maxusers. Tehát ha a maxusers értékét 1-re állítjuk be, akkor az elõbb képlet értelmében csak 36 programunk futhat egymással párhuzamosan, beleértve mindazt a kb. 18 programot, amik a rendszerrel együtt indulnak, illetve még azt a további 15 programot, amit az X Window System használatával indítunk el. Még egy olyan egyszerû dolog is, mint például egy man oldal megnézése legalább kilenc programot elindít a szûréshez, kitömörítéshez és megnézéshez. Azonban ha a maxusers értékét 64-re állítjuk, akkor egyszerre akár már 1044 programot futtathatunk, ami szinte mindenre elegendõ. Ha persze egy új program indításakor kapunk egy proc table full típusú üzenetet vagy nagy számú konkurens felhasználóval futtatunk szervert (ilyen például a ftp.FreeBSD.org), akkor érdemes növelni ezt a számot és újrafordítani a rendszermagot. A maxusers nem korlátozza a számítógépre egyszerre bejelentkezni képes felhasználók számát. Egyszerûen csak beállítja néhány táblázat méretét és az egyszerre futtatható programok mennyiségét a rendszert egyidejûleg használni kívánó felhasználók maximális számának - figyelembevételével. A távoli - bejelentkezések és X terminálablakok - számát ténylegesen - a pseudo-device - pty 16 paraméter határolja - le. A &os; 5.X változataitól - kezdõdõen már nem kell aggódni - emiatt, mivel a &man.pty.4; meghajtó - önmagát klónozza. - Ezért elegendõ csak a device - pty sor használató a - konfigurációs - állományban. + figyelembevételével. <varname>kern.ipc.somaxconn</varname> kern.ipc.somaxconn Az kern.ipc.somaxconn sysctl változó a beérkezõ TCP kapcsolatokat fogadó sor hosszát határozza meg. Ennek az alapértelmezett értéke 128, ami az új kapcsolatok megbízható kezeléséhez általában kevés egy erõsen leterhelt webszerver számára. Ilyen helyzetekben ezt az értéket javasolt 1024-re vagy még annál is nagyobbra állítani. Az egyes szolgáltatások démonai ugyan szintén le szokták korlátozni a fogadósoruk méretét (például a &man.sendmail.8; vagy az Apache), de gyakran találunk a beállításai között olyat, amivel ennek a sornak a mérete növelhetõ. A nagyobb fogadósorok mellesleg jó szolgálatot tesznek a Denial of Service (DoS) típusú támadásokkal szemben is. Hálózati korlátozások A rendszermag NMBCLUSTERS nevû beállítása szab határt a rendszer részére elérhetõ memóriapufferek mennyiségének. Egy nagyobb forgalmú szerver esetén a pufferek alacsony száma gátat szabhat a &os; képességeinek. Minden klaszter nagyjából 2 KB memóriát takar, így az 1024-es érték azt jelenti, hogy a rendszermag memóriájából 2 megabyte-ot fordítunk a hálózati pufferelésre. Egyszerûen kiszámítható mennyire is van szükségünk: ha van egy webszerverünk, ami egyszerre legfeljebb 1000 párhuzamos kapcsolatot fogad, és minden kapcsolat lefoglal 16 KB-ot a fogadó-, valamint újabb 16 KB-ot a küldõpuffer számára, akkor megközelítõleg 32 MB-nyi hálózati pufferre lesz szükségünk a webszerver hatékony mûködéséhez. Ezt az értéket gyakran még érdemes megszorozni kettõvel, így 2 x 32 MB / 2 KB = 64 MB / 2 KB = 32768. Több memóriával rendelkezõ számítógépek esetén egy 4096 és 32768 közti értéket javaslunk. Semmilyen körülmények között ne adjunk meg ennél nagyobb értéket, mert ezzel a rendszer már az indítása során összeomolhat. A &man.netstat.1; beállításával ellenõrizhetjük a hálózati klaszterek kihasználtságát. A kern.ipc.nmbclusters változó értékét a rendszer indításakor érdemes megváltoztatni. A &os; korábbi változataiban ehhez a rendszermag NMBCLUSTERS nevû &man.config.8; paraméterének módosítására van szükségünk. Az olyan forgalmasabb szervereken, ahol sokat használják a &man.sendfile.2; rendszerhívást, szükségünk lehet a &man.sendfile.2; által használt pufferek számának növelésére a rendszermag NFSBUFS nevû konfigurációs paraméterén vagy a /boot/loader.conf állományon keresztül (lásd &man.loader.8;). Amikor a futó programok közül sokan vannak sfbufa állapotban, akkor az egyértelmûen annak a jele, hogy ezen a paraméteren állítanunk kell. A kern.ipc.nsfbufs egy írásvédett változót, amelyet a rendszermag állít be. Ez a paraméter névlegesen a kern.maxusers változó értékének megfelelõen változik, de bizonyos esetekben ettõl függetlenül önállóan kell behangolni. Annak ellenére, hogy egy socketet blokkolásmentesnek jelöltünk meg, a &man.sendfile.2; meghívása egy blokkolásmentes socketre blokkolódást eredményezhet egészen addig, amíg a használatához elegendõ struct sf_buf struktúra össze nem gyûlik. <varname>net.inet.ip.portrange.*</varname> net.inet.ip.portrange.* A net.inet.ip.portrange.* sysctl változók vezérlik a TCP és UDP csatlakozásokhoz automatikusan hozzárendelt portszámok tartományát. Három ilyen tartomány létezik: az alsó, az alapértelmezett és a felsõ tartomány. A legtöbb hálózati program a net.inet.ip.portrange.first és net.inet.ip.portrange.last változók által rendre az 1024-tõl 5000-ig kijelölt alapértelmezett tartományt használja. A kimenõ kapcsolatok is rögzített porttartományokat követnek, és adott körülmények mellett be lehet állítani úgy a rendszerünket, hogy ezen kívül osszon ki portokat. Ez a legtöbbször akkor fordul elõ, amikor egy erõsen leterhelt webproxyt mûködtetünk. A porttartományok nem okoznak gondot olyan szervereknél, ahol általában bejövõ kapcsolatokra lehet számítani, tehát például webszerverek esetén, vagy ahol korlátozott a kimenõ kapcsolatok száma, mint például a levelek továbbításánál. Ha olyan helyzetbe keverednénk, ahol már kifutunk a felhasználható portokból, a net.inet.ip.portrange.last mérsékelt növelésével javasolt kitörni. Ilyenkor a 10000, 20000 vagy 30000 értékek elfogadhatóak. Amikor megváltoztatjuk a porttartományok határait, elõtte mindig gondoljuk át, milyen hatással lehet ez a tûzfalra. Egyes tûzfalak blokkolhatnak bizonyos tartományokat (általában az alacsonyabbakat) és arra számítanak, hogy a rendszerek a kimenõ kapcsolatokhoz a nagyobb számú portokat használják — ebbõl kifolyólag nem ajánlott csökkenteni a net.inet.ip.portrange.first értékét. A TCP sávszélesség-késletetés szorzat A TCP sávszélesség-késleltetés szorzatának korlátozása net.inet.tcp.inflight.enable A TCP sávszélesség-késleltetés szorzat korlátozása hasonlít a NetBSD-ben megtalálható TCP/Vegas implementációhoz. A net.inet.tcp.inflight.enable sysctl változó 1-re állításával lehet engedélyezni. A rendszer ilyenkor minden egyes kapcsolathoz megpróbálja kiszámítani a sávszélesség-késleltetés szorzatot és az optimális átviteli sebesség fenntartásához illeszkedõen korlátozni a hálózat felé küldött adatok sorának hosszát. Ez a lehetõség még olyankor hasznosnak bizonyulhat, amikor modemen, Gigabit Etherneten vagy nagysebességû WAN (vagy bármilyen más nagy sávszélesség-késleltetés szorzattal bíró) összeköttetéseken keresztül küldünk át adatokat, különösen abban az esetben, amikor ablakméretezést is használnunk vagy nagy küldési ablakot állítottunk be. Az engedélyezésekor ne felejtsük el net.inet.tcp.infligt.debug változót sem beállítani 0-ra (amivel így kikapcsoljuk a nyomkövetést) és éles használat esetén pedig elõnyös lehet a net.inet.cp.inflight.min változót legalább 6144-re állítani. Azonban hozzátesszük, hogy összeköttetéstõl függõen a nagy minimum értékek tulajdonképpen kikapcsolják a sávszélességkorlátozást. Ez a korlátozási lehetõség csökkenti a közbensõ út adatinak és csomagváltásokhoz tartozó sorok méretét, miközben csökkenti a helyi számítógép felületén felépülõ sorok méretét is. Ha kevesebb csomagot rakunk be a sorba, akkor az interaktív kapcsolatok, különösen a lassabb modemek esetében, kisebb körbejárási idõvel (Round Trip Time) mûködnek. Továbbá megemlítenénk, hogy ez a lehetõség csak az adatok küldésére (feltöltésére, szerveroldalra) van hatással. Semmilyen befolyása nincs az adatok fogadására (letöltésére). A net.inet.tcp.inflight.stab állítgatása nem ajánlott. A paraméter értéke alapértelmezés szerint 20, ami legfeljebb 2 csomag hozzáadását jelenti a sávszélesség-késleltetés szorzat ablakának kiszámításakor. Erre a kiegészítõ ablakra azért van szükség, hogy stabilizálni tudjuk vele az algoritmust és javítani tudjuk a változó feltételekre adott reakciót, de lassabb összeköttetések esetében nagyobb ping idõket is eredményezhet (habár ezek még így kisebbek, mint ha nem használnánk az algoritmust). Ilyen esetekben megpróbálhatjuk 15-re, 10-re vagy esetleg 5-re visszavenni a paraméter értékét, de ekkor a kívánt hatás eléréséhez minden bizonnyal a net.inet.tcp.inflight.min értékét is redukálunk kell majd (például 3500-ra). Ezen paraméterek megváltoztatását csak végsõ esetben ajánljuk! Virtuális memória <varname>kern.maxvnodes</varname> A vnode egy állomány vagy könyvtár belsõ ábrázolása. Ennek megfelelõen a vnode-ok számának növelésével az operációs rendszer spórolni tud a lemezmûveletekkel. Ezt általában maga az operációs rendszer szabályozza, és nincs szükség a finomhangolására. Néhány esetben, amikor a lemezmûveletek jelentik a rendszerben a szûk keresztmetszetet és a kezdenek elfogyni a vnode-ok, szükség lehet ennek a számnak a növelésére. Ehhez az inaktív és szabad fizikai memória mennyiségét kell számításba vennünk. Így kérhetjük le a pillanatnyilag használatban levõ vnode-ok mennyiségét: &prompt.root; sysctl vfs.numvnodes vfs.numvnodes: 91349 Így tudhatjuk meg a vnode-ok maximális számát: &prompt.root; sysctl kern.maxvnodes kern.maxvnodes: 100000 Ha a vnode-ok aktuális kihasználtsága megközelíti a csúcsértéket, nagyjából ezerrel javasolt megnövelni a kern.maxvnodes értékét. Ezután figyeljük továbbra is a vfs.numvnodes változását. Ha ismét felkúszik a maximális értékre, akkor növeljük megint egy keveset a kern.maxvnodes értékén. Eközben a &man.top.1; használatával figyelhetjük a memória kihasználtságának növekedését is, ilyenkor tehát több memóriának kell használatban lennie. A lapozóterület bõvítése Nem számít mennyire tervezük jól elõre, mindig elõfordulhat, hogy a rendszerünk mégsem teljesíti a kitûzött elvárásokat. Amennyiben további lapozóterület hozzáadására lenne szükségünk, azt igen könnyen megtehetjük. Háromféleképpen növelhetjük a lapozásra szánt területet: hozzáadunk a rendszerhez egy újabb merevlemezes meghajtót, NFS-en keresztül lapozunk, vagy egy már meglevõ partíción hozunk létre lapozóállományt. A lapozóterület titkosításával, valamint annak lehetõségeivel és okaival kapcsolatban lapozzuk fel a kézikönyv át. Lapozás egy új merevlemezre A lapozóterület bõvítésének legjobb módja természetesen remek indok egy új merevlemez beszerzésére is. Elvégre egy úgy merevlemezt mindig fel tudunk ilyen célra használni. Ha ezt a megoldást választjuk, elõtte ajánlott (újra) elolvasni a kézikönyv ában a lapozóterületek elrendezésére vonatkozó javaslatokat. Lapozás NFS-en keresztül NFS-en keresztül csak akkor lapozzunk, ha ezt helyi lemezek segítségével nem tudjuk megtenni. Az NFS alapú lapozás hatékonyságát erõsen behatárolja a rendelkezésre álló hálózati sávszélesség és további terheket ró az NFS szerverünkre is. Lapozóállományok Lapozóállománynak egy adott méretû állományt hozzunk létre. Ebben a példában erre egy /usr/swap0 nevû, 64 MB méretû állományt fogunk használni. Természetesen bármilyen más nevet is választhatunk. Lapozóállomány létrehozása &os;-ben Gyõzõdjünk meg róla, hogy a rendszermagunk beállításai között megtalálható a memórialemez meghajtójának (&man.md.4;) használata. Ez a GENERIC rendszermag alapból tartalmazza. device md # Memória "lemezek" Hozzunk létre egy lapozóállományt (/usr/swap0): &prompt.root; dd if=/dev/zero of=/usr/swap0 bs=1024k count=64 Állítsuk be rá a megfelelõ engedélyeket (/usr/swap0): &prompt.root; chmod 0600 /usr/swap0 Adjuk meg a lapozóállományt az /etc/rc.conf állományban: swapfile="/usr/swap0" # Állítsuk be swapfile értékét, ha külsõ lapozóállományra van szükségünk. Indítsuk újra a számítógépünket, vagy a lapozóállomány azonnali használtba vételéhez írjuk be: &prompt.root; mdconfig -a -t vnode -f /usr/swap0 -u 0 && swapon /dev/md0 Hiten Pandya Írta: Tom Rhodes Energia- és erõforrásgazdálkodás Fontos a hardveres erõforrásaink hatékony kihasználása. Az ACPI megjelenése elõtt az operációs rendszerek csak nehézkesen és rugalmatlanul tudták kezelni a rendszer energiafelhasználási és hõszabályzási lehetõségeit. A hardvert a BIOS kezelte, ezért a felhasználó kevesebbet tudott látni és irányítani az energiagazdálkodási beállításokból. Az Fejlett energiagazdálkodás (Advanced Power Management, APM) ehhez nyújtott egy erõsen korlátozott felületet. Napjaink operációs rendszereiben az energia- és erõforráskezelés az egyik legfontosabb alkotóelem. Például, ha az operációs rendszerrel folyamatosan figyelni akarjuk a rendszer hõmérsékletének váratlan növekedését (és errõl figyelmeztetést kérni). A &os; kézikönyvének ezen szakaszában az ACPI-rõl adunk egy átfogó áttekintést, a végén pedig összefoglaljuk a témához tartozó irodalmat. Mi az ACPI? ACPI APM A speciális energia- és konfigurációs illesztõ felület (Advanced Configuration and Power Interface, avagy ACPI) gyártók egy csoportja által létrehozott szabvány, amely hardveres erõforrások és az energiagazdálkodás egységes felületét rögzíti (innen a neve). Döntõ szerepet játszik a Beállítások és az energiagazdálkodás operációs rendszerek áltai vezérlésében, vagyis segítségével az operációs rendszer még nagyobb mértékben és rugalmassággal tudja irányítani ezeket a lehetõségeket. A modern operációs rendszerek az ACPI felbukkanásával kitolták a jelenleg meglevõ Plug and Play felületek korlátait. Az ACPI az APM közvetlen leszármazottja. A Fejlett energiagazdálkodás (APM) hiányosságai A Fejlett energiagazdálkodás (APM) a rendszer által felhasznált energiát annak elfoglaltsága alapján vezérli. Az APM-et támogató BIOS-t a (rendszert) gyártó állítja elõ és az adott hardverplatformra jellemzõ. Az APM operációs rendszerben levõ meghajtója hozzáférést biztosít az APM szoftveres felületéhez, amivel lehetõség nyílik az energiaszintek kezelésére. Az APM-et 2000 elõtt és körül még mindig használták egyes rendszerek gyártásánál. Az APM használata négy nagyobb gondot rejt magában. Elõször is, az energiagazdálkodást a (gyártófüggõ) BIOS végzi el, és az operációs rendszernek errõl semmilyen ismerete nincsen. Ennek egyik példája az, amikor a felhasználó az APM-et ismerõ BIOS-ban beállítja a merevlemezek automatikus kikapcsolásának idejét, majd amikor ez letelik, a BIOS az operációs rendszer tudta nélkül egyszerûen leállítja a lemezt. Másodszor: az APM mûködését a BIOS-ban programozták le, és teljesen az operációs rendszer hatáskörén túl tevékenykedik. Ez azt jelenti, hogy a felhasználó csak úgy tudjuk korrigálni az APM-es BIOS-ok problémáit, ha frissíti az alaplapi ROM-ot. Ez viszont egy nagyon kockázatos folyamat, aminek hibája révén a rendszerünk helyrehozhatatlan állapotba kerül. Harmadszor: az APM alapvetõen egy gyártófüggõ megoldás, ami azt vonja maga után, hogy sok az átfedés (ugyanazt valósítják meg több módon), és ha az egyik gyártó BIOS-ában hibát találnak, akkor a másikéban az nem feltétlenül javítható. Végül, de nem utolsó sorban, az APM alapú BIOS-okban nincs elég hely az igazán kifinomult energiagazdálkodási sémák vagy bármi más kialakítására, amivel a felhasználók képesek lennének az igényeikhez alakítani a számítógépet. A Plug and Play BIOS (PNPBIOS) sok szempontból megbízhatatlannak bizonyult. A PNPBIOS ráadásul egy 16 bites megoldás, ezért az operációs rendszereknek 16 bites emulációt kell használniuk a PNPBIOS eszközeinek eléréséhez. A &os; APM meghajtójának dokumentációját az &man.apm.4; man oldalon találjuk. Az <acronym>ACPI</acronym> beállítása Az acpi.ko meghajtó alapértelmezés szerint a &man.loader.8; segítségével töltõdik be, és ne is fordítsuk bele a rendszermagba. Ezt azzal tudnánk magyarázni, hogy modulokkal könnyebb dolgozni, például ha a rendszermag újrafordítása nélkül egy másik acpi.ko modult akarunk használni. Ezzel a lényegében tesztelés is egyszerûbbé válik. Másik magyarázta, hogy a rendszer ACPI támogatása nem minden esetben mûködik rendesen. Ha a rendszer indítása során valamilyen problémát tapasztalunk, akkor próbálkozzunk meg az ACPI kikapcsolásával. Ezt a meghajtót nem lehet és nem is szabad kidobni a memóriából, mivel a hardverrel a rendszerbuszon keresztül tartja a kapcsolatot. Az ACPI a hint.acpi.0.disabled="1" sor megadásával kapcsolható a /boot/loader.conf állományban vagy a &man.loader.8; parancssorában. Az ACPI és APM egyszerre nem használatóak. Közülük a késõbb betöltött magától kilép, ha észreveszi, hogy a másikuk már mûködésbe lépett. Az ACPI és az &man.acpiconf.8; használatával a rendszerünk készenléti módba helyezhetõ az valamint az 1-5 paraméterek megadásával. Ezek közül is csak a legtöbb felhasználó számára az 1 vagy a 3 (állapot mentése a fizikai memóriába) érdekes. Az 5 opció egy szoftveres kikapcsolást eredményez, ehhez hasonlóan: &prompt.root; halt -p A további opciók a &man.sysctl.8; man oldaláról érhetõek el. Ezen kívül még olvassuk el az &man.acpi.4; és &man.acpiconf.8; man oldalakat is. Nate Lawson Írta: Peter Schultz Segítségére volt még: Tom Rhodes A &os; <acronym>ACPI</acronym> támogatásának használata és nyomonkövetése ACPI problémák Az ACPI az eszközök felderítésének, energiagazdálkodásának és a korábban a BIOS által kezelt hardverek szabványosított hozzáférésének alapjaiban új módja. Az ACPI folyamatosan fejlõdik, de útját az egyes alaplapok ACPI Machine Language (AML) bytekód implementációjában megjelenõ hibák, a &os; rendszermag alrendszereinek befejezetlensége és az &intel; ACPI-CA értelmezõjében levõ hibák lassítják. Ez a leírás azzal a szándékkal készült, hogy segítsünk a felhasználóknak megtalálni az általuk tapasztalt problémák gyökerét és ezzel kisegíteni az ACPI fejlesztõket a nyomonkövetésében és kijavításában. Köszönjük, hogy ezt elolvassuk és segédkezünk a rendszerünkkel kapcsolatban felmerült problémák orvosolásában! A nyomkövetési információk beküldése Mielõtt beküldenénk bármilyen problémát is, gondoskodjunk róla, hogy a BIOS-unk, és ha lehetséges, akkor a beágyazott vezérlõk, legfrissebb verzióját használjuk. Megkérnénk azokat, akik hibát akarnak bejelenteni, hogy a következõ információkat küldjék a freebsd-acpi@FreeBSD.org címre: A hibás mûködés leírása, beleértve a rendszer típusát és gyártmányát, illetve minden olyat, aminek köze lehet a hibához. Ha eddig még nem tapasztaltuk, igyezzünk minél pontosabban leírni a hiba keletkezésének folyamatát. A boot -v paranccsal indított rendszer &man.dmesg.8; kimenetét, beleértve a vizsgálni kívánt hiba által okoztt összes hibaüzenetet. A boot -v paranccsal és az ACPI használata nélkül indított rendszer &man.dmesg.8; kimenete abban az esetben, ha ez segít megoldani a problémát. A sysctl hw.acpi parancs kimenete. Ezzel egyébként kitûnõen kideríthetõ milyen lehetõségeket is kínál fel a rendszerünk. Az általunk használt ACPI forrásnyelvének (ACPI Source Language, ASL) elérhetõsége az interneten. Mivel ezek akár igen nagyok is lehetnek, ezért a listára közvetlenül ne küldjünk ASL kódokat! Az ASL másolatát az alábbi parancs kiadásával hozhatjuk létre: &prompt.root; acpidump -dt > név-rendszer.asl (Adjuk meg a név helyett a bejelentkezéshez használt nevünket és a rendszer helyett pedig a gyártót/típust. Például: njl-FooCo6000.asl) Habár a legtöbb fejlesztõ a &a.current;t figyeli, a problémáink leírását mindenképpen a &a.acpi.name; listára küldjük, hogy biztosan észrevegyék. Legyünk türelmesek, hiszen emellett mindannyiunk dolgozik. Ha az általunk felfedezett hiba nem teljesen egyértelmû, akkor a fejlesztõk valószínûleg meg fognak kérni arra, hogy a &man.send-pr.1; használatával hozzunk róla létre egy hivatalos hibajelentést. A hibajelentés készítésekor lehetõleg a fentebb megadott információkat ugyanúgy adjuk meg. Ez segít a probléma szemmel tartásában és elhárításában. Az &a.acpi.name; lista kihagyása nélkül közvetlenül ne küldjünk hibajelentést, mivel a hibabejelentõ rendszert elsõsorban emlékeztetõnek használjuk, nem pedig a hibák tényleges bejelentésére. Gyakran elõfordul, hogy valaki korábban már találkozott a problémánkkal. Háttér ACPI Az ACPI minden olyan modern számítógépben megtalálható, mely megfelel az ia32 (x86), ia64 (Itanium) vagy amd64 (AMD) architektúrának. A teljes szabvány rengeteg lehetõséget biztosít, többek közt a processzor teljesítményének kezelését, az energiaszintek vezérlését, hõzónákat, különféle akkumulátor rendszereket, beágyazott vezérlõk és a buszok felsorolását. A legtöbb rendszer általában nem a teljes szabványt valósítja meg. Például egy asztali rendszer általában csak a buszok felsorolásával kapcsolatos részeket tartalmazza, miközben egy laptop felajánlhatja a hûtés és az akkumulátor kezelését is. A laptopokban gyakorta találunk készenléti üzemmódot a maguk elbonyolított formájában. Egy ACPI-nak megfelelõ rendszert számos összetevõ alkot. A BIOS-ok és chipkészletek gyártói a memóriában egy elõre rögzített ponton elhelyeznek bizonyos táblázatokat (például FADT), amelyekkel megadják például az APIC összerendeléseit (ezt az SMP rendszerek használják), a konfigurációs regisztereket és az egyszerûbb konfigurációs értékeket. Itt ezenkívül még bytekódok egy táblázata (amit Differenciált rendszerleírtó táblának, Differentiated System Description Table, DSDT nevezünk) is megtalálható, ahol az eszközök és módszerek neveit szerepelnek faszerû elrendezésben. Az ACPI-hoz tartozó meghajtónak értelmeznie kell tudnia ezeket a rögzített táblázatokat, implementálnia egy bytekód-értelmezõt, módosítania az eszközmeghajtókat és a rendszermagot az ACPI alrendszerbõl érkezõ információk befogadásához. A Linuxszal és a NetBSD-vel közösen a &os; kapott egy ilyen értelmezõt az &intel;tõl (ACPI-CA). Az ACPI-CA forráskódja a rendszer forrásai között, a src/sys/dev/acpica könyvtárban találhatóak. A src/sys/dev/acpica/0sd könyvtárban található források pedig lehetõvé teszik, hogy az ACPI-CA mûködhessen &os;-n. Végezetül, az ACPI eszközöket megvalósító meghajtók a src/sys/dev/acpica könyvtárban találhatóak. Gyakori problémák ACPI problémák Az ACPI megfelelõ mûködéséhez minden alkotórésznek helyesen kell mûködnie. A most következendõkben elõfordulásuk gyakorisága szerint felsorolunk néhány ismert problémát, valamint a hozzájuk tartozó javításokat vagy elkerülésük módszerét. Gondok az egérrel Egyes esetekben felfüggesztett állapotból visszatérve az egerünk nem hajlandó mûködni. Ezt úgy lehet elkerülni, ha /boot/loader.conf állományba beírjuk a hint.psm.0.flags="0x3000" sort. Ha ez nem segít, akkor a fentieknek megfelelõen küldjünk be egy hibajelentést. Felfüggesztés/Folytatás Az ACPI három (STR) állapotban képes a fizikai memória segítségével készenléti módba váltani, ezek az S1-S3, és egy állapotban használja a lemezt (STD), amelyet S4-nek hívnak. Az S5 neve a szoftveres kikapcsolás, ami egy olyan állapotot takar, amikor a rendszerünk áram alatt van, de még nem üzemel. Az S4BIOS állapot a BIOS segítségével a lemezre menti a rendszert, az S4OS állapotot pedig teljes egészében az operációs rendszer valósítja meg. A rendszerünk által ismert készenléti módokat a sysctl hw.acpi paranccsal ellenõrizhetjük. Íme mindez egy Thinkpad esetén: hw.acpi.supported_sleep_state: S3 S4 S5 hw.acpi.s4bios: 0 Ez azt jelenti, hogy az acpiconf -s parancs kiadásával kipróbálhatjuk az S3, S4OS, és S5 állapotokat. Ha az értéke egy (1), akkor az S4BIOS támogatása helyett az S4 OS állapotot kapjuk. A felfüggesztés és folytatás kipróbálása során kezdjük az S1 állapottal, már amennyiben az támogatott a rendszerünkön. Ez az állapot többnyire használható, mivel nem igényel túlságosan sok támogatást a meghajtó részérõl. Eddig még senki sem implementálta az S2 állapotot, de ha ezt is tudja a rendszerünk, akkor az S1-hez hasonlót nyerünk vele. A következõ próba az S3 állapoté. Ez a legmélyebb STR állapot, és a hardver megfelelõ újraélesztéséhez rengeteg támogatás szükségeltetik a meghajtó részérõl. Ha gondjaink lennének a rendszerünk felébresztésével, nyugodtan írjunk egy levelet a &a.acpi.name; listára, ám a probléma gyors megoldódásában ne reménykedjünk, hiszen ehhez még temérdek meghajtón és hardveren kell tesztelni és kell dolgozni. A problémát nagy mértékben segíti különválasztani, ha igyekszünk minél több meghajtót kivenni a rendszermagból. Ha így javul a helyzet, akkor már könnyen le lehet szûkíteni arra a meghajtóra a kört, aminek betöltésével esetleg gondok akadhatnak. Általában ilyenek a bináris meghajtók, mint például az nvidia.ko, az X11 megjelenítésért felelõs és az USB eszközök meghajtói, miközben az Ethernet eszközök remekül szoktak mûködni. Ha különösebb gond nélkül képesek vagyunk betölteni és eltávolítani ezeket a meghajtókat, akkor ezt a folyamatot önállósítani is tudjuk úgy, hogy az /etc/rc.suspend és /etc/rc.resume szkriptekbe beillesztjük az ehhez szükséges parancsokat. Ezekben egyébként találunk is egy megjegyzésbe rakott példát a meghajtók betöltésérõl és eltávolításáról. Ha az ébresztés után elszemetelõdik a képernyõ tartalma, akkor állítsuk át a változó értékét nullára (0). Sokat segíthet meg az is, ha a értékét csökkentjük vagy növeljük. Megpróbálhatjuk azt is, hogy elindítunk egy frissebb Linux disztribúciót ACPI támogatással és ugyanazon a hardveren kipróbáljuk az általa felkínált felfüggesztési és folytatási lehetõséget. Ha Linux alatt ez megbízhatóan mûködik, akkor nagy a valószínûsége, hogy ez &os; alatt az egyik meghajtó hibájából fakadóan nem használható. Így fokozatosan le is tudjuk szûkíteni a pontosan melyikkel lehet a gond, és ezzel pedig a fejlesztõk munkáját segítjük. Megjegyeznénk, hogy az ACPI-t karbantartó fejlesztõk általában nem foglalkoznak más meghajtókkal (például hangkártya vagy ATA stb.), ezért az adott meghajtóval kapcsolatos hibáról javasolt értesíteni a &a.current.name; listát és a meghajtóért felelõs fejlesztõt is. Ha van egy kis kedvünk és idõnk, mi magunk is belebiggyeszthetünk a meghajtóba néhány &man.printf.3; függvényt annak kiderítésére, pontosan hol is fagy le a folytatási funkció. Végül megpróbálkozhatunk az ACPI kikapcsolásával is, és áttérhetünk helyette az APM használatára. Ha az APM-mel mûködnek a készenléti állapotok, akkor érdemes inkább azzal dolgozni, különösen a régebbi (2000 elõtti) hardverek esetében. A gyártóknak eltartott egy ideig, amíg rendes ACPI támogatást voltak képesek adni, ezért a régebbi hardvereknél inkább a BIOS-nak akadnak gondjai az ACPI-val. A rendszer lemerevedik (ideiglenesen vagy teljesen) A legtöbb rendszer olyankor akad meg, amikor sok megszakítás elveszik, vagy amikor éppen sok megszakítás érkezik egyszerre. A chipkészleteknek számos baja származik abból, hogy a BIOS milyen módon állítja be a rendszer indítása elõtt a megszakításokat, mennyire helyes az APIC (MADT) táblázata és hogyan vezérli a Rendszervezérlõ megszakítást (System Control Interrupt, SCI). megszakítás-viharok A megszakítás-viharok a vmstat -i parancs kimenetében szereplõ elveszett megszakításokból azonosíthatók be, ahol keressünk rá az acpi0 sorra. Ha ez a számláló másodpercenként kettõnél többel növekszik, akkor a megszakításaink viharba keveredtek. Ha a rendszer látszólag lefagyott, próbáljuk meg elõhívni a DDB-t (konzolban a CTRLALTESC ) és gépeljük be, hogy show interrupts. APIC kikapcsolása A megszakítási problémákkal kapcsolatban egyetlen reményünk az APIC támogatás kikapcsolása lehet a loader.conf állományban a hint.apic.0.disabled="1" sor hozzáadásával. Végzetes hibák Az ACPI-vel kapcsolatos végzetes hibák viszonylag ritkák, és javításuk a legfontosabb. Ilyenkor az elsõ teendõnk elkülöníteni a hiba reprodukálásának egyes lépéseit és (ha lehetséges) lekérni a hívási láncot. Kövessük az options DDB és a soros vonali konzol beállításához adott tanácsokat (lásd ) vagy hozzunk létre egy &man.dump.8; partíciót. A DDB-ben a hívási láncot a tr parancs segítségével kérhetjük le. Ha kézzel írjuk le láncot, akkor legalább az alsó öt (5) és a felsõ öt (5) sorát mindenképpen jegyezzük fel! Ezután próbáljuk meg úgy szûkíteni a probléma lehetõségét, hogy az ACPI használata nélkül indítjuk a rendszert. Ha ezzel nincs semmi gond, akkor a változó értékének megfelelõ beállításával egyenként meg tudjuk figyelni az ACPI alrendszer egyes részeit. Ehhez példákat az &man.acpi.4; man oldalon találunk. Felfüggesztés vagy leállítás után elindul a rendszer Elõször is próbáljuk meg a hw.acpi.disable_on_poweroff változó értékét 0-ra állítani a &man.loader.conf.5; állományban. Ezzel távoltartjuk az ACPI alrendszert a rendszer leállítási folyamatától. Egyes rendszereknek valamilyen okból kifolyólag szükségük van itt az 1 (az alapértelmezett) értékre. Ez többnyire megoldja a problémát, amikor a rendszer váratlanul elindul a készenléti mód aktiválásákor vagy kikapcsoláskor. Egyéb problémák Ha más gondjaink lennének az ACPI-val (dokkoló állomásunk van, egyes eszközöket nem vesz észre stb.), akkor természetesen errõl is küldjünk egy leírást a levelezési listára. Azonban vegyük figyelembe, hogy egyes problémák a ACPI alrendszer eddig még nem implementált, befejezetlen részeihez kötõdnek, ezért azok megoldása még várat magára. Kérünk mindenkit, hogy legyen türelemmel és álljon készen a kiküldött javítások tesztelésére! <acronym>ASL</acronym>, <command>acpidump</command> és <acronym>IASL</acronym> ACPI ASL A problémák leggyakoribb forrása, hogy a BIOS-gyártók rossz (vagy kifejezetten hibás!) bytekódokat adnak. Ez általában a következõhöz hasonló rendszerüzenetbõl derül ki: ACPI-1287: *** Error: Method execution failed [\\_SB_.PCI0.LPC0.FIGD._STA] \\ (Node 0xc3f6d160), AE_NOT_FOUND Az ilyen jellegû hibákat gyakran úgy lehet orvosolni, ha a BIOS-unkat frissítjük a legújabb verzióra. A legtöbb ilyen üzenet teljesen ártalmatlan, de ha vannak más problémáink is, például az akkumulátor állapota nem olvasható le, akkor elõször az AML környékén érdemes kutakodnunk. A bytekód, más néven AML, az ASL elnevezésû forrásnyelvbõl származik. Az AML egy DSDT néven ismert táblázatban található meg. Az ASL másolatát az &man.acpidump.8; paranccsal készíthetjük el. Paraméterként egyaránt adjuk meg a (megmutatja a rögzített táblák tartalmát) és (visszafejti az AML kódokat az ASL nyelvére) kapcsolókat. A felírás pontos formátumát a A nyomkövetési információk beküldése címû szakaszban olvashatjuk. Elsõként próbáljuk meg újrafordítani az így nyert ASL programot és keressünk benne hibákat. A figyelmeztetések általában nyugodtan figyelmen kívül hagyhatóak, azonban a hibák olyan implementációs hibákra utalnak, amelyek akadályozzák az ACPI helyes mûködését. Az ASL újrafordítását az alábbi paranccsal tudjuk elvégezni: &prompt.root; iasl saját.asl Az <acronym>ASL</acronym> kijavítása ACPI ASL Végeredményben az a célunk, hogy az ACPI megfelelõ mûködéséhez senkinek se kelljen hozzányúlnia semmihez. Azonban még mindig szükség van BIOS-gyártók által elkövetett gyakori hibák elkerülésének kifejlesztésére. A µsoft; értelmezõje (acpi.sys és acpiec.sys) nem ellenõrzi szigorúan a szabvány szerinti megfelelést, ezért számos olyan BIOS-gyártó, akik csak &windows; alatt tesztelik az ACPI implementációjukat, soha nem fogják kijavítani a ASL kódjukban ejtett hibáikat. Reménykedünk, hogy folyamatosan sikerül felderíteni és dokumentálni a µsoft; értelmezõje által eltûrt szabványon kívüli viselkedést és leutánozni &os; alatt is, hogy így ne kelljen a felhasználóknak kézzel a saját ASL forrásaikat javítgatni. Az ebbõl fakadó hibákat úgy tudjuk elkerülni és segíteni a fejlesztõknek azonosítani a hozzá társuló viselkedést, hogy magunk javítjuk az ASL-ben felfedezett hibákat. Ha ez beválik, akkor küldjük el a régi és új ASL közti &man.diff.1;-et a fejlesztõknek, akik így majd az ACPI-CA-ban ki tudnak dolgozni egy megoldást a hibás viselkedésre, ezzel a javításunk szükségtelenné válik. ACPI hibaüzenetek Most pedig következzenek a legismertebb hibaüzenetek, az okaik és javításuk: Operációs rendszeri függõségek Néhány AML úgy gondolja, hogy a világ csak a különbözõ &windows; verziókból áll. A &os;-nek megadható, hogy másik operációs rendszernek adja ki magát, és ezzel talán meg is szüntethetõ pár hiba. Ezt a legegyszerûbb úgy tudjuk megtenni, ha a /boot/loader.conf állományhoz hozzáfûzzük a hw.acpi.osname="Windows 2001" sort, vagy itt egy olyan karakterláncot adunk meg, amit az ASL forrásban láttunk. Hiányzó visszatérési érték Bizonyos módszerek a szabvány szerint elvártaktól eltérõen nem adnak vissza explicit módon értéket. Mivel az ACPI-CA ezt nem kezeli le, ezért a &os; részérõl tartalmaz egy olyan módosítást, amivel implicit módon is vissza lehet adni értéket. Ha biztosak akarunk lenni a visszaadni kívánt értékben, akkor helyezzünk el a megfelelõ helyekre explicit Return utasításokat. Az iasl a paraméterrel kényszeríthetõ az ilyen ASL források lefordítására. Az alapértelmezett <acronym>AML</acronym> felülbírálása Miután módosítottuk a saját.asl állományunkat, így tudjuk lefordítani: &prompt.root; iasl saját.asl Az kapcsoló megadásával kikényszeríthetjük az AML létrehozását még abban az esetben is, amikor hibákat tartalmaz. Ügyeljünk rá, hogy bizonyos hibákat (például a hiányzó visszatérési értékeket) a fordító magától kikerül. Az iasl alapértelmezett kimenete a DSDT.aml állomány. A /boot/loader.conf átírásával így tudjuk ezzel helyettesíteni a BIOS-unk hibás változatát (ami még mindig megtalálható a flash memóriában): acpi_dsdt_load="YES" acpi_dsdt_name="/boot/DSDT.aml" Ehhez ne felejtsük el a saját DSDT.aml állományunkat bemásolni a /boot könyvtárba. Nyomkövetési információk kinyerése az <acronym>ACPI</acronym>-bõl ACPI problémák ACPI nyomkövetés Az ACPI meghajtója nagyon rugalmas nyomkövetési lehetõségekkel rendelkezik. Ennek révén ugyanúgy megadhatjuk a nyomonkövetni kívánt alrendszert, mint ahogy annak mélységét is. A nyomkövetni kívánt alrendszereket rétegekként adjuk meg, valamint ezek ACPI-CA komponensekre (ACPI_ALL_COMPONENTS) és ACPI hardvertámogatásra (ACPI_ALL_DRIVERS) bomlanak le. A nyomkövetéskor keletkezõ kimenet részletességét a szintként adjuk meg, ami az ACPI_LV_ERROR-tól (csak a hibák) ACPI_LV_VERBOSE-ig (minden) terjedhet. A szint itt egy bitmaszk, ezért szóközzel elválasztva egyszerre több beállítás megadható. Ha túlságosan sok üzenet érkezik a konzol üzenetpufferébe, akkor szükségünk lehet a soros konzol keresztüli nyomkövetésre is. Az összes szint és réteg az &man.acpi.4; man oldalon található meg. A nyomkövetés alapértelmezés szerint nem engedélyezett. Az engedélyezéséhez hozzá kell adnunk az options ACPI_DEBUG sort a rendszermagunk beállításait tartalmazó állományhoz, amennyiben a rendszermagba fordítjuk az ACPI támogatást. Ha az /etc/make.conf állományba írjuk bele az ACPI_DEBUG=1 sort, akkor azt globális engedélyezhetjük. Ha modulként használjuk, elegendõ csak a következõ módon újrafordítani az acpi.ko modult: &prompt.root; cd /sys/modules/acpi/acpi && make clean && make ACPI_DEBUG=1 Telepítsük fel a acpi.ko modult a /boot/kernel könyvtárba és állítsuk be a számunkra megfelelõ szintet és réteget a loader.conf állományban. Az alábbi példában engedélyezzük az összes ACPI-CA komponens és az összes ACPI hardvermeghajtó (processzor, LID stb.) nyomkövetését. Csak a hibaüzeneteket írja ki részletesen. debug.acpi.layer="ACPI_ALL_COMPONENTS ACPI_ALL_DRIVERS" debug.acpi.level="ACPI_LV_ERROR" Ha az általunk keresett információt egy adott esemény váltja ki (például egy felfüggesztés vagy egy ébresztés), akkor nem is fontos átírnunk hozzá a loader.conf állományt, hanem helyette a rendszer indítása után használjuk a sysctl parancsot a réteg és a szint megadására akkor, amikor a rendszert felkészítjük az eseményre. A sysctl változókat ugyanúgy nevezték el, mint a loader.conf állományban található beállításokat. Hivatkozások Az ACPI-rõl az alábbi helyeken találunk részletesebb információkat: A &a.acpi; Az ACPI levelezési lista archívuma: A korábbi ACPI levelezési lista archívuma: Az ACPI 2.0 specifikációja: A &os; következõ man oldalai: &man.acpi.4;, &man.acpi.thermal.4;, &man.acpidump.8;, &man.iasl.8;, &man.acpidb.8; A DSDT nyomkövetése (angolul). (Példának a Compaqot hozza fel, de általánosságban véve hasznos.) diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/firewalls/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/firewalls/chapter.sgml index 13d63a7b4e..c3a26d5dfe 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/firewalls/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/firewalls/chapter.sgml @@ -1,4502 +1,4500 @@ + Original Revision: 1.82 --> Joseph J. Barbish Írta: Brad Davis SGML formátumúra alakította és aktualizálta: Tûzfalak tûzfalak biztonság tûzfalak Bevezetés A tûzfalakkal a rendszerünkön keresztülfolyó bejövõ és kimenõ forgalmat tudjuk szûrni. A tûzfalak egy vagy több szabályrendszer alapján vizsgálják az éppen érkezõ vagy távozó hálózati csomagokat, és vagy továbbengedik ezeket vagy megállítják. A tûzfalak szabályai a csomagok egy vagy több jellemzõjét veszik szemügyre, amelyek lehetnek például a protokoll típusa, a forrás vagy cél hálózati címe, esetleg a forrás- vagy a célport. A tûzfalak jelentõs mértékben képesek gyarapítani egy gép vagy egy hálózat védelmét. Leginkább a következõkre tudjuk felhasználni: A belsõ hálózatunkban futó alkalmazások, szolgáltatások, gépek megvédésére és elszigetelésére az internetrõl érkezõ nem kívánt forgalom ellen A belsõ hálózatban levõ gépek elérését tudjuk korlátozni vagy letiltani az interneten elérhetõ szolgáltatások felé A hálózati címfordítás (Network Address Translation, NAT) beállításához, ahol a belsõ hálózatunk privát IP-címeket használnak és egy közös kapcsolaton keresztül érik el az internetet (egyetlen IP-címmel, vagy pedig automatikusan kiosztott publikus címekkel). A fejezet elolvasása során megismerjük: hogyan adjuk meg helyesen a csomagok szûrését leíró szabályokat; a &os;-be épített tûzfalak közti különbségeket; hogyan állítsuk be és használjuk az OpenBSD PF tûzfalát; hogyan állítsuk be és használjuk az IPFILTER tûzfalat; hogyan állítsuk be és használjuk az IPFW tûzfalat. A fejezet elolvasása elõtt ajánlott: a &os;-hez és az internethez kötõdõ alapvetõ fogalmak ismerete. Röviden a tûzfalakról tûzfalak szabályrendszerei A tûzfalak szabályrendszereit alapvetõen kétféleképpen tudjuk összeállítani: inkluzív, vagyis megengedõ, illetve exkluzív vagyis kizáró módon. Az exkluzív tûzfalak minden forgalmat átengednek, amirõl nem rendelkeznek a tûzfal szabályai. Az inkluzív tûzfalak ennek pontosan az ellenkezõjét teszik. Csak azt a forgalmat engedik át, amirõl van szabály és minden mást blokkolnak. Az inkluzív tûzfalak általában biztonságosabbak az exkluzív társaiknál, mivel esetükben jelentõs mértékben visszaszorul a nem kívánatos átfolyó forgalom. Ez a típusú védelem még tovább fokozható az állapottartó tûzfalak (stateful firewall) használatával. Ilyenkor a tûzfal szemmel tartja a rajta keresztül megnyitott kapcsolatokat, és vagy csak a már meglevõ kapcsolathoz tartozó forgalmat engedi át, vagy nyit egy újat. Az állapottartó tûzfalak hátránya, hogy a Denial of Service (DoS) típusú támadásokkal szemben sokkal sérülékenyebbek olyan helyzetekben, amikor az új kapcsolatok nagyon gyorsan jönnek létre. A legtöbb tûzfal esetében azonban tudjuk vegyíteni az állapottartó és nem állapottartó viselkedést, és ezzel egy ideális beállítást kialakítani. Tûzfalak A &os; alaprendszerébe három különbözõ tûzfalat építettek be, melyek a következõk: az IPFILTER (másik nevén IPF), az IPFIREWALL (más néven IPFW) és az OpenBSD csomagszûrõje (Packet Filter, azaz PF). A forgalom szabályozására (vagyis alapvetõen a sávszélesség kihasználtságának vezérlésére) a &os; két beépített csomagot tartalmaz: ez az &man.altq.4; és a &man.dummynet.4;. Általában a Dummynet az IPFW, míg az ALTQ a PF partnere. Az IPFILTER esetében maga az IPFILTER végzi a címfordítást és a szûrést, a sávszélességet pedig az IPFW a &man.dummynet.4; vagy a PF az ALTQ segítségével. Az IPFW és a PF szabályokkal rendelkezik a rendszerünkbe érkezõ vagy onnan távozó csomagokról, habár megoldásaik teljesen máshogy mûködnek és a szabályok megadási módja is eltér. A &os; azért tartalmaz egyszerre ennyiféle tûzfalat, mert az emberek elvárásai és igényei eltérnek. Egyikük sem tekinthetõ a legjobbnak. A szerzõ egyébként az IPFILTER megoldását részesíti elõnyben, mivel egy hálózati címfordítást alkalmazó környezetben sokkal könnyebb vele megfogalmazni az állapottartó szabályokat, valamint tartalmaz egy beépített FTP proxyt is, amivel így a kimenõ FTP kapcsolatok beállítása még tovább egyszerûsödik. Mivel az összes tûzfal a csomagok fejlécének bizonyos mezõinek alapján dolgozik, ezért a tûzfal szabályrendszerét megalkotó egyénnek teljesen tisztában kell lennie a TCP/IP mûködésével, továbbá azzal, hogy ezekben a mezõkben milyen értékek szerepelhetnek és ezeket hogyan használják egy átlagos kapcsolat alatt. Ebben a témában a címen találhatunk egy remek ismertetõt (angolul). Az OpenBSD csomagszûrõje (PF) és az <acronym>ALTQ</acronym> tûzfalak PF 2003 júliusában az OpenBSD PF néven ismert csomagszûrõjét átírták &os;-re és elérhetõvé tették a &os; Portgyûjteményének részeként. A PF programot beépítetten tartalmazó elsõ kiadás pedig 2004 novemberében a &os; 5.3 volt. A PF egy teljes, mindentudó tûzfal, amely támogatja az ún. ALTQ (Alternate Queuing, vagyis a váltóbesorolás) megoldást. Az ALTQ lehetõvé teszi a sávszélesség korlátozását a szolgáltatás minõsége (Quality of Service, QoS) alapján, aminek köszönhetõen a különbözõ szolgáltatások a szûrési szabályok mentén garantált sávszélességhez juthatnak. Az OpenBSD Projekt kiváló munkát végez a PF felhasználói útmutatójának karbantartásával, amely így most nem lesz része a kézikönyvnek, hiszen ez csak az erõforrások kétszerezése lenne. A címen olvashatunk többet arról (angolul), hogy a PF-et hogyan használjunk &os;-n. A PF engedélyezése A PF a &os; 5.3 verziója utáni kiadásokban az alaprendszer része, amelyet a rendszer mûködése közben egy külön modul betöltésével aktiválhatunk. Ha az rc.conf állományban megadjuk a pf_enable="YES" sort, akkor a rendszer magától be is tölti a PF-hez tartozó rendszermag modult. Ez a betölthetõ modul egyébként még a &man.pflog.4; felületen keresztüli naplózást is engedélyezi. A modul feltételezi az options INET és a device bpf sorok jelenlétét. Hacsak nem adtuk meg &os; 6.0-RELEASE elõtti verziókban a NOINET6, illetve az utána következõ verziókban a NO_INET6 beállítást (például a &man.make.conf.5; állományban) a rendszer fordítására vonatkozóan, akkor az options INET6 beállításra is szükség lesz. Ahogy betöltõdött a modul, vagy ha már eleve a rendszermagba építettük a PF támogatását, a pf használatát a pfctl paranccsal tudjuk engedélyezni vagy letiltani. Ebben a példában a pf engedélyezését láthatjuk: &prompt.root; pfctl -e A pfctl parancs segítségével könnyedén lehet irányítani a pf mûködését. A használatáról többet úgy tudhatunk meg, ha elolvassuk a &man.pfctl.8; man oldalt. A rendszermag beállításai a rendszermag beállításai device pf a rendszermag beállításai device pflog a rendszermag beállításai device pfsync Egyáltalán nem fontos a PF támogatását beépíteni a rendszermagba. Az itt szereplõ információk csupán kiegészítésként szerepelnek. Ha a PF használatát beletesszük a rendszermagba, akkor a modulra már nincs szükségünk. A rendszermag forrásai között található /usr/src/sys/conf/NOTES állományban a PF beállításaira vonatkozó utasítások így foglalhatóak össze: device pf device pflog device pfsync A device pf engedélyezi a csomagszûrõ tûzfalat. A device pflog megadásával keletkezik egy &man.pflog.4; pszeudo hálózati eszköz, amellyel egy &man.bpf.4; eszközre érkezõ forgalmat tudunk naplózni. Ezután a &man.pflogd.8; démon használható tõle származó naplózott adatok rögzítésére. A device pfsync engedélyezi a &man.pfsync.4; pszeudo hálózati eszköz létrejöttét, amely az ún. állapotváltások megfigyelésére alkalmas. Mivel ez nem része a betölthetõ modulnak, ezért egy saját rendszermagot kell készíteni a használatához. Ezek a beállítások csak akkor lépnek érvénybe, ha fordítunk velük egy saját rendszermagot és telepítjük azt. Az <filename>rc.conf</filename> állományban elérhetõ beállítások Az /etc/rc.conf állományba a következõket kell betennünk ahhoz, hogy a PF a rendszer indítása során aktivizálódjon: pf_enable="YES" # a PF engedélyezése (a modul betöltése, ha kell) pf_rules="/etc/pf.conf" # a pf szabályait tartalmazó állomány pf_flags="" # a pfctl indításához szükséges további paraméterek pflog_enable="YES" # a pflogd(8) elindítása pflog_logfile="/var/log/pflog" # hol tartsa a pflogd az naplóit pflog_flags="" # a pflogd indításához szükséges paraméterek Ha a tûzfalunk mögött egy helyi hálózat is meghúzódik, akkor az ott levõ gépek számára valamilyen módon tudnunk kell továbbítani a csomagokat vagy címfordítást kell végezni, így ez a beállítás is mindenképpen kelleni fog: gateway_enable="YES" # az átjáró funkciók engedélyezése Az <acronym>ALTQ</acronym> engedélyezése Az ALTQ kizárólag csak úgy érhetõ el, ha belefordítjuk a &os; rendszermagjába. Az ALTQ nem minden hálózati kártya részérõl támogatott. Az &man.altq.4; man oldalán megtalálhatjuk azokat a meghajtókat, amelyek a &os; aktuális kiadásában támogatottak. A következõ beállítások az ALTQ további lehetõségeit igyekeznek engedélyezni. options ALTQ options ALTQ_CBQ # osztályozás alapú besorolás (Class Bases Queuing, CBQ) options ALTQ_RED # véletlen korai észlelés (Random Early Detection, RED) options ALTQ_RIO # RED befele/kifele options ALTQ_HFSC # hiearchikus csomagütemezõ (Hierarchical Packet Scheduler, HFSC) options ALTQ_PRIQ # prioritásos besorolás (Priority Queuing, PRIQ) options ALTQ_NOPCC # az SMP esetén kell Az options ALTQ az ALTQ rendszert engedélyezi. Az options ALTQ_CBQ engedélyezi a osztályozás alapú besorolást (Class Based Queuing, CBQ). A CBQ használatával a kapcsolatunkhoz tartozó sávszélességet különbözõ osztályokra vagy sorokra tudjuk bontani és a szûrési szabályoknak megfelelõen osztályozni segítségükkel a forgalmat. Az options ALTQ_RED a véletlen korai észlelés (Random Early Detection, RED) használatát engedélyezi. A RED a hálózati forgalomban keletkezõ torlódások elkerülésére alkalmas. A RED ezt a problémát úgy oldja meg, hogy méri a sorok hosszát és összeveti a hozzátartozó minimális és maximális küszöbértékekkel. Ha a sor hossza meghaladja a számára elõírt maximális értéket, akkor az új csomagokat eldobja. Nevéhez hûen a RED az eldobásra ítélt csomagokat véletlenszerûen választja ki. Az options ALTQ_RIO engedélyezi a RED használatát mind a két irányba, tehát be- és kifelé. Az options ALTQ_HFSC a pártatlan hierachikus szolgáltatási görbe alapú csomagütemezõt (Hierarchical Fair Service Curve Packet Scheduler, HFSC) engedélyezi. Vele kapcsolatban a címen találhatunk bõvebben olvasnivalót (angolul). Az options ALTQ_PRIQ a prioritásos besorolást (Priority Queuing, PRIQ) teszi elérhetõvé. A PRIQ mindig elsõként a nagyobb értékû sorban levõ forgalmat továbbítja. Az options ALTQ_NOPCC az ALTQ SMP, vagyis többprocesszoros támogatását adja meg. Ilyen típusú rendszerekben ez kötelezõ. A szûrési szabályok megfogalmazása A csomagszûrõ a &man.pf.conf.5; állományból olvassa be a szabályokat és a benne szereplõ szabályok vagy definíciók alapján módosítja, eldobja vagy átengedi a csomagokat. A &os; telepítésében alapértelmezés szerint az /etc/pf.conf állomány látja el ennek szerepét, amely számos hasznos példát és magyarázatot tartalmaz. Noha a &os; saját /etc/pf.conf állománnyal rendelkezik, a felépítése mégis tökéletesen megegyezik az OpenBSD-ben használatossal. A pf tûzfal beállításával az OpenBSD csapat által írt nagyszerû írás foglalkozik, amely a címrõl érhetõ el (angolul). A pf felhasználói útmutatóját olvasgatva azonban soha nem szabad elfelejtenünk, hogy &os; egyes változatai a pf különbözõ - verzióit tartalmazzák. A &os; 5.X - változataiban az OpenBSD 3.5 - pf tûzfalát, míg - a &os; 6.X változataiban az OpenBSD 3.7 - szerinti verzióját találjuk. + verzióit tartalmazzák. A &os; 6.X + változataiban az OpenBSD 3.7 szerinti + verzióját találjuk. A &a.pf; kitûnõ hely a pf beállításával és mûködtetésével kapcsolatos kérdések feltevésére. Viszont mielõtt itt kérdeznénk, ne felejtsük el átnézni a levelezési lista archívumait sem. Az IPFILTER (IPF) tûzfal tûzfalak IPFILTER Ez a szakasz fejlesztés alatt áll. Ennek megfelelõen a tartalma nem minden esetben pontos. Az IPFILTER szerzõje Darren Reed. Az IPFILTER nem kötõdik egyik rendszerhez sem: ez egy olyan nyílt forráskódú alkalmazás, amelyet átírtak &os;, NetBSD, OpenBSD, &sunos;, HP/UX és &solaris; operációs rendszerekre. Az IPFILTER karbantartása és támogatása pillanatnyilag is aktív, folyamatosan jelennek meg újabb változatai. Az IPFILTER egy rendszermag oldalán mûködõ tûzfalazási és egy címfordítási mechanizmusra alapszik, amelyet felhasználói programokkal tudunk felügyelni és vezérelni. A tûzfal szabályai az &man.ipf.8; segédprogrammal állíthatóak be vagy törölhetõek. A hálózati címfordításra vonatkozó szabályokat az &man.ipnat.1; segédprogrammal állíthatjuk be vagy törölhetjük. Az &man.ipfstat.8; segédprogram képes futás közben statisztikákat készíteni az IPFILTER rendszermagban elhelyezkedõ részeinek viselkedésérõl. Az &man.ipmon.8; program pedig az IPFILTER cselekvéseit képes a rendszernaplókba feljegyezni. Az IPF eredetileg olyan szabályfeldolgozási módszer szerint készült, amelyben az utolsó egyezõ szabály nyer és csak állapotnélküli szabályokat ismert. Az idõ múlásával az IPF részévé vált a quick opció és a keep state opción keresztül az állapottartás is, melyek drámai mértékben korszerûsítették a szabályok feldolgozásának elvét. Az IPF hivatalos dokumentációja tartalmazza a régi szabályok létrehozását és azok feldolgozásának leírását. A korszerûsített funkciók csak kiegészítésképpen jelennek meg, és az általuk felkínált elõnyök megértése egy sokkal magasabb szintû és biztonságosabb tûzfal megépítését teszik lehetõvé. A szakaszban szereplõ utasításokban olyan szabályok szerepelnek, amelyek kihasználják a quick és keep state opciókat. Ezek az inkluzív tûzfalszabályok létrehozásának alapjai. Az inkluzív tûzfalak csak olyan csomagokat engednek keresztül, amelyek megfelelnek a szabályoknak. Ezen módon képesek vagyunk megmondani, hogy a tûzfal mögül milyen szolgáltatások érhetõek el az interneten és segítségével azt is megadhatjuk, hogy az internetrõl a belsõ hálózatunkon milyen szolgáltatásokat érhetnek el. A tûzfal alapból minden mást visszautasít és naplóz. Az inkluzív tûzfalak sokkal, de sokkal megbízhatóbbak az exkluzív tûzfalaknál, ezért itt most csak ilyenekkel foglalkozunk. A régi típusú szabályokról a és címeken olvashatunk (angolul). Az IPF gyakran ismételt kérdései a címen érhetõek el (angolul). A nyílt forrású IPFILTER levelezési lista kereshetõ archívumait a címen találjuk (angolul). Az IPF engedélyezése IPFILTER engedélyezés Az IPF megtalálható a &os; alaptelepítésében mint menet közben külön betölthetõ modul. Ha az rc.conf állományba beírjuk a ipfilter_enable="YES" sort, akkor ez a modul dinamikusan betöltõdik. A betölthetõ modul alapból naplóz és a default pass all beállítást tartalmazza. Ha helyette a block all szabályt akarjuk használni, akkor emiatt még nem kell feltétlenül újrafordítanunk a &os; rendszermagját, elég ha egyszerûen csak a szabályrendszerünk végére beszúrjuk. A rendszermag beállításai a rendszermag beállításai IPFILTER a rendszermag beállításai IPFILTER_LOG a rendszermag beállításai IPFILTER_DEFAULT_BLOCK IPFILTER a rendszermag beállításai Az IPF használatához nem kötelezõ a következõ beállításokkal újrafordítani a &os; rendszermagját, itt csupán háttérinformációként szerepel. Amikor az IPF a rendszermagba kerül, a betölhetõ modulra nem lesz szükség. Az IPF a rendszermag forrásai között található /usr/src/sys/conf/NOTES állományban megadott beállításai a következõ módon foglalhatóak össze: options IPFILTER options IPFILTER_LOG options IPFILTER_DEFAULT_BLOCK Az options IPFILTER engedélyezi az IPFILTER tûzfal támogatását. Az options IPFILTER_LOG hatására az IPF az ipl csomagnaplózó pszeudo eszközre jegyzi fel a forgalmat — minden olyan szabály esetén, ahol megjelenik a log kulcsszó. Az options IPFILTER_DEFAULT_BLOCK megváltoztatja az alapértelmezett viselkedést, tehát minden olyan csomag, amely nem illeszkedik a tûzfal valamelyik pass típusú (átengedõ) szabályára, blokkolásra kerül. Ezek a beállítások csak azt követõen érvényesülnek, ha fordítottunk és telepítettünk velük egy új rendszermagot. Az <filename>rc.conf</filename> állomány beállításai Az /etc/rc.conf állományban a következõ utasításokra lesz szükségünk az IPF mûködésbe hozására a rendszer indítása során: ipfilter_enable="YES" # az ipf tûzfal indítása ipfilter_rules="/etc/ipf.rules" # betölti a szabályokat tartalmazó szöveges állományt ipmon_enable="YES" # elindítja az IP monitor naplózását ipmon_flags="-Ds" # D = indítás démonként # s = naplózás a syslog használatával # v = a tcp ablak, ack, seq csomagok naplózása # n = az IP-címek és portok feloldása Ha olyan helyi hálózat áll meg a tûzfal mögött, amely egy fenntartott privát IP-címtartományt használ, akkor még a következõ utasításokra is szükségünk lesz a címfordítás bekapcsolásához: gateway_enable="YES" # a helyi hálózat átjárója ipnat_enable="YES" # az ipnat funkció elindítása ipnat_rules="/etc/ipnat.rules" # az ipnat mûködéséhez szükséges definíciók IPF ipf Az ipf parancs használható a szabályokat tartalmazó állomány betöltésére. Általában egy állományba írjuk össze a tûzfal szabályait és ezzel a paranccsal cseréljük le egyszerre a tûzfalban levõ jelenlegi szabályokat: &prompt.root; ipf -Fa -f /etc/ipf.rules Az az összes belsõ szabály törlését jelenti. Az jelzi, hogy egy állományból kell beolvasni a betöltendõ szabályokat. Ezzel mintegy lehetõségünk van változtatni a korábban összeállított szabályainkon, futtatni a fenti IPF parancsot és ezen keresztül úgy frissíteni a szabályok friss másolatával a már mûködõ tûzfalat, hogy nem is kell újraindítanunk a rendszert. Ez a módszer igen kényelmes az új szabályok kipróbálásához, mivel bármikor tetszõlegesen végrehajtható. Az &man.ipf.8; man oldala tartalmazza a parancsnak megadható további beállításokat. Az &man.ipf.8; parancs a szabályokat tároló állományt egy szabványos szöveges állománynak tekinti, semmilyen szimbolikus helyettesítést alkalmazó szkriptet nem fogad el. Lehetõségünk van azonban olyan IPF szabályokat készíteni, amelyek kiaknázzák a szkriptek szimbolikus helyettesítésének lehetõségeit. Errõl bõvebben lásd . Az IPFSTAT ipfstat IPFILTER statisztika Az &man.ipfstat.8; alapértelmezés szerint a arra használatos, hogy le tudjuk kérdezni és megjeleníteni a tûzfalhoz tartozó számlálók értékeit, amelyek a legutóbbi indítás vagy az ipf -Z parancs által kiadott lenullázásuk óta a bejövõ vagy kimenõ forgalomból a megadott szabályoknak megfelelõ csomagok alapján gyûjtenek össze statisztikákat. A parancs mûködésének részleteit az &man.ipfstat.8; man oldalon olvashatjuk. Az &man.ipfstat.8; meghívása alapból így néz ki: input packets: blocked 99286 passed 1255609 nomatch 14686 counted 0 output packets: blocked 4200 passed 1284345 nomatch 14687 counted 0 input packets logged: blocked 99286 passed 0 output packets logged: blocked 0 passed 0 packets logged: input 0 output 0 log failures: input 3898 output 0 fragment state(in): kept 0 lost 0 fragment state(out): kept 0 lost 0 packet state(in): kept 169364 lost 0 packet state(out): kept 431395 lost 0 ICMP replies: 0 TCP RSTs sent: 0 Result cache hits(in): 1215208 (out): 1098963 IN Pullups succeeded: 2 failed: 0 OUT Pullups succeeded: 0 failed: 0 Fastroute successes: 0 failures: 0 TCP cksum fails(in): 0 (out): 0 Packet log flags set: (0) Az mint bejövõ (inbound), vagy az mint kimenõ (outbound) forgalomra vonatkozó paraméterek megadásával a rendszermagban az adott oldalon jelenleg telepített és alkalmazott szabályokat kérhetjük le és jeleníthetjük meg. Az ipfstat -in parancs így a bejövõ forgalomra vonatkozó belsõ szabályokat mutatja a szabályok számával. Az ipfstat -on parancs a kimenõ forgalmat érintõ belsõ szabályokat mutatja a szabályok számával. Az eredmény körülbelül ilyen lesz: @1 pass out on xl0 from any to any @2 block out on dc0 from any to any @3 pass out quick on dc0 proto tcp/udp from any to any keep state Az ipfstat -ih a bejövõ forgalomhoz tartozó belsõ szabályokat mutatja és mindegyik elé odaírja, hogy eddig mennyi csomag illeszkedett rájuk. Az ipfstat -oh ugyanígy a kimentõ forgalom esetén mutatja a belsõ szabályokat és mindegyik elõtt feltünteti, hogy az adott pillanatig mennyi csomag illeszkedett rájuk. A kimenete nagyjából ilyen lesz: 2451423 pass out on xl0 from any to any 354727 block out on dc0 from any to any 430918 pass out quick on dc0 proto tcp/udp from any to any keep state Az ipfstat parancs talán egyik legfontosabb funkciója a kapcsolóval csalható elõ, melynek hatására a rendszerben aktív állapotok táblázatát mutatja meg ugyanúgy, ahogy a &man.top.1; a &os; rendszerben futó programokat. Amikor a tûzfalunk támadás alatt áll, ezzel a funkcióval tudjuk a problémát beazonosítani, leásni a mélyébe és látni a támadótól érkezõ csomagokat. A kiegészítésképpen megadható alkapcsolók megadásával kiválaszthatjuk azt a cél vagy forrás IP-címet, portot vagy protokollt, amelyet valós idõben meg akarunk figyelni. Ennek részleteit az &man.ipfstat.8; man oldalán láthatjuk. Az IPMON ipmon IPFILTER naplózás Az ipmon megfelelõ mûködéséhez be kell kapcsolnunk a rendszermag IPFILTER_LOG beállítását. Ez a parancs két különbözõ módban használható. Ha parancsot a opció nélkül gépeljük be, akkor ezek közül alapból a natív módot kapjuk meg. A démon mód abban az esetben hasznos, ha folyamatosan naplózni akarjuk a rendszerben zajló eseményeket, majd késõbb ezeket átnézni. Így képes egymással együttmûködni a &os; és az IPFILTER. A &os; beépítve tartalmaz olyan lehetõséget, aminek révén magától cseréli a rendszernaplókat. Ezért ha átküldjük a syslogd démonnak a naplózandó üzeneteket, akkor sokkal jobban járunk, mintha egyszerûen csak mezei állományba naplóznánk. Az rc.conf alapértelmezései között az ipmon_flags beállítás a kapcsolókat rögzíti: ipmon_flags="-Ds" # D = indítás démonként # s = naplózás a syslog használatával # v = a tcp ablak, ack, seq csomagok naplózása # n = az IP-címek és portok nevének feloldása Ennek a viselkedésnek az elõnyei minden bizonnyal egyértelmûek. Segítségével képesek vagyunk az esetek megtörténte után átnézni, hogyan milyen csomagokat dobott el a rendszer, azok milyen címekrõl érkeztek és hova szánták. Ez egy komoly fegyver a támadók lenyomozásában. Hiába engedélyezzük a naplózást, az IPF önszántából semmilyen naplózási szabályt nem fog gyártani. A tûzfal gazdájának kell eldöntenie, hogy a szabályokat közül melyiket akarja naplózni, és így neki kell megadnia a log kulcsszót ezekben az esetekben. Normális esetben csak a deny szabályokat naplózzák. Egyáltalán nem ritka, hogy a szabályrendszer végén egy alapértelmezés szerint mindent eldobó szabály áll, amely naplóz. Ezzel lehetõségünk nyílik rögzíteni azokat a csomagokat, amelyek egyetlen szabályra sem illeszkedtek. Naplózás az IPMON használatával A syslogd egy saját módszert alkalmaz a naplózott adatok elkülönítésére. Egy funkciók (facility) és szintek (level) segítségével kialakított speciális csoportosítást alkalmaz. Az IPMON módja a security (biztonság) funkciót használja. Tehát az IPMON által naplózott összes adat a security csoportjába kerül. Ezen túl a következõ szinteken különíthetjük el igényeinknek megfelelõen a naplózott adatokat: LOG_INFO - az átengedés vagy blokkolás helyett a "log" kulcsszóval ellátott csomagok LOG_NOTICE - az át is engedett csomagok LOG_WARNING - a blokkolt csomagok LOG_ERR - a naplózott csomagok közül azok, amelyek túlságosan kicsik (hibás a fejlécük) Az IPFILTER csak akkor tud naplózni a /var/log/ipfilter.log állományba, ha elõtte létrehozzuk. Az alábbi parancs erre tökéletesen megfelelõ: &prompt.root; touch /var/log/ipfilter.log A syslog mûködését az /etc/syslog.conf állományban szereplõ definíciók vezérlik. A syslog.conf állomány számottevõ mértékben képes meghatározni azt, ahogy a syslog az IPF és a hozzá hasonló alkalmazásoktól kapott rendszerszintû üzeneteket kezeli. Az /etc/syslog.conf állományba az alábbi sor kell felvennünk: security.* /var/log/ipfilter.log A security.* megadásával az összes ilyen típusú üzenet egy elõre rögzített helyre kerül. Az /etc/syslog.conf állományban elvégzett módosításokat úgy léptethetjük érvénybe, ha újraindítjuk a számítógépet vagy az /etc/rc.d/syslogd reload paranccsal megkérjük a syslog programot, hogy olvassa újra az /etc/syslog.conf állományt. Az imént létrehozott naplót ne felejtsük el megadni az /etc/newsyslog.conf állományban sem, és akkor ezzel a cseréjét is megoldjuk. A naplózott üzenetek formátuma Az ipmon által létrehozott üzenetek whitespace karakterekkel elválasztott adatmezõkbõl állnak. A következõ mezõk az összes üzenet esetében megjelennek: A csomag megérkezésének dátuma A csomag megérkezésének idõpontja. ÓÓ:PP:MM.E alakban jelennek meg az órák, percek, másodpercek és ezredmásodpercek (ez több számjegy hosszú is lehet) szerint Annak a felületnek a neve, ahol a csomag feldolgozásra került, például dc0 A szabályhoz tartozó csoport és sorszám, például @0:17 Ezek az ipfstat -in paranccsal nézhetõek meg. Cselekvés: a p mint átment (passed), b mint blokkolt (blocked), S mint rövid csomag (short packet), n mint egyik szabályra sem illeszkedett (not match), L mint naplózás (log). A módosítók megjelenítésének sorrendje: S, p, b, n, L. A nagybetûs P és B azt jelzi, hogy a csomagot egy felsõbb szintû beállítás miatt naplózták, nem egy szabály hatására. Címek: ez tulajdonképpen három mezõt takar: a forrás címet és portot (melyet egy vesszõ választ el), a -> jelet és cél címet és portot. Például: 209.53.17.22,80 -> 198.73.220.17,1722. A PR után a protokoll neve vagy száma olvasható, például PR tcp. A len csomaghoz tartozó fejléc és törzsének teljes hosszát jelöli, például len 20 40. Amennyiben a csomag TCP, egy kötõjellel kezdõdõen további mezõk is megjelenhetnek a beállított opcióknak megfelelõ betûk képében. A betûket és beállításaikat az &man.ipmon.8; man oldalán olvashatjuk. Amennyiben a csomag ICMP, a sort két mezõ zárja, melyek közül az elsõ tartalma mindig ICMP, és ezt egy perjellel elválasztva az ICMP üzenet típusa és altípusa követi. Tehát például az ICMP 3/3 a nem elérhetõ port üzenetet hordozza. A szabályok felírása szimbolikus helyettesítéssel Az IPF használatában gyakorlott felhasználók közül néhányan képesek olyan stílusú szabályrendszert készíteni, ahol szimbolikus helyettesítést használnak. Ennek az egyik legnagyobb elõnye az, hogy ilyenkor elég csak a szimbolikus névhez tartozó értéket megváltoztatni és amikor a szkript lefut, akkor az összes rá hivatkozó szabályba ez kerül be. Szkript lévén a szimbolikus helyettesítéssel ki tudjuk emelni a gyakran használt értékeket és behelyettesíteni ezeket több helyre. Ezt a most következõ példában láthatjuk. Az itt alkalmazott felírás kompatibilis az sh, csh és tcsh parancsértelmezõkkel. A szimbolikus helyettesítést egy dollárjellel fejezzük ki: $. A szimbolikus mezõkben nem szerepel a $ jelölés. A szimbolikus mezõ tartalmát kettõs idézõjelbe (") tesszük. Kezdjük így el a szabályok írását: ######### Az IPF szabályait tartalmazó szkript eleje ########### oif="dc0" # a kimenõ felület neve odns="192.0.2.11" # az internet szolgáltató névszerverének IP-címe myip="192.0.2.7" # a szolgáltatótól kapott statikus IP-címünk ks="keep state" fks="flags S keep state" # Választhatunk, hogy az /etc/ipf.rules állományt ebbõl a szkriptbõl # hozzuk létre vagy futtathatjuk "magát" a szkriptet. # # Egyszerre csak az egyik sort használjuk. # # 1) Ezzel gyárhatjuk le az /etc/ipf.rules állományt: #cat > /etc/ipf.rules << EOF # # 2) Ezzel futtathajuk "magát" a szkriptet: /sbin/ipf -Fa -f - << EOF # Engedélyezzük a szolgáltató névszerverének elérését. pass out quick on $oif proto tcp from any to $odns port = 53 $fks pass out quick on $oif proto udp from any to $odns port = 53 $ks # Engedélyezzük kifelé a titkosítatlan www funkciót. pass out quick on $oif proto tcp from $myip to any port = 80 $fks # Engedélyezzük kifelé a TLS SSL felett üzemelõ titkosított www funkciót. pass out quick on $oif proto tcp from $myip to any port = 443 $fks EOF ################## Itt az IPF szkript vége ######################## Ennyi lenne. A példában szereplõ szabályok most nem annyira lényegesek, a hangsúly most igazából a szimbolikus helyettesítésen és annak használatán van. Ha a fenti példát az /etc/ipf.rules.script állományba mentjük, akkor ezeket a szabályokat a következõ paranccsal újra tudjuk tölteni: &prompt.root; sh /etc/ipf.rules.script Egyetlen aprócska gond van a beágyazott szimbólumokat tartalmazó állományokkal: az IPF maga nem képes megérteni a helyettesítéseket, azért közvetlenül nem olvassa a szkriptet. Ez a szkript két módon hasznosítható: Vegyük ki megjegyzésbõl a cat paranccsal kezdõdõ sort, és tegyük megjegyzésbe az /sbin/ipf kezdetût. A megszokottak szerint tegyük az ipfilter_enable="YES" sort az /etc/rc.conf állományba, majd minden egyes módosítása után futtassuk le a szkriptet az /etc/ipf.rules állomány létrehozásához vagy frissítéséhez. Tiltsuk le az IPFILTER aktiválását a rendszerindításkor, tehát írjuk bele az ipfilter_enable="NO" sort (ami mellesleg az alapértelmezett értéke) az /etc/rc.conf állományba. Tegyünk egy, az alábbi szkripthez hasonlót az /usr/local/etc/rc.d/ könyvtárba. A szkriptnek adjuk valamilyen értelmes nevet, például ipf.loadrules.sh. Az .sh kiterjesztés használata kötelezõ. #!/bin/sh sh /etc/ipf.rules.script A szkript engedélyeit állítsuk be úgy, hogy a root tulajdonában legyen és képes legyen olvasni, írni valamint végrehajtani. &prompt.root; chmod 700 /usr/local/etc/rc.d/ipf.loadrules.sh Most miután a rendszer elindult, az IPF szabályai be fognak töltõdni. Szabályrendszerek az IPF-ben Az ipf esetében a szabályrendszer olyan szabályokból áll, amelyek a csomagokról tartalmuk alapján eldöntik, hogy át kell engedni vagy vissza kell tartani. A gépek közt két irányban áramló csomagok egy munkamenet alapú társalgást képeznek. A tûzfal szabályrendszere minden csomagot kétszer dolgoz fel: egyszer, amikor befut az internetrõl, illetve még egyszer, amikor visszatér az internetre. Mindegyik TCP/IP szolgáltatást (például telnet, www, levelezés stb.) elõre meghatározza a hozzátartozó protokoll, cél és forrás IP-cím vagy port. Ez az alapja a szolgáltatások engedélyezésérõl vagy tiltásáról szóló szabályok megfogalmazásának. IPFILTER a szabályok feldolgozásának sorrendje Az IPF eredetileg úgy íródott, hogy a szabályokat az utolsó illeszkedõ szabály nyer stílusban dolgozza fel és csak állapot nélküli szabályokat ismert. Az idõk folyamán az IPF szabályai kiegészültek a quick és az állapottartásra vonatkozó keep state opciókkal, amelynek köszönhetõen óriási mértékben korszerûsödött a szabályok feldolgozása. A szakaszban szereplõ utasítások olyan szabályokat alkalmaznak, amelyekben egyaránt szerepel a quick és az állapottartásért felelõs keep state beállítás. Ez az inkluzív tûzfalak létrehozásának egyik alapeszköze. Az inkluzív tûzfalak csak olyan szolgáltatásokat engednek át, amelyek megfelelnek valamelyik szabálynak. Ezzel lényegében meg tudjuk adni, hogy milyen szolgáltatások érhetõek el a tûzfal mögül az internet felé, valamint az internetrõl a magánhálózatunkon. A tûzfal minden mást elutasít és alapértelmezés szerint naplóz. Az inkluzív tûzfalak sokkal, de sokkal biztonságosabbak az exkluzív tûzfalaknál, ezért itt most csak ezzel az egyetlen típussal foglalkozunk. A tûzfal szabályainak összeállítása során nagyon óvatosnak kell lennünk! Bizonyos beállítások hatására akár ki is zárhatjuk magunkat a szerverünkrõl. Az ebbõl fakadó esetleges kellemetlenségek elkerülése érdekében javasoljuk, hogy a tûzfal alapjait elõször helyi konzolról építsük fel, ne pedig távolról, például ssh segítségével. A szabályok felépítése IPFILTER a szabályok felépítése A szabályok felépítésének bemutatását itt most leszûkítjük a modern állapottartó szabályokra és az elsõ illeszkedõ szabály nyer típusú feldolgozásra. A szabályok felírásának régebbi módjai az &man.ipf.8; man oldalon találhatóak. A # karakterrel egy megjegyzés kezdetét jelezzük, és általában a sor végén vagy egy külön sorban bukkan fel. Az üres sorokat a rendszer nem veszi figyelembe. A szabályok kulcsszavakat tartalmaznak. Ezeknek a kulcsszavaknak balról jobbra haladva adott sorrendben kell szerepelniük. A kulcsszavakat kiemeltük. Egyes kulcsszavakhoz további beállítások is tartozhatnak, amelyek maguk is kulcsszavak lehetnek, és még további opciókkal rendelkezhetnek. Az alábbi nyelvtan mindegyik elemét kiemeltük és az alábbiakban egyenként kifejtjük a részleteiket. CSELEKVÉS BE-KI OPCIÓK SZÛRÉS ÁLLAPOTTARTÓ PROTOKOLL FORRÁS_CÍM,CÉL_CÍM OBJEKTUM PORTSZÁM TCP_BEÁLLÍTÁS ÁLLAPOTTARTÓ CSELEKVÉS = block | pass BE-KI = in | out OPCIÓK = log | quick | on felületnév SZÛRÉS = proto érték | forrás/cél IP | port = szám | flags beállítás PROTOKOLL = tcp/udp | udp | tcp | icmp FORRÁS_CÍM,CÉL_CÍM = all | from objektum to objektum OBJEKTUM = IP-cím | any PORTSZÁM = portszám TCP_BEÁLLÍTÁS = S ÁLLAPOTTARTÓ = keep state CSELEKVÉS A cselekvés határozza meg, hogy mit kell tenni azokkal a csomagokkal, amelyek illeszkednek a szabály többi részére. Minden szabályhoz tartoznia kell egy cselekvésnek. A következõ cselekvések közül választhatunk: A block megadásával a szabályban szereplõ szûrési feltételre illeszkedõ csomagot eldobjuk. A pass megadásával a szabályban szereplõ szûrési feltételre illeszkedõ csomagot átengedjük a tûzfalon. BE-KI Az összes szûrési szabály esetében kötelezõ egyértelmûen nyilatkozunk arról, hogy a bemenõ vagy a kimenõ forgalomra vonatkozik. Ezért a következõ kulcsszó vagy az in vagy pedig az out, de közülük egyszerre csak az egyiket szabad használni, máskülönben a szabály hibásnak minõsül. Az in jelenti, hogy a szabályt az internet felõl az adott felületen beérkezõ csomagokra kell alkalmazni. Az out jelenti, hogy a szabályt az internet felé az adott felületen kiküldött csomagokra kell alkalmazni. OPCIÓK Ezek az opciók csak a lentebb bemutatott sorrendben használhatók. A log jelzi, hogy illeszkedés esetén a csomag fejlécét az ipl eszközön keresztül naplózni kell (lásd a naplózásról szóló szakaszt). A quickjelzi, hogy illeszkedés esetén ez lesz a legutolsónak ellenõrzött szabály és így egy olyan rövidzárat tudunk képezni a feldolgozásban, amellyel elkerüljük a csomagra egyébként vonatkozó többi szabály illesztését. Ez az opció a korszerûsített szabályfeldolgozás kihasználásához elengedhetetlen. Az on használatával a szûrés feltételei közé bevonhatjuk a csomaghoz tartozó hálózati felületet. Itt a felületek az &man.ifconfig.8; által megjelenített formában adhatóak meg. Az opció megadásával csak az adott felületen az adott irányba (befelé/kifelé) közlekedõ csomagokra fog illeszkedni a szabály. Ez az opció a korszerûsített szabályfeldolgozás kihasználásához nélkülözhetetlen. Amikor naplózunk egy csomagot, akkor a hozzátartozó fejléc az IPL csomagnaplózó pszeudo eszközhöz kerül. A log kulcsszó után közvetlenül a következõ minõsítõk szerepelhetnek (a következõ sorrendben): A body jelzi, hogy a csomag tartalmának elsõ 128 byte-ját még jegyezzük fel a fejléc mellé. A first minõsítõt akkor érdemes használnunk, amikor a log kulcsszót a keep state opcióval együtt alkalmazzuk, mivel ilyenkor csak a szabályt kialakító csomag kerül naplózásra és nem minden olyan, ami illeszkedik az állapottartási feltételekre. SZÛRÉS Ebben a szakaszban olyan kulcsszavak jelenhetnek meg, amelyekkel a csomagok különféle tulajdonságai alapján ítélkezhetünk azok illeszkedésérõl. Itt adott egy kiinduló kulcsszó, amelyhez további kulcsszavak is tartoznak, és amelyek közül csak egyet választhatunk. Az alábbi általános tulajdonságok alapján tudjuk szûrni a csomagokat, ebben a sorrendben: PROTOKOLL A proto egy olyan kulcsszó, amelyhez hozzá kell rendelnünk még valamelyik opcióját is. Ez az opció segít az adott protokolloknak megfelelõen válogatni a csomagok között. A korszerûsített szabályfeldolgozás lehetõségeinek kihasználásához nélkülözhetetlen. Opcióként a tcp/udp | udp | tcp | icmp, vagy bármelyik, az /etc/protocols állományban megtalálható kulcsszó felhasználható. A tcp/udp ebbõl a szempontból speciálisnak tekinthetõ, mivel hatására egyszerre illeszthetõek a szabályra a TCP és UDP csomagok, és így a protokolltól eltekintve azonos szabályok felesleges többszörözését kerülhetjük el. FORRÁS_CÍM/CÉL_CÍM Az all kulcsszó gyakorlatilag a from any to any (bárhonnan bárhova) szinonímája és nem tartozik hozzá paraméter. A from forrás to cél felépítése: a from és to kulcsszavak az IP-címek illesztésére használhatóak. Ilyenkor a szabályokban a forrás ÉS a cél paramétereknek is szerepelniük kell. Az any egy olyan speciális kulcsszó, amely tetszõleges IP-címre illeszkedik. Néhány példa az alkalmazására: from any to any vagy from 0.0.0.0/0 to any, from any to 0.0.0.0/0, from 0.0.0.0/0 to any vagy from any to 0.0.0.0. Az IP-címek megadhatóak pontozott numerikus formában a hálózati maszk bitekben mért hosszával együtt, vagy akár egyetlen pontozott numerikus IP-címként. Nincs lehetõség olyan IP-címtartományok illesztésére, amelyek nem adhatóak meg kényelmesen a maszk hosszával. A hálózati maszkok hosszának megállapításban segíthet a következõ (angol nyelvû) honlap: . PORT Amikor portra vonatkozó illeszkedést írunk elõ, megadhatjuk a forrásra és célra, amit aztán vagy csak TCP vagy pedig csak UDP csomagokra alkalmazunk. A portok feltételeinek megfogalmazásánál használhatjuk a portok számát vagy az /etc/services állományban szereplõ nevüket. Amikor a port egy from típusú objektum leírásában jelenik meg, akkor automatikusan a forrásportot jelenti, míg a to objektum leírásában pedig a célportot. A to objektumoknál a port megadása elengedhetetlen a korszerûsített szabályfeldolgozás elõnyeinek kihasználásához. Példa: from any to any port = 80. A portokat különbözõ mûveletek segítségével, numerikusan hasonlíthatjuk össze, ahol akár porttartományt is megadhatunk. port "=" | "!=" | "<" | ">" | "<=" | ">=" | "eq" | "ne" | "lt" | "gt" | "le" | "ge". A porttartományok megadásához használjuk a port "<>" | "><" felírási módot. A forrásra és célra vonatkozó paraméterek után szereplõ másik két paraméter nélkülözhetetlen a korszerûsített szabályfeldolgozás mûködéséhez. <acronym>TCP</acronym>_BEÁLLÍTÁS A beállítások csak a TCP forgalom szûrésénél érvényesülnek. A betûk jelölik azokat a lehetséges beállításokat, amelyek a TCP csomagok fejlécében megvizsgálhatóak. A korszerûsített szabályfeldolgozás a flags S paraméter segítségével ismeri fel a TCP munkameneteket kezdeményezõ kéréseket. ÁLLAPOTTARTÓ A keep state jelzi, hogy a szabály paramétereinek megfelelõ bármely csomag aktiválja az állapottartó szûrés használatát. Ez a beállítás feltétlenül szükséges a korszerûsített szabályfeldolgozás megfelelõ kihasználásához. Állapottartó csomagszûrés IPFILTER állapottartó szûrés Az állapottartó szûrés a csomagok kétirányú áramlását egy létrejött kapcsolatba sorolja be. Amikor aktiválódik, az állapottartó szabály elõre dinamikusan létrehozza a kétirányú kommunikációban megforduló csomagokhoz a megfelelõ belsõ szabályokat. Olyan vizsgálatokat végez, amelyek segítségével ki tudja deríteni, hogy a csomag küldõje és címzettje között fennálló kétirányú kapcsolat érvényes szabályok szerint zajlik-e. Minden olyan csomagot, amely nem illeszkedik megfelelõen a kapcsolatra vonatkozó sémára, csalásnak tekintjük és automatikusan eldobjuk. Az állapottartás révén lehetõségünk van a TCP vagy UDP kapcsolatokhoz tartozó ICMP csomagokat is átengedni a tûzfalon. Tehát ha kapunk egy 3-as típusú, 4-es kódú ICMP választ valamilyen böngészésre használt állapottartó szabályon keresztül kiküldött kérésre, akkor az automatikusan bejöhet. Amelyik csomagot az IPF egyértelmûen képes besorolni az aktív kapcsolatba, még ha az eltérõ protokollt is használ, beengedi. Ami ilyenkor történik: Az internethez csatlakozó felületen keresztül kifelé haladó csomagokat elõször egy dinamikus állapottábla alapján illesztjük, és ha a csomag illeszkedik az aktív kapcsolatban következõként várt csomagra, akkor átmegy a tûzfalon és a dinamikus állapottáblában frissül a kapcsolat állapota, a fennmaradó csomagok pedig a kimenõ szabályrendszer szerint kerülnek ellenõrzésre. Hasonlóan az elõzõhöz, az internethez csatlakozó felületen keresztül befelé haladó csomagokat elõször egy dinamikus állapottábla alapján illesztjük, és ha a csomag illeszkedik az aktív kapcsolatban következõként várt csomagra, akkor átmegy a tûzfalon és a dinamikus állapottáblában frissül a kapcsolat állapota, a fennmaradó csomagok pedig a bejövõ szabályrendszer szerint kerülnek ellenõrzésre. Amikor egy kapcsolat befejezõdik, automatikusan törlõdik a dinamikus állapottáblából. Az állapottartó csomagszûrés használatával az újonnan keletkezõ kapcsolatok elutasítására vagy engedélyezésére tudunk koncentrálni. Ha engedélyeztük egy új kapcsolat létrejöttét, akkor a rákövetkezõ összes többi csomag automatikusan átmegy a tûzfalon és minden más hamis csomag eldobódik. Ha tiltjuk az új kapcsolatot, akkor egyetlen rákövetkezõ csomag sem juthat át. Az állapottartó szûrés által felkínált fejlett elemzési lehetõségek képesek védelmet nyújtani a behatolók részérõl alkalmazott megannyi különbözõ támadási módszer ellen. Példa inkluzív szabályrendszerre A most következõ szabályrendszer arra mutat példát, hogyan programozzunk le egy nagyon biztonságos inkluzív tûzfalat. Az inkluzív tûzfalak csak a szabályainak megfelelõ szolgáltatásokat engedik keresztül, és alapértelmezés szerint minden mást blokkolnak. Minden tûzfal legalább két felülettel dolgozik, melyek mindegyikéhez írnunk kell szabályokat a tûzfal megfelelõ mûködéséhez. Mindegyik &unix;-típusú rendszert, köztük a &os;-t is úgy alakították ki, hogy az operációs rendszeren belüli kommunikáció az lo0 felületen és a 127.0.0.1 IP-címen keresztül történik. A tûzfal szabályai között feltétlenül szerepelniük kell olyanoknak, amelyek lehetõvé teszik ezen a speciális felületen a csomagok zavartalan mozgását. Az internetre csatlakozó felülethez kell rendelni a kifelé haladó forgalom hitelesítését és az internetrõl befelé irányuló hozzáférés vezérlését. Ez lehet a felhasználói PPP által létrehozott tun0 felület vagy a DSL-, illetve kábelmodemhez csatlakozó hálózati kártya. Ahol egy vagy több hálózati kártya is csatlakozik a tûzfal mögött elhelyezkedõ helyi magánhálózathoz, ott ezeket a felületeket úgy kell felvenni a tûzfal szabályai közé, hogy a helyi hálózaton zajló forgalmat ne akadályozzuk. A szabályokat elõször három nagy csoportba kell szerveznünk: az összes szabadon forgalmazó felület, az internet felé haladó kimenõ forgalom és az internet felõl befelé haladó forgalom. Az egyes csoportokban szereplõ szabályokat úgy kell megadni, hogy közülük elõre kerüljenek a leggyakrabban alkalmazottak, és a csoport utolsó szabálya blokkoljon és naplózzon minden csomagot az adott felületen és irányban. A kimenõ forgalomat vezérlõ szabályrendszer csak pass (tehát átengedõ) szabályokat tartalmazhat, amelyek bentrõl az interneten elérhetõ szolgáltatásokat azonosítják egyértelmûen. Az összes ilyen szabályban meg kell jelenni a quick, on, proto, port és keep state beállításoknak. A proto tcp szabályok esetében meg kell adni a flag opciót is, amivel fel tudjuk ismertetni a kapcsolatok keletkezését és ezen keresztül aktiválni az állapottartást. A bejövõ forgalmat vezérlõ szabályrendszerben elõször az eldobni kívánt csomagokat kell megadni, aminek két eltérõ oka van. Elõször is a blokkolt elemek lehetnek egy egyébként szabályos csomag részei, amit a késõbbiekben a hitelesített szolgáltatások alapján beengedünk. Másodszor ezzel az olyan rendszertelenül érkezõ csomagokat tudjuk blokkolni, amelyeket nem akarunk a naplóban látni, mivel ilyenkor a csoport utolsójaként megadott blokkoló és naplózó szabályhoz már nem jut el. A csoport utolsó tagjaként megadott szabály blokkolja és naplózza az illétektelen hozzáféréseket, amit akár jogi bizonyítékként is felhasználhatunk a rendszerünket megtámadók ellen. A másik, amire még oda kell figyelnünk, hogy a blokkolt csomagok esetében semmilyen válasz nem keletkezik, egyszerûen csak eltûnnek. Így a támadó nem fogja tudni, hogy a csomagjai vajon elérték-e a rendszerünket. Minél kevesebb információt tudnak összegyûjteni a rendszerünkrõl a támadók, annál több idõt kell szánniuk csínytevéseik kieszelésére. Javasolt a beérkezõ OS fingerprint jellegû kéréseket az elsõ alkalmommal naplózni, mert ez az elsõ jele annak, amikor valaki meg akar támadni minket. Amikor a log first szabály alapján keletkezõ üzeneteket akarjuk látni, hívjuk meg a ipfstat -hio parancsot, ahol megjelenik, hogy melyik szabályra mennyi csomag illeszkedett. Ennek alapján el tudjuk dönteni, hogy éppen elárasztanak-e bennünket, tehát meg akarnak-e támadni. Ha ismeretlen porthoz tartozó csomagokat naplózunk, akkor az /etc/services állományban vagy a (angol nyelvû) honlap segítségével tudjuk kideríteni, hogy pontosan melyik portról van szó. Érdemes továbbá megnézni a trójai programok által használt portokat a címen (angolul). A következõ szabályrendszer egy olyan biztonságos inkluzív típusú tûzfal, amelyet maga a szerzõ is használ. Ha ezt átvesszük egy az egyben, akkor abból semmilyen bajunk nem származhat. Egyszerûen csak vegyük ki azokat a szabályokat, amelyek olyan szolgáltatásokra vonatkoznak, amiket nem akarunk hitelesíteni. Ha nem akarunk látni bizonyos üzeneteket a naplóban, akkor vegyünk fel hozzájuk egy block típusú szabályt a befelé irányuló forgalomhoz tartozó szabályok közé. Ne felejtsük el minden szabályban átírni a dc0 felület nevét annak a hálózati kártyának a felületére, amelyen keresztül csatlakozunk az internethez. A felhasználói PPP esetében ez a tun0 lesz. Tehát a következõket kell beírni az /etc/ipf.rules állományba: ################################################################# # A helyi hálózatunkon zajló forgalmat ne korlátozzuk. # Csak akkor kell, ha helyi hálózathoz is csatlakozunk. ################################################################# #pass out quick on xl0 all #pass in quick on xl0 all ################################################################# # A belsõ felületen szintén ne korlátozzunk semmit. ################################################################# pass in quick on lo0 all pass out quick on lo0 all ################################################################# # Az internet felé forgalmazó felület (kimenõ kapcsolatok) # A saját hálózatunkról belülrõl vagy errõl az átjáróról # kezdeményezett kapcsolatokat vizsgáljuk az internet felé. ################################################################# # Engedélyezzük az internet szolgáltatók névszerverének elérését, # az "xxx" helyett a névszervet IP-címét kell megadni. # Másoljuk le ezeket a sorokat, ha a szolgáltatónknak több # névszerverét is beakarjuk állítani. A címeiket az /etc/resolv.conf # állományban találjuk. pass out quick on dc0 proto tcp from any to xxx port = 53 flags S keep state pass out quick on dc0 proto udp from any to xxx port = 53 keep state # DSL vagy kábeles hálózatoknál engedélyezzük a # szolgáltatónk DHCP szerverének elérését. # Ez a szabály nem kell, ha "felhasználói PPP"-vel # kapcsolódunk az internethez, ilyenkor tehát az egész # csoport törölhetõ. # Használjuk az alábbi szabályt és keressük meg a naplóban az # IP-címet. Ha megtaláltuk, akkor tegyük bele a megjegyzésben # szereplõ szabályba és töröljük az elsõ szabályt. pass out log quick on dc0 proto udp from any to any port = 67 keep state #pass out quick on dc0 proto udp from any to z.z.z.z port = 67 keep state # Kifelé engedélyezzük a szabványos nem biztonságos WWW funkciókat. pass out quick on dc0 proto tcp from any to any port = 80 flags S keep state # Kifelé engedélyezzük a biztonságos WWW funkciókat TLS SSL # protokollal. pass out quick on dc0 proto tcp from any to any port = 443 flags S keep state # Kifelé engedélyezzük az e-mailek küldését és fogadását. pass out quick on dc0 proto tcp from any to any port = 110 flags S keep state pass out quick on dc0 proto tcp from any to any port = 25 flags S keep state # Kifelé engedélyezzük az idõ szolgáltatást. pass out quick on dc0 proto tcp from any to any port = 37 flags S keep state # Kifelé engedélyezzük az nntp híreket. pass out quick on dc0 proto tcp from any to any port = 119 flags S keep state # Kifelé engedélyezzük az átjáróról és a helyi hálózatról a nem # biztonságos FTP használatát (passzív és akív módokban is). Ez a # funkció a mûködéséhez a nat szabályokat tartalmazó állományban # hivatkozott FTP proxyt használja. Amennyiben a pkg_add paranccsal # csomagokat akarunk telepíteni az átjáróra, erre a szabályra # mindenképpen szükségünk lesz. pass out quick on dc0 proto tcp from any to any port = 21 flags S keep state # Kifelé engedélyezzük a biztonságos FTP, telnet és SCP szolgáltatások # elérését az SSH (secure shell) használatával. pass out quick on dc0 proto tcp from any to any port = 22 flags S keep state # Kifelé engedélyezzük a nem biztonságos telnet elérését. pass out quick on dc0 proto tcp from any to any port = 23 flags S keep state # Kifelé engedélyezzük FreeBSD CVSUP funkcióját. pass out quick on dc0 proto tcp from any to any port = 5999 flags S keep state # Kifelé engedélyezzük a pinget. pass out quick on dc0 proto icmp from any to any icmp-type 8 keep state # Kifelé engedélyezzük a helyi hálózatról érkezõ whois kéréseket. pass out quick on dc0 proto tcp from any to any port = 43 flags S keep state # Minden mást eldobunk és naplózzuk az elsõ elõfordulásukat. # Ezzel a szabállyal állítjuk be, hogy alapértelmezés szerint minden # blokkolva legyen. block out log first quick on dc0 all ################################################################# # Az internet felõli felület (bejövõ kapcsolatok) # A saját hálózatunk felé vagy erre az átjáróra # nyitott kapcsolatokat vizsgáljuk az internet felõl. ################################################################# # Eldobjuk az összes olyan bejövõ forgalmat, amit hivatalosan nem # lehetne továbbítani vagy fenntartott címterülethez tartozik. block in quick on dc0 from 192.168.0.0/16 to any #RFC 1918: privát IP block in quick on dc0 from 172.16.0.0/12 to any #RFC 1918: privát IP block in quick on dc0 from 10.0.0.0/8 to any #RFC 1918: privát IP block in quick on dc0 from 127.0.0.0/8 to any #helyi block in quick on dc0 from 0.0.0.0/8 to any #helyi block in quick on dc0 from 169.254.0.0/16 to any #DHCP block in quick on dc0 from 192.0.2.0/24 to any #dokumentációs célokra fenntartva block in quick on dc0 from 204.152.64.0/23 to any #Sun klaszterek összekötésére használt block in quick on dc0 from 224.0.0.0/3 to any #D és E osztályú többesküldés ##### Itt eldobunk egy rakás csúf dolgot ############ # Ezeket nem akarjuk a naplóban látni: # Eldobjuk a töredékcsomagokat. block in quick on dc0 all with frags # Eldobjuk a túlságosan rövid TCP csomagokat. block in quick on dc0 proto tcp all with short # Eldobjuk a forrás által közvetített (source routed) csomagokat. block in quick on dc0 all with opt lsrr block in quick on dc0 all with opt ssrr # Elutasítjuk az "OS fingerprint" kéréseket. # Naplózzuk az elsõ elõfordulást, így nálunk lesz a kíváncsiskodó # egyén IP-címe. block in log first quick on dc0 proto tcp from any to any flags FUP # Eldobunk mindent, aminek speciális beállításai vannak. block in quick on dc0 all with ipopts # Elutasítjuk a publikus pinget. block in quick on dc0 proto icmp all icmp-type 8 # Elutasítjuk az ident kéréseket. block in quick on dc0 proto tcp from any to any port = 113 # Blokkoljuk az összes Netbios szolgáltatást: 137=név, 138=datagram, # 139=session. A Netbios az MS Windows megosztását implementálja. # Blokkoljuk az MS Windows hosts2 névszerver kéréseit is a 81-es # porton. block in log first quick on dc0 proto tcp/udp from any to any port = 137 block in log first quick on dc0 proto tcp/udp from any to any port = 138 block in log first quick on dc0 proto tcp/udp from any to any port = 139 block in log first quick on dc0 proto tcp/udp from any to any port = 81 # Engedélyezzük a szolgáltatónk DHCP szerverétõl érkezõ forgalmat. # Ebben a szabályban meg kell adnunk a szolgáltató DHCP szerverének # IP-címét, mivel itt csak a hiteles forrásból fogadunk el csomagokat. # Erre csak DSL- és kábelmodemes kapcsolat esetében van szükség, a # "felhasználói PPP" alkalmazása során szükségtelen. Ez az IP-cím # megegyezik a kimenõ kapcsolatoknál megadott címmel. pass in quick on dc0 proto udp from z.z.z.z to any port = 68 keep state # Befelé engedélyezzük a szabványos WWW funkciót, mivel webszerverünk # van. pass in quick on dc0 proto tcp from any to any port = 80 flags S keep state # Befelé engedélyezzük az internetrõl érkezõ nem biztonságos telnet # kapcsolatokat. Azért nem biztonságos, mert az azonosítókat és # jelszavakat titkosítatlan formában közli az interneten keresztül. # Töröljük ezt a szabályt, ha nem használunk telnet szervert. #pass in quick on dc0 proto tcp from any to any port = 23 flags S keep state # Befelé engedélyezzük az internetrõl érkezõ biztonságos FTP, telnet és SCP # kapcsolatokat az SSH (secure shell) használatával. pass in quick on dc0 proto tcp from any to any port = 22 flags S keep state # Minden mást dobjuk el és naplózzuk az elsõ elõfordulásukat. # Az elsõ alkalom naplózásával elejét tudjuk venni a "Denial of # Service" típusú támadásoknak, amivel egyébként lehetséges lenne a # napló elárasztása. # Ez a szabály gondoskodik arról, hogy a rendszer alapértelmezés # szerint mindent eldobjon. block in log first quick on dc0 all ################### Itt van a szabályok vége ############################## <acronym>NAT</acronym> NAT IP maszkolás NAT hálózati címfordítás NAT A NAT jelentése Network Address Translation, vagyis hálózati címfordítás. A &linux; esetében ezt IP masqueradingnak, vagyis IP maszkolásnak hívják. A hálózati címfordítás és az IP maszkolás lényegben ugyanazt takarja. Az IPF címfordításért felelõs funkciójának köszönhetõen képesek vagyunk a tûzfal mögött elhelyezkedõ helyi hálózat számára megosztani az internet-szolgáltatól kapott publikus IP-címet. Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy erre vajon mi szükségünk lehet. Az internet-szolgáltatók a magánszemélyeknek általában dinamikus IP-címeket osztanak ki. A dinamikus itt arra utal, hogy a címünk minden alkalommal változik, amikor betárcsázunk a szolgáltatóhoz vagy amikor ki- és bekapcsoljuk a modemünket. Ez az IP-cím lesz az, ami alapján az interneten elérhetõek leszünk. Most tegyük fel, hogy öt gépünk van otthon, viszont csak egyetlen elõfizetéssel rendelkezünk. Ebben az esetben öt telefonvonalat kellene használnunk és mindegyik géphez elõfizetni az internetre. A hálózati címfordítás alkalmazásával azonban mindössze egyetlen elõfizetés kell. A gépek közül négyet hozzákötünk egy switch-hez és a switch-et pedig a fennmaradó géphez, amelyen &os; fut. Ez utóbbi lesz az így kialakított helyi hálózatunk átjárója. A tûzfalban mûködõ címfordítás segítségével a helyi hálózaton található gépek IP-címeit észrevétlenül át tudjuk fordítani a hálózatunk publikus IP-címére, ahogy a csomagok elhagyják az átjárót. A beérkezõ csomagok esetében mindez visszafelé történik meg. A hálózati címfordítás gyakran a szolgáltató engedélye vagy éppen tudta nélkül történik, és ha a szolgáltató rájön, akkor a legtöbb esetben ez az elõfizetés megszûntetésével jár. Az üzleti felhasználók jóval többet fizetnek az internet kapcsolatért és általában egy olyan statikus IP-címblokkot kapnak, amely sosem változik. A szolgáltatók az üzleti célú felhasználás esetében gyakran ajánlják és támogatják a hálózati címfordítást a belsõ hálózatok számára. Az IP-címek közül adott egy tartomány, amit a címfordítást használó helyi hálózatok részére tartanak fenn. Az RFC 1918 szerint az alábbi IP-címtartományok használhatók a helyi hálózatban, mivel ezeken keresztül közvetlenül sosem lehet kijutni az internetre: Kezdõ IP: 10.0.0.0 - Záró IP: 10.255.255.255 Kezdõ IP: 172.16.0.0 - Záró IP: 172.31.255.255 Kezdõ IP: 192.168.0.0 - Záró IP: 192.168.255.255 IP<acronym>NAT</acronym> NAT IPFILTER ipnat A címfordításra vonatkozó szabályokat az ipnat paranccsal tudjuk betölteni. Az ilyen típusú szabályokat általában az /etc/ipnat.rules állományban találjuk. A részleteket lásd az &man.ipnat.1; man oldalán. Amikor a címfordítás üzembe helyezése után meg akarjuk változtatni a címfordítás szabályait, elõször a címfordítás szabályait tartalmazó állományt módosítsuk, majd a belsõ címfordítási szabályok és a címfordítási táblázatban szereplõ aktív bejegyzések törléséhez futassuk le az ipnat parancsot a beállítással. A címfordítási szabályok újratöltését egy ehhez hasonló paranccsal tudjuk elvégezni: &prompt.root; ipnat -CF -f /etc/ipnat.szabályok A címfordításhoz tartozó statisztikákat ezzel a paranccsal tudjuk lekérdezni: &prompt.root; ipnat -s A címfordítási táblázatban pillanatnyilag szereplõ összerendeléseket a következõ paranccsal tudjuk listázni: &prompt.root; ipnat -l A szabályok feldolgozásával és az aktív szabályokkal/bejegyzésekkel kapcsolatos információk részletezését így engedélyezhetjük: &prompt.root; ipnat -v A címfordítási szabályok A címfordítási szabályok nagyon rugalmasak és rengeteg olyan funkciót meg tudunk velük valósítani, ami az üzleti és otthoni felhasználók számára egyaránt hasznos. Itt most a szabályok felépítését csak egyszerûsítve mutatjuk be, leginkább a nem üzleti környezetek tekintetében. A szabályok komplett formai leírását az &man.ipnat.5; man oldalán találjuk. Egy címfordítási szabály tehát valahogy így néz ki: map FELÜLET HELYI_IP_TARTOMÁNY -> PUBLIKUS_CÍM A szabályt a map kulcsszó kezdi. A FELÜLET helyére az internet felé mutató külsõ felület nevét írjuk be. A HELYI_IP_TARTOMÁNY lesz az, amelyben a kliensek címeznek. Ez például a 192.168.1.0/24. A PUBLIKUS_CÍM lehet egy külsõ IP-cím vagy a 0/32 speciális kulcsszó, amellyel a FELÜLET-hez rendelt IP-címre hivatkozunk. Hogyan mûködik a hálózati címfordítás A publikus cél felé haladó csomag megérkezik a helyi hálózatról. Miután a kimenõ kapcsolatokra vonatkozó szabályok átengedik, a címfordítás kapja meg a szerepet és fentrõl lefelé haladva nekilát alkalmazni a saját szabályait, ahol az elsõ egyezõ szerint cselekszik. A címfordítás a szabályokat a csomaghoz tartozó felületre és a forrás IP-címére illeszti. Amikor a csomag felületének neve illeszkedik egy címfordítási szabályra, akkor ezután a csomag forrás (vagyis a helyi hálózaton belüli) IP-címérõl igyekszik eldönteni, hogy a szabály nyilának bal oldalán szereplõ tartományba esik-e. Ha erre is illeszkedik, akkor a forrás IP-címét átírjuk a 0/32 kulcsszó alapján felderített publikus IP-címre. A címfordító rutin ezt feljegyzi a saját belsõ táblázatába, így amikor a csomag visszatér az internetrõl, akkor képes lesz visszafordítani az eredeti belsõ IP-címére és feldolgozásra átadni a tûzfal szabályainak. A címfordítás engedélyezése A címfordítás életre keltéséhez a következõket kell beállítanunk az /etc/rc.conf állományban. Elõször engedélyezzük a gépünknek, hogy közvetítsen forgalmat a felületek között: gateway_enable="YES" Minden alkalommal indítsuk el a címfordításért felelõs IPNAT programot: ipnat_enable="YES" Adjuk meg az IPNAT számára a betöltendõ szabályokat: ipnat_rules="/etc/ipnat.rules" Hálózati címfordítás nagyon nagy helyi hálózatok esetében Az olyan helyi hálózatokban, ahol rengeteg PC található vagy több alhálózatot is tartalmaz, az összes privát IP-cím egyetlen publikus IP-címbe tömörítése igen komoly problémává tud dagadni és az azonos portok gyakori használata a helyi hálózatra kötött számítógépek között ütközéseket okoz. Két módon tudunk megoldást nyújtani erre a problémára. A használható portok kiosztása Egy normális címfordítási szabály valahogy így nézne ki: map dc0 192.168.1.0/24 -> 0/32 A fenti szabályban a csomag forrásportját az IPNAT változatlanul a feldolgozás után hagyja. Ha ehhez még hozzátesszük a portmap kulcsszót, akkor ezzel utasítani tudjuk az IPNAT-ot, hogy csak az adott tartományban képezze le a forrásportokat. Például a következõ szabály hatására az IPNAT a forrásportokat egy adott tartományon belül fogja módosítani: map dc0 192.168.1.0/24 -> 0/32 portmap tcp/udp 20000:60000 Ha viszont még inkább meg akarjuk könnyíteni a dolgunkat, akkor itt egyszerûen csak adjuk meg az auto kulcsszót, amellyel az IPNAT önmagától megállapítja, hogy milyen portokat tud használni: map dc0 192.168.1.0/24 -> 0/32 portmap tcp/udp auto Több publikus cím használata Minden nagyobb helyi hálózat esetében elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol már egyetlen publikus cím nem elég. Ha több publikus IP-címmel is rendelkezünk, akkor ezekbõl a címekbõl egy közös készletet hozhatunk létre, amibõl majd az IPNAT válogathat miközben a csomagok címeit átírja kifelé menetben. Például ahelyett, hogy a csomagokat egyetlen publikus IP-címre képeznénk le, ahogy itt tesszük: map dc0 192.168.1.0/24 -> 204.134.75.1 A hálózati maszk segítségével meg tudjuk adni IP-címek egy tartományát is: map dc0 192.168.1.0/24 -> 204.134.75.0/255.255.255.0 CIDR-jelöléssel: map dc0 192.168.1.0/24 -> 204.134.75.0/24 A portok átirányítása Gyakran elõfordul, hogy van webszerverünk, levelezõ szerverünk, adatbázis szerverünk és névszerverünk, melyek a helyi hálózat különbözõ gépein futnak. Ebben az esetben a szerverekhez tartozó forgalmat is fordítanunk kell, illetve valamilyen módon a bejövõ forgalmat is át kell irányítanunk a helyi hálózat megfelelõ gépeihez. Az IPNAT ezt a gondot a hálózati címfordítás átirányítást támogató funkcióival szünteti meg. Tegyük fel, hogy a 10.0.10.25 belsõ címen van egy webszerverünk, amelyhez a 20.20.20.5 publikus IP tartozik. Ilyenkor a következõ szabályt adjuk meg: rdr dc0 20.20.20.5/32 port 80 -> 10.0.10.25 port 80 vagy: rdr dc0 0.0.0.0/0 port 80 -> 10.0.10.25 port 80 Így tudjuk beállítani a 10.0.10.33 címmel rendelkezõ névszervert a kintrõl érkezõ névfeloldási kérések fogadására: rdr dc0 20.20.20.5/32 port 53 -> 10.0.10.33 port 53 udp Az FTP és a címfordítás Az FTP egy olyan õskövület, amely még az internet egy régi korszakából maradt fenn, amikor az egyetemek között még bérelt vonal létezett és az FTP szolgált a kutatók közt az állományok megosztására. Ez még abban az idõben történt, amikor a biztonság egyáltalán nem volt lényeges szempont. Az évek elõrehaladtával az FTP protokoll beleivódott a feltörekvõ internet gerincébe és a titkosítatlanul küldött azonosítóival és jelszavaival továbbra is ugyanolyan védtelen maradt. Az FTP két változatban, aktív és passzív módban képes mûködni. Az eltérés kettejük között az adatcsatorna megállapításában van. A passzív mód sokkal biztonságosabb, mivel ilyenkor az adatcsatornát az FTP kapcsolatot kezdeményezõ állítja be. Az FTP különbözõ módjainak magyarázatát és a köztük levõ különbséget a címen ismerhetjük meg részleteiben (angolul). Az IPNAT szabályai Az IPNAT egy speciális beépített FTP proxyval rendelkezik, amelyre a hálózati címfordítás leképezései között hivatkozhatunk. Képes figyelni az összes aktív vagy passzív FTP kapcsolathoz tartozó kimenõ kérést és ezekhez dinamikusan létrehozni olyan ideiglenes szûrési szabályokat, amelyek valóban csak az adatcsatornához felhasznált portokat tartalmazzák. Ezzel ki tudjuk küszöbölni az FTP azon káros hatását a tûzfalra nézve, hogy egyszerre túlságosan sok magasabb tartománybeli port legyen nyitva. Ez a szabály a belsõ hálózat összes FTP forgalmát lekezeli: map dc0 10.0.10.0/29 -> 0/32 proxy port 21 ftp/tcp Ez a szabály pedig az átjáróról érkezõ FTP forgalommal bírkózik meg: map dc0 0.0.0.0/0 -> 0/32 proxy port 21 ftp/tcp Ez a szabály kezeli a belsõ hálózatról érkezõ összes nem FTP típusú forgalmat: map dc0 10.0.10.0/29 -> 0/32 Az FTP leképzésére vonatkozó szabály a szokásos leképzési szabály elé kerül. Az összes csomag fentrõl haladva az elsõ illeszkedõ szabály alapján kerül feldolgozásra. Elõször a felület nevét vizsgáljuk, majd a belsõ hálózatbeli forrás IP-t, végül azt, hogy a csomag egy FTP kapcsolat része. Ha minden paraméterében megfelel, akkor az FTP proxy készít egy ideiglenes szûrési szabályt hozzá, amellyel az FTP kapcsolathoz tartozó csomagok mind a két irányba képesek lesznek vándorolni, természetesen a címfordítással együtt. Az összes többi bentrõl érkezõ csomag átlép ezen a szabályon és megáll a harmadiknál, ahol a felületnek és forrás IP-nek megfelelõen átfordítjuk a címét. Az IPNAT szûrési szabályai FTP-re Az FTP esetében csak egyetlen szûrési szabályra van szükségünk a hálózati címfordításba épített FTP proxy használatához. FTP proxy nélkül az alábbi három szabály kellene: # Kifelé engedélyezzük a belsõ gépek FTP elérést az internet irányába, # aktív és passzív módokban. pass out quick on rl0 proto tcp from any to any port = 21 flags S keep state # Kifelé engedélyezzük a passzív módhoz tartozó magasabb tartománybeli # adatcsatornákat. pass out quick on rl0 proto tcp from any to any port > 1024 flags S keep state # Aktív módban beengedjük az FTP szervertõl érkezõ adatcsatornát. pass in quick on rl0 proto tcp from any to any port = 20 flags S keep state IPFW tûzfalak IPFW Ez a szakasz fejlesztés alatt áll. Ennek megfelelõen a tartalma nem minden esetben pontos. Az IPFIREWALL (IPFW) a &os; által támogatott tûzfalazó alkalmazás, melyet a &os; Projektben résztvevõ önkéntesek fejlesztettek ki és tartanak karban. Régi típusú, állapottartás nélküli szabályokat használ, és az itt használatos szabályírási technikát egyszerû állapottartó megoldásnak nevezzük. Az IPFW szabvány &os;-ben levõ, mintaként szolgáló szabályrendszere (ez az /etc/rc.firewall állományban található meg) annyira egyszerû, hogy komolyabb módosítások nélkül nem ajánlatos használni. Ez a példa nem tartalmaz állapottartó szûrést, ami viszont a legtöbb esetben kívánatos lenne, ezért ezt a szakaszt nem erre alapozzuk. Az IPFW állapottartás nélküli szabályainak felépítésében olyan technikailag kifinomult leválogatási képességek bújnak meg, amelyek jócskán meghaladják az átlagos tûzfalépítõk tudását. Az IPFW elsõsorban olyan szakemberek vagy szakmailag elõrehaladott felhasználók számára készült, akiknek speciális csomagszûrési igényeik vannak. A különbözõ protokollok használatának és a hozzájuk tartozó fejlécinformációk mindenre kiterjedõ ismerete szinte nélkülözhetetlen az IPFW valódi erejének kihasználásához. Ez a szint azonban túlmutat a kézikönyv ezen szakaszának keretein. Az IPFW hét komponensbõl épül fel, melyek közül az elsõdleges a rendszermag tûzfalazásért felelõs szabályfeldolgozó és a hozzátartozó csomagnyilvántartás, majd ezt követi a naplózás, a hálózati címfordítást aktiváló divert szabály, valamint a komolyabb célok megvalósítására alkalmas lehetõségek: a forgalom korlátozásáért felelõs dummynet, a továbbküldésre alkalmas fwd szabály, a hálózati hidak támogatása, illetve az ipstealth. Az IPFW engedélyezése IPFW engedélyezése Az IPFW az alap &os; telepítésben külön, futás idõben betölthetõ modulként érhetõ el. Ha az rc.conf állományban megadjuk a firewall_enable="YES" beállítást, akkor a rendszer indulásakor ezt a modult dinamikusan betölti. Az IPFW-t csak akkor kell a &os; rendszermagjába beépítenünk, ha szükségünk van a címfordítási funkciójára is. Ha tehát az rc.conf állományban megadtuk a firewall_enable="YES" sort és újraindítottuk a számítógépünket, akkor a következõ fehérrel kiemelt üzenet fog megjelenni a rendszerindítás során: ipfw2 initialized, divert disabled, rule-based forwarding disabled, default to deny, logging disabled A logging disabled üzenetbõl kiderül, hogy a modul nem végez naplózást. A naplózást és a hozzátartozó részletesség szintjét úgy tudjuk beállítani, ha az /etc/sysctl.conf állományba felvesszük a következõ sorokat, amivel a következõ indításkor már mûködni fog: net.inet.ip.fw.verbose=1 net.inet.ip.fw.verbose_limit=5 A rendszermag beállításai a rendszermag beállításai IPFIREWALL a rendszermag beállításai IPFIREWALL_VERBOSE a rendszermag beállításai IPFIREWALL_VERBOSE_LIMIT IPFW a rendszermag beállításai Ha nem akarjuk kihasználni az IPFW által felkínált címfordítási lehetõségeket, akkor egyáltalán nem szükséges a &os; rendszermagjába belefordítani a támogatását. Ezért az alábbiakat csak kiegészítõ információként tüntettük fel. options IPFIREWALL Ez a beállítás engedélyezi az IPFW használatát a rendszermag részeként. options IPFIREWALL_VERBOSE Ezzel és a log kulcsszóval tudjuk az IPFW szabályain keresztülhaladó csomagokat naplózni. options IPFIREWALL_VERBOSE_LIMIT=5 Ez az érték korlátozza a &man.syslogd.8; segítségével naplózott azonos bejegyzések maximális számát. Ezt a beállítást olyan veszélyes környezetekben érdemes használnunk, ahol naplózni akarunk. Segítségével meg tudjuk akadályozni, hogy a rendszernapló elárasztásával megakasszák a rendszerünket. a rendszermag beállításai IPFIREWALL_DEFAULT_TO_ACCEPT options IPFIREWALL_DEFAULT_TO_ACCEPT Ezen beállítás hatására a tûzfal alapértelmezés szerint mindent átenged, ami általában akkor jöhet jól, amikor még csak ismerkedünk a tûzfallal. options IPV6FIREWALL options IPV6FIREWALL_VERBOSE options IPV6FIREWALL_VERBOSE_LIMIT options IPV6FIREWALL_DEFAULT_TO_ACCEPT Ezek a beállítások teljesen megegyeznek az IPv4 alapú társaikkal, csak ezek az IPv6-ra vonatkoznak. Ha nem akarunk IPV6-ot használni, akkor ne adjunk meg az IPV6FIREWALL beállításhoz szabályokat, és így az összes IPv6 csomag blokkolásra kerül. a rendszermag beállításai IPDIVERT options IPDIVERT Ezzel a beállítással engedélyezzük a címfordítás használatát. Ha nem adjuk meg az IPFIREWALL_DEFAULT_TO_ACCEPT beállítást, vagy ha nem engedélyezzük a bejövõ csomagokat, akkor a gépünkre semmilyen csomag nem lesz képes bejutni, illetve onnan kijutni. Az <filename>/etc/rc.conf</filename> beállításai Így tudjuk engedélyezni a tûzfalat: firewall_enable="YES" A &os;-hez mellékelt alapértelmezett tûzfaltípusok közül az /etc/rc.firewall állomány átolvasásával tudunk választani, és megadni az alábbi helyett: firewall_type="open" A következõ értékek állnak rendelkezésünkre: open — átengedi az összes forgalmat client — csak ezt a gépet védi simple — az egész hálózatot védi closed — a helyi felület kivételével minden IP alapú forgalmat tilt UNKNOWN — tiltja a tûzfal szabályainak betöltését állománynév — a tûzfal szabályait tartalmazó állomány abszolút elérési útvonala Két különbözõ módon lehet betölteni a saját ipfw szabályainkat. Az egyik közülük, ha a firewall_type változóban megadjuk a tûzfal szabályait tartalmazó állomány abszolút elérési útvonalát, az &man.ipfw.8; parancssori beállításai nélkül. Egy egyszerû szabályrendszer lehet például a következõ: add block in all add block out all Másrészrõl az firewall_script változóban is megadhatjuk azt a szkriptet, amelyben a rendszerindítás során meghívjuk ipfw parancsot. Az iménti szabályrendszert az alábbi szkripttel tudjuk kiváltani: #!/bin/sh ipfw -q flush ipfw add block in all ipfw add block out all Ha a firewall_type változó client vagy simple értékét használjuk, akkor az /etc/rc.firewall állományban található alapértelmezett szabályokat érdemes átvizsgálnunk, hogy kellõen illeszkednek-e az adott géphez. Hozzátennénk, hogy a fejezetben szereplõ példák azt feltételezik, hogy a firewall_script értéke az /etc/ipfw.rules állomány. A naplózás így engedélyezhetõ: firewall_logging="YES" A firewall_logging változó egyedül csak annyit tesz, hogy beállítja a net.inet.ip.fw.verbose sysctl változónak az 1 értéket (lásd ). A napló korlátozására nincs külön változó az rc.conf állományon belül, de az /etc/sysctl.conf állomány segítségével és manuálisan be tudjuk állítani a hozzátartozó változót: net.inet.ip.fw.verbose_limit=5 Amennyiben a gépünk átjáróként viselkedik, tehát a &man.natd.8; segítségével címfordítást végez, a ban olvashatunk utána, hogy ehhez az /etc/rc.conf állományban milyen beállításokat kell megadnunk. Az IPFW parancs ipfw Normál esetben az ipfw parancs használatos arra, hogy a tûzfal mûködése közben az aktív belsõ szabályai közé vegyünk fel vagy töröljünk közülük manuálisan bejegyzéseket. Ennek a módszernek az egyedüli hátránya, hogy az így végrehajtott módosítások el fognak veszni a rendszer leállításával. Itt inkább azt a megoldást javasoljuk, hogy az összes szabályt tegyük bele egy állományba és a rendszerindítás során ezt töltsük be, majd ha változtatni akarunk a tûzfalon, akkor ezt az állományt módosítsuk és a régiek törlésével töltsük be újra az egész szabályrendszert. Az ipfw parancs mellesleg remekül használható a jelenleg futó tûzfalszabályok megjelenítésére a konzolon. Az IPFW nyilvántartásában az egyes szabályokhoz dinamikusan jönnek létre számlálók, amelyek a rá illeszkedõ csomagokat számolják. A tûzfal tesztelése folyamán a szabályok és hozzátartozó számlálók lekérdezése a megfelelõ mûködés ellenõrzésének egyik lehetséges módja. A szabályokat így tudjuk egymás után felsoroltatni: &prompt.root; ipfw list A szabályokat így tudjuk az utolsó illeszkedésük idejével együtt megjeleníteni: &prompt.root; ipfw -t list A nyilvántartás lekérdezésekor a szabályok mellett az illeszkedõ csomagok száma is láthatóvá válik. Az elsõ sorban a szabály száma szerepel, majd ezt követi rendre az illeszkedõ kimenõ és bejövõ csomagok mennyisége, valamint végül maga a szabály. &prompt.root; ipfw -a list A statikus szabályok mellett a dinamikusakat így lehet kilistázni: &prompt.root; ipfw -d list A lejárt dinamikus szabályokat is meg tudjuk nézni: &prompt.root; ipfw -d -e list A számlálók nullázása: &prompt.root; ipfw zero Csak a SZÁM sorszámú szabályhoz tartozó számlálók nullázása: &prompt.root; ipfw zero SZÁM Szabályrendszerek az IPFW-ben Egy szabályrendszer lényegében nem több, mint ipfw szabályok egy csoportja, amelyekben a csomagokat tartalmuktól függõen továbbengedjük vagy eldobjuk. A gépek közti kétirányú csomagváltás egy kapcsolat létrejöttének számít. A tûzfalszabályok a csomagokat kétszer dolgozzák fel: elõször amikor az internetrõl megérkeznek, másodjára pedig akkor, amikor visszatérnek az internetre. Minden egyes TCP/IP szolgáltatást (vagyis a telnet, www, levelezés stb.) meghatároz a saját protokollja és a hozzátartozó port száma. Ez az az alapvetõ szûrési feltétel, ami alapján a szolgáltatásokhoz engedélyezését vagy tiltását megvalósító szabályokat megalkotjuk. IPFW a szabályok feldolgozásának sorrendje Amikor egy csomag eléri a tûzfalat, a szabályrendszer elsõ szabályával kerül összehasonlításra és amíg nem illeszkedik valamelyikre, addig lefut rá a többi szabály is fentrõl lefelé egyesével, a sorszámuknak megfelelõ növekvõ sorrendben. Ha a csomag megfelel valamelyik szabály leválogatási paramétereinek, akkor a benne megnevezett cselekvés zajlik le, és számára a feldolgozás befejezõdik. Ezt a viselkedést neveztük az elsõ illeszkedés nyer típusú keresésnek. Amennyiben a csomag egyetlen szabályra sem illeszkedik, akkor az ipfw 65535-ös sorszámú állandó szabálya fogja elcsípni, amely feladata szerint eldobja az összes hozzá beérkezõ csomagot anélkül, hogy bármit is válaszolna a csomag feladójának. A keresés a count, skipto és tee szabályok után még folytatódik. Az itt szereplõ utasítások az állapottartó keep state, a limit, in/out és via szabályokra építkeznek. Ezek szolgálnak az inkluzív tûzfalak megvalósításának alapvetõ eszközeiként. Az inkluzív tûzfal csak a szabályoknak megfelelõ szolgáltatásokat engedélyez. Segítségével meg tudjuk határozni, hogy a tûzfal mögül milyen szolgáltatásokat érhetünk el az interneten, valamint azt is megadhatjuk vele, hogy az internetrõl melyik szolgáltatásokhoz férhetnek hozzá a saját belsõ hálózatunkban. Felépítése szerint minden mást tilt. Az inkluzív jellegû tûzfalak sokkal bizontságosabbak az exkluzív tûzfalaknál, ezért itt most csak ilyen típusú szabályrendszerekkel foglalkozunk. A tûzfal szabályainak beállítása során nem árt óvatosnak lennünk, mert figyelmetlenségünk révén könnyen kizárathatjuk magunkat a gépünkrõl. A szabályok felépítése IPFW a szabályok felépítése Az itt bemutatásra kerülõ szabályok felépítését csak olyan mértékig részletezzük, ami elengedõ a szabványos inkluzív típusú tûzfalak kialakításához. A szabályok felépítésének pontos leírását az &man.ipfw.8; man oldalán találhatjuk meg. A szabályok kulcsszavakat tartalmaznak. Ezeket a kulcsszavakat soronként egy elõre rögzített sorrendben kell szerepeltetni. A kulcsszavakat a szövegben kiemeltük. Bizonyos kulcsszavakhoz további opciókhoz is tartozhatnak, amelyek gyakran maguk is kulcsszavak és szintén további opciókat tartalmazhatnak. A # egy megjegyzés kezdetét jelzi, mely egyaránt megjelenhet egy külön sorban, vagy egy szabályt tartalmazó sor végén. Az üres sorok nem vesznek részt a feldolgozásban. PARANCS SZABÁLY_SZÁM CSELEKVÉS NAPLÓZÁS SZÛRÉS ÁLLAPOTTARTÁS PARANCS Minden új szabály elõttt az add (mint hozzáadás) parancsnak kell szerepelni, amellyel a belsõ táblázatba tudjuk felvenni. SZABÁLY_SZÁM A szabályokhoz mindig tartozik egy sorszám is. CSELEKVÉS A szabályhoz az alábbi cselekvések valamelyike kapcsolható, amely akkor hajtódik végre, amikor a csomag megfelel a hozzátartozó szûrési feltételeknek. allow | accept | pass | permit A fentiek közül mindegyik ugyanazt jelenti, vagyis hatásukra az illeszkedõ csomag kilép a tûzfalból. Ez a szabály megállítja a keresést. check-state A csomagot a dinamikus szabályokat tároló táblázattal veti össze. Ha itt egyezést talál, akkor végrehajtja az egyezõ dinamikus szabályhoz tartozó cselekvést, minden más esetben továbblép a következõ szabályra. Ennek a szabálynak nincs illeszthetõ paramétere. Ha a szabályrendszerben nem szerepel ilyen, akkor a dinamikus szabályok vizsgálatát az elsõ keep-state vagy limit használatánál vonja be a rendszer. deny | drop Mind a két szó ugyanarra utal, vagyis a szabályra illeszkedõ csomagokat el kell dobni. Ebben az esetben a keresés befejezõdik. NAPLÓZÁS log vagy logamount Amikor egy csomag egy log kulcsszót tartalmazó szabályra illeszkedik, akkor a rendszernaplóban egy üzenet keletkezik a security (biztonság) funkción keresztül. A naplóba ténylegesen csak akkor kerül bele az üzenet, ha az adott szabály még nem haladta meg a hozzátartozó logamount paraméter értékét. Ha ezt nem adtuk meg, akkor az itt érvényes korlát a net.inet.ip.fw.verbose_limit sysctl változóból fog származni. A nulla érték mind a két esetben megszünteti ezt a korlátozást. Ha elértük a korlátot, akkor a naplózást úgy tudjuk újra engedélyezni, ha töröljük a naplózáshoz tartozó számláló értékét, lásd az ipfw reset log parancsot. A naplózás mindig az összes paraméter illeszkedésének ellenõrzése után történik, de még a cselekvés (accept, deny) elvégzése elõtt. Teljesen rajtunk múlik, hogyan milyen szabályokat naplózunk. SZÛRÉS Ebben a szakaszban azok a kulcsszavak találhatóak, amelyek segítségével a csomagok különbözõ tulajdonságait tudjuk megvizsgálni és eldönteni, hogy illeszkedik-e a szabályra vagy sem. A következõ általános tulajdonságokat tudjuk megvizsgálni, ebben a kötött sorrendben: udp | tcp | icmp Bármilyen más olyan protokoll is megadható, amely megtalálható az /etc/protocols állományban. Ezzel adjuk a csomaghoz tartozó protokollt. Használata kötelezõ. from forrás to cél Mind a from és to kulcsszavak IP-címek illesztésére alkalmasak. A szabályoknak tartalmazniuk kell a forrás ÉS a cél paramétereket is. Az any egy olyan kulcsszó, amely tetszõleges IP-címre illeszkedik. A me pedig egy olyan speciális kulcsszó, amely a tûzfalat mûködtetõ &os;-s gép (tehát ez a gép) adott felülethez tartozó IP-címét jelöli, mint ahogy a from me to any, from any to me, from 0.0.0.0/0 to any, from any to 0.0.0.0/0, from 0.0.0.0 to any, from any to 0.0.0.0 vagy from me to 0.0.0.0 paraméterekben. Az IP-címek numerikus pontozott formában a hálózati maszk hosszával együtt, vagy egyszerûen csak pontozott formában adhatóak meg. A hálózati maszkok megállapításában a címen található honlap nyújthat segítséget (angolul). port szám A portszámokat is ismerõ protokollok esetében (mint például a TCP vagy UDP) adhatjuk meg. Fontos, hogy itt annak a szolgáltatásnak a portszámát adjuk meg, amelyre a szabály vonatkozik. A szolgáltatás (az /etc/services állományból származó) nevét is megadhatjuk a port száma helyett. in | out A beérkezõ valamint a kimenõ csomagokat adhatjuk meg ezen a módon. Itt az in és out kulcsszavak, melyeket kötelezõ megadni a szabály részeként. via felület Név szerint az adott felületen keresztül haladó csomagokat tudjuk szûrni. A via kulcsszó hatására a használt felület is számítani fog a csomag feldolgozása során. setup Ez a kulcsszó a TCP csomagok esetében a kapcsolatok felépítésére vonatkozó kéréseket segít beazonosítani. keep-state Ez egy kötelezõ kulcsszó. Feldolgozásakor a tûzfal létrehoz dinamikus szabályt, amely alapértelmezés szerint az egyazon protokollt használó forrás és cél IP/port párosok közti kétirányú forgalomra fog automatikusan illeszkedni. limit {forráscím | forrásport | célcím | célport} A tûzfal csak N darab, a szabálynak megfelelõ azonos paraméterû kapcsolatot fog átengedi. Itt egy vagy több forrás- és célcím valamint forrás- és célport adható meg. A limit és a keep-state egy szabályon belül nem használható. A limit ugyanazokat az állapottartó funkciókat képviseli, mint a keep-state, csak a saját kiegészítéseivel megtoldva. ÁLLAPOTTARTÁS IPFW állapottartó szûrés Az állapottartó szûrés a kétirányú csomagváltásokat egy létrejött kapcsolatba sorolja. Olyan vizsgálatokat végez, amivel képes megállapítani, hogy a csomag küldõje és címzettje között kialakult kommunikáció követ-e valamilyen kétirányú csomagküldésre érvényes folyamatot. Az így felállított sablontól eltérõ összes csomag hamisnak minõsül és automatikusan eldobásra kerül. A check-state segítségével ellenõrizhetjük, hogy az adott csomag a IPFW szerint megfelel-e valamelyik dinamikusan leképzett szabálynak. Ha egyezik valamelyikõjükkel, akkor a csomag a tûzfalból kilépve folytatja útját és a kommunikációban soron következõ csomag számára létrejön egy másik dinamikus szabály. Ha nincs egyezés, akkor csomag feldolgozása a szabályrendszer következõ szabályánál folytatódik. A dinamikus szabályokat kezelõ rutin sebezhetõ, mivel ha egyszerre nagy mennyiségû SYN csomagot küldünk, akkor olyan sok dinamikus bejegyzés keletkezik, hogy egyszerûen kifogyunk a rendelkezésre álló erõforrásokból. A &os; fejlesztõi azonban az ilyen természetû támadások kivédésére is felkészítették, és kialakították belõle a limit opciót. Alkalmazásával le tudjuk korlátozni az egyszerre folyó párhuzamos kapcsolatok számát a forrás vagy a cél a limit paraméternél megadott mezõinek és a csomag IP-címe alapján. Így az adott szabályhoz és IP-címhez csak elõre rögzített mennyiségû nyitott állapotú dinamikus szabály létezhet egy idõben. Ha ezt a korlátot átlépjük, a csomag eldobódik. A tûzfal üzeneteinek naplózása IPFW naplózás A naplózás elõnyei nyilvánvalóak. Ha engedélyezzük, aktiválása után képesek leszünk olyan információknak utánanézni, mint például milyen csomagokat dobtunk el, honnan érkeztek, hova tartottak. Ez egy komoly fegyverünk lehet a potenciális támadókkal szemben. Azonban hiába engedélyezzünk önmagában a naplózást, attól az IPFW még saját magától nem fog naplózást elõíró szabályokat gyártani. A tûzfal karbantartóinak maguknak kell eldöntenie, hogy a szabályrendszerben mely szabályokhoz tartozzon naplózás, nekik kell felvenni ezekhez a log kulcsszót. Általában csak az eldobással járó deny típusú szabályokat vagy a bejövõ ICMP pingeket szokták naplózni. Gyakran úgy oldják meg ezt, hogy a szabályrendszer utolsó szabályaként lemásolják az ipfw alapértelmezett mindent eldobunk szabályát és a naplózást adják meg benne. Ezen a módon fény derül azokra a csomagokra, amelyek a szabályrendszerben semmire sem illeszkedtek. A naplózás azonban egy kétélû fegyver, mivel ha nem vagyunk elég körültekintõek, akkor a sok naplóinformáció között könnyen el tudunk veszni és a lemezünk is gyorsan betelhet a mindent elfoglaló naplóktól. Mellesleg a naplók megdagasztását célzó DoS típusú támadás a rendszerek lebénítására alkalmazott egyik legõsibb technika. Ezek az üzenetek nem csak a rendszernaplóba kerülnek bele, hanem az elsõdleges konzol képernyõjére is kiíródnak, ami egy idõ után idegesítõ tud lenni. A rendszermag IPFIREWALL_VERBOSE_LIMIT=5 beállításával azonban képesek vagyunk korlátozni azokat a rendszernapló felé küldött egymás után következõ üzeneteket, amelyek ugyanarra a szabályra vonatkoznak. Amikor ezt a beállítást megadjuk a rendszermag fordításánál, akkor az egyes szabályokhoz az általa meghatározott értéken felül nem jön létre több hasonló üzenet. Hiszen semmi sem derül ki 200 teljesen azonos naplóüzenetbõl. Például, ha az egyes szabályokhoz legfeljebb öt egymást követõ üzenetet engedélyezünk, akkor a többi fennmaradó azonos üzenetet összeszámolja a rendszer és a következõ módon közvetíti a rendszernaplózó szolgáltatás felé: last message repeated 45 times Ami magyarul így hangzik: az utolsó üzenet 45 alkalommal ismétlõdött meg Az összes csomagokkal kapcsolatos naplózás alapértelmezés szerint a /var/log/security állományba kerül, amelyet az /etc/syslog.conf állomány definiál. Szabályokat tartalmazó szkript készítése A rutinosabb IPFW felhasználók a szabályokat egy állományban programozzák le olyan stílusban, hogy szkriptként is futtatható legyen. Ennek az egyik legnagyobb elõnye, hogy a tûzfal szabályai így egyszerre cserélhetõek a rendszer újraindítása nélkül. Ez a módszer nagyon kényelmes az új szabályok kipróbálásánál, mivel tetszõleges alkalommal végrehajthatjuk. Mivel ez egy szkript, ki tudjuk használni az itt megszokott szimbolikus helyettesítés által felkínált lehetõségeket, és ezzel a gyakran használt értékeket is egyszerre több szabályban tudjuk helyettesíteni. Erre a következõkben fogunk egy konkrét példát látni. A szkript felépítése kompatibilis a sh, csh és tcsh parancsértelmezõkkel. A szimbolikus mezõk helyettesítését a $ vagyis dollárjel vezeti be. Maguk a szimbolikus mezõk nem tartalmazzák a $ elõtagot. A szimbolikus mezõk értékeit "kettõs idézõjelek" között kell megadni. A szabályok összeírását kezdjük el így: ####### itt kezdõdik az ipfw szabályait tartalmazó szkript ###### # ipfw -q -f flush # töröljük az összes aktuális szabályt # Set defaults oif="tun0" # a kimenõ felület odns="192.0.2.11" # az internet szolgáltató névszerverének IP-címe cmd="ipfw -q add " # a szabályok hozzáadásához szükséges elemek ks="keep-state" # csupán a lustaság miatt $cmd 00500 check-state $cmd 00502 deny all from any to any frag $cmd 00501 deny tcp from any to any established $cmd 00600 allow tcp from any to any 80 out via $oif setup $ks $cmd 00610 allow tcp from any to $odns 53 out via $oif setup $ks $cmd 00611 allow udp from any to $odns 53 out via $oif $ks #### itt fejezõdik be az ipfw szabályait tartalmazó szkript ###### Ezzel készen is vagyunk. Most ne törõdjünk a példában szereplõ szabályokkal, itt most a szimbolikus helyettesítés használatát igyekeztük bemutatni. Ha az iménti példát az /etc/ipfw.rules állományba mentettük el, akkor az alábbi parancs kiadásával tudjuk újratölteni a benne szereplõ szabályokat: &prompt.root; sh /etc/ipfw.rules Az /etc/ipfw.rules állományt egyébként tetszõleges néven hívhatjuk és bárhová rakhatjuk. Ugyanez természetesen elérhetõ a következõ parancsok egymás utáni begépelésével is: &prompt.root; ipfw -q -f flush &prompt.root; ipfw -q add check-state &prompt.root; ipfw -q add deny all from any to any frag &prompt.root; ipfw -q add deny tcp from any to any established &prompt.root; ipfw -q add allow tcp from any to any 80 out via tun0 setup keep-state &prompt.root; ipfw -q add allow tcp from any to 192.0.2.11 53 out via tun0 setup keep-state &prompt.root; ipfw -q add 00611 allow udp from any to 192.0.2.11 53 out via tun0 keep-state Állapottartó szabályrendszerek A most következõ címfordítás nélküli szabályrendszer arra mutat példát, hogyan valósítsunk meg egy biztonságos inkluzív tûzfalat. Az inkluzív tûzfalak csak a szabályainak megfelelõ szolgáltatásokat engedik át, minden mást alapértelmezés szerint tiltanak. Minden tûzfalhoz legalább két felület tartozik, és a mûködéséhez ezek mindegyikéhez meg kell adnunk szabályokat. Az &unix; mintájú operációs rendszer, köztül a &os; is olyan, hogy a rendszerben belüli kommunikációt a lo0 nevû felületen és a 127.0.0.1 IP-címen bonyolítja le. A tûzfalban mindenképpen szerepelniük kell olyan szabályoknak, amelyek gondoskodnak ezen speciális belsõ csomagok zavartalan közlekedésérõl. Az internet felé csatlakozó felület lesz az, amelyen keresztül a kifelé menõ kéréseket hitelesítjük és vezéreljük az internet elérését, valamint ahol szûrjük az internet felõl érkezõ kéréseket. Ez lehet a PPP esetében a tun0 eszköz, vagy a DSL-, illetve kábelmodemhez csatlakozó hálózati kártya. Abban az esetben, amikor egy vagy több hálózati kártyával csatlakozunk a tûzfal mögött található belsõ helyi hálózatra, szintén gondoskodnunk kell a helyi hálózaton belül mozgó csomagok akadálymentes továbbításáról. A szabályokat elõször három nagyobb osztályba kell sorolnunk: az összes szabadon forgalmazó felület, a publikus kimenõ és a publikus bejövõ felület csoportjába. A publikus felületekhez tartozó csoportokban úgy kell rendeznünk a szabályokat, hogy elõre kerüljenek a gyakrabban használtak és hátra a kevésbé használtak, valamint a csoportok utolsó szabálya blokkoljon és naplózzon minden csomagot az adott felületen és irányban. A következõ szabályrendszerben szereplõ, a kimenõ kapcsolatokat tartalmazó csoport csak olyan allow típusú szabályokat tartalmaz, amelyek szûrési feltételei egyértelmûen azonosítják az interneten elérhetõ szolgáltatásokat. Az összes szabályban megjelennek a proto, port, in/out, via és keep state opciók. A proto tcp szabályokban emellett szerepel még egy setup opció is, amellyel a kapcsolatokat kezdeményezõ csomagokat tudjuk azonosítani és felvenni az állapottartásért felelõs dinamikus szabályok közé. A bejövõ felülettel foglalkozó csoport elsõsorban a kéretlen csomagokat igyekszik blokkolni, aminek két oka is van. Elõször is a blokkolt csomagról elképzelhetõ, hogy egyébként érvényes és valamelyik késõbbi szabály fogja hitelesíteni. Másodszor ezekkel a szabályokkal olyan szabálytalan idõközönként érkezõ csomagokat tudunk eldobni, amelyeket nem akarunk a naplóban feljegyezni, és ennek segítségével távoltartjuk az utolsó, mindent blokkoló és naplózó szabálytól. A csoport utolsó szabálya dobja el és naplózza a hozzá befutó összes csomagot, illetve ezen keresztül rögzíthetünk olyan jogi bizonyítékot, amellyel hivatalosan fel tudunk lépni a rendszerünket támadó emberek ellen. Amit még nem szabad elfelejtenünk: a tûzfal az eldobott csomagokra egyáltalán nem válaszol, egyszerûen csak eltûnnek, mintha sosem lettek volna. Ennek köszönhetõen a támadóknak fogalma sem lesz arról, hogy a csomagjaik elérték-e a rendszerünket. Minél kevesebbet tudnak a támadók a rendszerünkrõl, annál biztonságosabb. Amikor ismeretlen portokra érkezõ csomagokat naplózunk, érdemes az /etc/services/ állományban vagy címen (angolul) utánanézni a porthoz tartozó szolgáltatásnak. A különbözõ trójai programok által portok számai ezen a linken érhetõek el (angolul): . Példa egy inkluzív szabályrendszerre A most következõ, címfordítást nem tartalmazó szabályrendszer teljesen inkluzív típusú. Ha ezt használjuk, nem járunk rosszul. Egyszerûen csak annyit kell tennünk, hogy megjegyzésbe tesszük az olyan szolgáltatásokra vonatkozó szabályokat, amelyeket nem akarunk engedélyezni. Amikor pedig olyan üzenetek jelennek meg a naplóban, amelyeket nem akarunk tovább látni, a bejövõ kapcsolatokhoz vegyünk fel egy deny típusú szabályt hozzájuk. Minden szabályban cseréljük ki a dc0 felületet arra a hálózati kártyára, amely közvetlenül csatlakoztatja rendszerünket az internethez. A felhasználói PPP esetében ez a tun0. A szabályok használatában felfedezhetünk egyfajta rendszerszerûséget: Mindegyik sorban, ahol az internet felé nyitunk meg egy kapcsolatot, a opciót használjuk. Az internetrõl az összes hitelesített szolgáltatás elérése tartalmazza a opciót az elárasztások kivédése miatt. Az összes szabályban az vagy az paraméterrel megadjuk szûrni kívánt forgalom irányát. Az összes szabályban szerepel a paraméterrel a csomagokat továbbító felület neve. Az alábbi szabályokat tegyük az /etc/ipfw.rules állományba. ############## Itt kezdõdnek az IPFW szabályai ########################## # Kezdés elõtt töröljük az összes aktív szabályt. ipfw -q -f flush # Állítsuk be a parancsok további szükséges opciót. cmd="ipfw -q add" pif="dc0" # az internethez csatlakozó # felület neve ################################################################# # A belsõ hálózat számára ne korlátozzunk semmit se. # Ha nincs helyi hálózatunk, akkor erre nincs szükségünk. # Az 'xl0' nevét írjuk át a helyi hálózatra csatlakozó # felület nevére. ################################################################ #$cmd 00005 allow all from any to any via xl0 ################################################################ # A rendszer belsõ felületét se szûrjük. ################################################################ $cmd 00010 allow all from any to any via lo0 ################################################################ # A csomagot engedjük át a tûzfalon, ha korábban már felvettünk # hozzá egy dinamikus szabályt a keep-state opcióval. ################################################################ $cmd 00015 check-state ################################################################ # Az internet felé forgalmazó felület (kimenõ kapcsolatok) # A saját hálózatunkról belülrõl vagy errõl az átjáróról # kezdeményezett kapcsolatokat vizsgáljuk az internet felé. ################################################################ # Kifelé engedélyezzük az internet-szolgáltatónk névszerverének # elérését. Az x.x.x.x a szolgáltatónk névszerverének IP-címe # legyen. Ha a szolgáltatónak több névszervere is van, akkor # másoljuk le ezeket a sorokat és az /etc/resolv.conf # állományban található IP-címeket helyettesítsük be. $cmd 00110 allow tcp from any to x.x.x.x 53 out via $pif setup keep-state $cmd 00111 allow udp from any to x.x.x.x 53 out via $pif keep-state # Kábel/DSL konfigurációk esetében kifelé engedélyezzük a # szolgáltatónk DHCP szerverének elérését. Ha a "felhasználói # PPP"-t használjuk, akkor erre nem lesz szükségünk, az egész # csoportot törölhetjük. Az alábbi szabállyal csíphetjük el a # beírandó IP-címet. Ha a naplóban megtaláltuk, akkor vegyük # ki az elsõ szabályt, a másodikba írjuk bele a címet és # engedélyezzük. $cmd 00120 allow log udp from any to any 67 out via $pif keep-state #$cmd 00120 allow udp from any to x.x.x.x 67 out via $pif keep-state # Kifelé engedélyezzük a szabvány nem biztonságos WWW # funkció elérését. $cmd 00200 allow tcp from any to any 80 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük a biztonságos HTTPS funkció # elérését TLS SSL használatával. $cmd 00220 allow tcp from any to any 443 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük a e-mailek küldését és fogadását. $cmd 00230 allow tcp from any to any 25 out via $pif setup keep-state $cmd 00231 allow tcp from any to any 110 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük a FreeBSD (a make install és a CVSUP) # funkcióit. Ezzel lényegében a rendszeradminisztrátornak # ,,ISTENI'' jogokat adunk. $cmd 00240 allow tcp from me to any out via $pif setup keep-state uid root # Kifelé engedélyezzük a pinget. $cmd 00250 allow icmp from any to any out via $pif keep-state # Kifelé engedélyezzük az idõ szolgáltatást. $cmd 00260 allow tcp from any to any 37 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük az nntp news szolgáltatást # (vagyis a hírcsoportokat) $cmd 00270 allow tcp from any to any 119 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük a biztonságos FTP, telnet és SCP # elérését az SSH (secure shell) használatával. $cmd 00280 allow tcp from any to any 22 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük a whois szolgáltatást. $cmd 00290 allow tcp from any to any 43 out via $pif setup keep-state # Dobjuk el és naplózzunk mindent, ami megpróbál kijutni. # Ez a szabály gondoskodik róla, hogy alapértelmezés szerint # mindent blokkoljunk. $cmd 00299 deny log all from any to any out via $pif ################################################################ # Az internet felõli felület (bejövõ kapcsolatok) # A saját hálózatunk felé vagy erre az átjáróra # nyitott kapcsolatokat vizsgáljuk az internet felõl. ################################################################ # Blokkoljunk minden olyan bejövõ forgalmat, amely a fenntartott # címtartományok felé tart. $cmd 00300 deny all from 192.168.0.0/16 to any in via $pif #RFC 1918: privát IP $cmd 00301 deny all from 172.16.0.0/12 to any in via $pif #RFC 1918: privát IP $cmd 00302 deny all from 10.0.0.0/8 to any in via $pif #RFC 1918: privát IP $cmd 00303 deny all from 127.0.0.0/8 to any in via $pif #helyi $cmd 00304 deny all from 0.0.0.0/8 to any in via $pif #helyi $cmd 00305 deny all from 169.254.0.0/16 to any in via $pif #DHCP $cmd 00306 deny all from 192.0.2.0/24 to any in via $pif #dokumentációs célokra fenntartott $cmd 00307 deny all from 204.152.64.0/23 to any in via $pif #Sun klaszterek összekötésére használt $cmd 00308 deny all from 224.0.0.0/3 to any in via $pif #D és E osztályú többesküldés # A nyilvános pingek tiltása. $cmd 00310 deny icmp from any to any in via $pif # Az ident szolgáltatás tiltása. $cmd 00315 deny tcp from any to any 113 in via $pif # Blokkoljuk az összes Netbios szolgáltatást: 137=név, 138=datagram, # 139=session. A Netbios az MS Windows megosztását implementálja. # Blokkoljuk az MS Windows hosts2 névszerver kéréseit is a 81-es # porton. $cmd 00320 deny tcp from any to any 137 in via $pif $cmd 00321 deny tcp from any to any 138 in via $pif $cmd 00322 deny tcp from any to any 139 in via $pif $cmd 00323 deny tcp from any to any 81 in via $pif # Eldobjuk az összes késõn érkezõ csomagot. $cmd 00330 deny all from any to any frag in via $pif # Eldobjuk azokat az ACK csomagokat, amelyek egyik dinamikus # szabálynak sem felelnek meg. $cmd 00332 deny tcp from any to any established in via $pif # Befelé engedélyezzük a szolgáltató DHCP szerverének válaszát. Ebben # a szabályban csak a DHCP szerver IP-címe szerepelhet, mivel ez az # egyetlen olyan hitelesített forrás, ami ilyen csomagokat küldhet. # Ez csak a kábeles és DSL típusú kapcsolatok esetében szükséges. # Amikor a "felhasználói PPP"-vel csatlakozunk az internethez, nem # kell ez a szabály. Ugyanazt az IP-címet kell megadnunk, amelyet a # kimenõ kapcsolatoknál is. #$cmd 00360 allow udp from any to x.x.x.x 67 in via $pif keep-state # Befelé engedélyezzük a szabvány WWW funkciót, mivel webszerverünk # is van. $cmd 00400 allow tcp from any to me 80 in via $pif setup limit src-addr 2 # Befelé engedélyezzük a biztonságos FTP, telnet és SCP # típusú kapcsolatokat az internetrõl. $cmd 00410 allow tcp from any to me 22 in via $pif setup limit src-addr 2 # Befelé engedélyezzük az internetrõl érkezõ nem biztonságos telnet # kapcsolatokat. Azért tekintjük nem biztonságosnak, mert az # azonosítók és a jelszavak az interneten titkosítatlanul vándorolnak. # Töröljük ezt a csoportot, ha nincs telnet szolgáltatásunk. $cmd 00420 allow tcp from any to me 23 in via $pif setup limit src-addr 2 # Dobjuk el és naplózzuk az összes többi kintrõl érkezõ csomagot. $cmd 00499 deny log all from any to any in via $pif # Alapértelmezés szerint dobjuk el mindent. Az ide érkezõ # csomagokat is naplózzuk, amibõl többet is ki tudunk majd # deríteni. $cmd 00999 deny log all from any to any ############# Itt fejezõdnek be az IPFW szabályai ##################### Példa hálózati címfordításra és állapottartásra címfordítás és az IPFW Az IPFW címfordító funkciójának kihasználásához további konfigurációs beállítások alkalmazására is szükségünk lesz. A rendszermagban opció között meg kell adnunk az option IPDIVERT sort a többi IPFIREWALL sor mellett, és fordítanunk egy saját verziót. Emellett még az /etc/rc.conf állományban is engedélyezni kell az IPFW alapvetõ funkcióit. natd_enable="YES" # engedélyezzük a címfordításért felelõs démont natd_interface="rl0" # az internet felé mutató hálózati kártya neve natd_flags="-dynamic -m" # -m = a portszámok megtartása, ha lehetséges Az állapottartó szabályok használata a divert natd címfordítási opcióval együtt nagyban növeli a szabályrendszer leprogramozásának bonyolultságát. A check-state és divert natd szabályok helye kritikus a megfelelõ mûködés tekintetében. Az eddig megszokott egyszerû viselkedés itt már nem érvényesül. Bevezetünk egy új cselekvést is, amelynek a neve skipto. A skipto parancs használatához elengedhetetlen a szabályok sorszámozása, mivel pontosan tudnunk kell, hogy a skipto hatására hova kell ugrania a vezérlésnek. A következõ példában nem fogunk sok megjegyzést látni, mivel benne az egyik lehetséges programozási stílust próbáljuk érzékeltetni és a csomagok szabályrendszerek közti áramlását magyarázzuk. A feldolgozás a szabályokat tartalmazó állomány tetején található elsõ szabállyal kezdõdik, és innen egyesével pereg végig lefelé a feldolgozás egészen addig, amíg a csomag a szûrési feltételek valamelyikének eleget nem tesz és távozik a tûzfalból. Leginkább a 100-as, 101-es, 450-es, 500-as és 510-es sorszámú szabályokat emelnénk ki. Ezek vezérlik kimenõ és bejövõ csomagok fordítását, ezért a hozzájuk tartozó dinamikus állapottartó bejegyzések mindig a helyi hálózat IP-címeire hivatkoznak. Amit még érdemes megfigyelnünk, hogy az összes áteresztõ és eldobó szabályban szerepel a csomag haladási iránya (tehát kimenõ vagy éppen bejövõ) és az érintett felület megnevezése. Emellett azt is vegyük észre, hogy az összes kifelé irányuló kapcsolatlétrehozási kérés az 500-as sorszámú szabályhoz fog ugrani a címfordítás elvégzéséhez. Tegyük fel, hogy a helyi hálózatunkon levõ felhasználók szeretnek honlapokat nézgetni az interneten. A honlapok a 80-as porton keresztül kommunikálnak. Tehát amikor egy ilyen csomag eléri a tûzfalat, nem fog illeszkedni a 100-as szabályra, mert a fejléce szerint kifelé halad és nem befelé. A 101-es szabályon is átlép, mivel ez az elsõ csomag, így a dinamikus állapottartó táblázatban sem szerepel még. A csomag végül a 125-ös szabályra fog illeszkedni: kifelé halad az internetre csatlakozó hálózati kártyán. A csomagban azonban még mindig az eredeti forrás IP-címe található, amely a helyi hálózat egyik gépére hivatkozik. A szabály illeszkedésekor két cselekvés is végbemegy. A opció hatására ez a szabály felveszi ezt a kapcsolatot az állapottartó dinamikus szabályok közé és végrehajtja a másik megadott feladatot. Ez a feladat része a dinamikus táblázatba rögzített bejegyzésnek, ami ebben az esetben a skipto 500 (ugorjunk az 500-as szabályra) lesz. Az 500-as szabály a továbbküldés elõtt lefordítja a csomag forrás IP-címét. Ezt ne felejtsük el, nagyon fontos! A csomag ezután eljut a céljához, és visszatérve ismét belép a szabályrendszer tetején. Ezúttal illeszkedni fog a 100-as szabályra és a cél IP-címét visszafordítjuk a helyi hálózatunk megfelelõ gépének címére. Ezután a check-state szabályhoz kerül, amely megtalálja a dinamikus szabályok között és továbbengedi a belsõ hálózatra. Ezzel visszakerül a küldõ géphez, amely egy újabb csomagot küld egy újabb adatszeletet kérve a távoli szervertõl. Ekkor már a check-state szabály megtalálja a hozzátartozó bejegyzést a dinamikus szabályok között és végrehajtódik a korábban letárolt skipto 500 mûvelet. A csomag erre az 500-as szabályra ugrik, ahol lefordítjuk a címét és továbbküldjük. Az bejövõ oldalon minden, ami egy korábban kialakult kapcsolat részeként érkezik, automatikusan a check-state és a megfelelõ helyre rakott divert natd szabályok által dolgozódik fel. Itt mindössze a rossz csomagok eldobásával és a hitelesített szolgáltatások elérésének biztosításával kell foglalkoznunk. Például a tûzfalon egy webszerver fut, és azt szeretnénk, hogy az internetrõl képesek legyenek elérni a rajta levõ oldalakat. Az újonnan beérkezõ kapcsolatépítési kérelem a 100-as szabályra fog illeszkedni, amelynek a cél IP-címét a tûzfal helyi hálózaton található címére fogjuk leképezni. A csomagot ezután még megvizsgáljuk, nem tartalmaz-e valamilyen huncutságot, majd végül a 425-ös szabálynál fog kikötni. Az egyezéskor két dolog történhet: a csomaghoz felveszünk egy dinamikus szabályt, de ezúttal az adott forrás IP-címrõl érkezõ kapcsolatkérések számát 2-re lekorlátozzuk. Ezzel az adott szolgáltatás portján meg tudjuk óvni a tûzfalat üzemeltetõ gépet a DoS típusú támadásoktól. A csomagot ezután hozzátartozó cselekvés szerint továbbengedjük a belsõ hálózat felé. Visszatéréskor a tûzfal felismeri, hogy a csomag egy már meglevõ kapcsolathoz tartozik, ezért közvetlenül az 500-as szabályhoz kerül címfordításra, majd a kimenõ felületen keresztül továbbküldjük. Íme az elsõ példa egy ilyen szabályrendszerre: #!/bin/sh cmd="ipfw -q add" skip="skipto 500" pif=rl0 ks="keep-state" good_tcpo="22,25,37,43,53,80,443,110,119" ipfw -q -f flush $cmd 002 allow all from any to any via xl0 # nem szûrjük a belsõ hálózatot $cmd 003 allow all from any to any via lo0 # nem szûrjük a helyi felületet $cmd 100 divert natd ip from any to any in via $pif $cmd 101 check-state # A kimenõ csomagok hitelesítése: $cmd 120 $skip udp from any to xx.168.240.2 53 out via $pif $ks $cmd 121 $skip udp from any to xx.168.240.5 53 out via $pif $ks $cmd 125 $skip tcp from any to any $good_tcpo out via $pif setup $ks $cmd 130 $skip icmp from any to any out via $pif $ks $cmd 135 $skip udp from any to any 123 out via $pif $ks # Az összes olyan csomagot eldobjuk, amely a fenntartott # címtartományokba tart: $cmd 300 deny all from 192.168.0.0/16 to any in via $pif #RFC 1918: privát IP $cmd 301 deny all from 172.16.0.0/12 to any in via $pif #RFC 1918: privát IP $cmd 302 deny all from 10.0.0.0/8 to any in via $pif #RFC 1918: privát IP $cmd 303 deny all from 127.0.0.0/8 to any in via $pif #helyi $cmd 304 deny all from 0.0.0.0/8 to any in via $pif #helyi $cmd 305 deny all from 169.254.0.0/16 to any in via $pif #DHCP $cmd 306 deny all from 192.0.2.0/24 to any in via $pif #dokumentációs célokra fenntartott $cmd 307 deny all from 204.152.64.0/23 to any in via $pif #Sun klaszter $cmd 308 deny all from 224.0.0.0/3 to any in via $pif #D és E osztályú többesküldés # Az érkezõ csomagok hitelesítése: $cmd 400 allow udp from xx.70.207.54 to any 68 in $ks $cmd 420 allow tcp from any to me 80 in via $pif setup limit src-addr 1 $cmd 450 deny log ip from any to any # Ide ugrunk a kimenõ állapottartó szabályoknál: $cmd 500 divert natd ip from any to any out via $pif $cmd 510 allow ip from any to any ##################### a szabályok vége ################## A következõ példa teljesen megegyezik az elõzõvel, azonban itt már dokumentációs szándékkal szerepelnek megjegyzések is, melyek a tapasztalatlan IPFW szabályíróknak segítik jobban megérteni a szabályok pontos mûködését. A második példa: #!/bin/sh ############# Az IPFW szabályai itt kezdõdnek ########################### # Kezdés elõtt töröljük az összes jelenleg aktív szabályt: ipfw -q -f flush # Beállítjuk a parancsok megfelelõ elõtagjait: cmd="ipfw -q add" skip="skipto 800" pif="rl0" # az internethez csatlakozó # hálózati felület neve ################################################################# # A belsõ hálózat számára ne korlátozzunk semmit se. # Ha nincs helyi hálózatunk, akkor erre nincs szükségünk. # Az 'xl0' nevét írjuk át a helyi hálózatra csatlakozó # felület nevére. ################################################################# $cmd 005 allow all from any to any via xl0 ################################################################# # A rendszer belsõ felületét se szûrjük. ################################################################# $cmd 010 allow all from any to any via lo0 ################################################################# # Ellenõrizzük, hogy ez egy beérkezõ csomag és ha igen, akkor # fordítsuk a címét. ################################################################# $cmd 014 divert natd ip from any to any in via $pif ################################################################# # Ha ehhez a csomaghoz korábban már vettük fel dinamikus # szabályt a keep-state opció révén, akkor engedjük tovább. ################################################################# $cmd 015 check-state ################################################################# # Az internet felé forgalmazó felület (kimenõ kapcsolatok) # A saját hálózatunkról belülrõl vagy errõl az átjáróról # kezdeményezett kapcsolatokat vizsgáljuk az internet felé. ################################################################# # Kifelé engedélyezzük az internet-szolgáltatónk névszerverének # elérését. Az x.x.x.x a szolgáltató névszerverének IP-címe # lesz. Ha a szolgáltatónknak több névszervere is van, akkor # az /etc/resolv.conf állományból nézzük ki a címeiket és # másoljuk le az alábbi sor mindegyikükhöz. $cmd 020 $skip tcp from any to x.x.x.x 53 out via $pif setup keep-state # A kábeles és DSL kapcsolatok esetén engedélyezzük a szolgáltató # DHCP szerverének elérését. $cmd 030 $skip udp from any to x.x.x.x 67 out via $pif keep-state # Kifelé engedélyezzük a szabvány nem biztonságos WWW funkciót $cmd 040 $skip tcp from any to any 80 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük a biztonságos HTTPS funkciót a TLS SSL # használatával. $cmd 050 $skip tcp from any to any 443 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük az e-mailek küldését és fogadását. $cmd 060 $skip tcp from any to any 25 out via $pif setup keep-state $cmd 061 $skip tcp from any to any 110 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük a FreeBSD (make install és CVSUP) funkcióit. # Ezzel a rendszeradminisztrátornak ,,ISTENI'' jogokat adunk. $cmd 070 $skip tcp from me to any out via $pif setup keep-state uid root # Kifelé engedélyezzük a pinget. $cmd 080 $skip icmp from any to any out via $pif keep-state # Kifelé engedélyezzük az idõ szolgáltatást. $cmd 090 $skip tcp from any to any 37 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük az nntp news szolgáltatást (tehát a # hírcsoportokat). $cmd 100 $skip tcp from any to any 119 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük a biztonságos FTP, telnet és SCP # funkciókat az SSH (secure shell) használatával. $cmd 110 $skip tcp from any to any 22 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük ki a whois kéréseket. $cmd 120 $skip tcp from any to any 43 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük az NTP idõszerver elérését. $cmd 130 $skip udp from any to any 123 out via $pif keep-state ################################################################# # Az internet felõli felület (bejövõ kapcsolatok) # A saját hálózatunk felé vagy erre az átjáróra # nyitott kapcsolatokat vizsgáljuk az internet felõl. ################################################################# # Tiltsuk a fenntartott címtartományok felé haladó összes beérkezõ # forgalmat. $cmd 300 deny all from 192.168.0.0/16 to any in via $pif #RFC 1918: privát IP $cmd 301 deny all from 172.16.0.0/12 to any in via $pif #RFC 1918: privát IP $cmd 302 deny all from 10.0.0.0/8 to any in via $pif #RFC 1918: privát IP $cmd 303 deny all from 127.0.0.0/8 to any in via $pif #helyi $cmd 304 deny all from 0.0.0.0/8 to any in via $pif #helyi $cmd 305 deny all from 169.254.0.0/16 to any in via $pif #DHCP $cmd 306 deny all from 192.0.2.0/24 to any in via $pif #dokumentációs célokra fenntartott $cmd 307 deny all from 204.152.64.0/23 to any in via $pif #Sun klaszter $cmd 308 deny all from 224.0.0.0/3 to any in via $pif #D és E osztályú többesküldés # Az ident tiltása. $cmd 315 deny tcp from any to any 113 in via $pif # Blokkoljuk az összes Netbios szolgáltatást: 137=név, 138=datagram, # 139=session. A Netbios az MS Windows megosztását implementálja. # Blokkoljuk az MS Windows hosts2 névszerver kéréseit is a 81-es # porton. $cmd 320 deny tcp from any to any 137 in via $pif $cmd 321 deny tcp from any to any 138 in via $pif $cmd 322 deny tcp from any to any 139 in via $pif $cmd 323 deny tcp from any to any 81 in via $pif # Dobjuk el a késõn érkezõ csomagokat. $cmd 330 deny all from any to any frag in via $pif # Dobjuk el azokat az ACK csomagokat, amelyekre nincs # dinamikus szabály. $cmd 332 deny tcp from any to any established in via $pif # Engedélyezzük a szolgáltató DHCP szerverétõl érkezõ forgalmat. Ennek # a szabálynak tartalmaznia kell a DHCP szerver címét, mert csak tõle # fogadunk el ilyen típusú csomagokat. Egyedül csak kábeles vagy DSL # konfigurációk esetén használatos, a "felhasználói PPP" esetében # törölhetjük. Ez ugyanaz az IP-cím, amelyet a kimenõ kapcsolatoknál # megadtunk. $cmd 360 allow udp from x.x.x.x to any 68 in via $pif keep-state # Befelé engedélyezzük a szabvány WWW funkciót, mivel van # webszerverünk. $cmd 370 allow tcp from any to me 80 in via $pif setup limit src-addr 2 # Befelé engedélyezzük a biztonságos FTP, telnet és SCP # használatát az internetrõl. $cmd 380 allow tcp from any to me 22 in via $pif setup limit src-addr 2 # Befelé engedélyezzük a nem biztonságos telnet elérését az # internetrõl. Azért nem tekintjük biztonságosnak, mert az # azonosítókat és a jelszavakat az interneten titkosítatlanul # közvetíti. Ha nincs telnet szolgáltatásunk, akkor törölhetjük is ezt # a csoportot. $cmd 390 allow tcp from any to me 23 in via $pif setup limit src-addr 2 # Dobjuk el és naplózzuk az összes internetrõl érkezõ hitelesítetlen kapcsolatot. $cmd 400 deny log all from any to any in via $pif # Dobjuk el és naplózzuk az összes internetre menõ hitelesítetlen kapcsolatot. $cmd 450 deny log all from any to any out via $pif # Ez lesz a kimenõ szabályokhoz tartozó "skipto" célja. $cmd 800 divert natd ip from any to any out via $pif $cmd 801 allow ip from any to any # Minden mást alapértelmezés szerint tiltunk és naplózunk. $cmd 999 deny log all from any to any ############# Az IPFW szabályai itt fejezõdnek be ##################### diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/install/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/install/chapter.sgml index c4b786fdfa..5912535b97 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/install/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/install/chapter.sgml @@ -1,7158 +1,7123 @@ + Original Revision: 1.390 --> Jim Mock Átszervezte, átrendezte és egyes részeit átdolgozta: Randy Pratt A sysinstall bemutatása, ábrái és bemásolása: A &os; telepítése Áttekintés telepítés A &os; telepítéséhez egy könnyen használható szöveges telepítõprogram, a sysinstall használható. Ez a &os; alapértelmezett telepítõprogramja, habár ezt a különféle gyártók kedvük szerint lecserélhetik. Ebben a fejezetben bemutatjuk a &os; sysinstall segítségével történõ telepítését. A fejezet elolvasása során megismerjük: hogyan készítsünk telepítõlemezeket a &os;-hez; a &os; miként hivatkozza és osztja fel a merevlemezeinket; hogyan indítsuk el a sysinstall programot; milyen kérdéseket tesz fel nekünk a sysinstall, mire gondol, hogyan is kell azokat megválaszolni. A fejezet elolvasásához ajánlott: a telepítendõ &os; verzióhoz tartozó támogatott hardvereket felsoroló lista átolvasása és benne a saját hardvereszközeink megkeresése. Általánosan elmondható, hogy a most következõ telepítési utasítások az &i386; (PC kompatibilis) architektúrájú számítógépekre vonatkoznak. Ahol erre szükség van, ott más platformokra (például Alpha) vonatkozó utasítások is szerepelhetnek. Habár ezt a leírás igyekszünk a lehetõ legjobban naprakészen tartani, elképzelhetõ, hogy felfedezhetünk kisebb eltérésket a telepítõben és az itt leírtak közt. Ezért ezt a fejezetet inkább egy általános útmutatónak javasoljuk, nem pedig egy szó szerint értelmezendõ kézikönyvként. Hardverkövetelmények Minimális konfiguráció A &os; telepítéséhez szükséges minimális konfiguráció &os; verziónként és architektúránként eltérõ. A minimális konfigurációt a &os; honlapján a kiadásokról szóló oldalon, az Installation Notes részben találhatjuk meg. Ezt a következõ szakaszokban foglaljuk össze. A &os; telepítésének módszerétõl függõen szükségünk lehet egy hajlékonylemezes (floppy) vagy CD-ROM meghajtóra, esetleg egy hálózati kártyára. Ezt a ban tárgyaljuk. &os;/&arch.i386; és &os;/&arch.pc98; A &os;/&arch.i386; és &os;/&arch.pc98; egyaránt egy 486 vagy jobb processzort és legalább 24 MB memóriát igényel. A legkisebb telepítéshez legalább 150 MB szabad lemezterület szükséges. Régebbi konfigurációk esetén nem egy gyorsabb processzor, hanem inkább több memória beszerzése, illetve több lemezterület felszabadítása a fontosabb. &os;/&arch.alpha; Alpha A &os;/&arch.alpha; telepítéséhez egy ismert platformra (lásd: ), valamint a &os;-nek szánt külön lemezre van szükségünk. Pillanatnyilag nem lehetséges más operációs rendszerekkel megosztani a lemezeket. A lemezt egy olyan SCSI-vezérlõre kell csatlakoztatnunk, amelyet támogat az SRM firmware-je, vagy használhatunk IDE-lemezeket is, feltéve, hogy az SRM tud róluk rendszert indítani. ARC Alpha BIOS SRM Szükségünk lesz a platformunkon az SRM konzol firmware-jére. Sok esetben tudunk váltani az AlphaBIOS (vagy ARC) és az SRM firmware-je között. Minden más helyzetben le kell töltenünk egy új firmware-t a gyártó honlapjáról. Az Alpha támogatás a &os; 7.0 beindulásával eltávolításra került. A &os; 6.X sorozat az utolsó, amely valamilyen támogatást ajánl ehhez az architektúrához. &os;/&arch.amd64; Két típusú processzor képes futtatni a &os;/&arch.amd64; verzióját. Az elsõ ezek közül az AMD64 processzorok, beleértve az &amd.athlon;64, &amd.athlon;64-FX, &amd.opteron; vagy újabb processzorokat. A &os;/&arch.amd64; verzióját kihasználni képes processzorok másik csoportja az &intel; EM64T architektúrájára épülõ processzorok. Ilyen processzor például az &intel; &core; 2 Duo, Quad és Extreme processzorcsaládok, valamint az &intel; &xeon; 3000, 5000 és 7000 sorozatszámú processzorai. Ha nVidia nForce3 Pro-150 alapú géppel rendelkezük, ki kell kapcsolnunk a BIOS-ban az IO APIC használatát. Ha nem találnánk ilyen beállítást, akkor helyette magát az ACPI-t kell kikapcsolnunk. A Pro-150 chipsetnek vannak bizonyos hibái, amelyekre eddig még nem sikerült megfelelõ megoldást találnunk. &os;/&arch.sparc64; A &os;/&arch.sparc64; telepítéséhez egy támogatott platformra van szükségünk (lásd: ). A &os;/&arch.sparc64; telepítéséhez egy egész lemezre lesz szükségünk, mivel a rendszer jelenleg nem képes megosztani azt más operációs rendszerekkel. Támogatott hardverek A &os; minden kiadásához mellékelik a támogatott hardverek listáját &os; Hardware Notes címmel. Ezt a dokumentum többnyire egy HARDWARE.TXT nevû állomány, amelyet a rendszer CD-n vagy FTP-n keresztül elérhetõ változatának gyökerében vagy a sysinstall dokumentációkat tartalmazó menüjében találhatunk meg. A telepítés elõtt elvégzendõ feladatok Készítsünk leltárt a számítógépünkrõl A &os; telepítése elõtt érdemes összeszedni, pontosan mi minden is található a számítógépünkben. A &os; telepítõrutinjai mutatni fogják a különbözõ komponensek (merevlemezek, hálózati kártyák, CD-meghajtók és a többi) modelljét és gyártóját. A &os; ezenkívü megpróbálja kideríteni a megjelenõ eszközök pontos konfigurációját is, beleértve a használt IRQ és IO portok kiosztását. A PC-s hardverek különféle szeszélyei miatt azonban ez az iménti folyamat nem minden esetben megbízható, ezért elõfordulhat, hogy helyesbíteni kell a &os; által megállapított értékeket. Ha már van a gépünkön egy másik operációs rendszer, például &windows; vagy &linux;, akkor mindenképpen hasznos lehet az általa felkínált eszközökkel lekérdezni a hardvereink beállításait. Ha nem lennénk biztosak benne, hogy az adott bõvítõkártyákat pontosan milyen beállításokkal is használjuk, nézzük meg ezeket magán a kártyán. A népszerû IRQ értékék általában a 3, 5 és 7, valamint az IO portok számát általában tizenhatos számrendszerben szerepeltetik, például 0x330. Javasoljuk, hogy nyomtassuk ki vagy írjuk le ezeket a paramétereket a &os; telepítése elõtt. Ehhez rendezzük ezeket egy táblázatban, valahogy így: Példa egy eszközleltárra Eszköz neve IRQ IO portok Megjegyzés Elsõ merevlemez - - Mérete 40 GB, gyártmánya Seagate, elsõdleges IDE master CD-ROM meghajtó - - Elsõdleges IDE slave Második merevlemez - - Mérete 20 GB, gyártmánya IBM, másodlagos IDE master Elsõ IDE vezérlõ 14 0x1f0 Hálózati kártya - - &intel; 10/100 Modem - - &tm.3com; 56K-s faxmodem, COM1 …
Ahogy elkészítettük a számítógépünk alkatrészeit tartalmazó listát, vessük ezeket össze a telepítendõ &os; kiadás által megkövetelt eszközökkel. Mentsük le az adatainkat Amennyiben a &os; telepítéséhez használt számítógép számunkra értékes adatokat tárol, igyekezzünk lementeni ezeket, és a &os; tényleges telepítése elõtt gyõzõdjünk is meg róla, hogy a mentés sikeres volt. A &os; telepítõrutinjai természetesen megerõsítést fognak kérni bármilyen adat lemezre írása elõtt, azonban ha egyszer már elindítottuk a folyamatot, már semmit sem tudunk visszafordítani. Döntsük el a &os; telepítésének helyét Ha a &os; telepítéséhez az egész merevlemezünket fel akarjuk használni, akkor még nincs miért izgatnunk magunkat — nyugodtan átléphetjük ezt a szakaszt. Amikor viszont a &os;-t más operációs rendszerek mellé szeretnénk telepíteni, ismernünk kell, miként is helyezkednek el az adatok a lemezeken, és hogy ez miként is érint bennünket. A lemezek kiosztása a &os;/&arch.i386; esetén A PC-k által használt lemezek különálló darabokra tagolhatóak. Ezeket a darabokat partícióknak nevezzük. Mivel azonban &os; a saját maga szintén tárol partíciókat, ezért ez az elnevezés pillanatok alatt megtévesztõvé válhat, ezért ezeket a lemezdarabokat a &os; lemezslice-oknak vagy egyszerûen csak slice-oknak hívja. Például a PC-s lemezpartíciókkal dolgozó, fdisk nevû &os;-s segédprogram partíciók helyett is slice-okra hivatkozik. A PC lemezenként alapvetõen csak négy partíciót enged meg. Ezeket a partíciókat nevezik elsõdleges partícióknak. Ettõl a korlátozástól egy új típus, a kiterjesztett partíció létrehozásával szabadultak meg, amivel így négynél több partíció is készíthetõ. Lemezenként egyetlen ilyen kiterjesztett partíció található, de ezen belül speciális, ún. logikai partíciók hozhatóak létre. Minden partíciónak van egy partíció-azonosítója, melyet a partíción található adatok típusának megállapítására használnak. A &os; partícióinak azonosítója a 165. Általánosságban véve minden operációs rendszer így azonosítja a partíciókat. Például a DOS és annak leszármazottai, mint például a &windows;, minden elsõdleges és logikai partícióhoz egy C:-tõl induló meghajtó-betûjelet társít. A &os;-t egy elsõdleges partícióra kell telepíteni. A &os; az összes adatát, beleértve minden általunk létrehozott állományt is, ezen az egyetlen partíción fogja elhelyezni. Ha viszont több lemezünk van, többen is, vagy akár mindegyiken létrehozhatunk &os;-s partíciókat. A &os; telepítésekor azonban legalább egy ilyen partíciónak használhatónak kell lennie. Ez lehet elõre megtisztított üres partíciói is, vagy akár egy olyan partíció, amelyen már nem használt adatok vannak. Ha már mindegyik partíciónk betelt, akkor a többi operációs rendszer által felkínált eszközök (például &ms-dos;-ban vagy &windows;-ban az fdisk) valamelyikével elõször fel kell közülük szabadítanunk egyet a &os; számára. Amennyiben akadna egy használható partíció, akkor használjuk azt. Ekkor azonban elõfordulhat, hogy ehhez elõször a meglévõk közül össze kell majd zsugorítanunk valamelyiket. A &os; legkisebb telepíthetõ változata nagyjából 100 MB lemezterületet igényel. Azonban ez egy nagyon kicsi változat és szinte semmi helyet nem hagy a saját állományainknak. Sokkal valósághûbb, ha grafikus felület nélkül nagyjából 250 MB-ot mondunk, és legalább 350 MB-ot a grafikus felület használata esetén. Ha ezeken felül további szoftvereket is telepíteni kívánunk, még több helyre lesz szükségünk. Amikor a &os; számára akarunk helyet csinálni, vagy partíciókat akarunk átméretezni, használjuk például a &partitionmagic; nevû kereskedelmi szoftvert vagy esetleg egy olyan szabad eszközt, mint például a GParted. A telepítõ CD-n megtalálható tools könyvtárban találhatunk erre a feladatra két szabad szoftvert is, név szerint a FIPS és PResizer programokat. Ugyanitt a hozzájuk tartozó dokumentáció is megtalálható. A FIPS, a PResizer és a &partitionmagic; egyaránt képes az &ms-dos; és a &windows; ME által használt FAT16 és FAT32 partíciókat átméretezni. Ismereteink szerint a &partitionmagic; és a GParted is használható az NTFS partíciókkal. A GParted számos Live CD-s linuxos disztribúción megtalálható, ilyen többek közt a SystemRescueCD. Gondok lehetnek azonban a µsoft; Vista által használt partíciókkal. Ezért nem árt, ha az átméretezésekor a kezünk ügyében van a Vista telepítõ CD-je. Természetesen, mint minden lemezkarbantási mûvelet esetén, ilyenkor is határozottan ajánlott biztonsági mentéseket készíteni. Az említett eszközök helytelen használata megsemmisítheti a lemezeinken tárolt adatokat, ezért a használatuk elõtt gondoskodjunk friss, mûködõképes biztonsági mentésekrõl. Meglevõ partíció használata a méret megváltoztatása nélkül Tegyük fel, hogy a számítógépünkben egyetlen 4 GB méretû lemez van, amelyen megtalálható a &windows; valamelyik verziója, és ezt a lemezt korábban két, egyaránt 2 GB méretû meghajtóra osztottuk, a C:-re és D:-re. 1 GB adatunk van a C: meghajtón és fél GB a D:-n. Mindez tehát azt jelenti, hogy a lemezünkön két partíció található, betûjelenként egy. Ha átmásoljuk a D: meghajtón levõ adatainkat a C: meghajtóra, akkor ezzel felszabadíthatjuk a &os; számára a második partíciót. Meglevõ partíció zsugorítása Tegyük fel, hogy a számítógépünkben egyetlen 4 GB méretû lemez van, amelyet teljes egészében a &windows; valamelyik példánya foglal el. A &windows; telepítése során ezért minden bizonnyal egyetlen nagy partíciót hoztunk létre, amely a C: betûjelet kapta és a mérete 4 GB. Jelen pillanatban másfél GB helyet használunk a lemezen, és szeretnénk a &os; számára 2 GB helyet felszabadítani. A &os; telepítéséhez a következõk valamelyikét kell tennünk: Mentsük le a &windows;-os adatainkat, telepítsük újra a &windows;-t úgy, hogy egy 2 GB méretû partíciót választunk neki a telepítése során. A partíció összezsugorítására használjuk az elõbb említett alkalmazásokat, például a &partitionmagic;-et. A lemezek kiosztása Alphán Alpha Alphán egy egész lemezre lesz szükségünk a &os; telepítéséhez, mivel jelen pillanatban nem tud más rendszerekkel osztozni a lemezeken. A gépünkben található lemez rendelkezhet IDE- vagy SCSI-csatolóval is, egyedül az a fontos, hogy el tudjuk róla indítani a rendszert. A Digital, illetve Compaq leírásainak megfelelõen az SRM összes parancsát nagybetûkkel írjuk, habár az SRM nem különbözteti meg a kis- és nagybetûket. A gépünkben található lemezek neveit és típusát a az SRM konzolban kiadott SHOW DEVICE paranccsal kérdezhetjük le: >>>SHOW DEVICE dka0.0.0.4.0 DKA0 TOSHIBA CD-ROM XM-57 3476 dkc0.0.0.1009.0 DKC0 RZ1BB-BS 0658 dkc100.1.0.1009.0 DKC100 SEAGATE ST34501W 0015 dva0.0.0.0.1 DVA0 ewa0.0.0.3.0 EWA0 00-00-F8-75-6D-01 pkc0.7.0.1009.0 PKC0 SCSI Bus ID 7 5.27 pqa0.0.0.4.0 PQA0 PCI EIDE pqb0.0.1.4.0 PQB0 PCI EIDE Ebben a példában egy Digital Personal Workstation 433au szerepel, és láthatjuk, hogy három meghajtót csatlakoztattunk hozzá. Ezek közül az elsõ a DKA0 nevet viselõ CD-ROM meghajtó, valamint van még két további lemezünk, DKC0 és DKC100 néven. A DKx alakú névvel rendelkezõ eszközök a SCSI-lemezek. Ennek megfelelõen például a DKA100 név az elsõ (A) SCSI-buszon található 1 célazonosítóval (target ID) ellátott SCSI-lemezre, miközben a DKC300 a harmadik (C) SCSI-buszon levõ 3 célazonosítóval ellátott SCSI-lemezre hivatkozik. A PKx alakú eszköznév magára a SCSI-vezérlõre vonatkozik. Ahogy az a SHOW DEVICE kimenetében is látszik, a SCSI csatolón keresztül csatlakoztatott CD-ROM meghajtókat a többi SCSI-merevlemezhez hasonlónak tekinti. Az IDE-lemezek nevei ehhez hasonlóan DQx alakúak, ahol a PQx a hozzájuk tartozó IDE-vezérlõt jelöli. Szedjük össze a hálózati beállításainkat Amennyiben a &os; telepítésének részeként hálózatra is szándékozunk csatlakozni (például egy FTP vagy NFS szerverrõl akarunk telepíteni), ismernünk kell a hálózatra vonatkozó beállításainkat is. A telepítõ rá fog kérdezni ezekre az információkra, amelyek megadása után a &os; a telepítés befejezéséhez csatlakozni tud majd a hálózatra. Csatlakozás Ethernet-hálózaton, kábel- vagy DSL-modemen keresztül Ha egy Ethernet-hálózathoz, vagy magához az internethez csatlakozunk egy DSL- vagy kábelmodemen keresztül, akkor az alábbi adatokra lesz szükségünk: IP-cím Az alapértelmezett átjáró IP-címe A gépünk neve DNS (névfeloldó) szerverek IP-címei Hálózati maszk Ha nem ismerjük ezeket, érdeklõdjünk a rendszergazdától vagy a szolgáltatónktól. Elképzelhetõ az is, hogy mindezen információkat DHCP segítségével, automatikusan kapjuk meg. Ezt is mindenképpen jegyezzük fel. Kapcsolódás modemmel Ha az internet-szolgáltatónkhoz hagyományos modemen keresztül csatlakozunk, akkor is tudjuk telepíteni a &os;-t interneten keresztül, azonban ez nagyon sokáig tarthat. Ehhez tudnunk kell: Az internet-szolgáltatónk behívószámát A soros (COM) port számát, amelyen keresztül a modem kapcsolódik a gépünkhöz Az internet-szolgáltatónktól kapott felhasználói nevet és jelszót Olvassuk el &os; hibajegyzékét Habár a &os; Projekt igyekszik a &os; minden egyes kiadását a lehetõ legmegbízhatóbban felkészíteni, hibák óvatlanul is maradnak bennük. Nagyon ritka esetekben ezek a hibák magára a telepítés folyamatára is kihathatnak. Amint ezeket a problémákat sikerül felderíteni és javítani, rögvest megjelennek a &os; honlapján található hibajegyzékben (angolul). A telepítés elõtt ezért mindig ajánlott átolvasni ezt a dokumentumot, így megbizonyosodunk róla, hogy semmilyen utólag felmerült probléma nem akadályozza munkánkat. Az összes kiadáshoz tartozó információ, beleértve az egyes kiadások hibajegyzékeit is, a &os; honlapjáról a kiadásokra vonatkozó információkat tartalmazó részen érhetõ el (angolul). Szerezzük be a &os; telepítéséhez szükséges állományokat A &os; telepítése az alábbi helyek bármelyikén megtalálható állományok felhasználásával történik: Lokálisan: CD vagy DVD Ugyanazon a számítógépen levõ &ms-dos; partíció SCSI- vagy QIC-szalag Floppylemezek Hálózaton keresztül: FTP oldalról, tûzfalon keresztül vagy szükség szerint HTTP proxy használatával NFS szerverrõl Párhuzamos vagy soros vonali kapcsolaton keresztül Ha megvásároltuk a &os; telepítõ CD-jét vagy DVD-jét, akkor már mindennel rendelkezünk a telepítéshez. Lépjünk bátran tovább a következõ szakaszra ()! Ha eddig még nem szereztük volna be a &os; telepítéséhez szükséges állományokat, ugorjunk a hoz, ahol megtudhatjuk, hogyan készítsük elõ a &os; telepítését az imént felsorolt helyzetekben. A szakasz elolvasása után pedig jöjjünk vissza ide, majd folytassuk az olvasást a ban. Készítsünk egy rendszerindító lemezt A &os; telepítése úgy kezdõdik, hogy a számítógépünkkel a &os; telepítõjét indítjuk el — ez viszont nem egy olyan program, amit más operációs rendszerben el tudunk indítani. A számítógépünk általában a merevlemezünkre telepített operációs rendszert indítja el, azonban beállítható úgy is, hogy az indulásához egy ún. rendszerindító (bootolható) floppy lemezt használjon. Napjaink számítógépei azonban a CD-meghajtóban levõ CD-krõl is el tudnak indulni. Ha CD-n vagy DVD-n megvan a &os; telepítõje (akár megvettük, akár éppen magunk készítettük) és a számítógépünk tud CD-rõl vagy DVD-rõl rendszert indítani (a BIOS-ban van egy Boot Order vagy hozzá hasonló nevû beállítás), akkor kihagyhatjuk ezt a szakaszt. A &os; CD- és DVD image-ek kiírásával egy rendszerindításra alkalmas lemezt kapunk, amirõl minden további elõkészület nélkül telepíthetünk. A rendszerindító floppy lemezt az alábbi lépések mentén haladva tudjuk elkészíteni: A rendszerindító lemezek image-einek beszerzése A rendszerindító lemezek a telepítõeszköz floppies/ könyvtárában találhatóak, illetve letölthetõek az ftp://ftp.FreeBSD.org/pub/FreeBSD/releases/<architektúra>/<változat>-RELEASE/floppies/ helyrõl. Az <architektúra> és <változat> helyére természtesen írjuk be a telepíteni kívánt architektúrát és verziót. Így például a &os;/&arch.i386; &rel.current;-RELEASE rendszerindító lemezei az címrõl érhetõek el. A floppyk image-einek .flp kiterjesztésûek. A floppies/ könyvtár számos különféle image-et tartalmaz, ezek közül leginkább a telepítendõ &os; változat, valamint emellett olykor konkrétan a hardver határozza meg a használandót. Az esetek túlnyomó részében négy floppyra lesz szükségünk: boot.flp, kern1.flp, kern2.flp és kern3.flp. A lemezek image-eit illetõ legfrissebb információkat ugyanazon a könyvtáron belül szereplõ README.TXT állományban olvashatjuk (angolul). Az FTP-hez használt programunkat az image-ek letöltése során ne felejtsük el bináris (binary) átviteli módban használni. Egyes böngészõk hajlamosak ugyanis szöveges (text vagy ASCII) átviteli módot használni, ami viszont csak abból vehetõ észre, hogy nem tudjuk a lemezekrõl elindítani a rendszert. A floppyk elõkészítése Mindegyik letöltendõ image-hez elõ kell készíteni egy-egy hajlékonylemezt. Nagyon fontos, hogy ezek a lemezek teljesen hibátlanok legyenek. Errõl a legkönnyebben úgy gyõzõdhetünk meg, ha a lemezeket magunk formázzuk, és nem bízunk a különféle elõreformázott (preformatted) floppykban. A &windows;-ban található formázó segédprogram sem árul nekünk semmit a lemezeken található hibás részekrõl, egyszerûen csak rossznak (bad) jelöli meg és figyelmen kívül hagyja ezeket. Határozottan ajánljuk, hogy amennyiben a telepítésnek ezt a módját választjuk, mindig használjunk teljesen új floppykat. Ha megpróbáljuk telepíteni a &os;-t, és a telepítõprogram összeomlik, lefagy vagy bármilyen furcsaságot mûvel, elsõként mindenképpen a floppykra gyanakodhatunk. Ilyenkor írjuk ki az image-eket új lemezekre és próbálkozzunk újra a telepítéssel. Az image-ek kiírása a floppykra Az .flp kiterjesztésû állományok nem a lemezre másolható hagyományos állományok, hanem a lemezek teljes tartalmának képei, ezért ezeket egyszerûen nem másolhatjuk egyik lemezrõl a másikra. Az image-ek közvetlen lemezreírásához ehelyett kifejezetten erre a célra alkalmas eszközöket kell használnunk. DOS Azok számára, akik a floppykat &ms-dos;/&windows; rendszerû számítógépeken kívánják elkészíteni, mellékeltünk egy fdimage nevû segédprogramot. Ha a CD-meghajtónk betûjele például E: és a telepítõ CD-n található image-eket szeretnénk kiírni vele, akkor ezt a parancsot kell kiadnunk: E:\> tools\fdimage floppies\boot.flp A: Ezután ismételten adjuk ki az iménti parancsot minden egyes használni kívánt .flp állományra, azonban elõtte mindig tegyünk be egy újabb floppyt, és a ráírt image-ek neveivel folyamatosan címkézzük fel a lemezeket. A megadott parancsot természetesen mindig írjuk át a konkrét .flp állományok tényleges elérési útvonalainak megfelelõen. Ha nincs CD-nk, akkor az fdimage programot az &os; FTP oldalán található tools könyvtárból is letölthetjük. Amikor a lemezeket egy &unix; rendszeren készítenénk el (például egy másik &os; rendszeren), akkor a &man.dd.1; parancs is használható az image-ek közvetlen lemezreírásához. &os; alatt így néz ki a paraméterezése: &prompt.root; dd if=boot.flp of=/dev/fd0 &os;-n a /dev/fd0 az elsõ hajlékonylemezes meghajtóra hivatkozik (tehát az A: betûjelû meghajtóra). Ennek megfelelõen a /dev/fd1 jelenti a B: meghajtót és így tovább. Más &unix; változatok esetleg más neveket használhatnak a hajlékonylemezes meghajtók megnevezésére, ezért errõl érdemes ilyenkor tájékozódni az adott rendszerhez tartozó dokumentációban. Most már készen állunk a &os; telepítésére! A telepítés megkezdése Alapértelmezés szerint a telepítés egészen addig nem fog semmit sem írni a lemezekre, amíg a következõ üzenet fel nem bukkan: Last Chance: Are you SURE you want continue the installation? If you're running this on a disk with data you wish to save then WE STRONGLY ENCOURAGE YOU TO MAKE PROPER BACKUPS before proceeding! We can take no responsibility for lost disk contents! A szöveg fordítása: Utolsó esély: BIZTOSAN folytatni kívánja a telepítést? Ha olyan lemezre szeretne telepíteni, amelyen fontos adatok találhatóak, HATÁROZOTTAN JAVASOLJUK, hogy a továbblépés elõtt KÉSZÍTSEN RÓLUK MEGBÍZHATÓ BIZTONSÁGI MÁSOLATOT! Nem vállalunk semmilyen felelõsséget az elveszett adatokért! A telepítõbõl tehát a fenti, végsõ figyelmeztetés elõtt bármikor ki lehet lépni anélkül, hogy a merevlemezünkön levõ adatokat veszélyeztetnénk. Ha úgy érezzük, hogy valamit véletlenül rosszul állítottunk volna be a telepítés során, ekkor még minden komolyabb kár okozása nélkül kikapcsolhatjuk a számítógépünket. A rendszer indítása Rendszerindítás &i386;-on Kezdjünk egy kikapcsolt számítógéppel. Kapcsoljuk be a számítógépet. Az indulása során látnunk kell egy olyan opciót, amivel be tudunk lépni a rendszer beállításait tartalmazó menübe, avagy a BIOS-ba. Ezt többnyire a F2, F10, Del vagy a AltS lenyomásával érhetjük el. Ezek közül használjuk a képernyõn megjelenõ billentyûket. Elõfordulhat, hogy induláskor a számítógépünk semmilyen szöveget, csak egy képet mutat. Ilyenkor általában a Esc billentyû megnyomására eltûnik a kép és láthatóvá válnak a számunkra fontos üzenetek. Miután beléptünk a menübe, keressük meg azt a beállítást, amely a rendszerindításhoz használt eszközt határozza meg. Ennek a neve sokszor Boot Order (rendszerindítási sorrend) vagy valami hozzá hasonló. Itt mindenféle eszköz felsorolását találjuk: Floppy, CDROM, First Hard Disk (elsõ merevlemezes meghajtó) és így tovább. Ha a rendszerindításhoz korábban floppykat készítettünk elõ, gondoskodjunk róla, hogy itt a floppyra vonatkozó beállítást válasszuk ki. Amennyiben viszont CD-rõl akarjuk a telepítést elindítani, akkor helyette azt válasszuk. Ha bármilyen kétség merülne fel bennünk, keressük meg ezt a beállítást a számítógéphez és/vagy az alaplaphoz kapott kézikönyvben. Igényeink szerint végezzük el a beállítást, majd mentsük el és lépjünk ki. Most indítsuk újra a számítógépet. Ha a ban leírtak szerint rendszerindító lemezeket készítettünk, akkor ezek valamelyike lesz az elsõ rendszerindító lemez, valószínûleg az, amelyikre a boot.flp image tartalmát írtuk ki. Ezt a lemezt tegyük a meghajtóba. Ha CD-rõl indítjuk a telepítést, akkor kapcsoljuk be a számítógépet és az elindulása után igyekezzünk minél hamarabb betenni a lemezt a meghajtóba. Ha minden próbálkozásunk ellenére a számítógépünk a megszokott módon indul és a meglevõ operációs rendszert tölti be, akkor a következõkkel lehet a gond: A lemezeket nem raktuk be eléggé korán. Hagyjuk benn ezeket és próbáljuk meg ismét újraindítani a számítógépet. Nem állítottuk be jól a BIOS-t. Próbáljuk meg egészen addig újra végrehajtani az elõzõ lépést, amíg a megfelelõ beállítást el nem találjuk. A BIOS nem támogatja a kiválasztott eszközrõl történõ rendszerindítást. A &os; megkezdi az indulását. Ha CD-rõl indítjuk, akkor valami ehhez hasonlót fogunk látni (a konkrét verzióra vonatkozó adatokat itt most kihagytuk): Booting from CD-Rom... CD Loader 1.2 Building the boot loader arguments Looking up /BOOT/LOADER... Found Relocating the loader and the BTX Starting the BTX loader BTX loader 1.00 BTX version is 1.01 Console: internal video/keyboard BIOS CD is cd0 BIOS drive C: is disk0 BIOS drive D: is disk1 BIOS 639kB/261120kB available memory FreeBSD/i386 bootstrap loader, Revision 1.1 Loading /boot/defaults/loader.conf /boot/kernel/kernel text=0x64daa0 data=0xa4e80+0xa9e40 syms=[0x4+0x6cac0+0x4+0x88e9d] \ Amikor floppyról indítjuk a rendszert, ehhez hasonlóval találkozhatunk (itt sem szerepelnek most verzióadatok): Booting from Floppy... Uncompressing ... done BTX loader 1.00 BTX version is 1.01 Console: internal video/keyboard BIOS drive A: is disk0 BIOS drive C: is disk1 BIOS 639kB/261120kB available memory FreeBSD/i386 bootstrap loader, Revision 1.1 Loading /boot/defaults/loader.conf /kernel text=0x277391 data=0x3268c+0x332a8 | Insert disk labelled "Kernel floppy 1" and press any key... Kövessük a képernyõn megjelenõ utasítást (Helyezze be a "Kernel floppy 1" címkéjû lemezt és nyomjon meg egy billentyût...), tehát vegyük ki a boot.flp image-hez tartozó lemezt és tegyük be helyette a kern1.flp image-hez tartozó lemezt, majd nyomjuk le az Enter billentyût. Várjuk meg amíg a rendszer megkezdi az indulást az elsõ lemezrõl, majd az utasításoknak megfelelõen folyamatosan tegyük be a soron következõ lemezeket. Miután elindítottuk a rendszert floppyról vagy CD-rõl, a rendszerindítási folyamat be fogja hozni a &os; rendszertöltõjének menüjét:
&os; rendszerbetöltõ menüje
Várjuk ki a tíz másodperces szünetet vagy egybõl nyomjuk le az Enter billentyût. Rendszerindítás Alphán Alpha Kezdjünk egy kikapcsolt számítógéppel. Kapcsoljuk be a számítógépet és várjuk meg rendszerindító monitor parancssorát. Ha a ban leírtak szerint készítettünk rendszerindító lemezeket, akkor ezek valamelyike lesz majd a rendszer indításához használt elsõ lemez, valószínûleg az, amelyik a boot.flp image-et tartalmazza. Helyezzük ezt a lemezt a hajlékonylemezes meghajtóba és a rendszer indításához írjuk be a következõ parancsot (amennyiben szükséges, a DVA0-ról írjuk át benne a saját lemezes meghajtónk hivatkozását): >>>BOOT DVA0 -FLAGS '' -FILE '' Ha CD-rõl telepítünk, akkor tegyük a CD-t a meghajtójába és a telepítéshez megkezdéséhez írjuk be az alábbi parancsot (ha szükség lenne rá, írjuk át DKA0-t a saját CD-meghajtónk hivatkozására): >>>BOOT DKA0 -FLAGS '' -FILE '' A &os; megkezdi az indulását. Amennyiben floppyról indítjuk, hamarosan fel fog jönni a következõ üzenet: Insert disk labelled "Kernel floppy 1" and press any key... Kövessük az utasítást (Helyezze be a "Kernel floppy 1" címkéjû lemezt és nyomjon le egy billentyût...), tehát vegyük ki a boot.flp image-et tartalmazó lemezt és tegyük be helyette a kern1.flp image-et tartalmazó lemezt, majd zárjuk le a folyamatot az Enter lenyomásával. Akár floppyról, akár CD-rõl indítottuk a rendszert, a rendszeindítás folyamata elõbb-utóbb eljut ehhez a részhez: Hit [Enter] to boot immediately, or any other key for command prompt. Booting [kernel] in 9 seconds... _ Az üzenet fordítása: A közvetlen indításhoz nyomja le az [Enter] billentyût, vagy egy másik billentyût a paranccsor felhozásához. A [kernel] indítása 9 másodpercen belül... _ Várjuk tíz másodpercet vagy egyszerûen nyomjuk le az Enter billentyût. Ezzel elindul a rendszermag beállításait tartalmazó menü. Rendszerindítás &sparc64;-en A legtöbb &sparc64; alapú rendszert úgy állították be, hogy automatikusan lemezrõl induljon. A &os; telepítéséhez azonban hálózaton keresztül vagy CD-rõl kell indítanunk a rendszert, ezért módosítanunk kell a PROM (az OpenFirmware) beállításait. Mindehhez indítsuk újra a rendszert és várjuk meg, amíg feltûnik a rendszerindító üzenet. A konkrét üzenet nagyban függ a számítógép típusától, azonban valami ilyesmi lesz: Sun Blade 100 (UltraSPARC-IIe), Keyboard Present Copyright 1998-2001 Sun Microsystems, Inc. All rights reserved. OpenBoot 4.2, 128 MB memory installed, Serial #51090132. Ethernet address 0:3:ba:b:92:d4, Host ID: 830b92d4. Amikor megpróbálja a rendszert elindítani a lemezrõl, a PROM parancssorának bekéréshez nyomjuk le a billentyûzeten az L1 A vagy a StopA billentyûket, esetleg a soros konzolon keresztül küldjünk egy BREAK parancsot (például a &man.tip.1; vagy &man.cu.1; man oldalakon szereplõ ~# parancs használatával). Körülbelül így néz ki: ok ok {0} Ez a fajta parancssor csak az egy processzorral rendelkezõ rendszereken jelenik meg. Ez a fajta parancssor többprocesszoros (SMP) rendszereken jelenik meg, ahol a szám az éppen aktív processzor sorszámát jelöli. Most helyezzük a CD-t a meghajtóba, és a PROM parancssorában pedig gépeljük be boot cdrom parancsot. Az eszközkeresés eredményeinek vizsgálata A képernyõn megjelenõ utolsó pár száz sor mindig eltárolódik, késõbb tetszõlegesen átvizsgálhatóak. A puffer tartalmának átnézéséhez nyomjuk le a Scroll Lock billentyût, amivel bekapcsoljuk a korábban megjelent üzenetek közti visszalépést. Itt a nyílbillentyûk, vagy a PageUp és PageDown billentyûk használhatóak a kiírások átböngészéséhez. A Scroll Lock ismételt lenyomásával kiléphetünk ebbõl a módból. Tegyük most mi is ezt, és nézzük az összes olyan üzenetet, amely a rendszermag indulása során keletkezett. A ban látható szövegekhez hasonlóakat fogunk találni, habár ez a számítógépben található konkrét eszközöktõl függõen eltérõ lehet.
Példa az eszközkeresés eredményeire avail memory = 253050880 (247120K bytes) Preloaded elf kernel "kernel" at 0xc0817000. Preloaded mfs_root "/mfsroot" at 0xc0817084. md0: Preloaded image </mfsroot> 4423680 bytes at 0xc03ddcd4 md1: Malloc disk Using $PIR table, 4 entries at 0xc00fde60 npx0: <math processor> on motherboard npx0: INT 16 interface pcib0: <Host to PCI bridge> on motherboard pci0: <PCI bus> on pcib0 pcib1:<VIA 82C598MVP (Apollo MVP3) PCI-PCI (AGP) bridge> at device 1.0 on pci0 pci1: <PCI bus> on pcib1 pci1: <Matrox MGA G200 AGP graphics accelerator> at 0.0 irq 11 isab0: <VIA 82C586 PCI-ISA bridge> at device 7.0 on pci0 isa0: <iSA bus> on isab0 atapci0: <VIA 82C586 ATA33 controller> port 0xe000-0xe00f at device 7.1 on pci0 ata0: at 0x1f0 irq 14 on atapci0 ata1: at 0x170 irq 15 on atapci0 uhci0 <VIA 83C572 USB controller> port 0xe400-0xe41f irq 10 at device 7.2 on pci 0 usb0: <VIA 83572 USB controller> on uhci0 usb0: USB revision 1.0 uhub0: VIA UHCI root hub, class 9/0, rev 1.00/1.00, addr1 uhub0: 2 ports with 2 removable, self powered pci0: <unknown card> (vendor=0x1106, dev=0x3040) at 7.3 dc0: <ADMtek AN985 10/100BaseTX> port 0xe800-0xe8ff mem 0xdb000000-0xeb0003ff ir q 11 at device 8.0 on pci0 dc0: Ethernet address: 00:04:5a:74:6b:b5 miibus0: <MII bus> on dc0 ukphy0: <Generic IEEE 802.3u media interface> on miibus0 ukphy0: 10baseT, 10baseT-FDX, 100baseTX, 100baseTX-FDX, auto ed0: <NE2000 PCI Ethernet (RealTek 8029)> port 0xec00-0xec1f irq 9 at device 10. 0 on pci0 ed0 address 52:54:05:de:73:1b, type NE2000 (16 bit) isa0: too many dependant configs (8) isa0: unexpected small tag 14 orm0: <Option ROM> at iomem 0xc0000-0xc7fff on isa0 fdc0: <NEC 72065B or clone> at port 0x3f0-0x3f5,0x3f7 irq 6 drq2 on isa0 fdc0: FIFO enabled, 8 bytes threshold fd0: <1440-KB 3.5” drive> on fdc0 drive 0 atkbdc0: <Keyboard controller (i8042)> at port 0x60,0x64 on isa0 atkbd0: <AT Keyboard> flags 0x1 irq1 on atkbdc0 kbd0 at atkbd0 psm0: <PS/2 Mouse> irq 12 on atkbdc0 psm0: model Generic PS/@ mouse, device ID 0 vga0: <Generic ISA VGA> at port 0x3c0-0x3df iomem 0xa0000-0xbffff on isa0 sc0: <System console> at flags 0x100 on isa0 sc0: VGA <16 virtual consoles, flags=0x300> sio0 at port 0x3f8-0x3ff irq 4 flags 0x10 on isa0 sio0: type 16550A sio1 at port 0x2f8-0x2ff irq 3 on isa0 sio1: type 16550A ppc0: <Parallel port> at port 0x378-0x37f irq 7 on isa0 pppc0: SMC-like chipset (ECP/EPP/PS2/NIBBLE) in COMPATIBLE mode ppc0: FIFO with 16/16/15 bytes threshold plip0: <PLIP network interface> on ppbus0 ad0: 8063MB <IBM-DHEA-38451> [16383/16/63] at ata0-master UDMA33 acd0: CD-RW <LITE-ON LTR-1210B> at ata1-slave PIO4 Mounting root from ufs:/dev/md0c /stand/sysinstall running as init on vty0
Figyelmesen olvassuk át az üzeneteket, és bizonyosodjuk meg róla, hogy a &os; minden számunkra fontos eszközt felismert. Ha nem látunk egy eszközt, akkor azt valószínûleg nem találta meg. Egy saját rendszermag létrehozásával azonban fel tudunk ismertetni olyan eszközöket is, amelyek támogatása eredetileg nem szerepel a GENERIC rendszermagban. Ilyenek például a hangkártyák. A &os; 6.2 vagy késõbbi változataiban az eszközök felkutatása után a ban láthatóak következnek. Itt a nyílbillentyûk segítségével választhatjuk ki az országot (country), térséget (region) vagy csoportot (group). Az Enter lenyomása után pillanatok alatt beállítódik az országunknak és billentyûzetünknek megfelelõ kiosztás. Ha meg akarjuk ismételni az iménti beállítást, pillanatok alatt ki tudunk lépni a sysinstall programból.
Az ország kiválasztása
Kilépés a <application>sysinstall</application> programból
A telepítõprogram fõképernyõjén válasszuk ki a nyílbillentyûkkel az Exit Install (Kilépés a telepítésbõl) menüpontot. Erre a következõ üzenet fog megjelenni: User Confirmation Requested Are you sure you wish to exit? The system will reboot (be sure to remove any floppies/CDs/DVDs from the drives). [ Yes ] No Az üzenet fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges Valóban ki akar lépni? A rendszer ezt követõen újra fog indulni (ezért ne felejtsük el eltávolítani az összes floppyt, CD-t és DVD-t a meghajtókból)! [ Igen ] Nem Ha a CD-t bennhagyjuk a meghajtóban és a &gui.yes; választ adjuk, akkor a telepítõprogram még egyszer el fog indulni. Ha floppyról indítottuk volna a rendszert, az újraindítás elõtt vegyük ki a boot.flp image-et tartalmazó lemezt. A <application>sysinstall</application> bemutatása A sysinstall a &os; Projekt által fejlesztett telepítõprogram. Konzol alapú, menükre és képernyõkre oszlik, amelyeken a beállításokat és a telepítési folyamat irányítását tudjuk elvégezni. A sysinstall menürendszerét több más billentyû mellett legfõképpen a nyílbillentyûkkel, az Enter, Tab és a Szóköz billentyûkkel kezelhetjük. Ezek és az általuk elvégezhetõ feladatok részletes leírása a sysinstall használatáról szóló információk között található. Ennek megtekintéséhez elõször gyõzõdjünk meg róla, hogy a által illusztrált helyzetnek megfelelõen kiválasztottuk a Usage (Használat) menüpontot és a [Select] (Kiválaszt) feliratú gombon állunk, majd nyomjuk le az Enter billentyût. Ezt követõen megjelenik a menürendszer használatát bemutató leírás. Miután végigolvastuk, a fõmenübe az Enter billentyû lenyomásával tudunk visszajutni.
A <quote>Usage</quote> kiválasztása a <application>sysinstall</application> fõmenüjében
A dokumentációs menü kiválasztása A fõmenüben a nyílbillentyûkkel válasszuk a Doc feliratú menüpontot és nyomjuk meg az Enter billentyût.
A dokumentációs menü kiválasztása
Ezzel megjelenik a dokumentációs menü.
A <application>sysinstall</application> dokumentációs menüje
Feltétlenül olvassuk el az itt található leírásokat. A dokumentumok elolvasásához elõször válasszunk közülük a nyílbillentyûkkel, majd nyomjuk meg az Enter billentyût. A dokumentum elolvasása után az Enter lenyomásával tudunk visszatérni a dokumentációs menübe. A dokumentációs menübõl a fõmenübe úgy tudunk kilépni, ha a nyílbillentyûkkel kiválasztjuk az Exit (Kilépés) menüpontot és megnyomjuk az Enter billentyût. A billentyûkiosztás menüjének kiválasztása A billentyûzetkiosztás megváltoztatásához válasszuk ki a nyílbillentyûk segítségével a Keymap menüpontot a menübõl és nyomjuk meg az Enter billentyût. Erre természetesen csak akkor lesz szükségünk, ha nem szabványos vagy nem angol billentyûzetet használunk.
A <application>sysinstall</application> fõmenüje
A különbözõ billentyûkiosztásoknak megfelelõ menüpontok a fel/le nyílak és a Szóköz billentyû segítségével választhatóak ki. A Szóköz ismételt lenyomásával töröljük a választásunkat. A befejezéshez válasszuk ki a nyilakkal a &gui.ok; gombot és nyomjuk le az Enter billentyût. A mellékelt képen a lista egy része látható csupán. Ha a Tab billentyûvel a &gui.cancel; gombot választjuk, akkor az alapértelmezett billentyûkiosztást kapjuk és visszakerülünk a fõmenübe.
A <application>sysinstall</application> billentyûkiosztást beállító menüje
A telepítés beállításai tartalmazó képernyõ Válasszuk az Options (Beállítások) menüpontot, majd nyomjuk le az Enter billentyût.
A <application>sysinstall</application> fõmenüje
A <application>sysinstall</application> beállításai
Az itt szereplõ alapértelmezett értékek a legtöbb felhasználó számára minden további nélkül megfelelnek, nem szükséges a megváltoztatásuk. A kiadás neve (release name) mezõ értéke a telepítendõ verziótól függõen változhat. A kiválasztott mezõ rövid leírása a képernyõ alján, kékkel kiemelten jelenik meg. A Use Defaults (Az alapértelmezések használata) beállítás az alapértelmezésére állítja vissza az összes értéket. Az F1 lenyomásával elolvashatjuk a különbözõ beállításokhoz tartozó súgót. A Q billentyûvel visszatérhetünk a fõmenübe. Egy szabványos telepítés megkezdése A Standard (Szabványos) elnevezésû menüpont által felkínált telepítési módszer ajánlott a &unix;-szal vagy a &os; most ismerkedõk számára. A telepítés megkezdéséhez a nyilakkal válasszuk ki a Standard menüpontot, majd nyomjuk meg az Enter billentyût.
Egy szabványos telepítés megkezdése
Lemezterület lefoglalása Elsõ feladatunk lemezterületet foglalni a &os; számára, majd megcímkézni azt, hogy a sysinstall elõ tudja készíteni. Ehhez tisztában kell lennünk azzal, hogy a &os; milyen formában is keresi az adatokat a lemezünkön. A BIOS meghajtószámozása Egy témára különösen tekintettel kell lennünk mielõtt telepítenénk és beállítanánk a &os;-t a rendszerünkön, fõleg abban az esetben, ha több merevlemezünk is van. DOS Microsoft Windows Egy BIOS-függõ operációs rendszert, például &ms-dos;-t vagy &windows;-t futattó PC esetén a BIOS az operációs rendszer beleegyezésével képes elvonatkoztatni a lemezek megszokott sorrendjétõl. Ennek köszönhetõen a felhasználó nem csak az ún. primary master (elsõdleges master) merevlemezes meghajtótól tudja elindítani a rendszert. Ez kifejezetten kényelmes megoldás az olyan felhasználók számára, akik az elsõvel teljesen megegyezõ második merevlemez megvásárlásával kialakították a rendszerük egyszerû és egyben a legolcsóbb biztonsági mentését, amire a Ghost vagy XCOPY programokkal tudnak rendszeres másolatokat készíteni. Így, ha az elsõdleges meghajtó tönkremegy vagy vírus támadja meg, esetleg az operációs rendszer egy hiba miatt használhatatlanná teszi, akkor a BIOS-t utasíthatjuk a meghajtók logikai cseréjére és ezzel könnyen helyre tudjuk állítani. Olyan, mintha a ház felnyitása nélkül felcseréltük volna a lemezeket bekötõ kábeleket. SCSI BIOS A SCSI-vezérlõkkel szerelt drágább rendszerek gyakran tartalmaznak olyan BIOS-bõvítéseket, amelyeken keresztül a SCSI-lemezek ugyanígy tetszõlegesen átrendezhetõek, egészen hét meghajtóig. Az ilyen lehetõségek használatához szokott felhasználókat azonban könnyen csalódás érheti, amikor a &os; nem az elvárásaiknak megfelelõen cselekszik. A &os; ugyanis nem használja a BIOS-t és nem ismeri a BIOS logikai meghajtókiosztását. Ez meghökkentõ eredményekre vezethet, fõleg akkor, amikor paramétereiket tekintve a meghajtók fizikailag teljesen megegyeznek és ráadásul egymás másolatait tartalmazzák. A &os; telepítése elõtt mindig állítsuk vissza a BIOS-ban a meghajtók eredeti sorrendjét, és a használatához hagyjuk is így ezt a beállítást. Ha valamiért mégis meg kellene cserélnünk a meghajtókat, akkor ezentúl válasszuk a nehezebb utat: nyissuk ki a gépházat és kössük át a kábeleket, tegyük át a jumpereket mi magunk. Részlet Frédi és Vili különleges kalandjaiból: Vili fogott egy öreg Winteles számítógépet, hogy készítsen belõle egy &os;-s rendszert Frédinek. Vili ehhez beszerel egy SCSI-meghajtót, ami így nullás SCSI-egység lesz, majd telepíti rá a &os;-t. Frédi nekilát használni a rendszert, azonban pár nap elteltével tapasztalja, hogy az öregecske SCSI-meghajtó számos apróbb hibát jelez, és ezért szól Vilinek. Néhány nappal késõbb Vili eldönti, ideje pontot tenni az ügy végére, ezért a raktárban levõ SCSI-lemezek köztül elhoz az eredetivel egy teljesen megegyezõt. Az elõzetes felületellenõrzés eredményei szerint a meghajtó tökéletesen mûködik, ezért Vili beszerelni ezt a meghajtót a négyes SCSI-egységként, majd lemásolja a nullás meghajtó tartalmát a négyesre. Miután beszerelte a tökéletesen üzemelõ új meghajtót, Vili úgy határoz, ideje megkezdeni a használatát, ezért beállítja a SCSI BIOS-át, hogy a rendszer a nullás helyett ezentúl a négyes egységrõl induljon. A &os; elindul és mindenki örül. Frédi ezután folytatja megszokott munkáját, majd Vili és Frédi úgy gondolják, itt az ideje az újabb izgalmaknak — frissítsünk a &os; egy újabb változatára. Vili ekkor eltávolítja a nullás SCSI-egységet, mivel már egyébként is kezdett tönkremenni, és kicseréli egy másik teljesen azonos lemezes meghajtóra. Vili ezt követõen Frédi internetrõl letöltött varázslatos floppyjainak segítségével feltelepíti a &os; új verzióját az új nullás SCSI-egységre. A telepítés minden gond nélkül lezajlik. Frédi próbálgatja is a &os; új változatát néhány napig, és számára ez elegendõ bizonyíték ahhoz, hogy a munkahelyén is használja. Ideje hát átmásolni a régi munkáit, ezért Frédi csatlakoztatja a (korábbi &os; változat legfrissebb változatát tartalmazó) négyes SCSI-egységet. Frédin azonban hirtelen aggodalom tör ki, hiszen a négyes SCSI-egységen sehol sem találja munkája féltett eredményeit. Hova tûntek azok a komisz adatok? Amikor Vili másolatot készített az eredeti nullás SCSI-egységrõl a négyes SCSI-egységre, a négyes egység egy új klón lett. Amikor a rendszerindításhoz Vili átrendezte a meghajtókat a SCSI BIOS-ban, azzal csak magát csapta be, ugyanis a &os; továbbra is a nullás SCSI-egységrõl indult el! A BIOS által kiválasztott meghajtóról az effajta beállítások hatására ugyan behozható a rendszerindító és -betöltõ programok egy része, de amikor a &os; rendszermagja átveszi a vezérlést, a BIOS által meghatározott sorrendiség figyelmen kívül marad és a &os; visszatér a meghajtók eredeti rendezéséhez. Tehát ebben az esetben a rendszer továbbra is az eredeti nullás SCSI-egységrõl folytatja a mûködést, és Frédi összes adata itt található, nem pedig a négyes SCSI-egységen. A négyes SCSI-egységrõl futó rendszer illuziója így mindössze az emberi elvárások szüleménye. Örömmel említjük meg, hogy egyetlen byte-nyi adat sem sérült meg vagy pusztult el a jelenség felfedezése során. A korábbi nullás SCSI-egységet még sikerült megmenteni a szemétdombról és Frédi összes munkája visszakerült (és Vili most már el tud számolni nulláig). Habár a tanmesénkben SCSI-meghajtókról esett szó, ugyanez fennáll az IDE-meghajtókra is. Slice-ok létrehozása az FDisk használatával Itt még semmilyen változtatás nem kerül lemezre. Ha úgy érezzük, hogy valamit rosszul csináltunk és újra el akarjuk kezdeni a telepítést, a menük segítségével büntetlenül távozhatunk a sysinstallból és újra próbálkozhatunk, vagy az U billentyû lenyomásával aktiválhatjuk az Undo (Visszacsinál) funkciót. Ha véletlenül összezavarodtunk volna és nem találunk kilépési lehetõséget, akkor bármikor ki tudjuk kapcsolni a számítógépet. A sysinstallban a szabványos telepítés megkezdésekor az alábbi üzenet jelenik meg: Message In the next menu, you will need to set up a DOS-style ("fdisk") partitioning scheme for your hard disk. If you simply wish to devote all disk space to FreeBSD (overwriting anything else that might be on the disk(s) selected) then use the (A)ll command to select the default partitioning scheme followed by a (Q)uit. If you wish to allocate only free space to FreeBSD, move to a partition marked "unused" and use the (C)reate command. [ OK ] [ Press enter or space ] Az üzenet fordítása: Üzenet A most következõ menüben össze kell állítanunk a merevlemezünk DOS-szerû ("fdiskes") partícióit. Amennyiben egyszerûen csak át akarjuk adni az összes lemezterületet a FreeBSD számára (ezzel felülírva mindent, ami a kiválasztott lemezeken található), akkor az alapértelmezett partíció-kiosztás kiválasztásához használjuk az (A)ll (Mind), majd utána a (Q)uit (Kilépés) parancsokat. Ha viszont csak az éppen szabad területet szánjuk a FreeBSD-nek, lépjünk egy "unused" ("üres") feliratú partícióra és használjuk a (C)reate (Létrehozás) parancsot. [ OK ] [ Nyomja le az Enter vagy a Szóköz billentyût ] Az utasításnak megfelelõen nyomjuk le az Enter billentyût. Ezután a rendszermag által az eszközök felkutatása során megtalált összes merevlemezes meghajtót láthatjuk. A egy két IDE-lemezzel rendelkezõ rendszert mutat be, amelyeknek nevei rendre ad0 és ad2.
A meghajtó kiválasztása az FDisk számára
Feltûnhet, hogy itt nem szerepel az ad1. Vajon miért maradt ki? Képzeljük el, mi történne, ha két IDE-csatolós merevlemezünk lenne: az egyik az elsõ IDE-vezérlõn, a másik pedig a második IDE-vezérlõn lenne master. Ha a &os; a megtalálásuk szerint ad0 és ad1 nevekkel számozná ezeket, attól még minden remekül mûködhetne. Ha azonban beszerelnénk egy harmadik lemezt, például egy slave eszközt kapcsolnánk az elsõ IDE-vezérlõre, akkor már ez lenne a ad1, és ennek megfelelõen a korábban ad1 megnevezésû meghajtó pedig az ad2. Mivel az állományrendszerek felkutatására általában az eszközneveket (mint amilyen a ad1s1a) használják, ezért ilyenkor azt tapasztalhatnánk, hogy bizonyos állományrendszerek helytelenül jelennek meg, ezért meg kell változtatnunk a &os; ezeket érintõ beállításait. A probléma megoldására a rendszermag beállítható úgy, hogy az IDE-lemezeket a kapcsolódásuk szerint azonosítsa, ne pedig a megtalálásuk sorrendje szerint. Ezzel a kialakítással a második IDE-vezérlõn található master lemez mindig az ad2 eszköz lesz, tehát még olyankor is, amikor egyáltalán nincs a rendszerünkben ad0 vagy ad1 eszköz. Ez a beállítás alapértelmezés a &os; rendszermagjában, és ez magyarázza, hogy az iménti ábra miért csak ad0 és ad2 eszközöket mutat. Tehát a képen szereplõ számítógép mind a két IDE-vezérlõjének master csatornáján található egy-egy IDE-lemez, a slave csatornákon pedig nincs egy sem. Itt válasszuk ki azt a lemezt, amelyre a &os;-t telepíteni kívánjuk, majd nyomjuk meg a &gui.ok; gombot. Erre az által bemutatott képernyõvel elindul az FDisk. Az FDisk képernyõje három részre osztható. Az elsõ részben, amely a képernyõ felsõ két sorát foglalja össze, láthatjuk az éppen kiválasztott lemez adatait: a &os; szerinti nevét, a paramétereit és az összméretét. A második részben láthatjuk a lemezen megtalálható slice-okat: hol kezdõdnek (Offset) és hol érnek véget (End); mekkorák (Size); a &os; milyen névvel hivatkozik rájuk (Name); milyen leírás (Description) és altípus (Subtype) tartozik hozzájuk. A példában két kicsi üres slice-ot láthatunk, ami a PC-k lemezkiosztására jellemzõ. Ezenkívül felfedezhetünk egy nagyobb méretû FAT típusú slice-ot is, amely az &ms-dos; / &windows; világban szinte minden bizonnyal a C: betûjelet viseli, valamint egy kiterjesztett slice-ot is, amely az &ms-dos; / &windows; számára további meghajtókat is tartalmazhat. A harmadik részben az FDisk mûködtetésére használható parancsok láthatóak.
Átlagos Fdisk partíciók szerkesztés elõtt
A most következõ teendõink attól függenek, hogy miként is akarjuk felosztani a lemezünket. Ha az egész lemezt a &os; használatára áldozzuk (és amikor majd megerõsítjük a sysinstall számára a továbblépést, a lemezen így minden más adat törlõdni fog), akkor nyomjuk le az A billentyût, amely megfelel a Use Entire Disk (Az egész lemez használata) menüpontnak. A létezõ slice-ok eltávolításra kerülnek és helyettük megjelenik egy unused (üres) jelzésû kis méretû terület (elvégre PC-rõl beszélünk), valamint egy nagyobb slice a &os; számára. Ha így jártunk el, akkor válasszuk ki nyilakkal a frissen létrejött &os; slice-ot és az S billentyû lenyomásával jelöljük be indíthatónak (bootable). A képernyõ ekkor a által mutatotthoz fog erõsen hasonlítani. A Flags (Beállítások) oszlopban láthatjuk az A jelzést, amelybõl kiderül, hogy az adott slice aktív, tehát róla tud indulni a rendszer. Ha a &os; számára egy meglevõ slice törlésével szeretnénk helyet csinálni, akkor ehhez válasszuk ki nyílbillentyûkkel a használni kivánt slice-ot és nyomjuk le a D billentyût. Ezután nyomjuk le a C billentyût is, amire felbukkan a létrehozandó slice méretét kérdezõ ablak. Adjuk meg a számunkra megfelelõ méretet a számunkra megfelelõ formában, majd zárjuk le az Enter lenyomásával. Az ablakban szereplõ alapértelmezett érték a létrehozható lehetõ legnagyobb méretû slice-ot adja meg, ami vagy a legnagyobb összefüggõ üres terület, vagy pedig az egész merevlemez összterülete lehet. Ha már korábban készítettünk elõ helyet a &os;-nek (például egy &partitionmagic; vagy egy hozzá hasonló alkalmazás segítségével), akkor csak elegendõ az új slice létrehozásához megnyomnunk a C billentyût. Ekkor szintén megkérdezésre kerül a létrehozandó slice mérete.
Particíonálás az Fdisk <quote>Using Entire Disk</quote> funkciójával
Amikor befejeztük, nyomjuk le a Q billentyût. Ekkor a sysinstall elmenti a beállított értékeket, azonban a lemezre ekkor még nem kerülnek ki. A rendszerválasztó telepítése Mindezek után lehetõségünk nyílik telepíteni egy rendszerválasztót (boot manager). Általában véve akkor van szükségünk a &os; rendszerválasztójának telepítésére, ha: Egynél több meghajtónk van, és közülük nem az elsõ meghajtóra telepítjük a &os;-t. A &os;-t ugyanazon a lemezen más operációs rendszerek mellé telepítjük, és szeretnénk választhatóvá tenni, hogy a számítógép indításakor a &os; vagy a többi operációs rendszer induljon-e el. Amennyiben a &os; lesz az egyetlen operációs rendszer a gépünkön és az elsõ merevlemezes meghajtóra telepítjük, akkor a Standard (Szabványos) rendszerválasztó tökéletesen megteszi. Ha viszont a &os; indításához egy másik rendszerválasztót szeretnénk használni, válasszuk a None (Nincs) opciót. Válasszunk, majd nyomjuk le az Enter billentyût!
A <application>sysinstall</application> rendszerválasztókat tartalmazó menüje
Az F1 billentyû lenyomásán keresztül elérhetõ súgóképernyõn olvashatunk az egy merevlemezen több operációs rendszer használatával kapcsolatos problémákról. Slice-ok létrehozása egy másik meghajtón Ha egynél több meghajtónk van, a program a rendszerválasztó képernyõje után ismét visszatér a meghajtók kiválasztásához. Amennyiben a &os;-t egy másik meghajtóra is telepíteni szeretnénk, itt válasszuk ki azt és ismételjük meg vele az imént az FDisk programmal végzett felosztási folyamatot. Amikor a &os;-t nem az elsõ meghajtóra telepítjük, akkor a &os; rendszerválasztóját mind a két meghajtóra telepíteni kell.
Kilépés a meghajtóválasztó menübõl
A Tab billentyûvel tudunk váltani a legutoljára kiválasztott meghajtó, a &gui.ok; és a &gui.cancel; gombok között. A &gui.ok; gombra álláshoz nyomjuk le egyszer a Tabot, majd a telepítés folytatásához nyomjuk le az Enter billentyût. Partíciók létrehozása a <application>Disklabel</application> segítségével A következõ lépésként létre kell hoznunk partíciókat a frissen létrehozott slice-okban. Ne felejtsük el, hogy minden partíció rendelkezik egy a-tól h-ig terjedõ betûjellel, amelyek közül a b, c és d jelzésûeknek külön szerepe van, amire tekintettel kell lennünk. Bizonyos alkalmazások kedvelnek egyes partíciókiosztási sémákat, különösen az egynél több lemezen elhelyezkedõ partíciókat. Azonban az elsõ &os; telepítésünk során még nem annyira fontos koncentrálnunk a lemezünk hatékony felosztására. Sokkal inkább fontosabb, hogy elõször egyszerûen csak telepítsük a &os;-t és tanuljuk meg a használatát. Amikor már jobban ismerni fogjuk az operációs rendszert, a partíciók kiosztásának megváltoztatásához mindig újra tudjuk telepíteni a &os;-t. Ebben a sémában négy partíció szerepel — egy a lapozóállománynak és három az állományrendszereknek. Az elsõ lemez partícióinak kiosztása Partíció Állományrendszer Méret Leírás a / 512 MB Ez a rendszerindításhoz használt, más néven a gyökér állományrendszer (root filesystem). Minden további állományrendszer ehhez csatlakozik valahol. Ennek az állományrendszernek 512 MB méret elfogadható, mivel nem fogunk túlságosan sok adatot tárolni rajta, a &os; telepítõje is csak kb. 128 MB adatot fog ide pakolni. Az így fennmaradó lemezterület felhasználható átmeneti adatok tárolására, illetve a / könyvtárban helyet ad a &os; késõbbi változatainak terjeszkedéséhez is. b - RAM mérete x 2-3 A rendszer lapozóállománya a b partíción tárolódik. Itt a megfelelõ méret megválasztása egyfajta mûvészet, azonban minden esetben hasznosnak bizonyulhat, ha tudjuk, hogy méretnek mindig érdemes a fizikai avagy központi memória (RAM) méretének két, esetleg háromszorosát választani. Legyen mindig legalább 64 MB-nyi méretû lapozóállományunk, és ha 32 MB RAM-nál kevesebb van a számítógépünkben, akkor is legalább 64 MB-ra állítsuk be. Ha egynél több lemezünk van, mindegyikre rakhatunk lapozóállományt, ezzel a &os; mindegyikõjüket fel tudja használni lapozásra, amivel pedig gyakorlatilag felgyorsítja a folyamatot. Ilyenkor számoljunk úgy, hogy elõször meghatározzuk a teljes lapozóállomány méretét (például 128 MB), majd ezt elosztjuk a rendelkezésünkre álló lemezek számával (például kettõ). Ebbõl kiszámítható az egyes lemezeken elhelyezendõ lapozóállomány mérete, ami most a példánk szerint 64 MB lesz. e /var 256 MB-tl 1024 MB-ig A /var könyvtár foglalja magában az állandó változó naplóállományokat, valamint a többi, adminisztrációhoz használt állományt. Ezek többsége a &os; mindennapos mûködése közben folyamatosan íródnak vagy olvasódnak. Ha ezeket az állományokat egy külön állományrendszerre rakjuk, akkor ezzel segítünk a &os;-nek optimalizálni az ilyen állományok elérését anélkül, hogy ez hatással lenne a többi, más hozzáférési gyakorisággal bíró állományra. f /usr A lemez többi része (legalább 2 GB) Az összes többi állomány többnyire a /usr könyvtárban és annak alkönyvtáraiban helyezkedik el.
Az imént megadott értékeket csak példaként adtuk meg és csak a tapasztalt felhasználók számára ajánljuk. A többi felhasználónak inkább a partíciók automatikus kiosztását javasoljuk a &os; partíciószerkesztõjében található Auto Defaults opció használatával. Ha a &os;-t egynél több lemezre telepítjük, akkor a korábban megadott többi slice-ban is létre kell hoznunk partíciókat. Ezt legegyszerûbben úgy tehetjük meg, ha minden lemezen létrehozunk két partíciót: egyet a lapozóállománynak, egyet pedig az állományrendszernek. Több lemez partícióinak kiosztása Partíció Állományrendszer Méret Leírás b - Lásd a leírást Ahogy már korábban is említettük, szét tudjuk osztani a lapozóállományt a lemezek között. Habár az a partíció szabad, a hagyományok mégis azt diktálják, hogy a lapozáshoz használt terület maradjon a b partíción. e /diskn A lemez többi része A lemez fennmaradó része egyetlen nagy partícióval fedhetõ le. Ez az e partíció helyett lehetne minden további nélkül az a partíció, azonban a hagyományok szerint az a partíciónak a rendszer gyökér állományrendszerét (/) kell tartalmaznia. Nekünk ugyan nem kellene ezt a megszokást követnünk, azonban a sysinstall viszont így tesz, ezért ezzel a választással csak magunkkal teszünk jót. Az állományrendszer bárhová csatlakoztatható — ebben a példában a lemezeket rendre a /diskn könyvtárakhoz csatoltuk, ahol az n az adott lemez sorszáma. De itt természetesen más rendszert is követhetünk.
A partíciók elrendezésének kigondolása után most már létre is hozathatjuk ezeket a sysinstall segítségével. Ekkor a következõ üzenetet fogjuk látni: Message Now, you need to create BSD partitions inside of the fdisk partition(s) just created. If you have a reasonable amount of disk space (200MB or more) and don't have any special requirements, simply use the (A)uto command to allocate space automatically. If you have more specific needs or just don't care for the layout chosen by (A)uto, press F1 for more information on manual layout. [ OK ] [ Press enter or space ] Az üzenet fordítása: Üzenet Most létre kell hoznunk az fdiskkel nemrég elkészített partíciókban a BSD-s partíciókat. Ha van hozzá elegendõ helyünk (200 MB vagy több) és nincs semmilyen különleges elvárásunk, akkor egyszerûen csak osszuk fel automatikusan az (A)uto paranccsal. Amennyiben azonban ennél többre lenne szükségünk, vagy csak nincs szükségünk az (A)uto által felkínált sémára, az F1 lenyomására bõvebb információkat is kaphatunk a kézi kiosztás lehetõségeirõl. [ OK ] [ Nyomja le az Enter vagy a Szóköz billentyût ] Nyomjuk le a Enter billentyût a &os; partíciószerkesztõjének, avagy a Disklabel elindításához. A mutatja a Disklabel elsõ elindulásakor megjelenõ képet. A képernyõ három részre tagolható. A felsõ pár sorban a jelenleg használt lemez nevét láthatjuk, valamint azt a slice-ot, ami az általunk létrehozott partíciókat tartalmazza (itt a Disklabel a Partition name megnevezéssel hivatkozik a slice-ra). A képernyõn továbbá láthatjuk a slice-ban levõ szabad helyet is, vagyis azt a helyet, amely ugyan a slice-hoz tartozik, viszont még nem rendeltünk hozzá partíciót. A képernyõ közepén találhatóak az eddig már létrehozott partíciók, az általuk tartalmazott állományrendszerek, azok mérete és az állományrendszerek létrehozására vonatkozó különbözõ beállítások. A képernyõ alsó harmadában a Disklabel programban használható billentyûk felsorolása szerepel.
A <application>sysinstall</application> Disklabel partíciószerkesztõje
A Disklabel képes magától partíciókat készíteni a nekik megfelelõ alapértelmezett méretekkel. A partíciók automatikus méretét egy belsõ partícióméretezõ algoritmus számítja ki a lemez összmérete alapján. Próbáljuk most mi is ezt ki, és nyomjuk le az A billentyût. Ekkor a szerint illusztráltaknak megfelelõ képernyõt tapasztalhatunk. A használt lemez méretétõl függõen az alapértelmezett értékek megfelelõek lesznek vagy sem. Ez igazából nem számít, hiszen nem kell feltétlenül elfogadnunk az alapértelmezetten megállapított értékeket. Az alapértelmezett partícionálási sémában a /tmp könyvtár nem a / könyvtár része lesz, hanem saját partíciót kapott. Ezzel igyekszünk elkerülni, hogy a / partíció átmenetileg tárolt állományokkal teljen be.
A <application>sysinstall</application> Disklabel partíciószerkesztõje, alapértelmezett értékekkel
Ha nem az alapértelmezett partíciókat szeretnénk használni, és le akarjuk váltani ezeket a saját magunk által megadottakra, akkor a nyílbillentyûkkel válasszuk ki az elsõ partíciót és a törléséhez nyomjuk meg a D billentyût. Hasonlóan járjunk el az összes többi javasolt partíció törléséhez. Az elsõ (a, vagyis a / könyvtárként, azaz a gyökérként csatolt) partíció elkészítéséhez elõször gyõzõdjünk arról, hogy a felsõ sorban a megfelelõ slice van kiválasztva, majd nyomjuk meg a C billentyût. Ekkor az új partíció méretét kérdezõ párbeszédablak jelenik meg (lásd: ). Itt a méret a lemez blokkjainak számában adható meg, amit viszont M-mel lezárva megabyte-ban, G-vel gigabyte-ban vagy C-vel cilinderben is kifejezhetünk. - - A &os; 5.X verziójától - kezdõdõen a felhasználók - további lehetõségei: a Custom - Newfs (Z) opciónál - megadható az UFS2 (amely a - &os; 5.1 és késõbbi - változataiban már - alapbeállítás), az Auto - Defaults opcióval létrehozhatunk - partíciókat, amelyeket aztán - módosítani tudunk a Custom - Newfs beállítással vagy az - opcióval a megszokott - létrehozási periódus során. A - Custom Newfs - használatánál azonban ne felejtsük - el a opció - megadásával bekapcsolni a SoftUpdatest! - -
Szabad hely a gyökérpartíción
Az alapértelmezés szerint felkínált méret az egész slice-ot lefoglaló partíciót hoz létre. Amennyiben a korábbi példában tárgyalt partícióméreteket kívánjuk használni, akkor a Backspace billentyû használatával töröljük ki az így megadott értéket, és helyette gépeljük be, hogy 512M, ahogy ez a segítségével is látható. A bevitelt zárjuk a &gui.ok; gomb lenyomásával.
A gyökérpartíció méretének szerkesztése
Miután meghatároztuk a partíció méretét, a telepítõ megkérdezi, hogy a létrehozandó partícióban állományrendszer vagy lapozóállomány foglaljon-e helyet. Ennek a párbeszédablakját a mutatja. Mivel az elsõ partíciónk állományrendszert fog tartalmazni, ezért mindenképpen az FS paramétert válasszuk ki, majd nyomjuk meg az Enter billentyût.
A gyökérpartíció típusának kiválasztása
Végezetül, mivel egy állományrendszert hoztunk létre, meg kell mondanunk a Disklabelnek, hova csatlakoztassa. A hozzátartozó párbeszédablak a n látható. A gyökér állományrendszer csatlakozási pontja a /, ezért itt csak annyit adjunk meg, hogy / és zárjuk az Enter billentyû lenyomásával.
A gyökér csatlakozási pontjának megadása
A képernyõn látható lista ezután az újonnan létrehozott partíciónak megfelelõen frissül. A többi partícióra ugyanígy meg kell ismételnünk ezt a mûveletsort. Arra azonban figyeljünk, hogy a lapozásra használt partíciót létrehozásánál a szerkesztõ nem fogja megkérdezni a csatlakozási pontot, hiszen az ilyen típusú partíciókat sosem csatlakoztatjuk. A /usr, vagyis az utolsó partíció készítése során a slice fennmaradó részének lefoglalásához már nyugodtan meghagyhatjuk a felajánlott értéket. A &os; partíciószerkesztõjének utolsó képernyõje a n hasonlóhoz, habár az általunk választott értékek minden bizonnyal eltérnek. A mûvelet befejezéséhez nyomjuk le a Q billentyût.
A Disklabel partíciószerkesztõ
A telepítendõ összetevõk kiválasztása A terjesztések típusának kiválasztása A telepítendõ terjesztések típusa nagyban függ attól, hogy a rendszerünket mire szándékozzuk majd használni és mennyi szabad hely áll rendelkezésünkre. Az elõre megadott beállítások a lehetõ legkisebb konfiguráció telepítésétõl egészen a komplett rendszer telepítéséig terjednek. A &unix; és/vagy &os; világában még az új felhasználók számára szinte tökéletesen megfelelõnek bizonyulhat az egyik ilyen elõkészített beállítás kiválasztása. A terjesztések kiválogatása pedig általában a tapasztaltabb felhasználók számára lehet hasznos. Az F1 billentyûvel többet is megtudhatunk a terjesztések különbözõ típusairól és bennük található összetevõkrõl. Miután befejeztük a súgó áttanulmányozását, nyomjuk le az Enter billentyût, és ezzel visszatérünk a terjesztések kiválasztását tartalmazó menübe. Általános alapelv, hogy ha grafikus felületet szeretnénk használni, akkor az X-szel kezdõdõ terjesztési típusok közül válasszunk. Az X szerver és az alapértelmezett munkakörnyezet beállítását a &os; telepítése után tudjuk majd megtenni. A X szerver beállításáról részletesebben a ben olvashatunk. Az X11 alapértelmezett változataként az &xorg; kerül fel. Ha egy saját rendszermag építését is fontolgatjuk, akkor olyan terjesztést válasszuk, amiben a forráskód (kernel source) is megtalálható. A saját rendszermag építésének hátterérõl és mikéntjérõl lásd a et. Értelemszerûen a legsokoldalúbb rendszer az, amiben minden megtalálató. Így aztán, ha a lemezünk is megengedi, a nyilak és az Enter használatával válasszuk a All (Minden) opciót, ahogy azt az is mutatja. Ha viszont úgy érezzük, hogy ehhez nem eléggé nagy a lemezünk, akkor válasszuk az igényeinkhez jobban illeszkedõ típust. Sokat azonban ne üljünk a tökéletes megoldás kiötlésén, hiszen ezek a terjesztések még a telepítés befejezése után is hozzáadhatóak a rendszerünkhöz.
A terjesztések kiválasztása
A Portgyûjtemény telepítése Miután kiválasztottuk a nekünk megfelelõ terjesztést, a telepítõprogram felajánlja a &os; Portgyûjteményének (Ports Collection) telepítésének lehetõségét. A portok gyûjteménye a szoftverek telepítésének egyszerû és kényelmes módja. A Portgyûjtemény önmaga nem tartalmazza a szoftverek lefordításához szükséges forráskódot, hanem helyette csupán azokat az állományokat, amelyek a különbözõ külsõs programok letöltéséhez, fordításához és telepítéséhez kellenek. A ben megtalálhatjuk, miként is kell használni ezt a gyûjteményt. A telepítõprogram nem fogja ellenõrizni a kibontásához szükséges helyet, ezért csak abban az esetben válasszuk ezt a lehetõséget, ha mindenképpen elfér a merevlemezünkön. A &os; jelenlegi, &rel.current; változatában a Portgyûjtemény nagyjából &ports.size; helyet foglal el a lemezen. A &os; frissebb verzióiban nyugodtan feltételezhetünk ennél valamivel nagyobb értéket is. User Confirmation Requested Would you like to install the FreeBSD ports collection? This will give you ready access to over &os.numports; ported software packages, at a cost of around &ports.size; of disk space when "clean" and possibly much more than that if a lot of the distribution tarballs are loaded (unless you have the extra CDs from a FreeBSD CD/DVD distribution available and can mount it on /cdrom, in which case this is far less of a problem). The Ports Collection is a very valuable resource and well worth having on your /usr partition, so it is advisable to say Yes to this option. For more information on the Ports Collection & the latest ports, visit: http://www.FreeBSD.org/ports [ Yes ] No Az üzenet fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges Szeretné telepíteni a FreeBSD portjainak gyûjteményét? Ezen keresztül közel &os.numports; portolt szoftvercsomaghoz tudunk könnyedén hozzáférni, amelyek "tiszta" állapotukban nagyjából &ports.size; lemezterületünkbe kerülnek, ami a késõbbiekben valószínûleg majd növekedni fog, ahogy letöltjük a különbözõ szoftverekhez tartozó állományokat (hacsak nincs meg a FreeBSD valamelyik CD- vagy DVD alapú terjesztésének az összes lemeze, amelyeket a /cdrom könyvtárba csatlakoztatva el tudjuk ezeket érni, mert ekkor kevesebb gondunk lesz vele). A Portgyûjtemény egy nagyon értékes erõforrás, amelynek megéri helyet szentelni a /usr partíciónkon, ezért javasoljuk, hogy válassza az "Igen" opciót. A Portgyûjteményrõl és annak legújabb portjairól a http://www.FreeBSD.org/ports oldalon olvashat részletesebben. [ Igen ] Nem A Portgyûjtemény telepítéséhez a &gui.yes; gombot, ennek kihagyásához pedig a &gui.no; gombot válasszuk ki a nyilakkal, majd az Enter lenyomásával mehetünk tovább. Ekkor a kiválasztott terjesztések menüje fog újra megjelenni.
A terjesztések telepítésének megerõsítése
Ha elégedettek vagyunk a beállításokkal, válasszuk ki a nyilakkal az Exit menüpontot, gyõzõdjünk meg róla, hogy a &gui.ok; gombon állunk, majd nyomjuk le az Enter billentyût a folytatáshoz. A telepítés eszközének kiválasztása Ha CD-rõl vagy DVD-rõl telepítünk, akkor a következõ képernyõn a nyílbillentyûkkel válasszuk ki a Install from a CDROM or DVD (Telepítés CD-rõl vagy DVD-rõl) menüpontot. Ügyeljünk a &gui.ok; gomb kiválasztására is, majd a telepítés megkezdéséhez nyomjuk meg az Enter billenyût. A telepítés másfajta módszereinek alkalmazásához válasszuk ki a menüpontok közül a nekünk megfelelõt és kövessük a megjelenõ utasításokat. Az F1 billentyû lenyomására megjelenik az adott telepítõeszközhöz tartozó súgó. Innen az Enter lenyomása után térhetünk vissza a menühöz.
A telepítési eszköz kiválasztása
Telepítés FTP szerverrõl telepítés hálózat FTP Három FTP-s telepítési mód közül választhatunk: aktív, passzív vagy HTTP proxyn keresztül. Aktív FTP: Install from an FTP server (Telepítés FTP szerverrõl) Ezzel a beállítással az összes FTP-n keresztüli átvitel aktív módban történik. Ez tûzfalak esetén nem mûködik, de gyakran alkalmazható olyan régebbi FTP szerverek esetén, amelyek nem ismerik az passzív adatátvitelt. Ha (az alapértelmezett) passzív módban megakadna a kapcsolat, próbáljunk meg helyette az aktívat. Passzív FTP: Install from an FTP server through a firewall (Telepítés tûzfalon keresztül FTP szerverrõl) FTP passzív mód Ezzel a beállítással a sysinstall programot az FTP mûvelet végrehajtásakor a passzív mód használatára utasítjuk. Így át tudunk menni olyan tûzfalakon is, amelyek nem engedik a véletlenszerû TCP portokon érkezõ kapcsolatokat. FTP HTTP proxyn keresztül: Install from an FTP server through a http proxy (Telepítés HTTP proxyn keresztül FTP szerverrõl) FTP HTTP proxyn keresztül Ezzel a beállítással megmondhatjuk a sysinstall programnak, hogy (egy böngészõhöz hasonlóan) a HTTP protokollon keresztül használja az FTP mûveletek elvégzéséhez használt proxyt. Ennek a proxynak lesz a feladata az átadott kérések lefordítása és elküldése az FTP szervernek. Ennek köszönhetõen át tudunk menni olyan tûzfalakon is, amelyek egyáltalán nem engednek semmilyen FTP mûveletet, azonban tartozik hozzájuk egy HTTP proxy. Ilyenkor az FTP szerver beállításai mellett meg kell adnunk ezt a HTTP proxyt is. Az FTP szervert proxyn keresztül általában úgy érjük el, hogy a felhasználói név részeként egy @ jellel elválasztva megadjuk a ténylegesen elérni kívánt szerver nevét. A proxy szerver ezután helyettesíti a valódi szervert. Például tegyük fel, hogy a ftp.FreeBSD.org szerverrõl akarunk telepíteni az 1234 porton várakozó ize.minta.com proxy használatával. Ehhez lépjünk be a beállításokat tartalmazó menübe, állítsuk az FTP kapcsolathoz használt felhasználói nevet az ftp@ftp.FreeBSD.org értékre, majd jelszónak adjuk meg az e-mail címünket. Telepítési eszközként adjuk meg az FTP-t (vagy a passzív FTP-t, amennyiben a proxy ismeri) és a ftp://ize.minta.com:1234/pub/FreeBSD címet. Mivel az ftp.FreeBSD.org címrõl származó /pub/FreeBSD könyvtár a ize.minta.com szerveren keresztül érhetõ el számunkra, ezért lényegében arról a géprõl fogunk telepíteni (amely pedig a telepítõ kéréseire elhozza a ftp.FreeBSD.org szervertõl az állományokat). A telepítés véglegesítése Ezután ha óhajtjuk, megkezdhetjük a telepítést. Ez egyben az utolsó lehetõségünk a telepítés megszakítására és merevlemezünket érintõ változtatások érvénytelenítésére. User Confirmation Requested Last Chance! Are you SURE you want to continue the installation? If you're running this on a disk with data you wish to save then WE STRONGLY ENCOURAGE YOU TO MAKE PROPER BACKUPS before proceeding! We can take no responsibility for lost disk contents! [ Yes ] No Az üzenet fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges Utolsó esély: BIZTOSAN folytatni kívánja a telepítést? Ha olyan lemezre szeretne telepíteni, amelyen fontos adatok találhatóak, HATÁROZOTTAN JAVASOLJUK, hogy a továbblépés elõtt KÉSZÍTSEN RÓLUK MEGBÍZHATÓ BIZTONSÁGI MÁSOLATOT! Nem vállalunk semmilyen felelõsséget az elvesztett adatokért! [ Igen ] Nem A továbblépéshez válasszuk a &gui.yes; gombot és nyomjuk meg az Enter billentyût. A telepítés idõtartama a kiválasztott terjesztéstõl, a telepítésre használt eszköztõl és számítógépünk sebességétõl függ. A folyamat elõrehaladásáról üzenetek sorozata tájékoztat minket. A telepítés befejezése után a következõ üzenet jelenik meg: Message Congratulations! You now have FreeBSD installed on your system. We will now move on to the final configuration questions. For any option you do not wish to configure, simply select No. If you wish to re-enter this utility after the system is up, you may do so by typing: /usr/sbin/sysinstall. [ OK ] [ Press enter or space ] A szöveg fordítása: Üzenet Gratulálunk, sikeresen telepítette a FreeBSD rendszert a számítógépére! Most rátérünk az utolsó néhány kérdésre. A "Nem" választásával egyszerûen átugorhatjuk mindazt, amit nem szeretnénk beállítani. Ezt a segédprogramot a rendszer újbóli elindítása után a "/usr/sbin/sysinstall" parancs begépelésével tudjuk elérni. [ OK ] [ Nyomja le az Enter vagy a Szóköz billentyût ] Az Enter billentyû lenyomásával megkezdhetjük a telepítés utáni beállításokat. A &gui.no; gomb kiválasztásával és az Enter lenyomásával megszakíthatjuk a telepítést, így a rendszerünkön semmilyen változtatás nem történik. Ilyenkor a következõ üzenet jelenik meg: Message Installation complete with some errors. You may wish to scroll through the debugging messages on VTY1 with the scroll-lock feature. You can also choose "No" at the next prompt and go back into the installation menus to retry whichever operations have failed. [ OK ] Az üzenet fordítása: Üzenet A telepítés során hiba történt. A Scroll Lock használatával érdemes átnézni a VTY1 terminál megjelenõ üzeneteket. A következõ ablakban a "Nem" választásával vissza tudunk menni a telepítõmenühöz és megpróbálkozhatunk ismét a sikertelen mûveletek végrehajtásával. [ OK ] Ez az üzenet azért jelent meg, mert semmit sem sikerült telepíteni. Innen az Enter megnyomásával térhetünk vissza a fõmenübe, majd onnan tudunk kilépni a telepítõbõl. A telepítés után A sikeres telepítést különféle beállítások követik. Közülük az új &os; rendszer indítása elõtt bármelyik megismételhetõ a beállítások opcióit tartalmazó menü újbóli használatával, vagy pedig a telepítés - után a sysinstall (illetve a &os; - 5.2-nél régebbi verziói esetén - /stand/sysinstall) parancs + után a sysinstall parancs kiadásával, majd a Configure (Beállítások) menüpont kiválasztásával. A hálózati eszközök beállítása A következõ képernyõ már nem jelenik meg, ha az FTP szerveren keresztüli telepítéshez korábban már beállítottuk a PPP kapcsolatot. Ez a korábbiakban említettek szerint állítható be. Ha többet szeretnénk megtudni a helyi hálózatokról (LAN), vagy a &os;-t átjáróként, illetve útválasztóként kívánjuk beállítani, olvassuk el az Egyéb haladó hálózati témák címû fejezetet. User Confirmation Requested Would you like to configure any Ethernet or SLIP/PPP network devices? [ Yes ] No Fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges Szeretnénk beállítani valamilyen Ethernet- vagy SLIP/PPP hálózati eszközt? [ Igen ] Nem A hálózati eszközeink beállításához válasszuk a &gui.yes; gombot, majd nyomjuk meg az Enter billentyût. Ellenkezõ esetben a &gui.no; gombbal mehetünk tovább.
Az Ethernet-eszköz kiválasztása
A beállítandó csatoló kiválasztásához használjuk a nyílbillentyûket és utána nyomjuk meg az Enter billentyût. User Confirmation Requested Do you want to try IPv6 configuration of the interface? Yes [ No ] Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Megpróbálkozik az IPv6 beállításával a csatolón? Igen [ Nem ] A példánkban szereplõ helyi hálózatban az aktuális internetes protokoll (IPv4) egyelõre megfelelõ, ezért válasszuk a &gui.no; gombot és nyomjuk meg az Enter billentyût. Amennyiben RA-szerveren keresztül egy már létezõ IPv6 hálózathoz csatlakozunk, akkor válasszuk a &gui.yes; gombot és nyomjuk meg az Enter billentyût. Ezt követõen az RA-szerverek felderítése kezdõdik meg, ami néhány másodpercig eltarthat. User Confirmation Requested Do you want to try DHCP configuration of the interface? Yes [ No ] Az üzenet fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges Megpróbálkozik a DHCP használatával a csatolón? Igen [ Nem ] Ha nincs szükségünk a DHCP (Dynamic Host Configuration Protocol, azaz a Dinamikus állomáskonfigurációs protokoll) használatára, akkor a &gui.no; gomb kiválasztásával majd az Enter lenyomásával továbbléphetünk. A &gui.yes; gomb kiválasztására elindul a dhclient nevû program, és amennyiben sikerrel jár, magától kitölti a hálózati beállításokra vonatkozó adatokat. Ennek részleteit a ben találhatjuk meg. Az alábbi hálózati beállító képernyõ mutatja a helyi hálózat átjárójaként használni kívánt Ethernet-eszköz konfigurációját.
Az ed0 hálózati beállítása
A Tab billentyûvel tudunk navigálni az adatlap mezõi között és kitölteni ezeket a megfelelõ információkkal: Host (Számítógépnév) A számítógépünk teljes neve, amely a példában most k6-2.example.com. Domain (Tartomány) Annak a tartománynak a neve, amelyben a számítógépünk a található. Ez itt konkrétan a example.com. IPv4 Gateway (IPv4-átjáró) A helyben nem elérhetõ célok megközelítésére használt gép IP-címe. Ezt a mezõt mindenképpen töltsük ki akkor, ha a számítógépünk valamilyen hálózatba van kötve. Azonban hagyjuk üresen, ha a számítógép a hálózat átjárója az internet felé. Az IPv4 átjárót más néven default gateway-nek (alapértelmezett átjárónak) vagy default route-nak (alapértelmezett útvonalnak) is nevezik. Name server (Névszerver) A helyi DNS (névfeloldó) szerverünk IP-címe. Ha nem található ilyen a helyi hálózatunkon, akkor az internet-szolgáltató DNS szerverének címét (a példában ez a 208.163.10.2) adjuk meg. IPv4 address (IPv4-cím) A csatoló IP-címe, amely az ábrán a 192.168.0.1. Netmask (Hálózati maszk) A helyi hálózatban használt címtartomány a 192.168.0.0 - 192.168.0.255, amihez a 255.255.255.0 hálózati maszk tartozik. Extra options to ifconfig (Az ifconfig további beállításai) Az ifconfig parancs adott csatolóra vonatkozó egyéb beállításai. Jelen esetünkben itt semmi sem szerepel. Miután végeztünk, a Tab billentyû lenyomásával válasszuk ki a &gui.ok; gombot és nyomjuk le az Enter billentyût. User Confirmation Requested Would you like to Bring Up the ed0 interface right now? [ Yes ] No A fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Aktiválja most az ed0 csatolót? [ Igen ] Nem A &gui.yes; gomb kiválasztásával, majd az Enter lenyomásával csatlakoztatjuk a számítógépet a hálózathoz, ami ezután használhatóvá válik. Ez azonban a telepítés számára nem jelent túlságosan sokat, hiszen ettõl függetlenül a számítógépet egyébként is újra kell majd indítanunk. Az átjáró beállítása User Confirmation Requested Do you want this machine to function as a network gateway? [ Yes ] No A fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Ezt a számítógépet hálózati átjáróként is használni akarja? [ Igen ] Nem Ha a számítógépet a helyi hálózat átjárójaként használni akarjuk gépek közti csomagok továbbítására, akkor válasszuk a &gui.yes; gombot és nyomjuk meg hozzá az Enter billentyût. Ha viszont ez a gép csupán a hálózat egy tagja, akkor válasszuk a &gui.no; gombot és a folytatáshoz nyomjuk meg az Enter billentyût. A hálózati szolgáltatások beállítása User Confirmation Requested Do you want to configure inetd and the network services that it provides? Yes [ No ] Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Beállítja az inetd démont és az általa felkínált hálózati szolgáltatásokat? Igen [ Nem ] Ha itt a &gui.no; gombot választjuk, akkor ezzel kikapcsoljuk a különbözõ szolgáltatásokat, például a telnetd démont. Ez azt jelenti, hogy a távoli felhasználók nem lesznek képesek a telnet program használatával belépni erre a számítógépre. A helyi felhasználók viszont továbbra is képesek lesznek távoli számítógépeket elérni a telnet segítségével. Az /etc/inetd.conf átírásával azonban ezek a szolgáltatások késõbb természetesen engedélyezhetõek. A foglalkozik a téma részleteivel. A &gui.yes; gomb választásával már a telepítés során beállíthatjuk a szolgáltatásokat. Ekkor egy további párbeszédablak is felbukkan: User Confirmation Requested The Internet Super Server (inetd) allows a number of simple Internet services to be enabled, including finger, ftp and telnetd. Enabling these services may increase risk of security problems by increasing the exposure of your system. With this in mind, do you wish to enable inetd? [ Yes ] No Fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges A fõ internetes kiszolgáló (az inetd) számos egyszerû internetes szolgáltatás, többek közt a finger, ftp és telnet elérését teszi lehetõvé. Ezen szolgáltatások engedélyezése azonban a felmerülõ biztonsági problémák kockázatát, mivel ezzel rendszerünket jobban kitesszük támadásoknak. Mindezek tudatában használni kívánja az inetd démont? [ Igen ] Nem A folytatáshoz válasszuk a &gui.yes; gombot. User Confirmation Requested inetd(8) relies on its configuration file, /etc/inetd.conf, to determine which of its Internet services will be available. The default FreeBSD inetd.conf(5) leaves all services disabled by default, so they must be specifically enabled in the configuration file before they will function, even once inetd(8) is enabled. Note that services for IPv6 must be separately enabled from IPv4 services. Select [Yes] now to invoke an editor on /etc/inetd.conf, or [No] to use the current settings. [ Yes ] No Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Az inetd(8) démonnak az elérhetõ internetes szolgáltatások megállapításához szüksége van a beállításait tartalmazó /etc/inetd.conf állományra. A FreeBSD-hez tartozó inetd.conf(5) állomány alapértelmezés szerint az összes szolgáltatást letiltja, ezért a mûködéséhez minden egyes szolgáltatást külön kell engedélyezni az említett állományban, még abban az esetben is, ha az inetd(8) démont korábban már engedélyeztük. Az IPv6 szolgáltatások az IPv4 szolgáltatásoktól külön engedélyezendõek. Az [ Igen ] választásával behívjuk az /etc/inetd.conf szerkesztését, míg a [ Nem ] választásával pedig az imént felvázolt beállításokat fogadjuk el. [ Igen ] Nem A &gui.yes; gomb kiválasztásával lehetõségünk nyílik szolgáltatásokat engedélyezni a sorok elején található # jel törlésével.
Az <filename>inetd.conf</filename> módosítása
Miután felvettük az összes használni kívánt szolgáltatást, az Esc billentyû lenyomásával elõhozhatjuk azt a menüt, ahol elmenthetjük a módosításainkat és kiléphetünk. Az SSH-n keresztüli bejelentkezés engedélyezése SSH sshd User Confirmation Requested Would you like to enable SSH login? Yes [ No ] Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Engedélyezi az SSH-n keresztüli bejelentkezést? Igen [ Nem ] A &gui.yes; gomb kiválasztása engedélyezi az OpenSSH-hoz tartozó &man.sshd.8; démont, aminek segítségével a számítógépünkre biztonságosan be tudunk jelentkezni távolról. Az OpenSSH részleteirõl lásd a t. Anonim FTP FTP anonim User Confirmation Requested Do you want to have anonymous FTP access to this machine? Yes [ No ] Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Hozzáférhetõ legyen ez a számítógép anonim FTP használatán keresztül? Igen [ Nem ] Az anonim FTP tiltása Az alapértelmezett &gui.no; gomb kiválasztásával és az Enter billentyû lenyomásával a jelszóval védett FTP hozzáféréssel rendelkezõ felhasználók továbbra is elérhetik a számítógépünket. Az anonim FTP engedélyezése Ha ezt választjuk, akkor anonim FTP kapcsolaton keresztül bárki hozzáférhet a számítógépünkhöz. Ebben az esetben azonban alaposan meg kell fontolnunk néhány biztonsági következményt. A beállítással járó kockázatokról az ben olvashatunk többet. Az anonim FTP bekapcsolásához a nyílbillentyûkkel válasszuk ki a &gui.yes; feliratú gombot és nyomjuk meg az Enter billentyût. Ekkor egy további párbeszédablak is megjelenik: User Confirmation Requested Anonymous FTP permits un-authenticated users to connect to the system FTP server, if FTP service is enabled. Anonymous users are restricted to a specific subset of the file system, and the default configuration provides a drop-box incoming directory to which uploads are permitted. You must separately enable both inetd(8), and enable ftpd(8) in inetd.conf(5) for FTP services to be available. If you did not do so earlier, you will have the opportunity to enable inetd(8) again later. If you want the server to be read-only you should leave the upload directory option empty and add the -r command-line option to ftpd(8) in inetd.conf(5) Do you wish to continue configuring anonymous FTP? [ Yes ] No Az üzenet fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges Az anonim FTP használatával a rendszer FTP szolgáltatásához hitelesítetlen felhasználók is hozzáférhetnek, amennyiben az aktív. A névtelen felhasználók az állományrendszernek csak egy részét érhetik el, valamint az alapbeállítások szerint a feltöltést egy külön erre a célra fenntartott könyvtárba végezhetik el. Az FTP szolgáltatás használatát külön engedélyeznünk kell az inetd(8) démon részérõl és az inetd.conf(5) állományban található ftpd(8) démon aktiválásával. Ha eddig még nem tettük volna meg, akkor az inetd(8) használatát késõbb még újra engedélyezhetjük. Ha csak letöltést kívánunk engedni, akkor hagyjuk a feltöltési könyvtárra vonatkozó paramétert üresen és az inetd.conf(5) állományban az ftpd(8) parancssorához adjuk hozzá az -r kapcsolót. Folytatja az anonim FTP beállítását? [ Igen ] Nem Az üzenet értesít minket arról, hogy az anonim FTP kapcsolatok engedélyezéséhez az FTP szolgáltatást az /etc/inetd.conf állományban is be kell majd kapcsolni, lásd . Válasszuk a &gui.yes; gombot és a folytatáshoz nyomjuk meg az Enter billentyût. Ekkor a következõ képernyõ jön elõ:
Az anonim FTP alapbeállításai
A beállítások kitöltése során a Tab billentyûvel mozoghatunk az adatmezõk között: UID (felhasználói azonosító) A névtelen FTP felhasználókhoz társított felhasználói azonosító. Az feltöltött állomány tulajdonosa ez az azonosító lesz. Group (csoport) A névtelen FTP felhasználók csoportja. Comment (megjegyzés) Ez a szöveg szerepel a felhasználónál az /etc/passwd állományban. FTP Root Directory (az FTP gyökere) Itt találhatóak az anonim FTP-n keresztül elérhetõ állományok. Upload Subdirectory (feltöltési könyvtár) A névtelen FTP felhasználók által feltöltött állományok ide kerülnek. Az FTP gyökere alapból a /var könyvtár lesz. Ha a becsült FTP-forgalom lebonyolításához itt nem rendelkezünk elegendõ hellyel, akkor az /usr könyvtárban található /usr/ftp alkönyvtár is beállítható az FTP gyökerének. Ha elfogadhatónak találjuk az értékeket, nyomjuk le az Enter billentyût a folytatáshoz. User Confirmation Requested Create a welcome message file for anonymous FTP users? [ Yes ] No Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Létre kíván hozni egy köszöntõ üzenetet tartalmazó állományt az anonim FTP felhasználók számára? [ Igen ] Nem A &gui.yes; választásával és az Enter megnyomásával az üzenet szerkesztéséhez egy szövegszerkesztõ fog elindulni.
Az FTP köszöntõ üzenetének szerkesztése
Ez az ee szövegszerkesztõ. Az üzenet átírásához használjuk a megadott utasításokat, de akár késõbb is módosíthatjuk ezt a kedvenc szövegszerkesztõnkkel. Ehhez a módosítandó állomány neve és helye a szerkesztõ képernyõjének alján olvasható. A kilépéshez az Esc lenyomására felbukkanó menüben alapból az a) leave editor (kilépés a szerkesztõbõl) menüpont érhetõ el, ezért itt az Enter lenyomásával léphetünk tovább. Az Enter ismételt lenyomásával elmenthetjük a módosításainkat. A hálózati állományrendszer beállítása A hálózati állományrendszer (Network File System, NFS) állományok közzétételét teszi lehetõvé hálózaton keresztül. Használata során egy számítógép beállítható szervernek, kliensnek vagy akár mindkettõnek. Ezzel kapcsolatban a ajánlott elolvasásra. Az NFS szerver User Confirmation Requested Do you want to configure this machine as an NFS server? Yes [ No ] A fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges Be akarja állítani NFS szervernek ezt a számítógépet? Igen [ Nem ] Ha nincs szükségünk a hálózati állományrendszer szerver részére, akkor válasszuk a &gui.no; gombot és nyomjuk le az Enter billentyût. Amennyiben a &gui.yes; gombot válasszuk, egy üzenet fogja közölni velünk, hogy létre kell hoznunk az exports állományt. Message Operating as an NFS server means that you must first configure an /etc/exports file to indicate which hosts are allowed certain kinds of access to your local filesystems. Press [Enter] now to invoke an editor on /etc/exports [ OK ] Az üzenet fordítása: Üzenet Az NFS szerver mûködtetéséhez elõször az /etc/exports állomány összeállításán keresztül meg kell adnunk, hogy milyen gépek milyen típusú hozzáféréssel rendelkezzenek a helyi állományrendszereinken. Az [Enter] lenyomására megkezdõdik az /etc/exports állomány szerkesztése. [ OK ] Az Enter billentyû lenyomásával továbbléphetünk. Ekkor az exports állomány létrehozására és szerkesztésére egy szövegszerkesztõ indul el.
Az <filename>exports</filename> szerkesztése
A exportálni kívánt állományrendszerek felsorolásához használjuk képernyõn a megadott utasításokat, vagy tegyük meg ezt késõbb az általunk választott szövegszerkesztõ segítségével. Ilyenkor ne felejtsük el megjegyezni az állomány képernyõ alján látható nevét és helyét. Amikor végeztünk, az Esc billentyûvel felhozható menüben alapból az a) leave editor (kilépés a szövegszerkesztõbõl) menüpont aktív, ezért itt a folytatáshoz egyszerûen nyomjuk le az Enter billentyût. Az NFS kliens Az NFS kliens beállításával NFS szerverekhez tudunk hozzáférni. User Confirmation Requested Do you want to configure this machine as an NFS client? Yes [ No ] Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Beállítja NFS kliensnek ezt a számítógépet? Igen [ Nem ] A nyílbillentyûkkel igényeinknek megfelelõen válasszuk a &gui.yes; vagy &gui.no; gombokat és utána nyomjuk meg az Enter billentyût. A rendszerkonzol beállításai Számos beállítás kapcsolódik a rendszerben található konzolok testreszabásához. User Confirmation Requested Would you like to customize your system console settings? [ Yes ] No Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Testreszabja a rendszerkonzol beállításait? [ Igen ] Nem A beállítások megtekintéséhez és megváltoztatásához válasszuk a &gui.yes; gombot és nyomjuk le az Enter billentyût.
A rendszerkonzol beállításai
A képernyõkímélõ beállítása egy gyakori opció. A nyilak használatával álljunk a Saver menüpontra, majd nyomjuk le az Enter billentyût.
A képernyõkímélõ beállításai
A nyilakkal válasszuk ki a használni kívánt képernyõkímélõt és nyomjuk meg hozzá az Enter billentyût. Ekkor a rendszerkonzol beállításait tartalmazó menü jelenik meg ismét. Az aktivizálódás ideje alapbeállítás szerint 300 másodperc. Ennek megváltoztatásához válasszuk ismét a Saver menüpontot. A képernyõkímélõ beállításait tartalmazó menüben a nyílbillentyûkkel válasszuk a Timeout (Idõkorlát) menüpontot és nyomjuk meg az Enter billentyût. Ekkor egy párbeszédablak jelenik meg:
A képernyõkímélõhöz tartozó idõkorlát beállítása
Miután megváltoztattuk az értéket, a rendszerkonzol beállításához a &gui.ok; gomb kiválasztásával, majd az Enter billentyû lenyomásával térhetünk vissza.
Kilépés a rendszerkonzol beállító menüjébõl
A Exit (Kilépés) választásával és az Enter lenyomásával folytathatjuk tovább a telepítés utólagos beállításait. Az idõzóna beállítása Ha kiválasztjuk számítógépünk számára a megfelelõ idõzónát, akkor lehetõvé tesszük, hogy magától elvégezze a helyi idõhöz kapcsolódó összes szükséges korrekciót és helyesen kezelje az idõzónákhoz kapcsolódó többi funkciót. A példában az Egyesült Államok keleti idõzónájában elhelyezkedõ számítógépet láthatunk. A mi beállításaink természetesen a saját földrajzi helyzetünktõl függenek. User Confirmation Requested Would you like to set this machine's time zone now? [ Yes ] No Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Beállítja most a számítógép idõzónáját? [ Igen ] Nem A &gui.yes; gomb és az Enter billentyû segítségével kiválaszthatjuk az idõzóna beállítását. User Confirmation Requested Is this machine's CMOS clock set to UTC? If it is set to local time or you don't know, please choose NO here! Yes [ No ] Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges A számítógép órája az egységes világidõhöz (UTC) van beállítva? Ha a helyi idõhöz vagy nem tudjuk, akkor itt válasszuk a NEM gombot! Igen [ Nem ] A számítógépünk órájának beállításának megfelelõen válasszuk a &gui.yes; vagy &gui.no; gombot, és nyomjuk meg az Enter billentyût.
A térség kiválasztása
A nyilakkal kiválasztható a megfelelõ térség, amit aztán az Enter billentyûvel tudunk lezárni.
Az ország kiválasztása
A megfelelõ ország a nyílbillentyûkkel, valamint az Enter billentyûvel választható ki.
Az idõzóna kiválasztása
A nekünk megfelelõ idõzóna a nyilakkal választható meg, amit ezután az Enter billentyûvel tudunk jóváhagyni. Confirmation Does the abbreviation 'EDT' look reasonable? [ Yes ] No Az üzenet fordítása: Megerõsítés Ezek szerint az 'EDT' elfogadható? [ Igen ] Nem Erõsítsük meg, hogy az idõzóna helyes-e. Ha rendbenlevõnek látszik, nyomjuk meg az Enter billentyût a folytatáshoz. Linux binárisok használata User Confirmation Requested Would you like to enable Linux binary compatibility? [ Yes ] No A fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Engedélyezi a Linux binárisok futtatását? [ Igen ] Nem A &gui.yes; gomb kiválasztásával és az Enter lenyomásával megengedjük, hogy a Linuxra készült szoftvereket futtassunk &os;-n. A telepítõ ennek biztosításához még további csomagokat is fel fog rakni. Ha FTP-n keresztül telepítünk, akkor a számítógépnek csatlakoznia kell az internetre. Ilyenkor elõfordulhat, hogy az FTP szerveren nem találhatóak meg a &linux; kompatibilitással kapcsolatos csomagok. Ezeket azonban késõbb is telepíthetjük. Az egér beállításai Ezen beállítás használatával egy háromgombos egérrel lehetõségünk adódik a konzol és a felhasználói programok között kivágni és bemásolni szövegeket. Kétgombos egér használata esetén nézzük meg a &man.moused.8; man oldalán, miként tudjuk emulálni a háromgombos mûködést. A következõ példa egy nem USB-s (tehát PS/2-es vagy soros portra csatlakozó) egér beállítását illusztrálja: User Confirmation Requested Does this system have a PS/2, serial, or bus mouse? [ Yes ] No Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Csatlakozik a rendszeréhez PS/2-es, soros vagy buszos egér? [ Igen ] Nem A PS/2, soros vagy buszos egér használatához válasszuk a &gui.yes; gombot, illetve az USB-s egérhez pedig a &gui.no; gombot, majd nyomjuk meg az Enter billentyût.
Az egér által használt protokoll típusának beállítása
A nyílbillentyûk használatával keressük ki a Type (Típus) menüpontot és nyomjuk le az Enter billentyût.
Az egér protokolljának beállítása
A példában használt egér típusa PS/2, ezért itt a alapértelmezés szerint felkínált Auto megfelelõ. A protokoll megváltoztatásához a nyilakkal válasszunk ki egy másikat. Ezután gondoskodjunk róla, hogy az &gui.ok; gombot választottuk ki és a kilépéshez nyomjuk meg az Enter billentyût.
Az egér portjának beállítása
A nyílbillentyûkkel válasszuk ki a Port menüpontot és nyomjuk meg az Enter billentyût.
Az egér portjának kiválasztása
Mivel a példában szereplõ rendszerhez egy PS/2 egér csatlakozik, ezért az alapértelmezett PS/2 menüpont megfelelõnek tûnik. A port megváltoztatásához használjuk a nyilakat, majd nyomjuk le az Enter billentyût.
Az egérdémon engedélyezése
Befejezésül a egérhez tartozó démon aktiválásához és kipróbálásához válasszuk ki a nyilakkal az Enable (Engedélyezés) menüpontot.
Az egérdémon kipróbálása
Próbáljuk mozgatni a képernyõn megjelenõ egérkurzort, és ellenõrizzük, hogy a kurzor a mozdulatainknak megfelelõen reagál-e. Ha mindent rendben találunk, akkor válasszuk a &gui.yes; gombot és nyomjuk le az Enter billentyût. Ellenkezõ esetben az egeret nem jól állítottuk be — válasszuk a &gui.no; gombot és kísérletezzünk tovább más beállításokkal. Az utólagos beállítások folytatásához válasszuk elõször az Exit (Kilépés) menüpontot, majd nyomjuk meg az Enter billentyût. Csomagok telepítése A csomagok elõre lefordított binárisokat tartalmaznak, és használatukkal igen kényelmesen tudunk szoftvereket telepíteni. Szemléltetés céljából most bemutatjuk az egyik ilyen csomag telepítését. Természetesen igény szerint más csomagokat is hozzávehetünk. A telepítés után a sysinstall parancs használható további csomagok telepítésére. User Confirmation Requested The FreeBSD package collection is a collection of hundreds of ready-to-run applications, from text editors to games to WEB servers and more. Would you like to browse the collection now? [ Yes ] No Az üzenet fordítása: Felhasználói megerõsítés szükséges A FreeBSD csomaggyûjteménye többezernyi azonnal használható alkalmazást tartalmaz, a szövegszerkesztõktõl a játékokon keresztül a WEBszervereken át szinte mindent. Át kívánja lapozni most ezt a gyûjteményt? [ Igen ] Nem A &gui.yes; kiválasztása és az Enter lenyomása után a csomagválasztó képernyõ következik:
A csomagok kategóriájának kiválasztása
Ekkor csak az adott telepítõeszközön elérhetõ csomagok fognak megjelenni. Az összes csomagot a All (Mind) menüpont kiválasztásával láthatjuk, vagy leszûkíthetjük ezt egy adott kategóriára is. Álljunk a kiválasztott kategóriához tartozó menüpontra és nyomjuk meg az Enter billentyût. Ezután egy menü fogja felsorolni az adott kategórián belül telepíthetõ csomagokat:
Csomag kiválasztása
A példában a bash parancsértelmezõt választottuk ki. Válogassunk kedvünkre a csomagok között, és álljunk a telepíteni kívántakra, majd a Szóköz billentyû lenyomásával jelöljük be ezeket. Minden egyes csomag rövid leírása a képernyõ bal alsó sarkában olvasható. A Tab billentyû segítségével mozoghatunk az utoljára kiválasztott csomag, az &gui.ok; és &gui.cancel; gombok között. Miután bejelöltük az összes telepítésre szánt csomagot, a csomagválasztó menübe úgy tudunk visszatérni, ha a Tab billentyûvel átváltunk az &gui.ok; gombra és megnyomjuk meg az Enter billentyût. Ezeken felül a bal és jobb nyilak használhatóak az &gui.ok; és &gui.cancel; gombok közti váltásra. Ugyanezzel a módszerrel választható ki az &gui.ok; gomb is, ami után az Enter billentyû megnyomásával visszajutunk a csomagválasztó menübe.
Csomagok telepítése
A nyilakkal és a Tab billentyûvel válasszuk ki az [ Install ] (Telepítés) gombot és nyomjuk meg az Enter billentyût. Ekkor meg kell erõsítenünk a csomagok telepítését:
Csomagok telepítésének megerõsítése
Az &gui.ok; kiválasztása majd az Enter billentyû lenyomása indítja el a csomagok telepítését. A telepítés befejezéséig különbözõ üzenetek fognak megjelenni. Figyeljünk az ilyenkor felbukkanó hibaüzenetekre! A beállítások véglegesítése a csomagok telepítése után folytatódik. Amennyiben egyetlen csomagot sem választottunk és szeretnénk továbblépni, akkor is az Install (Telepítés) gombot válasszuk. Felhasználók és csoportok felvétele A telepítés során legalább egy felhasználót érdemes hozzáadnunk a rendszerhez, mivel a rendszer használatához így nem kell root felhasználóként bejelentkezni. Általánosságban véve ahhoz egyébként is kicsi a gyökérpartíció, hogy root felhasználóként (rendszeradminisztrátorként) futtassunk rajta programokat, és gyorsan be is telik. A nagyobb veszélyt azonban itt olvashatjuk: User Confirmation Requested Would you like to add any initial user accounts to the system? Adding at least one account for yourself at this stage is suggested since working as the "root" user is dangerous (it is easy to do things which adversely affect the entire system). [ Yes ] No Felhasználói megerõsítés szükséges Szeretnénk mosta rendszerbe felvenni felhasználói fiókokat? Ebben a lépésben legalább egy felhasználó felvétele javasolt, hiszen "root" felhasználóként veszélyes dolgozni (mivel így könnyen tehetünk olyan dolgokat, amelyek káros hatással lehetnek rendszerünkre). [ Igen ] Nem Ezért válasszuk a &gui.yes; gombot és az Enter billentyû lenyomásával lépjünk tovább a felhasználók felvételéhez.
Felhasználók kiválasztása
A nyílbillentyûkkel válasszuk ki a User (Felhasználó) menüpontot és nyomjuk meg az Enter billentyût.
A felhasználó adatainak megadása
Amikor a Tab billentyûvel lépkedünk a kitöltendõ mezõk között, a képernyõ alsó részén az alábbi leírások magyarázzák az egyes mezõk tartalmát: Login ID (Bejelentkezési azonosító) Az új felhasználó bejelentkezési neve (kötelezõ). UID (Felhasználói azonosító) A felhasználó számszerû azonosítója (automatikusan létrejön, ha üresen hagyjuk). Group (Csoport) A felhasználó bejelentkezési csoportjának neve (automatikusan létrejön, ha üresen hagyjuk). Password (Jelszó) A felhasználó jelszava (óvatosan bánjunk ezzel a mezõvel!) Full name (Teljes név) A felhasználó teljes neve (megjegyzés). Member groups (További csoportok) A felhasználó ezen csoportoknak is tagja (tehát rendelkezik az engedélyeikkel). Home directory (Felhasználói könyvtár) A felhasználó saját könyvtára (ha üresen hagyjuk, az alapértelmezés szerint töltõdik ki). Login shell (Parancsértelmezõl) A felhasználó által használt parancsértelmezõ (ha üresen hagyjuk, az alapértelmezés szerint töltõdik, mint például /bin/sh). Az ábrán a bejelentkezés után használt parancsértelmezõt a /bin/sh parancsértelmezõrõl a /usr/local/bin/bash parancsértelmezõre változtattuk, így most a korábban telepített bash parancsértelmezõt fogjuk használni. Itt ne is próbáljunk nem létezõ parancsértelmezõt kiválasztani, hiszen ekkor nem tudunk majd bejelentkezni. A BSD világban egyébként a C shell a leggyakrabban használt, amelyet a /bin/tcsh megadásával választhatjuk ki. Az ábrán szereplõ felhasználót ezenkívül még a wheel csoportba is felvettük, aminek köszönhetõen képes lesz a rendszerünkben a root felhasználói jogaival rendelkezõ rendszeradminisztrátorrá válni. Amikor mindent megfelelõnek találunk, nyomjunk az &gui.ok; gombra és ekkor ismét a felhasználók és csoportok karbantartását tartalmazó menü jelenik meg:
Kilépés a felhasználók és csoportok menüjébõl
Csoportokat is létre tudunk hozni, amennyiben erre szükségünk lenne. Ez a rész a telepítés befejezése után továbbra is elérhetõ a - sysinstall (vagy a &os; 5.2 elõtt - verzióiban a /stand/sysinstall) - parancs segítségével. + sysinstall parancs + segítségével. Amikor befejeztük a felhasználók hozzáadását, a nyilakkal válasszuk ki az Exit (Kilépés) menüpontot és a telepítés folytatásához nyomjuk meg az Enter billentyût. A <username>root</username> felhasználó jelszavának megadása Message Now you must set the system manager's password. This is the password you'll use to log in as "root". [ OK ] [ Press enter or space ] Fordítása: Üzenet Most meg kell adnia a rendszergazda jelszavát. Ezt a jelszót kell a "root" felhasználó bejelentkezésekor használni. [ OK ] [ Nyomja le az Enter vagy a Szóköz billentyût ] A root felhasználó jelszavának beállításához nyomjuk meg az Enter billentyût. A jelszót kétszer kell megadnunk. Felesleges megemlíteni, hogy gondoskodjunk arról az esetrõl is, ha véletlenül elfelejtenénk ezt a jelszót. Megemlítjük, hogy az itt begépelt jelszó nem lesz látható és a betûk helyett sem jelennek meg csillagok. New password: Retype new password : A jelszó sikeres megadása után a telepítés folytatódik. Kilépés a telepítõbõl Ha be szeretnénk még állítani egyéb hálózati szolgáltatást vagy valamilyen más konfigurációs lépést kívánunk még elvégezni, ezen a ponton megtehetjük vagy a telepítés után a - sysinstall (illetve a &os; 5.2-nél - régebbi változatai esetén a - /stand/sysinstall) parancs + sysinstall parancs kiadásával. User Confirmation Requested Visit the general configuration menu for a chance to set any last options? Yes [ No ] Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Végignézi még utoljára a beállításokat arra az esetre, ha véletlenül kihagytunk volna valamit? Igen [ Nem ] Ha a nyilakkal a &gui.no; gomnbot választjuk, majd megnyomjuk rajta az Enter billentyût, akkor visszatérünk a telepítõ fõmenüjébe.
Kilépés a telepítõbõl
Válasszuk ki a nyílbillentyûkkel a [X Exit Install] (Kilépés a telepítõbõl) gombot és nyomjuk meg az Enter billentyût. Ezután meg kell erõsítenünk kilépési szándékunkat: User Confirmation Requested Are you sure you wish to exit? The system will reboot (be sure to remove any floppies/CDs/DVDs from the drives). [ Yes ] No Fordítás: Felhasználói megerõsítés szükséges Valóban ki akar lépni? A rendszer ezt követõen újra fog indulni (ezért ne felejtsük el eltávolítani az összes floppyt, CD-t és DVD-t a meghajtókból)! [ Igen ] Nem Válasszuk a &gui.yes; gombot és ha floppyról indítottuk a rendszert, akkor azt vegyük ki a meghajtóból. A CD-meghajtó egészen az újraindítás megkezdéséig zárolt lesz, ezért csak ekkor tudjuk (gyorsan) kivenni a meghajtóból a lemezt. A rendszer újraindul, legyünk résen és figyeljük a megjelenõ hibaüzeneteket, errõl bõvebben lásd a ban. Tom Rhodes Írta: További hálózati szolgálatások beállítása A hálózati szolgáltatások terén csekély tapasztalattal rendelkezõ kezdõ felhasználók számára ijesztõ lehet ezek beállítása. A hálózatok és többek közt az internet kezelése napjaink modern operációs rendszereink, így a &os;-nek is az egyik fontos területe. Ezért nagyon hasznos ismernünk valamennyire a &os; által felkínált hálózati lehetõségeket. A telepítés közben ezért a felhasználónak tisztában kell lennie a rendelkezésére álló szolgáltatásokkal. A hálózati szolgáltatások olyan programok, amelyek a hálózat minden részérõl fogadnak adatokat. Mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy ezek a programok ne tehessenek semmilyen kárt. Sajnos a programozók sem tökéletesek, és az idõk során már elõfordult párszor, hogy a hálózati szolgáltatásokban maradtak hibák, amelyek kihasználásával a támadók rossz dolgokat tudtak csinálni. Ezért fontos, hogy csak is azokat a szolgáltatásokat engedélyezzük, amelyekre ténylegesen szükségünk van. Ha nem tudjuk eldönteni, akkor az a legjobb, ha egészen addig egyiket sem engedélyezzük, amíg valóban szükségünk nem lesz rájuk. A sysinstall újbóli elindításával vagy az /etc/rc.conf megfelelõ beállításával mindig tudunk új szolgáltatásokat aktiválni. A Networking (Hálózatok) menüpont kiválasztása után valami ilyesmit láthatunk:
A hálózati beállítások menüjének felsõ szintje
Ezek közül a Interfaces (Csatolók), vagyis az elsõ menüpontról korábban már szó esett a ban, ezért ez most nyugodtan kihagyható. Az AMD menüpont kiválasztásával engedélyezzük a BSD automatikus csatlakoztatásokért felelõs segédeszközét (AMD, az AutoMounter Daemon). Ezt általában az NFS protokollal (lásd lentebb) együtt szokás használni a távoli állományrendszerek automatikus csatlakoztatásához. Itt nincs szükség semmilyen különleges beállításra. A következõ sorban az AMD Flags (Az AMD beállításai) menüpont szerepel. Kiválasztása után az AMD beállításait bekérõ ablak fog felbukkani. Ez már számos alapértelmezett beállítást tartalmaz: -a /.amd_mnt -l syslog /host /etc/amd.map /net /etc/amd.map A kapcsolóval adjuk meg a csatlakozási pontok alapértelmezett helyét, amely ebben az esetben az /.amd_mnt. A kapcsolóval adjuk meg az alapértelmezett log (napló) állományt, habár a syslogd használata során az összes naplózási tevékenység a rendszer naplózó démonján fut majd keresztül. A /host könyvtárba fognak csatlakozni a távoli gépek exportált állományrendszerei, míg a /net könyvtárba a különbözõ IP-címekrõl exportált állományrendszerek kerülnek csatlakoztatásra. Az /etc/amd.map állomány tartalmazza az AMD exportjainak alapértelmezett beállításait. FTP anonim Az Anon FTP menüponton keresztül engedélyezhetjük az anonim FTP kapcsolatokat. A menüpont kiválasztásával számítógépünket egy anonim FTP szerverré tehetjük, azonban legyünk tekintettel a beállításhoz tartozó biztonsági veszélyekkel! A kiválasztásakor egy ablak tájékoztat minket a beállítás részleteirõl és felmerülõ biztonsági kockázatokról. A Gateway (Átjáró) menüpont használatával a korábbiakban tárgyaltak szerint állíthatjuk be számítógépünket hálózati átjárónak. Ugyanekkor a Gateway menüben nyílik lehetõségük kikapcsolni ezt a beállítást, amennyiben a telepítési folyamat korábbi lépései során véletlenül engedélyeztük volna. Az Inetd menüpont segítségével beállíthatjuk, vagy akár teljesen ki is kapcsolhatjuk a korábban tárgyalt &man.inetd.8; démont. A Mail (Levelezés) menüpontban beállíthatjuk a rendszer alapértelmezett MTA avagy levéltovábbító ügynökét (Mail Transfer Agent). Ennek hatására a következõ menü jelenik meg:
Az alapértelmezett MTA kiválasztása
Itt válaszhatunk, hogy a különbözõ levélküldõ rendszerek közül melyiket telepítsük alapértelmezettként. Egy ilyen alkalmazás lényegében nem több, mint egy levélküldésre használt szerver, amely továbbítja a rendszerben vagy az interneten található felhasználók számára a leveleket. A Sendmail választásával a &os; alapból felkínált megoldását, a népszerû sendmail szervert telepíthetjük. A Sendmail local (Helyi Sendmail) menüpont kiválasztásával szintén a sendmail lesz a telepítendõ levélküldõ szerver, azonban nem lesz képes az internetrõl érkezõ leveleket fogadni. Az itt felsorolt többi beállítás, tehát a Postfix és Exim, a Sendmail beállításához hasonlóan zajlik. Mind a kettõ elektronikus levelek kézbesítésére használható, azonban bizonyos felhasználók a sendmail helyett inkább ezek valamelyikét használják. Valamelyik vagy éppen semelyik levéltovábbító szerver kiválasztása után az NFS client (NFS kliens) beállítására vonatkozó menü jelentkezik. Az NFS client beállításával a rendszerünk NFS szerverekkel lesz képes kapcsolatba lépni. Egy ilyen NFS szerver az NFS protokoll segítségével a hálózaton keresztül elérhetõvé tesz állományrendszereket. Ha gépünk független, akkor nem fontos kiválasztanunk ezt a menüpontot. A rendszernek késõbb további beállításokra is szüksége lehet, amelyekrõl az ban olvashatunk részletesebben. Az NFS server (NFS szerver) menüpont kiválasztásával hozzájárulunk, hogy rendszerünk NFS szerverként üzemeljen. Ehhez meg kell adnunk az RPC, vagyis a távoli eljáráshívások kiszolgálásának elindításához szükséges adatokat is. Az RPC használatával a különbözõ kiszolgálók és programok között tudjuk vezérelni a kapcsolatot. A sorban az Ntpdate beállítása következik, ahol az idõszinkronizációhoz kapcsolódó opciókat találjuk. Kiválasztásakor az ábrán szereplõhöz hasonló menü fog megjelenni:
Az Ntpdate beállítása
Ebbõl a menübõl válasszuk ki a hozzánk legközelebb levõ szevert. Egy közeli szerver megadásával az idõszinkronizáció sokkalta pontosabbá válik, mivel a tõlünk távolabbi szerverek kapcsolatának késleltetése nagyobb lehet. A következõ beállítás az PCNFSD. Ennek kiválasztása során a Portgyûjteménybõl telepítésre kerül a net/pcnfsd csomag. Ez lényegében egy hasznos segédprogram, amellyel olyan operációs rendszerek számára tudunk hitelesítést szolgáltatni az NFS használata során, amelyek maguktól erre nem képesek, mint például a µsoft; &ms-dos; rendszere. A többi beállítás megtekintéséhez egy kicsit lejjebb kell haladnunk a listában:
A hálózati beállítások menüjének alsó szintje
Az &man.rpcbind.8; és &man.rpc.statd.8;, valamint az &man.rpc.lockd.8; segédprogramok mind a távoli eljáráshívásokhoz (Remote Procedure Call, RPC) használhatóak. Az rpcbind segédprogram az NFS szerverei és kliensei között felügyeli a kapcsolatot, ezért a használata az NFS szerverek és kliensek mûködéséhez elengedhetetlen. Az állapot figyeléséhez az rpc.statd démon felveszi a kapcsolatot a többi gépen futó rpc.statd démonokkal. A jelentett állapotok általában a /var/db/statd.status állományban találhatóak. Itt a következõként felsorolt elem az rpc.lockd, amelynek kiválasztásával állományzárolási szolgáltatásokat érhetünk el. Ezt többnyire az rpc.statd démonnal együtt alkalmazzák a zárolásokat kérõ gépek és a kérések gyakoriságának nyilvántartására. Míg ezekkel a beállításokkal gyönyörûen nyomon lehet követni a mûködést, az NFS szerverek és kliensek megfelelõ mûködéséhez nem kötelezõ a használatuk. Ahogy haladunk tovább a listában, a következõ elem a Routed, vagyis az útválasztásért felelõs démon lesz. A &man.routed.8; segédprogram a hálózati útválasztó táblázatokat tartja karban, felderíti az elérhetõ útválasztókat és kérésre bármelyik hozzá fizikailag csatlakozó gép számára átadja az általa nyilvántartott útválasztási adatokat. Ezt leginkább a helyi hálózat átjárójaként mûködõ számítógépek használják. Kiválasztásakor egy ablak fog rákérdezni a segédprogram helyére. Az itt alapból felkínált érték általában megfelelõ, ezért nyugtázhatjuk az Enter billentyû lenyomásával. Ezt követõen egy másik menü jelenik meg, ahol a routed beállításait adhatjuk meg. Itt alapértelmezés szerint a kapcsoló szerepel. A következõ sor az Rwhod beállításé, aminek kiválasztásával el tudjuk indíttatni az &man.rwhod.8; démont a rendszer elindítása során. Az rwhod segédprogram a rendszerüzeneteket a hálózaton idõközönként szétküldi vagy figyelõ (consumer) módban összegyûjti ezeket. Ennek pontosabb részleteit az &man.ruptime.1; és &man.rwho.1; man oldalakon találhatjuk meg. Az &man.sshd.8; démoné az utolsó elõtti beállítás. Ez az OpenSSH biztonságos shell szervere, melyet a szabványos telnet és FTP szerverek helyett ajánlanak. Az sshd szerver tehát két gép közti biztonságos, titkosított kapcsolatok létrehozására használható. A lista végén a TCP Extensions (TCP kiterjesztések) menüpontot találhatjuk. Segítségével a TCP RFC 1323 és RFC 1644 dokumentumokban leírt kiterjesztéseinek használatát engedélyezhetjük. Ezzel egyes gépek esetén felgyorsulhat a kapcsolat, azonban más esetekben pedig eldobódhat. Ez szerverek használatánál nem ajánlott, viszont független gépeknél kifizetõdõ lehet. Most, miután beállítottuk a hálózati szolgáltatásokat, lépjünk vissza a lista elején található X Exit (Kilépés) menüpontra és folytassuk a beállítást a következõ opcióval, vagy egyszerûen az X Exit kétszeri kiválasztásával, majd a [X Exit Install] (Kilépés a telepítõbõl) gomb lenyomásával lépjünk ki a sysinstall programból. A &os; indulása A &os;/&arch.i386; indulása Ha minden remekült ment, a képernyõn lentrõl felfelé gördülõ üzeneteket fogunk látni, majd a rendszer várni fog tõlünk egy bejelentkezési nevet. A kiírt üzeneteket között a Scroll Lock lenyomása után a PgUp és PgDn billentyûk használatával tudunk lapozni. A Scroll Lock ismételt lenyomásával visszatérünk a bejelentkezéshez. Nem minden esetben lesz látható az összes üzenet (a puffer végessége miatt), de miután bejelentkeztünk, ezeket a dmesg parancs kiadásával is megnézhetjük. Bejelentkezni a telepítéskor megadott felhasználói név/jelszó párossal tudunk (a példában ez most rpratt). Lehetõleg ne jelentkezzünk be root felhasználóként! A rendszer indításakor jellemzõen elõforduló üzenetek (a verzióra vonatkozó adatokat kihagytuk): Copyright (c) 1992-2002 The FreeBSD Project. Copyright (c) 1979, 1980, 1983, 1986, 1988, 1989, 1991, 1992, 1993, 1994 The Regents of the University of California. All rights reserved. Timecounter "i8254" frequency 1193182 Hz CPU: AMD-K6(tm) 3D processor (300.68-MHz 586-class CPU) Origin = "AuthenticAMD" Id = 0x580 Stepping = 0 Features=0x8001bf<FPU,VME,DE,PSE,TSC,MSR,MCE,CX8,MMX> AMD Features=0x80000800<SYSCALL,3DNow!> real memory = 268435456 (262144K bytes) config> di sn0 config> di lnc0 config> di le0 config> di ie0 config> di fe0 config> di cs0 config> di bt0 config> di aic0 config> di aha0 config> di adv0 config> q avail memory = 256311296 (250304K bytes) Preloaded elf kernel "kernel" at 0xc0491000. Preloaded userconfig_script "/boot/kernel.conf" at 0xc049109c. md0: Malloc disk Using $PIR table, 4 entries at 0xc00fde60 npx0: <math processor> on motherboard npx0: INT 16 interface pcib0: <Host to PCI bridge> on motherboard pci0: <PCI bus> on pcib0 pcib1: <VIA 82C598MVP (Apollo MVP3) PCI-PCI (AGP) bridge> at device 1.0 on pci0 pci1: <PCI bus> on pcib1 pci1: <Matrox MGA G200 AGP graphics accelerator> at 0.0 irq 11 isab0: <VIA 82C586 PCI-ISA bridge> at device 7.0 on pci0 isa0: <ISA bus> on isab0 atapci0: <VIA 82C586 ATA33 controller> port 0xe000-0xe00f at device 7.1 on pci0 ata0: at 0x1f0 irq 14 on atapci0 ata1: at 0x170 irq 15 on atapci0 uhci0: <VIA 83C572 USB controller> port 0xe400-0xe41f irq 10 at device 7.2 on pci0 usb0: <VIA 83C572 USB controller> on uhci0 usb0: USB revision 1.0 uhub0: VIA UHCI root hub, class 9/0, rev 1.00/1.00, addr 1 uhub0: 2 ports with 2 removable, self powered chip1: <VIA 82C586B ACPI interface> at device 7.3 on pci0 ed0: <NE2000 PCI Ethernet (RealTek 8029)> port 0xe800-0xe81f irq 9 at device 10.0 on pci0 ed0: address 52:54:05:de:73:1b, type NE2000 (16 bit) isa0: too many dependant configs (8) isa0: unexpected small tag 14 fdc0: <NEC 72065B or clone> at port 0x3f0-0x3f5,0x3f7 irq 6 drq 2 on isa0 fdc0: FIFO enabled, 8 bytes threshold fd0: <1440-KB 3.5" drive> on fdc0 drive 0 atkbdc0: <keyboard controller (i8042)> at port 0x60-0x64 on isa0 atkbd0: <AT Keyboard> flags 0x1 irq 1 on atkbdc0 kbd0 at atkbd0 psm0: <PS/2 Mouse> irq 12 on atkbdc0 psm0: model Generic PS/2 mouse, device ID 0 vga0: <Generic ISA VGA> at port 0x3c0-0x3df iomem 0xa0000-0xbffff on isa0 sc0: <System console> at flags 0x1 on isa0 sc0: VGA <16 virtual consoles, flags=0x300> sio0 at port 0x3f8-0x3ff irq 4 flags 0x10 on isa0 sio0: type 16550A sio1 at port 0x2f8-0x2ff irq 3 on isa0 sio1: type 16550A ppc0: <Parallel port> at port 0x378-0x37f irq 7 on isa0 ppc0: SMC-like chipset (ECP/EPP/PS2/NIBBLE) in COMPATIBLE mode ppc0: FIFO with 16/16/15 bytes threshold ppbus0: IEEE1284 device found /NIBBLE Probing for PnP devices on ppbus0: plip0: <PLIP network interface> on ppbus0 lpt0: <Printer> on ppbus0 lpt0: Interrupt-driven port ppi0: <Parallel I/O> on ppbus0 ad0: 8063MB <IBM-DHEA-38451> [16383/16/63] at ata0-master using UDMA33 ad2: 8063MB <IBM-DHEA-38451> [16383/16/63] at ata1-master using UDMA33 acd0: CDROM <DELTA OTC-H101/ST3 F/W by OIPD> at ata0-slave using PIO4 Mounting root from ufs:/dev/ad0s1a swapon: adding /dev/ad0s1b as swap device Automatic boot in progress... /dev/ad0s1a: FILESYSTEM CLEAN; SKIPPING CHECKS /dev/ad0s1a: clean, 48752 free (552 frags, 6025 blocks, 0.9% fragmentation) /dev/ad0s1f: FILESYSTEM CLEAN; SKIPPING CHECKS /dev/ad0s1f: clean, 128997 free (21 frags, 16122 blocks, 0.0% fragmentation) /dev/ad0s1g: FILESYSTEM CLEAN; SKIPPING CHECKS /dev/ad0s1g: clean, 3036299 free (43175 frags, 374073 blocks, 1.3% fragmentation) /dev/ad0s1e: filesystem CLEAN; SKIPPING CHECKS /dev/ad0s1e: clean, 128193 free (17 frags, 16022 blocks, 0.0% fragmentation) Doing initial network setup: hostname. ed0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 192.168.0.1 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 inet6 fe80::5054::5ff::fede:731b%ed0 prefixlen 64 tentative scopeid 0x1 ether 52:54:05:de:73:1b lo0: flags=8049<UP,LOOPBACK,RUNNING,MULTICAST> mtu 16384 inet6 fe80::1%lo0 prefixlen 64 scopeid 0x8 inet6 ::1 prefixlen 128 inet 127.0.0.1 netmask 0xff000000 Additional routing options: IP gateway=YES TCP keepalive=YES routing daemons:. additional daemons: syslogd. Doing additional network setup:. Starting final network daemons: creating ssh RSA host key Generating public/private rsa1 key pair. Your identification has been saved in /etc/ssh/ssh_host_key. Your public key has been saved in /etc/ssh/ssh_host_key.pub. The key fingerprint is: cd:76:89:16:69:0e:d0:6e:f8:66:d0:07:26:3c:7e:2d root@k6-2.example.com creating ssh DSA host key Generating public/private dsa key pair. Your identification has been saved in /etc/ssh/ssh_host_dsa_key. Your public key has been saved in /etc/ssh/ssh_host_dsa_key.pub. The key fingerprint is: f9:a1:a9:47:c4:ad:f9:8d:52:b8:b8:ff:8c:ad:2d:e6 root@k6-2.example.com. setting ELF ldconfig path: /usr/lib /usr/lib/compat /usr/X11R6/lib /usr/local/lib a.out ldconfig path: /usr/lib/aout /usr/lib/compat/aout /usr/X11R6/lib/aout starting standard daemons: inetd cron sshd usbd sendmail. Initial rc.i386 initialization:. rc.i386 configuring syscons: blank_time screensaver moused. Additional ABI support: linux. Local package initialization:. Additional TCP options:. FreeBSD/i386 (k6-2.example.com) (ttyv0) login: rpratt Password: Az RSA és DSA kulcsok generálása a lassabb gépeken sokág is eltarthat, habár ez mindig csak a friss telepítések utáni elsõ indításkor történik meg. A rendszer késõbbi indulásai ettõl már gyorsabbak lesznek. Ha X szervert is beállítottunk és választottunk hozzá egy alapértelmezett munkakörnyezetet, akkor ezt a parancssorból a startx kiadásával elindíthatjuk el. A &os;/&arch.alpha; indulása Alpha Ahogy a telepítés befejezõdõtt, az SRM konzolból valami ilyesmi begépelésével tudjuk elindítani a &os;-t: >>>BOOT DKC0 Ezzel utasítjuk a firmware-t, hogy indítsa el a rendszert a megadott lemezrõl. A &os; jövõbeni automatikus indításához használjuk az alábbi parancsokat: >>> SET BOOT_OSFLAGS A >>> SET BOOT_FILE '' >>> SET BOOTDEF_DEV DKC0 >>> SET AUTO_ACTION BOOT A rendszer indításakor megjelenõ üzenetek hasonló (de nem teljesen azonosak) lesznek az &i386; architektúrán induló &os; esetéhez. A &os; leállítása Fontos, hogy mindig szabályosan állítsuk le az operációs rendszert, ne kapcsoljuk ki csak úgy egyszerûen a számítógépünket! A leállításhoz elõször a su parancs kiadásával, majd itt a root jelszavának megadásával vegyük fel az ehhez szükséges rendszeradminisztrátori jogosultságokat. Ez viszont csak abban az esetben fog mûködni, ha a felhasználónk tagja a wheel csoportnak. Minden más esetben egyszerûen jelentkezzünk be root felhasználóként és használjuk a shutdown -h now parancsot. The operating system has halted. Please press any key to reboot. A fenti üzenet jelzi, hogy a leállító parancs kiadása után már kikapcsolhatjuk a számítógépet, vagy ha ehelyett egy billentyût nyomunk le, akkor a gép újraindul. A Ctrl Alt Del billentyûkombináció használatával is újra tudjuk indítani a rendszert, azonban ez normál mûködés közben nem ajánlott. Hibakeresés telepítés hibakeresés A most következõ szakaszban azokra a telepítés során felmerülõ problémákra próbálunk meg megoldásokat adni, amelyeket eddig már sokan jeleztek nekünk. Ezek mellett szerepel néhány kérdés és válasz is a &os; és az &ms-dos; vagy &windows; közös használatáról. Mit tegyünk ha valami nem mûködik A PC architektúra különféle korlátozásai miatt szinte lehetetlen 100%-ban megbízhatóvá tenni az eszközök felderítését, azonban ennek hibája kapcsán néhány dolgot még tenni tudunk. Ellenõrizzük a Hardware Notes (Hardverjegyzék) címû dokumentumban, hogy az adott hardvert a &os; valóban ismeri. Amennyiben a hardvereszközünket a rendszer ismeri, azonban még mindig jelentkeznek fagyások vagy egyéb gondok, készítenünk kell egy saját rendszermagot. Ezzel olyan eszközök támogatását is beépíthetjük a rendszermagba, amelyek eredetileg nem szerepelnek a GENERIC rendszermagban. A telepítéshez készített rendszerindító lemezeken található rendszermag a legtöbb eszközt a gyári IRQ, IO-cím és DMA csatorna beállításaik mentén próbálja felkutatni. Ha viszont a hardverünket átállítottuk, ennek megfelelõen módosítanunk kell a rendszermag beállításait és újra kell fordítanunk, hogy a &os; tudja, hol is keresse az eszközt. Olyan is adódhat, hogy egy nem létezõ eszköz keresése egy utána keresendõ másik, jelenlevõ eszköz felkutatását akadályozza meg. Ilyenkor az ütközõ meghajtókat le kell tiltani. Egyes problémák elkerülhetõek vagy csillapíthatóak a különbözõ hardverösszetevõk, különösen az alaplapi firmware frissítésével. Az alaplap firmware-jére sokszor csak BIOS-ként hivatkoznak, és a legtöbb alaplap- vagy számítógépgyártó honlapján találhatjuk meg ezeket, valamint a rájuk vonatkozó utasításokat. A legtöbb gyártó azonban erõsen tiltakozik az alaplapi BIOS-frissítések ellen, és csak indokolt esetekben, például kritikus javításoknál javasolják. A frissítés kimenetele lehet rossz is, aminek következménye a BIOS tartós károsodása. Az &ms-dos; és &windows; állományrendszereinek használata A &os; jelenleg nem támogatja a Double Space™ alkalmazással tömörített állományrendszereket, ezért a &os; csak úgy tud az adataihoz hozzáférni, ha elõtte kitömörítjük ezeket. Ezt a Start menü Programs (Programok) > System Tools (Rendszereszközök) menüjében található Compression Agent (Lemeztömörítés) elindításával tehetjük meg. A &os; támogatja az &ms-dos; alapú (gyakran csak FAT típusúnak nevezett) állományrendszereket. A &man.mount.msdosfs.8; parancs segítségével az ilyen rendszerek könnyedén becsatlakoztathatók a már létezõ könyvtárszerkezetbe, amivel így el tudjuk érni a tartalmát. A &man.mount.msdosfs.8; programot általában nem közvetlenül hívjuk meg, hanem az /etc/fstab vagy a &man.mount.8; segédprogram megfelelõ paraméterezésével. Az /etc/fstab állományban általában így néz ki egy ilyen sor: /dev/ad0sN /dos msdosfs rw 0 0 A mûvelet végrehajtásához a /dos könyvtárnak már léteznie kell. Az /etc/fstab pontos formátumával kapcsolatban a &man.fstab.5; man oldalt olvassuk el. Az &ms-dos; állományrendszerek esetében a &man.mount.8; parancsot többnyire így adjuk ki: &prompt.root; mount -t msdosfs /dev/ad0s1 /mnt Ebben a példában a &ms-dos; állományrendszer az elsõdleges merevlemez elsõ partícióján helyezkedik el. A mi helyzetünk ettõl eltérõ lehet, ezért ehhez vizsgáljuk meg a dmesg és mount parancsok kimeneteit. Segítségükkel elegendõ információt tudunk összeszedni a gépünkön található partíciók kiosztásáról. Elõfordulhat, hogy a &os; a többi operációs rendszertõl eltérõ módon számozza a slice-okat (vagyis az &ms-dos; partíciókat). Konkrétan: a kiterjesztett &ms-dos; partíciók általában nagyobb sorszámot kapnak, mint az elsõdleges &ms-dos; partíciók. Az &man.fdisk.8; segédprogram segíthet megállapítani, hogy mely slice-ok tartoznak a &os;-hez és melyek más operációs rendszerekhez. A &man.mount.ntfs.8; parancs használatával az NTFS partíciók hasonló módon csatlakoztathatóak. Kérdések és válaszok A rendszeren teljesen lemerevedik, amikor az indítás során eszközöket próbál megtalálni, vagy furcsán viselkedik a telepítés során, esetleg a floppy meghajtót nem is keresi. - A &os; 5.0 és késõbbi - változatai az i386, amd64 és ia64 - platformokon az indítás közben az - eszközök felderítésében - erõsen építkeznek a rendszeren - elérhetõ ACPI szolgáltatásra. - Sajnos még mindig vannak hibák az ACPI - meghajtóban, az alaplapokban és a - BIOS-okban. A rendszerbetöltõ harmadik - fokozatában viszont az - hint.acpi.0.disabled + A &os; az i386, amd64 és ia64 platformokon az + indítás közben az eszközök + felderítésében erõsen + építkeznek a rendszeren elérhetõ + ACPI szolgáltatásra. Sajnos még + mindig vannak hibák az ACPI meghajtóban, az + alaplapokban és a BIOS-okban. A + rendszerbetöltõ harmadik fokozatában + viszont az hint.acpi.0.disabled megadásával kikapcsolható az ACPI használata: set hint.acpi.0.disabled="1" Ez a beállítás a rendszer minden egyes indításakor törlõdik, ezért a hint.acpi.0.disabled="1" bejegyzést fel kell vennünk a /boot/loader.conf állományba. A rendszerbetöltõ mûködésérõl részletesebben a ban olvashatunk. A &os; telepítése után elõször indítom el a merevlemezrõl a rendszert, a rendszermag betöltõdik és nekilát felkutatni a hardvereszközöket, azonban megáll a következõ üzenettel: changing root device to ad1s1a panic: cannot mount root Mi lehet a gond? Mit tegyek? Mit jelent a bios_drive:interface(unit,partition)kernel_name a rendszerindítás során megjelenõ súgóban? Ez egy régóta fennálló probléma olyan rendszerek esetén, ahol a rendszerindításhoz használt lemez nem az elsõ. A BIOS a &os;-tõl eltérõ sorszámozást használ, és az általa alkalmazott megfeleltetések megfejtése nehézkes. Amikor a rendszer indítására használt lemez nem az elsõ lemez a rendszerünkben, segítenünk kell a &os;-nek a megtalálásában. Két gyakori helyzet alakulhat ki, és mind a kettõben el kell árulnunk a &os;-nek, hogy hol található a rendszer indításához használható gyökér állományrendszer. Ezt a lemez BIOS-ban nyilvántartott sorszámának, típusának és a neki megfelelõ &os; szerinti lemezszám megadásával tehetjük meg. Az elsõ szituációban két IDE-lemezünk van, mind a kettõt masterként állítottuk be a hozzájuk tartozó IDE-buszokon, és a közülük a másodikról akarjuk indítani a &os;-t. A BIOS ezeket 0. és 1. lemezként látja, miközben a &os; pedig ad0 és ad2 eszközként. A &os; 1. BIOS-számozású lemezen van, amelynek a típusa ad és a &os; szerinti a 2 sorszámot viseli. Ezért ezt kell használnunk: 1:ad(2,a)kernel Ha az elsõdleges buszon van egy slave meghajtónk, akkor mindez nem szükséges (és valószínûleg rossz is). A második szituációban egy SCSI-lemezrõl akarjuk indítani a rendszert, miközben egy vagy több IDE-lemez is található a gépünkben. Ebben az esetben a &os; szerinti sorszám kisebb lesz, mint a BIOS szerinti. Ha tehát a két IDE-lemezünk mellett van még egy SCSI-lemez is, akkor annak a BIOS szerinti sorszáma 2, a típusa da és a &os; szerinti sorszáma pedig 0. Ennek megfelelõen a 2:da(0,a)kernel sorral tudjuk elárulni a &os;-nek, hogy a BIOS szerint 2. lemezrõl akarjuk indítani, amely a rendszerben található elsõ SCSI-lemeznek felel meg. Ha csak egy IDE-lemezünk van, akkor a sort kezdjük az 1: beírásával. Miután megtaláltuk a megfelelõ értékeket, a hozzá tartozó sort egy szövegszerkesztõ segítségével tegyük közvetlenül a /boot.config állományba. A &os; ezen állomány tartalmát fogja alapból felhasználni a boot: bekérésénél, hacsak másképpen nem utasítjuk. A telepítés után elõször próbálom meg elindítani a merevlemezrõl a &os;-t, azonban a rendszerválasztó mindig csak F? opciókat kínál fel, és a rendszer indítása sem halad tovább. A &os; telepítése során rosszul adtunk meg a partíciószerkesztõben a merevlemezhez tartozó geometriát. Menjünk vissza a partíciószerkesztõhöz és adjuk meg újra a merevlemezünk helyes geometriáját. Ennek használatához pedig a &os;-t is újra kell telepítenünk. Ha egyáltalán képtelenek vagyunk megállapítani a merevlemezhez tartozó geometriát, akkor próbáljuk meg ezt: a lemez elején hozzunk létre egy kis méretû DOS partíciót és rakjuk utána a &os;-t. Amikor a telepítõprogram észreveszi a DOS partíciót, megpróbálja magától kikövetkeztetni belõle a helyes geometriát, ami általában mûködik is. Ez a tanács ugyan már nem érvényes, de álljon itt felvilágosításként:
Ha teljesen egy &os; alapú szerver vagy munkaállomás kialakítására szánjuk a számítógépünket, és nem törõdünk a DOS-szal, Linuxszal és a többi operációs rendszerrel történõ (jövõbeli) kompatibilitással, használhatjuk akár az egész lemezt is (a partíciószerkesztõben ez az A opció). Ezzel egy olyan nem szabványos beállítást engedélyezünk, amivel a &os; elfoglalja a lemezt annak legelsõ szektorától a legutolsó szektoráig. Ilyenkor ugyan el tudunk tekinteni a geometriával kapcsolatos beállításoktól, azonban így a &os;-n kívül semmilyen más operációs rendszert nem tudunk majd futtatni a gépen.
A rendszer megtalálja a &man.ed.4; hálózati kártyámat, azonban folyamatosan hibát ad idõtúllépésre hivatkozva. Az említett kártya valószínûleg a /boot/device.hints állományban beállítottaktól eltérõ IRQ-t használ. A &man.ed.4; meghajtó alapértelmezés szerint nem használ szoftveres beállításokat (amiket DOS-ban az EZSETUP használatával adunk meg), viszont engedélyezhetjük, ha a kártyánál megadjuk az -l beállítást. Hardveresen ezt a kártyán levõ jumperek segítségével állíthatjuk be (ehhez változtassuk meg a rendszermag beállításait is, amennyiben szükséges), vagy a -l kapcsolón keresztül a hint.ed.0.irq="-l" megadásával utasíthatjuk a rendszermagot az IRQ szoftveres beállítására. Másik lehetõség, amikor a kártyánk a 9-es IRQ-t használja, amelyet általában megosztanak a 2-es IRQ-val, ami gyakori problémák forrása (különösen abban az esetben, amikor a VGA kártya a 2-es IRQ-t használja!) lehet. Lehetõleg ne használjuk a 2-es és 9-es IRQ-kat. Valentino Vaschetto Írta: Telepítési útmutató haladóknak Ebben a szakaszban megtudhatjuk, hogyan telepítsük a &os;-t speciális esetekben. A &os; telepítése billentyûzet vagy monitor nélkül telepítés fej nélküli (soros konzol) soros konzol A telepítés ezen fajtáját fej nélküli telepítésnek (headless install) hívják, mivel a gép, amire a &os;-t telepíteni akarjuk, nem rendelkezik monitorral vagy éppen még VGA kimenettel sem. Felmerülhet a kérdés: hogyan lehetséges mindez? A soros vonali konzol használatával! A soros konzol segítségével lényegében egy másik számítógép monitorját és billentyûzetét használjuk. Ennek megvalósításához elsõként kövessük a rendszerindító lemezek készítésének ban leírt lépéseit. Az így létrehozott lemezeket pedig az alábbi lépésekkel tehetjük képessé a soros konzolon keresztüli rendszerindításra: A rendszerindító lemezek átállítása soros konzolra mount Ha a létrehozott lemezekkel most csak egyszerûen elindítanánk a &os;-t, akkor a megszokott telepítési módban indulna el. Mi viszont azt akarjuk, hogy a telepítéshez a &os; a soros konzolon keresztül induljon el. Ehhez tegyük be és a &man.mount.8; paranccsal csatlakoztassuk &os; rendszerünkhöz a boot.flp image-et tartalmazó lemezt. &prompt.root; mount /dev/fd0 /mnt Most, miután csatlakoztattuk a lemezt, váltsunk az /mnt könyvtárra: &prompt.root; cd /mnt Itt fogjuk beállítani a lemezt a soros konzolon keresztüli indulásra. Létre kell hoznunk egy boot.config nevû állományt, amelybe a /boot/loader -h sor fog kerülni. Ezzel jelezzük a rendszerbetöltõnek, hogy a rendszerindítás során a soros konzolt akarjuk használni. &prompt.root; echo "/boot/loader -h" > boot.config Miután a lemezen sikeresen elvégeztük a szükséges beállítást, válasszuk le a &man.umount.8; parancs kiadásával: &prompt.root; cd / &prompt.root; umount /mnt Most már kivehetjük a lemezt a meghajtóból. A null-modem kábel csatlakoztatása null-modem kábel Össze kell kötnünk a két számítógépet egy null-modem kábellel. Nincs más teendõnk, mit összekapcsolni a két gép soros portjait. Itt a szokásos soros kábel nem mûködik, konkrétan null-modem kábelre van szükség, mivel benne néhány vezetéket máshogy kötöttek be. A telepítés indítása Most már ideje elkezdeni a telepítést. Tegyük a boot.flp image-et tartalmazó lemezt a fej nélkül telepítendõ gép meghajtójába és kapcsoljuk be. Kapcsolódás a fej nélküli gépre cu Ezután a &man.cu.1; parancs felhasználásával kapcsolódjunk rá a gépre: &prompt.root; cu -l /dev/cuad0 - A &os; 5.X verzióiban a - /dev/cuad0 helyett a - /dev/cuaa0 eszközt - írjuk. Ezzel készen is vagyunk! Innentõl a cu által megnyitott kapcsolaton keresztül tudjuk vezérelni a fej nélküli számítógépet. Hamarosan megkér minket a kern1.flp image-et tartalmazó lemez behelyezésére, majd megkérdezi a használt terminál típusát. Itt válasszuk ki a színes &os; konzolt (&os; color console) és folytassuk a telepítést a megszokott módon. Saját telepítõeszköz elkészítése Az ismétlések elkerülése végett a továbbiakban a &os; lemez a megvásárolható vagy a magunk által készített &os; CD-re vagy DVD-re vonatkozik. Adódhatnak olyan esetek, amikor létre kell hoznunk a &os; telepítésére használt saját eszközünket és/vagy forrásunkat. Ez lehet egy tetszõleges fizikai eszköz, például szalag, vagy bármilyen olyan forrás, ahonnan a sysinstall képes állományokat elérni, például egy FTP oldal vagy egy &ms-dos; partíció. Például: Egy &os; lemezünk van és több hálózaton kapcsolódó számítógépünk. Készíteni akarunk egy helyi FTP oldalt a &os; lemez felhasználásával, és így a hálózaton levõ gépre az internet helyett innen telepítjük a rendszert. Van egy &os; lemezünk, azonban a &os;-nek nem sikerült felismernie a CD/DVD-meghajtónkat, viszont az &ms-dos;/&windows;-nak igen. Felmásoljuk a &os; telepítéséhez használt állományokat ugyanazon a számítógépen található egyik DOS partícióra, majd a &os;-t ezekkel telepítjük. A gépben, amelyre telepíteni akarunk, nincs CD/DVD-meghajtó vagy hálózati kártya, viszont Laplink stílusú soros vagy párhuzamos kábellel hozzá tudunk kapcsolódni egy olyan számítógéprõl, amelyben viszont van. Készíteni akarunk a &os; telepítésére használható szalagot. Telepítõ CD készítése A &os; Projekt minden kiadás részeként architektúránként elérhetõvé tesz legalább két CD image-et (ISO image-et). Ha rendelkezünk CD-íróval, ezeket az image-eket fel-, illetve ki tudjuk írni (égetni) CD-re, és a &os; telepítésére tudjuk használni. Tehát ha van a kezünk ügyében CD-író és olcsón jutunk nagyobb sebességû interneteléréshez, akkor a &os; telepítésének ez a legkönnyebb módja. A megfelelõ ISO image-ek letöltése Ez egyes kiadások ISO image-ei letölthetõek a ftp://ftp.FreeBSD.org/pub/FreeBSD/ISO-IMAGES-architektúra/változat címrõl vagy annak legközelebbi tükrözésérõl. Az architektúra és változat részeket igényeinknek megfelelõen helyettesítsük. Az említett könyvtár általában a következõ lemezek image-eit tartalmazza: - FreeBSD 5.<replaceable>X</replaceable> és - 6.<replaceable>X</replaceable> ISO image-ek nevei + <title>FreeBSD 6.<replaceable>X</replaceable> és + 7.<replaceable>X</replaceable> ISO image-ek nevei és jelentései Állománynév Tartalma változat-RELEASE-architektúra-bootonly.iso Minden, ami ahhoz kell, hogy el tudjuk indítani a &os; rendszermagot és megkapjuk a telepítéshez szükséges alapokat. A telepítendõ állományokat ezután FTP-rõl vagy más ismert forrásból érjük el. változat-RELEASE-architektúra-disc1.iso Minden, ami a &os; telepítéséhez kellhet, valamint egy élõ állományrendszer (Live Filesystem), amelyet a sysinstall Repair (Helyreállítás) funkciójához tudunk használni. változat-RELEASE-architektúra-disc2.iso - A &os; dokumentációja (a &os; - 6.2-es verziójáig) valamint annyi - csomag, ami a lemezre csak felfér. + Annyi csomag, ami a lemezre csak + felfér. változat-RELEASE-architektúra-docs.iso - A &os; dokumentációja (a &os; 6.2 - és késõbbi - verzióiban). + A &os; dokumentációja.
Le kell töltenünk az elsõ lemez vagy (ha elérhetõ) a bootonly lemez ISO image-einek egyikét. Akkor használjuk a bootonly jelzésû image-et, ha szélessávú interneteléréssel rendelkezünk. Segítségével el tudjuk kezdeni a &os; telepítését, és szükség szerint a port/csomagrendszer (lásd ) használatával csomagokat tudunk letölteni és telepíteni. Az elsõ lemez image-ét akkor érdemes használni, ha a &os; adott kiadásának telepítése mellett igényt tartunk valamennyi csomagra is. A további lemezek image-ei is hasznosak lehetnek, de nem feltétlenül kellenek a telepítéshez, fõleg abban az esetben, amikor gyors interneteléréssel rendelkezünk. A CD-k írása Ezután lemezekre kell írnunk a letöltött image-eket. Amennyiben ezt egy másik &os; rendszeren végezzük, ennek részleteirõl a számol be (különösen a és a leírása). Ha másik platformon végezzük ezt a mûveletet, akkor az adott platformon felkínált CD-író szoftverekkel kell dolgoznunk. Az image-ek szabványos ISO formátumúak, amelyet szinte az összes CD-író alkalmazás ismer. Ha kíváncsiak vagyunk egy saját &os; kiadás elkészítésére, olvassuk el a kiadások szervezésérõl szóló cikket (angolul). Helyi FTP oldal létrehozása &os; lemezzel telepítés hálózat FTP A &os; lemezeken az FTP oldalakéhoz hasonló elrendezést találunk. Ez megkönnyíti a hálózatunkban található számítógépekhez a &os; telepítésére használható helyi FTP oldal létrehozását. Az FTP oldalnak otthont adó &os; számítógépen tegyük a CD-t a meghajtóba, majd csatlakoztassuk a /cdrom könyvtárba. &prompt.root; mount /cdrom Hozzunk létre egy anonim FTP hozzáférést az /etc/passwd állományban. A &man.vipw.8; segítségével tehát illesszük be a következõ sort az /etc/passwd állományba: ftp:*:99:99::0:0:FTP:/cdrom:/nonexistent Gondoskodjuk róla, hogy az FTP szolgáltatás engedélyezve legyen az /etc/inetd.conf állományban. Most már bárki, aki képes csatlakozni ehhez a számítógéphez, a telepítés típusának ki tudja választani az FTP-t. Az FTP oldalak menüjében válassza az Other (Egyéb) pontot, majd adja meg az ftp://gépnév címet. Ha az FTP-n csatlakozó kliensek rendszerindításhoz használt eszköze (általában a floppy) verziója nem egyezik meg tökéletesen a helyi FTP oldalon találhatóval, akkor a sysinstall nem engedi a telepítést. Ha a változatok nem hasonlóak és ezt felül akarjuk bírálni, akkor be kell lépnünk az Options (Beállítások) menübe, ahol át kell állítanunk a terjesztés nevét (distribution name) any (bármelyik)-re. A fenti megközelítés kizárólag csak egy tûzfallal védett helyi hálózaton javasolt. FTP szolgáltatás létrehozása az interneten (és nem a helyi hálózatunkban) levõ számítógépek számára különbözõ támadásoknak és egyéb kellemetlenségeknek teszi ki a számítógépünket. Határozottan javasoljuk, hogy ebben az esetben különösen ügyeljünk a biztonságra. Telepítõfloppyk létrehozása telepítés floppy Ha floppylemezrõl kellene telepítenünk (amit viszont semmiképpen sem ajánlanánk) egy nem támogatott hardvereszköz miatt, vagy mert egyszerûen szeretjük a dolgok nehezebbik oldalát megfogni, akkor ehhez elõször elõ kell készítenünk pár lemezt. Legalább annyi 1,44 MB-os lemezre van szükségünk, mint amennyire ráférnek a base (alapterjesztés) könyvtárban található állományok. Ha DOS-ban hozzuk létre ezeket a lemezeket, akkor a használatukhoz meg kell formázni ezeket az &ms-dos; FORMAT parancsával. &windows; használata esetén az Windows Explorerben (Intézõben) tudjuk megformázni a lemezeket (kattintsunk a jobb gombbal az A: meghajtóra, majd válasszuk a Format (Formázás) menüpontot). Ne bízzunk a gyárilag formázott (pre-formatted jelzésû) lemezekben! Menjünk biztosra és formázzuk meg mi magunk is lemezeket. A felhasználóinktól régebben számtalan olyan panasz érkezett, amely a helytelenül megformázott lemezbõl fakadt, ezért erre most kiemelten felhívjuk a figyelmet. A formázás abban az esetben sem bizonyul rossz ötletnek, ha egy másik &os; gépen gyártjuk le a lemezeket, habár nem kell mindegyik lemezre DOS állományrendszert tennünk. Helyette a bsdlabel és newfs parancsok használatával UFS állományrendszert is tehetünk rájuk, ahogy (1,44 MB méretû lemezek esetén) ezt az alábbi parancsok mutatják: &prompt.root; fdformat -f 1440 fd0.1440 &prompt.root; bsdlabel -w fd0.1440 floppy3 &prompt.root; newfs -t 2 -u 18 -l 1 -i 65536 /dev/fd0 Ezután a többi állományrendszerhez hasonlóan a lemezeket tudjuk csatlakoztati és írni. Miután megformáztuk a lemezeket, rájuk kell másolnunk az állományokat. A terjesztésekhez tartozó állományokat adott méretû darabokra szeleteltük, így kényelmesen ráférnek egy hagyományos 1,44 MB méretû floppyra. Menjünk végig az összes floppyn és mindegyikre pakoljuk fel a lehetõ legtöbb állományt egészen addig, amíg így az összes szükséges terjesztést össze nem szedtük. A floppykon minden terjesztés kerüljön egy hozzátartozó alkönyvtárba, például: a:\base\base.aa, a:\base\base.ab és így tovább. Az elsõ lemezre rá kell másolnunk a base.inf nevû állományt is, mivel ennek beolvasásával lesz képes kitalálni a telepítõ, hogy a terjesztések összeszedése és összefûzése során mennyi darabot keressen. Ahogy elérkezünk a telepítõeszköz kiválasztásához a telepítés folyamatában, ott válasszuk a Floppy menüpontot, majd utána kövessük a felbukkanó üzeneteket. Telepítés &ms-dos; partícióról telepítés MS-DOS partícióról Amikor egy &ms-dos; partícióról akarunk telepíteni, elõkészítés gyanánt másoljuk a terjesztésekhez tartozó állományokat a partícióra egy freebsd könyvtárba. Ez lesz például a c:\freebsd. Ebben a könyvtárban igyekezzük minél jobban megtartani a CD vagy az FTP oldal könyvtárszerkezetét, ezért erre a CD-rõl történõ átmásolásra a DOS xcopy parancsát javasoljuk. Például így tudjuk elõkészíteni a &os; legegyszerûbb változatának telepítését: C:\> md c:\freebsd C:\> xcopy e:\bin c:\freebsd\bin\ /s C:\> xcopy e:\manpages c:\freebsd\manpages\ /s A fentiekben feltételeztük, hogy ehhez a C: meghajtón elég szabad helyünk van, valamint az E: meghajtón érjük el a CD-t. Ha nincs CD-meghajtónk, az ftp.FreeBSD.org címrõl letölthetjük a terjesztésket. Minden egyes terjesztés külön könyvtárban található, tehát például a base (alap) terjesztés az &rel.current;/base/ könyvtárban található. Mindegyik telepítendõ terjesztést (ami még elfér) másoljuk át az &ms-dos; partíció c:\freebsd könyvtárába — a telepítéshez egyébként egyedül a BIN terjesztés szükséges. Telepítõszalag létrehozása telepítés QIC/SCSI-szalagról Valószínûleg a szalagos módszer a legegyszerûbb, egyfajta élõ FTP-s vagy CD-s telepítés. A telepítõprogram arra számít, hogy a szalagon az állományok egymás után helyezkednek el. Tehát miután beszereztük a nekünk kellõ terjesztésekhez tartozó összes állományt, egyszerûen vegyük fel ezeket a szalagra: &prompt.root; cd /freebsd/distdir &prompt.root; tar cvf /dev/rwt0 dist1 ... dist2 Mielõtt telepítenénk, ellenõrizzük, hogy legyen elég helyünk valamelyik (a telepítés során majd kiválasztható átmeneti) könyvtárban ahhoz, hogy az itt létrehozott szalag teljes tartalma elférjen benne. Mivel a szalagok csak szekvenciálisan érhetõek el, ezért ennél a módszernél jó sok ideiglenes tárhelyre lesz szükségünk. A telepítés megkezdése után a szalagnak már azelõtt a meghajtóban kell lennie, hogy rendszerindító floppyról elindítanánk a rendszert, máskülönben nem találja meg. Mielõtt hálózatról telepítenénk telepítés hálózat soros (SLIP vagy PPP) telepítés hálózat párhuzamos (PLIP) telepítés hálózat Ethernet Háromféle hálózati telepítési mód létezik: Ethernet (szabványos Ethernet-vezérlõvel), soros port (SLIP vagy PPP) vagy párhuzamos port (PLIP (laplink kábel)). Valószínûleg az Ethernet-csatlakozó választásával érjük el a leggyorsabb hálózati telepítést. A &os; ismeri a legtöbb PC-s Ethernet kártyát. Az ismert kártyák (és a hozzájuk tartozó beállítások) a &os; egyes kiadásának hardverjegyzékében (Hardware Notes) találhatóak meg. Amennyiben egy támogatott PCMCIA Ethernet kártyát használunk, mindig a laptop bekapcsolása elõtt helyezzük be! A &os; telepítés közben sajnos nem támogatja a PCMCIA kártyák menetközbeni behelyezését. Ezenkívül még ismernünk kell a hálózaton kapott IP-címünket, az általa használt címosztály hálózati maszkját, a gépünk nevét. Ha PPP kapcsolaton keresztül telepítünk és nincs statikus IP-címünk, akkor minden bizonnyal az internet-szolgáltatónktól kaptunk egyet dinamikusan. A konkrét hálózati beállításokat a hálózatunk rendszergazdájától is érdemes megkérdezni. Ha a hálózaton levõ többi gépre névvel és nem IP-címmel hivatkozunk, akkor szükségünk lesz még egy név(feloldó) szerverre és az internet eléréséhez egy átjáró címére is (ha PPP-t használunk, ez a szolgáltatónk IP-címe lesz). Ha FTP-rõl HTTP proxy használatával telepítünk, akkor a proxy címe is kelleni fog. Ha magunktól nem vagyunk képesek ezekre a kérdésekre válaszolni, akkor az ilyen típusú telepítés megkezdése elõtt tényleg segítséget kell kérnünk egy rendszergazdától vagy az internet-szolgáltatónktól. A SLIP támogatás inkább primitív, és elsõsorban csak kötött kapcsolatokra korlátozódik, mint például egy laptop és egy másik számítógép közti soros összekötettetés. A kapcsolatnak annyiban kell kötöttnek lennie, hogy a SLIP-en keresztüli telepítés pillanatnyilag nem ismer a betárcsázást. Ezt a PPP segítségével tudjuk megvalósítani, ezért ha tehetjük, mindig ezt válasszuk a SLIP helyett. Ha modemet használunk, akkor a PPP szinte biztosan megfelel nekünk. Gondoskodjunk róla, hogy már a telepítés korai szakaszában rendelkezésünkre áll az internet-szolgáltatónkkal kapcsolatosan minden hasznos információ. Ha PAP vagy CHAP használatával kapcsolódunk a szolgáltatónkhoz (másképp szólva &windows;-ban így tudunk szkriptek nélkül csatlakozni), mindössze a dial parancsot kell kiadnunk a ppp parancssorában. Minden más esetben tudnunk kell a modemünk saját AT parancsaival tárcsázni az internet-szolgáltatónkat, hiszen ehhez a PPP tárcsázó csak egy nagyon kezdetleges terminálemulációt nyújt. Ezzel kapcsolatban olvassuk el a kézikönyv és a GYIK idevágó részeit. Ha gondjaink akadnának, a naplózás a set log local ... parancs kiadásával átirányítható közvetlenül a képernyõre. Ha kötött módon tudunk csatlakozni egy másik (2.0-R vagy késõbbi verziójú) &os; géphez, akkor megpróbálkozhatunk a párhuzamos laplink kábellel. A párhuzamos porton keresztüli adatátvitel sebessége a soros vonalénál jóval nagyobb (egészen 50 kbyte/mp), ezért vele a telepítés is gyorsabb. Mielõtt NFS-rõl telepítenénk telepítés hálózat NFS A telepítés NFS-en keresztül szinte magától értetõdik. Egyszerûen csak másoljuk a &os; terjesztéseihez tartozó állományokat az NFS szerverre és állítsuk be rá az NFS telepítõeszközt. Ha a szerver csak privilegizált portokat ismer (ami általában alapértelmezett a Sun munkaállomásoknál), a telepítés megkezdése elõtt az Options (Beállítások) menüben be kell állítani az NFS Secure (Biztonságos NFS) opciót. Ha egy gyenge minõségû és kis adatátviteli sebességû Ethernet kártyánk van, akkor emellett még hasznos lehet beállítani az NFS Slow (Lassú NFS) opciót is. Az NFS-en keresztüli telepítés mûködéséhez a szervernek támogatnia kell az alkönyvtárak csatlakoztatását is, tehát például ha a &os; &rel.current; terjesztésünk a ziggy:/usr/archive/stuff/FreeBSD könyvtárban található, akkor ziggy nevû gépnek lehetõvé kell tennie a /usr/archive/stuff/FreeBSD könyvtár közvetlen csatlakoztatását is, nem csak a /usr vagy /usr/archive/stuff könyvtárakét. A &os; /etc/exports állományában ezt az beállítással vezérelhetjük. Más NFS szervereken esetleg más megszokásokat kell követnünk. Amennyiben a szervertõl permission denied (hozzáférés megtagadva) üzeneteket kapjuk, valószínû, hogy ezt nem állítottuk be megfelelõen. diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/kernelconfig/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/kernelconfig/chapter.sgml index 00c3090505..7e23ef1666 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/kernelconfig/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/kernelconfig/chapter.sgml @@ -1,2034 +1,2033 @@ + Original Revision: 1.184 --> Jim Mock Frissítette és átdolgozta: Jake Hamby Eredetileg írta: A &os; rendszermag testreszabása Áttekintés rendszermag saját rendszermag készítése A rendszermag a &os; operációs rendszer lelke. Felelõs a memória kezelésért, a biztonsági szabályozások betartatásáért, a hálózat mûködtetéséért, a lemezhozzáférésért és sok minden másért is. Miközben maga a &os; egyre jobban konfigurálható dinamikusan, addig alkalmanként elegedhetetlen, hogy újrakonfiguráljuk és újrafordítsuk a rendszermagot. A fejezet elolvasása során megismerjük: miért lehet szükségünk egy saját rendszermagra; hogyan készítsünk konfigurációs állományt a rendszermaghoz, vagy hogyan módosítsunk egy már létezõt; hogyan használjuk a rendszermag konfigurációs állományát egy új rendszermag lefordítására és létrehozására; hogyan telepítsük az új rendszermagot; hogyan orvosoljuk a felmerülõ problémákat. A fejezetben az összes példaként bemutatásra kerülõ parancsot root felhasználóként kell kiadni a sikeres végrehajtásukhoz. Miért készítsünk saját rendszermagot? A &os; eredetileg ún. monolitikus rendszermaggal rendelkezett. Ez azt jelenti, hogy a rendszermag egyetlen nagy program volt, ami elõre rögzített eszközöket ismert, és ha meg akartuk változtatni a rendszermag mûködését, akkor fordítanunk kellett új rendszermagot, majd újra kellett indítanunk vele a számítógépet. Manapság azonban a &os; már inkább afelé a megközelítés felé halad, ahol a rendszermag funkcionalitásának nagy részét mûködés közben az igények szerint betölthetõ és eltávolítható modulok adják. Ezzel lehetõvé válik, hogy a rendszermag gyorsan illeszkedjen az újonnan megjelenõ hardvereszközökhöz (mint például a laptopok PCMCIA-kártyáihoz), vagy olyan új funkciókat tegyünk a rendszermaghoz, amelyek a fordításánál nem voltak feltétlenül szükségesek. Ezt a modellt nevezik moduláris rendszermagnak. Ennek ellenére még mindig elkerülhetetlen, hogy esetenként ne legyen szükség a rendszermag statikus testreszabására. Ez a legtöbb esetben azzal magyarázható, hogy vannak olyan funkciók, amelyek túlságosan is mélyen helyezkednek el a rendszermagban, ezáltal nem tölthetõek be dinamikusan. Máskor viszont egyszerûen azért nem lehetséges, mert még senki sem szánt idõt az adott funkcióhoz tartozó, dinamikusan betölthetõ modul elkészítésére. Egy saját rendszermag készítése azon legfontosabb próbatételek egyike, melyet majdnem az összes BSD felhasználónak ki kell állnia. Ez a folyamat, habár némileg idõigényes, számos elõnyt tartogat &os; rendszerünk számára. Eltérõen egy GENERIC (általános) rendszermagtól, amely rengeteg hardvert támogat, egy saját rendszermag csak a saját PC-nk hardverét ismeri. Ennek több elõnye is van, például: A rendszerünk gyorsabban indul. Mivel a rendszermag csak azokat a hardvereket fogja keresni, melyek a rendszerünkben megtalálhatóak, jelentõs mértékben le tud csökkeni az induláshoz szükséges idõ. Kisebb memóriahasználat. Egy saját rendszermag gyakran kevesebb memóriát emészt fel, mint a GENERIC rendszermag, ami azért is fontos, mert a rendszermag mindig benn van a memóriában. Emiatt egy saját rendszermag elkészítése különösen hasznos lehet egy kevés fizikai memóriával rendelkezõ rendszeren. További hardverek támogatása. A saját rendszermagunkba olyan eszközök támogatását is beletehetjük, amelyek nem szerepelnek a GENERIC rendszermagban, mint például a hangkártyákét. Tom Rhodes Írta: A rendszerünkben levõ hardverek összeszedése Mielõtt belevetnénk magunkat a rendszermag beállításába, érdemes egy leltárt készíteni a gépünkben található különbözõ eszközökrõl. Ahol a &os; nem elsõdlegesen használt operációs rendszer, ott ehhez elegendõ megnézni a jelenlegi rendszerben található elemeket. Például az µsoft; rendszerek Eszközkezelõjében (Device Manager) általában az összes eszköz fontosabb adatait megtaláljuk. Magát az Eszközkezelõt pedig a Vezérlõpultból (Control Panel) érhetjük el. A µsoft.windows; egyes verzióiban a Rendszer (System) ikonjára kattintva megkapjuk azt a képernyõt, ahonnan közvetlenül el tudjuk érni az Eszközkezelõt. Ha viszont nincs másik operációs rendszer a gépünkön, akkor magunknak kell mindezeknek utánanéznünk. Erre az egyik alkalmas módszer a &man.dmesg.8; és a &man.man.1; parancsok használata. A &os;-ben található legtöbb meghajtónak van saját man oldala, ami tartalmazza az általuk kezelt eszközök listáját, illetve így a rendszerindítás során észlelt hardvereket nézhetjük vissza. Például az alábbi sor arra utal, hogy a psm meghajtó megtalálta a gépünkhöz tartozó egeret: psm0: <PS/2 Mouse> irq 12 on atkdbc0 psm0: [GIANT-LOCKED] psm0: [ITHREAD] psm0: model Generic PS/2 mouse, device ID 0 Ezután ezt a meghajtót vagy a rendszermagba kell beépítenünk, vagy pedig a &man.loader.conf.5; állományon keresztül betöltenünk. Bizonyos esetekben a dmesg az eszközök felkutatásának eredményei helyett csak a rendszer üzeneteit mutatja. Ilyen helyezetekben a teljes kimenet a /var/run/dmesg.boot állományban tekinthetõ meg. A hardverek manuális felderítésének módja a &man.pciconf.8; segédprogram kimenetének böngészése, ami egy valamivel részletesebb eredményt ad. Mint például: ath0@pci0:3:0:0: class=0x020000 card=0x058a1014 chip=0x1014168c rev=0x01 hdr=0x00 vendor = 'Atheros Communications Inc.' device = 'AR5212 Atheros AR5212 802.11abg wireless' class = network subclass = ethernet A pciconf paranccsal kapott kimenet ezen része azt mutatja, hogy az ath meghajtó talált egy vezeték nélküli Ethernet eszközt. Innen a man ath paranccsal érhetjük el a &man.ath.4; man oldalát. A &man.man.1; a paraméter megadásával további hasznos információkkal is tud szolgálni. A fentiekbõl kiindulva például a következõ paranccsal: &prompt.root; man -k Atheros le tudjuk kérdezni azokat a man oldalakat, amelyek tartalmazzák az adott szót: ath(4) - Atheros IEEE 802.11 wireless network driver ath_hal(4) - Atheros Hardware Access Layer (HAL) A hardvereszközeink listájával felvértezve most már egy saját rendszermag létrehozása sem lesz annyira ijesztõ. Saját rendszermag készítése és telepítése rendszermag készítése, telepítése Elõször is tegyünk egy rövidke sétát a rendszermag könyvtárában. A továbbiakban említendõ összes könyvtár a /usr/src/sys könyvtáron belül található, amely /sys néven is elérhetõ. Itt rengeteg alkönyvtár található, mindegyikük a rendszermag különbözõ részeit testesíti meg. Ezek közül most számunkra a legfontosabb az architektúra/conf lesz, ahol majd létrehozzuk a saját rendszermagunk konfigurációs állományát, valamint a compile, ahol majd a rendszermagunk fordítása történik. Itt az architektúra lehet i386, alpha, amd64, ia64, powerpc, sparc64 vagy pc98 (a PC-k egyik, leginkább Japánban elterjedt változata). Az adott architektúra könyvtárában található összes állomány csak arra az architektúrára vonatkozik, a kód többi része pedig gépfüggetlen és közös az összes többi létezõ és leendõ &os; platformon. Érdemes megfigyelni a könyvtárak logikai elrendezését: minden egyes ismert eszköz, állományrendszer és bõvítmény saját alkönyvtárral rendelkezik. A példák során ez a fejezet feltételezi, hogy az i386 architektúrát használjuk. Ha ez a mi esetünkben nem így lenne, ne felejtsük el átírni bennük az elérési útvonalakat a rendszerünk architektúrájának megfelelõen. Ha nem lenne /usr/src/sys könyvtár a rendszerünkben, valószínûleg még nem telepítettük a rendszermag forráskódját. Ezt a legkönnyebben úgy tudjuk megtenni, ha root felhasználóként elindítjuk a sysinstall programot és ott kiválasztjuk a Configure (Beállítások), azon belül Distributions (Terjesztések) menüpontot, amiben válasszuk ki a src, base és sys terjesztéseket. Ha nem szeretnénk erre a célra a sysinstall programot használni, de rendelkezésünkre áll a hivatalos &os; CD, akkor a forrásokat akár parancssorból is telepíthetjük: &prompt.root; mount /cdrom &prompt.root; mkdir -p /usr/src/sys &prompt.root; ln -s /usr/src/sys /sys &prompt.root; cat /cdrom/src/ssys.[a-d]* | tar -xzvf - &prompt.root; cat /cdrom/src/sbase.[a-d]* | tar -xzvf - Ezután lépjünk be az i386/conf könyvtárba és másoljuk le a GENERIC konfigurációs állományt a kedvünk szerinti nevûre. Például: &prompt.root; cd /usr/src/sys/i386/conf &prompt.root; cp GENERIC SAJÁT Általában a nevet végig nagybetûkkel írjuk, és ha több &os;-s gépet is üzemeltetünk különbözõ hardverekkel, hasznosnak bizonyulhat megemlíteni benne az adott gép rendszerének nevét is. Ebben a példában ez most a SAJÁT lesz. A rendszermagunk konfigurációs állományát nem éppen a legjobb ötlet a /usr/src könyvtárban tárolni. Ugyanis könnyen elõfordulhat, hogy egy rosszul sikerült fordítás után egyszerûen csak letöröljük az egész /usr/src könyvtárat és onnan kezdjük újra. Azonban csak ezután juthat eszünkbe, hogy vele együtt bizony letöröltük a saját rendszermagunk konfigurációs állományát is! Ehhez hasonlóan, közvetlenül a GENERIC konfigurációs állomány szerkesztése sem ajánlott, mivel a források egy esetleges frissítésénél könnyen felülíródhat és ezzel együtt elvesznek a módosításaink is. Tehát érdemes inkább valahol máshol tárolnunk a rendszermagunk konfigurációs állományát, majd létrehozni rá egy szimbolikus linket a i386 könyvtárban. Valahogy így: &prompt.root; cd /usr/src/sys/i386/conf &prompt.root; mkdir /root/kernel &prompt.root; cp GENERIC /root/kernel/SAJÁT &prompt.root; ln -s /root/kernel/SAJÁT Most pedig a kedvenc szövegszerkesztõnkkel lássunk neki a SAJÁT átírásának! Ha nemrég telepítettük csak a rendszerünket, az egyetlen elérhetõ szövegszerkesztõnk minden bizonnyal a vi lesz. Róla most túlságosan is bonyolult lenne leírást adnunk, de az Irodalomjegyzékben található könyvek közül sokban elég jól bemutatják. Ezen kívül a &os; ajánl egy könnyebben megtanulható szövegszerkesztõt is az ee személyében, amely a kezdõk számára az ideális választás. Nyugodtan átírhatjuk az elöl található megjegyzéseket a saját konfigurációnknak megfelelõen, vagy akár azt is rögzíthetjük, hogy miben tértünk el a GENERIC beállításaitól. SunOS Ha fordítottunk már rendszermagot &sunos; vagy más BSD operációs rendszer alatt, ez az állomány ismerõsnek tûnhet. Ha viszont más operációs rendszerek, mint például a DOS felõl érkezünk, a GENERIC konfigurációs állomány egy kissé terebélyesnek tûnhet számunkra, ezért A konfigurációs állomány címû részt figyelmesen és lassan olvassuk át. Amennyiben a forrásfánkat a &os; projekt legfrissebb forrásaival szinkronizáljuk, mindig olvassuk el a /usr/src/UPDATING állományt, mielõtt bármilyen frissítéshez is kezdenénk. Itt megtalálhatóak azok a fontos érintett kérdések és területek, amely külön figyelmet igényelnek a frissített forráskód esetén. A /usr/src/UPDATING mindig a &os; forrásának legfrissebb változatához igazodik, és ezért sokkal naprakészebb információkat tartalmaz, mint ez a kézikönyv. Most pedig le kell lefordítanunk a rendszermag forráskódját. A rendszermag lefordítása Lépjünk be a /usr/src könyvtárba: &prompt.root; cd /usr/src Fordítsuk le a rendszermagot: &prompt.root; make buildkernel KERNCONF=SAJÁT Telepítsük az új rendszermagot: &prompt.root; make installkernel KERNCONF=SAJÁT A &os; teljes forrásfájára szükség van a rendszermag lefordításához. Amikor egy saját rendszermagot alapértelmezés szerint fordítunk, vele együtt az összes modul is lefordításra kerül. Ha viszont idõt szeretnénk megtakarítani a rendszermag frissítése során vagy csak a saját moduljainkat akarjuk lefordítani, érdemes átírnunk az /etc/make.conf állományt a rendszermag fordításának megkezdése elõtt: MODULES_OVERRIDE = linux acpi sound/sound sound/driver/ds1 ntfs Ez a változó megadja a ténylegesen lefordítandó modulok listáját. WITHOUT_MODULES = linux acpi sound/sound sound/driver/ds1 ntfs Ez a változó a fordításból kihagyandó modulokat sorolja fel. A rendszermag fordításának folyamatában egyéb hasznosnak tekinthetõ változókról a &man.make.conf.5; man oldalán olvashatunk. /boot/kernel.old Ezután az új rendszermag a /boot/kernel könyvtárba kerül /boot/kernel/kernel néven és a korábbi rendszermag pedig /boot/kernel.old/kernel néven õrzõdik meg. Most állítsuk le a rendszert és indítsuk újra az új rendszermag aktiválásához. Ha közben valamilyen hiba történt volna, nézzük meg a fejezet végén található, hibakeresésre vonatkozó utasításokat. Mindenképpen olvassuk el azt a részt, amely leírja, hogyan állítsuk helyre a rendszerünket abban az esetben, ha az új rendszermaggal nem indul. A rendszerindítási folyamathoz tartozó további állományok, mint például a rendszerbetöltõ (&man.loader.8;) és annak konfigurációs állománya, a /boot könyvtárban találhatóak. A külsõ és saját modulok a /boot/kernel a könyvtárba kerülhetnek, azonban a felhasználóknak nagyon ügyelniük kell rá, hogy az itt található modulok szinkronban legyenek a lefordított rendszermaggal. Ellenkezõ esetben a rendszerben megbízhatatlanságot, hibákat észlelhetünk. Joel Dahl A &os; 6.X verziójához igazította: A konfigurációs állomány rendszermag NOTES NOTES rendszermag konfigurációs állomány A konfigurációs állomány általános formátuma igen egyszerû. Minden sor tartalmaz egy kulcsszót és egy vagy több paramétert. A további egyszerûsítés kedvéért a legtöbb sor csak egyetlen paramétert tartalmaz. Bármi, ami egy # (kettõskereszt) jelet követ, megjegyzésnek minõsül és nem számít konfigurációs elemnek. A most következõ részek bemutatják az egyes kulcsszavakat abban a sorrendben, ahogy azokat a GENERIC állományban is megtalálhatjuk. Az architektúrafüggõ opciók és eszközök teljes listáját a GENERIC állománnyal egy könyvtárban levõ NOTES állományban találhatjuk meg. Az architektúrától független opciókat a /usr/src/sys/conf/NOTES állományban találjuk. Ha olyan állományt akarunk készíteni, amely tartalmazza az összes lehetséges opciót, például teszteléshez, futtassuk le root felhasználóként az alábbi parancsot: &prompt.root; cd /usr/src/sys/i386/conf && make LINT rendszermag konfigurációs állomány Itt a GENERIC rendszermag-konfigurációs állomány ismertetése következik, az érthetõség kedvéért helyenként megjegyzésekkel kibõvítve. A bemutatott állománynak majdnem pontosan meg kell egyeznie a rendszerünkben található /usr/src/sys/i386/conf/GENERIC állománnyal. a rendszermag beállításai machine machine i386 A számítógépünk architektúráját adja meg. A következõk valamelyikének kell lennie: alpha, amd64, i386, ia64, pc98, powerpc, vagy sparc64. a rendszermag beállításai cpu cpu I486_CPU cpu I586_CPU cpu I686_CPU A fenti beállítás segítségével megadhatjuk, milyen típusú processzor található a számítógépünkben. Több ilyen sorunk is lehet (ha például nem lennénk biztosak benne, hogy a I586_CPU vagy I686_CPU értéket kellene megadnunk), de a saját rendszermagunk összeállításához érdemes csak egyet meghagynunk. Ha nem ismerjük pontosan a processzorunk típusát, vessünk egy pillantást a /var/run/dmesg.boot állományra és keressük ki belõle. a rendszermag beállításai ident ident GENERIC Ez a rendszermag azonosítója. Változtassuk meg rendszermagunk nevére, legyen például SAJAT, ha a korábbi utasításokat követtük. Az ident után írt sztring fog megjelenni a rendszermag neve mellett a rendszer indítása során, ezért fontos, hogy az új rendszermagunknak más nevet adjunk, ha meg akarjuk különböztetni az általában használttól (például egy tesztelésre szánt rendszermagot akarunk készíteni). # ha a /boot/device.hints használata helyett statikusan bele akarjuk fordítani #hints "GENERIC.hints" # itt szerepelnek a device hintek A &man.device.hints.5; használható az eszközmeghajtók beállítására. A &man.loader.8; a rendszer indítása során alapértelmezés szerint a /boot/device.hints állományt olvassa be erre a célra. A hints beállítás használatával ezeket a hinteket statikusan bele tudjuk építeni a rendszermagba. Ebben az esetben nincs szükségünk külön device.hints állomány létrehozására a /boot könyvtárban. makeoptions DEBUG=-g # a nyomkövetéshez szükséges gdb(1) szimbólumok beépítése A &os; hagyományos fordításának folyamata során a rendszermagot a használatával készítjük el, aminek köszönhetõen hibakeresési információkat tudunk átadni a &man.gcc.1; fordítónak. options SCHED_4BSD # 4BSD ütemezõ A &os; tradicionális és alapértelmezett rendszerütemezõje. Ne változtassuk meg! options PREEMPTION # a rendszerszálak megszakíthatóságának engedélyezése Ha engedélyezzük, a rendszermagban futó szálakat meg tujdák szakítani más, magasabb prioritású szálak. Ez segít növelni a rendszer válaszadási sebességét és csökkenti a megszakításokat kezelõ szálak várakozását. options INET # hálózatkezelés A hálózatkezelés támogatása. Ne töröljük ki, még akkor sem, ha nem tervezzük hálózatra kapcsolni a rendszert. Sok programnak szüksége van legalább az ún. loopback típusú hálózat támogatására (vagyis a számítógépünkön belüli hálózati kapcsolatokra), ezért ez feltétlenül kötelezõ! options INET6 # IPv6 kommunikációs prokotollok Engedélyezi az IPv6 kommunikációs protokollok használatát. options FFS # Berkeley Fast Filesystem Ez a legalapvetõbb merevlemezes állományrendszer. Hagyjuk meg, ha merevlemezrõl akarjuk indítani a rendszerünket. options SOFTUPDATES # az FFS Soft Updates támogatása Ez a beállítás engedélyezi a rendszermagban a Soft Updates használatát, amely segít felgyorsítani a lemez írási sebességét. Ha már a rendszermag ezt a funkcionalitást ismeri, akkor még külön az egyes lemezeken is engedélyezni kell. Nézzük meg a &man.mount.8; kimenetét, hogy lássuk, a rendszerünkben levõ lemezek közül melyiken van ténylegesen engedélyezve a Soft Updates használata. Ha nem látjuk benne sehol sem a soft-updates opciót, akkor azt (meglevõ állományrendszerek esetén) a &man.tunefs.8; vagy (új állományrendszerek esetén) a &man.newfs.8; parancsokkal tudjuk bekapcsolni. options UFS_ACL # a hozzáférés-vezérlési listák (ACL) támogatása Ezzel a beállítással engedélyezhetjük a rendszermagban a hozzáférés-vezérlési listák támogatását. Ez a kiterjesztett attribútumok és az UFS2 használatára támaszkodik. Ezt a lehetõséget részleteiben a ban tárgyaljuk. Az ACL alapértelmezés szerint támogatott, és korábban már használtuk, akkor semmiképpen se kapcsoljuk ki, mert ezzel az eddig létrehozott hozzáférés-vezérlési listáink érvénytelenné, az állományaink pedig védtelenné válnak. options UFS_DIRHASH # nagyobb könyvtárak esetén gyorsulást hoz Ezzel a beállítással némi memória feláldozása árán fel tudjuk gyorsítani a nagyobb könyvtárakon végzett lemezmûveletek sebességét, ezért ezt a beállítást érdemes nagyobb szerverekre vagy interaktívitást igénylõ munkaállomásokra tartogatni, és eltávolítani olyan esetekben, amikor a &os;-t egy olyan kisebb számítógépeken használjuk, ahol a memória kevés és a lemezmûveletek sebessége kevésbé fontos, például egy tûzfalon. options MD_ROOT # tudunk memórialemezrõl is rendszert indítani Ezzel az opcióval engedélyezni tudjuk a rendszer indítását memóriában tárolt virtuális lemezekrõl. a rendszermag beállításai NFS a rendszermag beállításai NFS_ROOT options NFSCLIENT # hálózati állományrendszer (NFS) kliens options NFSSERVER # NFS szerver options NFS_ROOT # NFS használható gyökérként is, kell hozzá az NFSCLIENT A hálózati állományrendszer támogatása. Hacsak nem akarunk TCP/IP-n keresztül állományrendszereket csatlakoztatni egy &unix; állományszerverrõl, kivethetjük. a rendszermag beállításai MSDOSFS options MSDOSFS # MS-DOS állományrendszer Az &ms-dos; állományrendszer. Hacsak nem akarunk DOS-ra formázott merevlemezes partíciót csatlakoztatni a rendszerindítás során, nyugodtan elhagyhatjuk. A fentebb leírtak szerint az elsõ olyan alkalommal automatikusan betöltõdik, amikor egy DOS partíciót csatlakoztatni akarunk. Sõt, a nagyszerû emulators/mtools szoftver segítségével külön csatlakoztatás és leválasztás nélkül tudunk DOS-os floppykat olvasni (és az MSDOSFS-re egyáltalán nincs is szüksége). options CD9660 # ISO 9660 állományrendszer Az ISO 9660 állományrendszert a CD-k használják. Vegyük ki, ha nincs a számítógépben CD-ROM meghajtó vagy csak ritkán fogunk CD-ket csatlakoztatni (mivel a hozzátartozó modul magától betöltõdik az elsõ adat CD csatlakoztatása során). Az audio CD-k nem használják ezt az állományrendszert. options PROCFS # a futó programok állományrendszere (szükséges hozzá a PSEUDOFS) A futó programok állományrendszere. Ez csak a /proc könyvtárra csatlakoztatott színlelt állományrendszer, amely segítségével a &man.ps.1; és hozzá hasonló programok képesek több információt adni a futó programokról. A PROCFS használata a legtöbb esetben nem indokolt, mivel a különféle nyomkövetõ és felügyeleti eszközök képesek a PROCFS használata nélkül is mûködni: alapértelmezés szerint a telepített rendszerek sem csatlakoztatják ezt az állományrendszer. options PSEUDOFS # pszeudo állományrendszerek támogatása A 6.X verziójú rendszermagokban a PROCFS használatához engedélyeznünk kell a PSEUDOFS használatát is. options GEOM_GPT # GUID típusú partíciós táblák használata Ezzel a beállítással engedélyezni tudjuk nagy mennyiségû partíció támogatását egyetlen lemezen. options COMPAT_43 # kompatibilitás fenntartása a 4.3 BSD-vel [NE TÖRÖLD!] Kompatibilitás a 4.3BSD-vel. Ne vegyük ki, mert bizonyos programok furcsán fognak viselkedni a hiánya esetén. options COMPAT_FREEBSD4 # kompatibilitás a &os;4-el Ez a beállítás szükséges a &os; 5.X &i386; és Alpha rendszerein a &os; korábbi verzióihoz fordított alkalmazások támogatásához, melyek régebbi rendszerhívásokat használnak. Az összes &i386; és Alpha típusú rendszeren ajánlott engedélyezni, mivel itt elõfordulhatnak régebbi alkalmazások. A többi platform, mint például az ia64 vagy a &sparc64;, támogatása csak az 5.X verzióban jelent meg, ezért ott nincs szükség erre. options COMPAT_FREEBSD5 # kompatibilitás a &os;5-el Ezt a beállítást a &os; 6.X és afeletti verziókban kell használni az olyan &os; 5.X verziókra fordított alkalmazások futtatásának támogatásához, melyek a &os; 5.X rendszerhívásait használják. options SCSI_DELAY=5000 # a SCSI eszközök keresése elõtt késleltetés (ezredmásodpercben) Ezzel a beállítással a rendszermag 5 másodpercig várakozni fog a SCSI eszközök keresése elõtt. Ha kizárolag csak IDE típusú merevlemezeink vannak, nyugodtan kihagyhatjuk, máskülönben érdemes a rendszerindítás gyorsítása érdekében próbáljuk meg csökkenteni ezt az értéket. Természetesen, ha így teszünk és a &os; nem tudja felismerni a SCSI eszközeinket, akkor növeljük meg valamennyivel. options KTRACE # a ktrace(1) támogatása Engedélyezi a rendszermagban futó rutinok nyomonkövetését, ami hasznos lehet a hibák keresése során. options SYSVSHM # SYSV-szerû osztott memória Ezzel a beállítással engedélyezni tudjuk a rendszerben a System V típusú osztott memória használatát. Leggyakrabban az X rendszer XSHM kiterjesztése használja, amelyen keresztül számos mûveletigényes grafikus program mûködését fel lehet gyorsítani. Ha X-et használunk, mindenképpen szükségünk lehet erre. options SYSVMSG # SYSV-szerû üzenetsorok A System V üzenetek támogatása. Ez a beállítás csupán néhány száz byte-tal növeli a rendszermagot. options SYSVSEM # SYSV-szerû szemaforok A System V szemaforok támogatása. Nem túl gyakran alkalmazzák ezeket, de ez csak néhány száz byte-ot tesz hozzá a rendszermaghoz. A &man.ipcs.1; parancs paraméterével ki tudjuk listáztatni azokat futó programokat, amelyek ezen System V eszközöket használják. options _KPOSIX_PRIORITY_SCHEDULING # POSIX P1003_1B valósidejû kiterjesztések A &posix; 1993-as változatában megjelent valósidejû bõvítések. A Portgyûjteményben megjelenõ egyes alkalmazások használják ezeket (mint például a &staroffice;). options KBD_INSTALL_CDEV # CDEV bejegyzés létrehozása a /dev könyvtárban Ez a beállítás kell ahhoz, hogy /dev könyvtárban létre tudjunk hozni eszközleírókat a billentyûzethez. options ADAPTIVE_GIANT # adaptív Giant mutexek A Giant annak a kölcsönös kizárási mechanizmusnak (blokkolt mutexnek) a neve, amely a rendszermag erõforrásainak jelentõs részét védi. Manapság ez már egy elfogadhatatlanul szûk keresztmetszet képez a teljesítményben, ezért a fejlesztésben fokozatosan felváltják az egyes erõforrásokat külön-külön védõ zárolások. Az ADAPTIVE_GIANT beállítás hatására a Giant a helyzethez igazodóan forgó (spin) mutexek közé kerül. Ez azt jelenti, hogy amikor egy szál zárolni akarja a Giant mutexet, de ezt már megtette elõtte egy másik processzorról futó szál, a szál tovább fut és várakozni fog a zárolás feloldására. Normális esetben ugyanis egy szál továbbra is blokkolt állapotban marad, várakozva a futásra. Ha nem tudunk dönteni, hagyjuk változatlanul. Hozzátesszük, hogy a &os; 8.0-CURRENT és késõbbi változataiban az össszes mutex alapértelmezés szerint adaptív, hacsak meg nem adjuk a NO_ADAPTIVE_MUTEXES beállítást. Ennek eredményeképpen a Giant most már alapból adaptív, ezért esetükben az ADAPTIVE_GIANT nem szerepel a rendszermag beállításai között. a rendszermag beállításai SMP device apic # I/O APIC Az apic nevû eszköz engedélyezésével használhatjuk a hardveres APIC-ot a megszakítások vezérlésére. Az apic alkalmazható egy- és többprocesszoros rendszerek esetén is egyaránt, de az SMP rendszermagoknál szükséges. Több processzor támogatásánál mindenképpen tegyük hozzá az options SMP beállítást is. Az apic eszköz csak az i386 architektúrán létezik, ezért a többi architektúrán nem szabad használnunk ezt a beállítást. device eisa Abban az esetben engedélyezzük, ha EISA-s alaplapunk van, ezzel aktiváljuk az EISA buszra csatlakoztatott eszközök automatikus felismerését és beállíthatóságát. device pci Tegyük hozzá a konfigurációs állományhoz, ha PCI-os alaplapuk van. Ezzel engedélyezhetjük a PCI kártyák automatikus felismerését és a PCI és ISA buszok közti átirányítást. # Hajlékonylemezes meghajtók device fdc Ez a hajlékonylemezes meghajtó vezérlõje. # ATA és ATAPI eszközök device ata Ez az eszközmeghajtó felelõs az összes ATA és ATAPI eszközért. A modern számítógépeken csak egyszer kell megadnunk a device ata sort a beállítások között az összes PCI-os ATA/ATAPI eszköz felismeréséhez. device atadisk # ATA lemezmeghajtók Az ATA lemezmeghajtók támogatásához erre van még szükség a device ata mellett. device ataraid # ATA RAID-meghajtók Az ATA RAID-meghajtók kezeléséhez erre a sorra van szükség a device ata mellett. device atapicd # ATAPI CD-meghajtók Az ATAPI CD-meghajtók használatához ezt is tegyük a konfigurációba a device ata mellé. device atapifd # ATAPI floppy meghajtók A device ata használata mellett erre van még szükségünk az ATAPI floppy meghajtók kezeléséhez. device atapist # ATAPI szalagos meghajtók Az ATAPI szalagos egységek ezt a sort is tegyük a konfigurációba a device ata mellé. options ATA_STATIC_ID # statikus eszközszámozás Ezzel a beállítással a vezérlõk számozása állandó lesz. Nélküle az eszközszámok dinamikusan kerülnek kiosztásra. # SCSI vezérlõk device ahb # EISA AHA1742 család device ahc # AHA2940 és integrált AIC7xxx eszközök options AHC_REG_PRETTY_PRINT # a hibák kereséséhez kiíratja a regiszterek # bitmezõit. Kb. 128 KB-al növeli a méretét. device ahd # AHA39320/29320 és integrált AIC79xx eszközök options AHD_REG_PRETTY_PRINT # a hibák kereséséhez kiíratja a regiszterek # bitmezõit. Kb. 215 KB-al növeli a méretét. device amd # AMD 53C974 (Teckram DC-390(T)) device isp # Qlogic család #device ispfw # a QLogic HBA firmware-e, többnyire modul device mpt # LSI-Logic MPT-Fusion #device ncr # NCR/Symbios Logic device sym # NCR/Symbios Logic (újabb chipsetek, illetve az `ncr' típusúak) device trm # Tekram DC395U/UW/F DC315U csatolók device adv # Advansys SCSI-csatolók device adw # Advansys wide SCSI-csatolók device aha # Adaptec 154x SCSI-csatolók device aic # Adaptec 15[012]x SCSI-csatolók, AIC-6[23]60. device bt # Buslogic/Mylex MultiMaster SCSI-csatolók device ncv # NCR 53C500 device nsp # Workbit Ninja SCSI-3 device stg # TMC 18C30/18C50 SCSI-vezérlõk. Vegyük ki azokat, amelyekkel ténylegesen nem rendelkezünk. Ha csak IDE eszközeink vannak a rendszerünkben, az összeset eltávolíthatjuk. A _REG_PRETTY_PRINT végzõdésû sorok a megfelelõ meghajtók hibakerési beállításait takarják. # SCSI-perifériák device scbus # SCSI-busz (kell a SCSI-hoz) device ch # SCSI médiumváltók (media changer) device da # közvetlen hozzáférés (lemezek) device sa # soros hozzáférés (szalag stb.) device cd # CD device pass # áteresztõ eszköz (közvetlen SCSI hozzáférés) device ses # SCSI környezeti szolgáltatások (és SAF-TE) SCSI-perifériák. Itt is érvényes, hogy kivethetjük azokat az eszközöket, amelyekkel nem rendelkezünk. De ha csak IDE hardvereink vannak, teljesen eltávolíthatjuk ezeket. Annak ellenére, hogy valójában nem igazi SCSI-eszközök, az USB-s &man.umass.4; és még néhány más egyéb meghajtó is használja a SCSI alrendszert. Emiatt semmiképpen se távolítsuk el a SCSI támogatást a rendszerünkõl abban az esetben, ha ilyen meghajtókat is használni szándékozunk. # a SCSI alrendszerhez kapcsolódó RAID-vezérlõk device amr # AMI MegaRAID device arcmsr # Areca SATA II RAID device asr # DPT SmartRAID V, VI és Adaptec SCSI RAID device ciss # Compaq Smart RAID 5* device dpt # DPT Smartcache III, IV - lásd a NOTES állományt device hptmv # Highpoint RocketRAID 182x device rr232x # Highpoint RocketRAID 232x device iir # Intel Integrated RAID device ips # IBM (Adaptec) ServeRAID device mly # Mylex AcceleRAID/eXtremeRAID device twa # 3ware 9000 series PATA/SATA RAID # RAID vezérlõk device aac # Adaptec FSA RAID device aacp # SCSI áteresztõ az aac-hez (kell hozzá a CAM) device ida # Compaq Smart RAID device mfi # LSI MegaRAID SAS device mlx # Mylex DAC960 család device pst # Promise Supertrak SX6000 device twe # 3ware ATA RAID Az ismert RAID-vezérlõk. Ha közülük egyikkel sem rendelkezünk, távolítsuk el ezeket a konfigurációból. # az atkbdc0 vezérli a billentyûzetet és a PS/2-es egeret device atkbdc # AT billentyûzet vezérlõ A billentyûzet vezérlõje (atkbdc) az AT-s billentyûzet és a PS/2 stílusú pozícionáló eszközök vezérléséhez szükséges I/O szolgáltatásokat biztosítja. Erre a vezérlõre a billentyûzet meghajtójának (atkbd) és a PS/2 pozícionáló eszközök eszközmeghajtójának (psm) is szüksége van. device atkbd # AT billentyûzet Az atkbd meghajtó, a atkbdc vezérlõvel együtt, adja a hozzáférést az AT billentyûzet vezérlõre csatlakoztatott AT 84 és a fejlettebb AT billentyûzetek felé. device psm # PS/2 egér Használjuk ezt az eszközt, ha az egerünk a PS/2 portra csatlakozik. device kbdmux # billentyûzet multiplexer A billentyûzet multiplexer alapszintû támogatása. Ha nem kívánunk a jövõben egynél több billentyûzetet csatlakoztatni a rendszerünkre, nyugodt szívvel kivehetjük ezt a sort. device vga # VGA videokártya meghajtó Videokártya meghajtó. device splash # üdvözlõképernyõk és képernyõkímélõk támogatása Nyissunk egy üdvözlõképernyõvel! A képernyõkímélõknek is szüksége van erre az eszközre. # a syscons az alapértelmezett konzolmeghajtó, hasonlít a SCO konzolra device sc Az sc az alapértelmezett meghajtó a konzolok számára, és sokban hasonlít a SCO konzolra. Mivel a legtöbb teljesképernyõs program a termcap termináladatbázis könyvtáron keresztül éri el a konzolt, nem igazán számít, hogy ezt vagy a VT220-kompatibilis vt konzolmeghajtót használjuk. Ha bármilyen gondunk lenne a teljesképernyõs programok futtatásával ezen a konzolon, a bejelentkezéskor állítsuk a TERM környezeti változónk a scoansi értékre. # ezzel tudjuk engedélyezni a pcvt (VT220-kompatibilis) konzolmeghajtót #device vt #options XSERVER # az X szerver támogatása vt konzolon #options FAT_CURSOR # telt kurzor használata Ez a VT220-kompatibilis konzolmeghajtó, amely visszafele kompatibilis a VT100/102-vel is. Remekül mûködik olyan laptopokon, ahol a hardver nem használható az sc konzollal. Itt ugyanúgy érdemes egyébként a vt100 értékre vagy a vt220 értékre állítani a TERM környezeti változónkat. Hasznosnak bizonyulhat abban az esetben is, amikor hálózaton keresztül nagy mennyiségû és eltérõ típusú számítógépekhez csatlakozunk, és ahol a termcap és terminfo adatbázisokban az sc bejegyzései gyakran nem is érhetõek el — a vt100 viszont virtuálisan az összes platformon elérhetõ. device agp Írjuk bele a konfigurációba, ha van AGP kártya a rendszerünkben. Ezzel engedélyezzük az AGP és az AGP GART támogatását az ezeket ismerõ kártyák számára. APM # energiagazdálkodás támogatása (bõvebben lásd: NOTES) #device apm A fejlett energiagazdálkodás támogatása. Laptopok esetén hasznos, - habár a &os; 5.X és késõbbi - verzióiban ez alapértelmezés szerint nincs + habár ez alapértelmezés szerint nincs engedélyezve a GENERIC konfigurációban. # az i8254 készenléti módjának támogatása device pmtimer Az energiagazdálkodási események, mint például APM és ACPI idõzítõjének eszközmeghajtója. # PCCARD (PCMCIA) támogatás # PCMCIA és cardbus támogatás device cbb # cardbus (yenta) bridge device pccard # PC Card (16 bites) busz device cardbus # CardBus (32 bites) busz A PCMCIA támgotása. Mindenképpen szükségünk lesz rá, ha laptopunk van. # soros (COM) portok device sio # 8250, 16[45]50 alapú soros portok Ezek azok a soros portok, amelyek az &ms-dos;/&windows; világban csak COM portokként ismernek. Ha van egy belsõ modemünk a COM4-en és egy soros portunk a COM2-n, a modem IRQ-ját meg kell változtatnunk 2-re (valamilyen homályos mûszaki októl kifolyólag a COM2 = IRQ9), hogy hozzá tudjunk férni &os;-bõl. Ha többportos soros kártyánk lenne, lapozzuk fel a &man.sio.4; man oldalát, és ott hozzá megtaláljuk a /boot/device.hints állományba írandó megfelelõ értékeket. Egyes videokártyák (különösen az S3 chipekre épülõk) az I/O címeket 0x*2e8 alakban használják, és mivel rengeteg olcsó soros kártya nem kódolja vissza egészében a 16 bites I/O címteret, ütközni fognak ezekkel a kártyákkal, és ezáltal a COM4 port gyakorlatilag elérhetetlenné válik. Minden egyes soros portnak egyedi IRQ-ja kell legyen (hacsak nem használunk olyan többportos kártyát, amely támogatja a megosztott megszakításokat), ezért a COM3 és COM4 esetén alapértelmezett IRQ-k nem használhatóak. # párhuzamos port device ppc Ez az ISA busz párhuzamos portjának felülete. device ppbus # a párhuzamos port busza (kell) A párhuzamos porthoz tartozó busz támogatása. device lpt # nyomtató A párhuzamos portra csatlakozó nyomtatók támogatása. A fentiek közül mind a három szükséges a párhuzamos porton csatlakozó nyomtatók használatához. device plip # TCP/IP párhuzamos porton keresztül Ez a párhuzamos port hálózati felületének meghajtója. device ppi # a párhuzamos port felületének eszköze Általános célú (geek port) és IEEE1284 I/O. #device vpo # az scbus és a da kell a használatához zip meghajtó Ez az Iomega Zip meghajtóihoz tartozó eszköz. A mûködéséhez szükség van az scbus és da engedélyezésére. A legjobb teljesítményt EPP 1.9 módban mûködõ portokkal lehet kihozni belõle. #device puc Tegyük bele a konfigurációba ezt az eszközt, ha egy olyan buta soros vagy párhuzamos PCI kártyánk van, amelyet a &man.puc.4; segédmeghajtó ismer. # PCI Ethernet kártyák device de # DEC/Intel DC21x4x (Tulip) device em # Intel PRO/1000 Gigabit Ethernet kártya device ixgb # Intel PRO/10GbE Ethernet kártya device txp # 3Com 3cR990 (Typhoon) device vx # 3Com 3c590, 3c595 (Vortex) Különféle PCI hálózati kártyák meghajtói. Vegyük ki azokat, amelyek nem találhatóak meg a rendszerünkben. # PCI Ethernet kártyák, melyek az MII busz vezérlõkódját használják # FIGYELEM: Ne töröljük ki a 'device miibus' sort, ha ilyen kártyánk van! device miibus # az MII busz támogatása Az MII busz engedélyezése elengedhetetlen bizonyos 10/100-as PCI Ethernet kártyák használatához, konkrétan azokéhoz, amelyek az MII-vel együttmûködni képes adó-vevõt használnak vagy az MII-höz hasonló adó-vevõ vezérlõ felületet valósítanak meg. A device miibus hozzáadása a rendszermaghoz magával vonja az általános miibus API és az összes PHY meghajtó támogatását, beleértve azt az általános PHY eszközt is, amelyet az egyes eszközmeghajtók külön nem támogatnak. device bce # Broadcom BCM5706/BCM5708 Gigabit Ethernet device bfe # Broadcom BCM440x 10/100 Ethernet device bge # Broadcom BCM570xx Gigabit Ethernet device dc # DEC/Intel 21143 és egyéb hasonlóak device fxp # Intel EtherExpress PRO/100B (82557, 82558) device lge # Level 1 LXT1001 gigabit ethernet device msk # Marvell/SysKonnect Yukon II Gigabit Ethernet device nge # NatSemi DP83820 gigabit ethernet device nve # nVidia nForce MCP integrált Ethernet hálózat device pcn # AMD Am79C97x PCI 10/100 (az 'lnc' elõtt) device re # RealTek 8139C+/8169/8169S/8110S device rl # RealTek 8129/8139 device sf # Adaptec AIC-6915 (Starfire) device sis # Silicon Integrated Systems SiS 900/SiS 7016 device sk # SysKonnect SK-984x & SK-982x gigabit Ethernet device ste # Sundance ST201 (D-Link DFE-550TX) device stge # Sundance/Tamarack TC9021 gigabit Ethernet device ti # Alteon Networks Tigon I/II gigabit Ethernet device tl # Texas Instruments ThunderLAN device tx # SMC EtherPower II (83c170 EPIC) device vge # VIA VT612x gigabit ethernet device vr # VIA Rhine, Rhine II device wb # Winbond W89C840F device xl # 3Com 3c90x (Boomerang, Cyclone) Meghajtók, melyek az MII busz vezérlõkódját használják. # ISA Ethernet és pccard hálózati kártyák. device cs # Crystal Semiconductor CS89x0 NIC # az 'device ed' eszközhöz kell a 'device miibus' device ed # NE[12]000, SMC Ultra, 3c503, DS8390 cards device ex # Intel EtherExpress Pro/10 és Pro/10+ device ep # Etherlink III alapú kártyák device fe # Fujitsu MB8696x alapú kártyák device ie # EtherExpress 8/16, 3C507, StarLAN 10 stb. device lnc # NE2100, NE32-VL Lance Ethernet kártyák device sn # az SMC 9000-res sorozatú Ethernet chipjei device xe # Xircom pccard Ethernet # ISA eszközök, melyek a régi ISA betétet használják #device le ISA Ethernet meghajtók. A konkrétan támogatott kártyák teljes felsorolását lásd a /usr/src/sys/i386/conf/NOTES állományban. # vezeték nélküli hálózati kártyák device wlan # 802.11 támogatás Általános 802.11 támogatás. Erre a sorra mindenképpen szükség van a vezeték nélküli hálózatok használatához. device wlan_wep # 802.11 WEP támogatás device wlan_ccmp # 802.11 CCMP támogatás device wlan_tkip # 802.11 TKIP támogatás A 802.11 eszközök esetén a titkosítás támogatása. Ezeket a sorokat akkor adjuk meg, ha titkosítást akarunk használni vagy a 802.11i biztonsági protokolljait. device an # Aironet 4500/4800 802.11 vezeték nélküli hálózati kártyák device ath # Atheros pci/cardbus hálózati kártyák device ath_hal # Atheros HAL (Hardware Access Layer) device ath_rate_sample # küldési mintavételi vezérlés az ath-hoz device awi # BayStack 660 és mások device ral # Ralink Technology RT2500 vezeték nélküli hálózati kártyák device wi # WaveLAN/Intersil/Symbol 802.11 vezeték nélküli hálózati kártyák #device wl # régebbi, nem 802.11 Wavelan vezeték nélküli hálózati kártyák A különbözõ vezeték nélküli kártyák támogatása. # Pszeudo eszközök device loop # hálózati loopback Ez a TCP/IP általános loopback eszköze. Ha telnettel vagy FTP-vel rácsatlakozunk a localhost címére (vagyis a 127.0.0.1-re), akkor rajta keresztül saját magunkhoz jutunk vissza. Ennek a megléte kötelezõ! device random # álvéletlenszám eszköz Kriptográfiai szempontból biztonságos álvéletlenszám generátor. device ether # Ethernet támogatás Az ether eszközre csak abban az esetben van szükség, ha Ethernet kártyán van. Ez magában foglalja az általános Ethernet protokoll kódját. device sl # belsõ SLIP Az sl a SLIP használatát engedélyezi. Ez egy régi protokoll, amelyet azóta már szinte teljesen kiszorított a PPP, mivel azt könnyebb beállítani és sokkal jobban is illik a modem-modem kapcsolatokhoz, illetve sokkal erõteljesebb. device ppp # belsõ PPP Ez a tárcsázós kapcsolatok rendszermagon belüli PPP támogatását adja meg. Van a PPP-nek egy külsõ, a felhasználói programként megvalósított változata is, amely a tun eszközt használja és sokkal nagyobb rugalmasságot kínál fel, illetve olyan lehetõségeket, mint például az igény szerinti tárcsázás. device tun # csomag alagút Ezt a felhasználói PPP szoftver használja. A könyv PPP-rõl szóló részében többet is megtudhatunk róla. device pty # Pszeudo terminálok (telnet stb.) Ezek a pszeudo terminálok vagy más néven szimulált bejelentkezési portok. A bejövõ telnet és rlogin munkamenetek használják, valamint az xterm és a hozzá hasonló alkalmazások, mint például az Emacs. device md # memórialemezek A memóriában levõ pszeudo lemezes meghajtók. device gif # IPv6 és IPv4 tunnelek használata Megvalósítja az IPv6 IPv4 feletti, az IPv4 IPv6 feletti, az IPv4 IPv4 feletti és az IPv6 IPv6 feletti közvetítését. A gif eszköz magától másolódik, vagyis szükség szerint hozza létre a megfelelõ eszközleírókat. device faith # IPv6-IPv4 közti továbbítás (fordítás) Ez a pszeudo eszköz elfogja a hozzá küldött csomagokat és átadja ezeket az IPv4/IPv6 fordítással foglalkozó démonnak. # a `bpf' eszköz használatával a Berkeley csomagszûrõt (Berkeley Packet Filter) engedélyezzük # Legyünk rá tekintettel, hogy ennek komoly következményei lehetnek # rendszeradminisztrációs szempontból! # A 'bpf'-re szükség van a DHCP-hez. device bpf # Berkeley csomagszûrõ A Berkeley csomagszûrõje. Ez egy olyan pszeudo eszköz, amely lehetõvé teszi, hogy a hálózati csatolók forgalmát megfigyeljük, mivel a (pl. Ethernet) hálózatunkon minden csomagot elkap. Ezek a csomagok lemezre is menthetõek vagy kielemezhetõek a &man.tcpdump.1; program segítségével. A &man.bpf.4; eszközt a &man.dhclient.8; is használja többek közt az alapértelmezett átjáró IP-címének megszerzéséhez. Ha DHCP-t akarunk használni, hagyjuk így. # USB támogatás device uhci # UHCI PCI->USB felület device ohci # OHCI PCI->USB felület device ehci # EHCI PCI->USB felület (USB 2.0) device usb # USB busz (kell) #device udbp # USB Double Bulk Pipe eszközök device ugen # általános device uhid # Human Interface Devices device ukbd # billentyûzet device ulpt # nyomtató device umass # lemez/háttértároló - kell hozzá az scbus és a da device ums # egér device ural # Ralink Technology RT2500USB vezeték nélküli hálózati kártyák device urio # Diamond Rio 500 MP3 lejátszó device uscanner # lapolvasók # USB Ethernet, kell hozzá az mii device aue # ADMtek USB Ethernet device axe # ASIX Electronics USB Ethernet device cdce # általános USB, Etherneten keresztül device cue # CATC USB Ethernet device kue # Kawasaki LSI USB Ethernet device rue # RealTek RTL8150 USB Ethernet A különféle USB eszközök támogatása. # FireWire támogatás device firewire # FireWire buszkód device sbp # SCSI FireWire-ön keresztül (kell hozzá az scbus és a da) device fwe # Ethernet FireWire-ön keresztül (nem szabványos!) A különféle Firewire eszközök támogatása. A &os; által ismert további eszközökrõl a /usr/src/sys/i386/conf/NOTES állományból tájékozódhatunk. Sok memória kezelése (<acronym>PAE</acronym>) Fizikai címkiterjesztés (PAE) sok memória A sok memóriával rendelkezõ számítógépek esetén szükség lehet a felhasználói és rendszerszintû virtuális címek (Kernel Virtual Address, KVA) 4 gigabyte feletti használatára. Ennek a korlátozásnak a kiküszöbölésére az &intel; külön támogatást épített be a &pentium; Pro és az azt követõ processzorok 36 bites fizikai címzésének kialakításához. A Fizikai Címkiterjesztés (Physical Address Extension, PAE) az &intel; &pentium; Pro és késõbbi processzoraiban található meg, és lehetõvé teszi egészen 64 gigabyte-ig a memóriahasználatot. A &os; is támogatja ezt a tulajdonságot a rendszermag beállítás használatával, és megtalálható a &os; összes jelenlegi verziójában. Az &intel; architektúrájú processzorok memóriaszervezésének korlátai miatt nem különböztethetõ meg a 4 gigabyte alatti és feletti memória. A 4 gigabyte felett található memóriaterületek egyszerûen hozzáadódnak a rendelkezésre álló memóriához. A rendszermagban a PAE támogatását egyszerûen az alábbi sor segítségével hozzáadásával tudjuk engedélyezni: options PAE A &os;-ben a PAE támogatása csak az &intel; IA-32 architektúrájú processzoraihoz érhetõ el. Emellett meg kell említenünk, hogy a &os;-ben található PAE támogatás nem lett szélesebb körben próbára téve, ezért a &os; többi megbízható elemeihez képest csak béta állapotúnak tekinthetõ. A &os; PAE támogatásának van néhány hiányossága: Egy futó program a virtuális memóriában nem képes 4 gigabyte-nál többet elérni. A KLD modulok nem tölthetõek be egy PAE-t támogató rendszermagba, mivel eltérnek a modulok és a rendszermag létrehozásának módszerei. A &man.bus.dma.9; felületet nem használó eszközmeghajtók adathibákat okozhatnak a PAE-t támogató rendszermagokban, és emiatt nem ajánljuk a használatukat. Ebbõl a megfontolásból készítettünk egy PAE nevû konfigurációs állományt a &os;-hez, amelyben nem szerepel egyetlen olyan meghajtó sem, amely ismereteink szerint nem mûködik együtt a PAE-t támogató rendszermagokkal. Bizonyos finomhangolási beállítások a memóriahasználatot a rendelkezésre álló fizikai memória mennyiségébõl számítják ki. A PAE támogatással mûködõ rendszerek esetében megjelenõ sok memória miatt azonban az ilyen eszközök szükségtelenül több területet foglalhatnak le. Erre példa lehet a sysctl változó, amely a rendszermag által maximálisan felhasználható virtuális csomópontok számát korlátozza. Ajánlott tehát az ilyen és ehhez hasonló beállítások értelmes értékre történõ visszaállítása. Szükséges lehet a rendszermag virtuális címterének (KVA) növelése vagy a rendszermag által túlságosan nagy méretûre foglalt címterû különféle erõforrások (lásd fentebb) csökkentése a KVA kifogyásának elkerülésére. A KVA területének növelését a beállításával tehetjük meg. Ha gondjaink lennének a teljesítménnyel vagy a megbízhatósággal, keressük fel a &man.tuning.7; man oldalt. A &man.pae.4; man oldalon pedig a &os; PAE támogatásáról találhatunk naprakész információkat. Ha valamilyen hiba történne Négyféle probléma jelentkezhet egy saját rendszermag készítése során. Ezek: A config hibát jelez: Amikor a &man.config.8; parancs hibát jelez vissza a rendszermagunk konfigurációs beállításainak feldolgozása során, akkor minden bizonnyal csak egy apró hibát vétettünk valahol. Szerencsére a &man.config.8; kiírja a hibás sor számát, ezért gyorsan fel tudjuk kutatni a hibát tartalmazó sort. Például, ha ezt látjuk: config: line 17: syntax error Akkor gyõzödjünk meg róla, hogy helyesen írtuk be az adott sorban szereplõ kulcsszót. Ebben segítségünkre lehet, ha összevetjük a GENERIC konfigurációs állománnyal vagy más hivatkozásokkal. A make hibát jelez: Ha a make jelez hibát, az általában arra utal, hogy az általunk korábban megadott rendszermag konfigurációs állományt a &man.config.8; nem értette meg rendesen. Megint azt tudjuk csak javasolni, hogy nézzük át a konfigurációs beállításainkat, és ha ezután sem sikerül megoldani a problémát, akkor mellékeljük egy levélben a rendszermagunk konfigurációs beállításait és küldjük el a &a.questions; címére, ahol a hozzáértõk gyorsan átnézik. A rendszermag nem indul: Ha az új rendszermagunk nem indul vagy nem képes felismerni az eszközeinket, ne essünk kétségbe! Szerencsére a &os; tökéletes megoldással tud szolgálni az összeférhetetlen rendszermagok esetére: a &os; rendszerbetöltõjében egyszerûen válasszuk ki az indítandó rendszermagot. Ezt akkor tudjuk elõhívni, amikor a rendszerindító menü megjelenik. Válasszuk ki a hatos, vagyis az Escape to a loader prompt (a betöltõ parancssorának elõhívása) menüpontot. Mikor megjelenik a parancssor, írjuk be, hogy unload kernel, majd adjuk ki a boot /boot/kernel.old/kernel, parancsot, amiben bármilyen más olyan rendszermagot is megnevezhetünk, ami korábban már mûködött. Ezért amikor beállítunk egy új rendszermagot, mindig érdemes a kezünk ügyében tartani legalább egy olyan rendszermagot, amely mûködik. Miután sikerült elindítanunk az egyik használható rendszermagot, nézzük át még egyszer a konfigurációs állományt és próbáljuk újra lefordítani a rendszermagot. A probléma megoldását segítheti a /var/log/messages állomány áttanulmányozása is, ami többek közt rögzíti a rendszermag sikeres indulása során keletkezõ üzeneteket. Ezenkívül a &man.dmesg.8; parancs is meg tudja jeleníteni az aktuális rendszerindítás üzeneteit. Ha gondok merülnének fel a rendszermag elkészítése során, mindenképpen tartsuk meg a GENERIC, vagy bármilyen másik olyan rendszermagot, amelyrõl tudjuk, hogy mûködik. Nevezzük át, így nem fog felülíródni a következõ fordítás és telepítés során. A kernel.old állományra ugyanis nem minden esetben számíthatunk, mivel az új rendszermagok telepítésénél a kernel.old mindig felülíródik a legutóbb telepített rendszermaggal, amely azonban nem feltétlenül lesz mûködõképes. Sõt, amint csak lehetséges, rakjuk a mûködõ rendszermagot a /boot/kernel könyvtárba vagy különben a &man.ps.1; és a hozzá hasonló parancsok nem fognak rendesen mûködni. Mindezek elvégzéséhez egyszerûen nevezzük át a jó rendszermagot tartalmazó könyvtárt: &prompt.root; mv /boot/kernel /boot/kernel.rossz &prompt.root; mv /boot/kernel.jó /boot/kernel A rendszermag mûködik, de a &man.ps.1; viszont nem: Ha olyan rendszermagot telepítettünk, aminek a verziója nem egyezik meg a hozzátartozó segédprogramokéval, tehát például -CURRENT rendszermagot raktunk egy -RELEASE rendszerhez, egyes rendszerállapotjelzõ parancsok, mint például a &man.ps.1; vagy a &man.vmstat.8; nem fognak mûködni. Ebben az esetben az egész rendszert újra kell fordítanunk és telepítenünk a rendszermagunkkal megegyezõ verziójú forrásból. Részben ezért sem különösen ajánlott, hogy az operációs rendszer többi részétõl eltérõ verziójú rendszermagot használjunk. diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/mail/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/mail/chapter.sgml index ec74e75a6c..4f51ccfb0b 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/mail/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/mail/chapter.sgml @@ -1,3150 +1,3037 @@ + Original Revision: 1.138 --> Bill Lloyd Eredetileg készítette: Jim Mock Átdolgozta: Elektronikus levelezés Áttekintés e-mail Az elektronikus levelezés, más néven e-mail, a kommunikáció egyik legjobban elterjedt formája. Ebben a fejezetben bemutatjuk, hogyan futtassunk &os;-n levelezõ szervert, illetve hogyan küldjünk és fogadjunk e-maileket a &os; használatával. Ez azonban semmiképpen sem tekinthetõ egy teljes referenciának és tulajdonképpen számos fontos tényezõrõl szót sem ejtünk. A témára úgy kaphatunk egy sokkal átfogóbb rálátást, ha a ben felsorolt remek könyveket is elolvassuk. A fejezet elolvasása során megismerjük: milyen szoftverkomponensek játszanak szerepet az elektronikus levelek küldésében és fogadásában; &os;-ben hol találhatóak a sendmail konfigurációs állományai; mi a különbség a helyi és távoli postaládák között; hogyan akadályozzuk meg, hogy a levelezõ szerverünk a kéretlen levélszemetet továbbítson; rendszerünkön hogyan telepítsünk és állítsunk be más levelezõ szervereket a sendmail helyett; hogyan oldjuk meg a levelezõ szerverekkel kapcsolatban felmerülõ általános problémákat; hogyan használjuk az SMTP protokollt az UUCP protokollal; hogyan kell rendszerüket csak levélküldésre beállítani; hogyan levelezzünk betárcsázós kapcsolattal; hogyan növeljük rendszerünk védelmét az SMTP hitelesítésének engedélyezésével; hogyan telepítsünk és használjunk a levelek küldésére és fogadására például a mutthoz hasonló levelezõ klienseket; hogyan töltsük le leveleinket egy távoli POP vagy IMAP szerverrõl; hogyan alkalmazzunk automatikusan adott szabályokat vagy szûrõket az érkezõ levelekre. A fejezet elolvasása elõtt ajánlott: az internet-csatlakozásunk megfelelõ beállítása (); a névfeloldás beállítása (); a külsõ fejlesztésû alkalmazások telepítésének ismerete (). Az elektronikus levelezés használata POP IMAP DNS Öt fontosabb részre bonthatjuk a levelezést. Ezek: a felhasználói program (mail user agent), a levélküldõ démon (mail transfer agent), a névfeloldás, a helyi vagy távoli postaláda és természetesen maga a levelezõ szerver (mail host). A felhasználói program Ide soroljuk a különbözõ parancssoros programokat, mint például a mutt, pine, elm és mail, valamint a különféle grafikus alkalmazásokat, mint például a balsa és az xfmail, csak hogy felsoroljuk néhány újabb, egy webböngészõhöz hasonlóan kifinomult eszközt is. Ezek a programok egyszerûen átküldik az elektronikus levelekkel kapcsolatos tranzakciókat a helyi levelezõ szervernek vagy meghívják valamelyik levélküldõ démont, esetleg közvetlenül a TCP protokollon keresztül kézbesítenek. A levélküldõ démon levélküldõ démon sendmail levélküldõ démon postfix levélküldõ démon qmail levélküldõ démon exim A &os; alapból a sendmail nevû programot ajánlja fel erre a célra, de támogat más levelezõ szervereket is, ezek közül meg is említünk néhányat ízelítõként: exim postfix qmail Ez a démon általában két feladatot lát el — a beérkezõ levelek fogadásáért és a kimenõ levelek elküldéséért felelõs. Nem tartozik azonban a feladatai közé, hogy a POP vagy IMAP protokollokhoz hasonlóan olvashatóvá tegye a leveleinket, illetve csatlakozni engedjen a helyi mbox vagy Maildir formátumú postaládáinkhoz. Ezekhez a mûveletekhez egy külön démon szükségeltetik. A sendmail régebbi változatai tartalmaznak olyan komoly biztonsági hibákat, amelyek kihasználásával az illetéktelen behatolók helyi és/vagy távoli hozzáférést tudnak szerezni a gépünkön. Az ilyen jellegû problémák elkerülése érdekében igyekezzünk mindig a legfrissebb verzióját használni. Vagy a &os; Portgyûjteményébõl telepítsünk fel egy másik levélküldõ démont. Az elektronikus levelek és a névfeloldás A névfeloldás (Domain Name System, DNS) és a hozzátartozó named démon nagy szerepet játszik az elektronikus levelek továbbításában. A démon a leveleket úgy küldi át az egyik géprõl a másikra, hogy a névfeloldáson keresztül megkeresi azt a távoli gépet, amelynek a leveleket címezték. Ez a folyamat szintén végbemegy, amikor egy távoli géprõl levelet küldenek a mi szerverünkre. MX rekord A DNS valósítja meg a hálózati nevek és az IP-címek összerendelését valamint ez tárolja el a levélküldésre vonatkozó információkat is, amelyeket MX rekordoknak hívnak. Az MX (Mail eXchanger, levélváltó) rekord adja meg azt a gépet vagy azokat a gépeket, amelyek az adott névtartományban fogadják a leveleket. Ha a hálózati nevünkhöz vagy tartományunkhoz nem tartozik MX rekord, akkor a levél közvetlenül a gépünkre vándorol feltéve, hogy rendelkezik olyan A rekorddal, amely összerendeli a gépünk nevét az IP-címével. A &man.host.1; parancs használatával az alábbi példához hasonlóan tetszõleges tartomány MX rekordját meg tudjuk nézni: &prompt.user; host -t mx FreeBSD.org FreeBSD.org mail is handled (pri=10) by mx1.FreeBSD.org Az elektronikus levelek fogadása elektronikus levél fogadása A tartományunkhoz tartozó leveleket fogadását a levelezõ szerver végzi. Összegyûjti a tartományunkba küldött összes levelet és ezeket a beállításainktól függõen vagy mbox (a levelek tárolásának alapértelmezett módja) vagy pedig Maildir formátumban eltárolja. Ahogy eltárolt egy levelet, úgy helyben egybõl el is tudjuk olvasni például a &man.mail.1; vagy a mutt használatával, illetve távolról a POP vagy IMAP és a hasonló protokollokkal tudjuk elérni és begyûjteni. Ezért tehát ha csak a helyi gépen kívánjuk olvasni a leveleinket, akkor ahhoz egyáltalán nem kell POP vagy IMAP szervert telepítenünk. Távoli postaládák elérése a <acronym>POP</acronym> és <acronym>IMAP</acronym> használatával POP IMAP A távoli postaládák eléréséhez tudnunk kell csatlakozni egy POP vagy IMAP szerverhez. Ezeken a protokollokon keresztül tudják a felhasználók minden különösebb nehézség nélkül elérni távolról a helyi postaládáikat. Noha a POP és az IMAP segítségével egyaránt el tudjuk így érni a postaládákat, az IMAP használatának mégis több elõnye van, íme néhány közülük: Az IMAP a levelek leszedése mellett tárolni is képes a távoli szerveren. Az IMAP támogat párhuzamos lekéréseket. Az IMAP hihetetlenül hasznos tud lenni lassabb összeköttetések esetében, mivel lehetõvé teszi a felhasználók számára, hogy csak az üzenetek vázát töltsék le és ne az egészet. Továbbá a szerver és a kliens közti adatmozgás csökkentése érdekében képes bizonyos feladatokat a szerveren elvégezni, például keresni. Egy POP vagy IMAP szerver telepítéséhez az alábbi lépések megtétele szükséges: Válasszuk ki az igényeinket legjobban kielégítõ IMAP vagy POP szervert. A következõ POP és IMAP szerverek eléggé elterjedtek és egyben remek példák: qpopper teapop imap-uw courier-imap A Portgyûjteménybõl telepítsük fel a kiválasztott POP vagy IMAP démont. Ha szükséges, akkor a POP vagy IMAP szerver betöltéséhez írjuk át az /etc/inetd.conf állományt. Meg kell említenünk, hogy mind a POP és az IMAP az összes információt, tehát belértve a felhasználók neveit és jelszavait titkosítatlan formában továbbítja. Ez azt jelenti, hogy ha ezeket a protokollokat biztonságos módon szeretnénk elérni, akkor az &man.ssh.1; használatával hozzunk létre hozzá egy tunnelt és azon keresztül használjuk. Errõl részletesebben a ban olvashatunk. A helyi postaládák elérése A helyi postaládákat a szerveren levõ levelezõ kliensek közvetlen használatával érhetjük el. Ilyen alkalmazások például a mutt vagy a &man.mail.1;. A levelezõ szerver levelezõ szerver A levelezõ szerver az a szerver, amely a gépünk vagy akár az egész hálózatunk irányába érkezõ levelek fogadásáért és elküldéséért felelõs. Christopher Shumway Írta: A <application>sendmail</application> beállítása sendmail A &man.sendmail.8; a &os; alapértelmezett levéltovábbító ügynöke (Mail Transfer Agent, MTA). A sendmail feladata fogadni a levelezõ kliensektõl (Mail User Agent, MUA) érkezõ leveleket és kézbesíteni azokat a konfigurációs állományában megadott megfelelõ levelezõnek. A sendmail hálózati kapcsolatokat is fogad, képes a helyi postaládákba vagy akár más programoknak is leveleket továbbítani. A sendmail a következõ állományban tárolja beállításait: /etc/mail/access /etc/mail/aliases /etc/mail/local-host-names /etc/mail/mailer.conf /etc/mail/mailertable /etc/mail/sendmail.cf /etc/mail/virtusertable Állomány Szerep /etc/mail/access A sendmail által engedélyezett hozzáféréseket tároló adatbázis /etc/mail/aliases A postaládák álnevei /etc/mail/local-host-names Azon nevek felsorolása, amelyek számára a sendmail leveleket fogad /etc/mail/mailer.conf A levelezõ programok beállításai /etc/mail/mailertable A levelezõ programok kézbesítési táblázata /etc/mail/sendmail.cf A sendmail központi beállításait tároló állomány /etc/mail/virtusertable Virtuális felhasználók és tartományok táblázatai <filename>/etc/mail/access</filename> Az engedélyezett hozzáféréseket tároló adatbázis tartalmazza milyen hálózati neveken vagy IP-címeken lehet elérni a helyi levelezõ szervert és azok milyen típusú hozzáférést kapnak. A gépek az (rendben), (visszautasít), (továbbítás) beállításokat alkalmazhatjuk, vagy egyszerûen meghívhatjuk hozzájuk a sendmail hibakezelõ rutinját egy adott kézbesítési hibával. Ha egy gépet az beállítással veszük fel a listára, ami egyébként alapértelmezés, akkor ez a gép levelet tud küldeni egészen addig, amíg a végsõ cél a helyi gép marad. A beállítással felsorolt gépek számára semmiféle levelezés nem engedélyezett. Ha pedig egy gép mellett a beállítás jelenik meg, akkor a szerveren keresztül tetszõleges címre küldhet. A <application>sendmail</application> elérését szabályozó adatbázis beállítása cyberspammer.com 550 Nem szeretjuk a spammereket FREE.STEALTH.MAILER@ 550 Nem szeretjuk a spammereket another.source.of.spam REJECT okay.cyberspammer.com OK 128.32 RELAY Ebben a példában öt bejegyzést láthatunk. A táblázat bal felének valamelyik sorára illeszkedõ küldõkre a táblázatban a sor jobb felén megjelenõ cselekvés érvényesül. Az elsõ két sorban a sendmail hibakezelõ rutinjának adunk át hibakódokat. A hozzátartozó üzenet akkor fog megjelenni a távoli gépen, amikor a tõle érkezõ levél illeszkedik a bal oldali szabályra. Az ezeket követõ bejegyzésben visszalökünk minden olyan levelet, amely az internetrõl egy adott számítógéptõl érkezik, például az another.source.of.spam címrõl. A következõ bejegyzésben az okay.cyberspammer.com címrõl elfogadjuk a kapcsolódást, ami viszont sokkal pontosabb megjelölés a fentebb szereplõ cyberspammer.com sornál. A pontosabban kifejtett nevek felülbírálják a kevésbé pontosan megnevezetteket. Végül az utolsó bejegyzésben engedélyezzük a levelek továbbküldését minden olyan gép számára, amelynek címe a 128.32 elõtaggal kezdõdik. Ezek tehát képesek ezen a levelezõ szerveren keresztül bárhova leveleket küldeni. Az állomány módosítása után az adatbázis frissítéséhez mindig le kell futtatnunk egy make parancsot az /etc/mail/ könyvtárban. <filename>/etc/mail/aliases</filename> Az álneveket tartalmazó adatbázis virtuális postaládákat sorol fel, amelyek más felhasználókra, állományokra, programokra vagy további álnevekre vonatkozhatnak. Íme néhány példa az /etc/mail/aliases állományban szereplõ bejegyzésekre: Virtuális postaládák root: localuser ftp-bugs: joe,eric,paul bit.bucket: /dev/null procmail: "|/usr/local/bin/procmail" A formai szabályok egyszerûek: a kettõspont bal oldalára kell írni azt a postaládát, amely a jobb oldalán levõ célokra bomlik. A példa elsõ sorában egyszerûen megfeleltetjük a root postaládáját a localuser postaládájának, majd ezt a nevet keressük az álnevek adatbázisában. Ha nem találunk már rá illeszkedést, akkor az üzenetet a localuser nevû helyi felhasználónak továbbítjuk. A következõ sorban címek listáját láthatjuk. Ennek megfelelõen a ftp-bugs postaláda címére küldött levelek három további helyi postaládára mennek tovább: ezek név szerint a joe, eric és paul felhasználók postaládái. Itt a távoli postaládák felhasználó@példa.hu alakban adhatóak meg. A következõ sor az állományok használatát példázza, ahol konkrétan a /dev/null állományba irányítjuk át az adott címre érkezõ leveleket. Az utolsó sorban pedig a programok használatára láthatunk példát, ahol ebben az esetben a levél egy &unix;-os csövön keresztül a /usr/local/bin/procmail szabványos bemenetére kerül. Ha megváltoztatjuk ezt az állományt, akkor utána az adatbázis frissítéséhez ne felejtsük el meghívni a make parancsot az /etc/mail/ könyvtárban. <filename>/etc/mail/local-host-names</filename> Ebben az állományban adhatjuk meg, hogy a &man.sendmail.8; milyen hálózati neveket fogadjon el helyi hálózati névként. Ide kell raknunk azokat a tartományokat vagy címeket, amelyektõl a sendmail leveleket fogad el. Például, ha a levelezõ szerver az minta.com tartományból és a level.minta.com címrõl fogad el leveleket, akkor a local-host-names valahogy így fog kinézni: minta.com level.minta.com Az állomány módosításakor a &man.sendmail.8; programot újra kell indítani a változások érvényesítéséhez. <filename>/etc/mail/sendmail.cf</filename> Ahogy a sendmail központi konfigurációs állománya, a sendmail.cf irányítja a sendmail átfogó viselkedését, beleértve mindent az e-mail címek átírásától kezdve a távoli szervereknek küldött elutasító üzenetek küldéséig. Mivel ennyire sokfajta szerepet tölt be egyszerre, ezért ez a konfigurációs állomány meglehetõsen összetett és a részletezése meghaladná ennek a leírásnak a határait. Szerencsére az átlagos levelezõ szerverek esetében ezt az állományt nagyon ritkán kell módosítani. A sendmail központi konfigurációs állománya a sendmail lehetõségeit és viselkedését meghatározó &man.m4.1; makrókból építhetõ fel. A pontosabb részleteket a /usr/src/contrib/sendmail/cf/README állományban találjuk meg. Az állomány megváltoztatása után a módosítások érvényesítéséhez újra kell indítani a sendmail programot. <filename>/etc/mail/virtusertable</filename> A virtusertable állomány képezi le a virtuális tartományokhoz tartozó címeket valódi postaládák címeire. Ezek a postaládák lehetnek helyiek, távoliak, az /etc/mail/aliases állományban megadott álnevek vagy állományok. Példa a virtuális tartományok leképezésére root@minta.com root postmaster@minta.com postmaster@noc.minta.net @minta.com joe A fenti példában megadtunk egy leképezést a minta.com tartományhoz. Ez az állomány úgy dolgozódik fel, hogy fentrõl lefelé illesztõdnek a címek, egészen az elsõ egyezésig. Az elsõ bejegyzés szerint a root@minta.com a helyi root felhasználó postaládájára képzõdik le. A következõ bejegyzés szerint a postmaster@minta.com a noc.minta.net címen található postmaster nevû felhasználó postaládájára képzõdik le. Végezetül, ha a minta.com címrõl eddig még semmi sem illeszkedett volna, akkor az utolsó leképezés veszi át, amely az minta.com tartományon belül az összes többi címre küldött levelet a helyi joe nevû felhasználó postaládájára képezi le. Andrew Boothman Írta: Gregory Neil Shapiro Levelei segítségül szolgáltak: A levéltovábbító ügynök megváltoztatása e-mail a levéltovábbító megváltoztatása Ahogy arról már korábban szó esett, a &os; alapból tartalmazza a sendmail programot mint levéltovábbító ügynököt (MTA, Mail Transfer Agent). Ennélfogva alapértelmezés szerint ez a felelõs a kimenõ és beérkezõ levelek kezeléséért. Számtalan okból eredõen egyes rendszergazdák azonban mégis szeretnék lecserélni a rendszerükhöz tartozó levéltovábbítót. Ennek oka lehet egyszerûen csak annyi, hogy ki akarunk próbálni egy másik programot vagy éppen egy olyan eszközre van szükségünk, amely kizárólag csak máshol található meg. Szerencsére a &os; megkönnyíti ezt a váltást. Az új levéltovábbító telepítése A levéltovábbítók széles köre elérhetõ. A &os; Portgyûjteményébõl elindulva sok ilyen programot találhatunk. Természetesen teljesen mindegy, hogy melyik levéltovábbítót választjuk egészen addig, amíg képesek vagyunk &os; alatt rendesen futtatni. Kezdjük tehát az új levéltovábbító telepítésével. Miután sikerült telepíteni, lehetõségünk van eldönteni, hogy valóban eleget tesz-e az igényeinknek, sõt az új szoftvert még az elõtt be tudjuk állítani, hogy átvenné a sendmail helyét. Vigyázzunk azonban, hogy az új szoftver telepítésekor ne írjon felül olyan rendszerszintû binárisokat, mint például a /usr/bin/sendmail. Másrészt az új levelezõ szoftvert szolgálatba helyezése elõtt mindenképpen fontos megfelelõen beállítanunk. A kiválasztott levéltovábbító beállításával kapcsolatban olvassuk el a hozzátartozó dokumentációt. A <application>sendmail</application> letiltása - A sendmail - elindításához szükséges - módszer jelentõsen megváltozott a 4.5-RELEASE - és 4.6-RELEASE változatok között, - ezért a letiltásának pontos menete bizonyos - esetekben eltérhet. - Amikor letiltjuk a sendmail kimenõ levél szolgáltatását, soha ne felejtsük el pótolni valamilyen más levelezõ rendszerrel. Ha nem így cselekszünk, akkor például a &man.periodic.8; és a hozzá hasonló programok nem lesznek képesek a tõlük megszokott módon e-mailben elküldeni a futásuk eredményét. A rendszer bizonyos részei ráadásul egy mûködõ, sendmail-kompatibilis rendszert feltételeznek. Ha letiltása után az alkalmazások továbbra is a sendmail segítségével próbálnak levelet küldeni, akkor ez a levél a sendmail inaktív sorába kerülhet, ahonnan soha nem kerül kézbesítésre. - - A &os; 2002/4/4 elõtti 4.5-STABLE vagy annál - korábbi változata (beleértve a - 4.5-RELEASE és az azt megelõzõ - verziókat) - - Az /etc/rc.conf - állományba írjuk be: - - sendmail_enable="NO" - - Ezzel kikapcsoljuk a sendmail - számára a beérkezõ levelek - feldolgozását, de ha a - /etc/mail/mailer.conf (lásd - lentebb) nem változik, akkor a - sendmail továbbra is - alkalmas lesz levelek küldésére. - - - - - A &os; 2002/4/4 utáni 4.5-STABLE vagy - késõbbi változata (beleértve a - 4.6-RELEASE és az azt következõ - változatokat) - - A sendmail teljes - letiltását, beleértve a kimenõ - levelek kézbesítését, az - /etc/rc.conf állományban a - következõ sor hozzáadásával - kezdeményezhetjük: - - sendmail_enable="NONE" - - Ha csak a beérkezõ levelek - feldolgozását akarjuk kikapcsolni, akkor az - /etc/rc.conf állományban - ennyit állítsunk be: - - sendmail_enable="NO" - - Habár ezzel letiltottuk a beérkezõ - levelek feldolgozását, a helyi - kézbesítés ennek ellenére - még továbbra is mûködni fog. A - sendmail - indításával kapcsolatos - beállításokról a - &man.rc.sendmail.8; man oldalán olvashatunk - részletesebben. - - - - - A &os; 5.0-STABLE és a késõbbi - változatok - A sendmail teljes leállításához, beleértve a kimenõ levelekhez tartozó szolgáltatást is, a következõket kell megadni az /etc/rc.conf állományban: sendmail_enable="NO" sendmail_submit_enable="NO" sendmail_outbound_enable="NO" sendmail_msp_queue_enable="NO" Ha csak a sendmail beérkezõ levelekre vonatkozó szolgáltatását akarjuk tiltani, akkor ahhoz az /etc/rc.conf állományban a következõt állítsuk be: sendmail_enable="NO" A sendmail indításával kapcsolatos további beállításokat az &man.rc.sendmail.8; man oldalon találjuk. - Az új levéltovábbító elindítása a rendszerrel együtt - Attól függõen, hogy a &os; melyik - változatát használjuk, a - rendszerindítás folyamán két - módszer áll rendelkezésünkre az - új levélküldõ - elindítására. - - - A &os; 2002/4/11 elõtti 4.5-STABLE változata - (beleértve a 4.5-RELEASE és a korábbi - változatokat) - - Hozzunk létre egy szkriptet a - /usr/local/etc/rc.d - könyvtárban, adjunk neki .sh - kiterjesztést és tegyük a - root felhasználó - által futtathatóvá. A szkriptnek a - start és stop - paramétereket kell tudnia értelmeznie. A - rendszer indulásakor a rendszerszkriptek a - - /usr/local/etc/rc.d/supermailer.sh start - - parancsot fogják majd kiadni, de ezt a szerver - manuális indítására is - felhasználhatjuk. A rendszer - leállításakor pedig a rendszerszkriptek a - stop paramétert fogják - átadni, vagyis a - - /usr/local/etc/rc.d/supermailer.sh stop - - parancsot hívják meg, amelyet - egyébként manuálisan is kiadhatunk a - szerver leállításához. - - - - - A &os; 2002/4/11 utáni 4.5-STABLE változata - (beleértve a 4.6-RELEASE és késõbbi - változatokat) - - A &os; újabb változataiban alkalmazhatjuk az - iménti módszert, vagy az - /etc/rc.conf állományban - megadhatjuk a + Az új levéltovábbítót + úgy tudjuk elindítani a rendszerrel együtt, + ha az /etc/rc.conf + állományba felvesszük a következõ + sort, például a + postfix esetében: - mta_start_script="állománynév" + &prompt.root; echo 'postfix_enable="YES"' >> /etc/rc.conf - változót, ahol az - állománynév - annak a szkriptnek a neve, amely a rendszerrel együtt - elindítandó - levéltovábbítót fogja - beüzemelni. + Az új levéltovábbító + így most már magától el fog indulni + a rendszer indításakor. - A <application>sendmail</application> mint a rendszer alapértelmezett levelezõ eszközének lecserélése A sendmail annyira elterjedt szabványos szoftver a &unix; rendszereken, hogy egyes szoftverek egyszerûen feltételezik a jelenlétét. Emiatt sok levéltovábbítóhoz tartozik egy sendmail kompatibilis parancssoros felület is, amellyel igyekeznek megkönnyíteni a sendmail gyors lecserélését. Ennek következtében tehát, ha egy másik levelezõ eszközt használunk, akkor valamilyen módon meg kell bizonyosodnunk róla, hogy a szabványos sendmail binárisok, mint például a /usr/bin/sendmail, valóban a kiválasztott levéltovábbítot fogják aktiválni. Szerencsére a &os; pontosan emiatt tartalmaz egy &man.mailwrapper.8; nevû rendszert. Amikor a sendmail telepítése szerint mûködik, valami hasonlót fogunk találni az /etc/mail/mailer.conf állományban: sendmail /usr/libexec/sendmail/sendmail send-mail /usr/libexec/sendmail/sendmail mailq /usr/libexec/sendmail/sendmail newaliases /usr/libexec/sendmail/sendmail hoststat /usr/libexec/sendmail/sendmail purgestat /usr/libexec/sendmail/sendmail Ez azt jelenti, hogy amikor az itt felsorolt általános parancsok közül lefuttatjuk valamelyiket (például magát a sendmail parancsot), akkor a rendszer magától meghívja a sendmail néven szereplõ wrapper programot, amely pedig a mailer.conf alapján kideríti, hogy az adott esetben a /usr/libexec/sendmail/sendmail hívására van szükség. Ez a rendszer megkönnyíti az alapértelmezett sendmail funkciók helyében lefuttatandó binárisok átállítását. Így tehát, ha a /usr/local/supermailer/bin/sendmail-compat állományt akarjuk futtatni a megszokott sendmail helyében, akkor az /etc/mail/mailer.conf állományt a következõképpen kell módosítanunk: sendmail /usr/local/kedvenclevelezõ/bin/sendmail-compat send-mail /usr/local/kedvenclevelezõ/bin/sendmail-compat mailq /usr/local/kedvenclevelezõ/bin/mailq-compat newaliases /usr/local/kedvenclevelezõ/bin/newaliases-compat hoststat /usr/local/kedvenclevelezõ/bin/hoststat-compat purgestat /usr/local/kedvenclevelezõ/bin/purgestat-compat A mûvelet befejezése Ahogy a céljainknak megfelelõen mindent beállítottunk, akkor vagy egyszerûen leállítjuk a sendmail neve alatt futó programokat és helyettük elindítjuk az új szoftverhez tartozókat, vagy csak újraindítjuk a gépet. Az újraindítással mellesleg ellenõrizhetjük azt is, hogy jól állítottuk be a rendszerünket és az új levélküldõ tényleg elindul a rendszerünkkel együtt. A hibák elhárítása e-mail hibaelhárítás Miért kell teljes hálózati neveket megadni a gépemen? Elõfordulhat, hogy a hivatkozni kívánt gép valójában egy másik tartományban szerepel. Például, ha az ize.mize.edu gépen vagyunk és a vagyis nevû gépet akarjunk innen elérni a mize.edu tartományban, akkor a teljes hálózati nevével, vagyis a vagyis.mize.edu néven kell rá hivatkoznunk, nem pedig egyszerûen csak vagyis néven. BIND Régebben egyébként ezt a BSD-típusú BIND névfeloldók megengedték. A &os; jelenlegi változatai azonban már olyan BIND verziót tartalmaznak, amelyek alapértelmezés szerint már nem engedik a tartományunkon kívüli relatív nevek használatát. Tehát a vagyis vagy a vagyis.ize.mize.edu gép lesz, vagy a legfelsõ, gyökér tartományban keresi a rendszer. Ez eltér a korábbi viselkedéstõl, ahol a keresés folytatódott a vagyis.mize.edu és vagyis.edu tartományokban is. Az RFC 1535 elolvasásából ki fog derülni, hogy miért nem vált be ez a gyakorlat és hogy miért tekinthetõ még akár biztonsági résnek is. Ezt a problémát egyébként megoldhatjuk annyival, hogy az /etc/resolv.conf állományba a search ize.mize.edu mize.edu sor helyett a domain ize.mize.edu sort írjuk be. Arra viszont ügyeljünk, hogy a keresési rend ne lépje át a helyi és nyilvános adminisztráció között meghúzódó határt, ahogy azt az RFC 1535 nevezi. MX rekord A sendmail szerint a levél a saját farkába harap Ezt a sendmail gyakran ismértelt kérdései között a következõképpen válaszolták meg: A következõ hibaüzenetet kapom: 553 MX list for taromány.net points back to felé.tartomány.net 554 felhasználó@tartomány.net... Local configuration error Hogyan oldható meg ez a probléma? Azt kértük, hogy a tartományba (például tartomány.net) küldött levél az MX rekord felhasználásával egy adott gépre legyen átirányítva (ebben az esetben ez a felé.tartomány.net), de a továbbítást végzõ gép nem ismeri fel magát a tartomány.net címen. Vegyük fel a tartomány.net tartományt az /etc/mail/local-host-names állományba [melyet a 8.10 elõtti verziókban /etc/sendmail.cw állománynak hívnak] (ha a FEATURE(use_cw_file) beállítást használjuk) vagy tegyük hozzá a Cw tartomány.net sort az /etc/mail/sendmail.cf állományhoz. A sendmail GYIK a címen található meg (angolul) és mindenképpen javasolt elolvasni, ha fel szeretnénk piszkálni a levelezõ rendszerünk beállításait. PPP Hogyan tudok levelezõ szervert futtatni egy betárcsázós PPP kapcsolat esetében? Egy helyi hálózaton levõ &os;-s gépet akarunk tehát az internethez kapcsolni. Ez a &os;-s gép lesz a helyi hálózat leveleket továbbító átjárója. A PPP kapcsolat nem dedikált. UUCP MX record Legalább két módon meg tudjuk oldani. Az egyik módszer szerint az UUCP használatára lesz szükségünk. A másik módszer szerint szereznünk kell egy éjjel-nappal üzemelõ internetes szervert, amely majd szolgáltatja a másodlagos MX rekordot a tartományunkhoz. Például, ha a cégünk tartománya a cég.hu és az internet-szolgáltatónk a szolgáltató.net névre beállította a tartományunkhoz a másodlagos MX rekordokat: cég.hu. MX 10 cég.hu. MX 20 szolgáltató.net. Végsõ címzettként csak egy gépet kell megadni (az /etc/mail/sendmail.cf állományba a cég.hu címhez tegyük hozzá a Cw cég.hu sort). Amikor a leveleket küldeni akaró sendmail megpróbál kézbesíteni, elõször hozzánk (cég.hu) próbál csatlakozni a modemes összeköttetésen keresztül. Ez valószínûleg idõtúllépéssel befejezõdik, mivel nem vagyunk fenn minden pillanatban a neten. A sendmail ekkor automatikusan a másodlagos MX rekord által megadott címre küldi a levelet, tehát a szolgáltatónkhoz (szolgáltató.net). Ez a másodlagos MX cím próbálja majd idõlegesen elérni a gépünket és kézbesíteni a leveleket az elsõdleges MX rekord által megadott gépre (cég.hu). A bejelentkezéskor ezért egy hasonló szkriptet kell lefuttatnunk: #!/bin/sh # Tegyük a /usr/local/bin/pppmyisp állományba: ( sleep 60 ; /usr/sbin/sendmail -q ) & /usr/sbin/ppp -direct pppmyisp Ha készítünk egy külön bejelentkezõ szkriptet a felhasználók számára, akkor a sendmail -qRcég.hu parancsot is használhatjuk a fenti szkript helyett. Ezzel a cég.hu sorában található összes levél azonnal feldolgozásra kerül. A helyzetet így lehetne még jobban pontosítani: Az alábbi üzenet a &a.isp; archívumából származik. > we provide the secondary MX for a customer. The customer connects to > our services several times a day automatically to get the mails to > his primary MX (We do not call his site when a mail for his domains > arrived). Our sendmail sends the mailqueue every 30 minutes. At the > moment he has to stay 30 minutes online to be sure that all mail is > gone to the primary MX. > > Is there a command that would initiate sendmail to send all the mails > now? The user has not root-privileges on our machine of course. In the privacy flags section of sendmail.cf, there is a definition Opgoaway,restrictqrun Remove restrictqrun to allow non-root users to start the queue processing. You might also like to rearrange the MXs. We are the 1st MX for our customers like this, and we have defined: # If we are the best MX for a host, try directly instead of generating # local config error. OwTrue That way a remote site will deliver straight to you, without trying the customer connection. You then send to your customer. Only works for hosts, so you need to get your customer to name their mail machine customer.com as well as hostname.customer.com in the DNS. Just put an A record in the DNS for customer.com. Az idézet fordítása: > Másodlagos MX rekordot biztosítunk az ügyfeleinknek. Az ügyfelek ezután automatikusan > csatlakoznak naponta akár többször is a szolgáltatásunkhoz és leszedik az elsõdleges MX > rekordhoz tartozó leveleket. (Nem szólunk neki, amikor a tartományához levél > érkezik.) A sendmail programunk minden 30 percben elküldi a sorban felhalmozódott > leveleket. Tehát jelen pillanatban legalább 30 percig fenn kell lennie az ügyfélnek, hogy > rendben megkapja az elsõdlegesre MX rekordra. > > Létezik valamilyen parancs a sendmail programhoz, amellyel azonnal lekérhetjük az összes > levelünket? A felhasználómnak természetesen nincsenek rendszergazdai jogosultságai az adott > gépen. A sendmail.cf privacy flags beállításai között van egy definíció, az Opgoaway,restrictqrun. Vegyük ki innen a restrictqrun beállítást, amivel a nem root felhasználók is megindíthatják a sor feldolgozását. Valószínûleg az MX-ek átrendezésére is szükség lesz. Mi vagyunk az elsõ MX az ilyen típusú ügyfelek számára, és ezt adtuk meg: # Ha mi vagyunk a legjobb MX a levél számára, akkor ne generáljunk # helyi beállítási hibát, hanem próbálkozzunk közvetlenül. OwTrue Ezzel már a távoli gép közvetlenül nekünk küld anélkül, hogy próbálkozna az ügyfél kapcsolatával. Ezt majd továbbküldjünk az ügyfélnek. Ez csak hálózati nevek esetében mûködik, tehát az ügyfelünknek el kell neveznie a leveleket fogadó gépét customer.com-nak, valamint a fel kell venni a hostname.customer.com címet is a DNS-be. Ehhez egyszerûen csak elegendõ egy A rekordot betenni a customer.com-hoz. Miért kapok folyton Relaying Denied hibát, amikor más gépekrõl küldök levelet? A &os; alapértelmezett telepítése során a sendmail úgy állítódik be, hogy csak arról a géprõl küldhetünk vele levelet, ahol fut. Például, ha POP szerver is elérhetõ, akkor a felhasználók meg tudják nézni a leveleiket az iskolából, munkából vagy bármilyen más távoli helyrõl, de leveleket onnan továbbra sem tudnak küldeni. Általában pár pillanattal a próbálkozás után a MAILER-DAEMON küldeni fog egy 5.7 Relaying Denied (5.7 A továbbítás nem engedélyezett) üzenetet. Több lehetõségünk is van ennek megkerülésére. Az a legegyszerûbb módszer, ha az internet-szolgáltatónk címét felvesszük az /etc/mail/relay-domains állományba. Például így: &prompt.root; echo "az.internet.szolgáltató.net" > /etc/mail/relay-domains Az állomány létrehozása vagy módosítása után újra kell indítanunk a sendmail programot. Ez remekül mûködik abban az esetben, ha rendszergazdák vagyunk és nem akarunk a helyi géprõl levelet küldeni, vagy egy másik gépen vagy akár másik internet-szolgáltatóval akarunk valamilyen kattingatós levelezõ programot használni. Olyankor is nagyon hasznos lehet, amikor csak egy vagy két e-mail hozzáférést állítottunk be. Ha egyszerre több címet is fel szeretnénk venni, akkor nyissuk meg ezt az állományt a kedvenc szövegszerkesztõnkkel és írjuk be a tartományokat, soronként egyet: saját.internet.szolgáltató.net másik.internet.szolgáltató.com felhasználók-internet.szolgáltató.ja www.minta.org Innentõl kezdve a listában szereplõ bármelyik géprõl tudunk levelet küldeni (feltéve, hogy az adott felhasználó hozzáfér a gépünkhöz). Ezzel gyönyörûen megoldhatjuk, hogy a felhasználóink képesek legyenek távolról is levelet küldeni a rendszerünkön keresztül anélkül, hogy mások pedig szemetet küldenének át rajtunk. Komolyabb témák A következõ szakaszban szóba kerülnek olyan komolyabb témák, mint például a levelek konfigurációja és a levelezés beállítása az egész tartomány számára. Alapvetõ beállítások e-mail beállítás Alapból képesnek kell lennünk leveleket küldeni külsõ gépekre egészen addig, amíg az /etc/resolv.conf állomány a megfelelõ beállításokat tartalmazza vagy egy saját névszervert futtatunk. Ha szeretnénk, hogy a gépünkre érkezõ levelek elérjék a &os;-s gépünkön futó levéltovábbító ügynököt (például a sendmail programot), akkor erre két módszer kínálkozik: Futtassunk saját névszervert és hozzunk létre magunknak egy tartományt. Például FreeBSD.org. Közvetlenül a gépünkre küldessük a leveleket. Ezt úgy tehetjük meg, ha egybõl a gépünkhöz tartozó DNS névre küldetjük a leveleket. Például az enyem.FreeBSD.org címre. SMTP Függetlenül attól, hogy a fentiek közül melyik megoldást választjuk, a levelek csak akkor tudnak eljutni közvetlenül a gépünkre, ha állandó, statikus IP-címmel rendelkezünk (tehát nem dinamikus címmel, amit általában a betárcsázós PPP kapcsolatokhoz szoktak kiosztani). Ha tûzfal mögött vagyunk, akkor valamilyen módon felénk kell irányítani az SMTP forgalmat is. Ha közvetlenül a gépünkön akarjuk fogadni a leveleket, akkor a következõ kettõ közül az egyik mindenképpen kelleni fog: MX rekord Gondoskodjunk róla, hogy a hozzánk tartozó DNS-ben (legkisebb sorszámú) MX rekord a gépünk IP-címére mutat. Gondoskodjunk róla, hogy a hozzánk tartozó DNS-ben nincs semmilyen MX rekord a gépünkhöz. A fentiek közül bármelyik elég ahhoz, hogy közvetlenül a gépünkre érkezzen meg a levél. Próbáljuk ki: &prompt.root; hostname enyem.FreeBSD.org &prompt.root; host enyem.FreeBSD.org enyem.FreeBSD.org has address 204.216.27.XX Ha ezt látjuk, akkor minden gond nélkül lehet küldeni levelet a nevem@enyem.FreeBSD.org a címre (feltételezve, hogy a sendmail megfelelõen mûködik az enyem.FreeBSD.org címen). Ha viszont ehhez hasonlót tapasztalunk: &prompt.root; host enyem.FreeBSD.org enyem.FreeBSD.org has address 204.216.27.XX enyem.FreeBSD.org mail is handled (pri=10) by kozpont.FreeBSD.org A gépünkre (enyem.FreeBSD.org) küldött összes levelet a kozpont szedi össze ugyanazon felhasználói névvel ahelyett, hogy közvetlenül a gépünkre küldeni ezeket. Az iménti adatokat a DNS szerver határozza meg. A levelek továbbításával kapcsolatos információkat az MX mint Mail eXchange DNS-rekord tárolja. Ha nincs ilyen MX rekord, akkor az IP-cím alapján közvetlenül az adott géphez kerül a levél. Például a freefall.FreeBSD.org MX rekordja hajdanán így nézett ki: freefall MX 30 mail.crl.net freefall MX 40 agora.rdrop.com freefall MX 10 freefall.FreeBSD.org freefall MX 20 who.cdrom.com Láthatjuk, hogy a freefall esetében több MX bejegyzés is szerepel. A legalacsonyabb MX-számú gép fogja kapni az erre a címre beérkezõ leveleket, amennyiben elérhetõ. Ha valamilyen okból nem érhetõ el, akkor helyette ideiglenesen a többiek (melyeket néha csak tartalék MX-eknek neveznek) veszik át a levelet és átadják a legalacsonyabb számúnak, amint az újra elérhetõvé válik. A tartalék jelleggel megadott MX gépek akkor érnek ténylegesen valamit, ha teljesen máshonnan csatlakoznak az internethez. Az internet szolgáltató vagy egy ismerõsünk gépe valószínûleg minden további nélkül segít ennek megoldásában. Egy egész tartomány leveleinek kezelése Egy levelezõ szerver beállításához valahogy meg kell tudnunk oldalni, hogy a különbözõ munkaállomásokra küldött levelek közvetlenül hozzá fussanak be. Alapvetõen tehát arról lenne szó, hogy a tartományunkon (ez ebben az esetben a *.FreeBSD.org) belüli gépekre címzett levelekre ez a gép tart igényt és így ezek ide irányítódnak át, majd a felhasználók errõl a központi levelezõ szerverrõl kapják meg a leveleiket. DNS Az életünk megkönnyítéséhez minden felhasználónak létrehozzuk a saját felhasználói nevét a levelezõ szerveren is. Ezt az &man.adduser.8; paranccsal gyorsan el is végezhetjük. A levelezõ szerver lesz a hálózat összes munkaállomásához kirendelt levélváltó. Ezt a DNS beállításai között így adhatjuk meg: enyem.FreeBSD.org A 204.216.27.XX ; Munkaállomás MX 10 kozpont.FreeBSD.org ; Levelezõ szerver Ezzel lényegében az A rekord figyelmen kívül hagyásával átirányítjuk a munkaállomások számára érkezõ összes levelet a levelezõ szerverre. A levelek tehát az MX rekord által mutatott címre mennek ki. Ezt önállóan nem tudjuk elvégezni, hacsak nem futattunk egy saját DNS szervert. Ha nincsen vagy nem is tudunk DNS szervert futtatni, akkor ebben a kérdésben egyeztessünk az internet-szolgáltatónkkal vagy bárkivel, aki a DNS beállításaiért felelõs. Ha virtuális e-mail címket is kezelünk, akkor a most következõ információ még a hasznunkra lehet. A példa kedvéért most feltesszük, hogy a tartományunkban van egy ügyfelünk, jelen esetben az ugyfel1.org, és azt akarjuk, hogy az ugyfel1.org címére küldött levelek a saját levelezõ szerverünkre kerüljenek át, a level.sajat.com címre. A DNS-t ehhez így kell beállítani: ugyfel1.org MX 10 level.sajat.com Ha csak az ugyfel1.org levelezését akarjuk kezelni, akkor ahhoz nem kell külön A rekord. Vigyázzunk, mert az ugyfel1.org csak akkor pingelhetõ, ha létezik hozzá A rekord. Befejezésül a levelezõ szerverünkön futó sendmail számára is fel kell tárnunk, hogy milyen tartományokhoz és/vagy hálózati nevekhez fogadjon leveleket. Ezt több módon is elvégezhetjük. A következõk bármelyik megfelel erre a célra: A FEATURE(use_cw_file) használata esetén vegyük fel a címeket az /etc/mail/local-host-names állományba. Ha a sendmail 8.10 elõtti változatai esetében ehhez az /etc/sendmail.cw állományra lesz szükségünk. Tegyük be a Cwsajat.cimunk.com sort az /etc/sendmail.cf vagy a sendmail 8.10 és késõbbi változatai esetén az /etc/mail/sendmail.cf állományba. SMTP és az UUCP A &os;-hez tartozó sendmail olyan gépek számára lett kialakítva, amelyek közvetlenül az internethez csatlakoznak. Az UUCP használatával levelezõ rendszerek számára egy másik konfigurációs állományt kell telepíteni a sendmail számára. Az /etc/mail/sendmail.cf állítása kézzel egyáltalán nem könnyû. A sendmail 8. változata ráadásul a konfigurációs állományokat az &man.m4.1; elõfeldolgozó segítségével gyártja le, ahol a tényleges beállítások egy magasabb absztrakciós szinten jelennek meg. Az &man.m4.1; típusú konfigurációs állományok a /usr/share/sendmail/cf könyvtárban találhatóak. A cf alkönyvtárban levõ README állomány igyekszik a felhasználót bevezetni az &man.m4.1; alapú beállítások világába. A mailertable nevû lehetõség használatával tudjuk a legjobban támogatni az UUCP protokollon keresztüli kézbesítést. Ezzel felépül egy olyan adatbázis, amelyet a sendmail fel tud használni a továbbítást érintõ döntésekben. Ehhez elsõként hozzuk is létre a saját .mc állományunkat. Ehhez a /usr/share/sendmail/cf/cf könyvtár tartalmaz néhány példát. Hívjuk most ezt az állomnyunkat ize.mc néven. A következõ módszerrel tudjuk egy valós sendmail.cf állománnyá alakítani: &prompt.root; cd /etc/mail &prompt.root; make ize.cf &prompt.root; cp ize.cf /etc/mail/sendmail.cf Egy átlagos .mc állomány egyébként valahogy így épül fel: VERSIONID(`verziószám') OSTYPE(bsd4.4) FEATURE(accept_unresolvable_domains) FEATURE(nocanonify) FEATURE(mailertable, `hash -o /etc/mail/mailertable') define(`UUCP_RELAY', sajat.uucp.relay) define(`UUCP_MAX_SIZE', 200000) define(`confDONT_PROBE_INTERFACES') MAILER(local) MAILER(smtp) MAILER(uucp) Cw sajat.al.nev Cw azuucpgepneve.UUCP Az accept_unresolvable_domains, nocanonify és confDONT_PROBE_INTERFACES lehetõségekre hivatkozó sorok megakadályozzák, hogy a levél kézbesítésében a DNS is szerepet játsszon. Az UUCP_RELAY az UUCP alapú kézbesítés támogatását engedélyezi. Egyszerûen csak írjunk ide egy internetes hálózati nevet, amely képes feldolgozni az .UUCP áltartomány címeit. Az esetek többségében ide az internet-szolgáltatónk levelek továbbküldéséért felelõs gépe kerül. Miután ezzel végeztünk, szükségünk lesz még az /etc/mail/mailertable állományra is. Ha a külvilág felé csak egyetlen összeköttetést használunk a levelekhez, akkor az alábbi pontosan megfelel: # # makemap hash /etc/mail/mailertable.db < /etc/mail/mailertable . uucp-dom:sajat.uucp.relay Egy bonyolultabb példa pedig így néz ki: # # makemap hash /etc/mail/mailertable.db < /etc/mail/mailertable # horus.interface-business.de uucp-dom:horus .interface-business.de uucp-dom:if-bus interface-business.de uucp-dom:if-bus .heep.sax.de smtp8:%1 horus.UUCP uucp-dom:horus if-bus.UUCP uucp-dom:if-bus . uucp-dom: Az elsõ három sor azokat a speciális eseteket kezeli, ahol a tartomány felé küldött levelek nem az alapértelmezett úton visszük tovább, hanem valamelyik UUCP szomszéd felé és így le tudjuk rövidíteni a kézbesítés útvonalát. Az ezeket követõ sor dolgozza fel a helyi Ethernet tartomány felé STMP protokollal továbbítható leveleket. Végül az UUCP szomszédokat is felsoroljuk az .UUCP áltartomány jelölése szerint, így megengedjük, hogy a uucp-szomszéd! címzett felülbírálja az alapértelmezett szabályokat. Az utolsó sorban mindig egyetlen pont szerepel, ami minden másra illeszkedik, így az UUCP kézbesítés egy olyan UUCP szomszéd felé halad, amely a világ felé egy univerzális levelezõ átjárónak tekinthetõ. A uucp-dom: kulcsszó mögött szereplõ összes csomópont nevének érvényes UUCP szomszédra kell utalnia, amelyet a uuname paranccsal le is tudunk ellenõrizni. A feladatból már csak annyi maradt hátra, hogy használat elõtt ezt az állományt át kell alakítani DBM adatbázis formátumba. Az ehhez szükséges parancsot érdemes mailertable állomány elejére bejegyzésben felírni. A mailertable megváltoztatásakor mindig le kell futtatni ezt a parancsot. Utolsó jótanács: ha nem lennénk biztosak valamelyik kézbesítési útvonal mûködésében, ne felejtsük el a sendmail beállítását. Ezzel a sendmail az ún. címtesztelõ módban (address test mode) indul el. Gépeljük be, hogy 3,0, majd írjuk be a tesztelni kívánt címet. Az utolsó sorban láthatjuk a felhasznált belsõ levéltovábbító ügynököt, a célgépet, amellyel ezt meghívjuk, és a (valószínûleg az átfordított) címet. Innen a CtrlD billentyûkombinációval léphetünk ki. &prompt.user; sendmail -bt ADDRESS TEST MODE (ruleset 3 NOT automatically invoked) Enter <ruleset> <address> > 3,0 ize@pelda.com canonify input: ize @ pelda . com ... parse returns: $# uucp-dom $@ sajat.uucp.relay $: ize < @ pelda . com . > > ^D Bill Moran Készítette: Csak küldés beállítása Gyakran elõfordulhat, hogy csak leveleket akarunk továbbküldeni. Mint például: Asztali számítógépünk van, de használni akarunk olyan programokat, mint például a &man.send-pr.1;. Ehhez az internet-szolgáltatón keresztül kell továbbküldeni a levelet. A számítógépünk egy olyan szerver, amely nem helyben kezeli a leveleket, ezért az összeset átküldi feldolgozásra. Szinte bármelyik levélküldõ ügynök képes betölteni ezt az ûrt. Sajnos eléggé bonyolult helyesen beállítani úgy egy bármire képes levélküldõt, hogy egyszerûen csak szabaduljon meg a levelektõl. Ilyenkor a sendmail vagy a postfix használatával tulajdonképpen ágyúval lövünk verébre. Továbbá, ha egy átlagos internet-hozzáféréssel rendelkezünk, adódhat, hogy a szerzõdés egyszerûen tiltja a levelezõ szerver futtatását. Legegyszerûbben úgy tudjuk kielégíteni az ilyen jellegû igényeket, ha feltelepítjük a mail/ssmtp portot. A root felhasználóval adjuk ki a következõ parancsokat: &prompt.root; cd /usr/ports/mail/ssmtp &prompt.root; make install replace clean Telepítése után a mail/ssmtp portot a mindössze négysoros /usr/local/etc/ssmtp/ssmtp.conf állománnyal állíthatjuk be: root=valodiemail@minta.com mailhub=level.minta.com rewriteDomain=minta.com hostname=_GEPNEV_ A root felhasználó számára feltétlenül egy valódi e-mail címet adjuk meg. A level.minta.com helyére az internet-szolgáltatónk kimenõ leveleket továbbító szerverét adjuk meg (bizonyos szolgáltatók ezt kimenõ levelezõ szervernek vagy SMTP szervernek nevezik). Ne felejtsük el sendmail démont sem letiltani, beleértve a kimenõ levelek kezelését. Ennek részleteit lásd a ban. A mail/ssmtp használatánál még adhatunk meg további beállításokat is. A /usr/local/etc/ssmtp állományban vagy az ssmtp man oldalán találhatunk példákat és olvashatunk bõvebben a témáról. Az ssmtp ilyen fajta beállításával a számítógépünkön levõ szoftverek is helyesen fognak mûködni, miközben nem sértjük meg az internet-szolgáltató elõírásait és nem tesszük lehetõvé, hogy a számítógépünkrõl levélszemetet küldhessenek. Levelezés betárcsázós kapcsolattal Ha statikus IP-címünk van, akkor az alapértelmezett beállítások tökéletesen megfelelõek számunkra. Csupán a gépünkhöz tartozó internetes címet kell megadnunk a gépünk nevének és a sendmail elvégzi a többit. Ha viszont dinamikusan kiosztott IP-címmel rendelkezünk és betárcsázós PPP kapcsolaton keresztül csatlakozunk az internethez, akkor valószínûleg az internet-szolgáltató levelezõ szerverén van egy postaládánk. Most tegyük fel, hogy a internet-szolgáltató tartománya a szolgaltato.net és a felhasználói név a felhasznalo, a gépünk neve pedig otthoni.bsdm, valamint az internet-szolgáltató részérõl levelezésre a relay.szolgaltato.net gépet használhatjuk. A postaládánkból úgy tudjuk letölteni a leveleket, ha telepítünk hozzá egy programot. Erre a feladatra a fetchmail hibátlanul alkalmas, mivel több különbözõ protokollt ismer. Ez a program csomagként vagy a Portgyûjteménybõl (mail/fetchmail) is elérhetõ. Az internet-szolgáltatók erre általában a POP protokollt ajánlják fel. Ha a felhasználói PPP alkalmazást használjuk, állítsuk be az /etc/ppp/ppp.linkup állományt a következõ módon és így a csatlakozáskor maguktól letöltõdnek a leveleink: MYADDR: !bg su felhasznalo -c fetchmail Ha a sendmail segítségével küldjük tovább a leveleket a nem helyi hozzáférések felé (ahogy azt lentebb is láthatjuk), akkor minden bizonnyal a csatlakozáskor arra is szükségünk lesz, hogy a leveleket tároló sor is feldolgozódjon. Ezt úgy oldhatjuk meg, ha az /etc/ppp/ppp.linkup állományba a fetchmail parancs után a következõt tesszük: !bg su felhasznalo -c "sendmail -q" Ez a példa feltételezi, hogy az otthoni.bsdm gépen van egy felhasznalo nevû felhasználónk. Az otthoni.bsdm gépen a felhasznalo felhasználói könyvtárában hozzunk létre egy .fetchmailrc állományt: poll szolgaltato.net protocol pop3 fetchall pass TitkosJelszo Ezt az állományt csak és kizárólag a felhasznalo olvashatja, mivel szerepel benne a hozzátartozó TitkosJelszo. Úgy tudunk a megfelelõ from: fejléccel küldeni, ha felvilágosítjuk a sendmail programot, hogy ne az felhasznalo@otthoni.bsdm címet, hanem a felhasznalo@szolgaltato.net címet használja. Sõt, a gyorsítás kedvéért a sendmail számára érdemes elárulni, hogy a relay.szolgaltato.net címen keresztül küldjön. A munka elvégzéséhez elegendõ az alábbi .mc állomány: VERSIONID(`otthoni.bsdm.mc 1.0') OSTYPE(bsd4.4)dnl FEATURE(nouucp)dnl MAILER(local)dnl MAILER(smtp)dnl Cwlocalhost Cwotthoni.bsdm MASQUERADE_AS(`szolgaltato.net')dnl FEATURE(allmasquerade)dnl FEATURE(masquerade_envelope)dnl FEATURE(nocanonify)dnl FEATURE(nodns)dnl define(`SMART_HOST', `relay.szolgaltato.net') Dmotthoni.bsdm define(`confDOMAIN_NAME',`otthoni.bsdm')dnl define(`confDELIVERY_MODE',`deferred')dnl Az elõzõ szakaszban találhatjuk meg annak a módját, hogy miként varázsoljunk ebbõl az .mc állományból egy sendmail.cf állományt. A sendmail.cf frissítése után pedig ne felejtsük el a sendmail újraindítását! James Gorham Írta: Az SMTP hitelesítése Levelezõ szerverünkön az SMTP protokoll hitelesítésének (SMTP Authentication) engedélyezése több szempontból is elõnyökkel bír. Az SMTP hitelesítésének bekapcsolása egy újabb réteget képez a sendmail védelmében, és az olyan állandóan mozgásban levõ felhasználók számára is megoldást nyújt, akik anélkül képesek használni ugyanazt a levelezõ szervert, hogy minden alkalommal újrakonfigurálnák a levelezõ kliensüket. Telepítsük fel a security/cyrus-sasl2 portot. A security/cyrus-sasl2 port több fordítási idejû beállítást támogat. Itt most az SMTP hitelesítését fogjuk használni, ezért gondoskodjunk a opció engedélyezésérõl. A security/cyrus-sasl2 telepítés után nyissuk meg szerkesztésre a /usr/local/lib/sasl2/Sendmail.conf állományt (vagy ha még nem létezne, hozzuk létre), és benne vegyük fel a következõ sort: pwcheck_method: saslauthd Ezt követõen telepítsük a security/cyrus-sasl2-saslauthd portot, és tegyük bele az /etc/rc.conf állományba ezt a sort: saslauthd_enable="YES" Végezetül indítsuk el a saslauthd démont: &prompt.root; /usr/local/etc/rc.d/saslauthd start Ez a démon fog közvetíteni a sendmail és a &os; passwd adatbázisa közti hitelesítésben. Ezzel elkerülhetjük az új felhasználói nevek és jelszavak felvételét az SMTP hitelesítés használatához, így a hozzáférések és a levelezés jelszava ugyanaz marad. Most pedig írjuk hozzá az alábbi sorokat az /etc/make.conf állományhoz: SENDMAIL_CFLAGS=-I/usr/local/include/sasl -DSASL SENDMAIL_LDFLAGS=-L/usr/local/lib SENDMAIL_LDADD=-lsasl2 Ezek a sorok állítják be a sendmail számára, hogy fordítás közben a cyrus-sasl2 függvényeit használja. A sendmail újrafordítása elõtt mindenképpen legyen fenn a cyrus-sasl2 port. A sendmail újrafordítását a következõ parancsok végrehajtásával intézhetjük el: &prompt.root; cd /usr/src/lib/libsmutil &prompt.root; make cleandir && make obj && make &prompt.root; cd /usr/src/lib/libsm &prompt.root; make cleandir && make obj && make &prompt.root; cd /usr/src/usr.sbin/sendmail &prompt.root; make cleandir && make obj && make && make install A sendmail fordítása esetén semmilyen problémának nem szabadna elõfordulnia, kivéve ha a /usr/src könyvtárat és a szükséges osztott könyvtárakat nem változtatjuk idõközben túlságosan gyakran. A sendmail lefordítása és újratelepítése után szerkesszük át az /etc/mail/freebsd.mc állományt (vagy azt az .mc állományt, amelyet éppen használunk). Sok rendszergazda a &man.hostname.1; parancs válaszát használja fel az .mc típusú állományok egyedi elnevezéséhez). Írjuk bele a következõ sorokat: dnl set SASL options TRUST_AUTH_MECH(`GSSAPI DIGEST-MD5 CRAM-MD5 LOGIN')dnl define(`confAUTH_MECHANISMS', `GSSAPI DIGEST-MD5 CRAM-MD5 LOGIN')dnl Ezek állítják be a sendmail számára a felhasználók hitelesítésére alkalmas különbözõ módszereket. Ha a pwcheck módszer helyett valami mást akarunk használni, akkor járjunk utána a dokumentációban. Zárásul futassuk le a &man.make.1; parancsot az /etc/mail könyvtárban. Így lefut az új .mc állományunk és létrejön egy freebsd.cf (vagy amilyen nevet az .mc állománynak megadtunk) .cf állomány. Ezután a make install restart parancs kiadásával másoltassuk át ezt a sendmail.cf helyére és szabályosan indítassuk újra a sendmail szolgáltatást. A folyamatról részletesebb tájékoztatást az /etc/mail/Makefile állomány tud nyújtani. Ha eddig minden a legnagyobb rendben történt, akkor most már képesek vagyunk bejelentkezési információt is átadni a levelezõ kliensnek és elküldeni egy tesztüzenetet. A hibák kiszûréséhez állítsuk a sendmail opcióját az 13 értékre és figyeljük a /var/log/maillog állományt. További felvilágosításért olvassuk el a sendmail SMTP hitelesítéssel foglalkozó oldalát (angolul). Marc Silver Készítette: Levelezõ kliensek levelezõ kliensek A levelezõ kliens (Mail User Agent, MUA) egy olyan alkalmazás, amelyik elektronikus levelek küldésére és fogadására használható. Azonkívül, ahogy az e-mail fejlõdik és egyre bonyolultabbá válik, a levelezõ kliensek is egyre inkább erõsebbé válnak abban a tekintetben, ahogy az e-maileket kezelik. Ezzel együtt a felhasználók is egyre több lehetõséget és rugalmasságot kapnak. A &os; számos levelezõ klienst támogat, mindegyikük könnyedén telepíthetõ a &os; Portgyûjteménye segítségével. A felhasználók választhatnak a grafikus kliensek, mint például az evolution vagy a balsa és a konzolos kliensek, például a mutt, pine vagy mail között, esetleg használhatják a nagyobb szervezetek részérõl felkínált webes felületeket is. mail A &man.mail.1; a &os; alapértelmezett levelezõ kliense. Egy olyan konzolos alkalmazás, amelyben elérhetjük az e-mailek küldéséhez és fogadásához szükséges összes alapvetõ funkciót, habár a csatolmányokat csak korlátozottan képes kezelni és csak a helyi postaládákat kezeli. Annak ellenére, hogy a mail önmaga nem képes kommunikálni POP vagy IMAP szerverekkel, az ilyen postaládák tartalmát egy fetchmail-szerû alkalmazással (lásd ) le tudjuk tölteni a számára is elérhetõ helyi mbox állományba. A levelek küldéséhez és fogadásához egyszerûen hívjuk be a mail programot a következõ módon: &prompt.user; mail Ezután a /var/mail könyvtárban található felhasználói postaládánk tartalmát automatikusan beolvassa a mail segédprogram. Ha a postaláda üres, akkor a program egybõl befejezi futását és közli, hogy nem talált levelet. Amikor viszont tudott beolvasni leveleket, megjelenik egy felület, ahol a beérkezett üzenetek listáját láthatjuk. Az üzenetek automatikusan sorszámozódnak, ahogy ezt az alábbi példa is szemlélteti: Mail version 8.1 6/6/93. Type ? for help. "/var/mail/marcs": 3 messages 3 new >N 1 root@localhost Mon Mar 8 14:05 14/510 "proba" N 2 root@localhost Mon Mar 8 14:05 14/509 "felhasznaloi hozzaferes" N 3 root@localhost Mon Mar 8 14:05 14/509 "minta" Az üzenetek olvasásának a t paranccsal kezdhetünk neki, amelyet az elolvasandó üzenet sorszáma követ. Ebben a példában az elsõ e-mailt nyitjuk meg: & t 1 Message 1: From root@localhost Mon Mar 8 14:05:52 2004 X-Original-To: marcs@localhost Delivered-To: marcs@localhost To: marcs@localhost Subject: proba Date: Mon, 8 Mar 2004 14:05:52 +0200 (SAST) From: root@localhost (Charlie Root) Ezt az uzenetet probabol kuldom, valaszolj ra, ha megkaptad. Ahogy az a fenti példából is látszik, a t billentyû hatására az üzenet a teljes fejlécével együtt jelenik meg. Az üzenetek listáját a h billentyûvel hozhatjuk vissza. Ha egy levélre válaszolni szeretnénk, akkor ezt a mail paranccsal is megtehetjük, vagy az R vagy az r parancsokkal. Az R arra utasítja a mail programot, hogy csak az üzenet küldõjének válaszoljon, míg az r hatására nem csupán a küldõ, hanem az üzenet összes címzettje megkapja a válaszunkat. A parancshoz hozzátûzhetjük egy levél sorszámát is, ekkor az adott levélre fogunk válaszolni. Miután kiadtuk a parancsot, írjuk meg a válaszunkat és új sorban kezdve zárjuk le az üzenetet egyetlen . beírásával. Valahogy így: & R 1 To: root@localhost Subject: Re: proba Koszonom, megkaptam a leveledet. . EOT Új levelet az m segítségével tudunk küldeni, ami után meg kell adnunk a címzettet. Egyszerre több címzettet is meg tudunk adni, ha a címzett helyén címeiket egy , karakterrel elválasztva soroljuk fel. Ezután a levél témája is megadható, amit végül a levél szövege követ. Az üzenetet egy új sorban megadott egyetlen . segítségével zárhatjuk le. & mail root@localhost Subject: Elsajatitottam a mail hasznalatat Most mar en is tudok levelet irni es fogadni a mail hasznalataval... :) . EOT Amikor a mail segédprogramban vagyunk, a ? használatával bármikor segítséget kérhetünk, valamint a mail mûködésével kapcsolatban a &man.mail.1; man oldalát érdemes felkeresni. Ahogy azt már korábban is említettük, a &man.mail.1; parancsot eredetileg nem készítették fel az csatolt állományok kezelésére, ezért igen gyengén bánik velük. Az újabb levelezõ kliensek, mint például a mutt, a csatolt állományokat sokkal intelligensebb módon kezelik. Ha viszont ragaszkodunk a mail használatához, akkor a converters/mpack port használatát érdemes megfontolnunk. mutt A mutt apró mérete ellenére egy igen komoly levelezõ kliens és remek lehetõségeket ajánl fel. Íme ízelítésképpen közülük néhány: Képes az üzeneteket szálakba rendezni Az e-mailek titkosítására és elektronikus aláírására támogatja a PGP használatát MIME támogatás Maildir támogatás Nagyfokú testreszabhatóság Ezen lehetõségei révén a mutt ez egyik legfejlettebb levelezõ kliens. A mutt részletesebb bemutatását a címen találjuk (angolul). A mutt stabil változata a mail/mutt port használatával telepíthetõ fel, miközben a fejlesztés alatt levõ változatot a mail/mutt-devel port telepíti. Miután a portot sikerült felraknunk, a mutt az alábbi parancs begépelésével indítható el: &prompt.user; mutt A mutt indulása után automatikusan beolvassa a /var/mail könyvtárban megtalálható felhasználói postaládát és ha lehetséges, akkor megjeleníti a tartalmát. Ha nincsen levél a felhasználó postaládájában, akkor a mutt a felhasználó parancsaira vár. Ezen a képen a mutt üzenetlistája látható: A levelek elolvasásához egyszerûen csak válasszuk ki a kurzorral és nyomjuk meg az Enter billentyût. Ezután a mutt így mutatja a levelet: Ahogy azt már a &man.mail.1; parancsnál is megszokhattuk, a mutt is lehetõvé teszi, hogy vagy csak a küldõnek, vagy pedig rajta kívül még az összes címzettnek is válaszoljunk. A levél küldõjének az r lenyomásával tudunk válaszolni. A csoportos válaszadáshoz pedig, ahol tehát a küldõn kívül a címzettek is megkapják a levelünket, a g billentyût kell használni. A mutt az e-mailek létrehozásához és megválaszolásához a &man.vi.1; szövegszerkesztõt használja. Ezt úgy tudjuk átállítani, ha a könyvtárunkban található .muttrc állományban átírjuk az editor változót, vagy értéket adunk az EDITOR környezeti változónak. A mutt beállításáról többet a címen tudhatunk meg. Egy új levél megírásához nyomjuk le az m gombot. Miután elláttuk érvényes témával a levelet, a mutt elindítja a &man.vi.1; szövegszerkesztõt és nekiláthatunk a levél szövegének. Amint befejeztük, mentsük el és lépjünk ki a vi szerkesztõbõl. Ezután visszakapjuk a mutt felületét, ahol a küldendõ e-mail összefoglalását láthatjuk. A levelet végül az y lenyomásával küldhetjük el. Erre a következõ képen láthatunk egy példát: A mutt ezenkívül még rengeteg segítséget is tartalmaz, amelyet a legtöbb menübõl a ? gomb lenyomásával érhetünk el. A felsõ sorban mindig láthatjuk a kiadható parancsok rövid összefoglalását. pine A pine alapvetõen a kezdõ felhasználók számára íródott, de számos komolyabb lehetõséget is támogat. A pine szoftverrel kapcsolatban a múltban már rengeteg távolról kihasználható sebezhetõség látott napvilágot, és ennek köszönhetõen a támadók megfelelõen elõkészített e-mailek segítségével tetszõleges kódot tudnak futtatni a rendszeren levõ helyi felhasználókon keresztül. Noha az összes ilyen ismert hibát javították, de a &os; biztonsági tisztje szerint a pine kódját biztonság szempontjából annyira hanyag módon írták, hogy további, eddig még felfedezetlen sebezhetõségeket is magában rejt. Ennek megfelelõen tehát a pine használata mindenkinek csak saját felelõsségre javasolt. A pine jelenlegi verziója a mail/pine4 porton keresztül telepíthetõ. A telepítés lezajlása után a pine a következõ paranccsal indítható: &prompt.user; pine A pine elsõ futtatása során egy üdvözlõ üzenetet és egy rövid bemutatkozást jelenít meg, valamint a pine fejlesztõi arra kérik a felhasználókat, hogy küldjenek nekik egy névtelen üzenetet, amibõl le tudják szûrni mennyien használják a kliensüket. A névtelen üzenet elküldéséhez a Enter lenyomásával járulhatunk hozzá vagy az E használatával enélkül tudunk kilépni a képernyõrõl. Ezt az üdvözlõ képernyõt itt láthatjuk: A felhasználó ezután a fõmenübe kerül, ahol a kurzorbillentyûkkel minden gond nélkül tudunk mozogni. Ebben a fõmenüben a levelek megírására, a leveleket tároló könyvtárak tallózására vagy éppen a címjegyzék karbantartására gyorsbillentyûket is használhatuk. A fõmenü alatt szerepel az adott menüben végrehajtható feladatokhoz tartozó gyorsbillentyûk rövid felsorolása. A pine alapértelmezés szerint az inbox könyvtárat nyitja meg. A bennelévõ üzenetek listájának megtekintéséhez nyomjuk a I gombot vagy válasszuk ki a lentihez hasonló módon a MESSAGE INDEX menüpontot: Az üzenetek listájában az adott könyvtárban található üzenetek láthatjuk, és köztük a kurzorbillentyûkkel mozoghatunk. A kiemelt üzenet az Enter lenyomásával olvasható el. A lenti képen egy ilyen példa üzenetet láthatunk a pine programban. A rendelkezésünkre álló gyorsbillentyûk ilyenkor is a képernyõ alján megjelennek referenciaként. Ilyen gyorsbillentyû többek közt az r gomb, amelynek hatására a klienssel megválaszolhatjuk a éppen látható üzenetet. A pine kliensen belül a pico szövegszerkesztõ segítségével tudunk megválaszolni egy e-mailt, amely alapból a pine mellé települ. A pico megkönnyíti a navigációt az üzenetekben és sokkal elnézõbb a kezdõ felhasználókkal, mint például a &man.vi.1; vagy a &man.mail.1;. Ha befejeztük a választ, az üzenetet a CtrlX billentyûkombinációval tudjuk elküldeni. A pine erre megerõsítést fog kérni. A pine alkalmazás a fõmenübõl elérhetõ SETUP menüpont meghívásával szabható testre. A további részleteket a oldalon találhatjuk (angolul). Marc Silver Írta: A fetchmail használata fetchmail A fetchmail egy mindentudó IMAP és POP kliens, amely lehetõvé teszi a felhasználók számára, hogy automatikusan töltsenek le leveleket távoli IMAP és POP szerverekrõl és lementsék azokat a helyi postaládáikba. Így a levelek sokkal könnyebben elérhetõek. A fetchmail a mail/fetchmail port segítségével telepíthetõ, és számos lehetõséget ajánl fel, többek közt: A POP3, APOP, KPOP, IMAP, ETRN és az ODMR protokollok ismerete. Képes SMTP használatával levelet továbbítani, és ennek révén a szûrés, továbbküldés és az álnevek használata a megszokott módon mûködik. Démonként futtatva képes adott idõközönként ellenõrizni a frissen érkezõ üzeneteket. Képes egyszerre több postaládát is kezelni, majd ezek tartalmát a beállításainak megfelelõen továbbküldeni a különbözõ helyi felhasználóknak. Noha a fetchmail összes lehetõségének aprólékos bemutatása meghaladná ennek a leírásnak a kereteit, azért szót kerítünk néhány alapvetõ funkciójára. A fetchmail segédprogramnak a megfelelõ mûködéshez egy .fetchmailrc nevû konfigurációs állományra van szüksége. Ez az állomány tárolja a szerverekre vonatkozó, valamint a bejelentkezéshez szükséges információkat. Az állomány kényes tartalmára tekintettel azt javasoljuk, hogy csak a tulajdonosának engedélyezzük az olvasását: &prompt.user; chmod 600 .fetchmailrc Az alább ismertetésre kerülõ .fetchmailrc állományban azt láthatjuk, ahogy egyetlen felhasználó postaládáját érjük el a POP protokoll használatával. Arra utasítja a fetchmail programot, hogy csatlakozzon a levelezes.com címre a joska felhasználóval és az XXX jelszóval. Ebben a példában feltételezzük, hogy a joska nevû felhasználó létezik a rendszerünkben is. poll levelezes.com protocol pop3 username "joska" password "XXX" A következõ példában több POP és IMAP szerverhez csatlakozunk és ahol lehet, több helyi felhasználónak irányítjuk át a leveleket: poll levelezes.com proto pop3: user "joska", with password "XXX", is "jozsi" here; user "andrea", with password "XXXX"; poll levelezes2.net proto imap: user "jani", with password "XXXXX", is "hardstuff" here; A fetchmail program a beállítás megadásával démonként is elindítható, amely után meg kell adni (másodpercekben) azt az idõközt, aminek elteltével a fetchmail lekérdi a .fetchmailrc állományban felsorolt szervereket. Az alábbi példában a fetchmail 600 másodpercenként kéri el a leveleket: &prompt.user; fetchmail -d 600 A fetchmail további lehetõségeirõl és mûködésérõl a oldalon olvashatunk (angolul). Marc Silver Írta: A procmail használata procmail A procmail segédprogram egy hihetetlenül erõs alkalmazás, mellyel a beérkezõ leveleinket tudjuk szûrni. A felhasználók számára olyan szabályok megadását teszi lehetõvé, amelyekre aztán a rendszer illeszti a bejövõ leveleket, és az eredménynek megfelelõen elvégez bizonyos feladatokat vagy átirányítja a levelet más postaladákba és/vagy e-mail címekre. A procmail a mail/procmail porttal telepíthetõ fel. Miután ez sikerült, akár közvetlenül be is építhetjük a legtöbb levelezõ kliensbe. Errõl az adott levelezõ kliens dokumentációjában olvashatunk többet. A procmail úgy is integrálható, ha a felvesszük a következõ sort a procmail szolgáltatára igényt tartó felhasználó könyvtárában található .forward állományba: "|exec /usr/local/bin/procmail || exit 75" A következõ szakaszban láthatjuk a procmail néhány alapvetõ szabályát, valamint ezek rövid leírását. Ezeket a szabályokat a .procmailrc állományba kell beleírni, amely szintén a felhasználó könyvtárában leledzik. Ezen szabályok többsége a &man.procmailex.5; man oldalon is olvasható. A felhasznalo@levelezes.com címrõl érkezõ leveleket irányítsuk át a jocim@levelezes2.com külsõ címre: :0 * ^From.*felhasznalo@levelezes.com ! jocim@levelezes2.com Minden 1000 byte-nál kisebb levelet küldjünk át a jocim@levelezes2.com külsõ címre: :0 * < 1000 ! jocim@levelezes2.com Küldjük át az összes masik@levelezes.com címre küldött levelet a masik postaládába: :0 * ^TOmasik@levelezes.com masik Küldjük az összes olyan levelet a /dev/null eszközre, amelyek a témájában szerepel a Spam szó: :0 ^Subject:.*Spam /dev/null Egy hasznos szabály, amellyel el tudjuk kapni a &os;.org levelezési listáiról érkezõ leveleket és el tudjuk raktározni ezeket a saját postaládájukba: :0 * ^Sender:.owner-freebsd-\/[^@]+@FreeBSD.ORG { LISTNAME=${MATCH} :0 * LISTNAME??^\/[^@]+ FreeBSD-${MATCH} } diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/ppp-and-slip/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/ppp-and-slip/chapter.sgml index e463865a74..339c29933d 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/ppp-and-slip/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/ppp-and-slip/chapter.sgml @@ -1,4212 +1,4204 @@ + Original Revision: 1.180 --> Jim Mock Átdolgozta, átrendezte és aktualizálta: A PPP és a SLIP Áttekintés PPP SLIP A &os; számos módon képes összekötni két számítógépet. Ha betárcsázós modemmel akarunk hálózati vagy internetes kapcsolatot felépíteni, esetleg azt szeretnénk, hogy mások képesek legyenek minket ilyen módon elérni, akkor ahhoz PPP-t, illetve SLIP-et kell használnunk. Ebben a fejezetben a modemes kommunikáció beállításait mutatjuk be részletesebben. A fejezet elolvasása során megismerjük: hogyan állítsunk be felhasználói PPP-t; hogyan állítsunk be rendszerszintû PPP-t; hogyan állítsunk be egy PPPoE (PPP over Ethernet, vagyis PPP Ethernet felett) kapcsolatot; hogyan állítsunk be egy PPPoA (PPP over ATM, vagyis PPP ATM felett) kapcsolatot; hogyan állítsunk be SLIP klienst és szervert. PPP felhasználói PPP PPP rendszer PPP PPP Ethernet felett A fejezet elolvasásához ajánlott: az alapvetõ hálózati technológiák ismerete; a betárcsázós kapcsolatok, a PPP és/vagy SLIP alapjainak és céljainak megértése. Talán érdekli a kedves olvasót, hogy mi az alapvetõ különbség a felhasználói és a rendszerszintû PPP között. A válasz egyszerû: a felhasználói PPP a beérkezõ és kimenõ adatokat nem a rendszermagban, hanem a felhasználói szinten dolgozza fel. Ez költséges abból a szempontból, hogy emiatt adatokat kell másolgatni a rendszer és a felhasználói szint között, azonban egy sokkal többet tudó PPP implementációnak ad ezzel utat. A felhasználói PPP a tun eszközön keresztül kommunikál a külvilággal, miközben a rendszermagban található PPP mindezt a ppp eszközzel valósítja meg. A fejezetben a felhasználói PPP-t egyszerûen csak ppp néven fogjuk hivatkozni, hacsak nem lesz szükséges különbséget tennünk közte és más PPP szoftverek, mint például a pppd között. Ha mást nem mondunk, akkor a fejezetben ismertetett összes parancsot root felhasználóként kell kiadni. Tom Rhodes Frissítette és javította: Brian Somers Eredetileg készítette: Nik Clayton Segített még: Dirk Frömberg Peter Childs A felhasználói PPP alkalmazása A felhasználói PPP Elõfeltételek A leírás feltételezi, hogy rendelkezünk a következõkkel: internet-szolgáltató PPP kapcsolat Olyan internet-elõfizetés, ahol PPP-n keresztül csatlakozunk Egy modem vagy más olyan rendszerünkhöz csatlakozó eszköz, amelyen keresztül el tudjuk érni az internet-szolgáltatónkat Az internet-elõfizetés betárcsázásához szükséges telefonszámok PAP CHAP UNIX bejelentkezési név jelszó A bejelentkezési nevünk és jelszavunk. (Vagy a megszokott &unix;-os felhasználói név és jelszó páros, vagy egy PAP esetleg CHAP bejelentkezési név és jelszó.) névszerver Egy vagy több névszerver IP-címe. Ehhez az internet-szolgáltatók általában két IP-címet adnak meg. Ha egyet sem kaptunk, akkor a ppp.conf állományban erre a célra használhatjuk az enable dns parancsot, és ekkor a ppp majd automatikusan be fogja állítani nekünk a névszervereket. Ezt a lehetõséget az befolyásolja, hogy az internet-szolgáltató oldalán mûködõ PPP implementáció támogatja-e a névfeloldás egyeztetését (DNS negotiation). A következõ információkat is megkaphatjuk az internet-elõfizetésünkhöz, de nem feltétlenül szükségesek: Az internet-szolgáltató átjárójának IP-címe. Az átjáró az a gép, amelyen keresztül a gépünk csatlakozik és számára ez lesz az alapértelmezett átjáró. Ha nem rendelkezünk ezzel az információval, akkor csak állítsunk be valamit, és majd a csatlakozáskor a szolgáltató PPP szervere felülírja a megfelelõ beállításokkal. Erre a címre a ppp HISADDR néven hivatkozik. A használandó hálózati maszk. Amennyiben a szolgáltató ezt nem adta meg, nyugodtan használjuk erre a 255.255.255.255 értéket. statikus IP-cím Ha a szolgáltatónk statikus IP-címet és rögzített hálózati nevet is biztosít nekünk, ezt is megadhatjuk. Minden más esetben egyszerûen csak hagyjuk, hogy a rendszer automatikusan válasszon nekünk egyet. Ha a szükséges információknak nem vagyunk birtokában, akkor vegyük fel a kapcsolatot az internet-szolgáltatókkal. Ebben a szakaszban a példákban szereplõ konfigurációs állományok sorait számozva láthatjuk. Ezek a sorszámok a bemutatás és a tárgyalás megkönnyítése érdekében szerepelnek, és nem az eredeti állományok részei. Mindezek mellett a tabulátorok és szóközök megfelelõ használata is fontos. A <application>PPP</application> automatikus beállítása PPP beállítása A ppp és a pppd (a PPP rendszerszintû megvalósítása) egyaránt az /etc/ppp könyvtárban található konfigurációs állományokat használja. A felhasználói PPP-hez ezenkívül még a /usr/share/examples/ppp/ könyvtárban vannak példák. A ppp parancs beállítása az igényeinktõl függõen számos állomány módosítását igényelheti. A tartalmukat nagyban befolyásolja, hogy a szolgáltatónk részérõl a címeket kiosztása statikus (vagyis egy adott címet kapunk és folyamatosan azt használjuk) esetleg dinamikus (vagyis az IP-címünk minden egyes kapcsolódáskor más és más). PPP statikus IP-címmel PPP statikus IP-címmel Ebben az esetben az /etc/ppp/ppp.conf konfigurációs állományt kell átszerkesztenünk. Tartalma az alábbi példához hasonlítható. A : karakterrel végzõdõ sorok mindig az elsõ oszlopban kezdõdnek (tehát a sor elején), míg az összes többi sort tabulátorok vagy szóközök használatával bentebb kell raknunk. 1 default: 2 set log Phase Chat LCP IPCP CCP tun command 3 ident user-ppp VERSION (built COMPILATIONDATE) 4 set device /dev/cuad0 5 set speed 115200 6 set dial "ABORT BUSY ABORT NO\\sCARRIER TIMEOUT 5 \ 7 \"\" AT OK-AT-OK ATE1Q0 OK \\dATDT\\T TIMEOUT 40 CONNECT" 8 set timeout 180 9 enable dns 10 11 szolgaltato: 12 set phone "(123) 456 7890" 13 set authname ize 14 set authkey mize 15 set login "TIMEOUT 10 \"\" \"\" gin:--gin: \\U word: \\P col: ppp" 16 set timeout 300 17 set ifaddr x.x.x.x y.y.y.y 255.255.255.255 0.0.0.0 18 add default HISADDR 1. sor: Ez azonosítja be az alapértelmezett bejegyzést. Az itt szereplõ parancsok a ppp minden egyes futásakor magukból végrehajtódnak. 2. sor: Beállítja a naplózás paramétereit. Amikor a beállításaink már kifogástalanul mûködnek, akkor ezt a sort érdemes átírni a következõre: set log phase tun Ezzel jelentõs mértékben vissza tudjuk fogni a naplózás mértékét. 3. sor: Ezzel mondjuk meg a PPP-nek, hogy a többiek felé miként azonosítsa magát. A PPP akkor azonosítja magát a társak felé, ha valamilyen gondja akad az egyeztetésekkel és a kapcsolat beállításával. Az így továbbított információk a másik oldal rendszergazdái számára nyújthatnak segítséget az ilyen jellegû problémák felderítésében. 4. sor: Itt adjuk meg az eszközt, amelyre a modem csatlakozik. A COM1 neve - /dev/cuad0 (vagy - /dev/cuaa0 &os; 5.X alatt), - a COM2 neve pedig - /dev/cuad1 (vagy - /dev/cuaa1). + /dev/cuad0, a + COM2 neve pedig + /dev/cuad1. 5. sor: A csatlakozás sebességét adjuk meg. Ha a 115 200-as érték itt nem mûködne (ez egyébként minden újabb gyártmányú modem esetében elfogadható), akkor helyette használjuk a 38400-as beállítást. 6. és 7. sorok: PPP felhasználói PPP A híváshoz használt karakterlánc. A felhasználói PPP a &man.chat.8; programhoz hasonló küldök-várok típusú szerkesztést alkalmaz. A kihasználható lehetõségekrõl a man oldalán olvashatunk részletesebben. Az olvashatóság kedvéért a parancs a következõ sorban folytatódik. A ppp.conf állományban bármelyik parancs, ahol a \ karakterrel zárjuk a sort, az ugyanígy folytatható a következõben. 8. sor: A kapcsolathoz tartozó üresjárati idõt állítja be. Ennek értéke alapból 180 másodperc, így ez a sor pusztán csak az érthetõséget szolgálja. 9. sor: Arra utasítja a PPP-t, hogy a többiektõl kérdezze le a helyi névfeloldó beállításait. Ha saját névszervert futtatunk, akkor ezt a sort tegyük inkább megjegyzésbe vagy töröljük ki. 10. sor: Ez az üres sor az átláthatóság kedvéért került bele. A PPP az összes üres sort figyelmen kívül hagyja. 11. sor: Itt kezdõdik a szolgaltato nevû szolgáltatóhoz tartozó bejegyzés. Ezt késõbb akár ki is cserélhetjük az internet-szolgáltatónk nevére, így a beállítással tudjuk majd beindítani a kapcsolatot. 12. sor: Beállítjuk a szolgáltatóhoz tartozó telefonszámot. A kettõspont (:) vagy a csõvezeték (|) karakterekkel elválasztva több telefonszámot is meg tudunk adni. A &man.ppp.8; oldalon olvashatunk a két elválasztó közti különbségekrõl. Röviden ezeket úgy foglalhatnánk össze, hogy ha váltogatni akarunk a számok között, akkor használjuk a kettõspontot. Ha mindig az elsõként megadott számot akarjuk hívni és a többit csak akkor, ha ez nem mûködik, akkor a csõvezeték karakterre lesz szükségünk. Ahogy a példa is mutatja, az összes telefonszámot tegyük mindig idézõjelek közé. Ha a telefonszámban egyébként is szerepelnek szóközök, akkor is idézõjelek (") közé kell tennünk. Ennek elhagyásával egy egyszerû, ámde kényes hibát ejtünk. 13. és 14. sor: A felhasználói nevet és jelszót tartalmazza. Amikor egy &unix; fajtájú bejelentkezést kapunk, akkor ezekre az értékekre a set login parancsban \U és \P változókkal tudunk hivatkozni. Ha PAP vagy CHAP használatával jelentkezünk be, akkor ezek az értékek a hitelesítéskor kerülnek felhasználásra. 15. sor: PAP CHAP Ha a PAP vagy CHAP protokollok valamelyikét használjuk, akkor nem lesz szükségünk a login változóra, ezért ezt megjegyzésbe is tehetjük, vagy akár ki is törölhetjük. A PAP és CHAP hitelesítésrõl szóló részben olvashatjuk ennek további részleteit. A bejelentkezéshez használt karakterlánc hasonlít a behíváshoz használt, chat-szerû felépítéssel rendelkezõ karakterlánchoz. A példában látható karakterlánc egy olyan szolgáltatáshoz illeszkedik, ahol a bejelentkezés valahogy így néz ki: A Világ Legjobb Szolgáltatója login: izé password: mizé protocol: ppp Ezt a szkriptet alakítsuk a saját igényeinkhez. Ha elõször próbálkozunk ilyen szkript írásával, akkor lehetõleg kapcsoljuk be a rendszerek között lezajló beszélgetés naplózását, hogy ellenõrizni tudjuk minden a megfelelõen módon történik-e. 16. sor: idõkorlát Beállítjuk a kapcsolathoz tartozó alapértelmezett idõkorlátot (másodpercben). Itt a kapcsolat automatikusan lezárul 300 másodperc tétlenséget követõen. Ha nem akarunk ilyen korlátot szabni, akkor ezt az értéket állítsuk nullára vagy használjuk a paranccsori kapcsolót. 17. sor: internet-szolgáltató A felülethez tartozó címeket állítja be. A x.x.x.x helyére a szolgáltató által kiosztott IP-címet kell beírnunk. A y.y.y.y helyett pedig a szolgáltató átjárója kerül be (lényegében az a gép, amelyhez csatlakozunk). Amennyiben az internet-szolgáltatónk nem adott meg semmilyen átjárót, erre a célra a 10.0.0.2/0 címet is használhatjuk. Amikor nekünk kell kitalálnunk ezeket a címeket, akkor ne felejtsünk el létrehozni hozzájuk egy bejegyzést az /etc/ppp/ppp.linkup állományban a PPP dinamikus IP-címmel szakaszban szereplõek szerint. Ha nem adjuk meg ezt a sort, akkor a ppp parancs nem képes módban mûködni. 18. sor: A szolgáltató átjárójához felvesz egy alapértelmezett útvonalat. A HISADDR kulcsszót a 17. sorban megadott átjáró címével helyettesítjük. Ezért fontos, hogy ez a 17. sor után szerepeljen, különben a HISADDR nem lesz képes inicializálódni. Ha a ppp parancsot nem akarjuk módban futtatni, akkor ezt a sort a ppp.linkup állományba is átrakhatjuk. Ha statikus IP-címmel rendelkezünk és a ppp módban fut, akkor a ppp.linkup állományba egészen addig nem kell semmit sem írnunk, amíg a csatlakozás elõtt az útválasztási táblázatokban a megfelelõ adatok találhatóak. Olyankor is jól jöhet, amikor a csatlakozást követõen meg akarunk hívni bizonyos programokat. Ezt majd a sendmailes példában fogjuk bõvebben kifejteni. Erre példákat a /usr/share/examples/ppp/ könyvtárban találhatunk. PPP dinamikus IP-címmel PPP dinamikus IP-címmel IPCP Ha az internet-szolgáltatónktól nem kaptunk statikus IP-címet, akkor a ppp paranccsal is be tudjuk állítani a helyi és távoli címeket. Ez az IP-címek kitalálásával történik, valamint úgy, hogy a ppp számára a csatlakozás után lehetõvé tesszük az IP konfigurációs protocol (IP Configuration Protocol, IPCP) használatát. A ppp.conf tartalma szinte teljesen megegyezik a PPP statikus IP-címmel részben szereplõvel, egyetlen apró különbséggel: 17 set ifaddr 10.0.0.1/0 10.0.0.2/0 255.255.255.255 Ismét szeretnénk elmondani, hogy a sorszámot ne írjuk bele, hiszen az csak hivatkozási céllal szerepel. Legalább egy szóközzel kezdjünk bentebb. 17. sor: A / után megjelenõ szám azoknak a biteknek a számát adja meg, amire a ppp támaszkodik. A környezetünknek jobban megfelelõ IP-címeket is megadhatunk, de a fenti példa minden esetben mûködni fog. Az utolsó paraméterrel (0.0.0.0) azt mondjuk a PPP-nek, hogy az egyeztetést ne a 10.0.0.1, hanem a 0.0.0.0 címmel kezdje meg, amire egyes szolgáltatók esetén szükségünk is lesz. A set ifaddr elsõ paramétereként azonban soha ne adjuk meg a 0.0.0.0 címet, mivel ezzel a PPP módban nem tudja beállítani a kezdeti útvonalat. Ha nem módban indítjuk, akkor az /etc/ppp/ppp.linkup állományban meg kell adnunk még egy bejegyzést is. A ppp.linkup állományt a kapcsolat létrejötte után dolgozzuk fel. Itt már a ppp megkapta a felülethez tartozó címeket, így az útválasztási táblázatba fel tudjuk venni hozzájuk a megfelelõ bejegyzéseket: 1 szolgaltato: 2 add default HISADDR 1. sor: A kapcsolat felépítése során a ppp a ppp.linkup állományban a következõ szabályok szerint fogja keresni a bejegyzéseket: elõször a ppp.conf állományban megadott címkét próbálja megtalálni. Ha ez nem sikerül, akkor az átjárónknak megfelelõ bejegyzést kezdi el keresni. Ez egy négy byte-ból álló, felírásában az IP-címekhez hasonlító címke. Ha még ez a címke sem található, akkor a MYADDR bejegyzést keresi. 2. sor: Ez a sor mondja meg a ppp programnak, hogy vegyen fel egy HISADDR címre vonatkozó alapértelmezett útvonalat. A HISADDR címet az IPCP által egyeztetett átjáró IP-címére cseréljük ki. Ha erre a részletesebb példát akarunk látni, akkor a /usr/share/examples/ppp/ppp.conf.sample és /usr/share/examples/ppp/ppp.linkup.sample állományokban a pmdemand bejegyzést nézzük meg. A bejövõ hívások fogadása PPP bejövõ hívások fogadása Amikor egy helyi hálózathoz csatlakozó gépen akarjuk a ppp programot beállítani a bejövõ hívások fogadására, akkor azt is el kell döntenünk, hogy engedélyezzük-e a csomagok továbbküldését a belsõ hálózat felé. Amennyiben igen, akkor a becsatlakozó gépenek a belsõ hálózatunkon ki kell osztani egy külön címet és az /etc/ppp/ppp.conf állományban, és meg kell adnunk az enable proxy parancsot. Emellett még az /etc/rc.conf állományban se feleljtsük el megadni a következõ sort: gateway_enable="YES" Melyik getty? A &os; beállítása betárcsázós kapcsolatokhoz nagyon jól bemutatja a betárcsázós szolgáltatások beállítását a &man.getty.8; segítségével. A getty helyett egyébként az mgetty, a getty egy ügyesebb változata is használható, ami kifejezetten a betárcsázós vonalakhoz készült. A mgetty használatának többek közt az egyik elõnye, hogy aktívan tartja a kapcsolatot a modemekkel, tehát hogy ha az /etc/ttys állományban letiltjuk a modemet, akkor nem is fog válaszolni a hívásokra. Emellett az mgetty késõbbi változatai (a 0.99 beta változatától kezdve) még a PPP folyamok automatikus észlelését is támogatják, ezáltal a kliensek szkriptek nélkül is képesek elérni a szerverünket. Ha errõl többet akarunk megtudni, akkor az mgetty paranccsal kapcsolatban olvassuk el Az mgetty és az AutoPPP címû szakaszt. A <application>PPP</application> engedélyei A ppp parancsot általában root felhasználóként kell futtatni. Ha viszont a ppp parancsot tetszõleges felhasználóval akarjuk szerver módban futtatni az iméntiek szerint, akkor ahhoz fel kell vennünk az /etc/group állományban szereplõ network csoportba. Ezeken kívül még az allow paranccsal is engedélyeznünk kell konfigurációs állomány egy vagy több részének elérését is: allow users fred mary Ha ezt a parancsot a default bejegyzésnél adjuk meg, akkor az így megadott felhasználók mindenhez hozzá tudnak férni. PPP shellek a dinamikus IP-címek használóinak PPP shellek Hozzunk létre egy /etc/ppp/ppp-shell nevû állományt, amelyben a következõk szerepelnek: #!/bin/sh IDENT=`echo $0 | sed -e 's/^.*-\(.*\)$/\1/'` CALLEDAS="$IDENT" TTY=`tty` if [ x$IDENT = xdialup ]; then IDENT=`basename $TTY` fi echo "PPP for $CALLEDAS on $TTY" echo "Starting PPP for $IDENT" exec /usr/sbin/ppp -direct $IDENT Ez a szkript legyen végrehajtható. Ezután az alábbi paranccsal ppp-dialup néven készítsünk egy szimbolikus linket erre a szkriptre: &prompt.root; ln -s ppp-shell /etc/ppp/ppp-dialup Ez a szkript lesz az összes betárcsázó felhasználónk shellje. A most következõ példa az /etc/passwd állományban szereplõ, pchilds nevû PPP felhasználó bejegyzését mutatja be (ne felejtsük el, hogy soha ne közvetlenül szerkesszük a jelszavakat tároló állományt, hanem a &man.vipw.8; segítségével). pchilds:*:1011:300:Peter Childs PPP:/home/ppp:/etc/ppp/ppp-dialup Hozzunk létre egy /home/ppp nevû könyvtárat a következõ bárki által olvasható 0 byte-os állományokkal: -r--r--r-- 1 root wheel 0 May 27 02:23 .hushlogin -r--r--r-- 1 root wheel 0 May 27 02:22 .rhosts Ezek hatására az /etc/motd állomány tartalma nem jelenik meg. PPP shellek a statikus IP-címek használóinak PPP shellek Az iméntiekhez hasonló módon készítsük el a ppp-shell állományt, és mindegyik statikus IP-vel rendelkezõ hozzáféréshez csináljunk egy szimbolikus linket a ppp-shell szkriptre. Például, ha három betárcsázós ügyfelünk van, fred, sam és mary, feléjük 24 bites CIDR hálózatokat közvetítünk, akkor a következõket kell begépelnünk: &prompt.root; ln -s /etc/ppp/ppp-shell /etc/ppp/ppp-fred &prompt.root; ln -s /etc/ppp/ppp-shell /etc/ppp/ppp-sam &prompt.root; ln -s /etc/ppp/ppp-shell /etc/ppp/ppp-mary A fentebb szereplõ betárcsázós felhasználók eléréseihez tartozó shelleket állítsuk be az itt létrehozott szimbolikus linkekre (így tehát mary shellje az /etc/ppp/ppp-mary lesz). A <filename>ppp.conf</filename> beállítása a dinamikus IP-címek használóinak Az /etc/ppp/ppp.conf állományban a következõ sorok valamelyikének kellene szerepelnie: default: set debug phase lcp chat set timeout 0 ttyd0: set ifaddr 203.14.100.1 203.14.100.20 255.255.255.255 enable proxy ttyd1: set ifaddr 203.14.100.1 203.14.100.21 255.255.255.255 enable proxy A bentebb kezdett sorokat mi is kezdjünk bentebb. A default: szakasz minden kapcsolat esetén betöltõdik. Az /etc/ttys állományban engedélyezett mindegyik betárcsázós vonal létrehoz a fenti ttyd0: szakaszhoz hasonló bejegyzést. Minden vonal kap egy egyedi IP-címet a dinamikus felhasználók számára szánt címtartományból. A <filename>ppp.conf</filename> beállítása a statikus IP-vel rendelkezõk számára A /usr/share/examples/ppp/ppp.conf állományban szereplõ tartalom mellett az összes statikus kiosztású IP-címmel rendelkezõ betárcsázó felhasználóhoz még hozzá kell tennünk egy szakaszt. A példánkban ezek továbbra is fred, sam és mary. fred: set ifaddr 203.14.100.1 203.14.101.1 255.255.255.255 sam: set ifaddr 203.14.100.1 203.14.102.1 255.255.255.255 mary: set ifaddr 203.14.100.1 203.14.103.1 255.255.255.255 Amennyiben szükséges, az /etc/ppp/ppp.linkup tartalmazhat további útválasztási információkat is az egyes statikus IP-címmel rendelkezõ felhasználókhoz. A lentebb bemutatott sor a kliens ppp összekötettésén keresztül vesz fel egy útvonalat a 203.14.101.0/24 hálózat felé. fred: add 203.14.101.0 netmask 255.255.255.0 HISADDR sam: add 203.14.102.0 netmask 255.255.255.0 HISADDR mary: add 203.14.103.0 netmask 255.255.255.0 HISADDR Az <command>mgetty</command> és az AutoPPP mgetty AutoPPP LCP Ha az mgetty programot az AUTO_PPP beállítással fordítjuk le, akkor azzal az mgetty képessé válik a PPP kapcsolatok LCP fázisát észlelni és magától létrehozni hozzá egy ppp shellt. Mivel az alapértelmezett név/jelszó páros azonban ilyenkor nem jelenik meg, a felhasználókat a PAP vagy a CHAP protokollon keresztül lehet hitelesíteni. Ez a szakasz most feltételezi, hogy a sikeresen beállítottuk, lefordítottuk és telepítettük az mgetty valamelyik (0.99 béta vagy késõbbi) változatát az AUTO_PPP opció engedélyezésével. Az /usr/local/etc/mgetty+sendfax/login.config állományban ne felejtsük ellenõrizni, hogy szerepel a következõ: /AutoPPP/ - - /etc/ppp/ppp-pap-dialup Ezzel utasítjuk az mgetty programot arra, hogy az észlelt PPP kapcsolatokhoz futtassa le a ppp-pap-dialup szkriptet. Hozzunk létre az /etc/ppp/ppp-pap-dialup nevû állományt, amelyben majd a következõk fognak szerepelni (az állomány legyen végrehajtható): #!/bin/sh exec /usr/sbin/ppp -direct pap$IDENT Az /etc/ttys állományban engedélyezett összes betárcsázós vonalhoz készítsük el a megfelelõ bejegyzést az /etc/ppp/ppp.conf állományban. Ezek remekül meg fognak férni az imént készített definíciókkal. pap: enable pap set ifaddr 203.14.100.1 203.14.100.20-203.14.100.40 enable proxy Minden olyan felhasználónak, aki ezzel a módszerrel jelentkezik be, szüksége lesz egy név/jelszó kombinációra az /etc/ppp/ppp.secret állományban, vagy az alábbi beállítás megadásával választhatjuk azt is, hogy a felhasználókat az /etc/passwd állományon keresztül a PAP protokoll segítségével azonosítjuk. enable passwdauth Ha statikus IP-címet akarunk kiosztani némely felhasználóknak, akkor az /etc/ppp/ppp.secret állományban ezt megadhatjuk a harmadik paraméternek. Errõl bõvebben a /usr/share/examples/ppp/ppp.secret.sample állományban láthatunk példát. A Microsoft kiterjesztései DNS NetBIOS PPP Microsoft kiterjesztések A PPP úgy is beállítható, hogy kérésre DNS és NetBIOS típusú névfeloldáshoz is szolgáltasson információkat. A PPP 1.x változatával úgy lehet engedélyezni ezeket a kiterjesztéseket, ha az /etc/ppp/ppp.conf állomány megfelelõ részeibe felvesszük a következõ sorokat: enable msext set ns 203.14.100.1 203.14.100.2 set nbns 203.14.100.5 A PPP második és késõbbi változataiban pedig: accept dns set dns 203.14.100.1 203.14.100.2 set nbns 203.14.100.5 Ezzel a kliens megkapja az elsõdleges és másodlagos névszerverek címeit, valamint a NetBIOS névszervert. Ha a második és az azt követõ verziókban a set dns sort elhagyjuk, akkor a PPP az /etc/resolv.conf állományban található értékeket fogja használni. A PAP és CHAP hitelesítés PAP CHAP Egyes internet-szolgáltatók úgy állítják be a rendszerüket, hogy a kapcsolat felépítése során a hitelesítés a PAP vagy CHAP mechanizmusok valamelyikével történik. Ilyenkor a szolgáltató nem egy login: sorral fogja bekérni a szükséges adatokat, hanem közvetlenül a PPP kapcsolatot kezdi el használni. A PAP nem olyan biztonságos, mint a CHAP, de itt a biztonság nem is annyira fontos, mivel a jelszavak, amelyeket ugyan a PAP titkosítatlan formában küld tovább, csak egy soros vonalon haladnak át. A rossz indulatú támadók itt nem sok mindent tudnak lehallgatni. A PPP statikus IP-címmel és a PPP dinamikus IP címmel címû szakaszokhoz képest a következõ módosításokat kell elvégeznünk: 13 set authname AFelhasználóiNevem 14 set authkey AJelszavam 15 set login 13. sor: Ebben a sorban adjuk meg a PAP/CHAP felhasználói nevünket, amelyet AFelhasználóiNevem helyett kell beírni. 14. sor: jelszó Ebben a sorban adjuk meg a PAP/CHAP jelszavunkat, AJelszavam helyett. Szándénkunk egyértelmûsítése érdekében ezek mellett még egy további sort is érdemes felvennünk, tehát: 16 accept PAP vagy 16 accept CHAP Alapértelmezés szerint a PAP és CHAP is egyaránt elfogadott. 15. sor: A PAP és CHAP alkalmazásakor általában nem is kell bejelentkeznünk a szolgáltató szerverére. Ezért a set login parancsnál használt karakterláncot le is kell tiltanunk. A <command>ppp</command> beállításainak megváltoztatása menet közben A háttérben futó ppp programhoz menet közben is tudunk beszélni, de csak olyankor, amikor az ehhez szükséges portot megadtuk. Ezt úgy tudjuk megtenni, ha beállítások közé felvesszük az alábbit: set server /var/run/ppp-tun%d DiagnosticPassword 0177 Így a PPP az elõre megadott &unix; tartománybeli socketen keresztül fogja várni a kapcsolódásunkat, és a konkrét hozzáféréshez jelszót kér. A névben szereplõ %d a használatban levõ tun eszköz sorszámát jelöli. Miután a csatlakozás beállítódott, a szkriptekben a &man.pppctl.8; program használható a futó program vezérléséhez. A PPP hálózati címfordítási képességének kihasználása PPPNAT A PPP képes a rendszermag rásegítése nélkül képes hálózati címfordítást végezni. Ezt a lehetõséget a következõ sor hozzáadásával tudjuk aktiválni az /etc/ppp/ppp.conf állományban: nat enable yes A PPP-be épített hálózati címfordítás a -nat parancssori paraméterrel is bekapcsolható. Az /etc/rc.conf állományban is található hozzá egy ppp_nat változó, amely alapértelmezés szerint engedélyezett. Amikor használjuk ezt a lehetõséget, az /etc/ppp/ppp.conf állományban a következõ opciókkal engedélyezhetjük a bejövõ kapcsolatok továbbítását: nat port tcp 10.0.0.2:ftp ftp nat port tcp 10.0.0.2:http http vagy egyáltalán ne bízzunk meg a külvilágban: nat deny_incoming yes A rendszer végsõ beállítása PPP beállítása Mostanra ugyan már beállítottuk a ppp programot, azonban még néhány dolgot be kell állítanunk, mielõtt ténylegesen nekilátnánk használni. Ezek mindegyike az /etc/rc.conf állomány módosítását igényli. Az állományt fentrõl lefelé fogjuk feldolgozni, de elõtte ne felejtsünk el értéket adni a hostname= változónak, például: hostname="ize.minta.com" Amennyiben a szolgáltatónk statikus IP-címet és nevet biztosít számunkra, az lesz a legjobb, ha itt a tõle kapott nevet adjuk meg. Keressük meg a network_interfaces változót. Ha a rendszerünkben kérésre akarjuk tárcsázni a szolgáltatónkat, akkor a tun0 eszközt mindenképpen vegyük fel az értékébe, minden más esetben pedig távolítsuk el. network_interfaces="lo0 tun0" ifconfig_tun0= Az ifconfig_tun0 változónak üres értéket kell megadnunk, és létre kell hoznunk egy /etc/start_if.tun0 nevû állományt. Ebben a következõ sornak kell szerepelnie: ppp -auto arendszerem Ez a szkript a hálózat beállításakor fut le, és a ppp démont automatikus módban indítja el. Ha az adott gép egy helyi hálózat átjárója is egyben, akkor az kapcsolót is érdemes megadnunk mellette. A pontosabb részletek tekintetében olvassuk el a megfelelõ man oldalt. Az /etc/rc.conf állományban a NO érték megadásával tiltsuk le az útválasztást végzõ program használatát: router_enable="NO" routed Fontos, hogy a routed démon ne induljon el, mivel routed hajlamos törölni a ppp által létrehozott alapértelmezett útválasztási bejegyzéseket. Ezenkívül még a sendmail_flags változóról szóló sorból is érdemes kivenni a opciót, máskülönben a sendmail minden mûvelet megkezdése elõtt nekiáll felderíteni a hálózatot, és ezzel megindítja a tárcsázást. Próbáljuk meg így átírni az értékét: sendmail_flags="-bd" sendmail Ezért cserébe viszont a sendmail programot a ppp kapcsolat létrejöttekor mindig utasítanunk kell, hogy újból ellenõrizze a levelezési sort. Ezt a következõk begépelésével érhetjük el: &prompt.root; /usr/sbin/sendmail -q Ugyanezt automatikusan is meg tudjuk tenni a !bg paranccsal a ppp.linkup állományban: 1 szolgaltato: 2 delete ALL 3 add 0 0 HISADDR 4 !bg sendmail -bd -q30m SMTP Ha nem felelne meg ez a megoldás, akkor egy dfilter is beállítható az SMTP forgalom szûrésére. A példák között megtaláljuk ennek pontos minkéntjét. Ezután már csak a gépünk újraindítása maradt hátra. Az újraindítás után már be is gépelhetjük: &prompt.root; ppp ahol a dial szolgaltato parancs kiadásával meg tudjuk kezdeni a PPP kapcsolat felépítését, vagy a ppp programot megkérhetjük arra, hogy automatikusan kezdje el, amint van kimenõ forgalom (és nem készítettük el a start_if.tun0 szkriptet). Ekkor gépeljük be ezt: &prompt.root; ppp -auto szolgaltato Összefoglalás Gyorsan foglaljuk össze, hogy az ppp beállításához milyen lépések megtétele szükséges az elsõ alkalommal: A kliens oldalán: Gyõzõdjünk meg róla, hogy a tun eszköz benne van a rendszermagban. Ellenõrizzük, hogy a tunN eszközhöz tartozó állomány rendelkezésre áll a /dev könyvtárban. Hozzunk létre egy bejegyzést az /etc/ppp/ppp.conf állományban. A pmdemand példából a legtöbb szolgáltató esetében ki tudunk indulni. Ha dinamikus IP-címet kapunk, akkor az /etc/ppp/ppp.linkup állományba is vegyünk fel egy bejegyzést. Frissítsük az /etc/rc.conf állományunkat. Ha igény szerint akarunk tárcsázni, akkor hozzunk létre start_if.tun0 néven egy szkriptet. A szerver oldalán: Gondoskodjunk róla, hogy a tun eszköz támogatása szerepel rendszermagban. Gyõzõdjünk meg róla, hogy a tunN eszköz megtalálható a /dev könyvtárban. Az /etc/passwd állományban (a &man.vipw.8; program használatával) hozzunk létre bejegyzéseket. A felhasználók könyvtáraiban hozzunk létre egy olyan profilt, amely ppp -direct direct-server vagy egy ehhez hasonló parancsot futtat le. Az /etc/ppp/ppp.conf állományban adjuk meg egy bejegyzést. A direct-server példa ehhez egy remek alapot biztosít. Az /etc/ppp/ppp.linkup állományban hozzunk létre egy bejegyzést. Frissítsük az /etc/rc.conf állományunkat. Gennady B. Sorokopud Egyes részeit készítette: Robert Huff A rendszerszintû PPP alkalmazása A rendszerszintû PPP beállítása PPP rendszer PPP Mielõtt a gépünkön nekikezdünk a PPP beállításának, ellenõrizzük, hogy a pppd megtalálható a /usr/sbin könyvtárban és az /etc/ppp könyvtár létezik. A pppd két módban képes mûködni: kliensként — a gépünket soros vonali vagy modemes PPP kapcsolaton keresztül csatlakoztatjuk a külvilághoz PPP szerver szerverként — a számítógépünk egy hálózat része, ahol a többieket a PPP használatával kapcsoljuk össze Mind a két esetben egy konfigurációs állomány tartalmát kell összeállítanunk (ez az /etc/ppp/options vagy a ~/.ppprc, ha a gépünkön több felhasználó is PPP-t akar használni). Egy modemes vagy soros vonali szoftverre is szükségünk lesz (ez többnyire a comms/kermit), amellyel távoli gépeket tudunk felhívni és feléjük kapcsolatot felépíteni. Trev Roydhouse Az alapjául szolgáló információkat adta: A <command>pppd</command> mint kliens PPP kliens Cisco A most következõ /etc/ppp/options állománnyal egy Cisco terminál szerverhez tudunk kapcsolódni egy PPP vonalon keresztül. crtscts # a hardveres forgalomirányítás engedélyezése modem # modem vezérlõvonal noipdefault # a távoli PPP szervernek kell IP-címet adnia # ha az IPCP alapú egyeztetés során a távoli gép nem küld # nekünk IP-címet, akkor vegyük ki ezt a beállítást passive # LCP csomagokat várunk domain ppp.ize.com # ide írjuk be a hálózati nevünket :távoli_ip # ide kell írni a távoli PPP szerver IP-címét # a PPP kapcsolaton keresztül erre fogjuk továbbküldeni a csomagokat # ha nem adtuk meg "noipdefault" beállítást, akkor ezt a sort # írjuk át helyi_ip:távoli_ip alakúra defaultroute # adjuk meg ezt a sort is, ha a PPP szerverünket egyben az # alapértelmezett átjárónak is be akarjuk állítani Így kapcsolódunk: Kermit modem Tárcsázzuk a távoli gépet a Kermit (vagy bármilyen más modemes program) elindításával, majd adjuk meg a felhasználói nevünket és jelszavunkat (vagy bármi mást, amivel a távoli gépen engedélyezni tudjuk a PPP használatát). Lépjünk ki a Kermit programból (anélkül, hogy bontanánk a vonalat). Írjuk be a következõket: &prompt.root; /usr/src/usr.sbin/pppd.new/pppd /dev/tty01 19200 Ne felejtsük el megadni a megfelelõ sebességet és eszközt. A számítógépünk most már PPP-n keresztül csatlakozik. Ha valamilyen okból nem sikerülne felépíteni a kapcsolatot, akkor vegyük fel a beállítást is az /etc/ppp/options állományba, majd a konzolra érkezõ üzenetek segítségével próbáljuk meg felderíteni a probléma okát. Az alábbi /etc/ppp/pppup szkript mind a három fázist automatikussá teszi: #!/bin/sh pgrep -l pppd pid=`pgrep pppd` if [ "X${pid}" != "X" ] ; then echo 'killing pppd, PID=' ${pid} kill ${pid} fi pgrep -l kermit pid=`pgrep kermit` if [ "X${pid}" != "X" ] ; then echo 'killing kermit, PID=' ${pid} kill -9 ${pid} fi ifconfig ppp0 down ifconfig ppp0 delete kermit -y /etc/ppp/kermit.dial pppd /dev/tty01 19200 Kermit Az /etc/ppp/kermit.dial egy olyan Kermit szkript, amivel tárcsázni tudunk és a távoli gépen elvégezni az összes szükséges hitelesítést (a leírás végén találhatunk is egy ilyen szkriptet példaként). Az alábbi /etc/ppp/pppdown szkripttel tudjuk bontani a PPP vonalat: #!/bin/sh pid=`pgrep pppd` if [ X${pid} != "X" ] ; then echo 'killing pppd, PID=' ${pid} kill -TERM ${pid} fi pgrep -l kermit pid=`pgrep kermit` if [ "X${pid}" != "X" ] ; then echo 'killing kermit, PID=' ${pid} kill -9 ${pid} fi /sbin/ifconfig ppp0 down /sbin/ifconfig ppp0 delete kermit -y /etc/ppp/kermit.hup /etc/ppp/ppptest A /usr/etc/ppp/ppptest elindításával ellenõrizni tudjuk, hogy a pppd még mindig fut. Ez valahogy így néz ki: #!/bin/sh pid=`pgrep pppd` if [ X${pid} != "X" ] ; then echo 'pppd running: PID=' ${pid-NONE} else echo 'No pppd running.' fi set -x netstat -n -I ppp0 ifconfig ppp0 A vonal bontásához az /etc/ppp/kermit.hup szkriptet kell elindítanunk, amiben a következõ szerepelnek: set line /dev/tty01 ; ide írjuk be a saját modemünket set speed 19200 set file type binary set file names literal set win 8 set rec pack 1024 set send pack 1024 set block 3 set term bytesize 8 set command bytesize 8 set flow none pau 1 out +++ inp 5 OK out ATH0\13 echo \13 exit A kermit helyett a chat programot is használhatjuk: A következõ két állomány már elég egy kapcsolat létrehozásához pppd használatával: /etc/ppp/options: /dev/cuad1 115200 crtscts # a hardveres forgalomirányítás engedélyezése modem # modemes vezérlõvonal connect "/usr/bin/chat -f /etc/ppp/login.chat.script" noipdefault # a távoli PPP kiszolgálónak adnia kell egy IP-címet # ha a távoli gép nem küldi az IP-címünk az IPCP alapú egyeztetés során # akkor távolítsuk el ezt a beállítást passive # LCP csomagokat várunk domain sajat.tartomany # ide írjuk be a saját tartománynevünket : # a távoli PPP kiszolgáló IP-címét tegyük ide # ezen keresztül fogjuk továbbküldeni a PPP kapcsolaton áthaladó csomagokat # nem adtuk meg a "noipdefault" beállítást, akkor ezt # sort írjuk át helyi_ip:távoli_ip alakúra defaultroute # ez a sor akkor kell, ha a PPP szerver lesz az # alapértelmezett átjárónk is /etc/ppp/login.chat.script: A most következõt egyetlen sorba kell írnunk. ABORT BUSY ABORT 'NO CARRIER' "" AT OK ATDTtelefon.szám CONNECT "" TIMEOUT 10 ogin:-\\r-ogin: bejelentkezési-azonosító TIMEOUT 5 sword: jelszó Miután ezeket telepítettük és a megfelelõképpen módosítottuk, már csak a pppd parancsot kell kiadnunk, valahogy így: &prompt.root; pppd A <command>pppd</command> mint szerver Az /etc/ppp/options állományban nagyjából a következõknek kell szerepelnie: crtscts # hardveres forgalomirányítás netmask 255.255.255.0 # hálózati maszk (nem kötelezõ) 192.114.208.20:192.114.208.165 # a helyi és távoli gépek IP-címei # a helyi IP-nek el kell térnie az Ethernet # (vagy más egyéb) felülethez tartozó címtõl. # a távoli IP a távoli géphez rendelt IP-cím domain ppp.ize.com # a saját tartományunk passive # az LCP csomagok várása modem # modemes vonal Az alábbi /etc/ppp/pppserv szkript a pppd démont szervernek állítja be: #!/bin/sh pgrep -l pppd pid=`pgrep pppd` if [ "X${pid}" != "X" ] ; then echo 'killing pppd, PID=' ${pid} kill ${pid} fi pgrep -l kermit pid=`pgrep kermit` if [ "X${pid}" != "X" ] ; then echo 'killing kermit, PID=' ${pid} kill -9 ${pid} fi # reset ppp interface ifconfig ppp0 down ifconfig ppp0 delete # enable autoanswer mode kermit -y /etc/ppp/kermit.ans # run ppp pppd /dev/tty01 19200 A szerver leállítására a következõ /etc/ppp/pppservdown szkriptet kell használnunk: #!/bin/sh pgrep -l pppd pid=`pgrep pppd` if [ "X${pid}" != "X" ] ; then echo 'killing pppd, PID=' ${pid} kill ${pid} fi pgrep -l kermit pid=`pgrep kermit` if [ "X${pid}" != "X" ] ; then echo 'killing kermit, PID=' ${pid} kill -9 ${pid} fi ifconfig ppp0 down ifconfig ppp0 delete kermit -y /etc/ppp/kermit.noans A következõ Kermit szkript (/etc/ppp/kermit.ans) engedélyezi vagy tiltja le a modem automatikus válaszadását. Körülbelül így épül fel: set line /dev/tty01 set speed 19200 set file type binary set file names literal set win 8 set rec pack 1024 set send pack 1024 set block 3 set term bytesize 8 set command bytesize 8 set flow none pau 1 out +++ inp 5 OK out ATH0\13 inp 5 OK echo \13 out ATS0=1\13 ; "ATS0=0\13"-ra írjuk át, ha le akarjuk tiltani az ; automatikus válaszadást inp 5 OK echo \13 exit Az /etc/ppp/kermit.dial elnevezésû szkriptet használhatjuk arra, hogy tárcsázzunk távoli gépeket és hitelesítsük magunkat rajtuk. Írjuk át az igényeinknek megfelelõen, tegyük bele a bejelentkezéshez szükséges azonosítót és jelszót, illetve a modemünk és a távoli gép válaszai szerint módosítsuk az input utasításokat. ; ; írjuk ide azt a com vonalat, amire a modemünk csatlakozik: ; set line /dev/tty01 ; ; ide kerül a modem sebessége: ; set speed 19200 set file type binary ; teljes 8 bites állomány-átvitel set file names literal set win 8 set rec pack 1024 set send pack 1024 set block 3 set term bytesize 8 set command bytesize 8 set flow none set modem hayes set dial hangup off set carrier auto ; adjuk meg a SET CARRIER utasítást is, ha kell set dial display on ; adjuk meg a SET DIAL utasítást is, ha kell set input echo on set input timeout proceed set input case ignore def \%x 0 ; a bejelentkezés számlálója goto slhup :slcmd ; tegyük a modemet parancs módba echo Tegyuk a modemet parancs modba. clear ; töröljük a be nem olvasott karaktereket a bemeneti pufferbõl pause 1 output +++ ; a Hayes-féle helyettesítési szekvenciák használata input 1 OK\13\10 ; várjuk meg az OK jelzést if success goto slhup output \13 pause 1 output at\13 input 1 OK\13\10 if fail goto slcmd ; ha a modem nem válaszol OK-val, akkor próbálkozzunk újra :slhup ; bontsuk a vonalat clear ; töröljük ki a be nem olvasott karaktereket a bemeneti pufferbõl pause 1 echo A vonal bontasa. output ath0\13 ; a kapcsolat létrejöttét jelzõ Hayes-parancs input 2 OK\13\10 if fail goto slcmd ; ha nincs OK válasz, akkor tegyük a modemet parancs módba :sldial ; tárcsázzuk a számot pause 1 echo Dialing. output atdt9,550311\13\10 ; ide írjuk a telefonszámot assign \%x 0 ; nullázzuk le az idõzítõt :look clear ; töröljük az olvasatlan karaktereket a bemeneti pufferbõl increment \%x ; számoljuk a másodperceket input 1 {CONNECT } if success goto sllogin reinput 1 {NO CARRIER\13\10} if success goto sldial reinput 1 {NO DIALTONE\13\10} if success goto slnodial reinput 1 {\255} if success goto slhup reinput 1 {\127} if success goto slhup if < \%x 60 goto look else goto slhup :sllogin ; bejelentkezés assign \%x 0 ; nullázzuk le az idõzítõt pause 1 echo A bejelentkezes keresese. :slloop increment \%x ; számoljuk a másodperceket clear ; töröljük az olvasatlan karaktereket a bemeneti pufferbõl output \13 ; ; ide írjuk be a várható bejelentkezési sablont: ; input 1 {Felhasznaloi nev: } if success goto sluid reinput 1 {\255} if success goto slhup reinput 1 {\127} if success goto slhup if < \%x 10 goto slloop ; tízszer próbálkozzunk a bejelentkezéssel else goto slhup ; 10 sikertelen próbálkozás után bontsuk a vonalat és kezdjük újra :sluid ; ; ide írjuk be a felhasználói azonosítónkat: ; output ppp-login\13 input 1 {Jelszo: } ; ; ide tegyük a hozzátartozó jelszót: ; output ppp-password\13 input 1 {Atvaltas SLIP modba.} echo quit :slnodial echo \7Nincs vonal. Ellenorizzuk a telefonvonalat!\7 exit 1 ; local variables: ; mode: csh ; comment-start: "; " ; comment-start-skip: "; " ; end: Tom Rhodes Készítette: <acronym>PPP</acronym> kapcsolatok hibaelhárítása PPP hibaelhárítás Ebben a szakaszban összefoglalunk néhány olyan problémát, ami a PPP modemen keresztüli használata során keletkezhet. Például pontosan tisztában kell lennünk azzal, hogy a tárcsázott rendszer milyen adatokat és hogyan fog tõlünk bekérni. Egyes szolgáltatók egy ssword promptot, míg mások egy password promptot adnak. Ha a ppp szkript nem illeszkedik ezekhez az elvárásokhoz, akkor nem tudunk bejelentkezni. A ppp csatlakozások nyomonkövetésének egyik leggyakoribb módja a manuális kapcsolódás. A következõkben ezért a manuális csatlakozásokra vonatkozó legszükségesebb ismereteket mutatjuk be lépésrõl lépésre. Az eszközleírók ellenõrzése Ha újrakonfiguráltuk a rendszermagunkat, akkor minden bizonnyal még emlékszünk a sio eszközre. Ha nem készítettünk volna új rendszermagot, ne aggódjunk. Egyszerûen csak a dmesg parancs kimenetében keressük meg a modemes eszközhöz tartozó adatokat: &prompt.root; dmesg | grep sio Ennek eredményeképpen kapunk egy rövid összefoglalást a sio típusú eszközökrõl. Ezek lesznek a számunkra fontos COM portok. Amennyiben a modemünk egy szabványos soros portként mûködik, akkor a sio1 vagy COM2 néven kell keresnünk. Ha megtaláltuk, akkor nem kell új rendszermagot fordítanunk. Amikor a soros vonali modemünk a sio1 vagy COM2 porton csatlakozik DOS-ban, akkor itt a neki megfelelõ eszköz a - /dev/cuad1 lesz (vagy - /dev/cuaa1 &os; 5.X alatt). + /dev/cuad1 lesz. Kapcsolódás manuálisan A ppp kézi irányításával gyorsan, egyszerûen és minden fájdalomtól mentesen tudunk csatlakozni az internethez, de olyankor is hasznos, ha ki akarjuk deríteni, hogy az internet-szolgáltatónk milyen módon kezeli a kliensek ppp csatlakozásait. Nos, akkor ehhez indítsuk is el a PPP alkalmazást a paranccsorból. Az alábbi példákban rendre a pelda névvel hivatkozunk a PPP-t mûködtetõ gépre. A ppp tehát a ppp parancs begépelésével indítható: &prompt.root; ppp Ezzel elindítottuk a ppp programot. ppp ON pelda> set device /dev/cuad1 Beállítjuk a modemünket, ami ebben az - esetben a cuad1 (vagy - /dev/cuaa1 &os; 5.X alatt). + esetben a cuad1. ppp ON pelda> set speed 115200 Beállítjuk a csatlakozás sebességét, ami ebben az esetben 115 200 kbit/mp. ppp ON pelda> enable dns Azt mondjuk a ppp programnak, hogy állítsa be a névfeloldót és az /etc/resolv.conf állományt egészítse ki a megfelelõ névszerverekkel. Ha a ppp nem képes megállapítani a gépünk nevét, akkor késõbb ezt még kézzel is be tudjuk állítani. ppp ON pelda> term Váltsunk terminál módba, így mi irányítjuk a modemet. deflink: Entering terminal mode on /dev/cuad1 type '~h' for help at OK atdt123456789 Az at paranccsal hozzuk alaphelyzetbe a modemet, majd a atdt paranccsal és egy telefonszám megadásával megkezdjük a szolgáltató tárcsázását. CONNECT Ezzel jelez vissza a kapcsolódás megkezdésérõl. Ha itt bármilyen hardvertõl független csatlakozási probléma merülne fel, akkor ezen a ponton tudunk ellene tenni valamit. ISP Login:felhasznalonev Itt kell megadnunk a felhasználói nevünket, ami megegyezik a szolgáltató által adott azonosítónkkal. ISP Pass:jelszo Ezúttal a jelszavunkat kell megadni, amit szintén a szolgáltató bocsátott rendelkezésünkre az azonosító mellett. Akárcsak amikor bejelentkezünk a &os;-be, itt sem fog látszódni a jelszavunk. Shell or PPP:ppp Szolgáltatótól függõen elõfordulhat, hogy ez a sor soha nem is jelenik meg. Itt kérdezik meg, hogy a szolgáltatónál egy shellt akarunk használni, vagy csak elindítani egy ppp kapcsolatot. Ebben a példában természetesen a ppp opciót választjuk, mivel egy internet-elõfizetés birtokosai vagyunk. Ppp ON pelda> Figyeljük meg, hogy az elsõ nagybetûssé vált. Ezzel jelzi a program, hogy sikeresen csatlakoztunk a szolgáltatónkhoz. PPp ON pelda> Sikeresen azonosítottuk magunkat a szolgáltató felé és várjuk az IP-címünket. PPP ON pelda> Megkaptuk az IP-címünket és ezzel sikeresen felépült a kapcsolat. PPP ON pelda>add default HISADDR Itt adjuk hozzá az alapértelmezett útvonalat, amire mindenképpen szükségünk van ahhoz, hogy a külvilággal is kapcsolatban tudjunk lépni, mivel jelenleg csak a vonal másik végén lévõ gépet érjük el. Ha ezt bizonyos, már meglevõ útvonalak miatt nem sikerül felvenni, akkor az elé tegyünk egy ! jelet. Ezt viszont a kapcsolat felépítése elõtt is megtehetjük, így menet közben az új útvonalat felveszi a többi közé. Ha eddig minden remekül ment, akkor ezen ponton már egy élõ internet-kapcsolattal rendelkezünk, és a programot a CTRLz lenyomásával a háttérbe is tehetjük. Ha a PPP felirat ismét a ppp feliratra váltana, akkor az arra utal, hogy elvesztettük a kapcsolatot. Erre nem árt figyelni, mivel ezzel jelzi az aktuális kapcsolat állapotát. A nagybetûs P-k jelölik, hogy az adott szinten megvan a kapcsolat a szolgáltató felé, a kisbetûs p-k pedig arra utalnak, hogy azon a szinten a kapcsolat valamiért megszûnt. A ppp csak ezt a két állapotot ismeri. Nyomkövetés Ha közvetlen vonalunk van és mégsem sikerül kapcsolatot létesíteni, akkor tiltsuk le a hardveres CTS/RTS forgalomirányítást a paranccsal. Ez leginkább akkor fordul elõ, ha csatlakoztunk egy olyan terminálszerverhez, amely valamennyire képes kezelni a PPP kapcsolatokat, de a PPP megáll, mikor adatot próbál írni a kommunikációs csatornára, mivel arra a CTS (Clear To Send — lehet küldeni) jelzésre vár, amely soha nem fog megérkezni. Ha mégis ezt a beállítást akarjuk használni, akkor a beállításra is szükségünk lesz, mivel ez kell bizonyos karakterek hardverfüggõ átküldésének felülbírálásához, legtöbb esetben a XON/XOFF miatt. A &man.ppp.8; man oldalon találhatunk errõl és ennek használatáról részletesebb leírást. Ha egy régebbi gyártmányú modemünk van, akkor a beállítás alkalmazása is javasolt. Alapértelmezés szerint ugyanis nincs paritás, de a régebbi modemek és (a forgalom növekedésével) egyes szolgáltatók még használják hibaellenõrzésre. Ha Compuserve elõfizetésünk van, mindenképpen kapcsoljuk be. Amikor a PPP nem tér vissza parancs módba, akkor gyaníthatóan az egyeztetésben lesz valahol probléma, mivel a szolgáltató a kliensüktõl várja a kezdeményezését. Ezen a ponton a ~p paranccsal utasíthatjuk a ppp programot a konfigurációs információk átküldésének megkezdésére. Ha egyáltalán nem kapunk promptot a bejelentkezéshez, akkor nagy a alószínûsége, hogy az iménti &unix; stílusú hitelesítés helyett PAP vagy CHAP protokollt kell használnunk. A PAP vagy CHAP használatához mindössze a következõ beállításokat kell megadnunk PPP programnak a terminál mód aktiválása elõtt: ppp ON pelda> set authname felhasznalonev ahol a felhasznalonev helyett a szolgáltatótól kapott azonosítót kell beírnunk. ppp ON pelda> set authkey jelszo ahol a jelszo helyett a szolgáltatótól kapott jelszót kell megadnunk. Ha sikeresen csatlakoztunk, de még nem találunk semmilyen tartománynevet, akkor a &man.ping.8; és IP-cím segítségével tudjuk megvizsgálni, hogy mûködõképes-e a kapcsolat. Ha 100 százalékos (100%) csomagvesztést (packet loss) tapasztalunk, akkor szinte biztos, hogy nincs meg az alapértelmezett útvonal. Nézzük meg újra, hogy az beállítást megadtuk-e a kapcsolat felépítésekor. Ha viszont már el tudunk érni egy távoli IP-címet, akkor nagyon valószínû, hogy az /etc/resolv.conf állományba nem került bele a megfelelõ névfeloldó címe. Az említett állománynak valahogy így kellene kinéznie: domain minta.com nameserver x.x.x.x nameserver y.y.y.y Ahol az x.x.x.x és y.y.y.y címeket a szolgáltatónk névszervereinek címével kell behelyettesíteni. Ez nem minden esetben található meg az elõfizetõi szerzõdésben, de ha felhívjuk a szolgáltatónkat, akkor minden bizonnyal elárulják ezeket a címeket. A &man.syslog.3; is alkalmas a PPP kapcsolatok naplózására. Ehhez csupán ennyit kell megadnunk az /etc/syslog.conf állományban: !ppp *.* /var/log/ppp.log A legtöbb esetben ez a lehetõség már eleve adott. Jim Mock Készítette (a http://node.to/freebsd/how-tos/how-to-freebsd-pppoe.html alapján): A PPP használata Ethernet felett (PPPoE) PPP over Ethernet PPPoE PPP, over Ethernet Ebben a szakaszban azt ismertetjük, hogyan állítsuk be a PPP-t Ethernet felett (PPP over Ethernet, PPPoE). A rendszermag beállítása A PPPoE mûködéséhez most már semmilyen módosításra nincs szükség a rendszermag beállításaiban. Amennyiben a hozzá szükséges Netgraph támogatás nem található a rendszermagban, akkor azt a ppp önmûködõen betölti. A <filename>ppp.conf</filename> beállítása Íme egy mûködõ ppp.conf állomány: default: set log Phase tun command # itt akár egy részletesebb naplózást is be tudunk állítani set ifaddr 10.0.0.1/0 10.0.0.2/0 a_szolgaltato_neve: set device PPPoE:xl1 # az xl1 helyére írjuk be a saját Ethernet eszközünket set authname FELHASZNALONEV set authkey JELSZO set dial set login add default HISADDR A <application>ppp</application> futtatása root felhasználóként adjuk ki az alábbi parancsot: &prompt.root; ppp -ddial a_szolgaltato_neve A <application>ppp</application> indítása a rendszerindítás során Az /etc/rc.conf állományba vegyük fel a következõket: ppp_enable="YES" ppp_mode="ddial" ppp_nat="YES" # csak akkor, ha címfordítás kell a helyi hálózaton, máskülönben "NO" ppp_profile="a_szolgaltato_neve" A szolgáltatási címkék használata Bizonyos esetekben szolgáltatási címkét (service tag) is használnunk kell a kapcsolat létrehozásához. A szolgáltatási címkék segítségével tudjuk megkülönböztetni az adott hálózaton elérhetõ különbözõ PPPoE szervereket. A szolgáltatótól kapott dokumentációban szerepelnie kell minden ehhez kapcsolódó információnak. Amennyiben nem találjuk, érdeklõdjünk a szolgáltatónál. Utolsó reményként megpróbálhatjuk a Portgyûjteményben található Roaring Penguin PPPoE nevû program által javasolt módszert. Ennél vegyük azonban számításba, hogy félre tudja programozni a modemünket, amitõl akár használhatatlanná is válhat, ezért kétszer is gondoljuk meg, mielõtt használni kezdjük. Egyszerûen csak tegyük fel a szolgáltatótól a modemünk mellé kapott szoftvert. Ezután lépjünk be a program System menüjébe. Itt kell lennie a megfelelõ profilnak, ami általában az ISP. A profil neve (a szolgáltatás címkéje) a ppp.conf állományban a PPPoE bejegyzés részeként jelenik meg a set device parancsban (ennek pontos részleteit lásd a &man.ppp.8; man oldalon). Tehát nagyjából így néz ki: set device PPPoE:xl1:ISP Az xl1 eszköz nevét ne felejtsük el a megfelelõ Ethernet kártyához tartozó eszköz nevére kicserélni. Az ISP helyett pedig írjuk be az imént kiderített profil nevét. A témával kapcsolatban az alábbi helyeken találhatunk további információkat: Cheaper Broadband with FreeBSD on DSL, írta: Renaud Waldura (angolul). Nutzung von T-DSL und T-Online mit FreeBSD, írta: Udo Erdelhoff (németül). PPPoE és a &tm.3com; <trademark class="registered">HomeConnect</trademark> ADSL Modem Dual Link Ez a modem nem felel meg az RFC 2516 elõírásainak (A Method for transmitting PPP over Ethernet (PPPoE), írta: L. Mamakos, K. Lidl, J. Evarts, D. Carrel, D. Simone és R. Wheeler). Helyette az Ethernet keretekben eltérõ csomagtípus kódokat használ. A 3Com-nál panaszkodjunk, ha szerintünk is be kellene tartaniuk a PPPoE specifikációját. A &os; is csak akkor lesz képes együttmûködni ezzel az eszközzel, ha beállítjuk a megfelelõ sysctl változót. Ezt a rendszerindítás során automatikusan meg tudjuk tenni az /etc/sysctl.conf módosításával: net.graph.nonstandard_pppoe=1 vagy közvetlenül az alábbi paranccsal: &prompt.root; sysctl net.graph.nonstandard_pppoe=1 Sajnos, mivel ez egy rendszerszintû beállítás, ezért a &tm.3com; HomeConnect ADSL Modem és más normális PPPoE kliens vagy szerver egyszerre nem használható. <application>PPP</application> ATM felett (PPPoA) PPP over ATM PPPoA PPP, over ATM Most a PPP ATM feletti (PPP over ATM, PPPoA) beállítását fogjuk bemutatni. A PPPoA az európai DSL szolgáltatók körében igen nagy népszerûségnek örvend. PPPoA használata az Alcatel &speedtouch; USB-vel Az ilyen eszközökhöz tartozó PPPoA támogatás a &os;-ben portként áll rendelkezésre, mivel az ehhez szükséges firmware csak az Alcatel licencelési feltételei szerint terjeszthetõ, ezért nem lehet része az alap &os; rendszernek. A szoftver telepítéséhez ezért a Portgyûjteményt kell használnunk. Telepítsük a net/pppoa portot és kövessük a mellékelt utasításokat. Sok más USB-s eszközhöz hasonlóan az Alcatel &speedtouch; USB-nek a gépünkrõl kell letöltenie a mûködéséhez szükséges firmware-t. Ez a folyamat &os; alatt automatizálható, tehát ez a másolás minden esetben megtörténik, amikor az eszközt az USB portra csatlakoztatjuk. Ehhez az /etc/usbd.conf állományba a következõ adatokat kell beletennünk. Az állományt root felhasználóként tudjuk csak szerkeszteni. device "Alcatel SpeedTouch USB" devname "ugen[0-9]+" vendor 0x06b9 product 0x4061 attach "/usr/local/sbin/modem_run -f /usr/local/libdata/mgmt.o" Az usbd, vagyis az USB démon engedélyezéséhez az /etc/rc.conf állományba tegyük bele az alábbit: usbd_enable="YES" Emellett még a ppp kapcsolatot is be tudjuk állítani az indítás során. Ehhez mindössze a következõ sort kell megadnunk az /etc/rc.conf állományban. Ismét megemlítjük, hogy ezt a mûveletet csak a root felhasználóval tudjuk végrehajtani. ppp_enable="YES" ppp_mode="ddial" ppp_profile="adsl" Ezután úgy tudjuk szóra bírni a kapcsolatot, ha a net/pppoa porthoz mellékelt ppp.conf állományt használjuk fel kiindulásként. Az mpd használata Az mpd segítségével többféle szolgáltatáshoz, köztük a PPTP-hez hozzá tudunk férni. Az mpd a Portgyûjteményben net/mpd néven található meg. Sok ADSL modemnek szüksége van egy PPTP tunnelre közte és gép között. Ilyen modem például az Alcatel &speedtouch; Home is. Elõször magát a portot kell telepítenünk, majd ezután már be tudjuk állítani az mpd-t a saját és a szolgáltatónk igényei szerint. A port a rengeteg leírással megtûzdelt minta konfigurációs állományait a PREFIX/etc/mpd/ könyvtárba teszi. Itt a PREFIX azt a könyvtárat jelöli, ahova a portok kerülnek. Ez alapból a /usr/local/. Az mpd beállításáról szóló teljes dokumentáció a telepítés után elérhetõ HTML formátumban a PREFIX/share/doc/mpd/ könyvtárban. Íme egy példa az mpd beállítására ADSL kapcsolatok esetében. Az ezzel kapcsolatos beállításaink két állományra bomlanak, melyek közül az elsõ az mpd.conf: default: load adsl adsl: new -i ng0 adsl adsl set bundle authname felhasználónév set bundle password jelszó set bundle disable multilink set link no pap acfcomp protocomp set link disable chap set link accept chap set link keep-alive 30 10 set ipcp no vjcomp set ipcp ranges 0.0.0.0/0 0.0.0.0/0 set iface route default set iface disable on-demand set iface enable proxy-arp set iface idle 0 open A felhasználói azonosító, amellyel a szolgáltató felé hitelesítjük magunkat. Az azonosítóhoz tartozó jelszó, amelyet szintén a szolgáltatól kaptunk. Az mpd.links állomány tartalmazza a felépítendõ kapcsolatra vagy kapcsolatokra vonatkozó információkat. Például az elõbbiekhez tartozó mpd.links tartalma ez: adsl: set link type pptp set pptp mode active set pptp enable originate outcall set pptp self 10.0.0.1 set pptp peer 10.0.0.138 A &os;-s számítógépünk címe, ahonnan az mpd indul. Az ADSL modemünk IP-címe. Az Alcatel &speedtouch; Home esetén ez a cím alapértelmezés szerint a 10.0.0.138. A kapcsolat ezek után pillanatok alatt felépíthetõ, ha a root felhasználóval kiadjuk a következõ parancsot: &prompt.root; mpd -b adsl A kapcsolat állapotát a következõ paranccsal tudjuk ezután ellenõrizni: &prompt.user; ifconfig ng0 ng0: flags=88d1<UP,POINTOPOINT,RUNNING,NOARP,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 216.136.204.117 --> 204.152.186.171 netmask 0xffffffff &os; alatt az mpd használata ajánlott az ADSL szolgáltatások eléréséhez. A pptpclient használata &os; alatt a net/pptpclient segítségével is tudunk PPPoA típusú szolgáltatásokhoz kapcsolódni. A net/pptpclient felhasználásával úgy tudunk DSL szolgáltatásokat elérni, ha feltelepítjük a hozzátartozó portot vagy csomagot, majd módosítjuk az /etc/ppp/ppp.conf állományt. Mind a két mûveletet csak root felhasználóként tudjuk lebonyolítani. Ehhez egy ppp.conf állományt lentebb adtunk meg. A ppp.conf állományban található további beállítási lehetõségekrõl a &man.ppp.8; man oldalon olvashatunk. adsl: set log phase chat lcp ipcp ccp tun command set timeout 0 enable dns set authname felhasználónév set authkey jelszó set ifaddr 0 0 add default HISADDR A DSL szolgáltatónktól kapott felhasználói név. Az elõfizetéshez tartozó jelszó. Mivel az elõfizetéshez tartozó jelszót a ppp.conf állományba titkosítatlan formában kell szerepeltetnünk, ezért gondoskodjunk róla, hogy senki sem képes olvasni a tartalmát. A most következõ parancsokkal beállítjuk, hogy ez az állomány csak a root felhasználó számára legyen olvasható. A részletekért lásd a &man.chmod.1; és &man.chown.8; man oldalakat. &prompt.root; chown root:wheel /etc/ppp/ppp.conf &prompt.root; chmod 600 /etc/ppp/ppp.conf Ezzel a paranccsal a DSL útválasztónk felé nyitunk egy tunnelt a PPP kapcsolathoz. Az Ethernetes DSL modemek általában egy elõre beállított helyi hálózati IP-címmel rendelkeznek, amelyhez tudunk csatlakozni. Az Alcatel &speedtouch; Home esetében ez a cím a 10.0.0.138. Az útválasztóhoz adott dokumentációban keressük meg, hogy az eszközünkhöz konkrétan milyen cím tartozik. A tunnel megnyitásához és a PPP kapcsolat megindításához a következõ parancsot kell kiadnunk: &prompt.root; pptp cím adsl Az iménti parancs végére még érdemes odatenni az et jelet (&) is, mivel így a pptp mûködését a háttérben folytatja. A parancs hatására a virtuális tunnelt megtestesítõ tun eszköz jön létre a pptp és ppp programok között. Miután visszakaptuk a parancssort, vagy a pptp program megerõsítette a kapcsolódás sikerességét, a keletkezett járatot így tudjuk ellenõrizni: &prompt.user; ifconfig tun0 tun0: flags=8051<UP,POINTOPOINT,RUNNING,MULTICAST> mtu 1500 inet 216.136.204.21 --> 204.152.186.171 netmask 0xffffff00 Opened by PID 918 Ha nem tudnánk valamiért csatlakozni, akkor elõször nézzük meg az útválasztónk beállításait, ami általában a telnet vagy egy böngészõ segítségével elérhetõ. Ha még mindig nem vagyunk képesek csatlakozni, akkor a pptp parancs kimenetében és ppp /var/log/ppp.log néven elérhetõ naplójában kereshetünk árulkodó nyomokat. Satoshi Asami Eredetileg készítette: Guy Helmer A hozzávalókat biztosította: Piero Serini A SLIP használata SLIP A SLIP kliensek beállítása SLIP kliens A következõkben azt mutatjuk be, hogy egy &os;-s gépet miként tudunk egy hálózaton statikus névvel beállítani a SLIP használatával. A dinamikus hálózati nevek használatakor (vagyis amikor a címünk minden egyes tárcsázáskor megváltozhat) egy valamivel bonyolultabb beállításra van szükségünk. Elõször is állapítsuk meg, hogy a modemünk melyik soros portra csatlakozik. Sokan /dev/modem néven egy szimbolikus linket hoznak létre a valódi eszközre, - például a /dev/cuadN (vagy - &os; 5.X alatt a /dev/cuaaN) + például a /dev/cuadN leíróra. Ennek köszönhetõen az eszköz tényleges névetõl el tudunk vonatkoztatni és soha nem kell módosítanunk semmit, ha a modemet például egy másik portra kell átraknunk. Ugyanis könnyedén kacifántossá tud válni a helyzet, amikor egyszerre kell megváltoztatnunk egy rakat dolgot az /etc könyvtárban és módosítanunk az összes .kermrc állományt! - A /dev/cuad0 (vagy a &os; 5.X - alatt a /dev/cuaa0) a + A /dev/cuad0 a COM1 port, a - cuad1 (avagy - /dev/cuaa1) a - COM2 és így - tovább. + cuad1 a COM2 + és így tovább. A rendszermag beállításait tartalmazó állományban a következõnek mindenképpen szerepelnie kell: device sl Mivel ez általában a GENERIC rendszermagban megtalálható, így ez nem okoz semmilyen gondot, kivéve, hogy ha korábban már kitöröltük. Dolgok, amiket csak egyszer kell megtenni Vegyük fel az otthoni gépünket, az átjárónkat és a névszervereket az /etc/hosts állományba. Erre álljon itt egy konkrét példa: 127.0.0.1 localhost loghost 136.152.64.181 water.CS.Example.EDU water.CS water 136.152.64.1 inr-3.CS.Example.EDU inr-3 slip-gateway 128.32.136.9 ns1.Example.EDU ns1 128.32.136.12 ns2.Example.EDU ns2 Ehhez a &os; 5.0 elõtti változataiban az /etc/host.conf állományban a hosts szónak meg kell elõznie a bind szót. A &os; 5.0 utáni változatai erre a célra már az /etc/nsswitch.conf állományt használják, ezért az állományban szereplõ sorban ilyenkor a dns szó elõtt a files szónak kell megjelennie. Ezek nélkül mókás dolgok tudnak történni rendszerünkben. Szerkesszük át az /etc/rc.conf állományt. A hálózati nevünket a következõ sorban tudjuk megadni: hostname="az.en.nevem" Ide a gépünk teljes internetes hálózati nevét kell beírnunk. default route Az alapértelmezett átjárót az alábbi sor módosításával tudjuk beállítani úgy, hogy a defaultrouter="NO" változó értékét átírjuk: defaultrouter="slip-gateway" Készítsük el az /etc/resolv.conf állományt, amelyben majd a következõk legyenek: domain CS.Example.EDU nameserver 128.32.136.9 nameserver 128.32.136.12 névszerver tartománynév Látható, hogy ezek a névfeloldásért felelõs szerverek címei. Természetesen a ténylegesen beírandó tartomány (domain) neve és a névszerverek címei mindig az adott környezetünktõl függenek. Állítsuk be egy jelszót a root és toor felhasználóknak (és mindenki másnak, akinek még nem lenne). Indítsuk újra a számítógépünket és utána gyõzõdjünk meg róla, hogy a megfelelõ hálózati névvel rendelkezik. A SLIP kapcsolatok felépítése SLIP kapcsolódás Tárcsázzunk és gépeljük be a slip parancsot, majd ezt követõen a gépünk nevét és a jelszót. Ez leginkább a konkrét környezettõl függ. Ha a Kermit nevû programot használjuk, akkor egy ilyen szkripttel is próbálkozhatunk: # a kermit beállítása set modem hayes set line /dev/modem set speed 115200 set parity none set flow rts/cts set terminal bytesize 8 set file type binary # a következõ makró felelõs a tárcsázásért és a bejelentkezésért define slip dial 643-9600, input 10 =>, if failure stop, - output slip\x0d, input 10 Azonosito:, if failure stop, - output silvia\x0d, input 10 Jelszo:, if failure stop, - output ***\x0d, echo \x0aCONNECTED\x0a Természetesen a felhasználói nevet és a jelszót a sajátunkra kell benne kicserélnünk. Miután ezzel is megvagyunk, a Kermit paranccsorában a csatlakozáshoz egyszerûen csak írjuk be, hogy slip. Nem javasoljuk, hogy az állományrendszeren a jelszavakat titkosítatlan formában tároljuk. Mindeki csak a saját felelõsségére tegyen ilyet. Hagyjuk el a Kermit programot (a Ctrl z billentyûkombinációval bármikor fel tudjuk függeszteni a futását) és root felhasználóként írjuk be a következõt: &prompt.root; slattach -h -c -s 115200 /dev/modem Ha ezután már képesek vagyunk a ping paranccsal elérni az útválasztó másik oldalán található gépet, akkor az azt jelenti, hogy sikerült csatlakoznunk! Ha viszont itt még nem járnánk sikerrel, akkor az slattach parancsnak ne a paramétert adjuk meg, hanem a paramétert. Hogyan bontsunk egy kapcsolatot Tegyük a következõket: &prompt.root; kill -INT `cat /var/run/slattach.modem.pid` Ez leállítja az slattach programot. Ne felejtsük el azonban, hogy ezt csak a root felhasználóval tudjuk végrehajtani. Ezután térjünk vissza a kermit programhoz (ha felfüggesztettük volna, akkor ehhez a fg parancsra lesz szükségünk), és lépjünk ki belõle (q). Az &man.slattach.8; man oldala ehhez a ifconfig sl0 down parancsot javasolja, amellyel lényegében leállítjuk a hozzátartozó felületet. Igazából a kettõ között nincs semmilyen komolyabb eltérés (mivel az (ifconfig sl0 is ugyanezt eredményezi.) Néha elõfordulhat, hogy a modem egyszerûen nem hajlandó eldobni a vonalat. Ilyen esetekben indítsuk el a kermit programot és lépjünk ki megint. Másodjára általában már sikerül. Hibaelhárítás Ha valamiért ez mégsem válna be, akkor csak nyugodtan kérdezõsködjünk a &a.net.name; levelezési listán. A tapasztalatok szerint az embereknek eddig a következõkkel voltak problémáik: Az slattach meghívásakor sem a , sem pedig a paramétert nem adták meg. (Ez ugyan nem végzetes hiba, de egyes felhasználók szerint ez segített megoldani a gondokat.) Az helyett -et írtak be (egyes betûtípusoknál könnyen össze lehet téveszteni ezeket). Az ifconfig sl0 segítségével ellenõrizhetõ a felület állapota. Például ilyet láthatunk: &prompt.root; ifconfig sl0 sl0: flags=10<POINTOPOINT> inet 136.152.64.181 --> 136.152.64.1 netmask ffffff00 Ha a &man.ping.8; no route to host hibaüzenetet ad, akkor az útválasztási táblázattal van a gond. A netstat -r paranccsal gyorsan ki tudjuk listázni a rendszerünkben jelenleg nyilvántartott utakat: &prompt.root; netstat -r Routing tables Destination Gateway Flags Refs Use IfaceMTU Rtt Netmasks: (root node) (root node) Route Tree for Protocol Family inet: (root node) => default inr-3.Example.EDU UG 8 224515 sl0 - - localhost.Exampl localhost.Example. UH 5 42127 lo0 - 0.438 inr-3.Example.ED water.CS.Example.E UH 1 0 sl0 - - water.CS.Example localhost.Example. UGH 34 47641234 lo0 - 0.438 (root node) Az elõzõ példákat egy viszonylag forgalmas rendszerbõl ragadtuk ki. A rendszerünkön megjelenõ számok a hálózati aktivitás mértékének függvényei. A SLIP szerverek beállítása SLIP szerver Ebben a leírásban igyekszünk bemutatni hogyan kell egy &os; típusú rendszer alatt SLIP szervert beállítani, ami általában annyit jelent, hogy a rendszerünben a távoli SLIP kliensek csatlakozásakor automatikusan elindítjuk a kapcsolatokat. Elõfeltételek TCP/IP hálózatok Ez a szakasz igen szakmai jellegû, ezért az olvasó részérõl feltételezünk a témában némi alapismeretet. Ez alatt alapvetõen a TPC/IP hálózati protokollt értjük, különös hangsúllyal a hálózatok és hálózati csomópontok címzéséen, a hálózati maszkokon, alhálózatokon, útválasztáson, az olyan útválasztási protokollokon, mint például a RIP. A SLIP beállítása egy betárcsázós szerveren mindezen fogalmak ismeretét igényli, és ha ezekkel még nem lennénk tisztában, akkor olvassuk el például Craig Hunt TCP/IP Network Administration címû könyvét (O'Reilly & Associates, Inc.; ISBN: 0-937175-82-X) vagy Douglas Comer TCP/IP protokollról szóló könyveit. modem Mindezek mellett még feltételezzük, hogy már beállítottuk a modem(ek)et és a rajtuk keresztüli bejelentkezéshez szükséges állományokat. Ha még nem készítettük volna fel erre a rendszerünket, akkor a ad részletes tájékoztatást a betárcsázós szolgáltatások beállításáról. A soros vonali eszközmeghajtóval kapcsolatban továbbá érdemes átolvasni a &man.sio.4; oldalt, valamint a &man.ttys.5;, &man.gettytab.5;, &man.getty.8; és &man.init.8; oldalakat a bejelentkezések modemen keresztüli fogadásáról, illetve talán az &man.stty.1; oldalt a soros port paramétereinek megfelelõ beállításáról (mint például a clocal a közvetlenül csatlakozó soros felületek esetében). Gyors áttekintés A &os; SLIP szerverként általában a következõ módon üzemel: a SLIP felhasználó tárcsázza a &os;-s SLIP szerverünket, majd bejelentkezik egy specális SLIP bejelentkezési azonosító használatával, amely a /usr/sbin/sliplogin shellt használja. A sliplogin program az /etc/sliphome/slip.hosts állományban megkeresi a speciális felhasználóhoz tartozó sort, és ha talál egy ilyet, akkor csatlakoztatja a soros vonalat egy rendelkezésre álló SLIP felületre, amelyen aztán a SLIP felültet beállításához lefuttatja az /etc/sliphome/slip.login shell szkriptet. Példa SLIP szerveren keresztüli bejelentkezésre Például, ha a SLIP felhasználó azonosítója Shelmerg, akkor az /etc/master.passwd állományban a hozzátartozó bejegyzést nagyjából ilyen: Shelmerg:password:1964:89::0:0:Guy Helmer - SLIP:/usr/users/Shelmerg:/usr/sbin/sliplogin Amikor Shelmerg bejelentkezik, a sliplogin az /etc/sliphome/slip.hosts állományban keresni fog egy felhasználó azonosítójához illeszkedõ sort. Például tegyük fel, hogy az /etc/sliphome/slip.hosts állományban szerepel egy ilyen sor: Shelmerg dc-slip sl-helmer 0xfffffc00 autocomp A sliplogin ezt a sor fogja megtalálni, majd a soros vonalat a következõ elérhetõ SLIP felülethez kapcsolja, amelyen ezután végrehajtja az /etc/sliphome/slip.login szkriptet a következõ módon: /etc/sliphome/slip.login 0 19200 Shelmerg dc-slip sl-helmer 0xfffffc00 autocomp Ha minden jól megy, akkor az /etc/sliphome/slip.login kiad egy ifconfig parancsot azon a SLIP felületen, amelyre a sliplogin magát csatlakoztatta (amely a fenti példában a 0. SLIP felület volt, és amelyet meg is adtunk slip.login elsõ paramétereként), és így beállítja a helyi IP-címet (dc-slip), a távoli IP-címet (sl-helmer), a SLIP felülethez tartozó hálózati maszkot (0xfffffc00) valamint a további opciókat (autocomp). Ha valami rosszul sülne el, akkor a sliplogin ezekrõl általában nagyon jó minõségû, információdús üzeneteket készít, amelyeket a syslogd démon pedig a /var/log/messages állományba rögzít. (A &man.syslogd.8; és &man.syslog.conf.5; man oldalak és talán maga az /etc/syslog.conf segíthet kideríteni, hogy a syslogd jelenleg naplóz-e, és ha igen, akkor hova.) A rendszermag beállítása rendszermag beállítása SLIP A &os; alap (vagyis a GENERIC) rendszermagja támogatja a SLIP (&man.sl.4;) használatát. Ha viszont saját rendszermagunk van, akkor elõfordulhat, hogy beállítások közé fel kell vennünk a következõ sort is: device sl Alapértelmezés szerint a &os; nem továbbít semmilyen csomagot. Amennyiben a &os; SLIP szerverünket útválasztóként is mûködtetni akarjuk, úgy az /etc/rc.conf állományban a gateway_enable változó értékét át kell állítanunk a értékre. Az új beálllítások érvényesítéséhez újra kell indítanunk a gépünket. Ha a &os; rendszermag beállítása során segítségre szorulnánk, akkor olvassuk el et. A sliplogin beállítása Ahogy arra már korábban is utaltunk, az /etc/sliphome könyvtárban három állomány felelõs a /usr/sbin/sliplogin beállításáért (lásd &man.sliplogin.8;): a slip.hosts, amelyekben a SLIP felhasználókat és a hozzájuk tartozó IP-címeket adjuk meg; a slip.login, amely általában csak a SLIP felületet állítja be; (az elhagyható) slip.logout, amely a soros vonal bontásakor a slip.login hatását igyekszik visszafordítani. A <filename>slip.hosts</filename> beállítása Az /etc/sliphome/slip.hosts soraiban whitespace karakterekkel tagoltan legalább négy elem szerepel: a SLIP felhasználó bejelentkezési azonosítója a SLIP kapcsolat helyi címe (a SLIP szerveréhez képest) a SLIP kapcsolat távoli címe hálózati maszk A helyi és távoli címek lehetnek hálózati nevek is (amelyeket vagy az /etc/hosts, vagy pedig az /etc/nsswitch.conf állományban szereplõ beállítások alapján tudunk feloldani IP-címre), illetve a hálózati maszk is lehet egy olyan név, amelyet az /etc/networks fel tud oldani. A példaként bemutatott rendszerünkben az /etc/sliphome/slip.hosts állomány nagyjából így épül fel: # # login helyi-cím távoli-cím maszk opc1 opc2 # (normal,compress,noicmp) # Shelmerg dc-slip sl-helmerg 0xfffffc00 autocomp A sorok végén az alábbi opciók közül egy vagy több szerepelhet: — a fejléceket nem tömörítjük — a fejlécek tömörítése — ha a távoli végpont engedi, akkor tömörítsük a fejléceket — az ICMP csomagok tiltása (így például a ping által generált csomagok is eldobódnak a sávszélesség felemésztese helyett) SLIP TCP/IP hálózatok A SLIP kapcsolathoz tartozó helyi és távoli címek megválasztása függ attól, hogy egy külön TCP/IP alhálózatot szentelünk-e neki, vagy a SLIP szerverünkön egy ARP proxy-t használunk (amely tulajdonképpen nem egy valódi ARP proxy, de ebben a szakaszban így fogunk rá hivatkozni). Ha nem vagyunk biztosak benne, hogy melyik módszert válasszuk vagy hogy miként osszuk ki az IP-címeket, akkor nézzünk utána ezekenek a SLIP használatával kapcsolatos elõfeltételek között megemlített könyvekben () és/vagy konzultáljunk a hálózatunk karbantartójával. Ha a SLIP klienseknek külön alhálózatokat osztunk ki, akkor a saját IP-címünkbõl kell létrehoznunk és kiadnunk ezeket. Ezután valószínûleg a SLIP szerverünkön keresztül még meg kell adnunk egy statikus útvonalat legközelebbi IP útválasztó felé. Ethernet Minden más esetben az ARP proxy módszert kell alkalmaznunk, ahol a SLIP kliensek IP-címeit a SLIP szerver Ethernet alhálózatából osztjuk ki, és ennek megfelelõen az /etc/sliphome/slip.login és /etc/sliphome/slip.logout szkripteket módosítanunk kell úgy, hogy az &man.arp.8; segítségével képesek legyenek a SLIP szerver ARP táblázatában kezelni az ARP proxy bejegyzéseit. A <filename>slip.login</filename> beállítása Egy átlagos /etc/sliphome/slip.login állomány körülbelül ilyen: #!/bin/sh - # # @(#)slip.login 5.1 (Berkeley) 7/1/90 # # Egy általános slip vonali bejelentkezési állomány. A sliplogin ezt az alábbi # paraméterekkel hívja meg: # 1 2 3 4 5 6 7-n # slipegys. ttyseb. azonosító helyi-cím távoli-cím maszk egyéb-pmek. # /sbin/ifconfig sl$1 inet $4 $5 netmask $6 Ez a slip.login állomány az ifconfig segítségével pusztán beállítja a megfelelõ SLIP felülethez tartozó helyi, valamint távoli címet és a hálózati maszkot. Ha ehelyett azonban az ARP proxy módszerét választottuk volna (tehát a SLIP kliensekenek nem akarunk egész alhálózatokat kiutalni), akkor az /etc/sliphome/slip.login állomány eképpen alakul: #!/bin/sh - # # @(#)slip.login 5.1 (Berkeley) 7/1/90 # # Egy általános slip vonali bejelentkezési állomány. A sliplogin ezt az alábbi # paraméterekkel hívja meg: # 1 2 3 4 5 6 7-n # slipegys. ttyseb. azonosító helyi-cím távoli-cím maszk egyéb-pmek. # /sbin/ifconfig sl$1 inet $4 $5 netmask $6 # A SLIP kliensre vonatkozó ARP kéréseket a mi Ethernet címünkkel # válaszoljuk meg: /usr/sbin/arp -s $5 00:11:22:33:44:55 pub Láthatjuk, hogy az elõbbi slip.login állomány egy arp -s $5 00:11:22:33:44:55 pub paranccsal egészült ki, ami a SLIP szerver ARP táblázatában hoz létre egy ARP bejegyzést. Ez az ARP bejegyzés gondoskodik róla, hogy a SLIP szerver válaszoljon a saját Ethernetes MAC-címével, amikor egy másik IP csomópont a SLIP kliens IP-címe felõl érdeklõdik. Ethernet MAC-cím Amikor a fenti példából indulunk ki, a benne megadott MAC-címet (00:11:22:33:44:55) feltétlenül cseréljük a rendszerünk Ethernet kártyájának MAC-címével, mert különben az ARP proxy egyáltalán nem fog mûködni! A SLIP szerverünk MAC-címét a netstat -i paranccsal deríthetjük ki, amelynek a kimenetében a második sor valahogy így néz ki: ed0 1500 <Link>0.2.c1.28.5f.4a 191923 0 129457 0 116 Ebbõl derül ki, hogy az adott rendszer valódi MAC-címe a 00:02:c1:28:5f:4a — az &man.arp.8; számára azonban a netstat -i kimenetében szereplõ pontokat kettõspontokra kell cserélni, és a tagokat ki kell egészíteni kétkarakteres hexadecimális számokká. Az &man.arp.8; man oldalán tudhatunk meg ennek részleteirõl többet. Amikor létrehozzuk az /etc/sliphome/slip.login és /etc/sliphome/slip.logout állományokat, akkor ne felejtsük el hozzájuk beállítani a végrehajtást engedélyezõ bitet sem (tehát ilyenkor mindig adjuk ki a chmod 755 /etc/sliphome/slip.login /etc/sliphome/slip.logout parancsokat is), különben a sliplogin ezeket nem tudja majd elindítani. A <filename>slip.logout</filename> beállítása Az /etc/sliphome/slip.logout állományra nincs feltétlenül szükségünk (hacsak nem egy ARP proxy-t akarunk csinálni), de ha valamiért mégis el akarjuk készíteni, akkor ehhez a következõ alapvetõ slip.logout szkript használható: #!/bin/sh - # # slip.logout # # Egy logout állomány a slip vonalhoz. A sliplogin ezt a szkriptet a # következõ paraméterekkel hívja: # 1 2 3 4 5 6 7-n # slipegys. ttyseb. login helyi-cím távoli-cím maszk opc-pmek. # /sbin/ifconfig sl$1 down Ha az ARP proxy módszert használjuk, és az /etc/sliphome/slip.logout felhasználásával akarjuk a SLIP klienshez tartozó ARP bejegyzést törölni, akkor ebbõl induljunk ki: #!/bin/sh - # # @(#)slip.logout # # Egy logout állomány a slip vonalhoz. A sliplogin ezt a szkriptet a # következõ paraméterekkel hívja: # 1 2 3 4 5 6 7-n # slipegys. ttyseb. login helyi-cím távoli-cím maszk opc-pmek. # sbin/ifconfig sl$1 down # Ne válaszoljunk többet a SLIP kliensre vonatkozó ARP kérésekre /usr/sbin/arp -d $5 Az arp -d $5 parancs eltávolítja az ARP proxy mûködéséhez bejegyzést, amelyet még a slip.login szkripttel vettünk fel a SLIP kliens bejelentkezésekor. Talán felesleges ismételgetésnek tûnhet: az /etc/sliphome/slip.logout állománynak létrehozása után állítsuk be a végrehajtásra szóló bitet (vagyis adjuk ki a chmod 755 /etc/sliphome/slip.logout parancsot). Az útválasztással kapcsolatos megfontolások SLIP útválasztás Ha a hálózatunk többi része (lényegében az internet) és a SLIP klienseink között nem az ARP proxy módszerrel közvetítjük a csomagokat, akkor a legközelebbi alapértelmezett átjárókhoz minden bizonnyal fel kell vennünk statikus útvonalakat, így a SLIP kliensek alhálózatai a SLIP szerverünkön keresztül ki tudnak jutni. Statikus útvonalak statikus útvonalak A legközelebbi alapértelmezett átjárók felé nem minden esetben könnyû felvenni statikus útvonalakat (vagy egyes esetekben pedig egyenesen lehetetlen, mivel nincsenek meg hozzá a jogaink). Ha az intézményünkön belül több átjáró is megtalálható, akkor bizonyos útválasztók, például a Cisco és Proteon gyártmányúak esetében nem csak a SLIP alhálózatok felé kell beállítanunk statikus útvonalakat, hanem azt is meg kell mondanunk, hogy ezekrõl milyen más útválasztók is tudjanak. Pontosan emiatt a statikus útválasztás beüzemeléséhez szükségünk lesz egy kis utánajárásra és próbálgatásra. A <application>&gated;</application> futtatása &gated; A &gated; most már magántulajdonú szoftver, amelynek a forráskódja a továbbiakban már nem rendelkezésre a nagyközönség számára (errõl többet a &gated; honlapján tudhatunk meg). Ez a fejezet csupán abból a célból íródott, hogy a visszafelel kompatibilitást szolgálja azok számára, akik még valamelyik régebbi verzióját használják. A &os; SLIP szerverünkön a statikus útvonalak beállításával kapcsolatos fejfájásoktól részint a &gated; telepítésével és a megfelelõ útválasztási protokollok (RIP/OSPF/BGP/EGP) beállításával mentesülhetünk, melyek majd információval látják el a többi útválasztót a SLIP alhálózatainkról. A &gated; beállításához egy /etc/gated.conf állományt kell megírnunk. Az itt látható állomány csak egy példa, ami hasonlít ahhoz, melyet a szerzõ a saját SLIP szerverén használ: # # a dc.dsu.edu tartomány gated konfigurációs állománya -- a gated 3.5alpha5 változatához # az xxx.xxx.yy RIP információit küldi szét az ed Ethernet felületen # # # Nyomkövetési beállítások: # traceoptions "/var/tmp/gated.output" replace size 100k files 2 general ; rip yes { interface sl noripout noripin ; interface ed ripin ripout version 1 ; traceoptions route ; } ; # # Engedélyezzünk egy halom nyomkövetési információt a felület és a # rendszermag között: kernel { traceoptions remnants request routes info interface ; } ; # # A RIP protokollon keresztül adjuk tovább az xxx.xxx.yy állomáshoz # vezetõ utat az Ethernet felületen: # export proto rip interface ed { proto direct { xxx.xxx.yy mask 255.255.252.0 metric 1; # SLIP kapcsolatok } ; } ; # # A RIP protokollon és az ed Ethernet felületen keresztül # fogadjuk útvonalakat: import proto rip interface ed { all ; } ; RIP A fentebb megadott példa gated.conf állomány az xxx.xxx.yy SLIP alhálózat útválasztási információit küldi szét a RIP protokollal az Ethernet felületen keresztül. Ha a hálózati kártyánk meghajtására nem az ed eszközmeghajtót használjuk, akkor összes ed felületre vonatkozó hivatkozást cseréljük ki benne. Ebben a példában beállítjuk még a nyomkövetési információk mentését is a /var/tmp/gated.output állományba, amellyel így tulajdonképpen a &gated; viselkedését tudjuk megfigyelni. Amennyiben a &gated; már tökéletesen mûködik, ezeket a nyomkövetési beállításokat akár el is hagyhatjuk. Az xxx.xxx.yy cím helyett pedig a saját SLIP alhálózatunk hálózati címét helyettesítsük be (de ehhez ne felejtsük hozzáigazítani a proto direct részben szereplõ hálózati maszkot sem). Miután telepítettük és beállítottuk a &gated; démont a rendszerünkön, nem kell mást tennünk, csak a &os; rendszerindításért felelõs szkriptjeiben a routed helyett &gated; démont elindítani. Ezt a legegyszerûbben úgy tudjuk elérni, ha a router és router_flags változók értékeit átírjuk az /etc/rc.conf állományban. A &gated; man oldalán találhatunk egy részletesebb leírást a paranccsori paraméterekrõl. diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/vinum/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/vinum/chapter.sgml index 435576c312..eab3926921 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/vinum/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/vinum/chapter.sgml @@ -1,1964 +1,1856 @@ + Original Revision: 1.45 --> Greg Lehey Az eredeti változatot írta: A Vinum kötetkezelõ Áttekintés Nem számít, milyen lemezeink is vannak, ugyanis mindig adódnak velük kapcsolatban gondjaink: Kicsik. Lassúk. Nem elég megbízhatóak. Ezekre a problémákra javasoltak és meg is valósítottak számos megoldást. A felhasználók egy része általában úgy védekezik ellenük, hogy több, gyakran redundánsan tároló lemezt használ. A különféle kártyák és hardveres RAID-vezérlõk támogatása mellett a &os; alaprendszerében megtalálható egy blokkos eszközmeghajtóként a Vinum kötetkezelõ is, amellyel virtuális lemezmeghajtókat lehet létrehozni. Tehát a Vinum egy olyan ún. kötetkezelõ, vagyis virtuális lemezkezelõ, ami az említett három problémára próbál megoldást adni. A Vinum a hagyományos lemezes tárolásnál jóval nagyobb rugalmasságot, teljesítményt és megbízhatóságot biztosít, valamint ismeri a RAID-0, RAID-1 és RAID-5 modelleket külön-külön és kombinálva is. Ebben a fejezetben összefoglaljuk a hagyományos lemezes tárolás jellegzetes problémáit és bemutatjuk a Vinum kötetkezelõt. A &os; 5-ös verziójától kezdve a Vinumot újraírták a GEOM-nak megfelelõen (), megtartva az eredeti elgondolásokat, elnevezéseket és a lemezen tárolt metaadatok formátumát. Ezt az újraírt változatot nevezik gvinumnak (GEOM vinum). A szövegben a Vinumra kizárólag csak általánosságban hivatkozunk, függetlenül az implementációjától. Most már az összes parancsot a gvinum használatával kell kiadni, illetve a hozzátartozó modul neve vinum.ko-ról geom_vinum.ko-ra változott és a megfelelõ eszközleírók a /dev/vinum könyvtár helyett a /dev/gvinum könyvtárban találhatóak. A &os; 6. verziójától pedig a régi Vinum implementáció többé már nem is része az alaprendszernek. Kicsik a lemezeink Vinum RAID szoftver A lemezek kapacitása ugyan növekszik, de velük együtt a tárigények is. Ezért gyakran érezzük úgy, hogy a rendelkezésünkre álló lemezek tárkapacitását meghaladó állományrendszerre lenne szükségünk. Kétségtelen, hogy ez a probléma messze nem akkora jelentõségû, mint például tíz évvel ezelõtt, de még mindig fennáll. Egyes rendszerek ezt úgy hidalták át, hogy létrehoztak egy olyan absztrakt eszközt, amely az adatokat több lemezen tárolja el. A hozzáférési idõk szûk keresztmetszetei Napjaink rendszerei szinte állandóan egyszerre több adathoz is hozzá akarnak férni. Például egy nagy forgalmú FTP vagy HTTP szerver több 100 Mbit/s sebességû kapcsolattal is csatlakozhat a világhálóhoz, amelyeken keresztül párhuzamosan többezernyi tranzakciót is folytathat, ami jelentõsen meghaladja a legtöbb lemez átlagos átviteli sebességét. A jelenleg kapható lemezek soros adatátviteli sebessége egészen 70 MB/s-ig is terjedhet, de ennek az értéknek kevés a jelentõsége olyan környezetekben, ahol több, egymástól függetlenül futó program próbál egyszerre hozzáférni, hiszen ilyen esetekben csak a töredékét képesek elérni. Ilyenkor sokkal érdekesebb a lemezt kezelõ alrendszer szempontjából nézni a problémát: így az egyes adatátviteli kérések terhelése lesz a meghatározó paraméter, vagyis az az idõ, amit a kérés teljesítésében érintett meghajtók eltöltenek a feldolgozással. Bármelyik kérést is vesszük, a kiszolgáláshoz a meghajtónak elõször a megfelelõ helyre kell mozgatnia az író/olvasó fejeket, meg kell várni a fej alatt elhaladó elsõ szektort, majd végrehajtani a megfelelõ mûveletet. Ezek a mûveletek szétválaszthatatlanok: semmi értelme nincs megszakítani ezeket. Tekintsünk egy átlagosnak mondható, nagyjából 10 kB méretû adatátvitelt: a legújabb nagyteljesítményû lemezek átlagosan 3,5 ms alatt képesek pozicionálni a fejeket. A leggyorsabb lemezek 15 000  fordulatot tesznek meg percenként (RPM), így az átlagos forgási késleltetés (egy fél fordulat ideje) 2 ms. 70 MB/s-os sebesség mellett az átvitel maga megközelítõleg 150 μs, ami szinte elhanyagolható a pozicionálás idejéhez képest. Ilyen esetekben a tényleges adatátviteli sebesség 1 MB/s-nél alig valamivel többre esik vissza, és tisztán látszik, hogy erõsen függ az átvitt adat mennyiségétõl. A hagyományos és kézenfekvõ megoldása ennek a problémának még több cséve használata: egyetlen nagy lemez helyett alkalmazzunk több kisebb, de azonos tárkapacitású lemezt. Mindegyik lemez képes egymástól függetlenül mozgatni a fejeiket és az adatokat, aminek köszönhetõen a tényleges adatátvitel mértéke nagyjából a lemezek számával arányosan növekszik. Az adatátvitelben bekövetkezõ javulás pontos aránya természetesen kisebb, mint a lemezek száma: habár az egyes meghajtók képesek párhuzamosan mozgatni az adatokat, semmilyen módon garantálhatjuk, hogy a kérések egyenletesen oszlanak el köztük. Emiatt szinte elkerülhetetlen, hogy az egyik meghajtót nagyobb terhelés érje, mint a másikat. lemezek összefûzése Vinum összefûzés A lemezekre esõ terhelés egyenletessége erõsen függ attól, hogyan osztjuk el az adatokat a meghajtók között. Az itt használt példában a lemezen tárolt adatokat egy könyv oldalaiként érdemes elképzelni, vagyis rengeteg szám szerint címezhetõ adatszektorként. A virtuális lemezt ennek megfelelõen a legegyszerûbben úgy tudjuk felosztani az egymás után következõ független fizikai lemezek mérete szerint és így használni, mintha egy nagy könyvet kisebb részekre téptünk volna. Ezt a módszert nevezik összefûzésnek, és elõnye, hogy a résztvevõ lemezeknek nem kell azonos méretûeknek lenniük. Ez a megoldás remekül mûködik abban az esetben, amikor a virtuális lemez hozzáférései egyenletesen oszlanak el annak teljes területén. Amikor viszont az elérés csak egy kisebb területre korlátozódik, kevesebb javulás tapasztalható. A mutatja be lemezek egy ilyen összefûzött konfigurációját.
Az összefûzött szervezési mód
lemezcsíkozás Vinum csíkozás RAID Feloszthatjuk a virtuális lemezünket kisebb azonos méretû darabokra is, melyeket különbözõ eszközökön sorosan tárolunk el. Például az elsõ 256 szektort eltároljuk az elsõ lemezen, majd a következõ 256 szektort a következõ lemezen és így tovább. Az utolsó lemez kitöltése után az egész folyamat ismétlõdik, egészen az összes lemez megtöltéséig. Ezt a leképezést csíkozásnak (striping) vagy RAID-0-nak nevezzük A RAID jelentése: Olcsó lemezek hibatûrõ tömbje (Redundant Array of Inexpensive Disks). Különféle típusú hibatûrési megoldásokat vonultat fel, habár az eredeti elnevezés félrevezetõ lehet, mivel redundanciát nem tartalmaz. . A csíkozás használata során valamivel bonyolultabbá válik az adatok megtalálása és többletmunkát is jelenthet olyan esetekben, amikor az adatátvitel több lemezt is érint, de ezzel egyidõben sokkal jobban szétosztja a terhelést a lemezek között. A mutatja be a lemezek csíkozott szervezését.
A csíkozott szervezési mód
Adatintegritás A modern lemezhajtók utolsó fontos problémája, hogy nem eléggé megbízhatóak. Annak ellenére, hogy a lemezek ezen a téren meglehetõsen sokat fejlõdtek az utóbbi pár évben, egy szervernek még mindig ezek azok a központi részei, amelyek a leginkább hajlamosak a meghibásodásra. Amikor ez bekövetkezik, a hatása akár egy katasztrófával is felérhet: a sérült lemezmeghajtók cseréje és az adatok visszaállítása napokat is igénybe vehet. lemeztükrözés Vinum tükrözés RAID-1 Ennek a problémának a hagyományos megközelítése lenne a tükrözés (mirroring), vagyis amikor ugyanarról az adatról tartunk két példányt két eltérõ fizikai hardveren. A RAID-szintek beköszöntével ezt a technikát RAID level 1-nak vagy RAID-1-nek is nevezik. Amikor írunk a kötetre, mindenhova írunk, az olvasás pedig bármelyik eszközrõl elvégezhetõ. Így ha az egyik meghajtó tönkremenne, egy másikon még mindig megtalálható az összes adat. A tükrözés két problémát vet fel: Ár. Legalább kétszer annyiba kerül, mint a nem redundánsan tároló megoldások. Teljesítménycsökkenés. Mivel az írást minden meghajtón végre kell hajtani, legalább kétszer annyi sávszélességet is felémeszt, mint a nem tükrözött kötetek esetén. Az olvasás viszont nem veszít a sebességébõl: sõt, még gyorsabbnak is tûnhet. lemezparitás Vinum paritás RAID-5 Az adatintegritás megõrzésére egy másik megoldás a paritás használata, melyet a 2, 3, 4 és 5 RAID-szintek valósítanak meg. Ezek közül talán a RAID-5 a legérdekesebb. A Vinumban egy olyan csíkozott szervezési módként valósították meg, ahol minden csíkból egy blokk az összes többi paritási információját tartalmazza. A RAID-5 által megvalósított szervezés hasonlít a csíkozáshoz, azonban a RAID-5-ben mindegyik csík tartalmaz egy paritási információt is. Tehát a Vinumban, ahogy azt RAID-5 a megköveteli, a paritást tároló blokkok helye az egyik csíkról a másikra változik. Az adatblokkokban található számok relatív blokkszámokat jelölnek.
A RAID-5 szervezési mód
A RAID-5-nek a tükrözéshez képest megvan az az elõnye, hogy jelentõsen kevesebb tárhelyet igényel. Az olvasás hasonló a csíkozott szervezésekéhez, azonban az írás jóval lassabb, közel 25%-a az olvasás sebességének. Az egyik meghajtó meghibásodása esetén a tömb csökkentett módban még képes folytatni a mûködést: a fennmaradó meghajtókról továbbra is a megszokott módon lehet olvasni, viszont a sérült meghajtóról olvasott adatokat folyamatosan javítani kell a többirõl származó segédinformációk szerint. A Vinum objektumai A tárgyalt problémák orvoslására a Vinumban egy négyszintû objektumhierarchiát alakítottak ki: A legjobban észlelhetõ objektum a virtuális lemez, amelyet kötetnek (volume) nevezünk. Ez a kötet lényegében ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, mint egy &unix;-os lemezmeghajtó, habár akadnak finomabb különbségek. Mérete korlátlan lehet. A kötetek erekbõl (plex) állnak, melyek a kötet teljes területét képviselik. Ennélfogva a hierarchia ezen szintje nyújtja a redundanciát. Az ereket legegyszerûbben a tükrözött tömbben helyet foglaló lemezekként tudjuk elképzelni, melyek ugyanazt az adatot tartalmazzák. Mivel a Vinum a &unix; lemezes tárolást megvalósító alrendszerében helyezkedik el, a többlemezes erek felépítéséhez használhatnánk a &unix;-os partíciókat, azonban ehhez a feladathoz nem eléggé rugalmasak, mivel a &unix;-os lemezek csak korlátozott számú partíciót tartalmazhatnak. A Vinum ehelyett allemeznek (subdisk) nevezett folytonos területekre osztja fel az egyes &unix;-os partíciókat (a meghajtókat), melyeket aztán az erek létrehozására használ fel. A Vinum által létrehozott meghajtókon (drive) levõ allemezek lesznek valódi &unix;-os partíciók. A Vinum-meghajtók tetszõleges számú allemezt tartalmazhatnak. Eltekintve a meghajtó elején található apró területtõl, melyen a beállításokra és az állapotra vonatkozó információk tárolódnak, az egész meghajtó felhasználható adatok tárolására. A most következõ szakaszokban ismertetjük, hogy ezek az objektumok milyen módon szolgáltatják a Vinum részérõl elvárt funkciókat. A kötetek mérete Az erek képesek a Vinum konfigurációjában található több különbözõ meghajtón elhelyezkedõ allemezeket is nyalábba kötni. Ennek következményeképpen az egyes meghajtók mérete nem korlátozza az erek méretét, emiatt a kötetét sem. Redundáns adattárolás A Vinum a tükrözést több ér egyetlen kötetté olvasztásával hozza létre. Az erek mindegyike a köteten található adatokat képviseli. Egy kötet legalább egy, legfeljebb nyolc eret tartalmazhat. Habár egy ér egy kötet teljes adatát ábrázolja, elõfordulhat olyan eset, hogy bizonyos részei hiányoznak fizikai, kialakítási (nem társítottunk allemezeket hozzájuk) okokból adódóan vagy véletlenül (a hozzátartozó lemezterületek sérültek). Amíg legalább egy ér képes a kötet teljes tartalmát szolgáltatni, addig a kötet teljesen épnek tekinthetõ. Teljesítmény A Vinum az összefûzést és a csíkozást is egyaránt megvalósítja az erek szintjén: Az összefûzött ér allemezek területeibõl építkezik. A csíkozott ér felosztja az adatokat az allemezek között. Az allemezek mindegyikének ugyanakkorának kell lennie, és legalább két allemeznek lennie kell, hogy eltérjen az összefûzött értõl. Hogyan szervezzük az ereket? A &os; &rel.current; verziójában két fajta erezési megoldást találhatunk: Az összefûzött erek a legrugalmasabbak: tetszõleges számú allemezt tartalmazhatnak, az allemezek mérete pedig eltérhet. Az ér újabb allemezek hozzáadásával tovább bõvíthetõ. Kevesebb processzoridõt igényel, mint egy csíkozott ér, habár a kettõ többletköltsége közti eltérés nem mérhetõ. Másrészrõl azonban nagyon érzékenyek a forgalmasabb pontokra, vagyis amikor az egyik lemez folyamatosan használatban van, miközben a többi üresen jár. A csíkozott (RAID-0) erek legnagyobb elõnye, hogy csökkentik a forgalmasabb pontok kialakulását: a megfelelõ méretû csíkszélesség (ami kb. 256 kB) választásával el tudjuk egyengetni a tömbben dolgozó meghajtók terhelését. Ennek a megközelítésnek a hátránya (részben) a sokkal összetettebb kód, valamint az allemezekre vonatkozó megszorítás, amely szerint meg kell egyezniük a méretüknek, illetve az érhez annyira bonyolult újabb allemezeket kapcsolni, hogy a Vinum jelenleg nem is képes rá. Ezeken kívü a Vinum még támaszt egy triviális igényt is: a csíkozott érben legalább két allemeznek lennie kell, mivel másképp nem tér el egy összefûzött értõl. A foglalja össze az egyes erezések elõnyeit és hátrányait. Vinum erezések Erezés típusa Legkevesebb allemez Bõvíthetõ Megegyezõ méret Alkalmazás összefûzött 1 igen nem Sok adat tárolása, ahol a hangsúly a rugalmasságon és a mérsékelt teljesítményen van. csíkozott 2 nem igen Nagy teljesítmény, nagy mennyiségû egyidejû hozzáférés mellett
Példák A Vinum a rendszerben ismert objektumokkal kapcsolatos információkat egy konfigurációs adatbázisban tartja fenn. Kezdetben a felhasználó egy vagy több konfigurációs állomány segítségével hozza létre ezt az adatbázist a &man.gvinum.8; segédprogrammal. A Vinum ezt a konfigurációs adatbázist bemásolja mindegyik irányítása alatt álló slice-ba (melyek a Vinum eszköznek hív). Az adatbázis minden egyes állapotváltás folyamán frissül, így egy újraindítás után minden egyes Vinum-objektum állapota pontosan helyreállítódik. A konfigurációs állomány A konfigurációs állomány írja le az egyes objektumokat. Egy egyszerûbb kötet definíciója így nézhet ki: drive a device /dev/da3h volume myvol plex org concat sd length 512m drive a Ez az állomány négy Vinum-objektumot definiál: A drive kezdetû sor adja meg a lemez partícióját (meghajtóját) és a hardveren levõ elhelyezkedését. Az a szimbolikus nevet kapta. A szimbolikus és a konkrét eszköznevek szétválasztásával lehetõvé válik, hogy a lemezek félreértések nélkül átkerülhessek egyik helyrõl a másikra. A volume kezdetû sor adja meg a kötetet. Itt az egyetlen szükséges jellemzõ a név, ami ebben az esetben a myvol. A plex kezdetû sor adja meg az eret. Itt az egyetlen szükséges paraméter a szervezési mód, ami ebben az esetben a concat (összefûzött). Nevet nem kell megadnunk, mivel a rendszer automatikusan létrehoz egy nevet a kötet nevébõl a .px utótag hozzáadásával, ahol az x az ér száma lesz a köteten belül. Emiatt a most definiált ér neve myvol.p0 lesz. Az sd kezdetû sor adja meg az allemezt. Itt legalább meg kell adnunk a meghajtónak a nevét, ahol tárolni akarjuk, ill. a méretét. Ahogy már említettük az ereknél is, nevet nem kötelezõ megadnunk, mivel a rendszer magától rendel hozzá nevet, amit a hozzátartozó ér nevébõl származtat, hozzáadja a .sx utótagot, ahol az x az allemez éren belüli sorszáma lesz. Ennek következtében a Vinum ennek az allemeznek a myvol.p0.s0 nevet adja. Miután a &man.gvinum.8; feldolgozta ezt az állományt, az alábbi kimenetet fogja adni: &prompt.root; gvinum -> create config1 Configuration summary Drives: 1 (4 configured) Volumes: 1 (4 configured) Plexes: 1 (8 configured) Subdisks: 1 (16 configured) D a State: up Device /dev/da3h Avail: 2061/2573 MB (80%) V myvol State: up Plexes: 1 Size: 512 MB P myvol.p0 C State: up Subdisks: 1 Size: 512 MB S myvol.p0.s0 State: up PO: 0 B Size: 512 MB Ez a kimenet a &man.gvinum.8; egyszerû listázási formátumát mutatja. Grafikusan a mutatja be.
Egyszerû Vinum-kötet
Ezen és az ezt követõ ábrán egy kötetet láthatunk, amely ereket tartalmaz, amelyek pedig allemezeket. Ebben az alapvetõ példában a kötet egyetlen eret tartalmaz, amiben pedig egyetlen allemez van. Az itt bemutatott kötetnek nincs semmilyen elõnye a hagyományos lemezpartícionáláshoz képest. Egyetlen eret tartalmaz, tehát nem is redundáns. Az ér egyetlen allemezt tartalmaz, tehát nem tér el a megszokott lemezpartíciók helyfoglalásától sem. A következõ szakaszokban sokkal érdekesebb konfigurációs módszereket is illusztrálunk. Megnövelt rugalmasság: tükrözés A kötetek rugalmassága tükrözéssel növelhetõ. Egy tükrözött kötet kiosztása során feltétlenül gondoskodnunk kell arról, hogy az egyes erekhez tartozó allemezek eltérõ meghajtókon találhatóak, így az esetleges meghibásodások nem károsítják mind a két eret. Az alábbi konfigurációban egy kötetet tükrözünk: drive b device /dev/da4h volume mirror plex org concat sd length 512m drive a plex org concat sd length 512m drive b Ebben a példában már nem kellett újra megadnunk az a meghajtót, mivel a Vinum figyelemmel kíséri az összes objektumot a saját konfigurációs adatbázisában. A definíció feldolgozása után a konfiguráció így fog kinézni: Drives: 2 (4 configured) Volumes: 2 (4 configured) Plexes: 3 (8 configured) Subdisks: 3 (16 configured) D a State: up Device /dev/da3h Avail: 1549/2573 MB (60%) D b State: up Device /dev/da4h Avail: 2061/2573 MB (80%) V myvol State: up Plexes: 1 Size: 512 MB V mirror State: up Plexes: 2 Size: 512 MB P myvol.p0 C State: up Subdisks: 1 Size: 512 MB P mirror.p0 C State: up Subdisks: 1 Size: 512 MB P mirror.p1 C State: initializing Subdisks: 1 Size: 512 MB S myvol.p0.s0 State: up PO: 0 B Size: 512 MB S mirror.p0.s0 State: up PO: 0 B Size: 512 MB S mirror.p1.s0 State: empty PO: 0 B Size: 512 MB A ugyanezt a szerkezetet grafikusan is.
Tükrözött Vinum-kötet
Ebben a példában minden ér tartalmazza a teljes 512 MB-os területet. Ahogy a korábbi példa esetén, itt is mindegyik ér csak egyetlen allemezt tartalmaz. A teljesítmény javítása Az elõbbi példában szereplõ tükrözött kötet egy tükrözetlen kötetnél már jobban ellenáll a hibáknak, azonban a teljesítménye is kisebb. A köteten minden egyes írás mind a két meghajtóra érvényesül, ezáltal a lemezek teljes sávszélességét nagyobb arányban használja. A teljesítményre vonatkozó megfontolásaink egy másik megközelítést kívánnak meg: a tükrözés helyett inkább csíkozzuk szét az adatot a lehetõ legtöbb lemezen. Az alábbi konfiguráció egy olyan kötetet mutat be, ahol egy eret négy lemezmeghajtóan keresztül csíkozunk: drive c device /dev/da5h drive d device /dev/da6h volume stripe plex org striped 512k sd length 128m drive a sd length 128m drive b sd length 128m drive c sd length 128m drive d Mint ahogy azt már korábban is említettük, nem szükséges még egyszer megadni azokat a meghajtókat, amiket a Vinum már ismer. A definíció feldolgozása után a konfigurációnk nagyjából így néz ki: Drives: 4 (4 configured) Volumes: 3 (4 configured) Plexes: 4 (8 configured) Subdisks: 7 (16 configured) D a State: up Device /dev/da3h Avail: 1421/2573 MB (55%) D b State: up Device /dev/da4h Avail: 1933/2573 MB (75%) D c State: up Device /dev/da5h Avail: 2445/2573 MB (95%) D d State: up Device /dev/da6h Avail: 2445/2573 MB (95%) V myvol State: up Plexes: 1 Size: 512 MB V mirror State: up Plexes: 2 Size: 512 MB V striped State: up Plexes: 1 Size: 512 MB P myvol.p0 C State: up Subdisks: 1 Size: 512 MB P mirror.p0 C State: up Subdisks: 1 Size: 512 MB P mirror.p1 C State: initializing Subdisks: 1 Size: 512 MB P striped.p1 State: up Subdisks: 1 Size: 512 MB S myvol.p0.s0 State: up PO: 0 B Size: 512 MB S mirror.p0.s0 State: up PO: 0 B Size: 512 MB S mirror.p1.s0 State: empty PO: 0 B Size: 512 MB S striped.p0.s0 State: up PO: 0 B Size: 128 MB S striped.p0.s1 State: up PO: 512 kB Size: 128 MB S striped.p0.s2 State: up PO: 1024 kB Size: 128 MB S striped.p0.s3 State: up PO: 1536 kB Size: 128 MB
Csíkozott Vinum-kötet
Ez a kötet a ban látható. A csíkok sötétedése jelzi a helyüket az ér területében: a világosabbak elöl, a sötétebbek hátul szerepelnek. Rugalmasság és teljesítmény Megfelelõ hardver birtokában lehet olyan köteteket is építeni, amelyek mind megnövelt rugalmasságot, mind pedig megnövelt teljesítményt mutatnak a szabványos &unix;-os partíciókhoz képest. Ennek a konfigurációs állománya így nézne ki: volume raid10 plex org striped 512k sd length 102480k drive a sd length 102480k drive b sd length 102480k drive c sd length 102480k drive d sd length 102480k drive e plex org striped 512k sd length 102480k drive c sd length 102480k drive d sd length 102480k drive e sd length 102480k drive a sd length 102480k drive b A második ér allemezei el vannak tolva az elsõ ér allemezeitõl két meghajtónyival. Ez segít megelõzni, hogy az írási mûveletek ne ugyanarra az allemezre vonatkozznak, még akkor is, ha az adatátvitel két meghajtón is keresztülível. A illusztrálja ennek a kötetnek a szerkezetét.
Tükrözött, csíkozott Vinum-kötet
Az objektumok elnevezése Korábban már megismerhettük, hogy a Vinum alapértelmezett neveket társít az erekhez és az allemezekhez, habár ezek a nevek felülbírálhatóak. Ez viszont egyáltalán nem ajánlott, mivel már a VERITAS kötetkezelõ, ahol tetszõleges neveket rendelhetünk az objektumokhoz, használata során kiderült, hogy akkora mértékû rugalmasságot nem kínál fel, mint amennyi zavart képes okozni. A nevek tartalmazhatnak bármilyen nem üres karaktert, azonban érdemes inkább csak betûket, számjegyeket és az aláhúzást használni. A kötetek, erek és allemezek nevei akár 64 karakteresek is lehetnek, a meghajtók nevei pedig 32 karakteresek. A Vinum objektumai a /dev/gvinum könyvtáron belüli hierarchiában helyezkednek el eszközleírókként. Az imént említett példakonfiguráció hatására a következõ eszközleírók jönnek létre: Ez a rész csak a Vinum korábbi, elavult implementációjára vonatkozik. A /dev/vinum/control és /dev/vinum/controld nevû vezérlõeszközök, melyeket a &man.gvinum.8; és a Vinum démon használ. Mindegyik kötethez egy eszközleíró tartozik. Ezek a Vinum számára a központi eszközök, ezért az elõbbi konfiguráció révén megjelennek a /dev/gvinum/myvol, /dev/gvinum/mirror, /dev/gvinum/striped, /dev/gvinum/raid5 és /dev/gvinum/raid10 eszközök. Ez a rész csak a Vinum korábbi, elavult implementációjára vonatkozik. Az egyes meghajtókhoz tartozó leírók a /dev/vinum/drive könyvtárban találhatóak. Ezek valójában szimbolikus linkek a megfelelõ lemezes eszközökre. Minden kötethez közvetlen leírók tartoznak /dev/gvinum/ könyvtárban. Az egyes erek és allemezek eszközleírói a /dev/gvinum/plex és /dev/gvinum/sd könyvtárakban jelennek meg. Például tekintsük most az alábbi konfigurációs állományt: drive drive1 device /dev/sd1h drive drive2 device /dev/sd2h drive drive3 device /dev/sd3h drive drive4 device /dev/sd4h volume s64 setupstate plex org striped 64k sd length 100m drive drive1 sd length 100m drive drive2 sd length 100m drive drive3 sd length 100m drive drive4 Az állomány feldolgozása után az eszközleírókat a &man.gvinum.8; az alábbi módon szervezi a /dev/gvinum könyvtárban: drwxr-xr-x 2 root wheel 512 Apr 13 16:46 plex crwxr-xr-- 1 root wheel 91, 2 Apr 13 16:46 s64 drwxr-xr-x 2 root wheel 512 Apr 13 16:46 sd /dev/vinum/plex: total 0 crwxr-xr-- 1 root wheel 25, 0x10000002 Apr 13 16:46 s64.p0 /dev/vinum/sd: total 0 crwxr-xr-- 1 root wheel 91, 0x20000002 Apr 13 16:46 s64.p0.s0 crwxr-xr-- 1 root wheel 91, 0x20100002 Apr 13 16:46 s64.p0.s1 crwxr-xr-- 1 root wheel 91, 0x20200002 Apr 13 16:46 s64.p0.s2 crwxr-xr-- 1 root wheel 91, 0x20300002 Apr 13 16:46 s64.p0.s3 Jóllehet, az ereket és allemezeket nem ajánlott külön-külön elnevezni, a Vinum meghajtóknak nevet kell adni. Ezzel megoldhatóvá válik, hogy az egyes meghajtók automatikusan felismerhetõek legyenek abban az esetben is, amikor fizikailag áthelyezzük ezeket. A meghajtók nevei legfeljebb 32 karakteresek lehetnek. Állományrendszerek létrehozása A kötetek egyetlen kivétellel teljesen azonosak a lemezekkel a rendszer számára. Ugyanis a &unix;-os meghajtóktól eltérõen a Vinum nem particionálja a köteteket, és ezért nem is tárolnak partíciós táblát. Ez megkövetelte néhány lemezkezelõ segédprogram, leginkább a &man.newfs.8; módosítását, mivel azok korábban megpróbálták a Vinum-kötetek nevének utolsó betûit egy partíció azonosítójaként értelmezni. Például egy lemezes meghajtó neve /dev/ad0a vagy /dev/da2h alakú. Az elõbbi az elsõ (0) IDE lemez elsõ (a) partícióját, míg az utóbbi a harmadik (2) SCSI lemez nyolcadik (h) partícióját jelöli. Ezzel szemben azonban a Vinum-kötetek neve /dev/gvinum/concat alakú lesz, ahol a név semmilyen kapcsolatban nem áll a partíció nevével. Hétköznapi esetben a &man.newfs.8; megpróbálja a lemez nevét értelmezni, és panaszkodik, ha nem sikerül. Például: &prompt.root; newfs /dev/gvinum/concat newfs: /dev/gvinum/concat: can't figure out file system partition A köteten a &man.newfs.8; parancs kiadásával tudunk állományrendszert létrehozni: &prompt.root; newfs /dev/gvinum/concat A &os; 5.0 elõtt verzióiban a &man.newfs.8; parancsnak a régi elnevezési séma használata mellett még át kell adni egy -v kapcsolót is: &prompt.root; newfs -v /dev/vinum/concat A Vinum beállítása A GENERIC rendszermag nem tartalmazza a Vinumot. Habár készíteni lehet olyan rendszermagot, amelyik támogatja a Vinumot, mégsem ajánlott. A Vinumot a szabványos módon modulként (kld) indíthatjuk el. Még a &man.kldload.8; használatára sincs szükség, mivel a &man.gvinum.8; indulása során ellenõrzi a modul jelenlétét és betölti, ha még nem lenne jelen. Indítás A Vinum alapvetõen ugyanúgy tárolja a konfigurációkat a slice-okban, mint maguk a konfigurációs állományok. A konfigurációs adatbázis beolvasása során a Vinum felismeri azokat a kulcsszavakat, amelyeknek nem szabad elõfordulniuk az állományokban. Például a lemezek beállítása tartalmazhatja a következõ szöveget: volume myvol state up volume bigraid state down plex name myvol.p0 state up org concat vol myvol plex name myvol.p1 state up org concat vol myvol plex name myvol.p2 state init org striped 512b vol myvol plex name bigraid.p0 state initializing org raid5 512b vol bigraid sd name myvol.p0.s0 drive a plex myvol.p0 state up len 1048576b driveoffset 265b plexoffset 0b sd name myvol.p0.s1 drive b plex myvol.p0 state up len 1048576b driveoffset 265b plexoffset 1048576b sd name myvol.p1.s0 drive c plex myvol.p1 state up len 1048576b driveoffset 265b plexoffset 0b sd name myvol.p1.s1 drive d plex myvol.p1 state up len 1048576b driveoffset 265b plexoffset 1048576b sd name myvol.p2.s0 drive a plex myvol.p2 state init len 524288b driveoffset 1048841b plexoffset 0b sd name myvol.p2.s1 drive b plex myvol.p2 state init len 524288b driveoffset 1048841b plexoffset 524288b sd name myvol.p2.s2 drive c plex myvol.p2 state init len 524288b driveoffset 1048841b plexoffset 1048576b sd name myvol.p2.s3 drive d plex myvol.p2 state init len 524288b driveoffset 1048841b plexoffset 1572864b sd name bigraid.p0.s0 drive a plex bigraid.p0 state initializing len 4194304b driveoff set 1573129b plexoffset 0b sd name bigraid.p0.s1 drive b plex bigraid.p0 state initializing len 4194304b driveoff set 1573129b plexoffset 4194304b sd name bigraid.p0.s2 drive c plex bigraid.p0 state initializing len 4194304b driveoff set 1573129b plexoffset 8388608b sd name bigraid.p0.s3 drive d plex bigraid.p0 state initializing len 4194304b driveoff set 1573129b plexoffset 12582912b sd name bigraid.p0.s4 drive e plex bigraid.p0 state initializing len 4194304b driveoff set 1573129b plexoffset 16777216b Az elõbbiektõl nyilvánvalóan eltér abban, hogy itt már megjelennek a konkrét pozíciókra és elnevezésekre vonatkozó információk (melyeket a felhasználó is megadhat, azonban ezt nem tanácsoljuk), valamint az állapotok (ezeket nem láthatja a felhasználó). A Vinum a konfigurációban nem tárolja a meghajtókat, helyette a beállított lemezes meghajtók partícióin fog Vinum-címkéket keresni. Ennek köszönhetõen a Vinum még akkor is képes pontosan megtalálni a meghajtókat, amikor megváltoznak a hozzátartozó &unix;-os meghajtók azonosítói. Automatikus indítás Ez a rész csak a Vinum elavult implementációjára vonatkozik. A Gvinum mindig automatikusan elindul a hozzátartozó modul betöltésével együtt. Az alábbi sort mindenképpen hozzá kell adnunk az /etc/rc.conf állományhoz, hogy a Vinum a rendszerindítás során automatikusan elinduljon: start_vinum="YES" # állítsuk YES-re az indításhoz Hozzuk létre és írjuk bele, ha nem lenne /etc/rc.conf nevû állományunk. Ennek hatására a rendszer az indulás során betölti a Vinum kld modult, és a konfigurációban szereplõ objektumokat elindítja. Ez még az állományrendszerek csatlakoztatása elõtt történik meg, aminek révén a Vinum-köteteken található állományrendszereket a rendszer automatikusan át tudja vizsgálni az &man.fsck.8; segítségével, majd csatlakoztatja ezeket. Amikor a Vinumot a vinum start paranccsal indítjuk el, a Vinum beolvassa a konfigurációs adatbázist a Vinum-meghajtók egyikérõl. Normál körülmények között mindegyik meghajtón megtalálható a konfigurációs adatbázis egy példánya, ezért szinte teljesen mindegy, melyik meghajtót is olvassa. Egy rendszer-összeomlás után azonban a Vinumnak meg kell tudnia állapítania, melyik meghajtón található meg az adatbázis legfrissebb példánya, és ezt kell beolvasnia. Ezután a lemaradt meghajtókon található adatbázispéldányokat szinkronizálja ehhez a változathoz. Rendszerindítás Vinum-kötetrõl Olyan számítógépeknél, ahol a teljesen tükrözött Vinum-alapú állományrendszereket használunk, kívánatos lehet magát a rendszerindításhoz használt állományrendszert is tükrözni. Egy ilyen konfiguráció összeállítása már messze nem annyira egyszerû, mint egy tetszõleges állományrendszer esetén, mivel: Az indításhoz használt állományrendszernek már a folyamat nagyon korai szakaszában rendelkezésre kell állnia, ezért a Vinumnak már itt elérhetõnek kell lennie. A rendszerindító állományrendszert tartalmazó köteten még ott kell lennie a rendszerindító kódnak és a rendszermagnak is, melyeket a rendszer saját eszközein (például ilyen a BIOS a PC-knél) keresztül kell tudnunk beolvasni, amiket viszont nem tudunk felkészíteni a Vinumra. A soronkövetkezõ szakaszokban rendszerindító kötetként (root volume) fogunk általánosságban véve hivatkozni a rendszerindításhoz használt állományrendszert tartalmazó Vinum-kötetre. Ennek megfelelõen valószínûleg jó ötlet a "root" névvel azonosítani ezt a kötetet, habár technikai szempontból ezt semmi nem követeli meg. Az itt felsorakozó példákban azonban ezt a nevet fogjuk használni. A Vinum kellõen korai indítása Ennek kiváltásához számos lépést kell megtennünk: A rendszermagnak már el kell érnie a Vinumot a rendszerindítás során. Emiatt a ban leírt automatikus indítási módszer nem alkalmazható erre a feladatra, és a start_vinum paramétert nem is szabad használni a most ismertetendõ konfigurációban. A Vinumot statikusan bele is építhetjük a rendszermagba és így állandóan elérhetõ, de ez általában nem kielégítõ megoldás. Megoldhatjuk úgy is, ha a /boot/loader-re () bízzuk a vinum modul betöltését, még a rendszermag elõtt. Ezt az alábbi sorral válthatjuk ki a /boot/loader.conf állományban: geom_vinum_load="YES" A Gvinum használata során az összes többi beállítás automatikusan végrehajtódik, amint a modul betöltõdik, ezért ilyenkor csak a fentebb leírt eljárásra van szükség. Az itt felsoroltak csak az elavult Vinum implementációra vonatkoznak, csupán a régebbi típusú rendszerek kedvéért említjük meg. A Vinumot nagyon korán életre kell keltenünk, hiszen a rendszerindításhoz használt állományrendszert tartalmazó kötetet kell élesítenünk. Alapértelmezés szerint a Vinum rendszerszinten futó része nem keres addig semmilyen Vinum-kötetinformációval rendelkezõ meghajtót, amíg a rendszergazda (vagy valamelyik rendszerindító szkript) ki nem adja a vinum start parancsot. - A most következõ bekezdés a &os; 5.X - és az azutáni rendszerek esetén - mutatja be a szükséges - lépéseket. A &os; 4.X verziója - esetén máshogy kell elvégezni a - beállításokat, amit a mutat be. + A most következõ bekezdések + mutatják be a szükséges + lépéseket. Ha hozzáadjuk a következõ sort a /boot/loader.conf állományhoz, akkor azzal utasíthatjuk a Vinumot, hogy a rendszermag indítása során vizsgálja át az összes meghajtót: vinum.autostart="YES" Nem szükséges megmondani a rendszermagnak, merre keresse a rendszerindításhoz használt állományrendszert. A /boot/loader megkeresi a hozzátartozó eszközt a /etc/fstab állományban és átadja ezt az információt a rendszermagnak. Amikor a csatlakoztatására kerül sor, a rendszermag az eszköz nevébõl meg tudja állapítani, melyik eszközmeghajtót kérje meg a belsõ (fõ- és al)eszközazonosító leképzéséhez. A Vinum-alapú rendszerindító kötet elérése a rendszertöltés során Mivel a jelenlegi &os; rendszertöltõ csak 7,5 KB méretû és egyébként is csak az UFS állományrendszerrõl tud állományokat beolvasni (mint például a /boot/loadert), teljesen lehetetlen még a Vinum belsõ szerkezetére is megtanítani, tehát a Vinum-konfigurációk értelmezésére és magának a rendszerindító kötet elemeinek kielemzésére. Ezért be kell vetnünk néhány trükköt ahhoz, hogy a rendszerindító kód számára a rendszerindításhoz használható szabványos "a" partíció képzetét keltsük. Mindez csak akkor válik elérhetõvé, ha az alábbi követelményeket teljesíti a rendszerindító kötet: Nem lehet csíkozott vagy RAID-5 típusú. Erenként nem tartalmazhat egynél több összefûzött allemezt. Láthatjuk, hogy hasznos és lehetséges is több eret használni, melyek mindegyike a rendszerindító állományrendszer egy-egy másolatát tartalmazza. Az indulás folyamán azonban ezen példányok közül csak az egyiken fogja keresni a rendszer a rendszertöltõt és a többi állományt egészen addig, amíg a rendszermag magát az állományrendszert nem csatlakoztatja. A látszat kedvéért az ereken belül található allemezek mindegyikének lennie kell egy saját "a" partíciójának, amivel lényegében alkalmassá válik a rendszerindításra. Ezeknek a hamis "a" partícióknak nem kell feltétlenül a többiekkel megegyezõ pozíciókon elhelyezkedniük, azonban a tévedések elkerülése érdekében valószínûleg hasznos olyan Vinum-köteteket létrehozni, ahol a keletkezõ tükrözött eszközök szimmetrikusak. A rendszerindító kötet egyes eszközökön található "a" partícióit az alábbiak segítségével állíthatjuk be: A rendszerindító kötet részeként megjelenõ eszközön található allemez helyét (az eszköz elejétõl számított eltolását) és méretét ellenõrizni kell az alábbi parancs segítségével: &prompt.root; gvinum l -rv root Ne felejtsük el, hogy a Vinum az eltolásokat és méreteket byte-okban méri. Ezekbõl tehát úgy nyerünk a bsdlabel használatához szükséges blokkszámokat, ha ezeket elosztjuk 512-vel. Futassuk le a &prompt.root; bsdlabel -e eszköznév parancsot minden olyan eszközön, amelyik részt vesz a rendszerindító kötet kialakításában. Az eszköznév legyen a slice (fdisk)-táblát nem tartalmazó lemezek esetén a lemez neve (mint például da0), vagy ellenkezõ esetben a slice neve (például ad0s1). Ha már lenne egy "a" partíció az eszközön (valószínûleg egy Vinum elõtti rendszeríndító állományrendszert tartalmaz), nevezzük át valami másra és így továbbra is elérhetõ marad (biztos, ami biztos), viszont többé már nem lesz a rendszer számára alapértelmezett rendszerindító eszköz. Az aktív partíciók (mint például az éppen csatlakoztatott rendszerindító állományrendszer) nem nevezhetõek át, ezért ezt a lépést csak akkor tudjuk megtenni, ha a rendszerünket egy Fixit (Helyreállító) eszközrõl indítjuk, vagy egy olyan kétlépéses folyamat során, ahol (tükrözés esetén) a lemezrõl még nem indítottuk el a rendszert. Ezt követõen az eszközön található Vinum-partíciót (amennyiben létezik) az eszközön levõ allemez eltolásához kell helyezni. Ennek eredménye lesz az új "a" partíció "offset" értéke. A partíció "size" (méret) értéke szó szerint átemelhetõ a fenti számításból. Az "fstype" legyen 4.2BSD. Az "fsize", "bsize" és "cpg" értékeket a jelenlegi állományrendszerhez mérten ajánlott megválasztani, azonban itt most egyáltalán nem bírnak jelentõséggel. Ezzel a módszerrel létesítettünk egy olyan új "a" partíciót, amely lefedi az eszközön található Vinum-partíciót. Jegyezzük meg, hogy a bsdlabel kizárolag csak abban az esetben fogja megengedi ezt az átfedést, ha a Vinum-partíciónk "vinum" típussal van megjelölve. Készen is vagyunk! Most már van minden eszközön egy hamisított "a" partíciónk, amelyeken megtalálható a rendszerindító kötet egy-egy másolata. Határozottan ajánlott még egyszer ellenõrizni a munkánkat az alábbi parancs kiadásával: &prompt.root; fsck -n /dev/eszköznéva Figyeljünk arra, hogy az összes vezérlési információt tartalmazó állománynak a Vinum-köteten található rendszerindító állományrendszerre kell vonatkoznia, ami viszont egy új Vinum rendszerindító kötet beállítása után nem feltétlenül egyezik meg a jelenlegi aktív állományrendszerrel. Különösen az /etc/fstab és /boot/loader.conf állományokat kell ilyen szempontból ellenõriznünk. A következõ indítás során a rendszertöltõ már az új Vinum-alapú rendszerindító állományrendszerrõl fogja összeszedni a mûködéséhez szükséges adatokat és ezeknek megfelelõen cselekedni. Végül, a rendszermag inicializálója után, mikor az összes eszközt felismerte, egy ehhez hasonló feltûnõ üzenet fogja jelezni a beállítás sikerességét: Mounting root from ufs:/dev/gvinum/root Egy Vinum-alapú rendszerindító állományrendszer példája Miután sikeresen konfiguráltuk a rendszerindító Vinum-kötetet, a gvinum l -rv root kimenete nagyjából így fog kinézni: ... Subdisk root.p0.s0: Size: 125829120 bytes (120 MB) State: up Plex root.p0 at offset 0 (0 B) Drive disk0 (/dev/da0h) at offset 135680 (132 kB) Subdisk root.p1.s0: Size: 125829120 bytes (120 MB) State: up Plex root.p1 at offset 0 (0 B) Drive disk1 (/dev/da1h) at offset 135680 (132 kB) Itt (a /dev/da0h partícióhoz képesti) 135680-as eltoltás értékekre kell figyelnünk. Ez képzõdik le a bsdlabel fogalmi rendszerében aztán 265 darab 512 byte-os blokkra a lemezen. Ehhez hasonlóan a rendszerindító kötet mérete 245 760 darab 512 byte-os blokk lesz. A rendszerindító kötet másodpéldányát tartalmazó /dev/da1h ugyanilyen beállításokkal rendelkezik. Az említett eszközök valahogy így jelennek meg a bsdlabel szerint: ... 8 partitions: # size offset fstype [fsize bsize bps/cpg] a: 245760 281 4.2BSD 2048 16384 0 # (Cyl. 0*- 15*) c: 71771688 0 unused 0 0 # (Cyl. 0 - 4467*) h: 71771672 16 vinum # (Cyl. 0*- 4467*) Megfigyelhetõ, hogy a hamis "a" partíció "size" paraméter értéke megegyezik a fentebb becsült értékkel, miközben az "offset" paraméter értéke egyenlõ lesz a "h" Vinum-partíción belüli eltolás és az eszközön (vagy slice-on) belüli eltolás összegével. Ez jellemzõen egy olyan beállítás, amivel szükségszerûen el tudjuk kerülni a ban leírt hibajelenséget. Látható továbbá az is, hogy az egész "a" partíció végig az eszköz összes Vinum adatát tartalmazó "h" partíciójában foglal helyet. A példával kapcsolatban megjegyezzük, hogy itt az egész eszközt a Vinum felügyelete alá bocsátottuk, tehát nem marad hátra semmilyen Vinum elõtt használt rendszerindító partíció, hiszen ez egy olyan lemez, amelyet eleve egy Vinum-konfigurációba szántunk. Hibakeresés Fontos tudunk, hogy probléma esetén hogyan tudjuk helyreállítani a rendszerünket. A következõ felsorolásban bemutatunk néhány ismert buktatót és a megoldásaikat. A rendszertöltõ elindul, de a rendszer viszont már nem Ha valamilyen okból a rendszer nem indulna el, a 10 másodpercig tartó visszaszámlálás során a rendszertöltõt még meg tudjuk állítani a szóköz lenyomásával. Ekkor a betöltõ által használt változók (mint például a vinum.autostart) a show segítségével megvizsgálhatóak és a set vagy unset parancsokkal módosíthatóak. Ha mindössze az volt a probléma, hogy a Vinum modulja nem szerepelt az automatikusan betöltendõ modulok között, a load geom_vinum parancs kiadásával betölthetjük azt. Miután végeztünk, a rendszerindítás folyamata a boot -as paranccsal folytatható. A kapcsolók jelzik a rendszermag számára, hogy kérdezzen rá a rendszerindító állományrendszerre a csatlakoztatása elõtt () és csak egyfelhasználós módban indítsa a rendszert (), ahol a rendszerindító állományrendszer írásvédett. Így, ha csak egyetlen eret csatlakoztattunk egy többeres kötetbõl, az erek még véletlenül sem tudnak egymásnak ellentmondó állapotba kerülni. Amikor megjelenik a csatlakoztatandó rendszerindító állományrendszert bekérése, bármelyik érvényes rendszerindításra alkalmas állományrendszer megadható. Amennyiben az /etc/fstab állományt jól beállítottuk, az alapértelmezett érték egy ufs:/dev/gvinum/root értékhez hasonló alakú lesz. Itt általában egy ufs:da0d formátumú értéket láthatunk, amely feltehetõen egy Vinum használata elõtti rendszerindító állományrendszert tartalmazó partíció. Legyünk óvatosak, ha itt egy olyan "a" partíciót adunk meg, amely valójában egy rendszerindító Vinum-eszköz allemezeire hivatkozik, mivel egy tükrözött konfiguráció esetén csak az eszköz egyik részét fogjuk csatlakoztatni. Ha a késõbbiekben ezt az állományrendszert már nem csak írásvédett módban csatlakoztatjuk, mindenképpen el kell távolítanunk a rendszerindító Vinum-kötetbõl a többi eret, mivel máskülönben nagy valószínûséggel eltérõ adatokat fognak tartalmazni. Csak az elsõdleges rendszertöltõ indul el Amikor az elsõdleges rendszertöltõ még elindul, viszont a /boot/loader már nem tud betöltõdni (ezt rendszerindítás megkezdése után bal oldalt rögtön megjelenõ forgó vonalból vehetjük észre), a szóköz lenyomásával itt még tehetünk egy kísérletet a betöltés megszakítására. Ennek hatására a rendszertöltés megáll a második fázisban, lásd . Itt a rendszerindításhoz megpróbálhatunk megadni egy másik partíciót, például egy olyat, amely a korábbi rendszerindító állományrendszert tartalmazza és amelyet az elõbb átneveztünk az "a"-ról. Semmi sem indul, a rendszertöltõ hibákat ír Ez a helyzet akkor állhat elõ, ha a Vinum telepítése során tönkretettük volna a rendszertöltõt. Sajnos a Vinum minden esetben 4 KB helyet hagy szabadon a partíció elején, a saját fejléc információjának rögzítése elõtt. Az ide kerülõ elsõ és második fázisú rendszertöltõk, illetve a bsdlabel adatai azonban jelenleg 8 KB helyet kívánnak meg. Így ha a Vinum-partíció egy rendszerindításra szánt slice vagy lemez 0. eltolásánál kezdõdik, a Vinum beállításai felül fogják írni a rendszertöltõt. A rendszertöltõ is ugyanígy felülírja a Vinum fejlécét és akkor a Vinum nem találja a lemezeit, ha a fenti problémát orvosolva, például egy Fixit (Helyreállító) lemez segítségével, újratelepítjük a rendszertöltõt a ban bemutatott bsdlabel -B parancs segítségével. Noha a Vinum egyetlen konkrét konfigurációs beállítása vagy a kötetekben tárolt adat sem sérül meg és vissza tudjuk állítani az összes elveszett információt ugyannak a Vinum-konfigurációnak az újbóli megadásával, a helyzetet magát nehéz megoldani. A Vinum-fejléc és a rendszertöltõ ütközésének megszüntetéséhez ugyanis legalább 4 KB-tal arrébb kell mozgatnunk az egész Vinum-partíciót. - - - Eltérések a &os; 4.X - verziójában - - A lemezek automatikus felderítéséhez a - Vinumnak szüksége van bizonyos belsõ - funkciókra, amelyek a &os; 4.X - verziójából még hiányoznak, - valamint a rendszerindító eszköz belsõ - azonosítóját - feltérképezõ kód sem elég - intelligens ahhoz, hogy magától - megbírkózzon a - /dev/vinum/root alakú nevekkel. - Ennélfogva a folyamat kicsit különbözik - ebben az esetben. - - A /boot/loader.conf - állományban a Vinumnak explicit módon meg - kell mondani, melyik lemezeket nézze át: - - vinum.drives="/dev/da0 /dev/da1" - - Fontos megemlíteni, hogy az itt megemlített - meghajtók mindegyike tartalmazhat Vinummal kapcsolatos - adatokat. Tehát probléma nélkül - megadhatunk több meghajtót is, - illetve nem kötelezõ rendre megadni az egyes - slice-okat és/vagy partíciókat, mivel a - Vinum a megnevezett meghajtók összes slice-án - és partícióján keresni fogja az - érvényes Vinum-fejléceket. - - Mivel az rendszerindító - állományrendszer nevének - elemzését és ebbõl a (fõ- - és al-) eszközazonosító - megállapítását végzõ - rutinok csupán a klasszikus - eszköznevek, mint például a - /dev/ad0s1a, esetére lettek - felkészítve, nem képesek a - /dev/vinum/root alakú - rendszerindító kötetek neveit - megérteni. Emiatt a Vinumnak kell az indulása - során beállítania a - rendszerindító eszköz - azonosítóját tartalmazó - paramétert a rendszermagon belül. Ezért a - rendszerbetöltõ vinum.root - nevû változójában át kell - adnunk neki a rendszerindító kötet - nevét. Tehát a - /boot/loader.conf állományban - a hozzátartozó bejegyzés így - nézhet ki: - - vinum.root="root" - - Mikor a rendszermag megpróbálja - megállapítani a rendszerindításhoz - használható eszközt, megnézi, hogy - valamelyik modul beállította-e már ennek az - értékét. Amennyiben ez történt - és az eszköz szerint a - rendszerindító eszköz megfelel az - átadott rendszerindító eszköz - nevébõl megállapított - eszközmeghajtó fõszámának (jelen - esetünkben ez a "vinum"), nem fogja - tovább keresni, hanem az elõre megadott - eszközazonosítót használja. Ezen a - módon egy automatikus indítás során - egy Vinum-kötetrõl is csatlakoztathatóvá - válik a rendszerindító - állományrendszer. - - Amikor azonban a boot -a parancsot - használjuk a rendszerindító eszköz - nevének manuális megadásához, nem - szabad elfelejteni, hogy ez a rutin továbbra sem - képes értelmezni az itt bevitt Vinum-kötetek - nevét. Ha a megadott eszköznév nem egy - Vinum-eszközhöz tartozik, az itt - érvényes paraméter által - tárolt eszközazonosítók és - névbõl kikövetkeztetett - eszközmeghajtó nem illik egymáshoz és - a rutin behívja a rendes értelmezõjét, - így egy ufs:da0d alakú sztring - begépelése esetén az elvártaknak - megfelelõen cselekszik. Vegyük azonban figyelembe, ha - ez nem válik be, nincs lehetõségünk - másodjára megadni egy - ufs:vinum/root alakú sztringet, mivel - ezután a rendszer már nem tudja értelmezni. - Itt egyedül csak egy újraindítás, majd - a mûvelet újrakezdése segíthet. (A - bekérésnél (askroot prompt) - a /dev/ elõtag bármikor - elhagyható.) - -