diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/advanced-networking/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/advanced-networking/chapter.sgml index 601f3b9215..7056746807 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/advanced-networking/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/advanced-networking/chapter.sgml @@ -1,7912 +1,7912 @@ Egyéb haladó hálózati témák Áttekintés Ebben a fejezetben számos komolyabb hálózati témát fogunk tárgyalni. A fejezet elolvasása során megismerjük: az átjárók és az útválasztás alapjait; hogyan állítsunk be &ieee; 802.11 és &bluetooth; eszközöket; a &os; segítségével hogyan tudunk két hálózatot összekötni hálózati hidakon keresztül; hogyan indítsuk hálózatról egy lemez nélküli gépet; hogyan állítsunk be hálózati címfordítást; hogyan kapcsoljunk össze két számítógépet PLIP használatával; hogyan állítsuk be az IPv6 használatát egy &os;-s gépen hogyan állítsuk be az ATM használatát; hogyan engedélyezzük és használjuk a Közös címredundancia protokollt &os;-ben. A fejezet elolvasásához ajánlott: az /etc/rc könyvtárban található szkriptek mûködésének ismerete; az alapvetõ hálózati fogalmak ismerete; egy új &os; rendszermag beállításának és telepítésének ismerete (); a külsõ szoftverek telepítésének ismerete (). Coranth Gryphon Készítette: Átjárók és az útválasztás útválasztás átjáró alhálózat Egy gép egy másikat úgy tud megtalálni a hálózaton, ha erre létezik egy olyan mechanizmus, amely leírja, hogyan tudunk eljutni az egyiktõl a másikig. Ezt hívjuk útválasztásnak (routing). Az útvonal (route) címek egy párjaként adható meg, egy céllal (destination) és egy átjáróval (gateway). Ez a páros mondja meg, hogy ha el akarjuk érni ezt a célt, akkor ezen az átjárón keresztül kell továbbhaladnunk. A céloknak három típusa lehet: egyéni gépek, alhálózatok és az alapértelmezett. Az alapértelmezett útvonalat (default route) abban az esetben alkalmazzuk, ha semelyik más útvonal nem megfelelõ. Az alapértelmezett útvonalakról a késõbbiekben még beszélni fogunk. Három típusa van az átjáróknak: egyéni gépek, felületek (avagy linkek) és a hardveres Ethernet címek (MAC-címek). Példa Az útválasztás különbözõ területeit a következõ netstat parancs alapján fogjuk bemutatni: &prompt.user; netstat -r Routing tables Destination Gateway Flags Refs Use Netif Expire default outside-gw UGSc 37 418 ppp0 localhost localhost UH 0 181 lo0 test0 0:e0:b5:36:cf:4f UHLW 5 63288 ed0 77 10.20.30.255 link#1 UHLW 1 2421 example.com link#1 UC 0 0 host1 0:e0:a8:37:8:1e UHLW 3 4601 lo0 host2 0:e0:a8:37:8:1e UHLW 0 5 lo0 => host2.example.com link#1 UC 0 0 224 link#1 UC 0 0 alapértelmezett útvonal Az elsõ két sorban az alapértelmezett útvonalat (melyrõl részleteiben majd a következõ szakaszban fogunk szólni) és a localhost útvonalát láthatjuk. loopback eszköz A localhost címhez az útválasztási táblázatban a lo0 eszköz tartozik (a Netif oszlopban), amelyet loopback eszköznek is neveznek. Ez arra utasítja a rendszert, hogy az ide küldött csomagokat ne a helyi hálózaton küldje keresztül, hanem csak ezen a belsõ felületen, mivel úgyis oda jutnának vissza, ahonnan indultak. Ethernet MAC-cím A táblázatban a következõ sor egy 0:e0 kezdetû címet tartalmaz. Ez egy hardveres Ethernet cím, más néven MAC-cím. A &os; magától képes beazonosítani tetszõleges gépet (ebben a példában a test0 gépet) a helyi Ethernetes hálózaton és felvenni hozzá egy útvonalat, közvetlenül az ed0 Ethernetes csatolófelületen keresztül. Ehhez a típusú útvonalhoz tartozik még egy lejárati idõ is (a Expire oszlop), amely akkor kap szerepet, ha ennyi idõ elteltével nem kapunk semmilyen hírt a géprõl. Amikor ilyen történik, az géphez eddig nyilvántartott útvonal automatikusan törlõdik. Ezek a gépek a RIP (útvonal-információs protokoll, Routing Information Protocol) nevû mechanizmuson keresztül azonosítódnak, mely a legrövidebb út kiszámítása alapján határozza meg a helyi gépekhez vezetõ útvonalat. alhálózat A &os; a helyi alhálózat (10.20.30.255 és example.com, az alhálózathoz tartozó név) esetében is felvesz útvonalakat. A link#1 megnevezés a gépben található elsõ Ethernet-kártyát jelöli. Megfigyelhetjük, hogy rajta kívül nincs is több felülete. Mindegyik csoport (a helyi hálózati gépek és a helyi alhálózatokatok) útvonalait a routed nevû démon tartja automatikusan karban. Ha ez nem fut, akkor csak a statikusan definiált (vagyis az elõre megadott) útvonalak fognak létezni. A host1 sor a saját gépünkre vonatkozik, amelyet az Ethernet címe szerint ismerünk. Mivel mi vagyunk küldõ gép, a &os; tudni fogja, hogy ilyenkor az Ethernetes felület helyett a loopback eszközt (lo0) kell használnia. A két host2 sor arra mutat példát, amikor az &man.ifconfig.8; paranccsal álneveket hozunk létre (ennek konkrét okait lásd az Ethernetrõl szóló részben). A lo0 felület neve után szereplõ => szimbólum azt jelzi, hogy ez nem csak egy loopback felület (mivel a címe szintén a helyi gépre mutat), hanem a felület egy másik neve. Ilyen útvonalak csak az álneveket ismerõ gépeknél jelennek meg. A helyi hálózaton minden más gépnél egyszerûen csak a link#1 jelenik meg az ilyen útvonalak esetében. Az utolsó sor (a 224 céllal rendelkezõ alhálózat) a multicastre (többesküldésre) szolgál, amellyel majd egy másik szakaszban foglalkozunk. Végezetül az útvonalakhoz tartozó különféle tulajdonságok a Flags oszlopban láthatóak. Az alábbi rövid táblázatban összefoglaltunk közülük néhányat: U Up: az útvonal aktív H Host: az útvonal egyetlen gépre mutat G Gateway: az adott cél felé ezen a gépen keresztül küldjünk, amely majd kitalálja, hogy merre küldje tovább S Static: ez az útvonal statikus, nem a rendszer hozta létre automatikusan C Clone: ebbõl az útvonalból származtatunk új útvonalat azokhoz a gépekhez, amelyekhez csatlakozunk. Ilyen útvonalakat általában a helyi hálózatokban találhatunk W WasCloned: azt jelzi, hogy ezt az útvonalat egy helyi hálózatra mutató (klón, avagy Clone típusú) útvonal alapján hoztuk létre automatikusan L Link: az útvonal Ethernetes hardverhez kapcsolódik Alapértelmezett útvonalak alapértelmezett útvonal Amikor a helyi rendszernek fel kell vennie a kapcsolatot egy távoli géppel, ellenõrzi az útválasztási táblázatban, hogy létezik-e már hozzá valamilyen útvonal. Ha a távoli gép egy olyan alhálózatba esik, amelyet már el tudunk érni (klónozott útvonalak), akkor a rendszer megnézi, hogy a hozzátartozó felületen képes-e kapcsolatot létesíteni. Ha minden ismert útvonal csõdöt mond, akkor a rendszerünknek marad még egy utolsó esélye: az alapértelmezett útvonal használata. Ez az útvonal egy speciális átjáró útvonal (ebbõl általában csak egyetlen egy létezik a rendszerben) és tulajdonságai között mindig szerepel a c. A helyi hálózat gépei közül ez az átjáró az legyen, amelyik közvetlenül kapcsolódik a külsõ világhoz (PPP összeköttetéssel, DSL, kábelmodem, T1 vagy bármilyen más hálózati felületen keresztül). Amikor pedig magát a külsõ világ felé átjáróként szolgáló gépet állítjuk be, az alapértelmezett útvonal az internet-szolgáltatónk által megadott gép címe lesz. Vegyünk egy példát az alapértelmezett útvonalakra. Egy tipikus konfiguráció: [Helyi2] <--ether--> [Helyi1] <--PPP--> [ Szolg. ] <--ether--> [T1-ÁJ] A Helyi1 és Helyi2 gépek a hálózatunk tagjai. A Helyi1 az internet-szolgáltatót éri el egy betárcsázós PPP kapcsolaton keresztül. A PPP szerver a külsõ felületén keresztül a helyi hálózaton pedig egy másik átjáróhoz csatlakozik. Az egyes gépek alapértelmezett útvonalai így alakulnak: Gép Alapértelmezett átjáró Felület Helyi2 Helyi1 Ethernet Helyi1 T1-ÁJ PPP Gyakran felmerül a kérdés, hogy Miért (és hogy-hogy) a T1-ÁJ a Helyi1 gép számára az alapértelmezett átjáró és nem a szolgáltató azon szervere, amelyhez csatlakozott? Ne felejtsük el, hogy a PPP felület a szolgáltató helyi hálózatában a mi részünkre kap címet, és a itt az összes többi géphez tartozó útvonal automatikusan létrejön. Emiatt már eleve el tudjuk érni a T1-ÁJ gépet, ezért amikor a szolgáltatón keresztül küldünk, nincs szükségünk egy további lépcsõre. Általában a X.X.X.1 címet szokták a helyi hálózat átjárójának kiosztani. Ezért (az elõbbi példát újrahasznosítva) ha a helyi hálózatunkon a C osztályú 10.20.30 címtartományt használjuk, és a szolgáltatónkhoz a 10.9.9 címtartomány tartozik, akkor az alapértelmezett útvonalak a következõk lesznek: Gép Alapértelmezett útvonal Helyi2 (10.20.30.2) Helyi1 (10.20.30.1) Helyi1 (10.20.30.1, 10.9.9.30) T1-ÁJ (10.9.9.1) Az /etc/rc.conf állományon keresztül könnyen meg tudjuk adni az alapértelmezett útvonalat. A példánkban a Helyi2 gép /etc/rc.conf állományába kell felvennünk a következõ sort: defaultrouter="10.20.30.1" A &man.route.8; parancs használatával viszont akár közvetlenül is megtehetjük mindezt: &prompt.root; route add default 10.20.30.1 A &man.route.8; man oldalon olvashatunk arról bõvebben, hogy a hálózati útválasztási táblázatokat kézzel hogyan tudjuk módosítani. Kettõs hálózatú gépek kettõs hálózatú gépek Egy másik típusú konfigurációról is szót kell ejtenünk, ahol a gép egyszerre két hálózatnak is tagja. Gyakorlatilag az átjáróként üzemelõ számítógépek (mint például az, amelyik a fenti példában PPP kapcsolattal csatlakozott) ilyen kettõs hálózatú gépnek tekinthetõek. Ez a kifejezés azonban igazából csak azokra az esetekre illik, ahol a gép egyszerre két helyi hálózatban is megjelenik. Az egyik esetben a gépben két Ethernet kártya található, melyek mindegyike birtokol egy-egy hálózati címet az egyes alhálózatokon. De elõfordulhat az is, hogy a gépünkben csupán egyetlen Ethernet kártya van és az &man.ifconfig.8; segítségével álneveket hoztunk létre hozzá. Az elõbbi általában két fizikailag elkülönölõ Ethernet alapú hálózat esetében történik, míg az utóbbinál csak egyetlen fizikai hálózati szegmensrõl van szó, amely viszont logikailag két külön alhálózatot tartalmaz. Akármelyiket is vesszük, az útválasztási táblázatok úgy jönnek létre, hogy bennük a gép a másik alhálózat felé átjáróként (bejövõ útvonalként) lesz nyilvántartva. Ebben a konfigurációban a gép a két alhálózat között útválasztóként fog tevékenykedni, és gyakran valamelyik vagy éppen mind a két irányba be kell állítanunk valamilyen csomagszûrést vagy tûzfalazást. Ha azt szeretnénk, hogy ez a gép a két felület között továbbítson csomagokat, akkor a &os;-ben külön engedélyezni kell ezt a lehetõséget. A következõ szakaszban ennek részleteit tárjuk fel. Az útválasztók beállítása útválasztó A hálózati útválasztó nem csinál mást, csak továbbküldi az egyik felületén beérkezõ csomagokat egy másik felületére. Az internetes szabványok és a sokéves mérnöki tapasztalat azonban nem engedik, hogy a &os; Projekt alapértelmezés szerint is elérhetõvé tegye ezt a &os; rendszerekben. Ezt a lehetõséget az alábbi változó YES értékûre állításával lehet engedélyezni az &man.rc.conf.5; állományban: - gateway_enable=YES # Ez legyen YES, ha átjáróként akarunk üzemelni + gateway_enable="YES" # Ez legyen YES, ha átjáróként akarunk üzemelni Ezzel lényegében a net.inet.ip.forwarding &man.sysctl.8; változó értékét állítjuk 1-re. Ha valamiért egy idõre szüneteltetni akarjuk a csomagok továbbküldését, akkor állítsuk a változó értékét 0-ra. BGP RIP OSPF Az új útválasztónak nem árt arról sem tudnia, hogy merre továbbítsa a forgalmat. Ha elég egyszerû a hálózatunk, akkor akár statikus útvonalakat is használhatunk. A &os; alapból tartalmazza a BSD-k esetén szabványos &man.routed.8; útválasztó démont, amely a RIP (v1 és v2) valamint az IRDP megoldásokat ismeri. A BGP v4, OSPF v2 és a többi fejlettebb útválasztási protokoll a net/zebra csomagban érhetõ el. Az ettõl bonyolultabb hálózati útválasztási feladatokhoz olyan kereskedelmi termékek is elérhetõek, mint például a &gated;. Al Hoang Írta: Statikus útvonalak beállítása Manuális konfiguráció Tegyük fel, hogy hálózatunk a következõ: INTERNET | (10.0.0.1/24) alapértelmezett átjáró internet felé | |az xl0 felület |10.0.0.10/24 +------+ | | A-utvalaszto | | (FreeBSD átjáró) +------+ | az xl1 felület | 192.168.1.1/24 | +--------------------------------+ 1. belsõ hálózat | 192.168.1.2/24 | +------+ | | B-utvalaszto | | +------+ | 192.168.2.1/24 | 2. belsõ hálózat Ebben a forgatókönyvben az A-utvalaszto a mi &os;-s gépünk, amely az internet felé vezetõ útválasztó szerepét játssza. Számára az alapértelmezett útvonal a 10.0.0.1, amelyen keresztül a külsõ világot tudja elérni. Feltételezzük, hogy a B-utvalaszto nevû gépet már eleve jól állítottuk be, ezért tudja merre kell mennie. (A kép alapján egyszerû: csak vegyünk fel egy alapértelmezett útvonalat a B-utvalaszto géphez, ahol így a 192.168.1.1 lesz az átjáró.) Ha megnézzük most az A-utvalaszto útválasztási táblázatát, akkor nagyjából a következõket fogjuk látni: &prompt.user; netstat -nr Routing tables Internet: Destination Gateway Flags Refs Use Netif Expire default 10.0.0.1 UGS 0 49378 xl0 127.0.0.1 127.0.0.1 UH 0 6 lo0 10.0.0/24 link#1 UC 0 0 xl0 192.168.1/24 link#2 UC 0 0 xl1 Az A-utvalaszto útválasztási táblázata alapján jelen helyzetben nem lehet elérni a 2. belsõ hálózatot. Nincs ugyanis olyan útvonal, amely a 192.168.2.0/24 alhálózat felé vezetne. Ezt például úgy tudjuk megoldani, ha manuálisan felvesszük ezt az útvonalat. Az alábbi paranccsal hozzáadjuk a 2. belsõ hálózat elérését az A-utvalaszto útválasztási táblázatához, ahol a 192.168.1.2 lesz a következõ ugrási pont (next hop): &prompt.root; route add -net 192.168.2.0/24 192.168.1.2 Most már az A-utvalaszto bármelyik gépet képes elérni a 192.168.2.0/24 hálózaton. Rögzített konfiguráció A fenti példa tökéletesen szemlélti a statikus útvonalak felvételét egy mûködõ rendszeren. Azonban ezzel az a gond, hogy az így megadott útválasztási információ nem marad meg a gép újraindítása után. Ezért az elõbbihez hasonló statikus útvonalakat inkább az /etc/rc.conf állományban rögzítsük: # A 2. belsõ hálózat elérését felvesszük statikus útvonalként static_routes="belsohalo2" route_belsohalo2="-net 192.168.2.0/24 192.168.1.2" A static_routes konfigurációs változó karakterláncok szóközzel tagolt felsorolását tartalmazza. Mindegyik karakterlánc egy útvonal neve. Az iménti példában csak egyetlen ilyen név szerepelt a static_routes értékében, amely a belsohalo2 volt. Utána beírtunk még egy konfigurációs változót is, amelynek a neve route_belsohalo2. Ide helyeztük a &man.route.8; parancsnak átadandó beállítás összes paraméterét. Ez pontosan olyan, mintha a következõ parancsot adtuk volna ki: &prompt.root; route add -net 192.168.2.0/24 192.168.1.2 Ezért kellett a "-net 192.168.2.0/24 192.168.1.2". Ahogy már korábban is említettük, a static_routes értékében több karakterláncot is megadhatunk, aminek segítségével egyszerre több statikus útvonalat is létrehozhatunk. A következõ sorok arra mutatnak példát, hogy a 192.168.0.0/24 és 192.168.1.0/24 hálózatok számára miként állítsunk be statikus útvonalakat a képzeletbeli útválasztónkon: static_routes="net1 net2" route_net1="-net 192.168.0.0/24 192.168.0.1" route_net2="-net 192.168.1.0/24 192.168.1.1" Az útvonalak terjedése útvonalterjedés Azt már tudjuk, hogyan adjuk meg a külvilág felé vezetõ útvonalakat, azonban arról még nem beszéltünk, hogy kívülrõl miként találnak meg bennünket. Annyit már megismertünk, hogy az útválasztási táblázatokban megadhatjuk a hálózaton azt a gépet, amelyen keresztül az adott címtartomány (a példában egy C osztályú alhálózat) felé küldhetünk, amely pedig továbbküldi a hozzá érkezõ csomagokat. Amikor a csatlakozunk az internet-szolgáltatónkhoz, a nála levõ útválasztási táblázatok úgy állítódnak be, hogy az alhálózatunk felé igyekvõ adatok a korábban létrejött PPP összeköttetésen keresztül jutnak el hozzánk. A világ többi részén levõ rendszerek viszont honnan fogják tudni, hogy a mi internet-szolgáltatónknak küldjenek? Van egy rendszer (ez leginkább a névszerverek elosztott információs adatbázisához hasonlít), ami nyilvántartja a pillanatnyilag kiosztott címtartományokat és megadja a csatlakozási pontjukat az internet gerinchálózatán. Ez a gerinc tulajdonképpen olyan fõvonalakból áll, amelyen keresztül a világban az országok között mozog az internet forgalma. A gerinchálózat mindegyik gépe tárolja a központi útválasztási táblázatok egy másolatát, ami a forgalmat egy adott hálózatról a megadott gerincbeli hordozóra irányítja át, végig az internet-szolgáltatók láncán egészen addig, amíg az el nem éri a hálózatunkat. A szolgáltatónk feladata, hogy a gépünk felé leágazásként (és így a felénk vezetõ útként) beregisztálja magát a gerinchálózat gépein. Ezt nevezik az útvonal terjedésének. Hibaelhárítás traceroute Néha gondok lehetnek az útvonal terjedésével, és egyes gépek nem képesek elérni minket. A &man.traceroute.8; parancs mind közül talán az egyik leghasznosabb ilyen helyzetekben, mivel ezzel fel tudjuk deríteni, hogy az útválasztás hol akad meg. Ugyanilyen jól hasznosítható azokban az esetekben, amikor látszólag nem tudunk elérni egy távoli gépet (tehát a &man.ping.8; csõdöt mond). A &man.traceroute.8; parancsnak annak a távoli gépnek a nevét kell megadnunk, amelyhez csatlakozni akarunk. Futása közben megjeleníti azokat az átjárókat, amelyeken keresztül csatlakozni próbál, akár sikerült elérni a célgépet, akár a kapcsolat hiánya miatt kudarcot vall. A parancs használatáról és mûködésérõl részletesebb információkat a &man.traceroute.8; man oldalán találunk. Útválasztás multicast esetén multicast útválasztás a rendszermag beállításai MROUTING A &os; alapból támogatja mind a multicastet használó alkalmazásokat, mind pedig a multicasthez tartozó útválasztást. Multicast esetében semmilyen speciális beállítás nem szükségeltetik, az ilyen alkalmazások egybõl el tudják érni ezt a lehetõséget. A multicast kérések útválasztásához azonban be kell építenünk némi támogatást a rendszermagba: options MROUTING Emellett még el kell indítanunk az &man.mrouted.8; démont is, amelyhez az /etc/mrouted.conf állományban még be kell állítanunk tunneleket és a DVMRP használatát. A multicasthez tartozó további beállításokat az &man.mrouted.8; man oldalán találhatjuk. A &os; 7.0 megjelenésével a &man.mrouted.8; démont kivették az alaprendszerbõl. Azt a DVMRP többesküldési protokollt valósítja meg, amelyet a legtöbb alkalmazásban mostanság már a &man.pim.4; segítségével oldanak meg. Ennek megfelelõen a hozzátartozó multicast protokollt valósítja meg, amelyet a legtöbb alkalmazásban mostanság már a &man.pim.4; segítségével oldanak meg. Ennek megfelelõen a hozzátartozó &man.map-mbone.8; és &man.mrinfo.8; segédprogramok is eltávolításra kerültek. Ezek a programok attól a kiadástól kezdõdõen a Portgyûjtemény részeként érhetõek el a net/mrouted portban. Loader Marc Fonvieille Murray Stokely Vezeték nélküli hálózatok vezeték nélküli hálózatok 802.11 vezeték nélküli hálózatok A vezeték nélküli hálózatok alapjai A legtöbb vezeték nélküli hálózat az &ieee; 802.11 szabványon nyugszik. Az alapvetõ vezeték nélküli hálózatokban több olyan állomást találhatunk, amelyek egymással rádiójelek szórásával kommunikálnak a 2,4 GHz vagy 5 GHz frekvenciatartományban (noha ez a helyi viszonyoknak megfelelõen változhat, és a 2,3 GHz, illetve a 4,9 GHz tartományokban is lehetséges a kommunikáció). A 802.11 szabványú hálózatok kétféleképpen szervezõdnek. Elõször is infrastrukturálisan, (infrastructural mode) ahol az egyik állomást kinevezzük a központnak és a többi pedig ehhez fog tartozni. Az ilyen hálózatokat BSS-nek nevezzük és az imént említett központ neve hozzáférési pont (Access Point, AP) lesz. A BSS-ben az összes kommunikáció a hozzáférési pontokon keresztül halad még abban az esetben is, amikor az egyik állomás egy másik vezeték nélküli állomással akarja felvenni a kapcsolatot. Az ilyen jellegû hálózatok másik típusú szervezõdési módjában nincsenek kijelölt központok és a kommunikáció az állomások között közvetlenül zajlik. A hálózat ezen formáját IBBS-nek nevezzük, vagy ismeretebb nevén ad-hoc hálózatnak (ad-hoc network). A 802.11 alapú hálózatok elsõként a 2,4 GHz-es sávot hódították meg, és az &ieee; 802.11 valamint 802.11b szabványokban rögzített protokollokat használták. Ezekben a specifikációkban megtalálhatjuk a mûködési frekvenciát, a közeghozzáférési réteg jellemzõinek leírását, beleértve a keretezést és az átviteli sebességeket (a kommunikáció ugyanis eltérõ sebességekkel is történhet). A késõbb kiadott 802.11a szabvány azt specifikálja, hogy az 5 GHz-es tartományban miként mûködjenek, ahol többek közt megtalálhatjuk a különféle jelkezelési mechanizmusokat és a nagyobb átviteli sebességek használatát. Ezt még a 802.11g szabvány követte, ami a 802.11b hálózatokkal kompatibilis módon lehetõvé tette a 802.11a jelkezelésének és átviteli módszereinek használatát a 2,4 GHz-es sávban. A 802.11 alapú hálózatok mindenféle átviteli technikáitól eltekintve többféle biztonsági megoldással találkozhatunk. Az korai 802.11 dokumentumok egy nagyon egyszerû biztonsági protokollt, a WEP-et említenek. Ez a protokoll a hálózaton mozgó adatokat egy rögzített és ismert osztott kulccsal kódolja le az RC4 titkosítással. A kommunikációhoz az összes állomásnak elõre meg kell egyeznie ebben a kulcsban. Errõl a sémáról idõközben kiderült, hogy könnyen feltörhetõ és manapság már csak nagyon ritkán alkalmazzák, kivéve talán csak a kóbor felhasználók elijesztésére. A jelenleg érvényes biztonsági elõírásokat az &ieee; 802.11i specifikáció adja meg, amely új kriptográfiai titkosításokat definiál valamint egy további protokollt az állomások azonosítására és a kulcsok cseréjére. Emellett a titkosításhoz használt kulcsok idõszakosan frissülnek és külön eszközök állnak rendelkezésre a betörési kísérletek észlelésére (és azok elhárítására). A vezeték nélküli hálózatok esetében másik elterjedt titkosítási protokoll a WPA. Ez igazából 802.11i elõdjének tekinthetõ, amelyet egy ipari csoport definiált, amíg a 802.11i minõsítés alatt állt. A WPA ennek megfelelõen teljesíti a 802.11i szabvány elvárásainak egy részét és kifejezetten a régi hardverek számára készült. A WPA mûködéséhez egyedül a TKIP titkosításra van szükségünk, amely az eredeti WEP titkosításból származik. A 802.11i engedi a TKIP használatát, de az adatok kódolására egy erõsebb titkosítás, az AES-CCM ismeretét is igényli. (Az AES a WPA esetében nem kell, mivel a régi eszközök esetében túlságosan költségesnek ítélték meg a használatát.) A fenti szabványokon kívül a 802.11e a másik fontos szabvány, amire tekintettel kell lennünk. Ez írja le a 802.11 hálózatokon a multimédiás alkalmazások közvetítéséhez, mint például a videók valós idejû lejátszásához vagy a VoIP (voice over IP) megvalósításához tartozó protokollokat. A 802.11i szabványhoz hasonlóan a 802.11e is magában foglal egy elõzetes specifikációt, amelyet WME (késõbb pedig már WMM)-nek neveznek. Ezt szintén egy ipari csoport definiálta a 802.11e részeként, amivel a 802.11e végsõ elfogadásáig tudják a multimédiás igényeket kiszolgálni. Amit a 802.11e és WME/WMM megoldásaival kapcsolatban érdemes tudnunk: a QoS (Quality of Service) protokoll és más egyéb fejlett közeghozzáférési protokollok segítségével a vezeték nélküli hálózatokban lehetõvé teszik a forgalom prioritás szerinti ütemezését. Ezen protokollok megfelelõ implementációjának segítségével tehát a fontosabb adatok nagy sebességû küldését és áramoltatását vagyunk képesek elérni. A &os; a 6.0 verzió óta ismeri a 802.11a, 802.11b és 802.11g szabványokon alapján mûködõ hálózatokat. A WPA és 802.11i biztonsági protokollok (a 11a, 11b és 11g szabványok bármelyike esetén) hasonlóképpen támogatottak, valamint a WME/WMM protokollok mûködéséhez szükséges QoS csak bizonyos vezeték nélküli eszközök esetében. Kezdeti beállítások A rendszermag beállítása A vezeték nélküli hálózatok használatához egy vezeték nélküli hálózati kártyára lesz szükségünk, valamint a rendszermagban is be kell állítani ehhez a megfelelõ támogatást. Ez utóbbit több különbözõ modulra szedték szét, és ezek közül csak azokat kell beállítani, amelyeket tényleg használni is fogunk. Elõször is tehát kell egy vezeték nélküli eszköz. Az elterjedtebb típusaik általában az Atheos által gyártott alkatrészeket tartalmazzák. Az ilyen fajtájú eszközöket az &man.ath.4; meghajtó kezeli, melyet úgy tudunk a rendszer indításakor betölteni, ha a /boot/loader.conf állományba felvesszük a következõ sort: if_ath_load="YES" Az Atheos meghajtója három különálló részre oszlik: maga a meghajtó (&man.ath.4;), a hardveres réteg, ami a chipfüggõ funkciókat kezeli (&man.ath.hal.4;) és a keretek küldésével kapcsolatban az átviteli sebesség megválasztását lehetõvé tevõ algoritmus (ez itt most az ath_rate_sample). Amikor ezt a támogatást modulként töltjük be, ezek a függõségek automatikusan feloldódnak. Ha az Atheos eszközök helyett valamelyik másikhoz tartozó modult szeretnénk használni, akkor például az Intersil Prism esetében a &man.wi.4; meghajtót kell megadnunk: if_wi_load="YES" A leírás további részeiben az &man.ath.4; eszközt fogjuk használni, minden más esetben ennek a nevét kell csak lecserélünk a példákban. A rendszerben elérhetõ vezeték nélküli meghajtók a &man.wlan.4; man oldal elején találhatóak. Ha a vezeték nélküli eszközünkhöz nem létezik natív &os;-s meghajtó, akkor az NDIS meghajtó segítségével akár közvetlenül a &windows;-os meghajtóját is használhatjuk. Az eszközmeghajtó beállításával együtt a 802.11 hálózatok támogatását is be kell töltenünk a rendszermagba. Ez az &man.ath.4; meghajtó esetében a legalább a &man.wlan.4;, wlan_scan_ap és wlan_scan_sta modulok betöltését jelenti. A &man.wlan.4; modul a vezetéknélküli eszköz meghajtóprogramjával együtt töltõdik be, míg a többi modult a /boot/loader.conf állomány használatával kell a rendszerindítás során betöltenünk: wlan_scan_ap_load="YES" wlan_scan_sta_load="YES" A &os; 7.X változataiban mind a wlan_scan_ap és wlan_scan_sta modulokra szükségünk van, más verziók esetén nem kell megadnunk ezeket. Emellett még azokra a modulokra is szükségünk van, amelyek a használni kívánt biztonsági protokollokhoz nyújtanak kriptográfiai támogatást. Ezek hivatalosan a &man.wlan.4; modul kérésére automatikusan betöltõdnek, azonban itt most manuálisan állítjuk be. Erre a célra a következõ modulokat találjuk: &man.wlan.wep.4;, &man.wlan.ccmp.4; és &man.wlan.tkip.4;. A &man.wlan.ccmp.4; és &man.wlan.tkip.4; meghajtók csak akkor fognak kelleni, ha a WPA és/vagy a 802.11i biztonsági protokollokat használjuk. Amennyiben a hálózatunk teljesen nyitott (azaz nincs titkosítás), akkor még a &man.wlan.wep.4; támogatás sem kell. Ezeket a modulok úgy lehet betölteni a rendszerindításnál, ha felvesszük a következõ sorokat a /boot/loader.conf állományba: wlan_wep_load="YES" wlan_ccmp_load="YES" wlan_tkip_load="YES" Miután ezt megcsináltuk, egyszerûen csak indítsuk újra a gépünket. Ha még nem akarjuk újraindítani a gépet, akkor a &man.kldload.8; parancs segítségével akár kézzel is betölthetjük az elõbb felsorolt modulokat. Ha nem akarunk modulokat használni, a mûködéshez szükséges meghajtókat a rendszermagba is be tudjuk építeni a következõ sorok megadásával a rendszermag beállításait tartalmazó állományban: device ath # Atheros IEEE 802.11 vezeték nélküli hálózati meghajtó device ath_hal # az Atheros meghajtó hardveres rétege device ath_rate_sample # SampleRate forgalomvezérlési algoritmus device wlan # a 802.11 támogatása options AH_SUPPORT_AR5416 # az AR5416 tx/rx leírók engedélyezése device wlan_scan_ap # a 802.11 AP módú keresés device wlan_scan_sta # a 802.11 STA módú keresés device wlan_wep # 802.11 WEP támogatás device wlan_ccmp # 802.11 CCMP támogatás device wlan_tkip # 802.11 TKIP támogatás Hozzátesszük, hogy a &os; 7.X változatában a wlan_scan_ap és wlan_scan_sta modulok megadása egyaránt kötelezõ, más verzióknál viszont nem. Az elõbbiek megadásával fordítsuk újra és telepítsük a rendszermagot, majd indítsuk újra a számítógépünket. Miután a rendszerünk újra elindult, a rendszer indítás során generált üzenetei között találnunk kell valamennyi információt a felismert vezeték nélküli eszközökrõl. Például: ath0: <Atheros 5212> mem 0xff9f0000-0xff9fffff irq 17 at device 2.0 on pci2 ath0: Ethernet address: 00:11:95:d5:43:62 ath0: mac 7.9 phy 4.5 radio 5.6 Az infrastrukturális mûködési mód Általában az infrastrukturális avagy a BBS mód használata a gyakori. Ebben a mûködési módban adott számú vezeték nélküli hozzáférési pont csatlakozik a hagyományos hálózatra. Mindegyik vezeték nélküli hálózatnak saját neve van, amit a hálózat SSID-jének hívunk. A vezeték nélküli kliensek ezekhez a vezeték nélküli hozzáférési pontokhoz kapcsolódnak. A &os;-s kliensek használata Hogyan keressünk hozzáférési pontokat A hálózatok kereséséhez az ifconfig paranccsal tudunk nekifogni. Egy ilyen kérés kiszolgálása eltarthat néhány pillanatig, mivel ekkor a rendszernek végig kell bóklásznia az összes elérhetõ frekvenciát és azokon hozzáférési pontok után kutatni. Egyedül a rendszeradminisztrátor kezdeményezheti ezeket a kereséseket: &prompt.root; ifconfig ath0 up scan SSID BSSID CHAN RATE S:N INT CAPS dlinkap 00:13:46:49:41:76 6 54M 29:3 100 EPS WPA WME freebsdap 00:11:95:c3:0d:ac 1 54M 22:1 100 EPS WPA Csak jelzésû felületen tudunk hálózatokat keresni. További keresésekre már nincs szükség a felület állapotban tartásához. A keresés során keletkezõ listában láthatjuk megtalált BBS vagy IBBS fajtájú hálózatokat. A hálózatok neve és SSID-ja mellett még megjelenik egy BSSID oszlop is, ahol a hozzáférési pontok MAC-címe szerepel. A CAPS oszlop az egyes állomások tulajdonságait adja meg: E Extended Service Set (ESS): az állomás egy infrastrukturális vagyis BBS hálózat része. I IBSS/ad-hoc hálózat: az állomás egy ad-hoc hálózat része. P Privacy: a BBS-en belül minden keretet titkosítani kell. Tehát a BSS arra kötelezi az állomást, hogy WEP, TKIP vagy AES-CCMP titkosítás használatával kódolja a hálózat tagjai között közlekedõ kereteket. S Short Preamble: a hálózatban rövid bevezetõjeleket használnak (a 802.11b High Rate/DSSS PHY elõírásai szerint), ahol a szokványos 128 bites szinkronizációs mezõ hossza csak 56 bit. s Short Slot Time: a 802.11g hálózat rövid slotidõt használ, mivel nem találhatóak benne régi (802.11b szabványú) állomások. A jelenleg ismert hálózatok listáját így tudjuk lekérdezni: &prompt.root; ifconfig ath0 list scan Ezt az információt maga az adapter automatikusan, vagy a felhasználó tudja frissíteni a kérés kiadásával. Az elavult adatok maguktól törlõdnek a gyorsítótárból, így idõvel a lista zsugorodni fog, hacsak nem keresünk folyamatosan hálózatokat. Alapvetõ beállítások Ebben a szakaszban arra mutatunk példákat, hogy miként tudunk &os; alatt titkosítás nélkül használni egy vezeték nélküli hálózati kártyát. Miután elsajátítottuk az itt szereplõ ismereteket, határozottan javasoljuk, hogy a vezeték nélküli hálózatunkat WPA használatával állítsuk be. A vezeték nélküli hálózatok beállítása három elemi lépésbõl épül fel: a hozzáférési pont kiválasztása, az állomásunk hitelesítése és az IP-cím beállítása. A következõkben ezeket a lépéseket vitatjuk meg. A hozzáférési pont kiválasztása A legtöbb esetben hagyjuk, hogy a rendszer válassza ki magának a különbözõ heurisztikák alapján a leginkább megfelelõ hozzáférési pontot. Ez az alapértelmezett tevékenység, amikor aktiváljuk a felületet vagy valamilyen más módon, például az/etc/rc.conf állományból hivatkozunk rá: ifconfig_ath0="DHCP" Ha viszont több hozzáférési pont közül mi magunk akarunk kiválasztani egyet, akkor ezt az SSID megadásával tehetjük meg: ifconfig_ath0="ssid saját_ssid DHCP" Amikor olyan környezetben vagyunk, ahol több hozzáférési pontnak is megegyezik az SSID-ja (gyakran így próbálják egyszerûsíteni azt, hogy automatikusan váltani lehessen köztük), akkor szükségünk lehet ezt egy adott eszközhöz hozzárendelni. Ebben az esetben a hozzáférési pont BSSID-ját is definiálni kell (és az SSID-t akár el is hagyhatjuk): ifconfig_ath0="ssid saját_ssid bssid xx:xx:xx:xx:xx:xx DHCP" Más módokon is képesek vagyunk szabályozni a hozzáférési pontok megválasztását, például a rendszerünk által vizsgált frekvenciasávok megadásával. Ez olyankor tud hasznos lenni, ha többsávos vezeték nélküli kártyánk van, és az összes tartomány végigpásztázása túlságosan sok idõt venne el. Ezt a mûvelet a paraméter megadásával lehet egy konkrét sávra leszûkíteni, például a ifconfig_ath0="mode 11g ssid saját_ssid DHCP" beállítás hatására a kártya 802.11g módban fog üzemelni, ami kizárólag csak 2,4 GHz-es frekvenciákon használható, így az 5 GHz-es csatornákat egyszerûen figyelmen kívül hagyjuk. Ugyanezt a paraméterrel is meg tudjuk oldani, mivel így a mûködést egy adott frekvenciára korlátozzuk, valamint a paraméterrel, ahol a pásztázandó csatornákat sorolhatjuk fel. Ezekrõl a paraméterekrõl részletesebb leírást az &man.ifconfig.8; man oldalon találhatunk. Hitelesítés Miután sikeresen kiválasztottuk a számunkra megfelelõ hozzáférési pontot, az adatok küldéséhez az állomásunknak valamilyen módon hitelesítenie kell magát. A hitelesítés több módon történhet. Erre a leggyakrabban alkalmazott sémát nyílt hitelesítésnek (open authentication) nevezik, ahol a hálózathoz tetszõleges állomás csatlakozhat és kommunikálhat vele. Ezt a típusú hitelesítést akkor érdemes használni, amikor a vezeték nélküli hálózatunkat teszteljük. Más sémákban az adatfolyam megindításához egy titkosítási kézfogás szükséges, vagy elõre megosztott kulcsok esetleg jelszavak segítségével, vagy bonyolultabb sémák esetében itt még olyan különbözõ háttérszolgáltatások is megjelennek, mint például a RADIUS. A legtöbb felhasználó a nyílt hitelesítést használja, ami egyben az alapértelmezés is. A másik legelterjedtebb beállítás a WPA-PSK, avagy WPA Personal, amelyrõl lentebb még szólni fogunk. Ha &apple; &airport; Extreme Base Station típusú hozzáférési pontunk van, akkor az osztott kulcsú hitelesítés mellett egy WEP kulcsot is be állítanunk. Ezt az /etc/rc.conf állományban vagy a &man.wpa.supplicant.8; programban tehetjük meg. Ha egyetlen &airport; bázisállomásunk van, akkor az elérést valahogy így tudjuk beállítani: ifconfig_ath0="authmode shared wepmode on weptxkey 1 wepkey 01234567 DHCP" Általánosságban véve elmondhatjuk, hogy az osztott kulcsú hitelesítést inkább kerüljük el, mivel WEP kulcsok használatára alapszik és ráadásul olyan módon, hogy nagyon könnyû feltörni. Ha már mindenképpen a WEP mellett kell döntenünk (például a régebbi eszközökkel így tudunk csak kompatibilisek maradni), akkor jobban járunk, ha a nyílt hitelesítéshez alkalmazzuk. A WEP használatát érintõ további információkat a ban találjuk. IP-cím szerzése DHCP használatával Miután kiválasztottunk egy hozzáférési pontot és beállítottuk a hitelesítés paramétereit, egy IP-cím is kelleni fog a kommunikációhoz. Az esetek túlnyomó részében DHCP-n keresztül kapunk IP-címet a vezeték nélküli kapcsolatunkhoz. Ezt úgy érhetjük el, ha egyszerûen megnyitjuk az /etc/rc.conf állományt és az alábbihoz hasonló módon felvesszük a DHCP paramétert az eszközünk beállításaihoz: ifconfig_ath0="DHCP" Így már készen is állunk a vezeték nélküli felület használatára: &prompt.root; /etc/rc.d/netif start Ahogy a felület mûködõképessé válik, az ifconfig parancs segítségével ellenõrizni is tudjuk az ath0 felület állapotát: &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.1.100 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.1.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (OFDM/54Mbps) status: associated ssid dlinkap channel 6 bssid 00:13:46:49:41:76 authmode OPEN privacy OFF txpowmax 36 protmode CTS bintval 100 A status: associated azt jelenti, hogy sikeresen csatlakoztunk egy vezeték nélküli hálózathoz (jelen esetben ez a dlinkap). A bssid 00:13:46:49:41:76 rész a hozzáférési pont MAC-címét tartalmazza. Az authmode pedig arról számol be, hogy a kommunikáció nem titkosított (OPEN). Statikus IP-cím Ha valami okból nem tudjuk az IP-címünket DHCP szerveren keresztül lekérni, beállíthatunk rögzített IP-címet is. Ehhez nem kell mást tennünk, mint a korábban bemutatott DHCP kulcsszót kicserélni egy konkrét címmel. A hozzáférési ponthoz megadott többi paramétert azonban feltétlenül hagyjuk meg: ifconfig_ath0="ssid saját_ssid inet 192.168.1.100 netmask 255.255.255.0" WPA A WPA (Wi-Fi Protected Access, vagyis védett wi-fi hozzáférés) a 802.11 szabványokban használatos biztonsági protokoll, amelyet a WEP gyengeségeinek és megfelelõ hitelesítésének ellensúlyozására dolgoztak ki. A WPA a 802.1X hitelesítési protokolljait erõsíti és az adat sértetlenségének megõrzésére a WEP helyett több titkosítási algoritmust is felhasznál. A WPA által igényelt egyetlen titkosítás a TKIP (Temporary Key Integrity Protocol, vagyis az ideiglenes kulcs integritási protokoll), amely a WEP által az integritás ellenõrzésére és a bejutások észlelésére és azok reagálására szánt alap RC4 titkosítást bõvíti ki. A TKIP a régebbi hardvereken csupán szoftveres módosítással mûködõképessé tehetõ. Ez a kompromisszum a védelmet ugyan növeli, de még mindig kevés a támadások megfelelõ elhárításához. A WPA a TKIP mellett tartalmazza még az AES-CCMP titkosítást is, és ennek a használata javasolt. Ezt a specifikációt gyakran WPA2 (vagy RSN) néven emlegetik. A WPA definiál hitelesítési és titkosítási protokollokat. A hitelesítés általában a következõ két technika egyike alapján történik: vagy 802.1X és egy háttérszolgáltatás, például a RADIUS segítségével, vagy egy elõre megosztott kulcsot alkalmazó minimális kézfogással az állomás és a hozzáférési pont között. Az elõbbit gyakran WPA Enterprise-nak, míg az utóbbit WPA Personalnak hívják. Mivel a legtöbben nem állítanak be egy komplett RADIUS alapú szervert a vezeték nélküli hálózatukhoz, ezért a WPA-PSK a WPA leginkább elterjedten használt változata. A vezeték nélküli kapcsolat és a hitelesítés (kulcs alapján vagy szerverrel) vezérlését a &man.wpa.supplicant.8; segédprogram végzi. Ennek a programnak mûködéséhez egy konfigurációs állományra van szüksége, amely az /etc/wpa_supplicant.conf néven érhetõ el. Errõl az állományról bõvebb információt a &man.wpa.supplicant.conf.5; man oldalán lelhetünk. WPA-PSK A WPA-PSK, más néven WPA-Personal, egy adott jelszó alapján generált elõre megosztott kulcssal (pre-shared key, PSK) mûködik, amit a vezeték nélküli hálózatokban mesterkulcsént használnak. Ez azt jelenti, hogy minden egyes vezeték nélküli felhasználó ugyanazon a kulcson osztozik. A WPA-PSK olyan kis méretû hálózatok esetében megfelelõ, ahol a hitelesítést elvégzõ szerver használata nem lehetséges vagy nem oldható meg. Mindig igyekezzünk erõs jelszavakat használni, melyek kellõen hosszúak és sokféle karaktert tartalmaznak, és így nehezebben fejthetõek meg vagy törhetõek fel. Elõször az /etc/wpa_supplicant.conf állományban állítsuk be az SSID-t és a hálózatunkhoz tartozó elõre megosztott kulcsot: network={ ssid="freebsdap" psk="freebsdmall" } Ezután az /etc/rc.conf állományban jelezzük, hogy a vezeték nélküli eszközt a WPA segítségével állítjuk be és az IP-címet a DHCP szervertõl kérjük el: ifconfig_ath0="WPA DHCP" Innentõl már fel is tudjuk éleszteni a felületet: &prompt.root; /etc/rc.d/netif start Starting wpa_supplicant. DHCPDISCOVER on ath0 to 255.255.255.255 port 67 interval 5 DHCPDISCOVER on ath0 to 255.255.255.255 port 67 interval 6 DHCPOFFER from 192.168.0.1 DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPACK from 192.168.0.1 bound to 192.168.0.254 -- renewal in 300 seconds. ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.254 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (OFDM/36Mbps) status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode WPA privacy ON deftxkey UNDEF TKIP 2:128-bit txpowmax 36 protmode CTS roaming MANUAL bintval 100 Kézzel is megpróbálhatjuk elindítani az elõbb elkészített /etc/wpa_supplicant.conf állomány használatával: &prompt.root; wpa_supplicant -i ath0 -c /etc/wpa_supplicant.conf Trying to associate with 00:11:95:c3:0d:ac (SSID='freebsdap' freq=2412 MHz) Associated with 00:11:95:c3:0d:ac WPA: Key negotiation completed with 00:11:95:c3:0d:ac [PTK=TKIP GTK=TKIP] A következõ parancs a dhclient indítása legyen, amivel megszerezzük a DHCP szervertõl az IP-címünket: &prompt.root; dhclient ath0 DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPACK from 192.168.0.1 bound to 192.168.0.254 -- renewal in 300 seconds. &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.254 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (OFDM/48Mbps) status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode WPA privacy ON deftxkey UNDEF TKIP 2:128-bit txpowmax 36 protmode CTS roaming MANUAL bintval 100 Ha az /etc/rc.conf állományban szerepel a ifconfig_ath0="DHCP" sor, akkor egyáltalán nem szükséges a dhclient parancs manuális kiadása, mivel a dhclient magától el fog indulni, miután a wpa_supplicant egyeztette a kulcsokat. Amikor a DHCP nem használható, megadhatunk a statikus IP-címet is, miután a wpa_supplicant sikeresen lebonyolította a hitelesítést: &prompt.root; ifconfig ath0 inet 192.168.0.100 netmask 255.255.255.0 &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.100 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (OFDM/36Mbps) status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode WPA privacy ON deftxkey UNDEF TKIP 2:128-bit txpowmax 36 protmode CTS roaming MANUAL bintval 100 Ha egyáltalán nem használunk DHCP szervert, akkor nekünk kell beállítani az alapértelmezett átjárót és a névszervert is: &prompt.root; route add default alapértelmezett_átjáró &prompt.root; echo "nameserver névszerver" >> /etc/resolv.conf WPA és EAP-TLS A másik mód, ahogy a WPA használható, az a 802.1X hitelesítési szerveren keresztül történik, és ebben az esetben a WPA neve WPA-Enterprise. Ez sokkal biztonságosabb a WPA-Personal elõre kiosztott kulcsaival szemben. A WPA-Enterprise az EAP (Extensible Authentication Protocol, azaz Bõvíthetõ hitelesítési protokoll) használatán alapszik. Az EAP önmaga nem végez titkosítást, mivel úgy alakították ki, hogy magát az EAP protokollt kell egy titkosított járaton keresztül bújtatni. Az EAP hitelesítési módszereinek több típusát is kidolgozták, melyek közül a legismertebbek az EAP-TLS, EAP-TTLS valamint a EAP-PEAP. Az EAP-TLS (EAP szállítási rétegbeli védelemmel) a vezeték nélküli világban egy nagyon jól támogatott hitelesítési protokoll, mivel ez volt az elsõ EAP módszer, amit a Wi-fi szövetség jóváhagyott. Az EAP-TLS mûködéséhez három tanúsítvány kell: egy hitelesítõ hatóságtól (Certificate Authority, CA), egy a hitelesítést végzõ szervertõl és egy a klienstõl. Ezzel az EAP módszerrel mind a hitelesítõ szerver, mind a vezeték nélküli kliens külön képviselik a saját tanúsítványaikat, és ezeket a szervezetünket hitelesítõ hatóság aláírása alapján ellenõrzik. A korábbiaknak megfelelõen a beállításokat szintén az /etc/wpa_supplicant.conf állományon keresztül végezzük el: network={ ssid="freebsdap" proto=RSN key_mgmt=WPA-EAP eap=TLS identity="loader" ca_cert="/etc/certs/cacert.pem" client_cert="/etc/certs/clientcert.pem" private_key="/etc/certs/clientkey.pem" private_key_passwd="freebsdmallclient" } Ez a mezõ adja meg a hálózat nevét (SSID). Itt az RSN (&ieee; 802.11i), vagyis a WPA2 protokollt használjuk. A key_mgmt sor a kulcskezelési protokollt adja meg. A mi esetünkben ez a WPA lesz, EAP hitelesítéssel: WPA-EAP. Ebben a mezõben az EAP módszert nevezzük meg a kapcsolathoz. Az identity mezõ az EAP esetén használt azonosítót tartalmazza. A ca_cert mezõ a hitelesítõ hatóság tanúsítványát tároló állomány elérési útvonalát adja meg. Ezt a szerver tanúsítványának hitelesítéséhez használjuk. A client_cert sor a kliens tanúsítványát tartalmazó állomány elérési útvonalát adja meg. Ennek a vezeték nélküli hálózat minden egyes kliense esetében egyedinek kell lennie. A private_key mezõ a kliens tanúsítvánáynak privát kulcsát tároló állomány elérési útját adja meg. A private_key_passwd mezõ a privát kulcshoz tartozó jelmondatot rögzíti. Az /etc/rc.conf állományba vegyük fel a következõ sort: ifconfig_ath0="WPA DHCP" A következõ lépés a felület felébresztése lesz az rc.d eszköz segítségével: &prompt.root; /etc/rc.d/netif start Starting wpa_supplicant. DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPACK from 192.168.0.20 bound to 192.168.0.254 -- renewal in 300 seconds. ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.254 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (DS/11Mbps) status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode WPA2/802.11i privacy ON deftxkey UNDEF TKIP 2:128-bit txpowmax 36 protmode CTS roaming MANUAL bintval 100 Természetesen, ahogy azt már az elõbbiekben is megmutattuk, mindezt manuálisan is el tudjuk végezni a wpa_supplicant és az ifconfig parancsok segítségével. WPA és EAP-TTLS Az EAP-TLS használatakor mind a hitelesítést végzõ szervernek és kliensnek is kell tanúsítvány, azonban az EAP-TTLS ( szállítási rétegbeli védelem EAP tunnelen keresztül) esetében a kliensnél ez elhagyható. Ez a módszer nagyjából olyan, mint amit a webes oldalak csinálnak, ahol a webszerverek egy védett SSL tunnelt képeznek még akkor is, amikor a látogatók nem rendelkeznek kliens oldali tanúsítvánnyal. Az EAP-TTLS egy titkosított TLS tunnelen keresztül védi le a hitelesítési adatok forgalmát. Ezt ismét az /etc/wpa_supplicant.conf állományon keresztül tudjuk beállítani: network={ ssid="freebsdap" proto=RSN key_mgmt=WPA-EAP eap=TTLS identity="test" password="test" ca_cert="/etc/certs/cacert.pem" phase2="auth=MD5" } Ebben a mezõben az EAP módszert állítjuk be a kapcsolathoz. Az identity mezõ a titkosított TLS tunnelen keresztül az EAP hitelesítésnél felhasznált azonosítót adja meg. A password tartalmazza az EAP hitelesítésnél használt jelmondatot. A ca_cert mezõ hivatkozik a hitelesítõ hatóság tanúsítványát tartalmazó állományra. Ez az állomány kell a szerver tanúsítványának ellenõrzéséhez. Ebben a mezõben a titkosított TLS tunnelben használt hitelesítési módszer nevezzük meg. Jelen esetünkben ez az EAP MD5-Challenge használatával. A belsõ hitelesítés fázisát gyakran csak phase2-nak (2. fázisnak) hívják. Mindezek mellett még a következõ sort is vegyük fel az /etc/rc.conf állományba: ifconfig_ath0="WPA DHCP" Ezután hozzuk mûködésbe a felületet: &prompt.root; /etc/rc.d/netif start Starting wpa_supplicant. DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPACK from 192.168.0.20 bound to 192.168.0.254 -- renewal in 300 seconds. ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.254 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (DS/11Mbps) status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode WPA2/802.11i privacy ON deftxkey UNDEF TKIP 2:128-bit txpowmax 36 protmode CTS roaming MANUAL bintval 100 WPA és EAP-PEAP A PEAP (Védett EAP) az EAP-TTLS egyik alternatívájaként jött létre. A PEAP módszernek két változata van, melyek közül a leggyakoribb a PEAPv0/EAP-MSCHAPv2. A leírás további részében a PEAP elnevezéssel erre az EAP módszerre fogunk hivatkozni. A PEAP az EAP-TLS után a leginkább alkalmazott szabvány, más szóval, ha a hálózatunkban többféle operációs rendszer is megtalálható, akkor az EAP-TLS után valószínûleg a PEAP lesz a másik, amit mindegyik ismerni fog. A PEAP hasonló az EAP-TTLS-hez: szerver oldali tanúsítványokkal hitelesíti a klienseket és titkosított TLS tunnelt hoz létre a kliens és a hitelesítést végzõ szerver között, amivel segíti megóvni a hitelesítési információkat. Biztonság szempontjából az EAP-TTLS és a PEAP között az a különbség, hogy a PEAP hitelesítés a felhasználói nevet titkosítatlanul küldi és csak a jelszó megy át a titkosított TLS tunnelen. Az EAP-TTLS egyaránt a TLS tunnelt használja mind a felhasználói név, mind a jelszó esetében. Az EAP-PEAP beállításait az /etc/wpa_supplicant.conf állományba kell felvenni: network={ ssid="freebsdap" proto=RSN key_mgmt=WPA-EAP eap=PEAP identity="test" password="test" ca_cert="/etc/certs/cacert.pem" phase1="peaplabel=0" phase2="auth=MSCHAPV2" } Ebben a mezõben megadjuk, az EAP módszert használjuk a kapcsolathoz. Az identity mezõ az EAP hitelesítés során a titkosított TLS tunnelben átküldött azonosítót tartalmazza. A password mezõ az EAP hitelesítés során használt jelmondatot definiálja. A ca_cert mezõ a hitelesítõ hatóság tanúsítványát tartalmazó állomány elérési útját adja meg. Ez az állomány kell a szerver tanúsítványának ellenõrzéséhez. Ez a mezõ a hitelesítés elsõ fázisának (vagyis a TLS tunnel) paramétereit tartalmazza. A hitelesítést végzõ szervertõl függõen a hitelesítéshez meg kell adnunk bizonyos címkéket. A legtöbb esetben a címke a kliens oldali EAP titkosítás lesz, amit a peaplabel=0 használatával állítunk be. A részleteket a &man.wpa.supplicant.conf.5; man oldalon olvashatjuk. Ebben a mezõben a titkosított TLS tunnelben alkalmazott hitelesítést protokollt nevezzük meg. A PEAP esetében ez az auth=MSCHAPV2 lesz. A következõket kell még hozzátennünk az /etc/rc.conf állományhoz: ifconfig_ath0="WPA DHCP" Ezután már mûködésbe is hozhatjuk a felületet: &prompt.root; /etc/rc.d/netif start Starting wpa_supplicant. DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPREQUEST on ath0 to 255.255.255.255 port 67 DHCPACK from 192.168.0.20 bound to 192.168.0.254 -- renewal in 300 seconds. ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.254 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (DS/11Mbps) status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode WPA2/802.11i privacy ON deftxkey UNDEF TKIP 2:128-bit txpowmax 36 protmode CTS roaming MANUAL bintval 100 WEP A WEP (Wired Equivalent Privacy, azaz kábellel egyenértékû titkosság) az eredeti 802.11 szabvány része. Nincs külön hitelesítési mechanizmusa, csupán a hozzáférés-vezérlés egy gyenge formájával találkozhatunk benne, amit azonban könnyen fel lehet törni. A WEP ifconfig parancs használatán keresztül állítható be: &prompt.root; ifconfig ath0 ssid saját_hálózat wepmode on weptxkey 3 wepkey 3:0x3456789012 \ inet 192.168.1.100 netmask 255.255.255.0 A weptxkey utal arra, hogy a küldés során WEP kulcsot használunk. Itt most egy harmadik kulcsot használtunk, amelynek egyeznie kell a hozzáférési pont beállításaival. Ha nem tudjuk pontosan, hogy milyen kulcsot használ a hozzáférési pont, akkor próbálkozzunk az 1 érték (vagyis az elsõ kulcs) megadásával. A wepkey után következik a kiválasztott WEP kulcs. index:kulcs alakban kell megadni, és ha itt nem adunk meg indexet, akkor azzal az 1 indexû kulcsot állítjuk be. Úgyis fogalmazhatnánk, hogy az indexet csak olyankor kell megadni, amikor nem az elsõ kulcsot akarjuk használni. A 0x3456789012 értéket a hozzáférési pontnál beállított kulcsra kell beállítani. Ha érdekelnek minket a további részletek, akkor bátran lapozzuk fel az &man.ifconfig.8; parancs man oldalát. A wpa_supplicant segédprogramot is bevonhatjuk a vezeték nélküli felületek WEP alapú használatába. A fenti példát a következõ módon tudjuk leírni az /etc/wpa_supplicant.conf állományban: network={ ssid="sajat_halozat" key_mgmt=NONE wep_key3=3456789012 wep_tx_keyidx=3 } Majd: &prompt.root; wpa_supplicant -i ath0 -c /etc/wpa_supplicant.conf Trying to associate with 00:13:46:49:41:76 (SSID='dlinkap' freq=2437 MHz) Associated with 00:13:46:49:41:76 Az ad-hoc mûködési mód Az IBSS vagy más néven ad-hoc módot pont-pont típusú kapcsolatok kialakítására tervezték. Például, ha az A és a B gépek között egy ad-hoc típusú hálózatot akarunk létesíteni, akkor egyszerûen csak ki kell választanunk két IP-címet és egy SSID-t. Így állítjuk be az A gépet: &prompt.root; ifconfig ath0 ssid freebsdap mediaopt adhoc inet 192.168.0.1 netmask 255.255.255.0 &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 192.168.0.1 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 inet6 fe80::211:95ff:fec3:dac%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x4 ether 00:11:95:c3:0d:ac media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect <adhoc> (autoselect <adhoc>) status: associated ssid freebsdap channel 2 bssid 02:11:95:c3:0d:ac authmode OPEN privacy OFF txpowmax 36 protmode CTS bintval 100 Az adhoc paraméterrel utalunk arra, hogy a felület most IBSS módban mûködik. A B gépen ezután már képesek vagyunk észlelni az A gépet: &prompt.root; ifconfig ath0 up scan SSID BSSID CHAN RATE S:N INT CAPS freebsdap 02:11:95:c3:0d:ac 2 54M 19:3 100 IS A kimenetben szereplõ I is megerõsíti, hogy az A gépet ad-hoc módban érjük el. Így már csak a B gépet kell beállítanunk egy másik IP-címmel: &prompt.root; ifconfig ath0 ssid freebsdap mediaopt adhoc inet 192.168.0.2 netmask 255.255.255.0 &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.2 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect <adhoc> (autoselect <adhoc>) status: associated ssid freebsdap channel 2 bssid 02:11:95:c3:0d:ac authmode OPEN privacy OFF txpowmax 36 protmode CTS bintval 100 Most már mind az A és mind a B készen áll az adatok cseréjére. &os; alapú hozzáférési pontok A &os; képes hozzáférési pontként (Access Point, AP) is üzemelni, így nem kell külön hardveres hozzáférési pontot vásárolnunk vagy ad-hoc hálózatot használnunk. Ez különösen akkor hasznos, amikor a &os; gépet egy másik hálózat (például az internet) felé állítottuk be átjárónak. Alapvetõ beállítások Mielõtt nekiállnánk a &os;-s gépünket hozzáférési pontnak beállítani, egy olyan rendszermagra lesz szükségünk, amely tartalmazza a megfelelõ vezeték nélküli támogatást a kártyánkhoz. Emellett az alkalmazni kívánt biztonsági protokollok támogatását is bele kell építenünk. Ennek részleteit lásd a ban. Jelenleg az NDIS meghajtón keresztül használt &windows;-os meghajtók nem teszik lehetõvé hozzáférési pontok kialakítását. Egyedül a vezeték nélküli eszközök natív &os;-s meghajtói ismerik a hozzáférési pont módot. Ahogy betöltöttük a vezeték nélküli hálózatok támogatását, egybõl ellenõrizni is tudjuk, hogy a vezeték nélküli eszközünk használható-e hozzáférési pontként (avagy hostap módban): &prompt.root; ifconfig ath0 list caps ath0=783ed0f<WEP,TKIP,AES,AES_CCM,IBSS,HOSTAP,AHDEMO,TXPMGT,SHSLOT,SHPREAMBLE,MONITOR,TKIPMIC,WPA1,WPA2,BURST,WME> A fenti kimenetben láthatjuk a kártyánk tulajdonságait. A HOSTAP szó arról tanúskodik, hogy a vezeték nélküli kártyánk képes hozzáférési pontként viselkedni. Mellette még a különféle támogatott titkosítási módszerek is láthatóak: WEP, TKIP, WPA2 stb. Ezekbõl az információkból tudjuk kideríteni, hogy a hozzáférési pontunkon milyen titkosítási protokollokat tudunk használni. A vezeték nélküli eszközünket most már átállíthatjuk hozzáférési pontnak, amihez megadunk még egy SSID-t és egy IP-címet: &prompt.root; ifconfig ath0 ssid freebsdap mode 11g mediaopt hostap inet 192.168.0.1 netmask 255.255.255.0 Az ifconfig parancs ismételt használatával le is tudjuk kérdezni az ath0 felület állapotát: &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 192.168.0.1 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 inet6 fe80::211:95ff:fec3:dac%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x4 ether 00:11:95:c3:0d:ac media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect mode 11g <hostap> status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode OPEN privacy OFF txpowmax 38 bmiss 7 protmode CTS burst dtimperiod 1 bintval 100 A hostap paraméterbõl kiderül, hogy a felület hozzáférési pont módban van. Ha az /etc/rc.conf állományban megadjuk a következõ sort, akkor a felület beállítása a rendszer indításakor magától megtörténik: ifconfig_ath0="ssid freebsdap mode 11g mediaopt hostap inet 192.168.0.1 netmask 255.255.255.0" Hitelesítés vagy titkosítás nélküli hozzáférési pontok Habár a hozzáférési pontok mûködtetése nem javasolt hitelesítés vagy titkosítás nélkül, ebben a módban könnyen meg tudunk gyõzõdni a hozzáférési pontunk használhatóságáról. Ez a típusú konfiguráció ezenkívül még fontos szerepet játszik a klienseken felbukkanó hibák kiszûrésében is. Miután sikerült az elõbbiekben bemutatottak alapján beállítani a hozzáférési pontunkat, egy másik vezeték nélküli géprõl rögtön meg is kezdhetjük a keresését: &prompt.root; ifconfig ath0 up scan SSID BSSID CHAN RATE S:N INT CAPS freebsdap 00:11:95:c3:0d:ac 1 54M 22:1 100 ES Láthatjuk, hogy a kliens megtalálta a hozzáférési pontot és tudunk is rá kapcsolódni: &prompt.root; ifconfig ath0 ssid freebsdap inet 192.168.0.2 netmask 255.255.255.0 &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet6 fe80::211:95ff:fed5:4362%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x1 inet 192.168.0.2 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 ether 00:11:95:d5:43:62 media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect (OFDM/54Mbps) status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode OPEN privacy OFF txpowmax 36 protmode CTS bintval 100 WPA titkosítást használó hozzáférési pontok Ebben a szakaszban a &os;-s hozzáférési pontunkat WPA titkosítással állítjuk be. A WPA és a WPA alapú kliensek beállításának részleteit a ban találjuk. A WPA titkosítást használó hozzáférési pontokon a hostapd démon foglalkozik a kliensek hitelesítésével és a kulcsok kezelésével. A továbbiakban az összes beállítást egy olyan &os;-s gépen végezzük el, amely hozzáférési pontként mûködik. Ahogy sikerült beállítanunk a hozzáférési pont módot, az /etc/rc.conf állományban a következõ sor segítségével könnyen meg tudjuk oldani, hogy az hostapd démon a rendszerrel együtt magától elinduljon: hostapd_enable="YES" Mielõtt megpróbálnánk beállítani a hostapd démont, ne felejtsük el elvégezni a ban említett alapvetõ beállításokat sem. WPA-PSK A WPA-PSK használatát olyan kis méretû hálózatok számára szánják, ahol egy külön hitelesítõ szervert alkalmazása nem lehetséges vagy nem kívánatos. A konfiguráció az /etc/hostapd.conf állományon keresztül történik: interface=ath0 debug=1 ctrl_interface=/var/run/hostapd ctrl_interface_group=wheel ssid=freebsdap wpa=1 wpa_passphrase=freebsdmall wpa_key_mgmt=WPA-PSK wpa_pairwise=CCMP TKIP Ebben a mezõben jelöljük ki a hozzáférési pontként használt vezeték nélküli felületet. Ebben a mezõben adjuk meg a hostapd futtatása során keletkezõ üzenetek részletességét. A példában szereplõ 1 érték ennek a legkisebb szintjét jelöli. A ctrl_interface mezõ megadja a hostapd által használt könyvtár elérési útvonalát, amiben azokat a tartományokhoz tartozó socketeket tároljuk, amelyeken keresztül olyan programokkal tudunk kommunikálni, mint például a &man.hostapd.cli.8;. Itt az alapértelmezett értéket írtuk be. A ctrl_interface_group sor beállítja azt a csoportot (ez jelen esetben a wheel), amin keresztül a vezérlõfelület (control interface) állományaihoz hozzá tudunk férni. Ebben a mezõben a hálózat nevét állítjuk be. A wpa mezõvel engedélyezzük a WPA használatát és megadjuk, hogy melyik WPA hitelesítési protokollt alkalmazzuk. Az itt szereplõ 1 érték a WPA-PSK hitelesítés állítja be a hozzáférési pont számára. A wpa_passphrase mezõ a WPA hitelesítéshez szükséges ASCII jelmondatot tartalmazza. Lehetõleg mindig erõs jelszavakat használjunk, amelyek kellõen hosszúak és sokféle karaktert tartalmaznak, így nehezebben fejthetõek meg vagy törhetõek fel. A wpa_key_mgmt sor a kulcsok kezelésére használt protokollt definiálja. Ez a mi esetünk most a WPA-PSK. A wpa_pairwise mezõ a hozzáférési pont által elfogadott titkosítási algoritmusokat határozza meg. A példában a TKIP (WPA) és CCMP (WPA2) titkosítást is támogatjuk. A CCMP titkosítás a TKIP egyik alternatívája, és lehetõség szerint használjuk ezt. A TKIP csak olyan állomások esetében javasolt, amelyek nem támogatják a CCMP használatát. A következõ lépés a hostapd elindítása: &prompt.root /etc/rc.d/hostapd forcestart &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 2290 inet 192.168.0.1 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 inet6 fe80::211:95ff:fec3:dac%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x4 ether 00:11:95:c3:0d:ac media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect mode 11g <hostap> status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode WPA2/802.11i privacy MIXED deftxkey 2 TKIP 2:128-bit txpowmax 36 protmode CTS dtimperiod 1 bintval 100 A hozzáférési pont mostantól mûködik, innentõl a kliensek már képesek csatlakozni hozzá, bõvebben lásd a ban. A hozzáférési ponthoz tartozó állomásokat az ifconfig ath0 list sta paranccsal tudjuk listázni. WEP titkosítást használó hozzáférési pontok A WEP titkosítást nem javasoljuk a hozzáférési pontok esetében, mivel nem tartalmaz semmilyen hitelesítési mechanizmust és könnyen feltörhetõ. Egyes régebbi vezeték nélküli kártyák azonban csak a WEP által nyújtott védelmet ismerik, ezért az ilyenek csak olyan hozzáférési pontokhoz tudnak csatlakozni, amelyek vagy nem használnank hitelesítést és titkosítást, vagy erre a WEP protokollt használják. A vezeték nélküli eszközt tegyük hozzáférési pont módba és állítsuk be neki a megfelelõ SSID-t és IP-címet: &prompt.root; ifconfig ath0 ssid freebsdap wepmode on weptxkey 3 wepkey 3:0x3456789012 mode 11g mediaopt hostap \ inet 192.168.0.1 netmask 255.255.255.0 A weptxkey beállítás után adjuk meg a küldéshez használt WEP kulcsot. Itt a harmadik kulcsot adtuk meg (vegyük észre, hogy a kulcsok számozása az 1 értékkel kezdõdik). Ez a paramétert az adatok tényleges titkosításához kell megadni. A wepkey a kiválasztott WEP kulcs beállítását jelöli, aminek a formátuma index:kulcs. Ha itt nem adunk meg indexet, akkor automatikusan az elsõ kulcsot állítjuk be. Ezért talán mondanunk sem kell, hogy az indexet csak akkor kell megadni, ha nem az elsõ kulcsot akarjuk használni. A ath0 felület állapotának megtekintéséhez adjuk ki megint az ifconfig parancsot: &prompt.root; ifconfig ath0 ath0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 192.168.0.1 netmask 0xffffff00 broadcast 192.168.0.255 inet6 fe80::211:95ff:fec3:dac%ath0 prefixlen 64 scopeid 0x4 ether 00:11:95:c3:0d:ac media: IEEE 802.11 Wireless Ethernet autoselect mode 11g <hostap> status: associated ssid freebsdap channel 1 bssid 00:11:95:c3:0d:ac authmode OPEN privacy ON deftxkey 3 wepkey 3:40-bit txpowmax 36 protmode CTS dtimperiod 1 bintval 100 Egy másik vezeték nélküli géprõl most már megpróbálhatjuk megkeresni a hozzáférési pontot: &prompt.root; ifconfig ath0 up scan SSID BSSID CHAN RATE S:N INT CAPS freebsdap 00:11:95:c3:0d:ac 1 54M 22:1 100 EPS Láthatjuk, hogy a kliens megtalálta a hozzáférési pontot, és a megfelelõ paraméterekkel (kulcs stb.) képes kapcsolódni hozzá a ban leírtak szerint. Hibaelhárítás Ha valamilyen gondunk lenne a vezeték nélküli hálózatok használatával, akad néhány lépés, amivel esetleg fel tudjuk deríteni a hiba okát. Ha nem látjuk a hozzáférési pontot a pásztázás után, ellenõrizzük, hogy a vezeték nélküli eszközt véletlenül nem korlátoztuk-e le bizonyos csatornákra. Ha nem tudunk csatlakozni a hozzáférési ponthoz, akkor egyeztessük vele az állomás egyes paramétereit, beleértve a hitelesítési sémát és a biztonsági protokollokat. Minél jobban egyszerûsítsük le a konfigurációkat. Ha WPA vagy WEP titkosítást használunk, akkor a hozzáférési ponton állítsunk be nyílt hitelesítést és kapcsoljuk ki a titkosítást, majd nézzük meg, hogy így eljut-e hozzánk valamilyen forgalom. Ahogy sikerült csatlakozunk a hozzáférési ponthoz, a biztonsági beállításokat olyan egyszerû eszközökkel próbáljuk meg diagnosztizálni, mint például a &man.ping.8;. A wpa_supplicant segédprogrammal tudunk nyomkövetést végezni. A opció megadásával indítsuk el manuálisan és ellenõrizzük a rendszernaplókat. Vannak alacsonyabb szintû nyomkövetési lehetõségek is. A 802.11 protokollt támogató rétegben is tudunk engedélyezni nyomkövetési üzeneteket a /usr/src/tools/tools/net80211 könyvtárban található wlandebug program segítségével. Például a &prompt.root; wlandebug -i ath0 +scan+auth+debug+assoc net.wlan.0.debug: 0 => 0xc80000<assoc,auth,scan> paranccsal a hozzáférési pontok kereséséhez és a 802.11 protokollon belül a kapcsolat megszervezéséhez szükséges kézfogásokhoz kapcsolódó konzolüzeneteket tudjuk engedélyezni. A 802.11 rétegben rengeteg hasznos statisztikát találhatunk. Mindezeket a wlanstats eszközzel tudjuk kiíratni. Ezeknek a statisztikáknak a 802.11 réteg összes hibáját be kell tudniuk azonosítaniuk. Vigyázzunk azonban, mert az eszközmeghajtókban a 802.11 réteg alatt rejlõ bizonyos hibák ilyenkor nem jelennek meg. Az eszközfüggõ problémák felderítésével kapcsolatban a megfelelõ meghajtó dokumentációját olvassuk át. Amennyiben a fenti tanácsok mentén sem sikerül orvosolnunk a hibát okát, küldjünk egy hibajelentést és mellékeljük hozzá a fentebb tárgyalt eszközök által gyártott kimeneteket. Pav Lucistnik Írta:
pav@FreeBSD.org
 Bluetooth Bluetooth Bevezetés A Bluetooth egy olyan vezeték nélküli technológia, amellyel a 2,4 GHz-es frekvenciatartományban tudunk személyi hálózatokat létrehozni 10 méteren belül. Az ilyen típusú hálózatok általában alkalmi jelleggel keletkeznek különféle hordozható eszközök, mint például mobiltelefonok, kézi számítógépek és laptopok között. Eltérõen más népszerû vezeték nélküli technológiáktól, például a wi-fitõl, a Bluetooth magasabb szintû szolgáltási profilokat is felajánl: FTP-szerû állományszervereket, az állományok áttolását, hang átküldését, soros vonali emulációt és még sok minden mást. A &os;-ben megvalósított Bluetooth protokollkészlet a Netgraph rendszerre építkezik (lásd &man.netgraph.4;). A Bluetooth alapú USB-s hardverzárak széles körét támogatja az &man.ng.ubt.4; meghajtó. A Broadcom BCM2033 chipre épített Bluetooth eszközöket az &man.ubtbcmfw.4; és az &man.ng.ubt.4; meghajtók támogatják. A 3Com Bluetooth PC Card 3CRWB60-A eszközt az &man.ng.bt3c.4; meghajtó támogatja. A soros és UART alapú Bluetooth eszközöket a &man.sio.4;, &man.ng.h4.4; és &man.hcseriald.8; ismeri. Ebben a szakaszban a Bluetooth alapú USB-s hardverzárak használatát mutatjuk be. Az eszköz csatlakoztatása Alapértelmezés szerint a Bluetooth eszközmeghajtók modulként érhetõek el. Az eszköz csatlakoztatása elõtt a megfelelõ meghajtót be kell töltenünk a rendszermagba: &prompt.root; kldload ng_ubt Ha a Bluetooth eszköz már a rendszer indításakor is jelen van, akkor a modult az /boot/loader.conf állományon keresztül is betölthetjük: ng_ubt_load="YES" Dugjuk be az USB-s hardverzárunkat. Az alábbihoz hasonló kimenet fog keletkezni a konzolon (vagy a rendszernaplóban): ubt0: vendor 0x0a12 product 0x0001, rev 1.10/5.25, addr 2 ubt0: Interface 0 endpoints: interrupt=0x81, bulk-in=0x82, bulk-out=0x2 ubt0: Interface 1 (alt.config 5) endpoints: isoc-in=0x83, isoc-out=0x3, wMaxPacketSize=49, nframes=6, buffer size=294 Az /etc/rc.d/bluetooth szkript fogja végezni a Bluetooth használatához szükséges protokollkészlet elindítását és leállítását. Jó ötlet leállítani az eszköz eltávolítása elõtt, de ha elhagyjuk, (általában) nem okoz végzetes hibát. Az indításkor a következõ kimenetet kapjuk: &prompt.root; /etc/rc.d/bluetooth start ubt0 BD_ADDR: 00:02:72:00:d4:1a Features: 0xff 0xff 0xf 00 00 00 00 00 <3-Slot> <5-Slot> <Encryption> <Slot offset> <Timing accuracy> <Switch> <Hold mode> <Sniff mode> <Park mode> <RSSI> <Channel quality> <SCO link> <HV2 packets> <HV3 packets> <u-law log> <A-law log> <CVSD> <Paging scheme> <Power control> <Transparent SCO data> Max. ACL packet size: 192 bytes Number of ACL packets: 8 Max. SCO packet size: 64 bytes Number of SCO packets: 8 HCI Host Controller Interface (HCI) A Host Controller Interface (HCI) egy parancsfelületet nyújt a mûködési sáv vezérlõjéhez (baseband controller) és az összeköttetések kezelõjéhez (link manager), valamint hozzáférést a hardverállapot és -vezérlõ regiszterekhez. Ez a felület egy egységes módszert szolgáltat a Bluetooth mûködési sávjához tartozó tulajdonságok eléréséhez. Az eszközön üzemelõ HCI réteg a Bluetooth hardverben található HCI firmware-rel vált adatokat és parancsokat. A Host Controller Transport Layer (vagyis a fizikai busz) meghajtója mind a két HCI réteget és a kettejük közti információcserét is elérhetõvé teszi. Az egyes Bluetooth eszközökhöz létrejön egy-egy hci típusú Netgraph-beli csomópont. Ez a HCI csomópont általában a Bluetooth eszközmeghajtó csomópontjához (lefelé) és az L2CAP csomóponthoz (felfelé) csatlakozik. Az összes HCI mûveletet a HCI csomóponton kell elvégezni és nem az eszközmeghajtóhoz tartozón. A HCI csomópont alapértelmezett neve a devicehci. Ezekrõl többet az &man.ng.hci.4; man oldalán tudhatunk meg. Az egyik legáltalánosabb feladat a Bluetooth eszközök esetében a közelben levõ további eszközök felderítése. Ezt a mûveletet tudakozódásnak (inquiry) nevezik. A tudakozódást és az összes többi HCI-hez kapcsolódó mûveletet a &man.hccontrol.8; segédprogrammal tudjuk elvégezni. A lentebb látható példa azt mutatja meg, hogyan tudunk Bluetooth eszközöket keresni egy adott távolságon belül. Az elérhetõ eszközök listáját néhány másodpercen alatt megkapjuk. A távoli azonban eszközök csak akkor fognak válaszolni, ha felderíthetõ (discoverable) módban vannak. &prompt.user; hccontrol -n ubt0hci inquiry Inquiry result, num_responses=1 Inquiry result #0 BD_ADDR: 00:80:37:29:19:a4 Page Scan Rep. Mode: 0x1 Page Scan Period Mode: 00 Page Scan Mode: 00 Class: 52:02:04 Clock offset: 0x78ef Inquiry complete. Status: No error [00] A BD_ADDR a Bluetooth eszköz egyedi címe, hasonló a hálózati kártyák MAC-címéhez. Erre a címre lesz szükség ahhoz, hogy a továbbiakban kommunikálni tudjunk az eszközzel. Emberek számára értelmezhetõ nevet is hozzá tudunk rendelni a BD_ADDR címhez. Az /etc/bluetooth/hosts állomány tartalmazza a Bluetooth eszközökre vonatkozó információkat. A következõ példában azt láthatjuk, hogyan tudunk beszédesebb nevet adni egy távoli eszköznek: &prompt.user; hccontrol -n ubt0hci remote_name_request 00:80:37:29:19:a4 BD_ADDR: 00:80:37:29:19:a4 Name: Pav T39-ese Amikor tudakozódni kezdünk a távoli Bluetooth eszközök jelenléte felõl, a gépünket sajat.gep.nev (ubt0) néven fogják látni. Ez a helyi eszközhöz rendelt név bármikor megváltoztatható. A Bluetooth rendszer lehetõség ad pont-pont (természetesen csak két Bluetooth egység között) vagy pont-multipont típusú kapcsolatok kiépítésére. A pont-multipont kapcsolat esetén a kapcsolaton több Bluetooth eszköz osztozik. A most következõ példában megláthatjuk, hogyan kell az aktív mûködési sávban lekérdezni a helyi eszköz létrejött kapcsolatait: &prompt.user; hccontrol -n ubt0hci read_connection_list Remote BD_ADDR Handle Type Mode Role Encrypt Pending Queue State 00:80:37:29:19:a4 41 ACL 0 MAST NONE 0 0 OPEN A kapcsolat azonosítója (connection handle) akkor hasznos, amikor egy sávbeli kapcsolatot akarunk lezárni. Ezt általában nem kell kézzel megcsinálni. A rendszer magától lezárja az inaktív sávbeli kapcsolatokat. &prompt.root; hccontrol -n ubt0hci disconnect 41 Connection handle: 41 Reason: Connection terminated by local host [0x16] A hccontrol help paranccsal tudjuk lekérdezni az elérhetõ HCI parancsokat. A legtöbb HCI parancs végrehajtásához nem kellenek rendszeradminisztrátori jogosultságok. L2CAP Logical Link Control and Adaptation Protocol (L2CAP) A Logical Link Control and Adaptation Protocol (L2CAP) a kapcsolat-orientált és a kapcsolat nélküli adatszolgáltatásokért felelõs a felsõbb rétegek felé, valamit támogatja a protokollok többszörözését, a darabolást és az összerakást. Az L2CAP a magasabb szintû protokollok és az alkalmazások számára egészen 64 kilobyte méretig lehetõvé teszi az adatcsomagok küldését és fogadását. A L2CAP a csatorna (channel) fogalmára építkezik. A csatorna egy logikai kapcsolatot képvisel a mûködési sávon belüli kapcsolat felett. Mindegyik csatornához egyetlen protokoll kötõdik, egy a többhöz alapon. Több csatorna is tarthozhat ugyanahhoz a protokollhoz, de egy csatornán nem használhatunk több protokollt. A csatornákon keresztül érkezõ L2CAP csomagok ezután a megfelelõ felsõbb rétegbeli protokollokhoz kerülnek. Több csatorna osztozhat ugyanazon a sávbeli kapcsolaton. Minden Bluetooth eszközhöz létrejön egy l2cap típusú Netgraph-csomópont. Az L2CAP csomópont általában egy Bluetooth HCI csomóponthoz (lefelé) és egy Bluetooth sockethez (felfelé) kapcsolódik. Az L2CAP csomópont alapértelmezett neve devicel2cap. Errõl részletesebben az &man.ng.l2cap.4; man oldal világosít fel minket. Ezen a szinten hasznos parancsnak bizonyulhat az &man.l2ping.8;, amivel más eszközöket tudunk pingelni. Elõfordulhat, hogy egyes Bluetooth implementációk nem válaszolnak semmilyen feléjük küldött adatra, így az alábbi példában is szereplõ 0 bytes teljesen normális. &prompt.root; l2ping -a 00:80:37:29:19:a4 0 bytes from 0:80:37:29:19:a4 seq_no=0 time=48.633 ms result=0 0 bytes from 0:80:37:29:19:a4 seq_no=1 time=37.551 ms result=0 0 bytes from 0:80:37:29:19:a4 seq_no=2 time=28.324 ms result=0 0 bytes from 0:80:37:29:19:a4 seq_no=3 time=46.150 ms result=0 Az &man.l2control.8; segédprogram használható az L2CAP csomópontok különbözõ mûveleteinek kivitelezésére. Ebben a példában a helyi eszközhöz tartozó logikai kapcsolatokat (csatornák) és sávokat kérdezzük le: &prompt.user; l2control -a 00:02:72:00:d4:1a read_channel_list L2CAP channels: Remote BD_ADDR SCID/ DCID PSM IMTU/ OMTU State 00:07:e0:00:0b:ca 66/ 64 3 132/ 672 OPEN &prompt.user; l2control -a 00:02:72:00:d4:1a read_connection_list L2CAP connections: Remote BD_ADDR Handle Flags Pending State 00:07:e0:00:0b:ca 41 O 0 OPEN Másik ugyanilyen diagnosztikai eszköz a &man.btsockstat.1;. Ha a viselkedését tekintjük, akkor leginkább a &man.netstat.1; programra hasonlít, de a Bluetooth hálózatban megjelenõ adatszerkezetekkel dolgozik. Az alábbi példa az iménti &man.l2control.8; parancs kimenetében szereplõ logikai kapcsolatokat mutatja: &prompt.user; btsockstat Active L2CAP sockets PCB Recv-Q Send-Q Local address/PSM Foreign address CID State c2afe900 0 0 00:02:72:00:d4:1a/3 00:07:e0:00:0b:ca 66 OPEN Active RFCOMM sessions L2PCB PCB Flag MTU Out-Q DLCs State c2afe900 c2b53380 1 127 0 Yes OPEN Active RFCOMM sockets PCB Recv-Q Send-Q Local address Foreign address Chan DLCI State c2e8bc80 0 250 00:02:72:00:d4:1a 00:07:e0:00:0b:ca 3 6 OPEN RFCOMM Az RFCOMM protokoll Az RFCOMM protokoll a soros portok emulációját valósítja meg az L2CAP protokollon keresztül. A protokoll az ETSI TS 07.10. RFCOMM szabványán alapszik, és egy egyszerû átviteli protokoll, amelyet a 9 tûs RS-232 (EIATIA-232-E) soros portok emulációjára készítettek fel. Az RFCOMM protokoll legfeljebb 60 kapcsolat (RFCOMM csatorna) párhuzamos használatát támogatja két Bluetooth eszköz között. Az RFCOMM számára a teljes kommunikációs útvonal két különbözõ eszközön futó alkalmazást (kommunikációs végpontot) és köztük levõ kommunikációs szegments foglalja magában. Az RFCOMM az adott eszközön a soros portot használó alkalmazások részére készült. A kommunikációs szegmens az egyik eszköztõl a másikig vezetõ Bluetooth alapú összeköttetés (közvetlen kapcsolat). Közvetlen kapcsolat esetén az RFCOMM csak az eszközök közti kapcsolattal foglalkozik, valamint hálózati kapcsolat esetén az eszköz és a modem közti kapcsolattal. Az RFCOMM más konfigurációkat is támogat, például olyan modulokat, amelyek az egyik oldalon a Bluetooth vezeték nélküli technológián keresztül kommunikálnak, míg a másik oldalon egy vonalas felületet nyújtanak. A &os;-ben az RFCOMM protokollt Bluetooth foglalatok rétegében valósították meg. párosítás Az eszközök párosítása Alapértelmezés szerint a Bluetooth kommunikáció nem hitelesítõdik és bármelyik eszköz képes bármelyik másikkal felvenni a kapcsolatot. Egy Bluetooth eszköz (például egy mobiltelefon) egy adott szolgáltatáshoz igényelhet hitelesítést (például betárcsázáshoz). A Bluetooth alapú hitelesítés többnyire PIN kódokkal történik. A PIN kód egy legfeljebb 16 karakterbõl álló ASCII karakterlánc. A felhasználóknak mind a két eszközön ugyanazt a PIN kódot kell megadniuk. Miután megadtuk a PIN kódot, az eszközök létrehoznak hozzájuk egy összekötettésbeli kulcsot (link key). Ezután ezt a kulcsot vagy az eszközökön tároljuk vagy pedig valamilyen tartós tárolón. A következõ alkalommal mind a két eszközt ezt a korábban elkészített kulcsot fogja használni. Ezt az eljárást nevezik párosításnak (pairing). Ha valamelyik eszköz elveszti az össszeköttetés kulcsát, akkor a párosítást meg kell ismételni. A &man.hcsecd.8; démon felelõs az összes Bluetooth alapú hitelesítési kérés lekezeléséért. Az alapértelmezett konfigurációs állománya az /etc/bluetooth/hcsecd.conf. Például így tudjuk benne egy mobiltelefonhoz megadni az 1234 PIN kódot: device { bdaddr 00:80:37:29:19:a4; name "Pav T39-ese"; key nokey; pin "1234"; } Semmilyen korlátozás nincs a PIN kódokra (a méretüktõl eltekintve). Egyes eszközökbe (például a Bluetooth fejhallgatók) elõre rögzített PIN kódot építettek bele. A kapcsoló hatására a &man.hcsecd.8; démont az elõtérben lehet futtatni, így könnyebben láthatjuk mi történik. A távoli eszközt állítsuk be a párosítás elfogadására és kezdeményezzünk felé egy Bluetooth kapcsolatot. A távoli eszköznek erre azt kell válaszolnia, hogy elfogadta a párosítást, majd kérni fogja a PIN kódot. Adjuk meg ugyanazt a PIN kódot, mint amit a hcsecd.conf állományba is beírtunk. Most már a gépünk és a távoli eszköz párban vannak. A párosítást a távoli eszközrõl is kezdeményezhetjük. A &os; 5.5, 6.1 és újabb változataiban az /etc/rc.conf állományba a következõ sort kell felvenni a hcsecd automatikus indításához: hcsecd_enable="YES" Ez pedig a hcsecd démon által generált kimenetre példa: hcsecd[16484]: Got Link_Key_Request event from 'ubt0hci', remote bdaddr 0:80:37:29:19:a4 hcsecd[16484]: Found matching entry, remote bdaddr 0:80:37:29:19:a4, name 'Pav's T39', link key doesn't exist hcsecd[16484]: Sending Link_Key_Negative_Reply to 'ubt0hci' for remote bdaddr 0:80:37:29:19:a4 hcsecd[16484]: Got PIN_Code_Request event from 'ubt0hci', remote bdaddr 0:80:37:29:19:a4 hcsecd[16484]: Found matching entry, remote bdaddr 0:80:37:29:19:a4, name 'Pav's T39', PIN code exists hcsecd[16484]: Sending PIN_Code_Reply to 'ubt0hci' for remote bdaddr 0:80:37:29:19:a4 SDP Service Discovery Protocol (SDP) A Service Discovery Protocol (SDP) segítségével a kliens alkalmazások képes felderíteni, hogy a szerver alkalmazások részérõl milyen szolgáltatások érhetõek el, valamint ezek a szolgáltatások milyen tulajdonságokkal rendelkeznek. A szolgáltatások tulajdonsági közé soroljuk többek között a felajánlott szolgáltatás típusát vagy osztályát, illetve a szolgáltatás kihasználásához szükséges mechanizmusra vagy protokollra vonatkozó információkat. Az SDP az SDP szerver és az SDP kliens közti kommunikációt foglalja magában. A szerver karbantart egy listát azokról a szolgáltatási rekordokról, amelyek a szerverhez tartozó szolgáltatások jellemzõit írják le. Mindegyik ilyen szolgáltatási rekord egyetlen szolgáltatás adatait tartalmazza. A kliensek egy SDP kéréssel ezeket a szolgáltatási rekordokat kérhetik el az SDP szervertõl. Amennyiben a kliens, vagy a hozzátartozó alkalmazás a szolgáltatás használata mellett dönt, akkor a szolgáltatás használatához a megfelelõ szolgáltató felé nyitnia kell egy külön kapcsolatot. Az SDP csak a szolgáltatások és azok tulajdonságainak felderítéséhez ad segítséget, de semmilyen eszközt nem tartalmaz a felhasználásukra. Általában az SDP kliensek általában valamilyen számunkra kellõ tulajdonság alapján keresnek szolgáltatásokat. Ráadásul adódhatnak olyan alkalmak is, amikor a szolgáltatások elõzetes ismerete nélkül szeretnénk felderíteni a rendelkezésre álló szolgáltatások típusait. A felajánlott szolgáltatások ilyen típusú feldolgozását nevezzük böngészésnek (browsing). Az &man.sdpd.8; Bluetooth SDP szerver és a parancssoros &man.sdpcontrol.8; kliens az alap &os; telepítés része. Az alábbi példában egy SDP böngészési kérést adunk ki: &prompt.user; sdpcontrol -a 00:01:03:fc:6e:ec browse Record Handle: 00000000 Service Class ID List: Service Discovery Server (0x1000) Protocol Descriptor List: L2CAP (0x0100) Protocol specific parameter #1: u/int/uuid16 1 Protocol specific parameter #2: u/int/uuid16 1 Record Handle: 0x00000001 Service Class ID List: Browse Group Descriptor (0x1001) Record Handle: 0x00000002 Service Class ID List: LAN Access Using PPP (0x1102) Protocol Descriptor List: L2CAP (0x0100) RFCOMM (0x0003) Protocol specific parameter #1: u/int8/bool 1 Bluetooth Profile Descriptor List: LAN Access Using PPP (0x1102) ver. 1.0 és így tovább. Mindegyik szolgáltatáshoz hozzátartozik a tulajdonságok egy listája (például RFCOMM csatorna). Lehetséges, hogy szolgáltatástól függõen bizonyos tulajdonságokat kell figyelnünk. Egyes Bluetooth implementációk nem támogatják a szolgáltatások böngészését és ezért egy üres listát adnak vissza. Ebben az esetben egy konkrét szolgáltatásra tudunk rákeresni. A következõ példában az OBEX Object Push (OPUSH) szolgáltatást keressük: &prompt.user; sdpcontrol -a 00:01:03:fc:6e:ec search OPUSH &os; alatt az &man.sdpd.8; szerverrel tudunk szolgáltatásokat felajánlani a Bluetooth klienseknek. A &os; 5.5, 6.1 vagy késõbbi változataiban ehhez a következõ sort kell megadnunk az /etc/rc.conf állományban: sdpd_enable="YES" Ezután az sdpd démon így indítható el: &prompt.root; /etc/rc.d/sdpd start A távoli kliensek részére Bluetooth szolgáltatásokat felajánlani kívánó helyi szerver alkalmazásoknak regisztrálniuk kell magukat a helyi SDP démonnál. Például az egyik ilyen alkalmazás az &man.rfcomm.pppd.8;, és elindítása után regisztrálni fogja a Bluetooth LAN szolgáltatást a helyi SDP démonnál. A helyi SDP szerveren regisztrált szolgáltatásokat a helyi vezérlési csatornán keresztül egy browse kéréssel tudjuk lekérdezni: &prompt.root; sdpcontrol -l browse A betárcsázós hálózati és a PPP hálózati hozzáférési (LAN) profilok A betárcsázós hálózati (Dial-Up Networking, DUN) profil leggyakrabban a modemek és mobiltelefonok között tûnik fel. Ez a profil a következõ forgatókönyveket dolgozza fel: A számítógépünkkel egy mobiltelefont vagy modemet vezeték nélküli modemként használunk, amivel az internethez vagy más hálózatokhoz csatlakozunk betárcsázással. A számítógépünkkel egy mobiltelefonon vagy modemen keresztül fogadunk adathívásokat. A PPP hálózati hozzáférési (LAN) profil a következõ helyezetekben alkalmazható: LAN hozzáférés egyetlen Bluetooth eszközhöz LAN hozzáférés több Bluetooth eszközhöz Két gép összekötése (a soros vonali kapcsolat emulációval PPP-n keresztül) &os; alatt mind a két profilt a &man.ppp.8; és az &man.rfcomm.pppd.8; valósítja meg — egy olyan wrapper eszköz, amely az RFCOMM Bluetooth kapcsolatokat a PPP számára is értelmessé alakítja át. Mielõtt még bármelyik profilt elkezdenénk használni, egy új PPP címkét kell létrehozni az /etc/ppp/ppp.conf állományban. Erre példát az &man.rfcomm.pppd.8; man oldalon találhatunk. A következõ példában az &man.rfcomm.pppd.8; programot fogjuk használni arra, hogy egy RFCOMM típusú kapcsolatot nyissunk a 00:80:37:29:19:a4 címmel rendelkezõ távoli Bluetooth eszköz felé. A tényleges RFCOMM csatorna számát SDP-n keresztül a távoli eszköztõl kapjuk. Az RFCOMM csatorna kézzel is megadható, és ilyen esetekben az &man.rfcomm.pppd.8; nem fog SDP kérést küldeni. A &man.sdpcontrol.8; használatával tudjuk lekérdezni a távoli eszközön létrejött RFCOMM csatornát. &prompt.root; rfcomm_pppd -a 00:80:37:29:19:a4 -c -C dun -l rfcomm-dialup A PPP hálózati elérés (LAN) szolgáltatás beindításához futni kell a &man.sdpd.8; szervernek. A helyi hálózaton keresztül csatlakozó kliensekhez létre kell hozni egy új bejegyzést az /etc/ppp/ppp.conf állományban. Az &man.rfcomm.pppd.8; man oldalon találhatunk erre példákat. Végezetül indítsuk el az RFCOMM PPP szervert egy érvényes RFCOMM csatornaszámmal. Az RFCOMM PPP szerver ekkor automatikusan regisztrálja a Bluetooth LAN szolgáltatást a helyi SDP démonnál. A következõ példában megmutatjuk, hogyan lehet elindítani egy RFCOMM PPP szervert: &prompt.root; rfcomm_pppd -s -C 7 -l rfcomm-server OBEX Az OBEX Object Push (OPUSH) profil Az OBEX egy széles körben alkalmazott protokoll a mobileszközök közti egyszerû állományvitelre. Legfõképpen az infravörös kommunikációban alkalmazzák, ahol a laptopok vagy PDA-k közti általános állományátvitelre használják, illetve névjegykártyák vagy naptárbejegyzések átküldésére mobiltelefonok között és egyéb PIM alkalmazást futtató eszközök esetében. Az OBEX szervert és klienst egy külsõ csomag, az obexapp valósítja meg, amelyet az comms/obexapp portból érhetünk el. Az OBEX kliens használható objektumok áttolására vagy lehúzására az OBEX szerverhez. Ez az objektum lehet például egy névjegykártya vagy egy megbeszélt találkozó. Az OBEX kliens SDP-n keresztül tud magának RFCOMM csatornaszámot szerezni. Ezt úgy tehetjük meg, ha a szolgáltatás neve helyett egy RFCOMM csatorna számát adjuk meg. A támogatott szolgáltatások: IrMC, FTRN és OPUSH. Számként RFCOMM csatorna is megadható. Az alábbi példában egy OBEX munkamenetet láthatunk, ahol az eszköz információs objektumát húzzuk le a mobiltelefonról és egy új objektumot (egy névjegykártyát) tolunk fel a telefon könyvtárába. &prompt.user; obexapp -a 00:80:37:29:19:a4 -C IrMC obex> get telecom/devinfo.txt devinfo-t39.txt Success, response: OK, Success (0x20) obex> put new.vcf Success, response: OK, Success (0x20) obex> di Success, response: OK, Success (0x20) Az OBEX objektumok tologatásának támogatásához az &man.sdpd.8; szervernek kell futnia. Továbbá a beérkezõ objektumok tárolásához létre kell hoznunk még egy könyvtárat is. Ez az könyvtár alapértelmezés szerint a /var/spool/obex. Végül indítsuk el az OBEX szervert egy érvényes RFCOMM csatorna számának megadásával. Az OBEX szerver ezután automatikusan regisztrálja az OBEX Object Push nevû szolgáltatást a helyi SDP démonnál. Ebben a példában láthatjuk az OBEX szerver indítását: &prompt.root; obexapp -s -C 10 Soros vonali profil (SPP) A soros vonali profil (Serial Port Profile, SPP) használatával RS232 (vagy ahhoz hasonló) vonali adatátvitelt tudunk emulálni. Ez a profil a régebben fejlesztett alkalmazásokkal birkózik meg, és a Bluetooth technológiával valódi kábel helyett egy virtuális soros portot képez le. Az &man.rfcomm.sppd.1; segédprogram ezt a soros vonali profilt valósítja meg. Így egy pszeudo terminált tudunk virtuális soros portként használni. Ha nem adunk meg RFCOMM csatornát, akkor az &man.rfcomm.sppd.1; képes SDP-n keresztül kérni egyet magának a távoli eszköztõl. Ha ezt felül kívánjuk bírálni, akkor a parancssorban megadhatunk akár egy konkrét RFCOMM csatornát is. &prompt.root; rfcomm_sppd -a 00:07:E0:00:0B:CA -t /dev/ttyp6 rfcomm_sppd[94692]: Starting on /dev/ttyp6... Miután csatlakoztunk, a pszeudo terminált tudjuk soros portként használni: &prompt.root; cu -l ttyp6 Hibaelhárítás Nem tudunk csatlakozni a távoli eszközzel Egyes Bluetooth eszközök nem támogatják a szerepek cseréjét (role switch). Alapértelmezés szerint amikor a &os; elfogad egy új kapcsolatot, megpróbál rajta szerepet cserélni és mesterré válni. Azok az eszközök, amelyek ezt nem támogatják, nem lesznek képesek emiatt csatlakozni. Ez a szerepváltás az új kapcsolatok felépítése során zajlik le, ezért egy távoli eszköztõl nem lehet megtudni, hogy ismeri-e ezt a lehetõséget. A helyi oldalon a következõ HCI opcióval lehet kikapcsolni a szerepcserét: &prompt.root; hccontrol -n ubt0hci write_node_role_switch 0 Valami nem megy. Lehet látni valahogy, pontosan mi is történik? Persze, igen. Egy külsõ csomag, a hcidump segítségével, amely a comms/hcidump portból érhetõ el. A hcidump segédprogram a &man.tcpdump.1; programhoz hasonlítható. Ezzel lehet a Bluetooth csomagok tartalmát megnézni a terminálon vagy elmenteni ezeket egy állományba. Andrew Thompson Írta: Hálózati hidak Bevezetés IP-alhálózat hálózati híd Gyakran hasznos lehet anélkül felosztani egy fizikai hálózatot (például egy Ethernet szegmenst) két külön hálózati szegmensre, hogy külön IP-alhálózatot kellene létrehozunk és összekötnünk ezeket egy útválasztóval. A két ilyen módon kialakított hálózatot összekötõ eszközt nevezzük hálózati hídnak (bridge). A legalább két hálózati felülettel rendelkezõ &os; rendszerek képesek hálózati híd szerepét betölteni. A hálózati híd az eszközök adatkapcsolati rétegben a hozzátartozó felületein megjelenõ (vagyis Ethernet) címének megtanulásával mûködik. A két hálózat között csak akkor közvetít forgalmat, amikor a forrás és cél nem ugyanabban a hálózatban található. A hálózati hidak bizonyos szempontból lényegében nagyon kevés porttal rendelkezõ Ethernet switch-ek. A hálózati hidak tipikus alkalmazásai Napjainkban akad néhány igen jellemzõ szituáció, ahol szükség van a hálózati hidak alkalmazására. Hálózatok összekötése A hálózati hidak alapvetõ feladata két vagy több hálózati szegmens összekötése. Az egyszerû hálózati környezet felállítása helyett több okból is felmerülhet a hidak létrehozása: kábelezési megszorítások, tûzfalazás vagy pszeudo hálózatok, például virtuális gépek felületének csatlakoztatása miatt. Egy híd használatával ráadásul össze tudunk kötni egy vezeték nélküli hozzáférési pontként üzemelõ felületet egy vezetékes hálózattal. Szûrés vagy forgalomkorlátozás tûzfallal tûzfal NAT Sokszor elõfordulhat, hogy útválasztás vagy hálózati címfordítás (NAT) nélkül szeretnénk tûzfalat használni. Példaként képzeljünk el egy olyan kis méretû céget, amely egy DSL vagy ISDN vonalon kapcsolódik az internet-szolgáltatójához. A szolgáltatótól 13, mindenki által használható IP-címet kaptak és a hálózatukban 10 gép van. Ebben a helyzetben egy útválasztást végzõ tûzfal mûködtetése nehézkessé válna az alhálózatok problémái miatt. útválasztó DSL ISDN Egy hídként viselkedõ tûzfallal azonban minden IP számozási probléma nélkül egyszerûen be tudjuk dobni a gépeket a DSL/ISDN útválasztó mögé. A hálózat megcsapolása Egy hálózati híddal úgy kapcsolunk össze két hálózati szegmenst, hogy közben meg tudjuk vizsgálni a kettejük között mozgó Ethernet kereteket. Ezt a híd felületen a &man.bpf.4; valamint a &man.tcpdump.1; segítségével tudjuk megoldani, vagy úgy, ha egy másik felületen elküldjük az összes keret másolatát (span, vagyis feszítõ port). VPN az adatkapcsolati rétegben A két Ethernet hálózatot egy IP alapú összeköttetésen keresztül is össze tudunk kötni, ha a hálózatokat egy EtherIP járaton keresztül kötjük össze híddal, vagy egy OpenVPN-hez hasonló &man.tap.4; alapú megoldással. Redundancia az adatkapcsolati rétegben A hálózatokat több linken keresztül kötjük össze és a redundáns útvonalakat a feszítõfa protokollal (Spanning Tree Protocol, STP). Az Ethernetes hálózatok esetében a megfelelõ mûködéshez a két eszköz között csak egyetlen aktív útvonal létezhet, így a feszítõfa protokoll észleli a hurkokat és a redundáns összeköttetéseket blokkolt állapotba teszi. Amikor azonban az aktív linkek egyike meghibásodik, akkor a protokoll újraszámolja a fát és a hálózati pontjai közti konnektivitást megpróbálja helyreállítani az addig blokkolt linkek ismételt engedélyezésével. A rendszermag beállításai Ebben a szakaszban az &man.if.bridge.4; hálózati híd implementációval foglalkozunk, de a Netgraph segítségével is tudunk hidakat építeni. Ez utóbbiról az &man.ng.bridge.4; man oldalon olvashatunk. Amikor létrehozunk egy hálózati hidat, az &man.ifconfig.8; automatikusan betölti a hozzátartozó meghajtót. Ha viszont a rendszermag beállításait tartalmazó állományba felvesszük a device if_bridge sort, akkor akár be is építhetjük a rendszermagba. A csomagszûrés minden olyan tûzfallal használható, amely a &man.pfil.9; rendszerre kapcsolódik. Maga a tûzfal is betölthetõ modulként, vagy belefordítható a rendszermagba. A hálózati híddal forgalmat is tudunk szabályozni az &man.altq.4; vagy a &man.dummynet.4; segítségével. A hálózati híd engedélyezése Hálózati hidak felületek klónozásával hozhatóak létre. A híd létrehozásához használjuk az &man.ifconfig.8; programot, és a megfelelõ meghajtó automatikusan betöltõdik, ha nem lenne még elérhetõ a rendszermagban. &prompt.root; ifconfig bridge create bridge0 &prompt.root; ifconfig bridge0 bridge0: flags=8802<BROADCAST,SIMPLEX,MULTICAST> metric 0 mtu 1500 ether 96:3d:4b:f1:79:7a id 00:00:00:00:00:00 priority 32768 hellotime 2 fwddelay 15 maxage 20 holdcnt 6 proto rstp maxaddr 100 timeout 1200 root id 00:00:00:00:00:00 priority 0 ifcost 0 port 0 Ekkor létrejön a hálózati hídhoz tartozó felület és véletlenszerûen generálódik hozzá egy Ethernetes cím. A maxaddr és a timeout paraméterek vezérlik, hogy a híd mennyi MAC-címet tartson meg a keretek továbbításáért felelõs táblázatban és mennyi másodperc után töröljön automatikusan egy bejegyzést a legutolsó használat után. A többi paraméter a feszítõfa mûködését irányítja. Vegyük fel a hídhoz tartozó hálózati tagfelületeket. A híd csak akkor fog a tagfelületek között csomagokat továbbküldeni, amikor a híd és a tagok is up állapotban vannak: &prompt.root; ifconfig bridge0 addm fxp0 addm fxp1 up &prompt.root; ifconfig fxp0 up &prompt.root; ifconfig fxp1 up A híd most már átküldi az Ethernet kereteket a fxp0 és fxp1 felületek között. Az iméntiekkel megegyezõ konfigurációt az /etc/rc.conf állományban így alakíthatjuk ki: cloned_interfaces="bridge0" ifconfig_bridge0="addm fxp0 addm fxp1 up" ifconfig_fxp0="up" ifconfig_fxp1="up" Ha a hídhoz IP-címet is rendelni akarunk, akkor inkább magánál a hídnál adjuk meg, ne a tagoknál. Ezt statikusan vagy DHCP használatával is megtehetjük: &prompt.root; ifconfig bridge0 inet 192.168.0.1/24 A hídhoz IPv6 címet is hozzá tudunk rendelni. Tûzfalazás tûzfalak Ha engedélyezzük a csomagszûrést, a hídon áthaladó csomagok elõször a küldõ felület érkezési oldalára kerülnek, majd a hídra, végül a megfelelõ irányban levõ felület küldési oldalára. Bármelyik fázis letiltható. Amikor a csomagok áramlásának iránya fontos számunkra, akkor jobban járunk, ha nem magára a hídra, hanem csak a tagfelületekre állítjuk be a tûzfalat. A híd számos módosítható beállítással rendelkezik a nem-IP és ARP csomagok átküldésére, valamint arra, hogy az IPFW tûzfal adatkapcsolati réteg szintjén mûködhessen. Az &man.if.bridge.4; man oldal ennek részleteit tárja fel. Feszítõfák A híd meghajtója a gyors feszítõfa protokollt (Rapid Spanning Tree Protocol, RSTP avagy 802.1w) valósítja meg, ami visszafelé kompatibilis a korábban említett feszítõfa protokollal. A feszítõfákat a hálózati topológiában felbukkanó hurkok észlelésére és eltávolítására alkalmazzák. Az RSTP azonban a hagyományos STP-nél valamivel gyorsabb konvergenciát ígér, mivel itt a szomszédos switch-ek kicserélik egymás között az adataikat, és így újabb hurkok létrehozása nélkül képesek viszonylag gyorsan egyik állapotból átváltani a másikba. Az alábbi táblázat a támogatott mûködési módokat láthatjuk: Operációs rendszer STP módok Alapértelmezés &os; 5.4—&os; 6.2 STP STP &os; 6.3+ RSTP vagy STP STP &os; 7.0+ RSTP vagy STP RSTP A tagfelületeken az stp paranccsal tudjuk engedélyezni a feszítõfák használatát. Az fxp0 és fxp1 felületeket összekötõ hídfelület esetében tehát így: &prompt.root; ifconfig bridge0 stp fxp0 stp fxp1 bridge0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> metric 0 mtu 1500 ether d6:cf:d5:a0:94:6d id 00:01:02:4b:d4:50 priority 32768 hellotime 2 fwddelay 15 maxage 20 holdcnt 6 proto rstp maxaddr 100 timeout 1200 root id 00:01:02:4b:d4:50 priority 32768 ifcost 0 port 0 member: fxp0 flags=1c7<LEARNING,DISCOVER,STP,AUTOEDGE,PTP,AUTOPTP> port 3 priority 128 path cost 200000 proto rstp role designated state forwarding member: fxp1 flags=1c7<LEARNING,DISCOVER,STP,AUTOEDGE,PTP,AUTOPTP> port 4 priority 128 path cost 200000 proto rstp role designated state forwarding Láthatjuk, hogy a híd a feszítõfában megkapta a 00:01:02:4b:d4:50-es azonosítót és a 32768-as prioritást. Mivel root id értéke is ugyanez, elmondhatjuk, hogy ez a fa gyökereként funkcionáló híd. Ha a hálózaton már valahol létezik egy másik híd: bridge0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> metric 0 mtu 1500 ether 96:3d:4b:f1:79:7a id 00:13:d4:9a:06:7a priority 32768 hellotime 2 fwddelay 15 maxage 20 holdcnt 6 proto rstp maxaddr 100 timeout 1200 root id 00:01:02:4b:d4:50 priority 32768 ifcost 400000 port 4 member: fxp0 flags=1c7<LEARNING,DISCOVER,STP,AUTOEDGE,PTP,AUTOPTP> port 4 priority 128 path cost 200000 proto rstp role root state forwarding member: fxp1 flags=1c7<LEARNING,DISCOVER,STP,AUTOEDGE,PTP,AUTOPTP> port 5 priority 128 path cost 200000 proto rstp role designated state forwarding A root id 00:01:02:4b:d4:50 priority 32768 ifcost 400000 port 4 sor mutatja, hogy a fa gyökerét képezõ híd most a 00:01:02:4b:d4:50 azonosítóval rendelkezik, és ezt a hidat 400000-res költséggel éri el a port 4 (a 4. porton) keresztül, amely jelen esetben az fxp0 felület. Komolyabb hidak építése A forgalom áramlásának átszerkesztése A hidak támogatják az ún. megfigyelési módot, ahol a csomagokat a &man.bpf.4; feldolgozásuk után eldobja, így nem folytatódik a feldolgozásuk vagy nem haladnak tovább. Ennek kihasználásával a két vagy több felületen érkezõ adatokat egyetlen &man.bpf.4; folyammá tudjuk alakítani. Ez olyan hálózati csapok forgalmának átszerkesztésében hasznos, ahol a két különbözõ felületen keresztül küldjük ki az RX/TX (fogadás/küldés) jeleket. Az alábbi paranccsal tudjuk megoldani, hogy négy felületrõl érkezõ adatot legyünk képesek egyetlen folyamként olvasni: &prompt.root; ifconfig bridge0 addm fxp0 addm fxp1 addm fxp2 addm fxp3 monitor up &prompt.root; tcpdump -i bridge0 Feszítõ portok A hídhoz befutó Ethernet keretek mindegyikérõl készül egy másolat, ami egy megadott feszítõ porton keresztül megy tovább. Hidanként végtelen számú ilyen feszítõ port létezhet, és ha egy felületet feszítõ portnak adtunk meg, akkor hagyományos portként már nem használhatjuk. Ez leginkább akkor hasznos, amikor passzívan akarjuk megfigyelni a híddal rendelkezõ hálózatot a híd valamelyik feszítõ portjára csatlakozó géprõl. Küldessük az összes keretrõl egy másolatot az fxp4 felületre: &prompt.root; ifconfig bridge0 span fxp4 Privát felületek A privát felületek (private interface) csak más privát felületek felé küldenek tovább adatot. Így feltétel nélkül tudjuk korlátozni a forgalmat, és sem Ethernet keretek, sem pedig ARP nem megy keresztül rajtuk. Ha viszont szelektíven akarjuk korlátozni a forgalmat, akkor helyette használjunk tûzfalat. Tapadós felületek Ha a híd egyik tagfelületét tapadósnak (sticky) adjuk meg, akkor a dinamikusan megtanult címek bejegyzései a gyorsítótárba kerülésük után állandósulnak. A tapadós bejegyzések soha nem évülnek el vagy cserélõdnek le, még abban az esetben sem, ha utána az adott címet egy másik felületrõl látjuk. Így a továbbításra vonatkozó táblázatot nem kell elõre feltöltenünk, és a híd egyik oldalán meglátott kliensek nem képesek átvándorolni egy másik hálózati szegmensbe. Másik ilyen példa a tapadós címek használatára az lehetne, amikor a hidat VLAN-nal kombináljuk, és így egy olyan útválasztót hozunk létre, ahol az ügyfeleink az IP-címtartomány pocséklása nélkül zárhatóak el egymástól. Tegyük fel, hogy az A-ugyfel a vlan100, és a B-ugyfel a vlan101 felületen csatlakozik. A híd IP-címe 192.168.0.1, amely maga is egy internet felé mutató útválasztó. &prompt.root; ifconfig bridge0 addm vlan100 sticky vlan100 addm vlan101 sticky vlan101 &prompt.root; ifconfig bridge0 inet 192.168.0.1/24 Mind a két kliens a 192.168.0.1 címet látja alapértelmezett átjáróként, és mivel a híd gyorsítótára tapadós bejegyzéseket tartalmaz, a MAC-címeik meghamisításával nem tudják elcsípni a másikuk forgalmát. A VLAN-ok közti bárminemû kommunikációt privát felületek létrehozásával akadályozzuk meg (vagy egy tûzfallal): &prompt.root; ifconfig bridge0 private vlan100 private vlan101 Ezzel a megoldással az ügyfeleinket teljesen elszigeteljük egymástól úgy, hogy közben az egész /24 címtartomány külön alhálózatok kialakítása nélkül kiosztható. Címek korlátozása Korlátozhatóak az egy felület mögül küldeni képes egyedi MAC-címek. Amikor ezen a határon felül érkeznek ismeretlen feladótól csomagok, egészen addig eldobjuk ezeket, amíg egy korábban már regisztrált bejegyzést a rendszer ki nem töröl vagy ki nem veszünk a gyorsítótárból. A következõ példában az vlan100 felületen csatlakozó A-ugyfel számára korlátozzuk le 10-re az Ethernet eszközök számát: &prompt.root; ifconfig bridge0 ifmaxaddr vlan100 10 SNMP felügyelet A hidak és az STP paraméterei az alap &os; rendszerben megtalálható SNMP démonnal felügyelhetõek. A hídhoz exportált felügyeleti információk (Management Information Base, MIB) megfelelnek az IETF által elõírt szabványoknak, így akár tetszõleges SNMP kliens vagy bármilyen más felügyeleti szoftver alkalmas az olvasásukra. A hidat mûködtetõ gépen az /etc/snmp.config állományban engedélyezzük a begemotSnmpdModulePath."bridge" = "/usr/lib/snmp_bridge.so" sort és indítsuk el a bsnmpd démont. Itt még szükség lehet más beállítások, például a közösségek nevének (community name) vagy a hozzáférési listák (access list) módosítására is. Ezzel kapcsolatban a &man.bsnmpd.1; és az &man.snmp.bridge.3; man oldalakat lapozzuk fel. A következõ példában a Net-SNMP nevû szoftver (net-mgmt/net-snmp) fogjuk használni a híd elérésére, de ugyanerre a net-mgmt/bsnmptools port is alkalmas. Az SNMP klienst használó gépen egészítsük ki az $HOME/.snmp/snmp.conf állományt a híd felügyeleti információinak importálásával az Net-SNMP rendszerébe: mibdirs +/usr/share/snmp/mibs mibs +BRIDGE-MIB:RSTP-MIB:BEGEMOT-MIB:BEGEMOT-BRIDGE-MIB Az IETF BRIDGE-MIB (RFC 4188) használatán keresztül így tudjuk elindítani egy híd felügyeletét: &prompt.user; snmpwalk -v 2c -c public bridge1.example.com mib-2.dot1dBridge BRIDGE-MIB::dot1dBaseBridgeAddress.0 = STRING: 66:fb:9b:6e:5c:44 BRIDGE-MIB::dot1dBaseNumPorts.0 = INTEGER: 1 ports BRIDGE-MIB::dot1dStpTimeSinceTopologyChange.0 = Timeticks: (189959) 0:31:39.59 centi-seconds BRIDGE-MIB::dot1dStpTopChanges.0 = Counter32: 2 BRIDGE-MIB::dot1dStpDesignatedRoot.0 = Hex-STRING: 80 00 00 01 02 4B D4 50 ... BRIDGE-MIB::dot1dStpPortState.3 = INTEGER: forwarding(5) BRIDGE-MIB::dot1dStpPortEnable.3 = INTEGER: enabled(1) BRIDGE-MIB::dot1dStpPortPathCost.3 = INTEGER: 200000 BRIDGE-MIB::dot1dStpPortDesignatedRoot.3 = Hex-STRING: 80 00 00 01 02 4B D4 50 BRIDGE-MIB::dot1dStpPortDesignatedCost.3 = INTEGER: 0 BRIDGE-MIB::dot1dStpPortDesignatedBridge.3 = Hex-STRING: 80 00 00 01 02 4B D4 50 BRIDGE-MIB::dot1dStpPortDesignatedPort.3 = Hex-STRING: 03 80 BRIDGE-MIB::dot1dStpPortForwardTransitions.3 = Counter32: 1 RSTP-MIB::dot1dStpVersion.0 = INTEGER: rstp(2) A példában látszik, hogy a dot1dStpTopChanges.0 értéke kettõ, ami arra utal, hogy az STP híd topológiája kétszer változott. A topológia változása pedig azt jelenti, hogy a hálózaton belül egy vagy több link állapota megváltozott vagy egyszerûen meghibásodott és ezért egy új fát kellett számolni. A dot1dStpTimeSinceTopologyChange.0 érték adja meg, hogy ez pontosan mikor is történt. Több híd felületének felügyeletéhez a belsõ BEGEMOT-BRIDGE-MIB parancsot is használhatjuk: &prompt.user; snmpwalk -v 2c -c public bridge1.example.com enterprises.fokus.begemot.begemotBridge BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeBaseName."bridge0" = STRING: bridge0 BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeBaseName."bridge2" = STRING: bridge2 BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeBaseAddress."bridge0" = STRING: e:ce:3b:5a:9e:13 BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeBaseAddress."bridge2" = STRING: 12:5e:4d:74:d:fc BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeBaseNumPorts."bridge0" = INTEGER: 1 BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeBaseNumPorts."bridge2" = INTEGER: 1 ... BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeStpTimeSinceTopologyChange."bridge0" = Timeticks: (116927) 0:19:29.27 centi-seconds BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeStpTimeSinceTopologyChange."bridge2" = Timeticks: (82773) 0:13:47.73 centi-seconds BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeStpTopChanges."bridge0" = Counter32: 1 BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeStpTopChanges."bridge2" = Counter32: 1 BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeStpDesignatedRoot."bridge0" = Hex-STRING: 80 00 00 40 95 30 5E 31 BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeStpDesignatedRoot."bridge2" = Hex-STRING: 80 00 00 50 8B B8 C6 A9 Így tudjuk megadni, hogy a hidat mib-2.dot1dBridge részfán keresztül akarjuk megfigyelni: &prompt.user; snmpset -v 2c -c private bridge1.example.com BEGEMOT-BRIDGE-MIB::begemotBridgeDefaultBridgeIf.0 s bridge2 Andrew Thompson Írta: Linkek összefûzése és hibatûrése lagg failover fec lacp loadbalance roundrobin Bevezetés A &man.lagg.4; felület lehetõvé teszi, hogy több hálózati felületet egyetlen virtuális felületként fûzzünk össze, és ezzel egy hibatûrõ és nagysebességû összeköttetést alakítsunk ki. Mûködési módok failover Csak az elsõdlegesként kijelölt porton keresztül fogad és küld adatokat. Amikor ez az elsõdleges port elérhetetlenné válik, a következõ aktív portot fogja használni. Az elsõként felvett felület válik automatikusan az elsõdleges porttá, és az utána felvett összes többit pedig csak hiba esetén használjuk. &cisco; Fast ðerchannel; A &cisco; Fast ðerchannel; (FEC) technológia támogatása. Ez egy statikus beállítás, és nem egyezteti az összefûzést a többiekkel vagy a linkek felügyeletéhez nem vált kereteket. Ha a switch támogatja az LACP használatát, akkor inkább azt válasszuk. A FEC a kimenõ forgalmat a fejlécekben szereplõ protokollok alapján számolt hasítókóddal próbálja szétosztani az aktív portok között, és tetszõleges aktív porton fogad beérkezõ adatokat. Az említett hasítókódban egy Ethernetes forrás- és célcím szerepel, valamint ha elérhetõ, akkor egy VLAN címke, illetve az IPv4/IPv6 forrás- és célcím. LACP Az &ieee; 802.3ad Link Aggregation Control Protocol (LACP) és a Marker Protcol támogatása. Az LACP megpróbálja egyeztetni a többi géppel az összefûzhetõ linkeket egy vagy több csoportban (Link Aggregated Group, LAG). Mindegyik ilyen csoportban ugyanolyan sebességû portokat találunk, full-duplex mûködési módban. A forgalmat így a legnagyobb összsebességgel rendelkezõ csoportban megtalálható portok között osztja el, ami a legtöbb esetben az összes portot magában foglaló csoport. A fizikai konnektivitás megváltozása esetén a linkek összefûzõdése igen gyorsan alkalmazkodik az új konfigurációhoz. Az LACP a kimenõ forgalmat az aktív portok között osztja szét fejlécekben szereplõ protokollok alapján számolt hasítókóddal, és bármelyik aktív portról fogad bejövõ forgalmat. A hasítókódban megtalálható az Ethernetes forrás- és célcím, valamint ha elérhetõ, akkor a VLAN címke, illetve az IPv4/IPv6 forrás- és célcímek. Loadbalance Ez a FEC mód másik neve. Round-Robin A kimenõ forgalmat egy körkörös (Round-Robin) elvû ütemezõvel osztja szét az aktív portok között és tetszõleges aktív portról fogad bejövõ forgalmat. Ez a mûködési mód megsérti az Ethernet keretek rendezését és csak nagy körültekintés mellett alkalmazzuk. Példák LACP alapú összefûzés egy &cisco; switch-csel Ebben a példában egy &os;-s gép két felületét kapcsoljuk össze switch-csel egy egyszerû terhelés-kiegyenlítéssel és hibatûréssel beállított linken keresztül. Mivel az Ethernet keretek sorrendje döntõ fontosságú, ezért a két állomás között egyazon fizikai linken zajló forgalom maximális sebességét az adott felület kapacitása korlátozza. A küldési algoritmus a lehetõ legtöbb információ alapján próbálja egymástól megkülönböztetni a forgalmakat és elosztani ezeket a rendelkezésre álló felületek között. A &cisco; switch-en vegyünk fel a FastEthernet0/1 és FastEthernet0/2 interfészeket az 1 csoportba (channel group): interface FastEthernet0/1 channel-group 1 mode active channel-protocol lacp ! interface FastEthernet0/2 channel-group 1 mode active channel-protocol lacp A &os;-s gépen pedig a fxp0 és fxp1 használatával hozzunk létre a &man.lagg.4; interfészt: &prompt.root; ifconfig lagg0 create &prompt.root; ifconfig lagg0 up laggproto lacp laggport fxp0 laggport fxp1 Ellenõrizzük a felület állapotát: &prompt.root; ifconfig lagg0 A ACTIVE jelzésû, vagyis aktív állapotú portok az összefûzéshez kialakított csoport azon tagjai, amelyeknél felépült a kapcsolat a távoli switch felé és készen állnak a küldésre és fogadásra. Ha az &man.ifconfig.8; programtól részletesebb kimenetet kérünk, akkor láthatjuk a csoportok azonosítóit is: lagg0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> metric 0 mtu 1500 options=8<VLAN_MTU> ether 00:05:5d:71:8d:b8 media: Ethernet autoselect status: active laggproto lacp laggport: fxp1 flags=1c<ACTIVE,COLLECTING,DISTRIBUTING> laggport: fxp0 flags=1c<ACTIVE,COLLECTING,DISTRIBUTING> A show lacp neighbor paranccsal kérdezhetjük le a portok állapotát: switch# show lacp neighbor Flags: S - Device is requesting Slow LACPDUs F - Device is requesting Fast LACPDUs A - Device is in Active mode P - Device is in Passive mode Channel group 1 neighbors Partner's information: LACP port Oper Port Port Port Flags Priority Dev ID Age Key Number State Fa0/1 SA 32768 0005.5d71.8db8 29s 0x146 0x3 0x3D Fa0/2 SA 32768 0005.5d71.8db8 29s 0x146 0x4 0x3D Részletesebb kijelzést a show lacp neighbor detail paranccsal kaphatunk. A hibatûrés beállítása A hibatûrési mód arra alkalmas, hogy amikor az elsõdleges porton elvesztjük a kapcsolatot, helyette egy másodlagos interfész használatára tudunk áttérni. Hozzuk létre és állítsuk be a lagg0 interfészt, ahol az fxp0 legyen a fõinterfész, az fxp1 pedig a tartalék interfész: &prompt.root; ifconfig lagg0 create &prompt.root; ifconfig lagg0 up laggproto failover laggport fxp0 laggport fxp1 Az így létrejövõ interfész nagyjából az alábbi lesz, ahol eltérés a MAC-cím és az eszköz neve: &prompt.root; ifconfig lagg0 lagg0: flags=8843<UP,BROADCAST,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> metric 0 mtu 1500 options=8<VLAN_MTU> ether 00:05:5d:71:8d:b8 media: Ethernet autoselect status: active laggproto failover laggport: fxp1 flags=0<> laggport: fxp0 flags=5<MASTER,ACTIVE> A forgalom kezdetben az fxp0 felületen keresztül érkezik és távozik. Ha az fxp0 felületen valamiért megszakadna a kapcsolat, helyette az fxp1 lesz az aktív link. Ha késõbb helyreáll a kapcsolat az elsõdleges felületen, akkor újra az lesz aktív link. Jean-François Dockès Frissítette: Alex Dupre Átdolgozta és javította: Lemez nélküli mûködés lemez nélküli munkaállomás lemez nélküli mûködés A &os; képes hálózaton keresztül elindulni és helyi lemez nélkül egy NFS szerver által megosztott állományrendszer csatlakoztatásával mûködni. Ehhez a szabványos konfigurációs állományok módosításán kívül semmi másra nincs szükségünk. Egy ilyen rendszert viszonylag könnyû beállítani, mivel az összes hozzávaló szinte készen elérhetõ: Rögtön adott legalább két módszer, ha a rendszermagot hálózaton keresztül akarjuk betölteni: PXE: az &intel; által fejlesztett Preboot eXecution Environment (indítás elõtti végrehajtási környezet) nevû rendszer a hálózati kártyákba vagy alaplapokba épített ROM segítségével teszi lehetõvé az intelligens rendszerindítást. A &man.pxeboot.8; man oldalán olvashatunk errõl részletesebben. Az Etherboot port (net/etherboot) olyan ROM-ba programozható kódot készít, amellyel rendszermagokat tudunk hálózaton keresztül betölteni. Ez a kód egyaránt felhasználható egy hálózati rendszerindító PROM beégetéséhez, vagy betölthetõ a helyi floppy (esetleg merev)lemezrõl, illetve &ms-dos; rendszer alól. Elég sok hálózati kártya támogatja ezt a módot. Egy mintaszkript (/usr/share/examples/diskless/clone_root) is próbálja megkönnyíteni a szerveren a munkaállomás rendszerindító állományrendszerének létrehozását és karbantartását. Ezt a szkriptet valószínûleg némileg módosítani kell, de így is sokat segít az elindulásban. Az /etc könyvtárban található szabványos rendszerindításhoz használt állományok, amelyekkel a lemez nélküli indulást lehet detektálni és segíteni. A lapozás, amennyiben szükséges, NFS vagy helyi lemez segítségével oldható meg. Számos módon állíthatunk be egy lemez nélküli munkaállomást. Rengeteg részbõl tevõdik össze, és ezek legtöbbje remekül testreszabható az igényeinknek. A továbbiakban egy teljes rendszer összeállításának lehetséges variációit ismertetjük, különös hangsúlyt fektetünk arra, hogy egyszerûek és a hagyományos &os; indítószkriptekkel kompatibilisek maradjanak. A bemutatandó rendszer a következõ jellemzõkkel bír: A lemez nélküli munkaállomások megosztott / és /usr állományrendszereket használnak. A rendszer indításához használt gyökér állományrendszer a szabvány &os;-s gyökér (ez általában a szerveré), ahol néhány állományt felülírtunk a lemez nélküli mûködéshez vagy azért, mert egyszerûen az adott munkaállomáshoz tartozik. A gyökér azon részeit, amelyeket írhatóvá kívánunk tenni, &man.md.4; alapú állományrendszerekkel lapoljuk felül. Ilyenkor azonban bármilyen rajtuk ejtett változtatás a rendszer újraindításával elveszik. A rendszermagot vagy az Etherboot vagy a PXE használatával küldessük át és töltsük be, mivel egyes helyzetekben ezekre szükség lesz. A bemutatott rendszer nem biztonságos. Helyezzük a hálózatunk egy jól védett részére, és a többi gép ne tekintse megbízhatónak. A szakaszban szereplõ összes információt a &os; 5.2.1-RELEASE változatával teszteltük. Háttérinformációk A lemez nélküli munkaállomások beállítása egyszerre adja magát és könnyen is elvéthetõ. Az elkövetett hibákat olykor számos okból kifolyólag nehéz felismerni. Például: A fordítási idõben megadott beállítások mást eredményeznek futási idõben. A hibaüzenetek gyakran titokzatosak vagy esetleg teljesen el is maradnak. Ezért ha valamennyire tisztában vagyunk a háttérben zajló folyamatokkal, akkor sokkal több eséllyel leszünk képesek megoldani a menet közben felmerülõ problémákat. A rendszernek a sikeres felkapaszkodáshoz több mûveletet is végre kell hajtania: A gépnek szüksége van olyan induló paraméterekhez, mint például az IP-cím, a végrehajtható állomány neve, a szerver neve, a gyökér elérési útja. Ezeket a DHCP vagy a BOOTP protokollok használatával adhatjuk meg. A DHCP a BOOTP kompatibilis kiterjesztése, ezért ugyanazokat a portokat és alapvetõ csomagformátumot alkalmazza. A rendszerüket kizárólag BOOTP használatával is beállíthatjuk. A &man.bootpd.8; szerver az alap &os; rendszer része. A DHCP azonban rengeteg elõnnyel rendelkezik a BOOTP protokollal szemben (áttekinthetõbb konfigurációs állományok, a PXE használatának lehetõsége, illetve sok minden más, ami nem csak a lemez nélküli mûködéshez kellhet), ezért itt alapvetõen egy DHCP alapú konfigurációt mutatunk be, de ahol megoldható, megemlítjük a &man.bootpd.8; esetén alkalmas példákat is. A mintaként szolgáló konfiguráció az ISC DHCP szoftvercsomagot használja (a tesztszerverre ennek a 3.0.1.r12 verzióját telepítetük fel). A gépnek egy vagy több programot kell a saját memóriájába áttöltenie. Erre vagy a TFTP vagy pedig az NFS alkalmas. A TFTP és az NFS között sok helyen fordítási idõben tudunk választani. Gyakori hibaforrás a protokollhoz rosszul megadott állománynevek használata: a TFTP általában az összes állományt a szerverrõl egyetlen könyvtárból tölti át, ezért arra számít, hogy a neveiket ehhez viszonyítva adjuk meg. Az NFS használata során azonban abszolút elérési utakat kell megadnunk. A rendszer indítását lehetõvé tevõ közbensõ programokat és a rendszermagot valahogy inicializálni kell és elindítani. Ezen a területen több fontos változat kapott helyet: A PXE a &man.pxeboot.8; kódját fogja betölteni, ez lényegében a &os; betöltõ harmadik fokozatának egy módosított változata. A &man.loader.8; a mûködéséhez szükséges paramétereket a rendszer indításakor kapja meg, majd a vezérlés átadása elõtt ezeket a rendszermag környezetében hagyja. Ebben az esetben akár a GENERIC rendszermag is használható. Az Etherboot kevesebb elõkészítéssel közvetlenül magát a rendszermagot tölti be. Ehhez azonban egy saját rendszermagot kell építeni, külön beállításokkal. A PXE és az Etherboot egyaránt jól használható. Mivel azonban a rendszermagok általában a &man.loader.8; kódjára hagyják a munka legnagyobb részét, ezért ahol lehetséges, a PXE megoldását érdemes alkalmazni. Tehát ha az alaplapi BIOS és a hálózati kártya is támogatja a PXE használatát, akkor válasszunk inkább azt. Végezetül a gépnek valamilyen módon hozzá kell tudnia férnie az állományrendszerekhez. Erre többnyire az NFS jöhet szóba. A további részleket lásd a &man.diskless.8; man oldalon. Beállítási útmutató Beállítás a <application>ISC DHCP</application> használatával DHCP lemez nélküli mûködés Az ISC DHCP szervere képes a BOOTP és DHCP kéréseket is megválaszolni. Az ISC DHCP 3.0 nem az alaprendszer része, ezért a használatához elõször telepítenünk kell a net/isc-dhcp30-server portot vagy a neki megfelelõ csomagot. Ahogy feltelepítettük, le kell futtatnunk az ISC DHCP konfigurációs állományát (ezt általában /usr/local/etc/dhcpd.conf néven találjuk meg). A most következõ, megjegyzésekkel kiegészített példában egy margaux nevû gép az Etherboot, valamint egy corbieres nevû gép PXE használatával akar kapcsolódni: default-lease-time 600; max-lease-time 7200; authoritative; option domain-name "minta.com"; option domain-name-servers 192.168.4.1; option routers 192.168.4.1; subnet 192.168.4.0 netmask 255.255.255.0 { use-host-decl-names on; option subnet-mask 255.255.255.0; option broadcast-address 192.168.4.255; host margaux { hardware ethernet 01:23:45:67:89:ab; fixed-address margaux.minta.com; next-server 192.168.4.4; filename "/data/misc/kernel.diskless"; option root-path "192.168.4.4:/data/misc/diskless"; } host corbieres { hardware ethernet 00:02:b3:27:62:df; fixed-address corbieres.minta.com; next-server 192.168.4.4; filename "pxeboot"; option root-path "192.168.4.4:/data/misc/diskless"; } } Ez a beállítás arra utasítja a dhcpd démont, hogy a lemez nélküli gép hálózati neveként a host deklarációban megadott értéket küldje el. Ezt úgyis meg lehet csinálni, hogy felvesszünk egy option host-name margaux részt a host deklarációk közé. A next-server direktíva a betöltõ vagy a rendszermag betöltéséért felelõs TFTP vagy NFS szervert jelöli ki (alapértelmezés szerint ez megegyezik a DHCP szerverrel). A filename direktíva azt az állományt adja meg, amelyet az Etherboot vagy a PXE a következõ végrehajtási lépésben betölt. Ezt a kiválasztott átviteli módnak megfelelõen kell megadni. Az Etherboot lefordítható az NFS vagy a TFTP használatával is. A &os; port alapból az NFS támogatását tartalmazza. A PXE a TFTP protokollt használja, ezért itt relatív állományneveket adunk meg (ez persze a TFTP szerver beállításaitól függ, de általában ez a jellemzõ). Sõt, a PXE a pxeboot állományt tölti be, nem is a rendszermagot. Léteznek további érdekes lehetõségek is, mint például a pxeboot állomány betöltése a &os; CD-jén található /boot könyvtárból (mivel a &man.pxeboot.8; a GENERIC rendszermagot képes betölteni, ezért a PXE használatával akár egy távoli CD-meghajtóról is indíthatjuk a rendszert). A root-path opció a rendszer indításához használt gyökér állományrendszert nevezi meg, amelyet többnyire az NFS jelölési módszere szerint kell megadni. A PXE használata során el lehet hagyni a gép IP-címét egészen addig, amíg nem engedélyezzük a rendszermagban a BOOTP beállítást. Az NFS szerver ekkor megegyzik a TFTP szerverrel. Beállítás a BOOTP használatával BOOTP lemez nélküli mûködés Itt a bootpd (egyetlen kliensre korlátozott) beállítását láthatjuk. Ezt az /etc/bootptab állományba tegyük. Ne feledjük, hogy a BOOTP használatához az Etherboot portot a NO_DHCP_SUPPORT beállítással kell fordítanunk, miközben a PXE esetében kell a DHCP. Egyébként a bootpd egyedüli nyilvánvaló elõnye csupán annyi, hogy az alaprendszer része. .def100:\ :hn:ht=1:sa=192.168.4.4:vm=rfc1048:\ :sm=255.255.255.0:\ :ds=192.168.4.1:\ :gw=192.168.4.1:\ :hd="/tftpboot":\ :bf="/kernel.diskless":\ :rp="192.168.4.4:/data/misc/diskless": margaux:ha=0123456789ab:tc=.def100 A rendszer elõkészítése az <application>Etherboot</application> számára Etherboot Az Etherboot honlapján találhatunk egy minden részletre kiterjedõ dokumentációt (angolul), amely elsõsorban ugyan a Linux típusú rendszerek számára íródott, de ettõl függetlenül még hasznos információkat tartalmaz. A továbbiakban csak annyit szeretnénk körvonalazni, hogy az Etherboot miként bírható mûködésre &os; rendszerekkel. Elõször telepítenünk kell a net/etherboot csomagot vagy portot. Az Etherboot beállítását (vagyis a TFTP használatának megadását az NFS helyett) az Etherboot forrását tartalmazó könyvtárban található Config állomány megfelelõ átírásával tudjuk megtenni. Itt most floppyról fogjuk indítani a rendszert. A többi módszerrel (PROM vagy &ms-dos; program) kapcsolatban olvassuk el az Etherboot dokumentációját. A rendszerindító lemez elkészítéséhez tegyünk egy lemezt annak a gépnek a meghajtójába, ahová az Etherboot felkerült. Váltsunk az Etherboot könyvtárán belül az src alkönyvtárba és gépeljük be: &prompt.root; gmake bin32/eszköztípus.fd0 Az eszköztípus a lemez nélküli munkaállomás Ethernet kártyájától függ. Az ugyanebben a könyvtárban található NIC állományból tudjuk kiolvasni, hogy az adott kártyához melyik eszköztípus tartozik. A rendszer indítása <acronym>PXE</acronym> használatával Alapértelmezés szerint a &man.pxeboot.8; betöltõ a rendszermagot NFS-en keresztül tölti be. Ha az /etc/make.conf állományban a LOADER_TFTP_SUPPORT beállítást adjuk meg, akkor TFTP támogatással is lefordítható. Ezzel kapcsolatban a /usr/share/examples/etc/make.conf állományban található megjegyzéseket érdemes elolvasnunk. A make.conf állományban még további két másik hasznos opciót is találhatunk a soros vonali konzollal üzemelõ lemez nélküli gépek számára: az egyik a BOOT_PXELDR_PROBE_KEYBOARD, a másik pedig a BOOT_PXELDR_ALWAYS_SERIAL. A gép indításakor úgy tudjuk beüzemelni a PXE használatát, ha a BIOS beállításai között a Boot from network opciót választjuk ki, vagy a gép bekapcsolása után lenyomjuk hozzá a megfelelõ funkcióbillentyût. A <acronym>TFTP</acronym> és <acronym>NFS</acronym> szerverek beállítása TFTP lemez nélküli mûködés NFS lemez nélküli mûködés Ha a PXE vagy az Etherboot a TFTP protokollt használja, akkor az állományszerveren a tftpd démont kell elindítani: Készítsünk egy könyvtárat, ahonnan majd a tftpd küldi az állományokat, például legyen ez a /tftpboot. Vegyük fel a következõ sort az /etc/inetd.conf állományunkba: tftp dgram udp wait root /usr/libexec/tftpd tftpd -l -s /tftpboot A tapasztalat szerint egyes PXE verziók a TFTP TCP alapú változatát használják. Ebben az esetben vegyünk fel még egy második sort is, ahol a dgram udp részt stream tcp-re cseréljük. Mondjuk meg az inetd démonnak, hogy olvassa újra a konfigurációs állományát. Az alábbi parancs megfelelõ mûködéséhez Az sornak szerepelnie kell az /etc/rc.conf állományban: &prompt.root; /etc/rc.d/inetd restart A tftpboot könyvtárat bárhova rakhatjuk a szerveren. Viszont az inetd.conf és dhcpd.conf állományokban ezt ne felejtsük fel megadni. Minden esetben engedélyeznünk kell az NFS használatát és vele együtt exportálni az NFS szerverrõl elérni kívánt állományrendszereket. Az /etc/rc.conf állományba tegyük bele a következõt: nfs_server_enable="YES" Az /etc/exports állományban a lemez nélküli rendszereknek szánt gyökérkönyvtárat tegyük elérhetõvé (a példában írjuk át a kötet csatlakozási pontját és a margaux corbieres helyére állítsuk be a saját lemez nélküli munkaállomásaink neveit: /data/misc -alldirs -ro margaux corbieres Kérjük meg a mountd démont, hogy olvassa újra a konfigurációs állományát. Elõfordulhat azonban, hogy ehhez elõször az NFS szolgáltatást kell engedélyezni az /etc/rc.conf állományból és újraindítani a gépet. &prompt.root; /etc/rc.d/mountd restart Lemez nélküli rendszermag fordítása lemez nélküli mûködés a rendszermag beállításai Ha az Etherboot használata mellett döntünk, akkor a lemez nélküli kliensek számára a rendszermagot a következõ beállítások használatával kell újrafordítani (a megszokottak mellett): options BOOTP # BOOTP-n keresztül kérünk IP-címet és hálózati nevet options BOOTP_NFSROOT # a BOOTP-tõl kapott információk alapján csatoljuk a gyökeret NFS-en keresztül Ezek mellett valószínûleg szükségünk lesz a BOOTP_NFSV3, BOOT_COMPAT és BOOTP_WIRED_TO beállítások megadására is (lásd a NOTES állományt). A beállítások nevei régrõl származnak és némileg félrevezetõek lehetnek, mivel valójában semmit sem változtatnak a rendszermagban levõ DHCP vagy a BOOTP rutinok használatában (egyébként meg lehet adni vagy az egyik vagy a másik protokoll kizárólágos használatát is). Fordítsuk le a rendszermagot (lásd ), és másoljuk a dhcpd.conf állományban megadott helyre. Amikor a PXE protokollt használjuk, a rendszermagot nem fontos az imént felsorolt paraméterekkel fordítanunk (habár ajánlatos). Az engedélyezésükkel több DHCP kérés keletkezik a rendszermag elindulása közben, ezért kisebb a kockázata annak, hogy a &man.pxeboot.8; által bizonyos esetekben megszerzett és az új értékek között valamilyen ellentmondás jön létre. A használatuk egyik elõnye, hogy így mellékhatásként a hálózati nevünket is megkapjuk. Ellenkezõ esetben erre is találnunk kellene valamilyen módot, például fenntartani egy-egy rc.conf állományt minden kliensen. Az Etherboot csak akkor lesz képes betölteni a rendszermagot, ha device hinteket is beépítünk. Ezt a következõ beállítással tudjuk megoldani (errõl bõvebben lásd a NOTES állomány megjegyzéseit): hints "GENERIC.hints" A rendszerindító állományrendszer elõkészítése rendszerindító állományrendszer lemez nélküli mûködés A dhcpd.conf állomány root-path beállításának megfelelõen hozzunk létre a rendszer indítására alkalmas gyökér állományrendszert. Az állományrendszer feltöltése a <command>make world</command> paranccsal Ezzel a módszerrel a DESTDIR könyvtárba pillanatok alatt telepíteni tudunk egy teljes szûz rendszert (és nem csak a rendszerindító állományrendszert). Ehhez mindössze csak annyit kell tenni, hogy lefuttatjuk a következõ szkriptet: #!/bin/sh export DESTDIR=/data/misc/diskless mkdir -p ${DESTDIR} cd /usr/src; make buildworld && make buildkernel cd /usr/src/etc; make distribution Miután végzett, már csak a DESTDIR könyvtárban található /etc/rc.conf és /etc/fstab állományokat kell az igényeinkhez igazítani. A lapozóterület beállítása Amennyiben szükséges, a szerveren található lapozóállományt NFS-en keresztül el tudjuk érni. Lapozás <acronym>NFS</acronym>-sel A rendszermag maga nem támogatja az NFS alapú lapozás engedélyezését a rendszer indításakor. A lapozóállományt ezért a rendszerindító szkripteken keresztül aktiváljuk, amelyekben csatlakoztatunk egy írható állományrendszert, ahol létrehozzuk és engedélyezzük a lapozóállományt. Tetszõleges méretû lapozóállományt például így tudunk készíteni: &prompt.root; dd if=/dev/zero of=/a/lapozóállomány/helye bs=1k count=1 oseek=100000 Az engedélyezéséhez pedig a következõ sort kell felvenni az rc.conf állományba: swapfile=/a/lapozóállomány/helye Egyéb problémák Írásvédett <filename>/usr</filename> használata lemez nélküli mûködés írásvédett /usr Ha a lemez nélküli munkaállomáson X szervert akarunk futtatni, akkor az XDM konfigurációs állományait kicsit módosítanunk kell, mert alapértelmezés szerint a /usr könyvtárban hozza létre a naplókat. Nem &os;-s szerver használata Amikor a rendszer indításához használt állományrendszert nem egy &os; alapú számítógépen tároljuk, akkor elõször ezt egy &os;-s gépen kell elkészíteni, majd a tar vagy cpio segítségével átmásolni a megfelelõ helyre. Ilyen helyzetekben gyakran gondok adódhatnak olyan speciális állományokkal, mint például amelyek a /dev könyvtárban találhatóak, mivel a fõ- és aleszközazonosítók tárolására szánt méret különbözhet. Ezt úgy oldhatjuk meg, ha exportálunk egy könyvtárat a nem &os; alapú szerveren, ezt csatlakoztatjuk a &os;-s gépen, majd a &man.devfs.5; segítségével a eszközleírókat a felhasználó számára észrevétlen módon foglaljuk le. ISDN ISDN Az ISDN technológiai és hardveres hátterérõl sokat megtudhatunk Dan Kegel ISDN-rõl szóló oldalán (angolul). Az ISDN használatát röviden így foglalhatnánk össze: Ha Európában élünk, akkor minden bizonnyal az ISDN kártyákkal foglalkozó szakaszt érdemes elolvasnunk. Ha elsõsorban betárcsázós ISDN-nel szeretnénk csatlakozni az internetre egy internet-szolgáltatón keresztül, akkor a terminál adaptereket tárgyaló szakaszt nézzük meg. A szolgáltatók váltásakor ezzel jár a legtöbb rugalmasság és a legkevesebb probléma. Ha két helyi hálózat összekötésére használjuk, vagy az internethez egy bérelt ISDN vonalon keresztül kapcsolódunk, akkor egy önálló útválasztó vagy hálózati híd beállításában érdemes gondolkodnunk. A költség fontos szerepet játszik az elfogadható megoldás kiválasztásában. A most következõ lehetõségeket a legolcsóbbtól indulva kezdjük el felsorolni egészen a legdrágábbig. Hellmuth Michaelis Készítette: ISDN kártyák ISDN kártyák A &os;-ben megtalálható ISDN implementáció csak a DSS1/Q.931 (más néven Euro-ISDN) szabvány szerint gyártott passzív kártyákat támogatja. Ismer azonban egyes olyan aktív kártyákat is, amelyeknél a firmware további más jelkezelési protokollokat is támogat. Ilyen többek közt az elsõként támogatott Primary Rate (PRI) ISDN kártya. Az isdn4bsd szoftver segítségével kapcsolódni tudunk más ISDN útválasztókhoz IP-n keresztül a nyers HDLC felett, vagy szinkron PPP használatával. Mindezeket a rendszermagban található PPP-re vagy az isppp-re építkezik. &os; alatt egyre több PC-s ISDN kártyához készül el a támogatás, és a visszajelzések azt mutatják, hogy Európában és a világ minden részén sikerrel használják ezeket. A passzív ISDN kártyák közül is leginkább az Infineon (korábban Siemens) gyártmányú ISAC/HSCX/IPAC ISDN chipkészletek támogatottak, de a Cologne chippel rendelkezõ (de csak ISA buszos) ISDN kártyák, a Winbond W6692 chipes PCI buszos kártyák, és a Tiger300/320/ISAC chipkészletek egyes változatai, valamint néhány gyártófüggõ chipkészlettel rendelkezõ kártya, mint például az AVM Fritz!Card PCI V.1.0 és az AVM Fritz!Card PnP is remekül mûködik. Jelenleg a következõ aktív ISDN kártyákat támogatja a rendszer: AVM B1 (ISA és PCI) BRI kártyák és az AVM T1 PCI PRI kártyák. Az isdn4bsd dokumentációját a rendszerünkön belül a /usr/share/examples/isdn/ könyvtárban találhatjuk meg, vagy közvetlenül az isdn4bsd honlapján, ahol több hivatkozást is találunk tippekre, hibajegyzékekre és bõségesebb dokumentációra, például az isdn4bsd saját kézikönyvére. Ha szeretnénk egy másik ISDN protokoll támogatásának kifejlesztésében résztvenni, vagy egy jelenleg még nem támogatott ISDN kártyát használhatóvá tenni, esetleg valamilyen más módon segíteni az isdn4bsd ügyét, vegyük fel a kapcsolatot &a.hm; fejlesztõvel. Az isdn4bsd telepítésével, beállításával és hibaelhárításával kapcsolatos kérdéseinket a &a.isdn.name; levelezési listán tehetjük fel. ISDN terminál adapterek Az ISDN számára olyanok a terminál adapterek, mint a hagyományos telefonvonalak számára a modemek. modem A legtöbb terminál adapter a Hayes-modemek szabványos AT parancskészletét használja, és könnyen be lehet iktatni egy modem helyett. A terminál adapterek alapvetõen ugyanúgy mûködnek, mint a modemek, kivéve, hogy egy átlagos modemnél jóval nagyobb adatátviteli sebességre képesek. Ezért a PPP kapcsolatunkat pontosan ugyanúgy kell beállítani, mint a modemek esetében. Ne felejtsük a soros pont sebességét a maximális értékre állítani. PPP A terminál adapterek használatának egyik legnagyobb elõnye, hogy segítségükkel dinamikus PPP-n keresztül tudunk az internet-szolgáltatónkhoz kapcsolódni. Mivel az IP-címtartomány egyre inkább szûkösebb, a legtöbb szolgáltató nem szívesen oszt ki bárkinek is statikus IP-címet. A legtöbb önálló útválasztó azonban nem képes alkalmazkodni az IP-címek dinamikus kiosztásához. A terminál adapter az elérhetõ lehetõségeket és a kapcsolat stabilitását tekintve teljesen a PPP démontól függ. Emiatt egy &os;-s gépet könnyû modemrõl átállítani az ISDN használatára, ha már egyszer beállítottuk a PPP démont. Ezzel együtt azonban a PPP használata során tapasztalt problémák ugyanúgy ismét felmerülnek. Ha a maximális stabilitásra van szükségünk, akkor a rendszermag PPP beállítását használjuk, és ne a felhasználói PPP megoldást. A &os; hivatalosan az alábbi terminál adaptereket ismeri: Motorola BitSurfer és Bitsurfer Pro Adtran Valószínûleg a többi terminál adapterrel is képes együttmûködni, mivel a terminál adapterek gyártói általában igyekeznek a termékeiket a szabványos modemes AT parancskészletével kompatibilissá tenni. Az igazi probléma a külsõ terminál adapterekkel adódik, mivel, akárcsak a modemek esetében, egy nagyon jó soros kártyát igényelnek. A soros eszközök mûködésének részleteit valamint az aszinkron és szinkron soros portok közti különbségeket a &os; soros hardverekrõl szóló cikkében olvashatjuk. A terminál adaptereken keresztül elérhetõ sebességet a PC-kben található szabványos (aszinkron) soros port 115,2 Kb/mp-re korlátozza, még 128 Kb/mp-es adatátvitelû kapcsolatok esetében is. Az ISDN által nyújtott 128 Kb/mp kihasználásához a terminál adaptert egy szinkron soros kártyával kell összekötnünk. Ne higyjük, hogy egy belsõ terminál adapter megvásárlásával megmenekülünk ettõl a gondtól. A belsõ terminál adapterekbe egyszerûen csak egy sima szabványos PC-s soros portot építettek bele. Mindössze egy soros kábelt és egy konnektort takarítunk meg velük. A terminál adapterhez csatlakozó szinkron kártyák legalább olyan gyorsak, mint egy önálló útválasztó, és egy egyszerû 386-osra épülõ &os; rendszerrel talán még rugalmasabban is kezelhetõek. A terminál adapter plusz szinkron kártya kontra önálló útválasztó kérdése már hitkérdéssé fajult, amirõl igen sokat vitatkoztak szerte a levelezési listákon. A teljes okfejtés elolvasásához az archívum böngészését javasoljuk. Önálló ISDN hálózati hidak és útválasztók ISDN önálló hálózati hidak és útválasztók Az ISDN hidak vagy útválasztók nem egészen a &os; vagy operációs rendszerek területéhez tartoznak. Az útválasztás és a hálózatok hidak alapjainak a számítógépes hálózatokról szóló szakirodalomban járhatunk utána. Ebben a szakaszban a hálózati híd és az útválasztó kifejezéseket egymás szinonímájaként fogjuk használni. Ahogy az olcsóbb ISDN útválasztók és hidak árai egyre jobban csökkennek, ezért egyre inkább népszerûbbé válnak. Az ISDN útválasztó egy apró doboz, amelyet közvetlenül a helyi Ethernet hálózatunkra tudunk csatlakoztatni, és a többi útválasztóhoz vagy hídhoz kapcsolódik. A benne található szoftverrel képes kommunikálni a PPP vagy más egyéb népszerû protokollokon keresztül. Az útválasztó egy szabványos terminál adapternél sokkal nagyobb adatátvitelt tesz lehetõvé, mivel a teljes szinkron ISDN kapcsolatot képes kihasználni. Az ISDN útválasztókkal és hidakkal kapcsolatban az egyik legnagyobb problémát a különbözõ gyártók közti eltérések jelenthetik. Ha egy szolgáltatóhoz akarunk ezen a módon csatlakozni, akkor érdemes elõzetesen egyeztetni az igényeinket velük. Ha két helyi hálózati szegmenst akarunk összekapcsolni, mint például az otthoni és az irodai hálózatot, akkor ez a megoldás jár a legkevesebb karbantartási költséggel. Mivel ekkor mi magunk vásároljuk a kapcsolat mind a két oldalára a felszerelést, biztosak lehetünk benne, hogy az így létrehozott összekötettés mûködni fog. Például, ha egy otthon vagy a vállalat egy fiókjánál levõ gépet akarjuk összekötni az igazgatóság hálózatával, akkor a következõ felállást érdemes követnünk: Egy otthoni vagy egy fiókbeli hálózat 10 Base 2 A hálózat busz topológiájú és 10 Base 2 Ethernetet használ (thinnet). Ha szükséges, akkor az útválasztót egy AUI/10BT adó-vevõvel csatlakoztassuk a hálózati kábelre. ---Sun munkaállomás | ---&os; | ---Windows 95 | az önálló útválasztó | ISDN BRI vonal 10 Base 2 Ethernet Ha az otthoni vagy fiókbeli számítógép az egyedüli, akkor egy keresztkötésû sodrott érpár kábellel akár közvetlenül is csatlakozhatunk az útválasztóhoz. Az igazgatósági iroda vagy egy másik helyi hálózat 10 Base T A hálózat csillag topológiájú, és 10 Base T Ethernet kábelezésû (sodrott érpár). -------Novell szerver | H | | ---Sun | | | U ---&os; | | | ---Windows 95 | B | |___---az önálló útválasztó | ISDN BRI vonal Az ISDN hálózat felépítése A legtöbb útválasztó/híd elõnye, hogy egyszerre 2 egymástól független PPP kapcsolatot tudunk felépíteni velük 2 egymástól független géppel. Ezt a legtöbb terminál adapter nem támogatja, kivéve azok a (általában drága) típusok, amelyek két soros porttal rendelkeznek. Ezt ne tévesszük össze a csatornák nyalábolásával, az MPP-vel és a többivel. Ez nagyon hasznos lehet például olyan esetekben, amikor van egy dedikált ISDN kapcsolatunk az irodában, amelyet ugyan szeretnénk megcsapolni, de nem szeretnénk a másik ISDN vonalat is elrabolni. Az irodában levõ A útválasztó képes a dedikált B csatornájú kapcsolaton (64 Kb/mp) keresztül elérni az internetet, miközben a másik B csatornát ettõl független adatkapcsolatra használja. A második B csatorna így használható betárcsázásra, kitárcsázásra vagy a másik B csatornával együtt dinamikus nyalábolásra (MPP stb.) a nagyobb sávszélesség elérése érdekében. IPX/SPX Az Ethernetes híd nem IP alapú forgalmat is képes továbbítani, ezért rajta keresztül akár IPX vagy SPX és más egyéb protokollokat is használni tudunk. Chern Lee Írta: Hálózati címfordítás Áttekintés natd A &os; hálózati címfordításért felelõs démonprogramja, a &man.natd.8; (Network Address Translation daemon), a beérkezõ nyers IP csomagokat dolgozza fel, és a helyi gépek forráscímét kicserélve visszailleszti ezeket a csomagokat a kimenõ folyamba. A &man.natd.8; mindezt úgy teszi a forrás IP-címekkel és portokkal, hogy amikor az adat visszaérkezik, akkor képes lesz megmondani a csomag eredeti küldõjét és visszaküldeni neki a választ. internet-kapcsolat megosztása NAT A hálózati címfordítást általában az internet-kapcsolatok megosztásánál alkalmazzuk. A hálózat felépítése Az IPv4 világában egyre jobban fogyó IP-címek és az egyre növekvõ számú, nagysebességre vágyó, például kábeles vagy DSL-es fogyasztók miatt az igény is egyre nagyobb az internet-kapcsolatok megosztására. Ha több számítógéppel szeretnénk egyetlen kapcsolaton és egy IP-címen keresztül kapcsolódni az internetre, akkor ehhez a &man.natd.8; tökéletes választás. Az esetek többségében a felhasználók egy kábeles vagy DSL vonalra csatlakoznak, melyhez egyetlen IP-cím tartozik, és ezen a gépen keresztül szeretnék elérni az internetet a helyi hálózaton levõ többi géprõl. Ezt úgy tudjuk elérni, ha az internethez kapcsolódó &os;-s gépet átjárónak állítjuk be. Ebben az átjáróban legalább két hálózati felületnek kell léteznie — az egyikkel az internetes útválasztóhoz, a másikkal pedig a helyi hálózathoz kapcsolódik. A belsõ hálózaton levõ gépek egy hub vagy egy switch segítségével csatlakoznak egymáshoz. Több módon is el tudjuk érni a belsõ hálózatról az internetet egy &os;-s átjárón keresztül. Ebben a példában most csak olyan átjárókkal foglalkozunk, amelyekben legalább két hálózati kártya található. _______ __________ ________ | | | | | | | Hub |-----| B kliens |-----| Útvál. |----- Internet |_______| |__________| |________| | ____|_____ | | | A kliens | |__________| A hálózat felosztása Egy ehhez hasonló beállítás igen gyakori a megosztott internet-kapcsolatok esetében. A helyi hálózat egyik gépe csatlakozik az internetre. A többi gép ezen az átjárón keresztül éri el az internetet. rendszerbetöltõ beállítása A rendszerbetöltõ beállítása A &man.natd.8; mûködéséhez szükséges címfordítási támogatást a GENERIC típusú rendszermagok nem tartalmazzák, viszont a /boot/loader.conf megfelelõ paraméterezésével a rendszer betöltése közben ezt hozzá tudjuk adni: ipfw_load="YES" ipdivert_load="YES" Valamint a net.inet.ip.fw.default_to_accept változót állítsuk az 1 értékre. net.inet.ip.fw.default_to_accept="1" Ez utóbbi beállítást leginkább a tûzfal és a címfordítást végzõ átjáró próbálgatásakor érdemes alkalmazni. Ilyenkor ugyanis az &man.ipfw.8; alapértelmezett módon az allow ip from any to any (minden forgalom engedélyezett) szabályt követi, és nem pedig a kevésbé barátságos deny ip from any to any (minden forgalom tiltott) szabályt. A rendszer újraindításakor így valamivel nehezebb lesz kizárnunk magunkat a szabályok megadása során. rendszermag beállítása A rendszermag beállítása Amikor viszont nincs lehetõségünk modulok használatára, vagy szeretnénk minden igényelt funkciót beépíteni a rendszermagba, akkor a rendszermag beállításait tartalmazó állományban a következõket kell megadnunk: options IPFIREWALL options IPDIVERT A fentiek mellett még ezeket a lehetõségeket tudjuk választani: options IPFIREWALL_DEFAULT_TO_ACCEPT options IPFIREWALL_VERBOSE A rendszerindítás beállítása A tûzfal és a hálózati címfordítás beindításához a következõknek kell az /etc/rc.conf állományban lennie: gateway_enable="YES" firewall_enable="YES" firewall_type="OPEN" natd_enable="YES" natd_interface="fxp0" natd_flags="" A gépet átjárónak állítja be. Hatása megegyezik a sysctl net.inet.ip.forwarding=1 parancs kiadásával. A rendszer indításakor engedélyezi az /etc/rc.firewall állományban szereplõ tûzfalszabályok használatát. Egy olyan elõre definiált tûzfalat ad meg, amely alapból mindent beenged. Az /etc/rc.firewall állományban találhatjuk a többi típust. Megadja, hogy melyik felületen továbbítsunk csomagokat az internet felé (ez a felület csatlakozik az internetre). Itt szerepel minden további paraméter, amelyet még az indításkor át kell adnunk a &man.natd.8; démonnak. Amikor megadjuk ezeket a beállításokat az /etc/rc.conf állományban, pontosan ugyanaz történik, mintha a natd -interface fxp0 parancsot adtunk volna ki a rendszer indításakor. Ez tehát manuálisan is elindítható. Ha túlságosan sok paramétert akarunk egyszerre beállítani &man.natd.8; használatához, akkor akár egy külön konfigurációs állományt is megadhatunk. Ebben az esetben a konfigurációs állományt a következõ módon kell megjelölni az /etc/rc.conf állományban: natd_flags="-f /etc/natd.conf" Ekkor a /etc/natd.conf állomány fogja tartalmazni a beállításokat, soronként egyet. Például a következõ szakaszban ez lesz a tartalma: redirect_port tcp 192.168.0.2:6667 6667 redirect_port tcp 192.168.0.3:80 80 A konfigurációs állományról és az opció használatával kapcsolatban olvassuk el a &man.natd.8; man oldalát. A helyi hálózaton mindegyik gépnek az RFC 1918 által megadott privát IP-címterekbõl származó címet kell használnia, és az alapértelmezett átjárónak mindenhol a natd démont futtató gép IP-címét kell megadni. Például a belsõ hálózaton található A és B kliensek IP-címei rendre 192.168.0.2 és 192.168.0.3, míg a &man.natd.8; démont futtató gép belsõ címe 192.168.0.1. Az A és a B kliens alapértelmezett átjáróját a natd gépre, vagyis a 192.168.0.1 címre kell beállítanunk. A natd gép külsõ, avagy internetes felülete semmilyen további módosítást nem igényel a &man.natd.8; mûködéséhez. A portok átirányítása A &man.natd.8; alkalmazásának hátránya, hogy a belsõ hálózatra csatlakozó kliensek az internetrõl nem érhetõek el. Tehát a helyi hálózat kliensei képesek elérni a külvilágot, de az visszafelé már nem igaz. Ez akkor jelent igazából problémát, ha az egyik belsõ kliensen szolgáltatásokat akarunk futtatni. A probléma egyik egyszerû megoldása, ha a natd használatával az internet felõl egyszerûen átirányítunk bizonyos portokat a megfelelõ belsõ kliensre. Például tegyük fel, hogy az A kliens egy IRC szervert, míg a B kliens egy webszervert futtat. Ez akkor fog mûködni, ha a szolgáltatásokhoz tartozó 6667 (IRC) és 80 (web) portokat átirányítjuk a hozzájuk tartozó gépek felé. Ehhez a &man.natd.8; démonnak a paramétert kell átadni. A pontos felírás így néz ki: -redirect_port protokoll célIP:célPORT[-célPORT] [külsõIP:]külsõPORT[-külsõPORT] [távoliIP[:távoliPORT[-távoliPORT]]] A fenti példában tehát ezt kell megadnunk: -redirect_port tcp 192.168.0.2:6667 6667 -redirect_port tcp 192.168.0.3:80 80 Így az egyes külsõ tcp portokat átirányítjuk a belsõ hálózat gépei felé. A paraméternek akár egész porttartományokat is megadhatunk. Például a tcp 192.168.0.2:2000-3000 2000-3000 megadásával az összes 2000-tõl 3000-ig terjedõ port csatlakozását leképezzük az A kliens 2000 és 3000 közti portjaira. Ezek a beállítások a &man.natd.8; közvetlen futtatásakor adhatóak meg, esetleg az /etc/rc.conf állományban az natd_flags="" opció keresztül, vagy egy külön konfigurációs állományban. A többi beállítási lehetõséget a &man.natd.8; man oldalán ismerhetjük meg. A címek átirányítása címátirányítás A címek átirányítása abban az esetben hasznos, amikor több IP-cím áll rendelkezésünkre, de ezek egy géphez tartoznak. Ilyenkor az &man.natd.8; képes a belsõ hálózat egyes gépeihez saját külsõ IP-címet rendelni. A &man.natd.8; a belsõ hálózat kliensei által küldött csomagokban kicseréli a címüket a megfelelõ külsõ IP-címmel, illetve az ezekre a címekre érkezõ forgalmat továbbítja a megfelelõ belsõ kliens irányába. Ezt a megoldást statikus hálózati címfordításnak is nevezzük. Például a 128.1.1.2 és a 128.1.1.3 IP-címek a natd démont futtató átjáróhoz tartoznak. A 128.1.1.1 cím használható a natd alapú átjáró külsõ IP-címeként, miközben a 128.1.1.2 és a 128.1.1.3 címeket a belsõ hálózaton elérhetõ A és B kliensek felé közvetítjük. A felírása tehát a következõ: -redirect_address helyiIP publikusIP helyiIP A helyi hálózaton található kliens saját IP-címe. publikusIP A klienshez tartozó megfelelõ külsõ IP-cím. Az iménti példában a pontos paraméterek ezek lesznek: -redirect_address 192.168.0.2 128.1.1.2 -redirect_address 192.168.0.3 128.1.1.3 A opcióhoz hasonlóan ez is megadható az /etc/rc.conf állományban az natd_flags="" beállításon keresztül vagy egy külön konfigurációs állományban. A címek átirányításával nincs szüksége a portok átirányítására, mivel az adott IP-címhez tartozó összes forgalmat átirányítjuk. A natd démont futtató gépen a külsõ IP-címeket aktiválni kell és a külsõ felületéhez kell rendelni. A &man.rc.conf.5; man oldalon járhatunk utána, hogy mindezt hogyan is tudjuk megcsinálni. Párhuzamos vonali IP (PLIP) PLIP párhuzamos vonali IP PLIP A párhuzamos vonali IP (Parallel Line IP, PLIP) a TCP/IP protokoll használatát valósítja meg párhuzamos porton keresztül. Olyan gépek számára lehet hasznos, amelyekben nincs hálózati kártya, vagy esetleg laptopoknál. Ebben a szakaszban a következõket tárgyaljuk: Párhuzamos (laplink) kábel készítése Két számítógép összekapcsolása a PLIP segítségével Párhuzamos kábel készítése Párhuzamos kábelt a legtöbb számítástechnikai boltban tudunk vásárolni. Ha mégsem tudnánk sehol sem beszerezni, vagy egyszerûen tudni szeretnénk, hogyan lehet ilyet készíteni, akkor az alábbi táblázatban láthatjuk, hogy miként tudunk egy hétköznapi nyomtatókábelt átalakítani a céljainkra. A párhuzamos kábel hálózati használatra alkalmas bekötése A-név A-vég B-vég Leírás Post/Bit DATA0 -ERROR 2 15 15 2 Adat 0/0x01 1/0x08 DATA1 +SLCT 3 13 13 3 Adat 0/0x02 1/0x10 DATA2 +PE 4 12 12 4 Adat 0/0x04 1/0x20 DATA3 -ACK 5 10 10 5 Vál. imp. 0/0x08 1/0x40 DATA4 BUSY 6 11 11 6 Adat 0/0x10 1/0x80 GND 18-25 18-25 Föld -
A PLIP beállítása Elõször is szereznünk kell valahonnan egy laplink kábelt. Ha ez megvan, akkor mind a két gépen ellenõrizzük, hogy a rendszermag tartalmazza az &man.lpt.4; meghajtót: &prompt.root; grep lp /var/run/dmesg.boot lpt0: <Printer> on ppbus0 lpt0: Interrupt-driven port A párhuzamos portnak megszakítással vezéreltnek kell lennie (interrupt driven), és az /boot/device.hints állományban szerepelnie kell nagyjából a következõ soroknak: hint.ppc.0.at="isa" hint.ppc.0.irq="7" Ezután nézzük meg, hogy a rendszermag beállításait tartalmazó állományban megjelenik-e a device plip sor, vagy a plip.ko modul betöltõdött-e. Akármelyik is történt, a párhuzamos hálózati felület most már a rendelkezésünkre áll, és az &man.ifconfig.8; paranccsal ezt meg is tudjuk nézni: &prompt.root; ifconfig plip0 plip0: flags=8810<POINTOPOINT,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 A laplink kábelt csatlakoztassuk mind a két számítógéphez. Mind a két a hálózati felület paramétereit root felhasználóként hangoljuk be. Például, ha az egyikgép nevû gépet akarjuk a másikgép nevû géphez csatlakoztatni: egyikgép <-----> másikgép IP-cím 10.0.0.1 10.0.0.2 Az egyikgép felületét így állítsuk be: &prompt.root; ifconfig plip0 10.0.0.1 10.0.0.2 A másikgép felületét így állítsuk be: &prompt.root; ifconfig plip0 10.0.0.2 10.0.0.1 Ezt követõen már egy mûködõ kapcsolatnak kell felépülnie. Az egyéb részletek kapcsán az &man.lp.4; és az &man.lpt.4; man oldalait nézzük át. Ezt a két gépet vegyük fel az /etc/hosts állományba is: 127.0.0.1 localhost.saját.tartomány localhost 10.0.0.1 egyikgép.saját.tartomány egyikgép 10.0.0.2 másikgép.saját.tartomány A kapcsolat mûködõképességérõl úgy tudunk meggyõzõdni, ha az egyik géprõl megpróbáljuk pingelni a másikat. Például az egyikgép esetében: &prompt.root; ifconfig plip0 plip0: flags=8851<UP,POINTOPOINT,RUNNING,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 10.0.0.1 --> 10.0.0.2 netmask 0xff000000 &prompt.root; netstat -r Routing tables Internet: Destination Gateway Flags Refs Use Netif Expire másikgép egyikgép UH 0 0 plip0 &prompt.root; ping -c 4 másikgép PING másikgép (10.0.0.2): 56 data bytes 64 bytes from 10.0.0.2: icmp_seq=0 ttl=255 time=2.774 ms 64 bytes from 10.0.0.2: icmp_seq=1 ttl=255 time=2.530 ms 64 bytes from 10.0.0.2: icmp_seq=2 ttl=255 time=2.556 ms 64 bytes from 10.0.0.2: icmp_seq=3 ttl=255 time=2.714 ms --- másikgép ping statistics --- 4 packets transmitted, 4 packets received, 0% packet loss round-trip min/avg/max/stddev = 2.530/2.643/2.774/0.103 ms Aaron Kaplan Eredetileg írta: Tom Rhodes Átszervezte és kiegészítette: Brad Davis Tovább bõvítette: Az IPv6 Az IPv6 (másik néven az IPng, vagy a az internet következõ generációs protokollja, IP next generation) a jól ismert IP protokoll (avagy az IPv4) új változata. Hasonlóan a jelenleg mûködõ összes többi BSD rendszerhez, a &os; is tartalmazza a KAME IPv6 referencia implementációt. Ezért ha ezzel szeretnénk kísérletezni, akkor ehhez a &os; minden eszköz biztosít számunkra. Ez a szakasz az IPv6 beállítását és használatát mutatja be. Az 1990-es évek elején az IPv4-es címterek rohamos mértékû kimerülését figyelték meg. Az internet jelenlegi bõvülési üteme mellett két nagyobb aggodalomnak adott okot: A címek elfogyása. Napjainkban efelõl egyre kevesebb a kétség, mivel az RFC 1918 által megfogalmazott privát címterek (10.0.0.0/8, 172.16.0.0/12, és 192.168.0.0/16), valamint a hálózati címfordítás (Network Address Translation, NAT) használata igen elterjedt. Az útválasztási táblázatok méretének növekedése. Ez még manapság is aggasztó. Az IPv6 ezeket és még más egyéb problémákat a következõ módon igyekszik megoldani: A 128 bites címtér használata. Más szóval, elméletben összesen 340 282 366 920 938 463 463 374 607 431 768 211 456 darab címet képes kiosztani. Ez azt jelenti, hogy bolygónk minden egyes négyzetméterére megközelítõleg 6,67 * 10^27 IPv6 típusú cím jut. Az útválasztók a saját táblázataikban csak a hálózatok összevont címeit tárolják el, ezáltal egy átlagos útválasztási táblázatban található bejegyzések száma 8192 alá csökken. Az IPv6 emellett még rengeteg más elõnyös lehetõséget is kínál: A címek automatikus beállítása (lásd RFC 2462) Anycast (bárkiküldés, vagyis egy a sokból) Kötelezõ (mandatory) multicast IPsec (IP szintû védelem) Egyszerûsített fejléc Mobil IP IPv6-IPv4 közti átjárhatóság Ha mindezekrõl többet szeretnénk megtudni, akkor erre érdemes továbblépnünk: Az IPv6 áttekintése a playground.sun.com honlapon KAME.net Az IPv6 címek háttere Az IPv6 címeknek több típusa létezik: a unicast (egyesküldés), az anycast (bárkiküldés) és a multicast (többesküldés). A unicasthez használt címek jól ismert címek. Az így elküldött csomag pontosan ahhoz a felülethez érkezik meg, amelyhez az adott cím tartozik. Az anycasthez használt címek felírásukban tökéletesen megegyeznek a unicast esetével, de valójában felületek egy csoportját címezik. Az anycastre beállított címekre küldött csomagok mindig a(z útválasztó szerinti) legközelebb levõ felülethez érkeznek meg. Az anycastet az útválasztók számára találták ki. A multicasthez használt címek felületek egy csoportját nevezik meg. A multicast címekre érkezõ csomagokat a csoport minden egyes tagja megkapja. Az IPv4 esetében az üzenetszórásra szánt (általában az xxx.xxx.xxx.255 formátumú) címeket az IPv6 esetében multicast címekkel fejezzük ki. Fenntartott IPv6 címek IPv6 cím Az elõtag hossza (bitekben) Leírás Megjegyzés :: 128 bit nem specifikált Vö. a 0.0.0.0 címmel az IPv4 esetében. ::1 128 bit saját cím Vö. a 127.0.0.1 címmel az IPv4 esetében. ::00:xx:xx:xx:xx 96 bit IPv4 beágyazása Az alsó 32 bit egy IPv4 formátumú cím. Ezt IPv4 kompatibilis IPv6 címnek is nevezik. ::ff:xx:xx:xx:xx 96 bit IPv4-re leképzett IPv6 címek Az alsó 32 bit egy IPv4 címet jelöl. Olyan gépeknél használatos, amelyek nem támogatják az IPv6 protokollt. fe80:: - feb:: 10 bit helyi összeköttetés Vö. az IPv4 loopback címeivel. fec0:: - fef:: 10 bit helyi cím   ff:: 8 bit multicast   001 (2-es alapú) 3 bit globális unicast Az összes globális unicast címet ebbõl a tartományból osztjuk ki. Az elsõ 3 bit értéke001.
Az IPv6 címek olvasása Az IPv6 címek kanonikus formája így ábrázolható: x:x:x:x:x:x:x:x, ahol mindegyik x egy 16 bites hexadecimális érték. Például: FEBC:A574:382B:23C1:AA49:4592:4EFE:9982. Gyakran a címek hosszú nullákból álló sorozatokat tartalmaznak, ezért mindegyik ilyen sorozatot rövidíteni tudjuk a :: jelöléssel. Rajtuk kívül még az egyes hexadecimális csoportokban a bevezetõ nullák is elhagyhatóak. Például az fe80::1 cím kanonikus formája: fe80:0000:0000:0000:0000:0000:0000:0001. A harmadik forma szerint az utolsó 32 bites részt írjuk fel a megszokott (decimális) IPv4 stílusú pontozással, ahol tehát a . választja el a tagokat. Így például a 2002::10.0.0.1 felírás a 2002:0000:0000:0000:0000:0000:0a00:0001 kanonikus (hexadecimális) ábrázolásnak feleltethetõ meg, ami pedig egyszerûen 2002::a00:1 alakban is megadható. Mostanra már minden bizonnyal a kedves olvasó érteni fogja a következõt: &prompt.root; ifconfig rl0: flags=8943<UP,BROADCAST,RUNNING,PROMISC,SIMPLEX,MULTICAST> mtu 1500 inet 10.0.0.10 netmask 0xffffff00 broadcast 10.0.0.255 inet6 fe80::200:21ff:fe03:8e1%rl0 prefixlen 64 scopeid 0x1 ether 00:00:21:03:08:e1 media: Ethernet autoselect (100baseTX ) status: active A fe80::200:21ff:fe03:8e1%rl0 cím az automatikusan beállított helyi összeköttetés címe. Ez az automatikus beállítás részeként a MAC-címbõl jött létre. Az IPv6 címek szerkezetérõl további részleteket az RFC 3513-ban találunk. Kapcsolódás Jelenleg négy módon tudunk más IPv6-os géphez és hálózathoz csatlakozni: Kérjünk a hálózati elérésünkért felelõs illetékesektõl IPv6 alapú hálózatot. A részletek tekintetében vegyük fel a kapcsolatot az internet-szolgáltatónkkal. A SixXS a világ minden táján kínál végpontokkal rendelkezõ tunneleket. Egy 6-ból-4 (RFC 3068) típusú tunnellel. Ha betárcsázós kapcsolatunk van, akkor használjuk a net/freenet6 portot. A nevek feloldása az IPv6 világában IPv6 alatt régebben két típusa volt a nevek feloldásáért felelõs rekordoknak. Az IETF az A6 rekordokat idõközben elavultnak nyilvánította. Ezért manapság már az AAAA rekordok tekinthetõek szabványosnak. Az AAAA rekordok használata magától értetõdik. A hálózati nevükhöz az alábbi módon tudunk IPv6 címet rendelni az elsõdleges zónát leíró állományban: SAJÁTNÉV AAAA SAJÁTIPv6CÍM Ha nem rendelkezünk saját névfeloldási zónával, akkor erre kérjük meg a névfeloldást végzõ szolgáltatónkat. A bind jelenlegi változatai (8.3 és 9), valamint a dns/djbdns (IPv6 támogatására vonatkozó javítással) támogatják az AAAA rekordokat. Az <filename>/etc/rc.conf</filename> szükséges módosításai Az IPv6 kliensek beállításai Ezek a beállítások egy helyi hálózaton levõ gépre vonatkoznak, nem pedig egy útválasztóra. Az &man.rtsol.8; az alábbi megadásával fogja automatikusan beállítani a felületeinket a rendszer indításakor: ipv6_enable="YES" Ha az fxp0 felülethez statikusan akarunk IP-címet rendelni, például a 2001:471:1f11:251:290:27ff:fee0:2093 címet, akkor ehhez a következõt kell megadni: ipv6_ifconfig_fxp0="2001:471:1f11:251:290:27ff:fee0:2093" Az /etc/rc.conf állományban az alapértelmezett átjárót a következõ módon tudjuk a 2001:471:1f11:251::1 címre beállítani: ipv6_defaultrouter="2001:471:1f11:251::1" Az IPv6 útválasztók és átjárók beállítása Itt most a tunnelt biztosító szolgáltató által mutatott irányt követjük, és olyan formára alakítjuk, amely megmarad az újraindítás után is. A rendszer indításakor az /etc/rc.conf állományban valami ilyesmit kell megadni a járat visszaállításához: Soroljuk fel a beállítandó általános tunnel alapú felületeket, ilyen lehet például a gif0: gif_interfaces="gif0" A felületnek állítsunk be egy helyi végpontot a SAJÁT_IPv4_CÍM megadásával, valamint egy távoli végpontot a TÁVOLI_IPv4_CÍM megadásával: gifconfig_gif0="SAJÁT_IPv4_CÍM TÁVOLI_IPv4_CÍM" Az IPv6 tunnelünk végpontjához kapott cím aktiválásához az alábbit kell még megadnunk: ipv6_ifconfig_gif0="SAJÁT_KAPOTT_IPv6_TUNNEL_VÉGPONTJÁNAK_CÍME" Ezután már csak az alapértelmezett útvonalat kell beállítani az IPv6 számára. Ez az IPv6 járat másik oldala: ipv6_defaultrouter="SAJÁT_IPv6_TÁVOLI_TUNNEL_VÉGPONTJÁNAK_CÍME" Az IPv6 tunnel beállításai Amennyiben a szerver IPv6 alapú forgalmat közvetít a hálózatunk és a világ között, az /etc/rc.conf állományba a következõt kell felvennünk: ipv6_gateway_enable="YES" Az útválasztók kihirdetése és automatikus konfigurációja Ebben a szakaszban az &man.rtadvd.8; beállításával fogjuk az alapértelmezett IPv6 útvonalat kihirdetni. Az &man.rtadvd.8; engedélyezéséhez az alábbi sort kell betennünk az /etc/rc.conf állományba: rtadvd_enable="YES" Emellett még fontos megadnunk azt a felületet, ahol az IPv6 útválasztó kérelmezését végezzük. Ha erre a feladatra például az fxp0 felületet választjuk, akkor errõl az &man.rtadvd.8; így értesíthetõ: rtadvd_interfaces="fxp0" Most pedig készítenünk kell hozzá egy konfigurációt is, vagyis az /etc/rtadvd.conf állományt. Íme erre egy példa: fxp0:\ :addrs#1:addr="2001:471:1f11:246::":prefixlen#64:tc=ether: Az fxp0 felületet természetesen cseréljük ki a sajátunkkal. Ezután a 2001:471:1f11:246:: címre helyére írjuk be a saját kiosztásunk elõtagját. Egy egész /64 alhálózat esetén nem is kell többet megadni. Minden más helyezetben az elõtag hosszára prefixlen# vonatkozó értéket is be kell még állítanunk. Harti Brandt Készítette: Az Aszinkron adatátviteli mód (ATM) A klasszikus IP-címek beállítása ATM felett (állandó) A klasszikus IP ATM felett (Classical IP over ATM, CLIP) a legegyszerûbb módszer az IP-címek használatára az Aszinkron adatátviteli móddal (Asynchronous Transfer Mode, ATM) együtt. Kapcsolt és állandó kapcsolatok (Switched Virtual Channel, SVC és Permanent Virtual Channel, PVC) esetén egyaránt megfelelõ. Ebben a szakaszban ez utóbbival fogunk foglalkozni. A teljesen hálószerû konfigurációk A CLIP beállítását állandó csatornákon például úgy tudjuk megoldani, ha az összes gépet külön ezekre a célokra szánt állandó csatornákkal összekapcsoljuk egymással. Ez az egyszerû megoldás azonban nagyobb számú gép esetében már nem eléggé hatékony. A következõ példában csupán négy gépet kötünk hálózatba, melyik mindegyike egy ATM kártyával csatlakozik az ATM hálózatra. Ehhez elsõként tervezzük meg az IP-címek kiosztását és a gépek közti ATM kapcsolatokat. A példában ez az alábbiak szerint alakul: Gép IP-cím A-gep 192.168.173.1 B-gep 192.168.173.2 C-gep 192.168.173.3 D-gep 192.168.173.4 A teljes hálózat felépítéséhez minden egyes pár között egy-egy ATM kapcsolatra lesz szükségünk: Gépek VPI.VCI pár A-gep - B-gep 0.100 A-gep - C-gep 0.101 A-gep - D-gep 0.102 B-gep - C-gep 0.103 B-gep - D-gep 0.104 C-gep - D-gep 0.105 A kapcsolatok egyes végein szereplõ VPI és VCI értékek természetesen eltérhetnek, de ezeket mi most az egyszerûség kedvéért egyenlõnek tekintettük. A következõ lépésben minden gépen állítsuk be az ATM felület: A-gep&prompt.root; ifconfig hatm0 192.168.173.1 up B-gep&prompt.root; ifconfig hatm0 192.168.173.2 up C-gep&prompt.root; ifconfig hatm0 192.168.173.3 up D-gep&prompt.root; ifconfig hatm0 192.168.173.4 up Ha feltételezzük, hogy minden gépen a hatm0 az ATM felület neve. Most pedig az A-gep-en állítsuk be az állandó csatornákat. (Itt most feltesszük, hogy az ATM switch-eken mindezt már elvégeztük. A switch kézikönyvében errõl részletesebb leírást is találhatunk.) A-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.2 hatm0 0 100 llc/snap ubr A-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.3 hatm0 0 101 llc/snap ubr A-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.4 hatm0 0 102 llc/snap ubr B-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.1 hatm0 0 100 llc/snap ubr B-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.3 hatm0 0 103 llc/snap ubr B-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.4 hatm0 0 104 llc/snap ubr C-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.1 hatm0 0 101 llc/snap ubr C-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.2 hatm0 0 103 llc/snap ubr C-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.4 hatm0 0 105 llc/snap ubr D-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.1 hatm0 0 102 llc/snap ubr D-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.2 hatm0 0 104 llc/snap ubr D-gep&prompt.root; atmconfig natm add 192.168.173.3 hatm0 0 105 llc/snap ubr Természetesen nem csak UBR használható, hanem minden más olyan forgalmazási beállítás, amit az ATM kártyáink ismernek. Itt most a forgalmi beállítás nevét a hozzátartozó konkrét paraméterek követik. Az &man.atmconfig.8; segédprogram használatához így kérhetünk segítséget: &prompt.root; atmconfig help natm add Olvassuk el az &man.atmconfig.8; man oldalát. Ugyanez a beállítás az /etc/rc.conf állomány használatával is elvégezhetõ. Az A-gep esetében mindez így nézne ki: network_interfaces="lo0 hatm0" ifconfig_hatm0="inet 192.168.173.1 up" natm_static_routes="B-gep C-gep D-gep" route_B-gep="192.168.173.2 hatm0 0 100 llc/snap ubr" route_C-gep="192.168.173.3 hatm0 0 101 llc/snap ubr" route_D-gep="192.168.173.4 hatm0 0 102 llc/snap ubr" A CLIP útvonalak pillanatnyi állapota így kérdezhetõ le: A-gep&prompt.root; atmconfig natm show Tom Rhodes Írta: A Közös cím redundancia protokoll (CARP) CARP Közös cím redundancia protokoll A Közös cím redundancia protokoll (Common Address Redundancy Protocol, avagy CARP) segítségével több gép képes egyazon IP-címen osztozni. Bizonyos konfigurációkban ez a terhelés elosztására (terhelés-kiegyenlítésre) vagy a rendelkezésre állás növelésére (hibatûrésre) alkalmazható. A benne szereplõ gépek akár eltérõ IP-címmel is rendelkezhetnek, ahogy azt majd a példában is láthatjuk. A CARP támogatásának engedélyezéséhez a &os; rendszermagját a következõ beállítással kell újrafordítanunk: device carp A CARP által biztosított lehetõségek ezután már elérhetõek, és számos sysctl változón keresztül állíthatóak: Változó Leírás net.inet.carp.allow A beérkezõ CARP csomagok elfogadása. Alapértelmezés szerint engedélyezett. net.inet.carp.preempt Ezzel a beállítással az adott gépen az összes CARP felület leáll, ha közülük bármelyik is mûködésképtelenné válik. Alapértelmezés szerint tiltott. net.inet.carp.log A 0 értékkel kikapcsoljuk a naplózást. Az 1 értékkel a rossz CARP csomagok naplózását engedélyezzük. Az ettõl nagyobb értékek esetén pedig a CARP felületek változásait naplózzuk. Az alapértelmezett értéke az 1. net.inet.carp.arpbalance Az ARP protokoll segítségével próbálja meg a helyi hálózati forgalmat mentesíteni a terheléstõl. Alapértelmezés szerint tiltott. net.inet.carp.suppress_preempt Ez a változó írásvédett, és a megszakítás elnyomásának állapotát mutatja. A megszakítás elnyomható, ha a felület egyik linkje nem mûködik. A 0 érték arra utal, hogy a megszakítást nem nyomták el. Minden probléma növeli ennek a változónak az értékét. A CARP eszközök maguk az ifconfig paranccsal készíthetõek el: &prompt.root; ifconfig carp0 create Egy valós környezetben az ilyen felületeknek egy VHID néven ismert egyedi azonosítóval kell rendelkezniük. Ez a VHID vagy más néven a virtuális gépazonosító (azaz Virtual Host Identification) fogja a gépünket a hálózat többi elemétõl megkülönböztetni. A CARP felhasználása a rendelkezésre állás javításában A CARP használatának egyik módja, ahogy arra már korábban is utaltunk, a szerverek rendelkezésre állásának feljavítása. Ebben a példában három géppel fogunk hibatûrést biztosítani, melyik mindegyike egyedi IP-címmel rendelkezik és ugyanazt a webes tartalmat szolgáltatják. A gépeket egy Round Robin rendszerû (körbejáró) névfeloldással együtt használjuk. A tartalék gépünknek lesz még további két CARP felülete, külön a szerver IP-címeihez tartozó egyes webes tartalmakhoz. Amikor valami meghibásodik, a tartalék szerver átveszi a meghibásodott gép IP-címét. Ilyenkor a hiba teljesen észrevétlen marad a felhasználók számára. A tartalék szerveren a többi szerverrel egyezõ tartalomnak és szolgáltatásoknak kell megjelennie, hogy bármikor át tudja tõlük venni a forgalmat. A hálózati neveiktõl és a virtuális azonosítóiktól eltekintve a két gépet ugyanúgy kell beállítani. Ebben a példában a gépeket most az a-gep.minta.org és b-gep.minta.org nevekkel láttuk el. Elõször is a CARP beállításához el kell helyeznünk a megfelelõ hivatkozásokat az rc.conf állományban. Az a-gep.minta.org esetében az rc.conf állomány a következõ sorokat tartalmazza: hostname="a-gep.minta.org" ifconfig_fxp0="inet 192.168.1.3 netmask 255.255.255.0" cloned_interfaces="carp0" ifconfig_carp0="vhid 1 pass testpass 192.168.1.50/24" Miközben a b-gep.minta.org az rc.conf állományában ezeket adjuk meg: hostname="b-gep.minta.org" ifconfig_fxp0="inet 192.168.1.4 netmask 255.255.255.0" cloned_interfaces="carp0" ifconfig_carp0="vhid 2 pass testpass 192.168.1.51/24" Nagyon fontos, hogy az ifconfig parancs pass paraméterével megadott jelszavak megegyezzenek. A carp eszközök csak a megfelelõ jelszót birtokló gépeket fogadják el. A virtuális gépazonosítónak azonban minden esetben el kell térnie. A harmadik, szolgaltato.minta.org címmel rendelkezõ gépet fogjuk felkészíteni az elõbbi gépek meghibásodására felkészíteni. Ennek a gépnek két carp eszközre lesz szüksége, melyek az egyes gépeket kezelik. Az ehhez illeszkedõ sorok valahogy így fognak kinézni az rc.conf állományban: hostname="szolgaltato.minta.org" ifconfig_fxp0="inet 192.168.1.5 netmask 255.255.255.0" cloned_interfaces="carp0 carp1" ifconfig_carp0="vhid 1 advskew 100 pass testpass 192.168.1.50/24" ifconfig_carp1="vhid 2 advskew 100 pass testpass 192.168.1.51/24" Két carp eszköz használatával a szolgaltato.minta.org képes észlelni és átvenni bármelyik olyan gép IP-címét, amely nem válaszol. Az alap &os; rendszermag használata esetén elõfordulhat, hogy a megszakítás (a preemption opció) engedélyezett. Amennyiben így lenne, a szolgaltato.minta.org nem fogja minden esetben fogja rendesen visszaadni az IP-címet az eredeti tulajdonosának. Ilyenkor a rendszergazdának kell ezt manuálisan megtennie. Tehát a következõ parancsot kell kiadnia a szolgaltato.minta.org gépen: &prompt.root; ifconfig carp0 down && ifconfig carp0 up Ezt az adott géphez tartozó carp felülettel kell megcsinálni. Innentõl a CARP már teljesen engedélyezhetõ és készen áll a tesztelésre. A teszteléshez vagy a hálózati rendszert kell újraindítani, vagy a gépeket. További információkat a &man.carp.4; man oldalán találhatunk. diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/basics/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/basics/chapter.sgml index a7d61fab53..92fc320e58 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/basics/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/basics/chapter.sgml @@ -1,3767 +1,3767 @@ Chris Shumway Átdolgozta: A UNIX alapjai Áttekintés Ez a fejezet a &os; operációs rendszer alapvetõ funkcióit és parancsait mutatja be. Az itt tárgyalásra kerülõ anyag nagy része érvényes bármelyik más &unix;-szerû operációs rendszer esetén is. Ezért, ha már ismerjük az említésre kerülõ ismereteket, minden további gond nélkül átugorhatjuk ezt a fejezetet. Azonban ha még teljesen ismeretlen számunkra a &os;, minden bizonnyal ez lesz az, amit alaposan át kell majd olvasnunk. A fejezet elolvasása során megismerjük: az ún. virtuális konzolok használatát &os; alatt; hogyan mûködnek együtt a &unix; állományokra vonatkozó engedélyei a &os; saját kiegészítéseivel; egy &os; állományrendszer alapértelmezett kialakítását; a &os; lemezszervezését; hogyan csatlakoztassunk és válasszunk le állományrendszereket; mik azok a folyamatok, démonok és jelzések; mik azok a parancsértelmezõk, és miként tudjuk megváltoztatni az alapértelmezett bejelentkezési környezetünket; hogyan használjuk az alapvetõ szövegszerkesztõket; mik az eszközök és az eszközleírók; &os; alatt milyen bináris formátumokat használhatunk; szükség esetén hogyan olvassuk el a megfelelõ man oldalakat. Virtuális konzolok és terminálok virtuális konzolok terminálok A &os; számos módon használható. Ezek közül az egyik az, ha parancsokat gépelünk be a szöveges terminálon. Így érhetõ el egyszerûen a &unix; operációs rendszer rugalmasságának és erejének jelentõs része. Ebben a szakaszban megtudhatjuk, mik azok a terminálok és konzolok és miként tudjuk ezeket &os; alatt használni. A konzol konzol Ha nem állítottuk volna be, hogy a &os; indulása során automatikusan induljon el a grafikus felület is, akkor a rendszer egy bejelentkezõ képernyõt fog mutatni közvetlenül a rendszerindítás befejezõdése után. Ekkor valami ilyesmit kell majd látnunk: Additional ABI support:. Local package initialization:. Additional TCP options:. Fri Sep 20 13:01:06 EEST 2002 FreeBSD/i386 (pc3.example.org) (ttyv0) login: Egyes rendszereken ugyan némileg eltérhetnek az üzenetek, de hasonlót kell látnunk. Minket most az utolsó két sor érdekel. Az utolsó elõtti sorban ez olvasható: FreeBSD/i386 (pc3.example.org) (ttyv0) Ez a sor arról értesít minket, hogy a rendszerünk éppen most indult el: egy &os; konzolt látunk, amely egy &intel; x86 architektúrájú processzoron fut Erre utal pontosan az i386 jelzés. Még abban az esetben is a i386 kiírást fogjuk látni, hogy ha a &os;-t konkrétan nem is az &intel; 386-os processzorán futtatjuk. Itt ugyanis nem a processzorunk típusát, hanem annak architektúráját láthatjuk. . A gépünk neve (mivel minden &unix;-os gép rendelkezik egy névvel) pc3.example.org, és ennek a rendszerkonzolját látjuk most éppen — a ttyv0 terminált. Végezetül az utolsó sor mindig: login: Ez az a rész, ahova a &os;-be történõ bejelentkezéshez meg kell adnunk a felhasználói nevünket (user name). A következõ szakaszban errõl olvashatunk. Bejelentkezés a &os;-be A &os; egy többfelhasználós, többfeladatos rendszer. Így hívják hivatalosan azokat a rendszereket, amelyeket többen tudnak használni és egyetlen számítógépen egyszerre rengeteg programot képesek futtatni. Minden többfelhasználós rendszernek valamilyen módon meg kell tudnia különböztetnie egy felhasználóját a többitõl. A &os;-ben (és minden más &unix;-szerû operációs rendszerben) ezt úgy érik el, hogy a programok futtatása elõtt minden felhasználónak be kell jelentkeznie a rendszerbe. Minden felhasználó rendelkezik egy egyedi névvel (ez a felhasználói név) és ehhez egy titkos kulcssal (ez a jelszó). A &os; a programok futtatásához ezt a kettõt fogja elkérni a felhasználótól. rendszerindító szkriptek Egybõl miután a &os; elindult és befejezte a rendszerindításhoz használt szkriptjeinek lefuttatását A rendszerindító szkriptek olyan programok, amelyek a &os; indulása során maguktól lefutnak. Legfontosabb feladatuk elvégezni a többi program futtatásához szükséges beállításokat, valamint elindítani a háttérben futtatandó, hasznos munkát végzõ szolgáltatásokat. , ez a kijelzés (vagy más néven prompt) fog megjelenni és kér egy érvényes felhasználói nevet: login: A példa kedvéért most tegyük fel, hogy a felhasználói nevünk pgj. Az iménti prompthoz írjuk be, hogy pgj és nyomjuk le az Enter billentyût. Ezt követõen meg kell jelennie egy másik promptnak is, amely egy jelszót (password) kér: login: pgj Password: Most pedig gépeljük be pgj jelszavát és nyomjunk után egy Enter billentyût. Vigyázzunk, hogy a jelszót nem látjuk a beírás során! Emiatt most ne aggódjunk. Ezzel kapcsolatban elegendõ csak annyit tudni, hogy mindez biztonsági megfontolásokból történik. Amennyiben jól adtuk meg a jelszavunkat, sikeresen bejelentkezünk a &os; rendszerébe és készen állunk az összes elérhetõ parancs kipróbálására. Bejelentkezés után a MOTD (message of the day) vagy más néven a nap üzenete jelenik meg, amelyet a parancssor követ (egy #, $ vagy % jel). Innen tudhatjuk meg, hogy sikerült bejelentkeznünk. Több konzol használata A &unix; parancsokat egy konzolon is szépen ki tudjuk adni, de a &os; egyszerre ugyebár több programot is tud futtatni. A parancsok megadásához viszont egyetlen konzol használata elég nagy pazarlás lenne, hiszen egy olyan operációs rendszer mint a &os;, tucatnyi programot képes futtatni egy idõben. Ebben az esetben jelenthetnek számunkra segítséget a virtuális konzolok. A &os; beállítható úgy, hogy sok-sok különféle virtuális konzolt ajánljon fel számunkra. A virtuális konzolok között a billentyûzeten a megfelelõ gombok lenyomásával tudunk váltani. Mindegyik konzolnak megvan a saját kimeneti csatornája, és a virtuális konzolok közti váltás folyamán a &os; gondoskodik a billentyûzetrõl érkezõ bemenet valamint a monitorra irányított kimenet megfelelõ kezelésérõl. A konzolok közti váltásra a &os; külön billentyûkombinációkat tart fenn A &os; konzol- és billentyûzetmeghajtóinak teljes, pusztán mûszaki és precíz leírása a &man.syscons.4;, &man.atkbd.4;, &man.vidcontrol.1; és &man.kbdcontrol.1; man oldalakon olvasható. Itt most nem bocsátkozunk részletekbe, azonban a téma iránt érdeklõdõ olvasóknak mindig érdemes fellapozniuk a kapcsolódó man oldalakat, ahol megtalálhatják az említett eszközök részletesebb és bõvebb leírását. . A &os;-ben a különbözõ virtuális konzolok közti váltásra az AltF1, AltF2 billentyûket, a AltF8 billentyûkombinációval bezárólag használhatjuk. A konzolok közti váltogatás során a &os; ügyel a képernyõ tartalmának elmentésére és visszaállítására. Ennek eredményeképpen úgy látszik, mintha több virtuális képernyõn és billentyûzeten adnánk parancsokat a &os;-nek. Az <filename>/etc/ttys</filename> állomány A &os; alapértelmezés szerint nyolc virtuális konzollal indul. Ez azonban nem egy elõre rögzített érték, hiszen könnyedén testreszabhatjuk úgy a telepített rendszerünket, hogy több vagy esetleg kevesebb virtuális konzollal induljon el. A virtuális konzolok száma és azok pontos beállítása az /etc/ttys állományon keresztül adható meg. A &os; virtuális konzoljait tehát az /etc/ttys állomány megfelelõ módosításával tudjuk behangolni. Itt minden egyes olyan sor, amely nem megjegyzés (vagyis azok a sorok, amelyek nem a # karakterrel kezdõdnek), tartalmazza az egyes terminálok vagy virtuális konzolok beállításait. Az állomány a &os; telepítésében szereplõ, alapértelmezett változata kilenc virtuális konzol konfigurációját tartalmazza, amelyek közül nyolc aktív. Ezek a ttyv résszel kezdõdõ sorok: # name getty type status comments # ttyv0 "/usr/libexec/getty Pc" cons25 on secure # Virtual terminals ttyv1 "/usr/libexec/getty Pc" cons25 on secure ttyv2 "/usr/libexec/getty Pc" cons25 on secure ttyv3 "/usr/libexec/getty Pc" cons25 on secure ttyv4 "/usr/libexec/getty Pc" cons25 on secure ttyv5 "/usr/libexec/getty Pc" cons25 on secure ttyv6 "/usr/libexec/getty Pc" cons25 on secure ttyv7 "/usr/libexec/getty Pc" cons25 on secure ttyv8 "/usr/X11R6/bin/xdm -nodaemon" xterm off secure Az állományban található oszlopok kimerítõ magyarázatát illetve a virtuális konzolok beállításához használható kapcsolókat a &man.ttys.5; man oldalon olvashatjuk. Az egyfelhasználós mód konzolja Az egyfelhasználós mód részletes leírása a ban található. Fontos tudni, hogy amikor a &os;-t egyfelhasználós módban futtatjuk, csupán egyetlen konzolunk van, és a virtuális konzolok nem érhetõek el. Egyébként az egyfelhasználós mód erre vonatkozó beállításai is megtalálhatóak az /etc/ttys állományban. Ehhez keressük meg a console kezdetû sort: # name getty type status comments # # Ha a konzolt "insecure" (nem biztonságos) típusúnak választjuk meg, # akkor a használatához az egyfelhasználós mód aktivilásá elõtt a rendszer # kérni fogja a rendszeradminisztrátori jelszót. onsole none unknown off secure A console felett látható megjegyzés jelzi, hogy át tudjuk írni ebben a sorban a secure (biztonságos) értékû paramétert insecure (nem biztonságos) értékûre. Ilyenkor, hogy ha a &os; egyfelhasználós módban indul, kérni fogja a root felhasználó (a rendszeradminisztrátor) jelszavát. Vigyázzunk, amikor ezt az értéket insecure-ra állítjuk! Ha ugyanis véletlenül elfeledkeznénk a root jelszaváról, akkor azzal az egyfelhasználós mód használata is veszélybe kerülhet. Habár ettõl függetlenül is lehetséges, azokra számára mégis nehéz helyzetnek bizonyulhat, akik nem mozognak elég otthonosan a &os; rendszerindítási folyamatának és a hozzákapcsolódó programok ismeretében. A videomód váltása konzolban A &os; konzol alapértelmezett videomódja átállítható 1024x768-ra, 1280x1024-re, vagy bármilyen olyan más méretre, amit a videokártyánk és monitorunk képes megjeleníteni. Az eltérõ videomódok használatához elõször újra kell fordítanunk a rendszermagunkat az alábbi két beállítás hozzáadásával: options VESA options SC_PIXEL_MODE Miután a rendszermagot sikeresen újrafordítottuk a fenti beállításokkal, a &man.vidcontrol.1; segédprogrammal tudjuk megállapítani, hogy a hardverünk milyen videomódokat enged használni. Az összes támogatott videomódot a következõképpen tudjuk lekérdezni: &prompt.root; vidcontrol -i mode A parancs eredményeképpen tehát megkapjuk a hardverünk által ismert videomódokat. Ezek közül tudjuk kiválasztani valamelyikõjüket és root felhasználóként a &man.vidcontrol.1; segítségével beállítani: &prompt.root; vidcontrol MODE_279 Ha az új videomód megfelel számunkra, akkor ezt a beállítást az /etc/rc.conf állományon keresztül véglegesíthetjük is: allscreens_flags="MODE_279" Engedélyek UNIX A &os;, mivel a BSD &unix; egyik közvetlen leszármazottja, számos &unix;-os alapötletre épül. Ezek közül az elsõ és talán a leginkább kihangsúlyozott, hogy a &os; egy többfelhasználós operációs rendszer. Egy olyan rendszer, amely egyszerre több, egymástól független feladattal foglalkozó felhasználót képes kiszolgálni. A rendszer felelõs a hardveres eszközök, a különféle perifériák, a memória és a processzor idejének minden egyes felhasználó számára szabályos és pártatlan megosztásáért és a feléjük irányuló kérések szervezéséért. Mivel a rendszer több felhasználót is képes támogatni, az általa kezelt erõforrások rendelkeznek engedélyek egy adott halmazával, amelyek eldöntik ki tudja ezeket olvasni, írni és végrehajtani. Az engedélyek háromszor három bit formájában jelennek meg, amelyek közül az elsõ bitcsoport az állomány tulajdonosára, a második az állomány csoportjára, végül az utolsó pedig a mindenki másra vonatkozó engedélyeket tárolja. engedélyek állományok engedélyei Érték Engedély Könyvtárlistában 0 Nem olvasható, nem írható, nem hajtható végre --- 1 Nem olvasható, nem írható, végrehajtható --x 2 Nem olvasható, írható, nem hajtható végre -w- 3 Nem olvasható, írható, végrehajtható -wx 4 Olvasható, nem írható, nem hajtható végre r-- 5 Olvasható, nem írható, végrehajtható r-x 6 Olvasható, írható, nem hajtható végre rw- 7 Olvasható, írható, végrehajtható rwx ls könyvtárak A &man.ls.1; kapcsolójának segítségével megnézhetjük a könyvtárak tartalmának részletes listáját, amiben megjelennek az állományok tulajdonosaira, csoportjára és a mindenki másra vonatkozó engedélyek is. Például ezt láthatjuk, ha kiadjuk az ls -l parancsot egy tetszõleges könyvtárban: &prompt.user; ls -l total 530 -rw-r--r-- 1 root wheel 512 Sep 5 12:31 egyik -rw-r--r-- 1 root wheel 512 Sep 5 12:31 masik -rw-r--r-- 1 root wheel 7680 Sep 5 12:31 e-mail.txt ... A példabeli ls -l parancs kimenetének elsõ oszlopa így bomlik fel: -rw-r--r-- Az elsõ (legbaloldalibb) karakter mondja meg, hogy ez egy hagyományos állomány, könyvtár, speciális karakteres eszköz, socket vagy bármilyen más különleges pszeudoállomány. Ebben az esetben a - jelzi, hogy egy hagyományos állományról van szó. A következõ három karakter, ami ebben a példában az rw-, adja meg az állomány tulajdonosának engedélyeit. Az ezután következõ három karakter, a r-- mutatja az állomány csoportjának engedélyeit. Az utolsó három karakter, vagyis itt a r-- adja meg a többiek engedélyeit. A kötõjel arra utal, hogy az adott engedélyû tevékenység nem engedélyezett. Tehát ennél az állománynál az engedélyek a következõek: a tulajdonosa tudja olvasni és írni, a csoportja csak olvasni tudja, ugyanígy bárki más. A fenti táblázatnak megfelelõen az állomány engedélyének kódja 644 lesz, ahol az egyes számjegyek jelentik az állomány engedélyeinek három elemét. Ez mind szép és jó, de vajon a rendszer milyen módon kezeli az állományok engedélyeit? A &os; a legtöbb hardveres eszközt állománynak tekinti, amelyeket a programok meg tudnak nyitni, tudnak róluk olvasni és adatokat tudnak kiírni rájuk pontosan úgy, mint bármilyen más állomány esetén. Ezeket a speciális állományokat a /dev könyvtárban találjuk. A könyvtárakat is állományokként kezeli, ezért azok is rendelkeznek olvasási, írási és végrehajtási engedélyekkel. Azonban a könyvtárak végrehajtását engedélyezõ bit némileg más jelentéssel bír, mint az állományok esetén. Amikor ugyanis egy könyvtárat végrehajthatónak jelölünk meg, az arra fog utalni, hogy bele tudunk lépni, vagyis hogy ki tudjuk rá adni a könyvtárváltás (cd, change directory) parancsát. Ez továbbá arra is utal, hogy az ismert nevû állományokhoz hozzá tudunk férni (természetesen az egyes állományok engedélyeinek megfelelõen). A könyvtárak tartalmát ennek megfelelõen viszont csak úgy láthatjuk, ha olvasási engedéllyel rendelkezünk a könyvtárra, míg egy általunk ismert állomány törléséhez a tartalmazó könyvtárhoz kell írási és végrehajtási engedélyekkel rendelkeznünk. Ezeken kívül még léteznek további engedélyek is, de ezeket csak olyan különleges esetekben használják, mint például a felhasználóváltó programok (setuid program) vagy a ragadós könyvtárak (sticky directory) létrehozása. Az állományok engedélyeinek behatóbb megismeréséhez és beállításához mindenképpen nézzük át a &man.chmod.1; man oldalt. Tom Rhodes Írta: Szimbolikus engedélyek engedélyek szimbolikus A szimbolikus engedélyek (gyakran csak szimbolikus kifejezések) az állományok és könyvtárak engedélyeinek megadása során a számok helyett karaktereket használnak. A szimbolikus kifejezések (ki) (hogyan) (milyen engedélyt) alakúak, ahol az alábbi értékek adhatóak meg: Elem Betû Jelentése (ki) u tulajdonos (ki) g csoport tulajdonos (ki) o egyéb (ki) a mindenki (a világ) (hogyan) + engedély megadása (hogyan) - engedély visszavonása (hogyan) = engedély explicit beállítása (milyen engedély) r olvasás (milyen engedély) w írás (milyen engedély) x végrehajtás (milyen engedély) t ragadós (sticky bit) (milyen engedély) s UID vagy GID állítása Ezek az értékek a &man.chmod.1; paranccsal az eddigiekhez hasonló módon használhatóak, csak itt betûket kell megadnunk. Például az alábbi paranccsal akadályozhatjuk meg, hogy a tulajdonosán kívül bárki hozzáférhessen az ÁLLOMÁNY nevû állományhoz: &prompt.user; chmod go= ÁLLOMÁNY Amennyiben egy állománnyal kapcsolatban több változtatást is el kívánunk végezni, össze tudjuk ezeket fûzni egy vesszõkkel elhatárolt felsorolásban: &prompt.user; chmod go-w,a+x ÁLLOMÁNY Tom Rhodes Írta: A &os; állományjelzõi A korábban tárgyalt engedélyek mellett még a &os; ismeri az ún. állományjelzõk (file flags) beállítását is. Ezek a jelzõbitek egy további biztonsági és irányítási szintet nyújtanak az állományok felett, viszont a könyvtárakra nem vonatkoznak. Ezek az állományjelzõk az állományok felett további vezérlést adnak a kezünkbe, aminek révén gondoskodhatunk róla, hogy akár mgé a root felhasználó (a rendszer adminisztrátora) se legyen képes állományokat eltávolítani vagy módosítani. Az állományjelzõk értékei egy egyszerû felületen keresztül, a &man.chflags.1; segédprogrammal változtathatóak meg. Például a következõ paranccsal állíthatjuk a rendszer törölhetetlen (undeletable) jelzését az allomany1 állományon: &prompt.root; chflags sunlink allomany1 A törölhetetlen jelzés eltávolításához egyszerûen csak írjuk be az elõzõ parancsot úgy, hogy a sunlink paraméter elejére még beszúrunk egy no szövegrészt. Így: &prompt.root; chflags nosunlink allomany1 Az állományokra éppen érvényes jelzéseket az &man.ls.1; parancs kapcsolójának segítségével jeleníthetjük meg: &prompt.root; ls -lo file1 Ennek megfelelõen az eredménynek valahogy így kellene kinéznie: -rw-r--r-- 1 trhodes trhodes sunlnk 0 Mar 1 05:54 allomany1 Sok jelzés csak a root felhasználón keresztül vehetõ fel vagy távolítható el. Más esetekben viszont az állomány tulajdonosa állíthatja ezeket. A rendszergazdáknak javasoljuk, hogy ezzel kapcsolatban a &man.chflags.1; és &man.chflags.2; man oldalakat tanulmányozzák át. Tom Rhodes Készítette: A setuid, setgid és sticky engedélyek A korábban említett engedélyeken kívül létezik még további három, amelyekkel minden rendszergazdának illik tisztában lennie. Ezek név szerint a setuid, setgid és sticky típusú engedélyek. Ezek a beállítások bizonyos &unix; mûveletek esetén nagyon fontosak, mivel az átlagos felhasználók számára általában el nem érhetõ funkciók használatát támogatják. A megértésükhöz elsõként a felhasználók valódi és effektív azonosítója közti különbségeket kell tisztáznunk. A valódi azonosító tulajdonképpen az a felhasználói azonosító, amellyel a programot indítjuk el vagy futás elõtt birtokoljuk. A program futása közben azonban az effektív felhasználói azonosítóval fut. Például a &man.passwd.1; segédprogram a jelszavát megváltoztatni kívánó felhasználó valódi azonosítójával indul, miközben a jelszavakat tároló adatbázis elérésékor már a root felhasználó effektív azonosítójával fut. Ezáltal a privilegiumokkal nem rendelkezõ felhasználók is meg tudják anélkül változtatni a jelszavaikat, hogy a Permission Denied hibaüzenettel találkoznának. A &man.mount.8; nosuid beállításával azonban az ilyen típusú binárisok minden különösebb jel nélkül csõdöt fognak mondani. Mellesleg a &man.mount.8; man oldala szerint ez az opció nem is teljesen megbízható, mivel nosuid wrapperek segítségével meg lehet kerülni. Ahogy azt az alábbi példa is szemlélteti, a setuid engedélyt a többi elé egy négyes (4) beszúrásával tudjuk beállítani: &prompt.root; chmod 4755 suidexample.sh A suidexample.sh állomány engedélyei ezt követõen már így fognak megjelenni: -rwsr-xr-x 1 trhodes trhodes 63 Aug 29 06:36 suidexample.sh Most már jól látható, hogy az állomány tulajdonosához tartozó engedélyek között a végrehajthatóságot szabályozó bit lecserélõdött egy s bitre. Ennek köszönhetõen a passwd parancshoz hasonló módon kibõvített engedélyekkel leszünk képesek futtatni programokat. Két terminál megnyitásával mindezt valós idõben is megvizsgálhatjuk. Az egyiken indítsuk el normál felhasználóként a passwd programot. Miközben a program várakozik az új jelszó megadására, a másik terminálon kérdezzük le a programhoz tartozó felhasználói információkat. Tehát az egyik terminálon a következõt látjuk: &prompt.user; passwd Changing local password for trhodes Old Password: Eközben pedig a másikon: &prompt.root; ps aux | grep passwd trhodes 5232 0.0 0.2 3420 1608 0 R+ 2:10AM 0:00.00 grep passwd root 5211 0.0 0.2 3620 1724 2 I+ 2:09AM 0:00.01 passwd A passwd parancsot egyszerû felhasználóként adtunk ki, azonban jól látható valójában a root felhasználó azonosítójával fut. A setgid a setuid engedélyhez hasonlóan mûködik, egyedül annyiban tér el, hogy a csoportra vonatkozó beállításokat módosítja. Amikor egy alkalmazást vagy segédprogramot ilyen engedéllyel futtatunk, akkor az adott programot birtokló csoport engedélyeit kapjuk meg. Úgy tudjuk állományokon beállítani a setgid típusú engedélyt, ha az iménti példához hasonlóan a chmod parancs hívásakor még egy kettest (2) írunk az engedélyek elé: &prompt.root; chmod 2755 sgidexample.sh Az így beállított engedélyek az elõbbihöz hasonló módon szemlélhetõek meg, azonban ebben az esetben a csoporthoz tartozó engedélyeknél jelenik meg az s bit: -rwxr-sr-x 1 trhodes trhodes 44 Aug 31 01:49 sgidexample.sh Az elõbb tárgyalt példákkal kapcsolatban fontos megemlítenünk, hogy habár a szkriptek is végrehajtható állományok, nem fognak a valóditól eltérõ effektív felhasználói azonosítóval futni. Ennek oka abban keresendõ, hogy a parancssori szkriptek nem hívhatják a &man.setuid.2; rendszerhívást. Ez a két speciális engedély (a setuid és a setgid) a programhoz tartozó engedélyek kiterjesztésével csökkentheti rendszerünk biztonságát. Ezzel szemben viszont a harmadik bemutatandó speciális engedély rendszerünk védelmének erõsítésére szolgál: ez az ún. sticky bit. Ha a sticky típusú engedélyt könyvtárra adjuk meg, akkor a benne levõ állományok törlését kizárólag azok tulajdonosainak engedi. Ezzel az engedéllyel lényegében a /tmp könyvtárhoz hasonló nyilvános, bárki által elérhetõ könyvtárakban akadályozhatjuk meg az állományok idegen felhasználók általi törlését. Az engedély beállításához egy egyest (1) kell a többi elé fûznünk, mint például: &prompt.root; chmod 1777 /tmp Most már az ls parancs segítségével láthatjuk ennek a hatását: &prompt.root; ls -al / | grep tmp drwxrwxrwt 10 root wheel 512 Aug 31 01:49 tmp A sticky bit a beállítások végén felbukkanó t révén azonosítható be. A könyvtárak elrendezése könyvtárhierarchia A &os; könyvtárszerkezetének ismerete alapvetõ jelentõségû a rendszer egészének megértésének szempontjából. Ezen belül is a legfontosabb a gyökérkönyvtár, a /. Ez az elsõ könyvtár, amelyet a rendszer a rendszerindítás során csatlakoztat és a többfelhasználós mód elõkészítéséhez elegendhetlenül szükséges alaprendszert tartalmazza. A gyökérkönyvtár emellett csatlakozási pontokat szolgáltat a többfelhasználós mûködésre váltás során csatlakoztatandó további állományrendszerek számára. A csatlakozási pont egy olyan könyvtár, ahová a szülõ állományrendszeren (ami gyakran maga a gyökér állományrendszer) belül további állományrendszereket tudunk beoltani. Errõl bõvebben a ban olvashatunk. A szabványos csatlakozási pontok: /usr, /var, /tmp, /mnt és /cdrom. Ezekre a könyvtárakra általában az /etc/fstab állományban találunk hivatkozásokat. Az /etc/fstab állomány a rendszer számára a különbözõ állományrendszerek és a hozzájuk tartozó csatlakozási pontok táblázatát tartalmazza. Az /etc/fstab állományban szereplõ legtöbb állományrendszer a rendszerindítás során automatikusan csatlakoztatásra kerül az &man.rc.8; szkriptbõl, hacsak nem tartalmazzák a beállítást. Ennek részleteit a ban találhatjuk meg. Az állományrendszerek hierarchiájának teljes leírását a &man.hier.7; man oldalon olvashatjuk. Mi egyelõre most megelégszünk a leggyakrabban megjelenõ könyvtárak rövid áttekintésével. Könyvtár Mi található itt / Az állományrendszer gyökere. /bin/ Az egy- és többfelhasználós környezetekben is egyaránt alapvetõ felhasználói segédprogramok. /boot/ Az operációs rendszer indítása során használt programok és konfigurációs állományok. /boot/defaults/ A rendszerindítás alapértelmezett konfigurációs állományai. Lásd &man.loader.conf.5; /dev/ Eszközleírók, lásd &man.intro.4;. /etc/ Rendszerkonfigurációs állományok és szkriptek. /etc/defaults/ Az alapértelmezett rendszerkonfigurációs állományok, lásd &man.rc.8;. /etc/mail/ A &man.sendmail.8; programhoz hasonló levélküldõ rendszerek konfigurációs állományai. /etc/namedb/ A named program konfigurációs állományai, lásd &man.named.8;. /etc/periodic/ A &man.cron.8; által naponta, hetente és havonta lefuttatandó szkriptek, lásd &man.periodic.8;. /etc/ppp/ A ppp program konfigurációs állományai, lásd &man.ppp.8;. /mnt/ Egy üres könyvtár, amelyet a rendszergazdák általában ideiglenes csatlakozási pontként használnak. /proc/ A futó programokat tartalmazó állományrendszer, lásd &man.procfs.5;, illetve &man.mount.procfs.8;. /rescue/ Statikusan linkelt programok vészhelyzet esetére, lásd &man.rescue.8;. /root/ A root felhasználó könyvtára. /sbin/ Az egy- és többfelhasználós környezetekben fontos rendszerprogramok és rendszerfelügyeleti eszközök. /tmp/ Átmeneti állományok. A /tmp könyvtár tartalma általában NEM marad meg az újraindítás után. Erre a célra gyakran memóriában létrehozott állományrendszert szoktak csatlakoztatni a /tmp könyvtárba. Ez utóbbit az &man.rc.conf.5; tmpmfs-re vonatkozó változóinak beállításával lehet automatikussá tenni (vagy a /etc/fstab megfelelõ módosításával, lásd &man.mdmfs.8;). /usr/ A felhasználói programok és alkalmazások többsége. /usr/bin/ Általános segédprogramok, programozási eszközök és alkalmazások. /usr/include/ Szabványos C include-állományok. /usr/lib/ Függvénykönyvtárak. /usr/libdata/ Egyéb hasznos adatállományok. /usr/libexec/ (Más programok által használt) Rendszerdémonok és rendszereszközök. /usr/local/ A helyi rendszeren telepített programok, függvénykönyvtárak stb. A &os; portrendszere is ezt használja alapértelmezés szerint. A /usr/local könyvtáron belül a &man.hier.7; man oldalon található /usr könyvtár általános felépítése használatos. Ez alól kivételt képez a man alkönyvtár, amely közvetlenül a /usr/local alatt található, nem pedig a /usr/local/share könyvtáron belül, valamint a portok dokumentációja a share/doc/port könyvtárban található. /usr/obj/ A /usr/src könyvtárfában található források fordítása során keletkezõ architektúrafüggõ objektumok. /usr/ports + class="directory">/usr/ports/ A &os; Portgyûjtemény (választható). /usr/sbin/ (A felhasználók által használt) Rendszerdémonok és rendszereszközök. /usr/share/ Architektúrafüggõ állományok. /usr/src/ BSD és/vagy helyi források. /usr/X11R6/ Az X11R6 rendszer programjai, függvénykönyvtárai stb. (választható) /var/ Különféle napló, átmeneti, ideiglenes és pufferben tárolt állományok. A memóriában létrehozott állományrendszereket is olykor a /var könyvtárban találjuk. Ezt az &man.rc.conf.5; állományban található varmfs-változók beállításával tehetjük automatikussá (vagy a /etc/fstab megfelelõ módosításával, lásd &man.mdmfs.8;). /var/log/ Mindenféle rendszernaplók. /var/mail/ A felhasználók postafiókjait tároló állományok. /var/spool/ A nyomtatók és a levelezés puffereléséhez használt könyvtárak. /var/tmp/ Átmeneti állományok. Az itt található állományok általában megmaradnak a következõ rendszerindítás alkalmával is, hacsak a /var nem egy memóriában létezõ állományrendszer. - /var/yp + /var/yp A NIS állományai. A lemezek szervezése Az állománynév a legkisebb szervezési egység, amin keresztül a &os; képes megtalálni az állományokat. Az állományok neveiben a kis- és nagybetût megkülönböztetjük, tehát a readme.txt és a README.TXT elnevezés két különbözõ állományra utal. A &os; nem az állományok kiterjesztése (ami a konkrét példánkban a .txt volt) alapján dönti el, hogy az adott állomány vajon program, dokumentum vagy valamilyen más fajtájú adat. Az állományok könyvtárakban tárolódnak. Egy könyvtár lehet akár üres (nincs benne egyetlen állomány sem), vagy többszáz állományt is tartalmazhat. Egy könyvtár ráadásul további könyvtárakat is tárolhat, és így az egymásban elhelyezkedõ könyvtárak segítségével könyvtárak egy hierarchiáját tudjuk felépíteni. Ezzel sokkalta könnyebben szervezhetõvé válnak az adataink. Az állományokat és könyvtárakat úgy tudunk elérni, ha megadjuk az állomány vagy a könyvtárt tároló könyvtár nevét, amit egy perjel, a / követ, valamint így összefûzve az eléréshez szükséges további könyvtárak felsorolása. Tehát, ha van egy ize nevû könyvtárunk, amelyben található egy mize könyvtár, amelyen belül pedig egy readme.txt, akkor ennek az állománynak a teljes neve, vagy másképpen szólva az elérési útja ize/mize/readme.txt lesz. A könyvtárak és az állományok egy állományrendszerben tárolódnak. Minden állományrendszer pontosan egy könyvtárat tartalmaz a legfelsõ szintjén, amelyet az adott állományrendszer gyökérkönyvtárának nevezünk. Ez a gyökérkönyvtár tartalmazhat aztán további könyvtárakat. Eddig még valószínûleg minden nagyon hasonló a más operációs rendszerekben tapasztalható fogalmakhoz. Azonban adónak különbségek: például az &ms-dos; a \ jellel választja el az állományok és könyvtárak neveit, miközben a &macos; erre a : jelet használja. A &os; az elérési utakban sem betûkkel, sem pedig semmilyen más névvel nem jelöli meg a meghajtókat. Tehát a &os;-ben nem írhatjuk, hogy a c:/ize/mize/readme.txt. Helyette az egyik állományrendszert kijelölik gyökér állományrendszernek. A gyökér állományrendszer gyökérkönyvtárára hivatkoznak késõbb / könyvtárként. Ezután minden más állományrendszert a gyökér állományrendszerhez csatlakoztatunk. Ennek értelmében nem számít, hogy a mennyi lemezünk is van a &os; rendszerünkben, hiszen minden könyvtár egyazon lemez részeként jelenik meg. Tegyük fel, hogy van három állományrendszerünk, hívjuk ezeket A-nak, B-nek és C-nek. Minden állományrendszer rendelkezik egy gyökérkönyvtárral, amely két további könyvtárat tartalmaz: A1-et és A2-t (és ennek megfelelõen a többi B1-et és B2-t, valamint C1 és C2-t). Nevezzük A-t a gyökér állományrendszernek. Ha a könyvtár tartalmának megjelenítéséhez most kiadnánk az ls parancsot, két alkönyvtárat látnánk, az A1-et és A2-t. A létrejött könyvtárfa valahogy így nézne ki: / | +--- A1 | `--- A2 Egy állományrendszert csak egy másik állományrendszer valamelyik könyvtárába tudunk csatlakoztatni. Ezért most tételezzük fel, hogy a B állományrendszert az A1 könyvtárba csatlakoztatjuk. Ezután a B gyökérkönyvtára átveszi a A1 helyét az állományrendszerben, és ennek megfelelõen megjelennek a B könyvtárai is: / | +--- A1 | | | +--- B1 | | | `--- B2 | `--- A2 A B1 vagy B2 könyvtárakban található állományok bármelyike innentõl kezdve a /A1/B1, illetve a /A1/B2 elérési utakon érhetõek el. Az A1 könyvtárban található állományok erre az idõre rejtve maradnak. Akkor fognak újra felbukkanni, ha a B állományrendszert leválasztjuk az A állományrendszerrõl. Ha a B állományrendszert az A2 könyvtárba csatlakoztatnánk, az iménti ábra nagyjából így nézne ki: / | +--- A1 | `--- A2 | +--- B1 | `--- B2 és ennek megfelelõen az elõbb tárgyalt elérési utak /A2/B1 és /A2/B2 lennének. Az állományrendszerek egymáshoz is csatlakoztathatóak. A példát ennek megfelelõen úgy is folytathatjuk, hogy a C állományrendszert csatlakoztatjuk B állományrendszerben található B1 könyvtárhoz. Ennek eredménye a következõ elrendezés lesz: / | +--- A1 | `--- A2 | +--- B1 | | | +--- C1 | | | `--- C2 | `--- B2 Vagy a C állományrendszer az A1 könyvtáron keresztül csatlakoztatható akár közvetlenül az A állományrendszerhez is: / | +--- A1 | | | +--- C1 | | | `--- C2 | `--- A2 | +--- B1 | `--- B2 Az &ms-dos; operációs rendszert ismerõk számára ez hasonló lehet a join parancshoz (habár teljesen nem egyezik meg vele). Általában azonban ezzel nem kell törõdnünk, hiszen többnyire csak a &os; telepítése során hozunk létre állományrendszereket és választjuk meg a csatlakozási pontjukat. A késõbbiekben legfeljebb ez akkor kerül elõ ismét, amikor újabb lemezeket adunk hozzá a rendszerhez. Teljességgel megengedhetõ, hogy elhagyjuk a többit és csak egyetlen óriási gyökérállományrendszert használjunk. Ennek viszont megvannak a maga hátrányai és az egyetlen elõnye. Több állományrendszer használatának elõnyei A különbözõ állományrendszereknek különbözõ csatlakoztatási beállításai (mount options) lehetnek. Például, ha kellõen elõvigyázatosak akarunk lenni, a gyökérállományrendszer írásvédett módon is csatlakoztatható, aminek köszönhetõen lehetetlenné válik a rendszer számára fontos állományok véletlen törlése vagy felülírása. Ha elkülönítjük a felhasználók számára írható állományrendszereket (például a /home könyvtárakat) a többi állományrendszertõl, lehetõvé válik számunkra, hogy nosuid beállítással csatlakoztassuk ezeket. Ez a beállítás megakadályozza, hogy ezekben a suid/guid bitekkel rendelkezõ végrehajtható állományok használhatóak legyenek, ezáltal növeli a rendszer biztonságosságát. A &os; az állományrendszer használatától függõen magától határoz a benne található állományok optimális kiosztását illetõen. Így tehát a gyakorta módosított, kisebb állományokat tartalmazó állományrendszerek esetén teljes más technikákat alkalmaz, mint például a nagyobb, kevésbé változó állományok esetén. Azonban egyetlen állományrendszer használatával ez a gyorsítási módszer odavész. Noha a &os; állományrendszerei nagyon jól tûrik a hirtelen áramkimaradásokat, egy döntõ ponton bekövetkezõ váratlan leállás továbbra is kárt okozhat a szerkezetükben. Ha azonban több állományrendszerre osztjuk a tárolandó adatainkat, sokkal valószínûbbé válik, hogy egy ilyen eset után a rendszerünk talpra tud állni, és szükség esetén nekünk is könnyebb lesz a biztonsági mentéseinkbõl helyreállítani a sérült állományokat. Egyetlen állományrendszer használatának elõnyei Az állományrendszerek mérete rögzített. Miután a &os; telepítése során létrehoztunk egy adott méretû állományrendszert, elõfordulhat, hogy késõbb szükségünk lesz a méretének növelésére. Ilyenkor nehezen kerülhetjük el az ilyenkor szokásos teendõket: biztonsági mentés készítése, az új méretnek megfelelõ állományrendszer létrehozása, majd ezután a lementett adataink visszaállítása. A &os;-ben azonban megtalálható a &man.growfs.8; parancs, amelynek segítségével az állományrendszerek mérete használat közben növelhetõ, és ezzel megszûnik a méretre vonatkozó korlátozás. Az állományrendszerek partíciókban tárolódnak. A &os; &unix;-os eredete miatt azonban ez a kifejezés nem a hétköznapi partíció jelentését takarja (mint például egy &ms-dos; partíció). Minden partíciót egy betû azonosít a-tól h-ig. Mindegyik partíció csak egyetlen állományrendszert tartalmazhat, aminek révén az állományrendszereket vagy az állományrendszerek hierarchiájában található csatlakozási pontjukkal vagy pedig az ezeket tartalmazó partíció betûjével azonosíthatjuk. A &os; ezeken felül külön lemezterülen tárolja a lapozóállományt (swap space). A lapozóállományt használja a &os; virtuális memória (virtual memory) megvalósításához. Ennek köszönhetõen a számítógép képes úgy viselkedni, mintha jóval több memóriával rendelkezne, mint valójában. Így, amikor a &os; kifogy a memóriából, egyszerûen kirakja a memóriából a lapozóállományba az éppen nem használt adatokat, majd amikor ismét szüksége lesz rájuk, visszatölti ezeket (és ilyenkor megint kirak valami mást). Némely partícióhoz kötõdnek bizonyos megszokások. Partíció Megszokás a Általában ez tartalmazza a gyökér állományrendszert. b Általában ez tartalmazza a lapozóállományt. c Mérete általában a tartalmazó slice méretével egyezik meg. Ennek köszönhetõen a segédprogramok (például egy hibás szektorokat keresõ program) a c partíción keresztül képesek akár az egész slice-al dolgozni. Normális esetben ezen a partíción nem hozunk létre állományrendszert. d A d partícióhoz egykoron kapcsolódott különleges jelentés, azonban mostanra ez már megszûnt, és a d egy teljesen átlagos partíciónak tekinthetõ. Minden állományrendszert tartalmazó partíciót a &os; egy ún. slice-ban tárol. A &os; számára a slice elnevezés utal mindarra, amit általában partíciónak neveznek, és ismét megemlítjük, mindez a &unix;-os eredet miatt. A slice-okat 1-tõl 4-ig sorszámozzák. slice-ok partíciók veszélyesen dedikált A slice-ok sorszáma 1-tõl indulva az eszközök neve után egy s betûvel elválasztva következik. Így tehát a da0s1 jelentése az elsõ slice lesz az elsõ SCSI-meghajtón. Lemezenként négy fizikai slice hozható létre, de ezeken belül tetszõleges típusú logikai slice-ok helyezhetõek el. Ezen további slice-ok sorszámozása 5-tõl kezdõdik, így ennek megfelelõen a ad0s5 lesz az elsõ IDE-lemezen található elsõ kiterjesztett slice. Ezeket az eszközöket foglalják el a különbözõ állományrendszerek. A slice-ok, a veszélyesen dedikált (Dangerously Dedicated) fizikai meghajtók, és minden más olyan meghajtó, amely partíciókat tartalmaz, a-tól h-ig jelölõdnek. Ez a betû az eszköz neve után következik, így ennek megfelelõen a da0a lesz az elsõ da meghajtó a, vagyis a veszélyesen dedikált partíciója. Az ad1s3e lesz a második IDE-lemezmeghajtón a harmadik slice-ban szereplõ ötödik partíció. Végezetül, a rendszerben minden lemezt azonosítunk. A lemez neve a típusára utaló kóddal kezdõdik, amely után aztán egy sorszám jelzi, hogy melyik lemezrõl is van szó. Azonban eltérõen a slice-okétól, a lemezek sorszámozása 0-tól indul. Az általánosan elterjedt kódolások a ban találhatóak. Amikor hivatkozunk egy partícióra, a &os; elvárja tõlünk, hogy nevezzük meg az adott partíciót tartalmazó slice-ot és lemezt is. Emiatt egy partícióra mindig úgy hivatkozunk, hogy elõször megadjuk a tartalmazó lemez nevét, ettõl s-sel elválasztva a tartalmazó slice sorszámát, majd ezt a partíció betûjelével zárjuk. Erre példákat a ban láthatunk. Az érhetõség kedvéért a bemutatja egy lemez kiosztásának fogalmi sablonját. A &os; telepítéséhez elõször be kell állítani a lemezen található slice-okat, majd létrehozni benne a &os;-hez használni kívánt partíciókat, kialakítani rajtuk az állományrendszereket (vagy a lapozóállományt) és eldönteni, melyik állományrendszert kívánjuk csatlakoztatni. Lemezes eszközök kódjai Kód Jelentés ad ATAPI (IDE) lemez da közvetlen hozzáférésû SCSI lemez acd ATAPI (IDE) CDROM cd SCSI CDROM fd Floppylemez
Példák lemezek, slice-ok és partíciók neveire Név Jelentés ad0s1a Az elsõ IDE lemezen (ad0) levõ elsõ slice (s1) elsõ partíciója (a). da1s2e A második SCSI-lemzen (da1) levõ második slice (s2) ötödik partíciója (e). Egy lemez kialakításának sablonja Az ábrán a rendszerhez csatlakoztatott elsõ IDE-lemez látható a &os; szemszögébõl. Tegyük fel, hogy ez a lemez 4 GB méretû és két, egyenként 2 GB méretû slice-ot (avagy &ms-dos; partíciót) tartalmaz. Az elsõ slice egy &ms-dos; formátumú lemezt foglal magában, a C: meghajtót, illetve a második slice egy telepített &os;-t tartalmaz. Ebben a példában a &os; három adatot és egy lapozóállományt tároló partícióval rendelkezik. A három partíció mindegyikén találhatunk egy-egy állományrendszert. Az a partíció lesz a gyökér állományrendszer, az e lesz a rendszerünkben a /var és az f pedig a /usr könyvtár. .-----------------. --. | | | | DOS / Windows | | : : > Elsõ slice, ad0s1 : : | | | | :=================: ==: --. | | | a partíció, / | | | > ad0s2a néven hivatkozzuk | | | | | :-----------------: ==: | | | | b partíció, lapozóállomány | | | > ad0s2b néven hivatkozzuk | | | | | :-----------------: ==: | c partíció, nincs | | | e partíció, /var > állományrendszer, az egész | | > ad0s2e néven hivatkozzuk | &os; slice, | | | | ad0s2c :-----------------: ==: | | | | | : : | f partíció, /usr | : : > ad0s2f néven hivatkozzuk | : : | | | | | | | | --' | `-----------------' --' Állományrendszerek csatlakoztatása és leválasztása Az állományrendszereket legkönnyebben egy-egy faként tudjuk magunk elõtt elképzelni, amelyek a / könyvtárból nõnek ki. A /dev, /usr és mellettük szereplõ, hozzájuk hasonló összes többi könyvtár csupán egy-egy ág, amelyeknek saját ágaik is lehetnek, mint például a /usr/local és így tovább. gyökér állományrendszer Különféle okainak vannak annak, hogy egyes könyvtárakat különálló állományrendszereken tárolunk. A /var könyvtár tartalmazza a log/, spool/ könyvtárakat és különféle átmeneti állományokat, azonban az ilyen állományok könnyen megszaporodhatnak és megtölthetik az állományrendszert. Mivel a gyökér állományrendszert nem tanácsos elárasztani mindenféle állománnyal, ezért gyakran a hasznunkra válthat, ha a /var könyvtárat leválasztjuk a / könyvtárból. Másik gyakori ok, ami az imént említett fa egyes ágainak különbözõ állományrendszereken történõ tárolását indokolja, hogy ezek gyakran más fizikai vagy virtuális lemezeken, például a rendszerhez csatlakoztatott Hálózati állományrendszereken vagy éppen CD-meghajtókon találhatóak. Az <filename>fstab</filename> állomány állományrendszerek csatlakoztatás az fstab állománnyal A rendszerindítás folyamata során az /etc/fstab állományban felsorolt állományrendszerek maguktól kerülnek csatlakoztatásra (kivéve amikor a beállítással szerepelnek). Az /etc/fstab állományban található sorok az alábbi szerkezetûek: eszköz /csatlakozási-pont típus beállítások mentésigyak ellszám eszköz A ban leírtak szerint megnevezett (létezõ) eszköz. csatlakozási-pont Egy (létezõ) könyvtár, ahova az állományrendszer csatlakozik. típus Az állományrendszer &man.mount.8; parancs szerint ismert típusa. A &os; alapértelmezett állományrendszere az ufs. beállítások Az írható-olvasható állományrendszerek esetén , az írásvédettek esetén pedig , amelyet igény szerint további beállítások követhetnek. A rendszerindítás során automatikusan nem csatlakoztatandó állományrendszerek esetén gyakran alkalmazott beállítás itt még a . Egyéb lehetõségeket a &man.mount.8; man oldalon láthatunk. mentésigyak Ezt általában a &man.dump.8; parancs használja a menteni szükséges állományrendszerek megállapításához. Amennyiben hiányzik ez a mezõ, az automatikusan a nulla értéket jelöli. ellszám Megadja, hogy mely állományrendszereket kell ellenõrizni. A nullás pass értékkel rendelkezõ állományrendszerek nem kerülnek ellenõrzésre. A gyökér állományrendszer (melyet minden más elõtt kell ellenõrizni) passno értéke egy, míg az összes többi állományrendszer passno értéke általában egytõl különbözõ. Ha egynél több állományrendszer is ugyanazt a passno értéket kapta, akkor az &man.fsck.8; a lehetõségei szerint megpróbálja ezeket egyszerre ellenõrizni. Az /etc/fstab felépítésérõl és a benne használható beállításokról bõvebben a &man.fstab.5; man oldalon olvashatunk. A <command>mount</command> parancs állományrendszerek csatlakoztatás Az állományrendszerek tényleges csatlakoztatására avagy mountolására a &man.mount.8; parancs használható. Legegyszerûbb formája: &prompt.root; mount eszköz csatlakozási-pont Ahogy a &man.mount.8; man oldalán is olvashatjuk, itt rengeteg opció is megadható, de ezek közül a leggyakoribbak: Csatlakoztatási opciók Csatlakoztatja az /etc/fstab állományban felsorolt összes állományrendszert, kivéve azokat, amelyek a noauto beállítást tartalmazzák, vagy kizártuk a kapcsolóval, esetleg korábban már csatlakoztattuk. A tényleges csatlakoztatás elvégzése nélkül végrehajt minden mást. Ez az opció leginkább opcióval együtt használható annak megállapítására, hogy a &man.mount.8; valójában mit is akar csinálni. Egy nem tiszta állományrendszer csatlakoztatásának kényszerítése (veszélyes!) vagy egy korábban már csatlakoztatott állományrendszer írható állapotának felfüggesztése. Az állományrendszer írásvédett csatlakoztatása. Megegyezik a opciónál megadható (vagy a &os; 5.2-nél régebbi verziója esetén a ) beállítás használatával. típus Az adott állományrendszer az adott típusnak megfelelõen csatlakoztatja, vagy az használata esetén csak az adott típusú állományrendszereket. Az ufs az állományrendszerek alapértelmezett típusa. Frissíti az állományrendszerre vonatkozó csatlakoztatási beállításokat. Részletesebb kijelzés. Az állományrendszer csatlakoztatása írásra és olvasásra. Az opció után vesszõvel elválasztott beállításokat adhatunk meg, többek közt az alábbiakat: noexec Az állományrendszeren található állományok végrehajtásának tiltása. Ez egy nagyon hasznos biztonsági beállítás. nosuid Az állományrendszeren nem használhatóak a felhasználó- (setuid) vagy csoportváltásra (setgid) vonatkozó engedélyek. Nagyon hasznos biztonsági beállítás. Az <command>umount</command> parancs állományrendszerek leválasztás Az &man.umount.8; parancs paraméterként egy csatlakozási pontot, egy eszköznevet vagy a , illetve az opciókat várja. A leválasztás kényszerítéséhez mindegyik alakban szerepelhet az opció, valamint a részletesebb kijelzést a opcióval kapcsolhatjuk be. Azonban szeretnénk mindenkit figyelmeztetni, hogy a használata alapvetõen nem ajánlott. Az erõszakkal leválasztott állományrendszerek összeomlaszthatják a számítógépet vagy kárt okozhatnak az állományrendszereken található adatokban. Az és opciók használatosak az összes csatlakoztatott állományrendszer leválasztására, amelyek típusait a opció megadása után sorolhatunk fel. Fontos különbség azonban, hogy az opció a gyökér állományrendszert nem próbálja meg leválasztani. Folyamatok A &os; egy többfeladatos operációs rendszer. Ez azt jelenti, hogy képes látszólag egyszerre több programot is futtatni. Az így egyszerre futó programokat egyenként folyamatoknak (process) nevezzük. Minden kiadott parancsunk elindít legalább egy ilyen folyamatot, és a rendszerünk mozgásban tartásához bizonyos rendszerszintû folyamatok állandóan futnak a háttérben. Minden folyamatot egy folyamatazonosítónak (process ID vagy PID) nevezett szám azonosít egyértelmûen, és az állományokhoz hasonlóan, minden folyamatnak van tulajdonosa és csoportja is. A tulajdonos és a csoport ismeretében állapítja meg a rendszer, hogy az adott folyamat a korábban említett engedélyek szerint milyen állományokhoz és eszközökhöz férhet hozzá. Ezenkívül a legtöbb folyamatnak van még egy szülõfolyamata is. A szülõfolyamat az a folyamat, amely az adott folyamatot elindította. Például amikor parancsokat adunk egy parancsértelmezõn keresztül, akkor maga a parancsértelmezõ is egy ilyen folyamat lesz ugyanúgy, ahogy a benne kiadott parancsok által elindított programok. Ennek megfelelõen az így létrehozott összes folyamat szülõje maga a parancsértelmezõ folyamata lesz. Az említettek alól egyik kivétel az &man.init.8; nevû speciális folyamat. Az init lesz a rendszerben mindig az elsõ folyamat, ezért a PID-je is mindig 1. Az init programot a &os; indulásakor a rendszermag fogja automatikusan elindítani. A rendszerben futó programok vizsgálatához két, különösen hasznos parancsot találhatunk: ezek a &man.ps.1; és a &man.top.1;. A ps parancs használatos a pillanatnyilag futó programok statikus listájának megjelenítésére. Ebben olvashatjuk a futó programok azonosítóit, mennyi memóriát használnak éppen, milyen paranccsal indították ezeket stb. A top parancs mutatja az összes aktívan futó programot, majd néhány másodpercenként automatikusan frissíti ezt a listát, aminek révén folyamatosan láthatjuk, miként viselkednek a futó programok. A ps alapértelmezés szerint csupán az általunk futtatott programokat mutatja. Például: &prompt.user; ps PID TT STAT TIME COMMAND 298 p0 Ss 0:01.10 tcsh 7078 p0 S 2:40.88 xemacs mdoc.xsl (xemacs-21.1.14) 37393 p0 I 0:03.11 xemacs freebsd.dsl (xemacs-21.1.14) 48630 p0 S 2:50.89 /usr/local/lib/netscape-linux/navigator-linux-4.77.bi 48730 p0 IW 0:00.00 (dns helper) (navigator-linux-) 72210 p0 R+ 0:00.00 ps 390 p1 Is 0:01.14 tcsh 7059 p2 Is+ 1:36.18 /usr/local/bin/mutt -y 6688 p3 IWs 0:00.00 tcsh 10735 p4 IWs 0:00.00 tcsh 20256 p5 IWs 0:00.00 tcsh 262 v0 IWs 0:00.00 -tcsh (tcsh) 270 v0 IW+ 0:00.00 /bin/sh /usr/X11R6/bin/startx -- -bpp 16 280 v0 IW+ 0:00.00 xinit /home/nik/.xinitrc -- -bpp 16 284 v0 IW 0:00.00 /bin/sh /home/nik/.xinitrc 285 v0 S 0:38.45 /usr/X11R6/bin/sawfish Ahogy az a fenti példában is látszik, a &man.ps.1; kimenete oszlopokra tagolható. Ezek közül a PID tartalmazza a korábban már ismertetett folyamatazonosítókat. Az azonosítók 1-tõl indulva egészen 99999-ig sorszámozódhatnak, illetve ha kifutnánk belõlük, akkor a számozás kezdõdik elölrõl (azonban a használatban levõ azonosítók sosem kerülnek újra kiosztásra). A TT oszlopban láthatjuk azt a terminált, amelyen az adott program éppen fut, de ezt pillanatnyilag akár nyugodtan figyelmen kívül is hagyhatjuk. A STAT oszlopban a program állapotát kapjuk meg, de szintén átugorható. A TIME a program processzoron eltöltött idejét mutatja — ez általában nem arra utal, hogy mennyi ideje fut maga a program, hiszen a legtöbb programnak meglehetõsen sokat kell várakoznia egyáltalán mielõtt a processzorra lenne szüksége. Végezetül a COMMAND oszlopban olvashatjuk azt a parancsot, amellyel a programot elindították. A &man.ps.1; számos különféle beállítást ismer az általa megjelenített információk megválasztásához. Az egyik ilyen leghasznosabb beállítás az auxww: az segítségével az összes futó programot láthatjuk, nem csak a sajátjainkat; az megadásával láthatóvá válik a folyamat tulajdonosának a felhasználói neve, valamint a memóriahasználata is; az megmutatja a démon (avagy háttér)folyamatok adatait is és a hatására pedig a &man.ps.1; az összes folyamathoz a teljes parancssort kiírja, még akkor is, ha nem férne ki a képernyõre. A &man.top.1; kimenete is hasonló. Ha elindítjuk, általában ezt láthatjuk: &prompt.user; top last pid: 72257; load averages: 0.13, 0.09, 0.03 up 0+13:38:33 22:39:10 47 processes: 1 running, 46 sleeping CPU states: 12.6% user, 0.0% nice, 7.8% system, 0.0% interrupt, 79.7% idle Mem: 36M Active, 5256K Inact, 13M Wired, 6312K Cache, 15M Buf, 408K Free Swap: 256M Total, 38M Used, 217M Free, 15% Inuse PID USERNAME PRI NICE SIZE RES STATE TIME WCPU CPU COMMAND 72257 nik 28 0 1960K 1044K RUN 0:00 14.86% 1.42% top 7078 nik 2 0 15280K 10960K select 2:54 0.88% 0.88% xemacs-21.1.14 281 nik 2 0 18636K 7112K select 5:36 0.73% 0.73% XF86_SVGA 296 nik 2 0 3240K 1644K select 0:12 0.05% 0.05% xterm 48630 nik 2 0 29816K 9148K select 3:18 0.00% 0.00% navigator-linu 175 root 2 0 924K 252K select 1:41 0.00% 0.00% syslogd 7059 nik 2 0 7260K 4644K poll 1:38 0.00% 0.00% mutt ... A kimenet két részre osztható. A fejlécben (vagyis az elsõ öt sorban) látható az utoljára futtatott program azonosítója (PID), a rendszer átlagos terhelése (load average, amellyel mérjük, hogy a rendszerünk mennyire lefoglalt), a rendszer indítása óta eltelt idõ (up mint uptime) és a jelenlegi idõ. A fejlécben még megtalálhatjuk azt is, mennyi program fut (esetünkben ez most 47), mennyi memóriát és lapozóállományt használnak és mennyi idõt tölt a rendszer a processzor különbözõ állapotaiban. A fejléc alatt a &man.ps.1; kimenetéhez hasonló módon oszlopokba rendezve találhatjuk meg a folyamatok adatait: az azonosítóikat, a tulajdonosaik nevét, a felhasznált processzoridõt, a futtatott parancsot. A &man.top.1; alapértelmezés szerint mutatja a futó programok által használt memória mennyiségét is: ez további két oszlopra oszlik, ahol az egyikben a teljes memóriafoglalást (SIZE), a másikban pedig az jelen pillanatban aktívan használt memóriát (RES) láthatjuk. A példában látható is, hogy a &netscape; (navigator-linu) alkalmazásnak majdnem 30 MB-nyi memóriára van szüksége, de ebbõl aktívan csak 9 MB-ot használ. A &man.top.1; a kijelzést minden második másodpercben magától frissíti, de ez az kapcsolóval állítható. Démonok, jelzések és a futó programok leállítása Amikor elindítunk egy szövegszerkesztõt, nem sok gondunk akad az irányításával, könnyen utasíthatjuk az állományok betöltésére és így tovább. Mindezt azért tehetjük meg, mert a szövegszerkesztõ erre lehetõséget biztosít és mivel a szövegszerkesztõ egy terminálhoz kapcsolódik. Egyes programok azonban nem úgy lettek kialakítva, hogy állandóan a felhasználó utasításaira támaszkodjanak, ezért az elsõ adandó alkalommal lekapcsolódnak a terminálról. Például egy webszerver egész nap csak webes kéréseket válaszol meg, és általában semmi szüksége nincs a felhasználók utasításaira. A szerverek között leveleket közvetítõ programok is ugyanezen osztályba tartoznak. Ezeket a programokat démononoknak hívjuk. A démonok a görög mitológiában jelentek meg: sem a jót, sem pedig a gonoszt nem képviselték, egyszerû apró szellemecskék voltak, akik az emberiség javát szolgálták, pontosan úgy, ahogy ma teszik azt a különféle web- és levelezõ szerverek. Ezért is ábrázolták sokáig a BSD kabalafiguráját is egy tornacipõs, vasvillás vidám démonként. A démonként futó programok nevéhez a hagyományok szerint hozzá szokták fûzni a d betût. A BIND a Berkeley Internet Name Domain (névfeloldó) szolgáltatása, azonban a hozzátartozó program neve named, az Apache webszerver programját httpd-nek nevezik, a sornyomtató kezeléséért felelõs démon pedig az lpd és így tovább. Ez csupán egy hagyomány, megszokás, nem pedig egy kõbe vésett szabály: például a Sendmail levelezõ démonának neve sendmail és nem pedig maild. Néha azért szükségünk lehet arra, hogy felvegyük valahogy a kapcsolatot a démonként futó programokkal is. Ennek egyik lehetséges módja a jelzésések (signal) küldése (de alapvetõen bármilyen futó programnak küldhetünk). Több különféle jelzés küldhetõ — egyeseknek közülük megkülönböztetett jelentése van, másokat magukat az alkalmazások értelmeznek, amelyrõl a dokumentációjukban tájékozódhatunk. A &man.kill.1; vagy &man.kill.2; paranccsal más tulajdonában levõ futó programoknak nem tudunk jelzéseket küldeni, ami alól egyedüli kivétel a root felhasználó. Bizonyos esetekben a &os; maga is küld néha jelzéseket. Amikor egy alkalmazást rosszul programoznak le és megpróbál egy számára tiltott memóriaterülethez hozzáférni, a &os; küld neki egy Segmentation Violation (SIGSEGV, szegmentálási hiba) jelzést. Ha egy alkalmazás az &man.alarm.3; rendszerhíváson keresztül kér egy adott idõ utáni bekövetkezõ értesítést, akkor kap errõl egy Alarm (SIGALRM) jelzést és így tovább. A folyamatok leállítására két jelzés használható: a SIGTERM (befejeztetés) és a SIGKILL (leállítás). A SIGTERM a folyamatok leállításának illedelmes módja, mivel ekkor a futó program képes elkapni ezt a jelzést és észrevenni, hogy le akarjuk állítani. Ilyenkor a leállítás elõtt lehetõsége van szabályosan lezárni a naplóit és általánosságban véve befejezni mindent, amit éppen csinál. Elõfordulhat azonban, hogy a folyamatok figyelmen kívül hagyják a SIGTERM jelzést, ha például éppen egy félbeszakíthatatlan feladat közepén tartanak. A SIGKILL jelzést azonban egyetlen futó program sem hagyhatja figyelmen kívül. Ez lenne a Nem érdekel, mivel foglalkozol, azonnal hagyd abba! jelzés. Amikor SIGKILL jelzést küldünk egy folyamatnak, a &os; leállítja a folyamatot ott és ahol tart Ez azért nem teljesen igaz. Van néhány olyan tevékenység, ami nem szakítható meg. Ilyen például az, amikor a program egy másik számítógépen található állományt próbál olvasni, miközben valamilyen ok (kikapcsolás, hálózati hiba) folytán elveszti vele a kapcsolatot. Ekkor a program futása megszakíthatatlan. Majd amikor a program feladja a próbálkozást (általában két perc után), akkor következik be a tényleges leállítása. . További használható jelzések: SIGHUP, SIGUSR1 és SIGUSR2. Ezek általános célú jelzések, amelyeket az alkalmazások eltérõ módokon kezelnek le. Tegyük fel, hogy megváltoztattuk a webszerverünk beállításait tartalmazó állományt — valamilyen módon szeretnénk tudatni a szerverrel, hogy olvassa be újra a beállításait. Ezt megtehetjük úgy, hogy leállítjuk és újraindítjuk a httpd démont, de ezzel kiesést okozhatunk a szerver mûködésében, amit viszont nem engedhetünk meg. A legtöbb démont úgy készítették el, hogy a SIGHUP jelzés hatására olvassa be újra a beállításait tartalmazó állományt. Így a httpd leállítása és újraindítása helyett egyszerûen elegendõ egy SIGHUP jelzés küldése. Mivel azonban ez nem szabványosított, a különbözõ démonok ezt a jelzést többféleképpen is értelmezhetik. Ezért a használata elõtt ennek mindenképpen járjunk utána a kérdéses démon dokumentációjában. A jelzéseket a &man.kill.1; paranccsal tudjuk elküldeni, ahogy ezt a következõ példában is láthatjuk. Jelzés küldése egy futó programnak Ebben a példában megmutatjuk, hogyan lehet jelzést küldeni az &man.inetd.8; démonnak. Az inetd a beállításait az /etc/inetd.conf állományban tárolja, és az inetd a SIGHUP jelzés hatására képes újraolvasni ezt. Keressük meg annak a folyamatnak az azonosítóját, amelynek a jelzést kívánjuk küldeni. Ezt a &man.ps.1; és a &man.grep.1; használatával tehetjük meg. A &man.grep.1; parancs segítségével más parancsok kimenetében tudunk megkeresni egy általunk megadott szöveget. Ezt a parancsot átlagos felhasználóként futtatjuk, azonban az &man.inetd.8; démont a root birtokolja, ezért az &man.ps.1; használata során meg kell adnunk az kapcsolókat is. &prompt.user; ps -ax | grep inetd 198 ?? IWs 0:00.00 inetd -wW Innen kiderül, hogy az &man.inetd.8; azonosítója 198. Elõfordulhat, hogy az eredményben maga a grep inetd parancs is megjelenik. Ez a &man.ps.1; listázási módszere miatt következhet be. A jelzés elküldésére használjuk a &man.kill.1; parancsot. Mivel az &man.inetd.8; démont a root felhasználó futtatja, ehhez elõször a &man.su.1; parancs kiadásával nekünk is root felhasználóvá (rendszeradminisztrátorrá) kell válnunk. &prompt.user; su Password: &prompt.root; /bin/kill -s HUP 198 Ahogy az a legtöbb &unix; esetén elfogadott, a sikeres végrehajtás esetén a &man.kill.1; sem válaszol semmit. Amikor viszont nem egy saját programunknak akarunk jelzést küldeni, akkor a kill: PID: Operation not permitted (a mûvelet nem engedélyezett) hibaüzenetet látunk. Ha véletlenül elgépeljük volna a futó program azonosítóját, akkor a küldendõ jelzés nem a megfelelõ folyamatnál fog kikötni (ami nem éppen jó), vagy ha szerencsénk van, akkor a jelzést egy éppen használaton kívüli azonosítóra küldtük. Az utóbbi esetben a következõ láthatjuk: kill: PID: No such process (nincs ilyen folyamat). Miért <command>/bin/kill</command>? A legtöbb parancsértelmezõ beépítetten tartalmazza a saját kill parancsát, tehát ilyenkor közvetlenül maga a parancsértelmezõ küldi a jelzést, nem pedig a /bin/kill programon keresztül. Ez gyakran a javunkra válhat, azonban a küldhetõ jelzések megadása parancsértelmezõnként eltérhet. Így, ahelyett, hogy egyenként ismernünk kellene mindegyiket, sokkal egyszerûbb közvetlenül a /bin/kill ... parancsot használni. A többi jelzés küldése is nagyon hasonló módon történik, hiszen elegendõ csupán a TERM vagy a KILL behelyettesítése a parancs megfelelõ helyére. A rendszerünkben óvatosan bánjunk a futó programok leállítgatásával, és legyünk különös tekintettel az 1-es azonosítóval rendelkezõ, speciális feladattal bíró &man.init.8; folyamatra. A /bin/kill -s KILL 1 parancs kiadásával ugyanis gyorsan le tudjuk állítani a rendszerünket. Mielõtt egy &man.kill.1; parancsot lezárnánk az Enter billentyûvel, mindig gyõzõdjünk meg róla, hogy valóban tényleg a jó paramétereket adtuk meg. Parancsértelmezõk parancsértelmezõk parancssor A &os;-ben hétköznapi munkánk legnagyobb részét a parancsértelmezõknek (shell) nevezett parancssoros felületen tudjuk elvégezni. A parancsértelmezõ fõ feladata a beérkezõ parancsok elfogadása és végrehajtatása. Sok parancsértelmezõ ezenfelül rendelkezik beépített funkciókkal is, amelyek olyan hétköznapi feladatokban igyekeznek segíteni, mint például az állományok kezelése és tömeges elérése reguláris kifejezések használatával, a parancssor szerkesztése, parancsok makrózása és a környezeti változók használata. A &os; alapból tartalmaz néhány parancsértelmezõt, ilyen például az sh, a Bourne Shell, és a tcsh, a továbbfejlesztett C-shell. Sok más parancsértelmezõ, mint például a zsh és bash is elérhetõ a &os; Portgyûjteményébõl. De melyik parancsértelmezõt is válasszuk? Ez igazából ízlés kérdése. Ha inkább C programozók vagyunk, akkor valószínûleg egy olyan C-szerû shelllel tudunk kényelmesen dolgozni, amilyen például a tcsh. Ha viszont egy linuxos rendszert használtunk korábban vagy éppen még soha nem használtunk volna a &unix; parancssorát, érdemes a bash-sel megpróbálkoznunk. A lényeg az, hogy minden parancsértelmezõnek vannak olyan egyedi jellemezõi, amiért használatóak vagy éppen nem használatóak a munkánkban, ezért magunknak kell kiválasztani a nekünk megfelelõt. A shellek egyik legáltalánosabb jellemzõje az állományok neveinek kiegészítése. Miután begépeljük egy parancs vagy állománynév elsõ néhány karakterét, a Tab billentyû lenyomásával megkérhetjük a parancsértelmezõt, hogy magától egészítse ki (találja ki) a fennmaradó részt. Nézzük erre egy példát. Tegyük fel, hogy van két állományunk, izemize és ize.mize, és szeretnénk letörölni az ize.mize nevût. Ehhez a következõt kell begépelnünk: rm iz[Tab].[Tab]. Erre a parancsértelmezõ a következõ parancsot írja ki: rm ize[SIPOLÁS].mize. A [SIPOLÁS] itt a konzol sípjára vonatkozik, amellyel jelzi, hogy nem tudta teljesen kiegészíteni az állomány nevét, mivel egynél több is megfelel a megadott alaknak. Az izemize és az ize.mize is egyaránt az iz elõtaggal kezdõdik, azonban ebbõl a parancsértelmezõ csak az ize elõtagot tudta kikövetkeztetni. Ha most begépelünk még egy . karaktert és újra megnyomjuk a Tab billentyût, a parancsértelmezõ ezúttal képes lesz az állomány teljes nevét megállapítani. környezeti változók A parancsértelmezõk másik általános jellemzõje a környezeti változók használata. A környezeti változók lényegében a parancsértelmezõ környezetéhez tárolt név-érték párok. Ezt a környezetet látja minden olyan program, amit a parancsértelmezõbõl meghívunk, és ezért tartalmazni is szokott sok ilyen beállítást. Íme a leggyakoribb környezeti változók felsorolása és rövid leírása: környezeti változók Változó Leírás USER A bejelentkezett felhasználó neve. PATH Vesszõvel elválasztott könyvtárak, ahol a parancsértelmezõ a végrehajtható állományokat keresi. DISPLAY Az aktuálisan használt X11 megjelenítõ hálózati neve, amennyiben létezik ilyen. SHELL A használt parancsértelmezõ. TERM A felhasználó által használt terminál típusa. Ebbõl a terminál képességeit lehet megállapítani. TERMCAP A terminálok adatbázisából származó, különbözõ terminálfunkciókhoz tartozó helyettesítõ (escape) kódok. OSTYPE Az operációs rendszer típusa, például &os;. MACHTYPE A rendszer alatt futó gép architektúrája. EDITOR A felhasználó által használt szövegszerkesztõ. PAGER A felhasználó által lapozásra használt program. MANPATH Vesszõvel elválasztott könyvtárak, ahol a parancsértelmezõ a man oldalakat keresi. Bourne-féle parancsértelmezõk A környezeti változók beállítása parancsértelmezõként valamennyire eltér. Például egy C-stílusú parancsértelmezõ, mint például a tcsh vagy a csh, a setenv paranccsal állítja a környezeti változókat. A Bourne-féle parancsértelmezõk, mint például az sh vagy a bash, az export parancsot használják a környezeti változók beállítására. Például a csh vagy a tcsh használata során a következõképpen tudjuk be- vagy átállítani a EDITOR környezeti változó értékét /usr/local/bin/emacs-re: &prompt.user; setenv EDITOR /usr/local/bin/emacs Ugyanez a Bourne-féle parancsértelmezõkben: &prompt.user; export EDITOR="/usr/local/bin/emacs" A legtöbb parancsértelmezõben a nevük elõtt szerepeltetett $ jel segítségével kérhetjük a környezeti változók értékének behelyettesítését a parancssorba. Ennek megfelelõen az echo $TERM parancs kiíratja a TERM változó aktuális értékét, mivel ebbe a parancsértelmezõ már az echo meghívása elõtt behelyettesíti a TERM értékét. A parancsértelmezõk számos speciális karaktert, ún. metakarakteret az adatok különleges reprezentációjaként kezelnek. Köztük a leggyakrabban használt a *, amely tetszõleges számú karaktert helyettesít egy állomány nevében. Az ilyen metakarakterek segítségével tudunk egyszerre több állományt is megnevezni. Például ha begépeljük az echo * parancsot, akkor majdnem ugyanazt kapjuk eredményül, mintha az ls parancsot adtuk volna ki, hiszen a parancsértelmezõ ilyenkor veszi az összes * metakarakterre illeszkedõ állományt, és a kiíratásukhoz pedig rendre behelyettesíti ezeket a parancssorba az echo paramétereként. Ha nem szeretnénk, hogy a parancsértelmezõ értelmezze a speciális karaktereket, akkor egy backslash (visszaper) (\) karaktert eléjük téve mindezt megakadályozhatjuk. Az echo $TERM parancs ugyebár kiíratja a terminálra vonatkozó környezeti változó beállítását, azonban a echo \$TERM változatlanul kiírja a $TERM szöveget. A parancsértelmezõnk megváltoztatása A parancsértelmezõnk legegyszerûbben a chsh parancs használatával változtatható meg. A chsh kiadása után elindítja az EDITOR környezeti változónak megfelelõ szövegszerkesztõt, ha nem lenne ilyen, akkor alapértelmezés szerint a vi hívódik meg. Az így megnyitott állományban változtassuk meg kedvünk szerint a Shell: kezdetû sort. A chsh parancsnak megadhatjuk az opciót is, amin keresztül szövegszerkesztõ használata nélkül be tudjuk állítani a parancsértelmezõt. Például ha a parancsértelmezõnket a bash-re akarjuk lecserélni, akkor ezt írjuk be: &prompt.user; chsh -s /usr/local/bin/bash A használni kívánt parancsértelmezõnek szerepelnie kell az /etc/shells állományban. Ha a kiválasztott parancsértelmezõt a Portgyûjteménybõl telepítettük fel, akkor az már minden bizonnyal bekerült oda. Ha viszont saját magunk raktuk volna fel, akkor ide is fel kell vennünk. Például ha a bash-t manuálisan telepítettük és másoltuk a /usr/local/bin könyvtárba, akkor így kell eljárnunk: &prompt.root; echo "/usr/local/bin/bash" >> /etc/shells Majd próbálkozzunk újra a chsh paranccsal. Szövegszerkesztõk szövegszerkesztõk szerkesztõk A &os; beállításának nagy része szöveges állományok szerkesztésével történik. Emiatt sosem árt legalább egy szövegszerkesztõt ismernünk. A &os; alaprendszerében, valamint a Portgyûjteményben is találhatunk néhányat belõlük. ee szerkesztõk ee A legegyszerûbben megtanulható és legkönnyedebb szövegszerkesztõt ee-nek, avagy easy editornak hívják. Az ee indításához írjuk be az ee állománynév parancsot, ahol az állománynév lesz a szerkesztendõ állomány neve. Így például az /etc/rc.conf állomány szerkesztéséhez gépeljük be az ee /etc/rc.conf parancsot. Miután elindult az ee, az összes szerkesztéshez használható parancsa megjelenik a képernyõ felsõ részében. Itt a kalap (^) karakter a Ctrl billentyû lenyomására utal, így tehát a ^e jelölés a Ctrle billentyûkombinációt jelenti. Ha ki akarunk lépni az ee-bõl, nyomjuk le az Esc billentyût, majd a felbukkanó menübõl válasszuk a szerkesztõ elhagyását (leave editor). Ha az állományt módosítottuk, kilépés elõtt még a szövegszerkesztõ rákérdez, hogy mentse-e a változtatásainkat. vi szerkesztõk vi emacs szerkesztõk emacs A &os; nagyobb tudású szövegszerkesztõket, mint például a vi-t, is tartalmaz az alaprendszer részeként, miközben a többi, mint például az Emacs vagy a vim a Portgyûjtemény részeként (editors/emacs és editors/vim) érhetõ el. Ezek a szerkesztõk sokkal több lehetõséget és erõt képviselnek, amiért cserébe viszont valamivel nehezebb megtanulni a használatukat. Ha viszont rengeteg szöveget akarunk majd szerkeszteni, akkor egy vim vagy Emacs használatának megismerésével sok idõt megspórolhatunk. Számos alkalmazás, amely állományokat akar módosítani vagy szöveges bemenetre van szüksége, automatikusan szövegszerkesztõt nyit meg. Ezt az EDITOR környezeti változó beállításával tudjuk meghatározni. Errõl részletesebben a parancsértelmezõknél olvashatunk. Eszközök és eszközleírók Az eszköz elnevezést leginkább a rendszerben folyó, hardverrel kapcsolatos tevékenységek kapcsán használják lemezekre, nyomtatókra, grafikus kártyákra és billentyûzetekre. A &os; indulása során többnyire azt láthatjuk, hogy milyen eszközöket sikerült felismernie. Ezeket a rendszerindításkor megjelenõ üzeneteket a /var/run/dmesg.boot állományban nézhetjük meg újra. Például a acd0 az elsõ IDE CD-meghajtót, míg a kbd0 a billentyûzetet képviseli. A &unix; operációs rendszerben a legtöbb eszközt a /dev könyvtárban található, eszközleíróknak (device node) nevezett speciális állományokon keresztül érhetjük el. Eszközleírók létrehozása Amikor egy újfajta eszközt adunk hozzá a rendszerhez vagy csak annak egy új példányát, mindig létre kell hoznunk hozzá egy új eszközleírót. <literal>DEVFS</literal> (DEVice File System, Eszköz-állományrendszer) Az eszközöket tartalmazó állományrendszer, avagy DEVFS, ad hozzáférést a rendszermag által ismert eszközök neveihez a globális állományrendszer nevein keresztül. Így ahelyett, hogy magunknak kellene létrehoznunk és módosítanunk az eszközleírókat, a DEVFS erre a célra fenntart egy külön állományrendszert. A &man.devfs.5; man oldalon olvashatunk bõvebben errõl. Bináris formátumok Annak megértéséhez, hogy a &os; miért az &man.elf.5; formátumot használja, elõször is tisztában kell lennünk a &unix; típusú rendszerekben használt végrehajtható állományok három uralkodó formátumával: &man.a.out.5; A legõsibb és egyben a klasszikus &unix;-os tárgykódformátum. Egy tömör és rövidke fejlécet használ, aminek az elején a formátum leírására szolgáló bûvös szám található (errõl bõvebben lásd &man.a.out.5;). Három betöltött szegmenst tartalmaz: .text, .data és .bss, valamint egy szimbólumokat és karakterláncokat tároló táblát. COFF Az SVR3 tárgykódformátuma. A fejléc itt már tartalmaz egy table nevû szegmenst is, tehát a .text, .data és .bss szegmensekhez hasonlóan ebbõl is többet tud tárolni. &man.elf.5; A COFF után következõ formátum, amelyben több szegmens is megtalálható, valamint létezik 32 bites és 64 bites változatban is. Egyetlen hátránya van: az ELF tervezése során rendszerarchitektúránként csupán egyetlen ABI-t (bináris alkalmazói felületet) feltételeztek. Ez azonban meglehetõsen helytelen, mivel még a kereskedelmi SYSV világában (ahol már legalább három ABI található: SVR4, Solaris és SCO) sem állja meg a helyét. A &os; ezt a problémát a megbélyegzés (branding) segítségével próbálja megoldani, aminek révén el tudunk látni egy ismert ELF állományt a futtatásához megfelelõ ABI-ra vonatkozó információkkal. Errõl részletesebben a &man.brandelf.1; oldalán tájékozódhatunk. A &os; a klasszikusok táborából indult, ezért kezdetben az &man.a.out.5; formátumot használta, mivel ez a technológia a BSD kiadások számos generációjában megméretettett és bevált, egészen a 3.X ág elindulásáig. Habár már jóval elõtte lehetett fordítani és futtatni natív ELF binárisokat (és rendszermagokat) a &os; rendszereken, a &os; kezdetben óckodott váltani az alapértelmezés szerinti ELF formátumra. De vajon miért? Nos, a linuxos tábor már megtette a maga fájdalmas váltását az ELF formátummal kapcsolatban, és gyorsan maguk mögött hagyták a a.out formátumot a rugalmatlan, ugrótáblákra alapozott oszott könyvtár-kezelési mechanizmusai miatt, amivel viszont megnehezítették a különbözõ fejlesztõk és gyártók számára az osztott könyvtárak létrehozását. Mivel az ELF formátumhoz rendelkezésre álló eszközök megoldást kínáltak az osztott könyvtárak gondjaira, és mivel általánosan elfogadták a jövõbe vezetõ útként, a &os; is felvállalta az átállással kapcsolatos költségeket és végrehajtotta azt. A &os; az osztott könyvtárakat leginkább a Sun &sunos; rendszeréhez hasonlóan kezeli, ami egy nagyon könnyen használható megoldás. De miért van ilyen sok különbözõ formátum? A ködös és sötét múltban egyszerûbb hardverek voltak. Ezek az egyszerû hardverek egyszerû, kicsi rendszereket támogattak. Az a.out tökéletesen megfelelõ volt egy ilyen egyszerû rendszer (egy PDP-11) binárisainak tárolására. Ahogy az emberek nekiláttak átültetni errõl az egyszerû rendszerrõl a &unix;-ot más rendszerekre, az a.out formátumot továbbra is megtartották, mivel a &unix; kezdeti, Motorola 68k-ra, VAXenre készített átírataihoz is elegendõ volt. Ezután néhány éles elméjû hardvermérnök kitalálta, hogy ha rá tudnák kényszeríteni a programokat egy-két ügyetlen trükkre, akkor a terveken meg tudnának spórolni néhány logikai kaput és ezzel processzor is gyorsabban tudna futni. Miközben az a.out formátumot ilyen hardverre (amit manapság RISC-nek hívnak) is szerették volna áthozni, kiderült, hogy ebben az esetben szinte használhatatlan. Ezért az a.out formátum által felkínáltnál nagyobb teljesítmény elérése érdekében nekiláttak számos más formátumot is kidolgozni. Ekkor jöttek létre a COFF, ECOFF és más hasonló formátumok, amelyek elõbb-utóbb korlátokba ütköztek még mielõtt a történelem megállapodott volna az ELF formátumnál. Ráadásul a programok méretei egyre inkább kezdtek nõni, miközben a lemezek (valamint a fizikai memória) továbbra is viszonylag kicsik maradtak, ezért megszületett az osztott könyvtár ötlete és a virtuális memóriát kezelõ alrendszer is sokat finomodott. Mivel ezek a különbözõ fejlesztések a a.out formátumra épültek, annak használatósága a beletömött módosítások számával együtt romlott. Emellett az emberek még szerettek volna betölteni különféle dolgokat futási idõben dinamikusan, vagy éppen a memória és a lapozóállomány megspórolásához kipucolni a programjaik egyes részeit az inicializáló kódrészletek lefutása után. A programozási nyelvek is fejlõdtek, és az emberek a fõprogram futása elõtt is akartak kódot futtatni. Az a.out formátum rengeteg apró foltozáson esett keresztül, amelyek egy ideig még tudták is tartani magukat. Azonban egy idõ után már az a.out formátum egyre növekvõ teljesítménycsökkenés nélkül már nem volt képes állni a sarat. Habár az ELF megszûntette a fennálló problémák jelentõs részét, egyúttal megnehezítette egy alapvetõen mûködõ rendszer leváltását. Ezért az ELF formátumnak meg kellett várnia azt a pillanatot, amikorra az a.out használata már kényelmetlenné vált. Azonban ahogy múlt az idõ, az eszközökbõl, amelyekbõl a &os; a fordításához szükséges eszközöket származtatta (különösen az assembler és a betöltõ),létrejött két párhuzamos fejlesztési fa. A &os;-fa kiegészült az osztott könyvtárak támogatásával és hibákat javított, miközben a GNU-fa alkotói, akik eredetileg készítették ezeket a programokat, újraírták az eszközeiket és a keresztfordításhoz egyszerûbb támogatást készítettek, cserélhetõvé tették a különbözõ formátumokat és így tovább. Sokan akartak &os;-re keresztfordítani, azonban nem volt szerencséjük, mert a &os; régebbi forrásait az as és ld már nem emésztette meg. Az új GNU eszköztár (a binutils) viszont ismeri már a keresztfordítást, az ELF formátumot, az oszott könyvtárakat, a C++ kiterjesztéseit stb. Idõközben egyre több gyártó ELF formátumú binárisokat adott ki, és jó érzés volt ezeket &os;-n is futtatni. Az ELF sokkal kifejezõbb az a.out formátumnál és jóval több bõvítési lehetõséget enged az alaprendszerben. Az ELF formátumhoz tartozó eszközöt jobban karbantartják és támogatja a keresztfordítást, ami viszont sokaknak fontos. Az ELF talán némileg lassabb, mint az a.out, azonban ez nehezen mérhetõ le. Számos részletben eltérnek ugyan, például hogyan képeznek le lapokat, hogyan kezelik az inicializáló kódot stb., de ezek egyike sem igazán fontos. Idõvel az a.out támogatása ki fog kerülni a GENERIC rendszermagból, és végül majd teljesen eltávolításra kerül, ahogy a régi a.out formátumú programok szépen lassan kifutnak. Bõvebben olvashatunk... Man oldalak man oldalak A &os; legátfogóbb dokumentációja a benne található man oldalak összesége. A rendszerben található szinte majdnem mindegyik programhoz létezik egy rövid használati útmutató, amely bemutatja az adott program alapvetõ mûködését és a különbözõ beállításait. Ezek a leírások a man parancs segítségével jeleníthetõek meg. A man parancs használata egyszerû: &prompt.user; man parancs ahol a parancs a megismerni kívánt parancsra utal. Például ha az ls parancsról szeretnénk többet megtudni, írjuk be: &prompt.user; man ls Az elérhetõ használati útmutatókat a következõ számozott szakaszokra osztották: Felhasználói parancsok Rendszerhívások és hibakódok A C függvénykönyvtár függvényei Eszközmeghajtók Állományformátumok Játékok és egyéb szórakoztató alkalmazások Egyéb információk Rendszerkarbantartási és -mûködtetési parancsok Rendszermagfejlesztõk számára Bizonyos esetekben ugyanaz a téma az útmutatók több szakaszában is elérhetõ. Például létezik chmod felhasználói parancs és a chmod() rendszerhívás. Ilyenkor a man parancsnak meg tudjuk adni pontosan, melyik szakaszra is vagyunk kíváncsiak: &prompt.user; man 1 chmod Ennek hatására a chmod felhasználói parancshoz tartozó oldal jelenik meg. Írott formában a használati útmutatók különbözõ szakaszaira hagyományosan a név után zárójelbe tett számmal hivatkoznak, így a &man.chmod.1; a chmod felhasználói parancs és a &man.chmod.2; a rendszerhívás. Ez a módszer remekül mûködik abban az esetben, amikor ismerjük a parancs nevét, azonban mit tegyünk akkor, ha nem is emlékszünk a nevére? A man parancs a segítségével paraméterezhetõ úgy is, hogy a parancsok leírásai között keressen valamilyen kulcsszó mentén: &prompt.user; man -k mail Ezzel a paranccsal megkapjuk azon parancsok listáját, amelyek leírásában szerepel a mail kulcsszó. Ez egyébként mûködésében teljesen megegyezik a apropos paranccsal. Szóval szeretnénk megtudni, hogy a /usr/bin könyvtárban levõ parancsok pontosan mit is csinálnak? Ehhez írjuk be: &prompt.user; cd /usr/bin &prompt.user; man -f * vagy &prompt.user; cd /usr/bin &prompt.user; whatis * ami ugyanezt teszi. A GNU info állományok Szabad Szoftver Alapítvány A &os;-ben megtalálható a Szabad Szofver Alapítvány (Free Software Foundation, FSF) által készített számos alkalmazás. Ezek a programok a szokványos man oldalakon kívül még altalában tartalmaznak egy infonak nevezett, sokkal részletesebb hipertext alapú leírást is, amelyeket az info paranccsal, vagy ha van fenn emacs, akkor annak az info módjában tudjuk megjeleníteni. Az &man.info.1; parancs használatához ennyit kell beírnunk: &prompt.user; info Itt a h lenyomásával kapunk egy rövid bemutatkozást. A parancsok rövid listáját a ? billentyû hozza elõ. diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/cutting-edge/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/cutting-edge/chapter.sgml index 6b048cd29e..ce826fed69 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/cutting-edge/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/cutting-edge/chapter.sgml @@ -1,4595 +1,4595 @@ Jim Mock Átdolgozta, átrendezte és egyes részeit aktualizálta: Jordan Hubbard Eredetileg írta: Poul-Henning Kamp John Polstra Nik Clayton A &os; frissítése és frissen tartása Áttekintés A &os; a kiadások közt is állandó fejlõdésben van. Vannak felhasználók, akik a hivatalosan kiadott változatokat használják, és vannak, akik szeretik folyamatosan nyomonkövetni a fejlesztéseket. Emellett viszont a hivatalos kiadások esetében szükség lehet bizonyos biztonsági frissítések és kritikus javítások alkalmazására. Függetlenül a pillanatnyilag használt változattól, a &os; alaprendszerében megtalálható minden olyan eszköz, amellyel könnyedén frissíteni tudunk a különbözõ verziók között. Ebben a fejezetben segítünk dönteni a fejlesztõi változat és a kiadások használata között. Továbbá megismerhetjük a rendszer frissítéséhez használható alapvetõ eszközöket. A fejezet elolvasása során megismerjük: milyen segédprogramokkal tudjuk frissíteni az alaprendszert és a Portgyûjteményt; hogyan tartsuk naprakészen rendszerünket a freebsd-update, CVSup, CVS vagy CTM használatával; hogyan vessük össze a telepített rendszerünk aktuális állapotát egy ismert eredeti változattal; hogyan frissítsük a dokumentációt CVSup vagy dokumentációs portok segítségével. a két fejlesztõi ág, a &os.stable; és a &os.current; közti különbséget; a make buildworld (stb.) segítségével hogyan fordítsuk és telepítsük újra az egész alaprendszert. A fejezet elolvasásához ajánlott: a hálózati kapcsolatunk helyes beállítása (); a külsõ szoftverek telepítésének ismerete (). A fejezetben a &os; forrásainak frissítését a cvsup parancs segítségével fogjuk elvégezni. Ehhez telepítsük a net/cvsup-without-gui portot vagy csomagot, vagy ha már a &os; 6.2-RELEASE vagy késõbbi változatával rendelkezünk, akkor elegendõ csak az alaprendszer részeként elérhetõ &man.csup.1; programot használnunk. Tom Rhodes Írta: Colin Percival A megíráshoz felhasznált jegyzeteket készítette: A &os; frissítése frissítés és frissen tartás freebsd-update frissítés és frissen tartás A biztonsági javítások telepítése minden számítógépes szoftver, különösen az operációs rendszerek számára lényeges mozzanat. Nagyon hosszú ideig ez a &os; esetében nem volt könnyen megoldható: a javításokat közvetlenül a forráskódon kellett elvégezni, ezekbõl újrafordítani a rendszert, majd telepíteni. Ez a nehézség mostanra viszont már elhárult, mivel a &os; legfrissebb verziói már tartalmaznak egy freebsd-update nevû segédprogramot, amellyel mindez leegyszerûsödik. Ez a program két külön funkciót lát el. Elõször is, lehetõvé teszi, hogy a &os; alaprendszer újrafordítása és -telepítése nélkül javítsunk biztonsági és egyéb apró hibákat, valamint másodsorban támogatja a kisebb és nagyobb verziójú kiadások közti váltást. Ezek a bináris frissítések azonban csak a &os; biztonsági csapata által is felügyelt architektúrák és kiadások esetén érhetõek el. Emellett bizonyos lehetõségek használatához, például a &os; verziói közti átállás támogatásához a &man.freebsd-update.8; legújabb változata, valamint minimum a &os; 6.3 kiadása szükségeltetik. Ezért ne felejtsük el alaposan átolvasni a legújabb kiadásokról szóló bejelentéseket mielõtt frissítenénk rájuk, mivel ezzel kapcsolatban fontos információkat tartalmazhatnak. Az említett bejelentések a címen érhetõek el. Ha a crontab már hivatkozik a freebsd-update programra, akkor a most következõ mûvelet elkezdése elõtt tiltsuk le. A konfigurációs állományok Elõfordulhat, hogy változtatni akarunk valamin a frissítési folyamatban és ezért szeretnénk módosítani a programhoz tartozó konfigurációs állományt. Az opciók részletes ismertetéssel rendelkeznek, habár némelyiknél még további magyarázat kellhet: # Az alaprendszerben frissíteni kívánt komponensek Components src world kernel Ezzel a paraméterrel határozhatjuk meg, hogy a &os; mely részei kerüljenek frissítésre. Alapértelmezés szerint a program frissíti a forrásokat, a teljes alaprendszert és a rendszermagot. Komponensként a telepítésnél választható elemeket adhatjuk meg, például "world/games" hozzáadásakor a games kategória elemei is folyamatosan frissülni fognak. Az "src/bin" megadásakor pedig az src/bin könyvtár tartalma frissül. Ezt a beállítást a legjobb meghagyni az alapértelmezett értéken, mivel a további elemek megadásánál egyenként fel kell sorolni a frissítendõ komponenseket. Ha itt viszont kifelejtünk valamit, akkor könnyen megeshet, hogy a források és a binárisok verziója elcsúszik egymástól. # Az IgnorePaths beállítás után megadott szövegre illeszkedõ összes # bejegyzés frissítése kimarad IgnorePaths Ennél a beállításnál azokat a könyvtárakat kell megadnunk, amelyeket (és tartalmukat) ki szeretnénk hagyni a frissítés során. Ezek lehetnek például a /bin vagy az /sbin. Így meg tudjuk akadályozni, hogy freebsd-update esetleg felülírjon valamilyen helyi változtatást a rendszerünkben. # Az UpdateIfUnmodified beállítás után megadott elérési útvonalakon csak # a felhasználó által még nem módosított állományok fognak frissülni # (hacsak a módosításokat össze nem fésüljük, lásd lentebb) UpdateIfUnmodified /etc/ /var/ /root/ /.cshrc /.profile A megadott könyvtárakban csak azokat a konfigurációs állományokat fogja frissíteni, amelyeket nem változtattuk meg. Amennyiben bármelyikük eltér az eredetileg frissítendõ változattól, azt a program nem módosítja. Létezik egy másik hasonló beállítás, a KeepModifiedMetadata, amely hatására a freebsd-update az összefésülés során elmenti a változtatásokat. # A MergeChanges beállításnál szereplõ állományok helyi módosításait # automatikusan összefésüljük a &os; újabb verziójára frissítése közben MergeChanges /etc/ /var/named/etc/ Itt azokat a könyvtárakat adhatjuk meg, amelyekben a freebsd-update számára engedélyezzük a konfigurációs állományok új verziójának összefésülését a jelenlegi állapottal. Az összefésülés lényegében a &man.mergemaster.8; használatánál már megszokott módon, &man.diff.1; formátumban érkezõ módosítások sorozata alapján történik. Ekkor egy szövegszerkesztõ segítségével felügyelhetjük az összefésülés menetét vagy megállíthatjuk a freebsd-update futását. Ha kétségeink adódnak, akkor egyszerûen mentsük le az /etc könyvtárat és fogadjuk el mindegyik összefésülés eredményét. A mergemaster mûködésérõl a ad részletesebb tájékoztatást. # A &os; frissítésekor ezt a könyvtárat fogja a program használni a # letöltött módosítások és az egyéb ideiglenes állományok tárolására # WorkDir /var/db/freebsd-update Az itt megadott könyvtárba fognak kerülni az elvégzendõ módosítások és az egyéb ideiglenesen keletkezõ állományok. A verziók közti váltás során ebben a könyvtárban ajánlott legalább 1 GB szabad tárterületnek lennie. # A kiadások közti váltás során a Components beállításnál megadott # elemek kerüljenek csak frissítésre (StrictComponents yes), vagy a # program próbálja meg magától kitalálni, hogy milyen komponesek # *lehetnek* fenn a rendszeren és azokat frissítse (StrictComponents # no)? # StrictComponents no Ha ennél a beállításnál a yes értéket adjuk meg, akkor a freebsd-update feltételezni fogja, hogy a Components opciónál felsoroltunk minden frissítendõ komponenst és nem próbál meg mást is megváltoztatni. Ilyenkor tehát a freebsd-update tulajdonképpen egyedül csak a Components által meghatározott elemekhez tartozó állományokat fogja frissíteni. Biztonsági javítások A biztonsági javítások mindig egy távoli gépen tárolódnak, a következõ parancsok használatával tölthetõek le és telepíthetõek: &prompt.root; freebsd-update fetch &prompt.root; freebsd-update install Amennyiben a rendszermagot is érintik javítások, úgy a rendszert a mûvelet befejezõdésével újra kell indítanunk. Ha minden a megfelelõ módon történt, akkor a rendszerünk már tartalmazni fogja a korábban letöltött és telepített javításokat, és a freebsd-update akár beállítható egy naponta végrehajtandó &man.cron.8; feladatnak. Ehhez mindössze a következõ bejegyzést kell elhelyeznünk az /etc/crontab állományban: @daily root freebsd-update cron A bejegyzés szerint naponta egyszer le fog futni a freebsd-update. Ilyenkor, vagyis a paraméter megadásakor a freebsd-update csak ellenõrzi, hogy vannak-e telepítendõ frissítések. Ha talál, akkor automatikusan letölti ezeket a lemezre, de nem telepíti. Helyette levélben értesíti a root felhasználót, aki ezután bármikor manuálisan kérheti a telepítést. Probléma esetén az alábbi paranccsal megkérhetjük a freebsd-update programot a legutóbb telepített módosítások visszavonására: &prompt.root; freebsd-update rollback Ha ez a visszavonás a rendszermagra vagy annak moduljaira is vonatkozott, akkor a rendszert újra kell indítanunk a parancs futásának befejezõdésével. A &os; csak ilyenkor képes betölteni az új binárisokat betölteni a memóriába. A freebsd-update önmagától csak a GENERIC típusú rendszermagokat képes frissíteni. Ha saját rendszermagot használunk, akkor azt a rendszer többi komponensének frissítését követõen újra kell fordítanunk és telepítenünk. A freebsd-update azonban még akkor is érzekelni és frissíteni fogja a GENERIC rendszermagot (amennyiben az létezik), ha az éppen nem az aktuális(an futó) rendszermag. Mindig érdemes tartani egy másolatot a GENERIC rendszermagról a /boot/GENERIC könyvtárban. Rengeteg különbözõ probléma felderítésében tud segíteni, illetve ez a szakaszban leírt freebsd-update programmal végzett frissítéseknél is hasznos lehet. Hacsak nem változtatjuk meg az /etc/freebsd-update.conf állományt, a freebsd-update a rendszermag forrásait is frissíti a többivel együtt. A saját rendszermag újrafordítása és telepítése ezután a már a megszokott módon elvégezhetõ. A freebsd-update által terjesztett frissítések nem mindig érintik a rendszermagot. Ha a rendszermag forrásai nem változnak egy freebsd-update install parancs kiadása során, akkor nem kötelezõ újrafordítani a saját rendszermagot. A freebsd-update viszont mindig módosítani fogja a /usr/src/sys/conf/newvers.sh állományt. Itt az aktuális hibajavítás sorszáma szerepel (amelyet a -p (mint patch level elõtaggal kapcsolnak a rendszer verziójához, és a uname -r paranccsal lehet lekérdezni). Ennek megfelelõen tehát a saját rendszermag újrafordítása után, még ha semmi más nem is változott, a &man.uname.1; képes pontosan jelezni a rendszerhez készült hibajavítás sorszámát. Ez különösen fontos több rendszer karbantartása során, mivel így könnyen és gyorsan tájékozódhatunk azok naprakészségérõl. Váltás kisebb és nagyobb verziók között Verziók közti váltás során a külsõ alkalmazások mûkõdését akadályozó régi tárgykódok és függvénykönyvtárak törlõdni fognak. Ezért javasoljuk, hogy vagy töröljük le az összes portot és telepítsük újra, vagy az alaprendszer frissítése után hozzuk ezeket is naprakész állapotba a ports-mgmt/portupgrade segédprogram segítségével. Elõször minden bizonnyal szeretnék kipróbálni a frissítést, ezt a következõ paranccsal tehetjük meg: &prompt.root; portupgrade -af Ezzel gondoskodunk róla, hogy a minden a megfelelõen telepítõdjön újra. Ha a BATCH környezeti változót a yes értékre állítjuk, akkor a folyamat során megjelenõ összes kérdésre automatikusan a yes választ adjuk, ezáltal önállósítani tudjuk. Ha saját rendszermagot használunk, akkor ennél valamivel azért több feladatunk van. Szükségünk lesz a GENERIC rendszermagot egy példányára, amelyet másoljunk a /boot/GENERIC könyvtárba. Amennyiben nincs GENERIC típusú rendszermag a rendszerünkön, a következõ módok valamelyikén keresztül tudunk szerezni: Ha a saját rendszermagot még csak egyszer fordítottuk, akkor a /boot/kernel.old könyvtárban még megtalálható a GENERIC. Ezt nevezzük át egyszerûen /boot/GENERIC könyvtárra. Ha fizikailag hozzá tudunk férni az érintett géphez, akkor a GENERIC egy példányát akár CD-rõl is átmásolhatjuk. Helyezzük be a telepítõlemezt és adjuk ki a következõ parancsokat: &prompt.root; mount /cdrom &prompt.root; cd /cdrom/X.Y-RELEASE/kernels &prompt.root; ./install.sh GENERIC Itt a X.Y-RELEASE könyvtár nevében értelemszerûen helyettesítsük be az általunk használt változatot. A GENERIC rendszermag ekkor alapértelmezés szerint a /boot/GENERIC könyvtárba kerül. Ha az elõbbiek közül egyik sem lehetséges, akkor a GENERIC rendszermagot közvetlenül akár forrásból is lefordíthatjuk és telepíthetjük: &prompt.root; cd /usr/src &prompt.root; env DESTDIR=/boot/GENERIC make kernel &prompt.root; mv /boot/GENERIC/boot/kernel/* /boot/GENERIC &prompt.root; rm -rf /boot/GENERIC/boot A freebsd-update akkor fogja ezt GENERIC rendszermagként felismerni, ha a hozzátartozó konfigurációs állományt nem módosítjuk. Továbbá javasoljuk, hogy semmilyen speciális beállítást ne alkalmazzunk a fordítás során (érdemes üresen hagyni ehhez az /etc/make.conf állományt). Nem kötelezõ újraindítani a rendszert a GENERIC rendszermaggal. A freebsd-update képes frissíteni rendszerünket egy adott kiadásra. Például a következõ paraméterek megadásával válthatunk a &os; 6.4 használatára: &prompt.root; freebsd-update -r 6.4-RELEASE upgrade A parancs elindulása után nem sokkal, a váltáshoz szükséges információk összegyûjtéséhez a freebsd-update elemzi a konfigurációs állományában megadott beállításokat és a rendszer jelenleg használt verzióját. A képernyõn ekkor sorban megjelennek a program részérõl érzékelt és nem érzékelt komponensek. Mint például ahogy itt látható: Looking up update.FreeBSD.org mirrors... 1 mirrors found. Fetching metadata signature for 6.3-RELEASE from update1.FreeBSD.org... done. Fetching metadata index... done. Inspecting system... done. The following components of FreeBSD seem to be installed: kernel/smp src/base src/bin src/contrib src/crypto src/etc src/games src/gnu src/include src/krb5 src/lib src/libexec src/release src/rescue src/sbin src/secure src/share src/sys src/tools src/ubin src/usbin world/base world/info world/lib32 world/manpages The following components of FreeBSD do not seem to be installed: kernel/generic world/catpages world/dict world/doc world/games world/proflibs Does this look reasonable (y/n)? y Ekkor a freebsd-update megpróbálja letölteni a verziók közti váltáshoz szükséges összes állományt. Bizonyos esetekben kérdésekkel fordul a felhasználó felé arra vonatkozóan, hogy miket telepítsen fel vagy mit csináljon. A saját rendszermag használatakor az iménti lépés valamilyen ehhez hasonló figyelmeztetést fog adni: WARNING: This system is running a "SAJÁT RENDSZERMAG" kernel, which is not a kernel configuration distributed as part of FreeBSD 6.3-RELEASE. This kernel will not be updated: you MUST update the kernel manually before running "/usr/sbin/freebsd-update install" Ez a figyelmeztetés most nyugodtan figyelmen kívül hagyható. A folyamat során a frissített GENERIC rendszermagot fogjuk használni. A javítások letöltését követõen megkezdõdik a telepítésük. A váltás ezen lépése az adott gép aktuális terhelésétõl és sebességétõl függõen változó hosszúságú lehet. Ezután a konfigurációs állományok összefésülése zajlik le — itt általában a emberi felügyeletre is szükség van az állományok összefésülésének irányításához, amelynek folyamatosan láthatóak az eredményei. A meghiúsult vagy kihagyott összefésülések a teljes frissítési folyamat leállását vonják maguk után. Az /etc könyvtárban tárolt fontosabb állományokról, mint például a master.passwd vagy group javasolt elõzetesen biztonsági mentést készíteni és késõbb kézzel hozzájuk adni a változtatásaikat. A rendszerben ekkor még nem lesz jelen semmilyen konkrét változás, az összes említett javítás és összefésülés egy külön könyvtárban történik. A telepített javításokat és az összefésült konfigurációs állományokat a folyamat végén magának a felhasználónak kell véglegesíteni. A frissítési eljárás végén a következõ parancs kiadásával tudjuk ténylegesen érvényesíteni az eddig elvégzett módosításokat: &prompt.root; freebsd-update install Elõször mindig a rendszermag és a hozzátartozó modulok cserélõdnek le. Ahogy ez végrehajtódott, újra kell indítanunk a rendszert. Ha saját rendszermagot használunk, akkor a &man.nextboot.8; parancs segítségével állítsuk be a következõ rendszerindítás során betöltendõ rendszermagot a /boot/GENERIC könyvtárban levõre (ezt frissítettük): &prompt.root; nextboot -k GENERIC Mielõtt újraindítanánk a gépünket a GENERIC rendszermaggal, gyõzõdjünk meg róla, hogy szerepel benne minden olyan meghajtó, amely elengedhetetlen a rendszer hiánytalan indításához (és képes lesz újra csatlakozni a hálózathoz, ha éppen távolról adminisztráljuk). Ez különösen olyan esetben fontos, amikor a saját rendszermagunkban beépítetten szerepeltek bizonyos modulok. Ilyenkor a GENERIC rendszermag használatakor ezeket a /boot/loader.conf állományon keresztül töltethetjük be ideiglenesen. A frissítés befejezéséig érdemes viszont minden nem létfontosságú szolgáltatást leállítani, leválasztani lemezeket és hálózati megosztásokat stb. A rendszerünk most már újraindítható a frissített rendszermaggal: &prompt.root; shutdown -r now A rendszer sikeres újraindulása után ismét el kell indítanunk a freebsd-update programot, amely korábban már elmentette a frissítés állapotát, emiatt a legutóbbi pontról fog folytatódni, illetve törli az osztott könyvtárak és tárgykódok régebbi változatait. Innen az alábbi paranccsal léphetünk tovább: &prompt.root; freebsd-update install A függvénykönyvtárak verziói közti eltérések mértékétõl függõen elképzelhetõ, hogy a telepítés az említett három fázis helyett kettõben történik. Most pedig újra kell fordítanunk vagy telepítenünk az összes általunk korábban használt külsõ alkalmazást. Erre azért van szükségünk, mert bizonyos alkalmazások a verziók közti váltás során törölt programkönyvtáraktól függtek. Ennek automatizálásában a ports-mgmt/portupgrade lesz segítségünkre. Az alkalmazások frissítésének elindításához a következõ parancsokat használjuk: &prompt.root; portupgrade -f ruby &prompt.root; rm /var/db/pkg/pkgdb.db &prompt.root; portupgrade -f ruby18-bdb &prompt.root; rm /var/db/pkg/pkgdb.db /usr/ports/INDEX-*.db &prompt.root; portupgrade -af A parancsok lefutását követõen a freebsd-update utolsó hívásával zárjuk le a frissítést. Ezzel a paranccsal tudunk tehát pontot tenni a frissítési procedúra végére: &prompt.root; freebsd-update install Ha a GENERIC rendszermagot csak átmenetileg használtuk, akkor most már a megszokott módon fordíthatunk és telepíthetünk magunk egy saját rendszermagot. Indítsuk újra a rendszert a &os; frissített változatával. A folyamat ezzel véget ért. Rendszerek állapotainak összehasonlítása A freebsd-update ragyogóan felhasználható a &os; egy telepített változatának és egy általunk garantáltan megbízható példányának összevetésére. Ilyenkor a rendszerhez tartozó segédprogramokat, programkönyvtárakat és konfigurációs állományokat ellenõriztethetjük le. Az összehasonlítást ezzel a paranccsal kezdhetjük meg: &prompt.root; freebsd-update IDS >> eredmeny.idk Habár a parancs neve IDS (intrusion detection system), nem helyettesít semmilyen olyan behatolásjelzõ megoldást, mint amilyen például a security/snort. Mivel a freebsd-update adatokat tárol a lemezen, teljesen kézenfekvõ a hamisítás lehetõsége. Míg ennek eshetõsége adott mértékben visszaszorítható a kern.securelevel csökkentésével és a freebsd-update által használt adatok írásvédett állományrendszerre helyezésével, erre a problémára az ideális megoldást mégis egy teljes biztonságban tudható referencia rendszer jelentheti. Ennek tárolására alkalmas lehet például egy DVD vagy egy külsõ USB-egység. A parancs kiadása után megkezdõdik a rendszer vizsgálata, és az ellenõrzés során folyamatosan jelennek meg az átvizsgált állományok a hozzájuk tartozó ismert és kiszámított &man.sha256.1;-kódjukkal együtt. Mivel a képernyõn túlságosan gyorsan elúsznának az eredmények, ezért ezeket egy eredmeny.idk nevû állományba mentjük a késõbbi elemzésekhez. Az így keletkezõ állomány sorai ugyan meglehetõsen hosszúak, de szerencsére viszonylag könnyen értelmezhetõek. Például az adott kiadásban szereplõ állományoktól eltérõeket ezzel a paranccsal kérdezhetjük le: &prompt.root; cat eredmeny.idk | awk '{ print $1 }' | more /etc/master.passwd /etc/motd /etc/passwd /etc/pf.conf A példában most csak az elsõ néhány állományt hagytuk meg, gyakran tapasztalhatunk viszont ennél többet. Ezek közül bizonyos állományok értelemszerûen eltérnek, mint itt például az /etc/passwd, mert idõközben új felhasználókat adtunk a rendszerhez. Máskor egyéb állományok, például modulok nevei is felbukkanhatnak, mert tegyük fel, hogy a freebsd-update már frissítette ezeket. Ha ki szeretnénk zárni valamilyen állományokat vagy könyvtárakat az ellenõrzésbõl, egyszerûen csak soroljuk fel ezeket az /etc/freebsd-update.conf állományban megjelenõ IDSIgnorePaths beállításnál. A korábban tárgyaltaktól függetlenül ez a rendszer alkalmas bonyolultabb frissítési folyamatok kisegítésére is. Tom Rhodes Írta: Colin Percival A megíráshoz felhasznált jegyzeteket készítette: A Portgyûjtemény frissítése a Portsnap használatával frissítés és frissen tartás Portsnap frissítés és frissen tartás A &os; alaprendszer a Portgyûjtemény frissítéséhez is tartalmaz egy &man.portsnap.8; elnevezésû segédprogramot. Ez a program elindítása után csatlakozik egy távoli géphez, ellenõrzi a biztonsági kulcsát és letölti a portok legfrissebb változatait. A biztonsági kulcs feladata a frissítés közben letöltött állományok sértetlenségének szavatolása, ezzel gondoskodik róla, hogy az adatok átvitelük közben nem változtak meg. A Portgyûjtemény legújabb változatát így érhetjük el: &prompt.root; portsnap fetch Looking up portsnap.FreeBSD.org mirrors... 3 mirrors found. Fetching snapshot tag from portsnap1.FreeBSD.org... done. Fetching snapshot metadata... done. Updating from Wed Aug 6 18:00:22 EDT 2008 to Sat Aug 30 20:24:11 EDT 2008. Fetching 3 metadata patches.. done. Applying metadata patches... done. Fetching 3 metadata files... done. Fetching 90 patches.....10....20....30....40....50....60....70....80....90. done. Applying patches... done. Fetching 133 new ports or files... done. A példában látható, hogy a &man.portsnap.8; eltéréseket talált a helyi és a távoli rendszerekben fellelhetõ portok között, majd azokat ellenõrizte. Emellett az is megfigyelhetõ, hogy korábban már futtatuk a programot, mivel ha most indítottuk volna az elsõ alkalommal, akkor egyszerûen letöltötte volna a teljes Portgyûjteményt. Ahogy a &man.portsnap.8; sikeresen befejezi az imént kiadott fetch mûvelet végrehajtását, a helyi rendszeren már telepítésre készen fog várakozni a Portgyûjtemény és az hozzátartozó ellenõrzött módosítások. A tényleges telepítésüket a következõképpen kérhetjük: &prompt.root; portsnap extract /usr/ports/.cvsignore /usr/ports/CHANGES /usr/ports/COPYRIGHT /usr/ports/GIDs /usr/ports/KNOBS /usr/ports/LEGAL /usr/ports/MOVED /usr/ports/Makefile /usr/ports/Mk/bsd.apache.mk /usr/ports/Mk/bsd.autotools.mk /usr/ports/Mk/bsd.cmake.mk ... Ezzel lezárult a portok frissítése, innentõl már az aktualizált Portgyûjtemény felhasználásával tetszõlegesen telepíthetõek vagy frissíthetõek az alkalmazások. Az elõbb említett mûveleteket így tudjuk egyetlen parancsba foglalni: &prompt.root; portsnap fetch update A dokumentáció frissítése frissítés és frissen tartás dokumentáció frissítés és frissen tartás Az alaprendszer és a Portgyûjtemény mellett a dokumentáció is a &os; operációs rendszer szerves részét képezi. Noha a &os; dokumentációjának legfrissebb változata folyamatosan elérhetõ a &os; honlapjáról, egyes felhasználók ezt csak lassan vagy nem képesek folyamatosan elérni. Szerencsére egy helyi másolat megfelelõ karbantartásával az egyes kiadásokhoz tartozó dokumentáció is frissíthetõ. A dokumentáció frissítése CVSup használatával A &os; telepített dokumentációjának forrásai az alaprendszeréhez hasonlóan (lásd ) a CVSup segítségével frissíthetõek. Ebben a szakaszban megismerhetjük: hogyan telepítsük a dokumentáció elõállításához szükséges eszközöket, amelyekkel a forrásokból újra tudjuk generálni a &os; dokumentációját; hogyan töltsük le a dokumentáció forrását CVSup segítségével a /usr/doc könyvtárba; a dokumentáció elõállításához alkalmazott rendszer milyen beállításokkal rendelkezik, vagyis hogyan korlátozzuk a generálást bizonyos nyelvekre vagy formátumokra. A CVSup és a dokumentációs eszközök telepítése Viszonylag sokféle eszközre lesz szükségünk, ha a &os; dokumentációját a forrásokból akarjuk elõállítani. Ezek az segédprogramok nem részei a &os; alaprendszerének, mivel alapvetõen nagyon sok helyet foglalnak el, és leginkább olyan &os; felhasználók számára fontosak, akik folyamatosan a dokumentációval dolgoznak vagy gyakran frissítik azt forrásból. A feladathoz szükséges összes eszköz elérhetõ a Portgyûjteménybõl. Ebben a &os; Dokumentációs Projekt összeállított egy textproc/docproj nevû portot, amellyel az említett programok telepítését és frissítését igyekezték megkönnyíteni. Ha nem tartunk igényt a dokumentáció &postscript; vagy PDF változatára, akkor ehelyett inkább érdemes megfontolnunk a textproc/docproj-nojadetex port telepítését. Ebben a változatban a teTeX betûszedõ rendszer kivételével az összes segédprogram megtalálható. Mivel a teTeX önmagában nagyon sok segédeszköz telepítését jelenti, ezért amennyiben a PDF változat ténylegesen nem szükséges, érdemes eltekinteni a telepítésétõl. A CVSup telepítésével kapcsolatban pedig részletesebb információkat a CVSup használatával foglalkozó szakaszban olvashatunk. A dokumentáció forrásának frissítése A /usr/share/examples/cvsup/doc-supfile konfigurációs állomány segítségével a CVSup képes letölteni a dokumentáció forrásállományainak legfrissebb példányait. Itt a frissítést alapértelmezés szerint egy nem létezõ géptõl fogjuk kérni (mivel ezt kötelezõ kitölteni), azonban a &man.cvsup.1; programnak egy parancssori paraméter segítségével megadhatjuk melyik CVSup szerverrõl töltse le a forrásokat: &prompt.root; cvsup -h cvsup.FreeBSD.org -g -L 2 /usr/share/examples/cvsup/doc-supfile Ne felejtsük el a cvsup.FreeBSD.org helyére beírni a hozzánk földrajzilag legközelebb elhelyezkedõ CVSup szervert. Ezek teljes listáját a tartalmazza. Egy ideig eltarthat, amíg elõször letöltjük a forrásokat. Várjuk meg türelmesen, amíg befejezõdik a mûvelet. Késõbb a forrásokat ugyanezzel a paranccsal tudjuk frissíteni. A CVSup ugyanis mindig csak a legutóbbi futtatása óta történt változásokat tölti le, ezért késõbb már ez a lépés jelentõsen felgyorsulhat. A források letöltése után a dokumentációt például az ekkor keletkezett /usr/doc könyvtárban található Makefile használatával állíthatjuk elõ. Tehát miután az /etc/make.conf állományban beállítottuk a SUP_UPDATE, SUPHOST és DOCSUPFILE változókat, le tudjuk futtatni a következõ parancsot: &prompt.root; cd /usr/doc &prompt.root; make update Az elõbb említett &man.make.1; változók jellemzõ értékei: SUP_UPDATE= yes SUPHOST?= cvsup.freebsd.org DOCSUPFILE?= /usr/share/examples/cvsup/doc-supfile Mivel a SUPHOST és a DOCSUPFILE változók értékét a ?= szimbólummal állítottuk be, lehetõségünk van a parancssorból ezeknek más értékeket adni. Az /etc/make.conf állományba általában így érdemes felvenni a változókat, így nem kell minden alkalommal módosítani, amikor valamilyen új beállítást akarunk kipróbálni. A dokumentáció különbözõ beállításai A &os; dokumentációjához tartozó, frissítést és elõállítást végzõ rendszernek van néhány olyan beállítása, amelyekkel kérhetjük kizárólag csak a dokumentáció egyes részeinek frissítését vagy bizonyos kimeneti formátumok használatát. Ezek vagy globálisan az /etc/make.conf állományban, vagy pedig a parancssorból, a &man.make.1; program paramétereként adhatóak meg. Ízelítõül néhány közülük: DOC_LANG Az elõállítandó és telepítendõ nyelvû dokumentáció felsorolása, tehát például csak az angol dokumentáció esetén ez en_US.ISO8859-1. FORMATS Az elõállítandó dokumentáció kimeneti formátumainak felsorolása. Itt pillanatnyilag értékként a html, html-split, txt, ps, pdf és rtf jelenhet meg. SUPHOST A frissítéshez használt CVSup szerver hálózati neve. DOCDIR Az elkészült dokumentáció telepítésének helye. Ez alapértelmezés szerint a /usr/share/doc. A folyamathoz kapcsolódóan további rendszerszintû &man.make.1; változókról a &man.make.conf.5; man oldalon olvashatunk. A &os; dokumentációjának elõállításáért felelõs rendszerben használható &man.make.1; további változók bemutatásával kapcsolatban pedig olvassuk el az A &os; Dokumentációs Projekt irányelvei kezdõknek címû könyvet. A &os; dokumentációjának telepítése forrásból Miután sikerült letöltenünk a /usr/doc könyvtárba a dokumentáció legfrissebb forrásait, készen állunk a rendszerünkön telepített példány frissítésére. A DOCLANG értékeként megadott nyelven készült dokumentációkat a következõ paranccsal tudjuk frissíteni: &prompt.root; cd /usr/doc &prompt.root; make install clean Ha a make.conf állományban korábban már megadtuk a DOCSUPFILE, SUPHOST és SUP_UPDATE változók értékeit, akkor a telepítés fázisa könnyedén össze is vonatható a források frissítésével: &prompt.root; cd /usr/doc &prompt.root; make update install clean Ha pedig csak bizonyos nyelvekhez tartozó dokumentációt szeretnénk frissíteni, akkor a &man.make.1; akár a /usr/doc könyvtáron belül az egyes nyelvekhez tartozó alkönyvtárakon belül is meghívható, például: &prompt.root; cd /usr/doc/en_US.ISO8859-1 &prompt.root; make update install clean A dokumentáció formátumát a FORMATS változó felhasználásával tudjuk meghatározni: &prompt.root; cd /usr/doc &prompt.root; make FORMATS='html html-split' install clean Marc Fonvieille A szóbanforgó megoldást fejlesztette: A dokumentációs portok használata frissítés és frissen tartás dokumentáció frissítés és frissen tartás Ez elõzõ szakaszban megmutattuk hogyan lehet a &os; dokumentációját a források felhasználásával frissíteni. A források használatával végzett frissítés azonban nem minden &os; rendszer esetében lehetséges vagy hatékony. Ha ugyanis a dokumentációs forrásból akarjuk elõállítani, viszonylag sok eszköz és segédprogram, az ún. dokumentációs eszközök használatával kell tisztában lennünk, valamint bizonyos mértékig ismernünk kell a CVS használatát, tudunk kell kikérni a legfrissebb változatot és elõállítatattnunk belõle a végleges változatot. Ezért ebben a szakaszban most szót ejtünk egy olyan módszerrõl, ahol a &os; dokumentációját a Portgyûjteményen keresztül tudjuk frissíteni, ezáltal: anélkül le tudjuk tölteni és telepíteni a dokumentáció adott pillanatban generált változatát, hogy a rendszerünkön bármi további teendõre szükség lenne (ennek köszönhetõen nem kell telepítenünk a dokumentációs eszközöket); letölthetjük a dokumentáció forrását és a Portgyûjtemény eszközeivel elõállíthatjuk belõle a megfelelõ változatot (ez a források beszerzésében és feldolgozásában segít valamelyest). A &os; dokumentáció frissítésének fentebb említett módjait támogatják tehát a dokumentációs portok, amelyeket a &a.doceng; havi rendszerességgel tart karban. Ezek a portok a &os; Portgyûjteményén belül a docs nevû virtuális kategóriában találhatóak meg. A dokumentációs portok fordítása és telepítése A dokumentáció könnyebb elõállításához a dokumentációs portok a Portgyûjtemény lehetõségeit veszik igénybe. Segítségükkel automatikussá teszik a dokumentáció forrásának letöltését, a &man.make.1; parancs meghívását a megfelelõ környezetben, beállításokkal és parancssori paraméterekkel. Rajtuk keresztül a dokumentáció eltávolítása ugyanolyan egyszerûen megtehetõ, mint akármelyik másik &os; port vagy csomag esetében. Továbbá, amikor a dokumentációs portokat a saját rendszerünkön fordítjuk, a dokumentációs eszközök függõségként automatikusan települni fognak. A dokumentációs portok a következõ módon szervezõdnek: Létezik egy ún. fõport, a misc/freebsd-doc-en, ahol az összes fontosabb állomány megtalálható. Ez lényegében a dokumentációs portok közös õse. Alapértelmezés szerint kizárólag csak az angol nyelvû dokumentációt állítja elõ. Létezik egy mindenes port, a misc/freebsd-doc-all, amely az összes elérhetõ nyelven és formátumban elõállítja a dokumentációt. Végezetül minden nyelvhez létezik egy-egy alport, ilyen például a magyar dokumentáció esetén a misc/freebsd-doc-hu port. Mindegyikük a fõporttól függ és az adott nyelvû dokumentációt telepítik. Az eddigi összefoglaltaknak megfelelõen a dokumentációs portokat forrásból a következõ paranccsal lehet telepíteni (root felhasználóként): &prompt.root; cd /usr/ports/misc/freebsd-doc-en &prompt.root; make install clean Ennek hatására elõáll és telepítõdik a /usr/local/share/doc/freebsd könyvtárba az angol nyelvû dokumentáció állományokra bontott HTML formátumban (hasonlóan a tartalmához). Gyakori beállítások A dokumentációs portok alapértelmezett viselkedése több különbözõ opció segítségével is befolyásolható. Ezek közül most összefoglalunk néhányat: WITH_HTML Minden dokumentum egyetlen HTML állományba kerüljön. A végeredmény ekkor az adott dokumentum típusának megfelelõen article.html (cikk) vagy book.html (könyv) néven keletkezik (képekkel együtt). WITH_PDF Minden dokumentum &adobe; Portable Document Format típusú állományban jön létre. Ezek az állományok a Ghostscript vagy más egyéb PDF nézegetõkkel nyithatóak meg. Ekkor a dokumentáció konkrét típusától függõen az állományok article.pdf (cikk) vagy book.pdf (könyv) néven állítódnak elõ. DOCBASE A dokumentáció telepítésének helye. Alapértelmezés szerint ez a /usr/local/share/doc/freebsd könyvtár. Ügyeljünk arra, hogy a telepítés alapértelmezett célkönyvtára eltér a CVSup módszerétõl. Ugyanis mivel ilyenkor egy portot telepítünk, a tartalma alapértelmezés szerint a /usr/local könyvtáron belülre kerül. Ez azonban a PREFIX változó átállításával tetszõleges megváltoztatható. Az elõbbieket most egy rövid példán keresztül összefoglaljuk. A következõ paranccsal tudjuk tehát a magyar nyelvû dokumentáció Portable Document Format változatát telepíteni: &prompt.root; cd /usr/ports/misc/freebsd-doc-hu &prompt.root; make -DWITH_PDF DOCBASE=share/doc/freebsd/hu install clean A dokumentációs csomagok használata A dokumentációs portok elõzõ szakaszban bemutatott forrásból telepítésével kapcsolatban már említettük, hogy szükséges hozzá a dokumentációs eszközök telepítése, valamint némi szabad tárterület. Ha a dokumentációs eszközök telepítéséhez nem elengedõek a rendelkezésre álló erõforrásaink vagy a források feldolgozása túlságosan sokat foglalna a rendszerünkön, akkor lehetõségünk van a dokumentációs portok elõre lefordított, csomagolt változatát használni. A &a.doceng; minden hónapban elõkészíti a &os; dokumentációs csomagok legfrissebb változatát. Az így karbantartott bináris csomagok azután tetszõlegesen használhatóak a szabványos csomagkezelõ eszközökkel, mint amilyen például a &man.pkg.add.1;, &man.pkg.delete.1; és így tovább. A bináris csomagok használata esetén a &os; dokumentációja az adott nyelvhez az összes elérhetõ formátumban telepítésre kerül. Például az alábbi paranccsal a magyar nyelvû dokumentációhoz tartozó legfrissebb bináris csomagot tudjuk telepíteni: &prompt.root; pkg_add -r hu-freebsd-doc A csomagok elnevezése eltér a hozzátartozó port nevétõl. Alakja a következõ: nyelv-freebsd-doc, ahol a nyelv az adott nyelv rövid kódja, vagyis a magyar esetén a hu, illetve az egyszerûsített kínai esetén a zh_ch. A dokumentációs portok frissítése Az elõzetesen telepített dokumentációs portok bármilyen portok frissítésére alkalmas eszközzel frissíthetõek. Például a telepített magyar nyelvû dokumentáció a ports-mgmt/portupgrade eszközön keresztül így frissíthetõ csomagok használatával: &prompt.root; portupgrade -PP hu-freebsd-doc Pav Lucistnik A szükséges információkat szolgáltatta: A Docsnap használata frissítés és frissen tartás Docsnap frissítés és frissen tartás A Docsnap a &os; dokumentációjának egy viszonylag gyors és könnyû frissítésére alkalmas &man.rsync.1; repository. Az ún. Docsnap szerver folyamatosan követi a dokumentáció forrásainak változásait, majd minden órában elõállítja a HTML változatukat. A Docsnap használatakor nincs szükségünk a textproc/docproj port telepítésére, mivel mindig csak a már elõállított dokumentációt frissítjük. A módszer használatához mindössze a net/rsync port vagy csomag telepítése szükségeltetik. Ezt a következõ paranccsal tudjuk elvégezni: &prompt.root; pkg_add -r rsync A Docsnap módszerét eredetileg a /usr/share/doc könyvtárban tárolt dokumentáció frissítésére fejlesztették ki, de a bemutatott példák tetszõleges könyvtárra alkalmazhatóak. Felhasználói könyvtárak esetén még rendszergazdai jogosultságokra sincs szükségünk a feladat elvégzéséhez. A dokumentáció így az alábbi paranccsal frissíthetõ: &prompt.root; rsync -rltvz docsnap.sk.FreeBSD.org::docsnap /usr/share/doc Jelenleg csak egyetlen Docsnap szerver érhetõ el, ez a fentebb is látható docsnap.sk.FreeBSD.org. Közvetlenül ne használjuk a paramétert, mert a make installworld parancs futása közben olyan elemeket is telepíthetett a /usr/share/doc könyvtárba, amelyek így törlõdnének. Helyette inkább így használjuk a parancsot: &prompt.root; rsync -rltvz --delete docsnap.sk.FreeBSD.org::docsnap/??_??\.\* /usr/share/doc Ha csak a dokumentáció egy részét akarjuk frissíteni, például csak az angol nyelvû változatát, akkor pedig ezt a parancsot használjuk: &prompt.root; rsync -rltvz docsnap.sk.FreeBSD.org::docsnap/en_US.ISO8859-1 /usr/share/doc ]]> A fejlesztõi ág követése -CURRENT -STABLE A &os;-nek két fejlesztési ága van: a &os;.current és a &os.stable;. Ebben a szakaszban mindegyikükrõl monduk pár szót, és megmutatjuk, miként lehet az adott ághoz igazítani a rendszerünk frissítését. Elõször a &os.current;, majd a &os.stable; változata kerül tárgyalásra. A &os; friss változatának használata Ahogy arról már az imént is szó esett, nem szabad elfelejtenünk, hogy a &os.current; a &os; fejlesztésének frontvonala. Emiatt a &os.current; használóinak szakmailag jólképzetteknek kell lenniük, és sosem szabad visszariadniuk a használat közben felmerülõ rendszerszintû problémák önálló megoldásától. Ha korábban még nem foglalkoztunk &os;-vel, kétszer is gondoljuk meg a telepítését! Mi a &os.current;? pillanatkép A &os.current; a &os; mögött álló legfrissebb forráskódot képviseli. Itt találkozhatunk különféle olyan fejlesztés alatt álló részekkel, kísérletezésekkel és átmeneti megoldásokkal, amelyek nem feltétlenül kerülnek bele a szoftver következõ hivatalos kiadásába. Noha a &os; fejlesztõi a &os.current; forráskódját naponta fordítják, adódhatnak olyan idõszakok, amikor a források mégsem használhatóak maradéktalanul. Az ilyen gondokat általában a lehetõ leggyorsabban igyekeznek megoldani, azonban attól függõen, hogy éppen a forráskód melyik verzióját sikerült kifogni, a &os.current; használata kész katasztrófa vagy akár a fejlõdésben igazi továbblépés is lehet. Kinek van szüksége a &os.current;-re? A &os.current; használata elsõsorban az alábbi 3 csoportot érinti: A &os; közösség azon tagjait, akik aktívan dolgoznak a forrásfa valamelyik részén, és mindazokat, akik számára a legfrissebb verzió használata feltétlen elvárás. A &os; közösség azon tagjait, akik aktívan tesztelnek, és a &os.current; kordában tartásához hajlandóak idõt áldozni a menet közben felbukkanó problémák megoldására. Vannak olyanok is, akik a &os; változásaival és fejlesztési irányával kapcsolatban kívánnak javaslatokat tenni, melyeket javítások és módosítások formájában tesznek közzé. Mindazokat, akik pusztán kíváncsiak a fejlesztésben zajló eseményekre, vagy hivatkozási szándékkal töltik le a legfrissebb forrásokat (például csak nézegetik, de nem futtatják). Az ilyen emberek esetenként megjegyzéseket fûznek a fejlesztéshez vagy kódot küldenek be. Mi <emphasis>nem</emphasis> a &os.current;? Az olyan kiadás elõtt álló funkciók kipróbálásának egyszerû módja, amelyekrõl hallottunk, hogy milyen remek újdonságokat hoznak és mi akarunk lenni az elsõk, akik ezt használni is fogják. Ne feledjük azonban, hogy amikor mindenki elõtt kezdünk el használni egy újítást, mi leszünk egyben az elsõk is, akik szembesülnek a benne rejlõ hibákkal. A gyors hibajavítások eszköze. A &os.current; szinte bármelyik változata pontosan ugyanakkora valószínûséggel hoz magával új hibákat, mint ahogy eltünteti a régieket. Akármilyen értelemben is hivatalosan támogatott. Képességeinktõl függõen õszintén igyekszünk a lehetõ legtöbbet megtenni a 3 törvényes &os.current; csoportba tartozó emberekért, azonban egyszerûen nincs idõnk komolyabb segítségnyújtást adni. Ez viszont nem azt jelenti, hogy komisz és fukar emberek vagyunk, akik utálnak segíteni a másiknak (de máskülönben nem tudna fejlõdni a &os;). Csupán a &os; fejlesztése közben fizikailag képtelenek vagyunk a naponta érkezõ ezernyi üzenetet rendre megválaszolni! A &os; elõremozdítása és a kísérleti stádiumban álló kóddal kapcsolatos kérdések megválaszolása közül a fejlesztõk általában az elsõt részesítik elõnyben. A &os.current; használata -CURRENT használata Iratkozzunk fel az &a.current.name; és &a.svn-src-head.name; listákra. Ez nem egyszerûen hasznos, hanem elengedhetetlen. Ha nem vagyunk a &a.current.name; listán, akkor nem fogjuk látni a rendszer aktuális állapotára vonatkozó megjegyzéseket, és így esetleg feleslegesen öljük az idõnket olyan problémák megoldásába, amelyeket mások már korábban megoldottak. Ami viszont ennél is fontosabb, hogy így elszalasztjuk a rendszerünk folyamatos életbentartására vonatkozó létfontosságú bejelentéseket. Az &a.svn-src-head.name; listán láthatjuk az a forráskód egyes változtatásaihoz tartozó naplóbejegyzéseket, a hozzájuk tartozó esetleges mellékhatások ismertetésével együtt. A listákra vagy a &a.mailman.lists.link; oldalon található többi lista valamelyikére úgy tudunk feliratkozni, ha rákattintunk a nevére. A további lépésekrõl ezt követõen itt kapunk értesítést. Amennyiben a teljes forrásfa változásai érdekelnek minket, javasoljuk az &a.svn-src-all.name; lista olvasását. A tükrözések egyikérõl töltsük le a &os; forrását. Erre két mód is kínálkozik: cvsup cron -CURRENT frissítés CVSuppal Használjuk a cvsup programot a /usr/share/examples/cvsup könyvtárban található standard-supfile állománnyal. Ez a leginkább ajánlott módszer, hiszen így csak egyszer kell letölteni az egész gyûjteményt, majd ezután már csak a változásokat. Sokan a cvsup parancsot a cron parancson keresztül adják ki, és ezzel mindig automatikusan frissítik a forrásaikat. A cvsup mûködését a fentebb említett minta supfile állomány megfelelõ módosításával tudjuk a saját környezetünkhöz igazítani. Az említett standard-supfile állomány eredetileg nem a &os.current;, hanem inkább a &os; biztonsági problémáit érintõ javítások követésére használatos. A &os.current; forrásainak eléréséhez a következõ sort kell kicserélnünk ebben az állományban: *default release=cvs tag=RELENG_X_Y Erre: *default release=cvs tag=. A tag paramétereként megadható egyéb címkékrõl a kézikönyv CVS címkék szakaszában olvashatunk. -CURRENT frissítés CTM-mel Használjuk a CTM alkalmazás nyújtotta lehetõségeket. Amennyiben nagyon rossz netkapcsolattal rendelkezünk (drága vagy csak levelezésre használható) a CTM megoldást jelenthet számunkra. Legyünk azonban tekintettel arra, hogy helyenként zûrös lehet a használata és néha hibás állományokat gyárt. Emiatt viszont csak ritkán használják, így elõfordulhat, hogy hosszabb ideig nem is mûködik. A 9600 bps vagy annál nagyobb sebességû kapcsolatok esetén ezért inkább a CVSup használatát javasoljuk. Ha nem csak böngészésre, hanem fordításra is szedjük a forrásokat, mindig töltsük le a &os.current; egészét, ne csak egyes részeit. Ez azzal magyarázandó, hogy a forráskód bizonyos részei más helyeken található részektõl is függenek, és ezért az önálló fordításuk szinte garantáltan gondot fog okozni. -CURRENT fordítása A &os.current; lefordítása elõtt figyelmesen olvassuk át a /usr/src könyvtárban található Makefile állományt. A frissítési folyamat részeként elõször mindenképpen érdemes telepíteni egy új rendszermagot és újrafordítani az alaprendszert. Olvassuk el a &a.current; üzeneteit és a /usr/src/UPDATING állományt, ahol megtalálhatjuk az ezzel kapcsolatos legújabb információkat, melyek egy-egy újabb kiadás közeledtével egyre fontosabbá válnak. Foglalkozzunk vele! Ha már a &os.current; változatát használjuk, ne legyünk restek véleményt formálni róla, különösen abban az esetben, ha továbbfejlesztésekrõl vagy hibákra van szó. Leginkább a forráskóddal együtt érkezõ javaslatoknak szoktak örülni a fejlesztõk! A &os; stabil változatának használata Mi a &os.stable;? -STABLE A &os.stable; az a fejlesztési ág, ahonnan az egyes kiadások származnak. Ebbe az ágba már más ütemben kerülnek a változások, mivel általánosan elfogadott, hogy ide a korábban már kipróbált módosítások vándorolnak át a &os.current; ágból. Ez azonban még mindig csak egy fejlesztési ág, ami arra utal, hogy a &os.stable; által adott pillanatban képviselt források nem feltétlenül felelnek meg bizonyos célokra. Ez csupán egy újabb fejlesztési nyomvonal, nem pedig a végfelhasználók kenyere. Kinek van szüksége a &os.stable;-re? Ha szeretnénk figyelemmel kísérni vagy valamilyen módon kiegészíteni a &os; fejlesztési folyamatát, különösen a &os; következõ nagyobb kiadását illetõen, akkor érdemes követnünk a &os.stable; forrásait. Habár a &os.stable; ágba is bekerülnek a biztonsági jellegû javítások, ettõl még nem kell feltétlenül ezt követnünk. A &os;-hez kiadott biztonsági figyelmeztetések mindig leírják, hogyan kell javítani a hibát az érintett kiadásokban Ez azért nem teljesen igaz. A régebbi &os; kiadásokat ugyan nem támogathatjuk a végtelenségig, de általában így is több évig foglalkozunk velük. A &os; régebbi kiadásaival kapcsolatos jelenleg érvényes biztonsági házirend részletes bemutatása a http://www.FreeBSD.org/security/ oldalon olvasható (angolul). , azonban az egész fejlesztési ágat felesleges csak biztonsági okból kifolyólag követni, mivel így olyan változások is kerülhetnek a rendszerbe, amire nincs szükségünk. Habár igyekszünk gondoskodni a &os.stable; ágban található források lefordíthatóságáról és mûködõképességérõl, nem minden esetben szavatolható. Ráadásul mivel a &os.stable; ágba kerülõ kódokat elõször a &os.current; ágban fejlesztik ki, és mivel a &os.stable; felhasználói többen vannak a &os.current; változaténál, ezért szinte elkerülhetetlen, hogy ilyenkor a &os.stable; változatban bizonyos hibák és szélsõséges esetek be ne következzenek, amelyek a &os.current; használata során még nem buktak ki. Ezért a &os.stable; ág vakon követését senkinek sem ajánljuk, és különösen fontos, hogy éles szervereken elõzetes kimerítõ tesztelések nélkül ne futassunk &os.stable; rendszert. Ha ehhez nem rendelkezünk elegendõ erõforrással, akkor egyszerûen használjuk a &os; legfrissebb kiadását, és az egyes kiadások között pedig bináris frissítéssel közlekedjünk. A &os.stable; használata -STABLE használata Iratkozzunk fel a &a.stable.name; listára. Ezen keresztül értesülhetünk a &os.stable; használata során felmerülõ fordítási függõségekrõl vagy más, külön figyelmet igénylõ problémákról. Gyakran ezen a levelezési listán elmélkednek a fejlesztõk a vitatott javításokról vagy frissítésekrõl, amibe a felhasználók is beleszólhatnak, ha a szóbanforgó változtatással kapcsolatban bármilyen problémájuk vagy ötletünk van. Iratkozzunk fel a követni kívánt ághoz tartozó SVN levelezési listára. Például ha a 7-STABLE ág változásait követjük, akkor az &a.svn-src-stable-7.name; listára érdemes feliratkoznunk. Ennek segítségével elolvashatjuk az egyes változtatásokhoz tartozó naplóbejegyzéseket, a rájuk vonatkozó esetleges mellékhatások ismertetésével együtt. Ezekre, valamint a &a.mailman.lists.link; címen elérhetõ listák valamelyikére úgy tudunk feliratkozni, ha a nevükre kattintunk. A további teendõk ezután itt jelennek meg. Amennyiben egy új rendszert akarunk telepíteni és a &os.stable; havonta készült pillanatképeit akarjuk rajta futtatni, akkor errõl bõvebb felvilágosítást a Pillanatképek honlapján találhatunk (angolul). Emellett a legfrissebb &os.stable; kiadást telepíthetjük a tükrözések valamelyikérõl is, majd innen a lentebb található utasítások szerint tudunk hozzáférni a &os.stable; forráskódjának legfrissebb változatához. Ha már fut a gépünkön a &os; egy korábbi kiadása, és ezt akarjuk forráson keresztül frissíteni, akkor ezt a &os; tükrözéseivel könnyedén megtehetjük. Két módon is: cvsup cron -STABLE frissítés CVSuppal Használjuk a cvsup programot a /usr/share/examples/cvsup könyvtárból származó stable-supfile állománnyal. Ez a leginkább ajánlott módszer, mivel így csak egyszer kell letölteni a teljes gyûjteményt, utána már csak a hozzátartozó változtatásokra van szükségünk. A cvsup parancsot sokan a cron segítségével futtatják, és ezzel automatikusan frissülnek a forrásainak. A cvsup mûködését környezetünkhöz az elõbb említett minta supfile megfelelõ módosításával tudjuk behangolni. -STABLE frissítés CTM-mel Használjuk a CTM programot. Ha nincs olcsó vagy gyors internetkapcsolatunk, akkor érdemes ezt a módszert választani. Alapvetõen azonban ha gyorsan szeretnénk hozzájutni a forrásokhoz és a sávszélesség nem meghatározó tényezõ, akkor helyette válasszuk a cvsup vagy az ftp használatát, és csak minden más esetben CTM-et. -STABLE fordítása Mielõtt lefordítanánk a &os.stable; változatát, figyelmesen olvassuk át a /usr/src könyvtárban levõ Makefile állományt. Az átállási folyamat részeként elõször minden bizonnyal telepítenünk kell egy új rendszermagot és újra kell fordítanunk az alaprendszert. A &a.stable; valamint a /usr/src/UPDATING elolvasásából értesülhetünk azokról az egyéb, gyakran nagyon fontos változásokról, melyek elengedhetetlenek lesznek a következõ kiadás használatához. A forrás szinkronizálása Az internet (vagy elektronikus levelek) használatán keresztül számos mód kínálkozik az &os; Projekthez tartozó források frissen tartásához egy adott, vagy éppen az összes területen attól függõen, hogy mik érdekelnek minket. Ehhez elsõsorban az Anonim CVS, CVSup és CTM szolgáltatásokat ajánljuk fel. Habár lehetséges csupán a forrásfa egyes részeit letölteni, a támogatott frissítési eljárás során azonban szükségünk lesz az egész fa szinkronizálására és a rendszerhez tartozó felhasználói programok (vagyis minden olyan program, amely a felhasználói térben fut, ilyeneket találhatunk többek közt a /bin és /sbin könyvtárakban) valamint rendszermag újrafordítására is. Ha csak a felhasználói programok forrásait, vagy csak a rendszermagot, esetleg csupán a forrásfa egyes részeit frissítjük, akkor az gondokat okozhat. Az itt elõforduló problémák fordítási hibáktól kezdve rendszerösszeomlásokon keresztül akár adatvesztésbe is torkollhatnak. CVS anonim Az Anonim CVS és a CVSup alkalmazások ún. lehúzással frissítik a forrásokat. A CVSup használatakor a felhasználó (vagy a cron szkript) meghívja a cvsup programot, amely az állományok aktualizálásához felveszi a kapcsolatot egy máshol megtalálható cvsupd szerverrel. Az így nyert frissítések az adott pillanatig visszemenõleg érkeznek meg, de csak akkor, ha igényeljük ezeket. A frissítést könnyedén le tudjuk szabályozni a számunkra érdekes egyes állományokra és könyvtárakra. A frissítéseket a szerver hozza létre menet közben annak megfelelõen, hogy milyen verziókkal rendelkezünk, és mihez akarunk szinkronizálni. Az Anonim CVS a CVSupnál valamivel egyszerûbb abban a tekintetben, hogy ez a CVS-nek egy olyan kiterjesztése, amely lehetõvé teszi a változtatások közvetlen lehúzását egy távoli CVS tárházból. Miközben a CVSup mindezt sokkal hatékonnyabb valósítja meg, addig az Anonim CVS jóval könnyebben használható. CTM Velük szemben a CTM nem hasonlítja össze interaktívan a saját és a központi szerveren tárolt forrásokat és nem is húzza át ezeket. Ehelyett egy olyan szkriptõl van szó, amely naponta többször megvizsgálja a központi CTM szerveren tárolt állományok a legutóbbi futtatás óta keletkezett változtatásait, majd az észlelt módosulásokat betömöríti, felcímkézi egy sorozatszámmal és (nyomtatható ASCII formátumban) elõkészíti ezeket az e-mailen keresztüli küldésre. Az így létrehozott CTM delták megérkezésük után a &man.ctm.rmail.1; segédprogrammal kerülnek feldolgozásra, amely magától visszaalakítja, ellenõrzi és alkalmazza a változtatásokat a forrásfa felhasználó birtokában levõ másolatára. Ez a megoldás hatékonyabb a CVSup használatánál, mert kisebb terhelést jelent a szerverek számára, hiszen a frissítéshez nem a lehúzást, hanem a küldést alkalmazzák. Természetesen minden említett eljárásnak megvannak a maga kompromisszumai. Ha véletlenül kitöröljük a forrásfánk egyes részeit, a CVSup képes ezt észrevenni és helyreállítani a sérült részeket. A CTM ezzel szemben ezt nem végzi el, szóval ha (biztonsági mentés nélkül) letöröljük a forrásainkat, akkor az egész szinkronizálást az elejérõl kell kezdenünk (pontosabban a legfrissebb CVS-es alapdeltától) és a CTM-mel újraépíteni az egészet, esetleg a Anonim CVS-sel letörölni a hibás adatokat és újraszinkronizálni. Az alaprendszer újrafordítása az alaprendszer újrafordítása Miután sikerült a helyi forrásfánkat a &os; egy nekünk szimpatikus (&os.stable;, &os.current; és így tovább) változatához igazítanunk, elérkezett az idõ, hogy a segítségével újrafordítsuk az egész rendszert. Készítsünk biztonsági mentést Nem tudjuk eléggé nyomatékosítani, hogy mielõtt nekikezdenénk, készítsünk egy biztonsági mentést a rendszerünkrõl. Míg az alaprendszer újrafordítása nem túlságosan bonyolult feladat (egészen addig, amíg a megadott utasításokat követjük), saját magunk vagy mások hibájából fakadóan kialakulhatnak olyan helyzetek, amikor a rendszer nem lesz képes elindulni. Mindenképpen gyõzödjünk meg róla, hogy tisztességesen elvégeztük a mentést és akad a kezünk ügyében egy javításra felhasználható rendszerindító floppy vagy CD. Valószínûleg soha nem lesz ténylegesen szükségünk rájuk, azonban jobb félni, mint megijedni! Iratkozzunk fel a megfelelõ levelezési listákra levelezési lista A &os.stable; és &os.current; ágak természetüknél fogva fejlesztés alatt állnak. A &os; fejlesztését is emberek végzik, ezért elõfordulhatnak benne tévedések. Ezek a tévedések gyakran csak ártalmatlan apróságok, amelyek hatására kapunk például egy ismeretlen diagnosztikai hibát. De ezzel szemben létrejöhetnek pusztító erejû hibák is, amelyek hatására a rendszerünk nem lesz képes elindulni, károsodnak az állományrendszerek (vagy még rosszabb). Ha ilyen történik, akkor egy felszólítást (egy heads up témájú üzenetet) küldenek az érintett változatokhoz tartozó listákra, amelyben igyekeznek kifejteni a probléma természetét és a rendszerre mért hatását. Miután minden rendbejött, a probléma megoldásáról is küldenek egy értesítést. Ha a &a.stable; vagy a &a.current; olvasása nélkül próbáljuk meg használni a &os.stable; és &os.current; verziókat, akkor csak magunknak keressük a bajt. Ne használjuk a <command>make world</command> parancsot Rengeteg régebben készült dokumentáció erre a feladatra a make world parancs kiadását javasolja. Ennek használatával azonban átlépünk olyan fontos lépéseket, amelyek valójában csak akkor lennének kihagyhatóak, ha pontosan tudjuk mit csinálunk. Ezért az esetek döntõ többségében nem a make world használatára van szükségünk, hanem a most bemutatandó eljárásra. A rendszer frissítése dióhéjban A frissítés megkezdése elõtt érdemes elolvasnunk a /usr/src/UPDATING állományt, ahol a letöltött források használatához elvégzendõ elõzetes intézkedésekrõl kaphatunk hírt. Ezután kövessük az alábbiakban körvonalazott módszer egyes lépéseit. Ezek a lépések feltételezik, hogy egy korábbi &os; verziót használunk, tehát a fordító, a rendszermag, az alaprendszer és a konfigurációs állományok valamelyik régebbi változatát. Alaprendszer alatt, amelyet sokszor csak a world néven hivatkozunk, a rendszer számára alapvetõ fontosságú binárisokat, programkönyvtárakat és programfejlesztéshez szükséges egyéb állományokat értjük. Maga a fordítóprogram is része ennek, azonban tartalmaz néhány speciális megszorítást. Mindezek mellett továbbá feltételezzük, hogy elõzetesen már valamilyen módon letöltöttük a friss forrásokat. Ha rendszerünkön ezt még nem tettük volna meg, akkor a segítségével tájékozódhatunk részletesen arról, hogyan tölthetjük le a legfrissebb verziót. A rendszer forráskódon keresztüli frissítése egy kicsivel körülményesebb, mint amennyire elsõre látszik. A &os; fejlesztõk az évek során fontosnak találták, hogy a folyamatosan felszínre bukkanó, elkerülhetetlen függõségek tükrében meglehetõsen drámai módon megváltoztassák az erre javasolt módszert. Ezért a szakasz további részében a pillanatnyilag javasolt frissítési megoldás nyomán fogunk haladni. A sikeres frissítések során az alábbi akadályokkal kell mindenképpen szembenéznünk: A fordító régebbi változata nem feltétlenül lesz képes lefordítani az új rendszermagot. (Illetve a régebbi fordítóprogramok tartalmazhatnak hibákat.) Ezért az új rendszermagot már a fordító új változatával kell elõállítanunk. Ebbõl következik, hogy az új rendszermag elkészítéséhez elõször a fordítóprogram újabb változatát kell lefordítanunk. Ez viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy az új rendszermag fordítása elõtt az új fordítóprogramot telepítenünk is kellene. Az új alaprendszer esetenként bizonyos új funkciókat igényelhet a rendszermagtól. Ezért a frissebb alaprendszer telepítése elõtt telepítenünk kell a frissebb rendszermagot. Ez az elõbb említett két akadály képzi az okát a következõ bekezdésekben bemutatott buildworld, buildkernel, installkernel, installworld sorozatnak. Természetesen léteznek további egyéb indokok is, amiért még érdemes az itt leírtak szerint frissíteni a rendszerünket. Ezek közül most vegyünk néhány kevésbé nyilvánvalóbbat: A régebbi alaprendszer nem minden esetben fog problémamentesen együttmûködni az új rendszermaggal, ezért az alaprendszer újabb változatát szinte azonnal az új rendszermagot követõen kell telepítenünk. Vannak olyan konfigurációs változtatások, amelyeket még az új alaprendszer telepítése elõtt el kell végeznünk, a többi viszont veszélyes lehet a korábbi alaprendszerre. Ezért a konfigurációs állományokat általában két külön lépésben kell frissíteni. A frissítés során nagyrészt csak állományok cserélõdnek el és újabbak érkeznek, a korábbiak nem törlõdnek. Ez bizonyos esetekben azonban gondokat okozhat. Ennek eredményeképpen a frissítés során idõnként elõfordulhat, hogy magunknak kell manuálisan némely megadott állományokat törölnünk. Elképzelhetõ, hogy ezt a jövõben még majd automatizálni fogják. Ezek a megfontolások vezettek tehát az ismertetendõ eljárás kialakításához. Ettõl függetlenül adódhatnak olyan helyzetek, amikor további lépéseket is be kell iktatnunk, viszont az itt bemutatott folyamat egy ideje már viszonylag elfogadottnak tekinthetõ: make buildworld Elõször lefordítja az új fordítóprogramot és néhány hozzátartozó eszközt, majd ennek felhasználásával elkészíti az alaprendszer többi részét. Az eredmény a /usr/obj könyvtárban keletkezik. make buildkernel Eltérõen a &man.config.8; és &man.make.1; programok korábban javasolt alkalmazásától, ezzel a paranccsal már a /usr/obj könyvtárban létrehozott új fordítót használjuk. Ez védelmet nyújt a fordító és rendszermag változatai közti eltérésekbõl fakadó problémák ellen. make installkernel Telepíti a lemezre az új rendszermagot és a hozzátartozó modulokat, ezáltal lehetõvé válik a frissített rendszermag betöltése. Átváltás egyfelhasználós módba. Egyfelhasználós módban a minimálisra csökkenthetjük a futó szoftverek frissítésébõl adódó bonyodalmakat. Ezzel együtt minimálissá válik a régi alaprendszer és az új rendszermag eltéréseibõl eredõ problémák elõfordulása is. mergemaster -p Az új alaprendszer telepítéséhez elvégzi a konfigurációs állományok részérõl szükséges frissítéseket. Például felvesz még nem létezõ csoportokat vagy felhasználókat. Ez gyakran elengedhetetlennek bizonyulhat, mivel ha a rendszer legutóbbi frissítése óta újabb csoportok vagy felhasználók kerültek be az alaprendszerbe, a installworld csak akkor tud hibamentesen lefutni, ha ezek már a futásakor is elérhetõek. make installworld Átmásolja a /usr/obj könyvtárból a korábban elkészített új alaprendszert. Lefutása után már mind az új rendszermag és az új alaprendszer a megfelelõ helyén található. mergemaster Feldolgozzuk a korábbi fázisból fennmaradó konfigurációs állományok frissítését, mivel most már elérhetõ az új alaprendszer. A rendszer újraindítása. Az új rendszermag és az új konfigurációs állományokkal futó alaprendszer használatához teljesen újra kell indítanunk a számítógépünket. Ha a &os; ugyanazon fejlesztési ágán belül frissítjük a rendszerünket, például a 7.0 kiadásról a 7.1 kiadásra, akkor értelemszerûen nem kell az iménti eljárás minden lépését szorosan követni, hiszen nagyon valószínûtlen, hogy komoly eltérések lennének a fordítóprogram, a rendszermag, az alaprendszer és a konfigurációs állományok között. Ilyenkor akár nyugodtan kiadhatjuk a make world parancsot, majd kérhetjük a rendszermag fordítását és telepítését. A fejlesztési ágak közti váltás során azonban könnyen érhetnek minket meglepetések, ha nem a megadottak szerint járunk el. Egyes váltásokhoz (például 4.X és 5.0 között) további lépések megtétele is szükséges lehet (például adott állományok törlése vagy átnevezése még az installworld elõtt). Ilyenkor mindig figyelmesen olvassuk át a /usr/src/UPDATING állományt, különös tekintettel a végére, mivel gyakran ott adják meg a konkrét verzióváltáshoz szükséges teendõket. A szakaszban összefoglalt lépések egyfajta evolúciós folyamat eredményei, melynek során a fejlesztõk felismerték, hogy nem tökéletesen kivédeni az összes frissítéssel járó problémát. A javasolt eljárás remélhetõleg viszont még sokáig érvényes marad. A &os; 3.X vagy annál is korábbi változatok frissítése még ennél is több ügyességet kíván. Ha ilyen verziót akarunk frissíteni, akkor feltétlenül olvassuk el az UPDATING állományt! Röviden tehát a &os; forráskódon keresztüli frissítését így foglalhatjuk össze: &prompt.root; cd /usr/src &prompt.root; make buildworld &prompt.root; make buildkernel &prompt.root; make installkernel &prompt.root; shutdown -r now Néhány ritka esetben a buildworld lépés elõtt szükségünk lehet a mergemaster -p parancs lefuttatására is. Errõl az UPDATING állományból tudakozódhatunk. Általában azonban nyugodt szívvel kihagyhatjuk ezt a lépést, kivéve, ha nem egy vagy több fõbb &os; változatot átívelõ frissítést végzünk. Miután az installkernel sikeresen befejezte a munkáját, indítsuk újra a számítógépet egyfelhasználós módban (a betöltõ parancssorában adjuk ki boot -s parancsot). Itt futtassuk a következõket: &prompt.root; adjkerntz -i &prompt.root; mount -a -t ufs &prompt.root; mergemaster -p &prompt.root; cd /usr/src &prompt.root; make installworld &prompt.root; mergemaster &prompt.root; reboot Olvassuk el a magyarázatokat Az iménti leírt folyamat csupán rövid összefoglalás, amivel némi gyorstalpalást igyekeztünk adni. Az egyes lépések megértéséhez azonban javasolt átolvasni a most következõ szakaszokat is, különösen abban az esetben, ha saját rendszermagot akarunk használni. Nézzük meg a <filename>/usr/src/UPDATING</filename> állományt Mielõtt bármihez is nekifognánk, keressük meg a /usr/src/UPDATING (vagy hasonló, a forráskód másolatunk tényleges helyétõl függõ) állományt. Ebben adják hírül az esetlegesen felmerülõ problémákra vonatkozó fontosabb információkat, vagy határozzák meg az egyes lefuttatandó parancsok pontos sorrendjét. Amennyiben az UPDATING ellentmondana az itt olvasottaknak, az UPDATING tartalma a mérvadó. A korábban tárgyaltak szerint az UPDATING elolvasása nem helyettesíti a megfelelõ levelezési listák figyelemmel kísérését. Ez a két elvárás nem kizárja, hanem kiegészíti egymást. Ellenõrizzük az <filename>/etc/make.conf</filename> állományt make.conf Vizsgáljuk át a /usr/share/examples/etc/make.conf és az /etc/make.conf állományokat. Az elõbbi tartalmaz néhány alapértelmezett beállítást – ezek javarészét megjegyzésbe rakták. Ha használni akarjuk a rendszer lefordítása során, tegyük bele ezeket az /etc/make.conf állományba. Ne felejtsük el azonban, hogy minden, amit megadunk az /etc/make.conf állományba, a make minden egyes elindításakor felhasználásra kerül. Éppen ezért olyanokat érdemes itt beállítani, amik az egész rendszerünket érintik. A legtöbb felhasználó számára az /etc/make.conf állományhoz a /usr/share/examples/etc/make.conf állományban található CFLAGS és NO_PROFILE sorokra lesz szüksége, melyeket kivehetünk a megjegyzésbõl. A többi definíció (COPTFLAGS, NOPORTDOCS és így tovább) használatáról már mindenki maga dönt. Frissítsük az <filename>/etc</filename> tartalmát Az /etc könyvtár tartalmazza a rendszer beállításaival kapcsolatos információk jelentõs részét, valamint a rendszer indítása során lefutó szkripteket. Egyes szkriptek a &os; verzióiról verzióira változnak. Némely konfigurációs állományok a rendszer hétköznapi mûködésében is szerepet játszanak. Ilyen például az /etc/group. Alkalmanként a make installworld parancs futása során igényt tart adott nevû felhasználókra és csoportokra. A frissítéskor azonban ezek a felhasználók vagy csoportok nem feltétlenül állnak rendelkezésre, ami gondokat okozhat. Ezért bizonyos esetekben a make buildworld elõzetesen ellenõrzi az igényelt felhasználók és csoportok meglétét. Erre például szolgálhat a smmsp felhasználó esete. Nélküle a felhasználók nem tudták telepíteni az új rendszert, mert hiányában az &man.mtree.8; nem volt képes létrehozni a /var/spool/clientmqueue könyvtárat. Ezt úgy lehetett megoldani, hogy még az alaprendszer lefordítása (a buildworld) elõtt meg kellett hívni a &man.mergemaster.8; parancsot a paraméterrel. Így csak azokat az állományokat fogja összehasonlítani, amelyek feltétlenül szükségesek a buildworld vagy az installworld sikeres mûködéséhez. Amennyiben a mergemaster egy olyan verziójával rendelkezünk, amely nem ismeri a paramétert, akkor az elsõ indításakor használjuk a forrásfában található újabb verzióját: &prompt.root; cd /usr/src/usr.sbin/mergemaster &prompt.root; ./mergemaster.sh -p Ha különösen paranoiásak vagyunk, akkor a csoport törlése vagy átnevezése elõtt az alábbi paranccsal ellenõrizni tudjuk az általa birtokolt állományokat: &prompt.root; find / -group GID -print Ez megmutatja GID (mely megadható numerikus vagy név formájában is) jelzésû csoporthoz tartozó összes állományt a rendszerünkben. Váltsunk egyfelhasználós módba egyfelhasználós mód A rendszert egyfelhasználós módban érdemes lefordítani. A nyilvánvalóan érezhetõ gyorsaság elõnyei mellett azért is jobban járunk, mert az új rendszer telepítése során számos rendszerszintû állomány is módosításra kerül, beleértve a szabványos rendszerszintû binárisokat, függvénykönyvtárakat, include állományokat és így tovább. Ha üzemelõ rendszeren végezzük el mindezen változtatásokat (különösen amikor rajtunk kívül még további felhasználók is tartózkodnak a rendszerben), az csak a bajt hozza ránk. többfelhasználós mód Másik lehetõség gyanánt a rendszert magát lefordíthatjuk többfelhasználós módban is, majd ezután csak a telepítést hajtjuk végre egyfelhasználós üzemmódban. Ha eszerint cselekszünk, egyszerûen várjunk addig, amíg az összes fordítás be nem fejezõdik, és az egyfelhasználósra váltást halasszuk a installkernel vagy installworld idejére. Egy mûködõ rendszerben rendszeradminisztrátorként az alábbi parancs kiadásával válthatunk át egyfelhasználós módba: &prompt.root; shutdown now Ezt elérhetjük úgy is, ha újraindítjuk a rendszert és a rendszer indításakor a single user pontot választjuk a menübõl. Ekkor a rendszer egyfelhasználós módban indul el. Miután ez megtörtént, adjuk ki a következõ parancsokat: &prompt.root; fsck -p &prompt.root; mount -u / &prompt.root; mount -a -t ufs &prompt.root; swapon -a Ezekkel a parancsokkal elõször ellenõrizzük az állományrendszereket, ezután újracsatlakoztatjuk a / állományrendszert írható módban, csatlakoztatjuk az /etc/fstab állományban megadott összes többi UFS típusú állományrendszert, majd bekapcsoljuk a lapozóállomány használatát. Ha a gépünk óráját nem a greenwich-i, hanem a helyi idõ szerint állítottuk be (ez akkor áll fenn, ha a &man.date.1; parancs nem a helyes idõt és idõzónát jelzi ki), akkor még erre is szükségünk lehet: &prompt.root; adjkerntz -i Ezzel a helyi idõzóna beállításait tudjuk jól beállítani — nélküle késõbb még gondjaink akadhatnak. Töröljük a <filename>/usr/obj</filename> könyvtárat A rendszer egyes részei fordításuk során a /usr/obj könyvtáron belülre kerülnek (alapértelmezés szerint). Az itt található könyvtárak a /usr/src könyvtárszerkezetét követik. Ha mindenestõl töröljük ezt a könyvtárat, akkor növeli tudjuk a make buildworld folyamat sebességét és megmenekülünk néhány függõségekkel kapcsolatos fejfájástól is. Egyes /usr/obj könyvtáron belüli állományoknál szerepelhet a megváltoztathatatlan (immutable) állományjelzõ (lásd &man.chflags.1;), amelyet a mûvelet elvégzéséhez elõször el kell távolítanunk. &prompt.root; cd /usr/obj &prompt.root; chflags -R noschg * &prompt.root; rm -rf * Fordítsuk újra az alaprendszert A kimenet elmentése Jól járunk azzal, ha a &man.make.1; futásának kimenetét elmentjük egy állományba, mivel így a hibák esetén lesz egy másolatunk a hibaüzenetrõl. Ha konkrétan nekünk nem is feltétlenül segít megtalálni a hiba tényleges okát, mások viszont többet tudnak róla mondani, ha beküldjük ezt a &os; egyik levelezési listájára. Ezt egyébként a legegyszerûbben a &man.script.1; parancs segítségével oldhatjuk meg, amelynek paraméteréül azt az állományt kell megadni, ahova menteni akarjuk a kimenetet. Ezt közvetlenül a rendszer újrafordítása elõtt kell kiadnunk, majd miután megállt, a exit paranccsal kiléphetünk belõle. &prompt.root; script /var/tmp/mw.out Script started, output file is /var/tmp/mw.out &prompt.root; make TARGET … fordít, fordít, fordít … &prompt.root; exit Script done, … Ilyenkor soha ne a /tmp könyvtárba mentsük a kimenetet, mert ennek a tartalma a következõ indítás során magától törlõdik. Sokkal jobban tesszük, ha a /var/tmp könyvtárba (ahogy tettük azt az elõbbi példában is) vagy a root felhasználó könyvtárába mentünk. Az alaprendszer fordítása A /usr/src könyvtárban kell állnunk: &prompt.root; cd /usr/src (kivéve természetesen, ha máshol van a forráskód, akkor abba a könyvtárba menjünk). make Az alaprendszert a &man.make.1; paranccsal fordíthatjuk újra. Ez a Makefile nevû állományból olvassa be a &os; programjainak újrafordítását leíró utasításokat, a fordításuk sorrendjét és így tovább. A begépelendõ paranccsor általános alakja tehát a következõképpen néz ki: &prompt.root; make -x -DVÁLTOZÓ target A fenti példában a egy olyan a paraméter, amelyet a &man.make.1; programnak adunk át. A &man.make.1; man oldalán megtalálhatjuk az összes neki átadható ilyen beállítást. A alakú paraméterek közvetlenül a Makefile állománynak adnak át olyan változókat, amelyek segítségével vezérelhetõ a viselkedése. Ezek ugyanazok a változók, mint amelyek az /etc/make.conf állományban is szerepelnek, és itt a beállításuk egy másik módját kapjuk. Így a &prompt.root; make -DNO_PROFILE target paranccsal is megadhatjuk, hogy ne profilozott függkönyvtárak jöjjenek létre, ami pontosan megfelel a NO_PROFILE= true # Avoid compiling profiled libraries sornak az /etc/make.conf állományban. A target árulja el a &man.make.1; programnak, hogy mi a teendõje. Minden egyes Makefile különbözõ targeteket definiál, és a kiválasztott target mondja meg, pontosan mi is fog történni. Egyes targetek ugyan megjelennek a Makefile állományban, azonban nem feltétlenül hivatkozhatunk rájuk közvetlenül. Ehelyett csupán arra valók, hogy a fordítás folyamatának lépéseit felbontsák még kisebb allépésekre. A legtöbb esetben azonban semmilyen paramétert nem kell átadnunk a &man.make.1; parancsnak, ezért a teljes formája így fog kinézni: &prompt.root; make target ahol a target az egyik fordítási lehetõséget képviseli. Az elsõ ilyen targetnek mindig a buildworld-nek kell lennie. Ahogy a neve is mutatja, a buildworld lefordítja az összes forrást a /usr/obj könyvtárba, majd a installworld mint másik target, telepíti az így létrehozott elemeket a számítógépre. A targetek szétválasztása két okból is elõnyös. Elõször is lehetõvé teszi, hogy az új rendszert biztonságban lefordíthassuk, miközben az a jelenleg futó rendszert nem zavarja. A rendszer tehát képes saját magát újrafordítani. Emiatt a buildworld target akár többfelhasználós módban is mindenféle nem kívánatos hatás nélkül használható. Ennek ellenére azonban továbbra is azt javasoljuk, hogy a installworld részt egyfelhasználós módban futtassuk le. Másodrészt ezzel lehetõségünk nyílik NFS állományrendszer alkalmazásával több számítógépre is telepíteni hálózaton keresztül. Ha például három frissítendõ számítógépünk van, az A, B és C, akkor az A gépen elõször adjuk ki a make buildworld, majd a make installworld parancsot. A B és C gépek ezután NFS segítségével csatlakoztatják az A /usr/src és /usr/obj könyvtárait, amelyet követõen a make installworld paranccsal telepíteni tudjuk a fordítás eredményét a B és C gépekre. Noha a world mint target még mindig létezik, használata határozottan ellenjavalt. A &prompt.root; make buildworld parancs kiadásakor a make parancsnak megadható egy paraméter is, amellyel párhuzamosíthatjuk a folyamat egyes részeit. Ez általában többprocesszoros számítógépeken nyer értelmet, azonban mivel a fordítás folyamatának haladását inkább az állománymûveletek mintsem a processzor sebessége korlátozza, ezért alkalmazható akár egyprocesszoros gépeken is. Tehát egy átlagos egyprocesszoros gépen így adható ki a parancs: &prompt.root; make -j4 buildworld Ennek hatására &man.make.1; egyszerre 4 szálon igyekszik mûködni. A levelezési listákra beküldött tapasztalati jellegû bizonyítékok azt igazolják, hogy általában ez a beállítás adja a legjobb teljesítményt. Ha többprocesszoros géppel rendelkezünk és rajta SMP támogatású rendszermagot indítottunk el, akkor érdemes 6 és 10 közötti értékekkel kísérleteznünk. Idõigény az alaprendszer újrafordítása idõigény Számos tényezõ befolyásolja a fordítás tényleges idõbeli hosszát, de a &os.stable; fa lefordítása mindenféle trükkök és rövidítések nélkül a legtöbb számítógépen olyan egy vagy két órára taksálható. A &os.current; fához ennél valamivel több idõre lesz szükségünk. Fordítsunk és telepítsünk egy új rendszermagot rendszermagot fordítása Az újdonsült rendszerünket csak akkor tudjuk igazán kihasználni, ha egy új rendszermagot is készítünk hozzá. Ez gyakorlati szinten tulajdonképpen elvárás, mivel könnyen elõfordulhat, hogy bizonyos memóriabeli adatszerkezetek felépítése megváltozott, ezért némely programok, mint például a &man.ps.1; és &man.top.1;, egészen addig nem lesznek képesek normálisan mûködni, amíg a rendszer és a rendszermag forráskódja nem illeszkedik egymáshoz. Ennek legegyszerûbb és egyben legbiztonságosabb módja, ha a GENERIC beállításai alapján gyártunk és telepítünk egy rendszermagot. Még ha a GENERIC beállításai nem is tartalmazzák a rendszerünkben fellelhetõ összes eszközt, minden megtalálható bennük ahhoz, hogy a rendszert sikeresen elindíthassuk legalább egyfelhasználós módban. Ez mellesleg remek próbája az új rendszer életképességének. Miután elindítottuk a rendszert a GENERIC típusú rendszermaggal és meggyõzõdtünk róla, hogy a rendszer tényleg mûködõképes, a megszokott rendszermagunk konfigurációs állománya alapján nyugodtan elkészíthetjük ezután azt is. &os; alatt egy új rendszermag építése elõtt fontos újrafordítani az alaprendszert. Ha saját beállításaink szerint akarunk rendszermagot létrehozni és már van is ehhez egy konfigurációs állományunk, akkor erre használhatjuk a KERNCONF=SAJÁTMAG paramétert is, valahogy így: &prompt.root; cd /usr/src &prompt.root; make buildkernel KERNCONF=SAJÁTMAG &prompt.root; make installkernel KERNCONF=SAJÁTMAG Hozzátennénk, hogy ha a kern.securelevel rendszerváltozó értékét 1 felé állítottuk és a rendszermag állományának beállítottunk noschg vagy hozzá hasonló állományjelzõt, akkor az installkernel lefuttatásához mindenképpen egyfelhasználós módba kell váltanunk. Minden más esetben további bonyodalmak nélkül ki tudjuk adni az említett parancsokat. A kern.securelevel részleteirõl az &man.init.8; oldalán, a különbözõ állományjelzõkrõl pedig a &man.chflags.1; oldalán olvashatunk. Indítsuk újra a rendszert egyfelhasználós módban egyfelhasználós mód Az új rendszermag mûködésének leteszteléséhez indítsuk újra a rendszert egyfelhasználós módban. Ennek pontos részleteit lásd . Telepítsük az új rendszer binárisait Ha a &os; friss változatát nemrég fordítottuk le a make buildworld paranccsal, akkor utána az installworld segítségével tudjuk telepíteni a keletkezett programokat. Tehát írjuk be ezeket: &prompt.root; cd /usr/src &prompt.root; make installworld Amennyiben a paranccsorban a make buildworld használata során adtunk meg változókat, akkor ne felejtsük el ugyanazokat megadni a make installworld kiadása során sem. Ez viszont a többi paraméterre már nem feltétlenül érvényes. Például a beállítást szigorúan tilos az installworld targettel együtt használni. Ennek megfelelõen tehát ha korábban ezt írtuk be: &prompt.root; make -DNO_PROFILE buildworld akkor így telepítsünk: &prompt.root; make -DNO_PROFILE installworld Máskülönben azokat a profilozott függvénykönyvtárakat próbáljuk meg telepíteni, amelyek a make buildworld futása során nem jöttek létre. Frissítsük a <command>make installworld</command> által kihagyott állományokat Az alaprendszer újrafordítása nem regisztrálja az új vagy megváltozott állományokat bizonyos könyvtárakban (különösen értendõ ez az /etc, /var és /usr esetén). Az ilyen állományokat a legegyszerûbben a &man.mergemaster.8; használatával tarthatjuk karban, de igény szerint akár kézzel is elvégezhetjük a szükséges aktualizálásokat. Függetlenül attól, hogy mit is választunk, mindenképpen készítsünk biztonsági mentést az /etc könyvtárról arra az esetre, ha bármilyen szörnyûség történne. Tom Rhodes Írta: A <command>mergemaster</command> mergemaster A &man.mergemaster.8; segédprogram valójában egy Bourne szkript, amely segít az /etc könyvtárunkban és a forrásfában levõ /usr/src/etc könyvtárban elhelyezkedõ konfigurációs állományok közti eltérések megállapításában. Ezt a módszert ajánljuk arra, hogy összevessük a konfigurációs állományainkat a forrásfában található változataikkal. A használatának megkezdéséhez egyszerûen írjuk be, hogy mergemaster, majd várjunk egy kicsit, amíg a mergemaster létrehoz magának egy átmeneti környezetet a / könyvtárból elindulva és megtölti azt a különbözõ rendszerszintû beállításokat tartalmazó állományokkal. Ezeket az állományokat aztán összehasonlítja a jelenleg érvényben levõ változataikkal. Ilyenkor a köztük talált eltéréseket a &man.diff.1; formátumának megfelelõen módon mutatja meg, ahol a jelöli a hozzáadott vagy módosított sorokat, a pedig a teljesen eltávolítandó vagy cserélendõ sorokat. Errõl a formátumról bõvebben a &man.diff.1; man oldalán találhatunk felvilágosítást. A &man.mergemaster.8; ezt követõen megmutatja az összes olyan állományt, ahol eltérést tapasztalt, és ezen a ponton van lehetõségünk letörölni (delete) az új állományokat (amelyekre itt most ideiglenes állományként hivatkozik), telepíteni (install) a módosítatlan ideiglenes (új) állományt, valamint összefésülni (merge) az ideiglenes (új) és a jelenlegi állományokat, vagy ismét átnézni (view) a &man.diff.1; által jelzett különbségeket. Ha az ideiglenes állomány törlését választjuk, akkor a &man.mergemaster.8; ezt úgy értelmezi, hogy változatlanul meg akarjuk tartani a jelenlegi változatot és törölni az újat. Ezt alapvetõen nem javasoljuk, hacsak tényleg nem látunk valamilyen okot erre. A &man.mergemaster.8; parancssorában a ? begépelésével bármikor kérhetünk segítséget. Ha az állomány kihagyását (skip) választjuk, akkor majd ismét felajánlja, amikor végeztünk az összes többivel. A módosítatlan ideiglenes állomány telepítésének választásával lecseréljük a jelenleg verziót az újra. Ha az aktuális verziót sem változtattuk meg, akkor számunkra ez a legjobb megoldás. Az állományok összefésülésének kiválasztásakor kapunk egy szövegszerkesztõt, benne a két állomány tartalmával. Ilyenkor tudjuk a képernyõn soronként egyeztetni a két állományt, majd a belõlük a megfelelõ részek összeválogatásával kialakítani az eredményt. Ebben a feldolgozási módban az l (mint left, vagyis bal) billentyû lenyomására a bal oldalon látható részt, az r (mint right, vagyis jobb) lenyomására pedig a jobb oldalon látható részt választjuk ki. Az így keletkezõ eredményt ezután egy állományba kerül, amelyet telepíteni tudunk. Ez a megoldás olyan állományok esetében használható, amikor a felhasználó módosított az alapértelmezett beállításokat. Ha a &man.diff.1; szerinti alakban akarjuk átnézni a különbségeket, akkor a &man.mergemaster.8; ugyanúgy megmutatja ezeket, mint a paranccsor megjelenítése elõtt. Miután a &man.mergemaster.8; végigment a rendszerszintû állományokon, további opciókat mutat. Megkérdezheti, hogy újra létre akarjuk-e hozni a jelszavakat tároló állományt (rebuild), illetve a folyamat végén a megmaradt ideiglenes állományok törlésére (remove) vár választ. Az állományok aktualizálása kézzel Ha inkább manuálisan szeretnénk frissíteni, akkor nem másolhatjuk csak egyszerûen át az állományokat a /usr/src/etc könyvtárból a /etc könyvtárba és nem hagyhatjuk ezeket sorsukra. Egyes állományokat elõször telepíteni kell. Ez azért van így, mert a /usr/src/etc könyvtár nem pusztán az /etc könyvtár egyszerû másolata. Ráadásul az /etc könyvtárban vannak olyan állományok, amelyek a /usr/src/etc könyvtárban nem is találhatóak meg. Ha (az ajánlottak szerint) a &man.mergemaster.8; segítségével dolgozunk, nyugodtan átléphetünk a következõ szakaszra. Saját magunk a legegyszerûbben ezt úgy tudjuk megoldani, ha telepítjük az állományokat egy új könyvtárba és ezután nekiállunk változásokat keresni. Az <filename>/etc</filename> meglevõ tartalmának mentése Habár elméletileg magától semmi sem fogja bántani ezt a könyvtárat, azért ettõl függetlenül mindig érdemes biztosra menni. Ezért másoljuk az /etc könyvtár tartalmát egy megbízható helyre. Például: &prompt.root; cp -Rp /etc /etc.old Az itt a rekurzív másolást jelenti, a pedig a dátumok, az állományok és egyebek tulajdoni viszonyainak megõrzését. Az /etc új változatának telepítéséhez szükségünk lesz még további könyvtárakra is. Erre a feladatra a /var/tmp/root tökéletesen megfelel, ahol még létre kell hoznunk néhány alkönyvtárat. &prompt.root; mkdir /var/tmp/root &prompt.root; cd /usr/src/etc &prompt.root; make DESTDIR=/var/tmp/root distrib-dirs distribution Ezzel létrejön a szükséges könyvtárszerkezet és települnek az állományok. Sok üres alkönyvtár is keletkezik a /var/tmp/root könyvtáron belül, ezeket töröljük. Ezt a legkönnyebben így tehetjük meg: &prompt.root; cd /var/tmp/root &prompt.root; find -d . -type d | xargs rmdir 2>/dev/null Ezzel törlõdnek az üres könyvtárak. (A szabvány hibakimenetet átirányítottuk a /dev/null eszközre, és ezzel elnyomtuk a nem üres könyvtárak esetén keletkezõ hibaüzeneteket.) A /var/tmp/root most már tartalmazza az összes olyan állományt, amelyek normális esetben a / könyvtáron belül foglalnak helyet. Ezt követõen nincs más dolgunk, csak végigmenni az itt található állományokon és megállapítani, miben térnek a meglévõektõl. Vegyük észre, hogy a /var/tmp/root könyvtárba telepített állományok némelyikének neve .-tal kezdõdik. Az írás pillanatában ezek csak a /var/tmp/root/ és /var/tmp/root/root/ könyvtárakban található parancsértelmezõhöz tartozó indító állományok lehetnek, habár adódhatnak még ilyenek (attól függõen, mikor olvassuk ezt). Ezért a feldolgozásukhoz ne felejtsük el a ls -a parancsot használni. A &man.diff.1; alkalmazásával legegyszerûbben így tudunk összehasonlítani két állományt: &prompt.root; diff /etc/shells /var/tmp/root/etc/shells Ennek hatására megjelennek az /etc/shells és az új /var/tmp/root/etc/shells állományok közti különbségek. A segítségével gyorsan el tudjuk dönteni, hogy összefésüljük-e a két állományt, vagy csak egyszerûen írjuk felül a régebbi verziót az újjal. Az új könyvtár (<filename>/var/tmp/root</filename>) nevébe írjuk bele a dátumot is, így könnyedén össze tudunk hasonlítani több verziót is A rendszer gyakori újrafordítása az /etc szintén gyakori aktualizálását is maga után vonja, ami viszont fárasztó lehet. Az iménti folyamatot fel tudjuk gyorsítani, hogy ha az /etc legutoljára összefésült változatát megtartjuk. A most következõ eljárás ennek mikéntjét vázolja fel. A megszokottak szerint fordítsuk le a rendszert. Majd amikor az /etc könyvtárat és a többit is frissíteni akarjuk, a célként megadott könyvtár nevében adjuk meg a dátumot. Ha tehát például 1998. február 14. van, akkor írjuk ezt: &prompt.root; mkdir /var/tmp/root-19980214 &prompt.root; cd /usr/src/etc &prompt.root; make DESTDIR=/var/tmp/root-19980214 \ distrib-dirs distribution Fésüljük össze a könyvtárban található az állományokat a fentiekben körvonalazottak szerint. Befejezés után õrizzük meg a /var/tmp/root-19980214 könyvtárat. Mikor újra letöltjük a legfrissebb forrásokat és megismételjük az elõbbi lépéseket, haladjunk megint az elsõ lépés szerint. Ekkor tehát létrejön egy újabb könyvtár, amelynek a neve ezúttal már /var/tmp/root-19980221 lesz (ha például hetente frissítünk). Most már meg tudjuk vizsgálni a közbeesõ héten született eltéréseket, ha a két könyvtárra kiadunk egy rekurzív &man.diff.1; hívást: &prompt.root; cd /var/tmp &prompt.root; diff -r root-19980214 root-19980221 Általában így kevesebb eltérést kapunk, mint amennyi például a /var/tmp/root-19980221/etc/ és az /etc összehasonlítása során elkerült volna. Mivel kisebb a keletkezett különbségek száma, ezért könnyebb lesz átvinnünk az /etc könyvtárunkba is a módosításokat. Ezután törölhetjük a régebbi /var/tmp/root-* könyvtárat: &prompt.root; rm -rf /var/tmp/root-19980214 Az /etc összefésülésekor mindig ismételjük meg ezeket a lépéseket. A &man.date.1; meghívásával akár automatikussá is tehetjük a könyvtárak névadását: &prompt.root; mkdir /var/tmp/root-`date "+%Y%m%d"` Újraindítás Ezzel készen is vagyunk. Miután ellenõriztük, hogy minden a megfelelõ helyére került, indítsuk újra a rendszert. Ehhez egy egyszerû &man.shutdown.8; is elegendõ: &prompt.root; shutdown -r now Befejeztük! Gratulálunk, sikerült frissítenünk a &os; rendszerünket. Ha mégis valami balul ütne ki, könnyen újra tudjuk fordítani a rendszer egyes részeit. Például, ha véletlenül letöröltük az /etc/magic állományt az /etc frissítése vagy összefésülése során, a &man.file.1; parancs nem fog tudni rendesen mûködni. Ilyenkor a következõket kell tennünk a hiba kijavításához: &prompt.root; cd /usr/src/usr.bin/file &prompt.root; make all install Kérdések Minden egyes változtatásnál újra kell fordítani a rendszert? Nem könnyû választ adni erre a kérdésre, mivel ez alapvetõen a változtatás jellegétõl függ. Például, ha elindítjuk a CVSup programot és csak az alábbi állományok frissülnek: src/games/cribbage/instr.c src/games/sail/pl_main.c src/release/sysinstall/config.c src/release/sysinstall/media.c src/share/mk/bsd.port.mk Ekkor valószínûleg nem éri meg újrafordítani a teljes rendszert. Elegendõ csupán belépni az érintett állományokat tartalmazó alkönyvtárakba és ott rendre kiadni a make all install parancsot. Ha viszont már valami komolyabb, például az src/lib/libc/stdlib változott meg, akkor vagy az egész rendszert, vagy legalább azon részeit fordítsuk újra, amely statikusan linkeltek (és minden más idõközben még hozzáadott statikusan linkelt dolgot). Hogy melyik megoldást választjuk, teljesen rajtunk áll. Újrafordíthatjuk az egész rendszert kéthetente, mondván, hadd gyüljenek fel szépen a módosítások, vagy a függõségek pontos kielemzésével csak azokat az elemeket fordítjuk újra, amelyek tényleg meg is változtak. Természetesen az egész attól függ, hogy milyen gyakran és melyik rendszert, a &os.stable;-t vagy a &os.current;-et frissítjük. A fordító rengeteg 11-es jelzést (signal 11) (vagy másfajta jelzéseket) dob hibával. Mi történhetett? signal 11 Ez általában hardveres meghibásodásra utal. A rendszer újrafordítása alapjaiban véve egy remek módszer számítógépünk alkatrészeinek terhelésére, ezért gyakorta elõhozza a memória már meglevõ hibáit. Ezek többnyire abban fogalmazódnak meg, hogy a fordító rejtélyes módon leáll mindenféle furcsa jelzések hatására. Errõl biztosan úgy tudunk meggyõzõdni, ha újraindítjuk a make programot és az a folyamat egy teljesen másik pontján vérzik el. Ilyenkor nem tudunk mást tenni, mint egymás után kicserélgetjük, kivesszük az alkatrészeket és így próbáljuk megállapítani, pontosan melyikük is okozza a gondokat. A fordítása befejezése után törölhetem a /usr/obj könyvtárat? Röviden: Igen. A /usr/obj tartalmazza a fordítás folyamata során keletkezõ összes tárgykódot. Ennek törlése általában a make buildworld elsõ lépései között szerepel. Ezért tulajdonképpen a /usr/obj megtartásának nincs túlságosan sok értelme, viszont elég sok (jelenleg úgy kb. 340 MB) helyet fel tudunk így szabadítani. Ha azonban értjük a dolgunkat, akkor megadhatjuk a make buildworld parancsnak, hogy hagyja ki ezt a lépést. Ennek hatására a fordítás sokkal hamarabb véget ér, mivel a legtöbb forrást így nem kell újrafordítani. Üröm az örömben, hogy ha netalán aprócska függõségi problémák merülnének fel, akkor az egész fordítás megfeneklik mindenfelé különös módokon. Emiatt gyakran írnak feleslegesen leveleket a &os; levelezési listáira, melyek a rendszer sikertelen újrafordításáról panaszkodnak, miközben kiderül, hogy az maguk az érintettek akarták lerövidíteni a folyamatot. Lehetséges a megszakadt fordítás folytatása? Ez attól függ, hogy a probléma bekövetkezése elõtt mennyire sikerült eljutni a fordításban. Általában (tehát nem feltétlenül minden esetben) a make buildworld lefordítja a fordításhoz szükséges eszközök (például a &man.gcc.1; és &man.make.1;) újabb változatait és a rendszer függvénykönyvtárait, majd ezeket telepíti. Ezután ezekkel az új eszközökkel lefordítattja saját magukat és ismét telepíti. Ezt követõen fordítja újra az új rendszerállományokkal az egész rendszert (így ezúttal már az olyan szokásos felhasználói programokat is, mint például az &man.ls.1; és a &man.grep.1;). Ha tudjuk, hogy az utolsó fázisban álltunk le (mivel megnéztük a fordításhoz tartozó kimenetet), akkor (minden további nélkül) elég ennyi: … kijavítjuk a hibát … &prompt.root; cd /usr/src &prompt.root; make -DNO_CLEAN all Ezzel megmarad a korábbi make buildworld munkájának eredménye. Ha ezt az üzenetet látjuk a make buildworld kimenetében: -------------------------------------------------------------- Building everything.. -------------------------------------------------------------- akkor különösebb gond nélkül megcsinálhatjuk. Amennyiben viszont nem látunk ilyen üzenetet, vagy nem vagyunk benne biztosak, akkor még mindig jobb elõvigyázatosnak lenni, ezért kénytelenek leszünk teljesen elölrõl kezdeni a fordítást. Hogyan tudjuk felgyorsítani a fordítást? Futtassuk egyfelhasználós módban. Tegyük a /usr/src és /usr/obj könyvtárakat külön állományrendszerekre, külön lemezekre. Sõt, ha lehetséges, akkor ezeket a lemezeket tegyük külön lemezvezérlõkre. Még mindig jobb, ha ezeket az állományrendszereket a &man.ccd.4; (lemezek összefûzését vezérlõ meghajtó) segítségével kiterjesztjük több lemezes eszközre. Kapcsoljuk ki a profilozást (az /etc/make.conf állományban a NO_PROFILE=true megadásával). Többnyire úgy sem lesz rá szükségünk. Az /etc/make.conf állományban a CFLAGS változót állítsuk az értékre. Az gyakran sokkal lassabb, az és alig tér el az optimalizálás mértékében. A paraméter hatására pedig a fordítóprogram átmeneti állományok helyett csöveket használ a kommunikációra, és így megtakarít némi lemezhasználatot (a memóriahasználat terhére). Ha a &man.make.1; parancsnak átadjuk a paramétert, akkor képes több mindent párhuzamosan futtatni. Ez sok esetben segít attól függetlenül, hogy egy- vagy többprocesszoros gépünk van. A /usr/src könyvtárat tartalmazó állományrendszert csatlakoztathatjuk (vagy újracsatlakoztathatjuk) a beállítással. Ilyenkor az állományrendszer nem rögzíti a hozzáférés idejét. Erre az információra sincs igazából szükségünk. &prompt.root; mount -u -o noatime /usr/src A fenti példa azt feltételezi, hogy a /usr/src könyvtárnak saját állományrendszere van. Ha ez nem így lenne (tehát például a /usr része), akkor itt azt kell megadnunk, nem pedig a /usr/src nevét. A /usr/obj könyvtárat tartalmazó állományrendszert csatlakoztathatjuk (vagy újracsatlakoztathatjuk) az beállítással. Ennek hatására a lemez írása aszinkron módon történik. Magyarul az írási mûveletek azonnal befejezõdnek, miközben az adat ténylegesen csak pár másodperccel késõbb kerül ki a lemezre. Ezzel az írási kérelmek gyönyörûen összegyûjthetõek, ami nagymértékû növekedést eredményez a teljesítményben. Ne felejtsük el azonban, hogy ezzel együtt az állományrendszerünk is sérülékenyebbé válik. Ezen beállítás használatával megnõ annak az esélye, hogy egy áramkimaradást követõ indításnál az állományrendszer helyreállíthatatlan állapotba kerül. Ha egyedül csak a /usr/obj található ezen az állományrendszeren, akkor ez nem jelent akkora veszélyt. Amikor viszont rajta kívül még értékes adat is található az állományrendszeren, a beállítás érvényesítése elõtt mindenképpen készítsünk róla friss mentéseket. &prompt.root; mount -u -o async /usr/obj Ahogy arról az elõbb is szó esett, ha a /usr/obj nem egy különálló állományrendszeren található, akkor a példában szereplõ csatlakozási pontot cseréljük ki a megfelelõre. Mi tegyünk, ha valami nem megy rendesen? Egyértelmûen bizonyosodjunk meg róla, hogy a korábbi fordításokból nem maradtak vissza semmiféle kóbor állományok. Ennyi sokszor pontosan elég. &prompt.root; chflags -R noschg /usr/obj/usr &prompt.root; rm -rf /usr/obj/usr &prompt.root; cd /usr/src &prompt.root; make cleandir &prompt.root; make cleandir Igen, a make cleandir parancsot tényleg kétszer kell kiadni. Ezután a make buildworld parancstól indulva kezdjük újra a fordítást. Ha még ezek után is fennáll a probléma, küldjük el a hibát tartalmazó kimenetet és a uname -a parancs eredményét a &a.questions; címére. Ne lepõdjünk meg, ha a beállításainkra vonatkozóan még kapunk további kérdéseket is! Mike Meyer Írta: A források követése több géppel NFS több gép telepítése Ha egyszerre több számítógéppel is szeretnénk követni ugyanannak a forrásfának a változásait és ezért mindegyikre letöltjük a forrásokat majd újrafordítjuk ezeket, akkor sok erõforrást, de leginkább lemezterületet, hálózati sávszélességet és processzoridõt, feleslegesen használunk. Ezekkel úgy tudunk spórolni, ha valójában csak egyetlen géppel végeztetjük el a munka legtöbb részét, miközben a többi NFS használatával dolgozik. Ez a szakasz ezt a módszert foglalja össze. Elõkészületek Elõször is szedjük össze az egyezõ binárisokat futtató gépeket, melyekre a továbbiakban csak fordítási csoport néven hivatkozunk. Minden gépnek lehet saját rendszermagja, viszont a felhasználói programok mindegyikõjük esetében ugyanazok. Ebbõl a csoportból válasszuk ki egy fordító gépet. Ez lesz az a gép, amelyen a rendszer és a rendszermag lefordításra kerül. Ideális esetben ez a leggyorsabb gép, amelynek elegendõ a processzorkapacitása arra, hogy lefuttassa a make buildworld és make buildkernel parancsokat. Érdemes még rajta kívül kiválasztanunk egy tesztelõ gépet is, ahol a véglegesítés elõtt kipróbálhatjuk a szoftverfrissítéseket. Ennek egy olyan gépnek kell lennie, amely akár hosszabb ideig is nélkülözhetõ a csoportból. Lehet akár maga a fordítást végzõ gép is, de nem elvárás. A fordítási csoportban levõ összes gépnek ugyanarról a géprõl és ugyanarra a pontra kell csatlakoztatnia a /usr/obj és /usr/src könyvtárakat. Ezek optimális esetben a fordítással foglalkozó gép két külön lemezmeghajtóján vannak, melyek egyaránt elérhetõek NFS-en keresztül. Ha több fordítási csoportunk is van, akkor az /usr/src könyvtárnak elegendõ csak egyetlen fordító gépen meglennie, a többi pedig csatlakoztassa NFS-en keresztül. Végül gyõzödjünk meg róla, hogy az /etc/make.conf és a /etc/src.conf állományok tartalma a fordítási csoport mindegyik gépénél megegyezik a fordító gépével. Ez azt jelenti, hogy a fordító gépnek az alaprendszer ugyanazon részeit és ugyanúgy kell létrehozni, mint amelyet a fordítási csoport akármelyik gépére telepíteni is akarunk. Ezenkívül még a fordítási csoportban levõ minden egyes gép /etc/make.conf állományában a KERNCONF értékének a saját rendszermagjára vonatkozó konfigurációt kell megadni, illetve a fordítással foglakozó gép KERNCONF változójánál pedig az együtt összeset, a sajátjával kezdve. Ennek megfelelõen a fordító gépnek a rendszermagok lefordításához rendelkeznie kell az egyes gépek /usr/src/sys/arch/conf könyvtárában meglevõ állományaival. Az alaprendszer Most, miután mindent megfelelõen elõkészítettünk, készen állunk a munkára. A ban leírtak szerint fordítsuk le a rendszermagokat és az alaprendszert a fordító gépen, de utána még nem telepítsünk semmit se. Ha befejezõdött a fordítás, lépjünk be a tesztelõ gépre és telepítsük a frissen fordított rendszermagot. Ha ez a gép NFS-en keresztül éri a /usr/src és /usr/obj könyvtárakat, akkor az egyfelhasználós módban aktiválni kell a hálózatot, majd csatlakoztatni ezeket. Ezt legkönnyebben úgy tudjuk megcsinálni, ha a gépet elõször elindítjuk többfelhasználós módban, majd a shutdown now paranccsal egyfelhasználós módba váltunk. Ha eljuttunk ide, telepítsünk az új rendszermagot és rendszert, illetve a megszokott módon futtassuk a mergemaster parancsot. Amikor ezt befejeztük, ezen a gépen térjünk vissza a hétköznapi többfelhasználós mûködési módba. Miután a tesztelésre szánt gépen ellenõriztük, hogy minden a megfelelõ módon mûködik, az elõbb tárgyalt eljárással telepítsük fel a fordítási csoportban levõ összes többi gépre is az új szoftvereket. Portok Ugyanezt a gondolatmenet alkalmazható a portfa esetében is. Az elsõ és egyben legfontosabb lépés a /usr/ports csatlakoztatása ugyanarról a géprõl a fordítási csoport minden gépére. Az /etc/make.conf megfelelõ beállításával még a terjesztési állományokat is meg tudjuk osztani. A DISTDIR értékét egy olyan közösen használt könyvtárra állítsuk, amely írható az NFS-en keresztül megosztott állományrendszerünkben a root felhasználóként tevékenykedõk számára. A WRKDIRPREFIX változót minden gépen egy helyi fordítási könyvtárra állítsuk. Zárásképpen még hozzátesszük, hogy ha csomagokat akarunk készíteni és mások számára is elérhetõvé tenni, akkor ne felejtsük el a PACKAGES változót a DISTDIR változóhoz hasonlóan beállítani. diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/filesystems/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/filesystems/chapter.sgml index 1886c6fb39..c41fc20890 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/filesystems/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/filesystems/chapter.sgml @@ -1,756 +1,782 @@ Tom Rhodes Írta: Támogatott állományrendszerek Áttekintés állományrendszerek támogatott állományrendszerek állományrendszerek Az állományrendszerek szerves részét képezik napjaink operációs rendszereinek. Segítségükkel a felhasználók adatokat tölthetnek fel és tárolhatnak a számítógépen, szabályozhatják a hozzáférésüket, és természetesen mûködtethetik a merevlemezeiket. A különféle operációs rendszerekben általában azért annyi közös, hogy mindannyiukhoz tartozik egy natív, vagyis általuk alapból ismert állományrendszer. A &os; esetében ezt konkrétan a Fast File System vagy röviden FFS, amely az eredeti Unix™ File System, vagy más néven UFS megoldásain alapszik. A &os; tehát a merevlemezeken ebben a natív állományrendszerben tárol adatokat. A &os; természetesen ezen kívül még ismer számos egyéb állományrendszert, ezáltal képes adatokat olvasni más operációs rendszerek részérõl is kezelhetõ partíciókról, például helyi USB-eszközökrõl, flashkártyákról és merevlemezekrõl. Továbbá ismeri néhány más operációs rendszer natív állományrendszerét, mint például a &linux; Extended File System (EXT) vagy éppen a &sun; Z File System (ZFS). &os; alatt az egyes állományrendszerek ismerete változó. Bizonyos esetekben elegendõ csupán egy megfelelõ modul betöltése, máskor viszont egy komplett eszközkészlet segítségével tudunk velük dolgozni. Ez a fejezet igyekszik a &sun;-féle Z állományrendszerrel kezdõdõen bemutatni a &os; felhasználói számára más állományrendszerek használatát. A fejezet elolvasása során megismerjük: a natív és támogatott állományrendszerek közti különbségeket; a &os; által ismert állományrendszereket; hogyan engedélyezzünk, állítsunk be és érjünk el nem natív állományrendszereket. A fejezet elolvasásához ajánlott: a &unix; és &os; alapjainak ismerete (); a rendszermag konfigurációjának és fordításának alapvetõ fogásainak ismerete (); a különbözõ külsõ fejlesztésû szoftverek telepítésének ismerete (); a lemezek és egyéb tárolóeszközök, valamint a &os; alatt az eszközök elnevezésének minimális ismerete (). Jelenleg a ZFS támogatása még nem tekinthetõ hétköznapi használatra alkalmasnak. Ennek következményeképpen bizonyos funkciók nem megfelelõen vagy egyáltalán nem mûködnek. Ahogy ez a támogatás megbízhatóvá válik, úgy fogjuk tovább finomítani a dokumentációt. - A Z állományrendszer + A Z állományrendszer (ZFS) A &sun; Z állományrendszere egy új, közös tárolási módszeren nyugvó technológia. Ez annyit jelent a gyakorlatban, hogy mindig csak annyi helyet foglal, amennyire az adatoknak közvetlenül szüksége van. Emellett úgy alakították ki, hogy az adatok épségét minél inkább védje, ezért például megtalálhatjuk benne a pillanatképek készítését, a másolatok létrehozását és az adatok sértetlenségének ellenõrzését. Továbbá egy RAID-Z néven bemutatott új replikációs modellt is támogat. A RAID-Z alapvetõen a RAID-5 megoldásához hasonlít, azonban írás során keletkezõ hibák ellen igyekszik védelmet nyújtani. A ZFS finomhangolása A ZFS funkcióit megvalósító alrendszer alapértelmezés szerint meglehetõsen sok erõforrást kíván, ezért nem árt a legjobb hatékonyságra behangolnunk a mindennapokban felmerülõ igények mentén. Mivel ez még egy fejlesztés és tesztelés alatt álló része a &os;-nek, elképzelhetõ, hogy ez a jövõben változik, viszont jelen pillanatban a következõ lépéseket javasoljuk. Memória Hasznos, ha a rendszerünkben legalább 1 GB memória található, de inkább 2 vagy több az ajánlott. Az itt szereplõ példákban ehelyett azonban mindenhol csupán 1 GB-ot feltételezünk. Néhányaknak sikerült 1 GB-nál kevesebb központi memóriával is használni ezt az állományrendszert, azonban ilyenkor nagyon könnyen elõfordulhat, hogy komolyabb terhelés esetén a &os; a memória elfogyása miatt egyszerûen összeomlik. A rendszermag beállításai A rendszermag konfigurációs állományából javasolt eltávolítani az összes nem használt meghajtót és funkciót. A legtöbb meghajtó egyébként is elérhetõ modul formájában, és a /boot/loader.conf állományon keresztül minden gond nélkül betölthetõek. - Az i386 architektúránál + Az &i386; architektúránál szükségünk lesz az alábbi konfigurációs beállítás megadására, majd a rendszermag újrafordítására, végül a rendszer újraindítására: options KVA_PAGES=512 Ezzel az opcióval a rendszermag címterét növeljük meg, aminek eredményeképpen a vm.kvm_size változót immáron az eredetileg 1 GB-os (PAE használata esetén pedig 2 GB-os) határ felé tudjuk állítani. Az itt megadandó értéket úgy tudjuk meghatározni, ha a beállítani kívánt méret MB-okban számolt értékét elosztjuk néggyel. A példában tehát az 512 egy 2 GB nagyságú címteret ad meg. A rendszertöltõ beállításai A kmem címterét az összes &os; által ismert architektúra esetében érdemes megnövelnünk. A teszteléshez használt rendszeren 1 GB fizikai memória állt rendelkezésre, itt a /boot/loader.conf állományban a következõ értékek megadásával minden remekül mûködött: vm.kmem_size="330M" vm.kmem_size_max="330M" vfs.zfs.arc_max="40M" vfs.zfs.vdev.cache.size="5M" A ZFS finomhangolásával kapcsolatos további javasolatokat a címen olvashatunk. A <acronym>ZFS</acronym> használata A Z állományrendszerhez létezik egy olyan mechanizmus, amelyen keresztül már a &os; indítása során el tudjuk végezni a közös tárolók csatlakoztatását: &prompt.root; echo 'zfs_enable="YES"' >> /etc/rc.conf &prompt.root; /etc/rc.d/zfs start A leírás fennmaradó részében feltételezzük, hogy - két SCSI-lemezünk van, + három SCSI-lemezünk van, amelyeket rendre a - da0 - és + da0, da1 + és + da2 eszközök formájában tudunk elérni. Az IDE lemezek tulajdonosainak értelemszerûen itt majd az ad eszközneveket kell használniuk a SCSI-eszközök hivatkozásai helyett. Egyetlen közös tároló használata A zpool kiadásával - egyetlen lemezen is létre tudunk hozni - ZFS partíciót: + egyetlen lemezen is létre tudunk hozni egy + egyszerû, nem redundáns ZFS + partíciót: &prompt.root; zpool create minta /dev/da0 Az új közös tárterület a df parancs felhasználásával rögtön láthatóvá válik: &prompt.root; df Filesystem 1K-blocks Used Avail Capacity Mounted on /dev/ad0s1a 2026030 235230 1628718 13% / devfs 1 1 0 100% /dev /dev/ad0s1d 54098308 1032846 48737598 2% /usr minta 17547136 0 17547136 0% /minta A parancs kimenetében tisztán láthatjuk, hogy a minta nevû tároló nem csak egyszerûen elkészült, hanem egyúttal csatolódott. Innentõl már a többi állományrendszerhez hasonlóan tetszõlegesen elérhetõ, az alábbi példához hasonlóan állományok hozhatóak rajta létre vagy listázható a tartalma: &prompt.root cd /minta &prompt.root; ls &prompt.root; touch proba &prompt.root; ls -al total 4 drwxr-xr-x 2 root wheel 3 Aug 29 23:15 . drwxr-xr-x 21 root wheel 512 Aug 29 23:12 .. -rw-r--r-- 1 root wheel 0 Aug 29 23:15 proba Sajnos azonban ez a tároló még ki sem használja a ZFS által felkínált lehetõségeket. Ezért most hozzunk létre egy állományrendszert ezen a tárolón belül és engedélyezzük rajta a tömörítést: &prompt.root; zfs create minta/tomoritett &prompt.root; zfs set compression=gzip minta/tomoritett A minta/tomoritett most már egy tömörített Z állományrendszer. Próbáljuk ki mit tud, és másoljunk néhány nagyobb méretû állományt a /minta/tomoritett könyvtárba. Ezután a tömörítés akár ki is kapcsolható: &prompt.root; zfs set compression=off minta/tomoritett Az állományrendszer leválasztásához adjuk ki a lenti parancsot, majd ellenõrizzük az eredményét a df használatával: &prompt.root; zfs umount minta/tomoritett &prompt.root; df Filesystem 1K-blocks Used Avail Capacity Mounted on /dev/ad0s1a 2026030 235232 1628716 13% / devfs 1 1 0 100% /dev /dev/ad0s1d 54098308 1032864 48737580 2% /usr minta 17547008 0 17547008 0% /minta Tegyük ismét elérhetõvé és csatlakoztassuk újra az állományrendszert, majd nézzük meg az eredményt a df paranccsal: &prompt.root; zfs mount minta/tomoritett &prompt.root; df Filesystem 1K-blocks Used Avail Capacity Mounted on /dev/ad0s1a 2026030 235234 1628714 13% / devfs 1 1 0 100% /dev /dev/ad0s1d 54098308 1032864 48737580 2% /usr minta 17547008 0 17547008 0% /minta minta/tomoritett 17547008 0 17547008 0% /minta/tomoritett A közös terület és az állományrendszer mellesleg a mount parancs kimenetébõl is megfigyelhetõ: &prompt.root; mount /dev/ad0s1a on / (ufs, local) devfs on /dev (devfs, local) /dev/ad0s1d on /usr (ufs, local, soft-updates) minta on /minta (zfs, local) minta/tomoritett on /minta/tomoritett (zfs, local) Látható, hogy a létrehozásuk után a Z állományrendszerek teljesen hétköznapi módon viselkednek, de természetesen további lehetõségek is elérhetõek hozzájuk. A következõ példában adat néven készítünk egy új állományrendszert. Mivel ide majd nagyon fontos állományokat akarunk elhelyezni, állítsuk be, hogy minden adatblokkból két példány legyen: &prompt.root; zfs create minta/adat &prompt.root; zfs set copies=2 minta/adat A df újbóli kiadásával most már látható is ez az állományrendszer és annak tárfoglalása: &prompt.root; df Filesystem 1K-blocks Used Avail Capacity Mounted on /dev/ad0s1a 2026030 235234 1628714 13% / devfs 1 1 0 100% /dev /dev/ad0s1d 54098308 1032864 48737580 2% /usr minta 17547008 0 17547008 0% /minta minta/tomoritett 17547008 0 17547008 0% /minta/tomoritett minta/adat 17547008 0 17547008 0% /minta/adat Vegyük észre, hogy a közös területen levõ állományrendszerek mindegyikén ugyanannyi szabad terület van. A df segítségével a késõbbiekben remekül megfigyelhetõ lesz, hogy az egyes állományrendszerek mindig csak annyi területet foglalnak el a közös területbõl, amennyire abban a pillanatban ténylegesen szükségünk van. A Z állományrendszerek esetén megszûnik a partíciók és kötetek fogalma, és több állományrendszer tárolódik egyazon közös területen. Ha már nem akarjuk használni, egyszerûen csak töröljük le az állományrendszereket és ezt a közös tárolót: &prompt.root; zfs destroy minta/tomoritett &prompt.root; zfs destroy minta/adat &prompt.root; zpool destroy minta Nyilván tapasztalhattunk már, hogy a lemezeink olykor menthetetlenül meghibásodnak. Amikor egy lemezes meghajtó tönkremegy, a rajta tárolt adatok általában elvesznek. Az ilyen jellegû kellemetlenségek elkerülésének egyik módja az ún. RAID-tömbök építése. A következõ szakaszban bemutatjuk, hogy a Z állományrendszerek esetén hogyan tudunk ilyen tömböket készíteni. <acronym>RAID</acronym>-Z tömbök Korábban már utaltunk rá, hogy ebben - a szakaszban két SCSI-lemez, vagyis a - da0 és - da1 eszközök - használatát feltételezzük. Egy - RAID-Z formátumú + a szakaszban három SCSI-lemez, + vagyis a da0, + da1 és + da2 eszközök + használatát feltételezzük (vagy + természetesen ad0 és + így tovább, ha IDE-lemezeket használunk). + Egy RAID-Z formátumú közös tároló készítéséhez a következõ parancsot kell kiadni: - &prompt.root; zpool create tarolo raidz da0 da1 + &prompt.root; zpool create tarolo raidz da0 da1 da2 + + + A &sun; ajánlása szerint egy + RAID-Z konfigurációban + legalább három, legfeljebb kilenc lemezt + javasolt alkalmazni. Ha egyetlen közös + tárolóban esetleg tíznél + több lemezt szeretnénk felhasználni, + akkor érdemes inkább kisebb + RAID-Z csoportokra felosztani ezeket. Ha + viszont csak két lemezünk van, de + továbbra is redundanciára lenne + szükségünk, hozzunk helyette létre + egy ZFS tükrözést. + Ezzel kapcsolatban részletesebben a &man.zpool.8; man + oldalon keresztül + tájékozódhatunk. + Ennek hatására tehát keletkezik egy tarolo nevû Z-tároló. Ez a korábbiakhoz hasonló módon ellenõrizhetõ is a &man.mount.8; és &man.df.1; parancsokon keresztül. Természetesen az iménti listába további lemezeszközök tetszõlegesen felvehetõek. Most hozzunk létre ezen a közös területen egy felhasznalok nevû állományrendszert, ahová majd a felhasználók adatait fogjuk tenni: &prompt.root; zfs create tarolo/felhasznalok Miután ezzel megvagyunk, az imént létrehozott állományrendszerre nyugodtan beállíthatunk tömörítést és biztonsági másolatokat. Ebben az alábbi parancsok lesznek a segítségünkre: &prompt.root; zfs set copies=2 tarolo/felhasznalok &prompt.root; zfs set compression=gzip tarolo/felhasznalok Ezt követõen költöztessük át a felhasználókat, vagyis másoljuk át az adataikat ide és hozzuk létre a megfelelõ szimbolikus linkeket: &prompt.root; cp -rp /home/* /tarolo/felhasznalok &prompt.root; rm -rf /home /usr/home &prompt.root; ln -s /tarolo/felhasznalok /home &prompt.root; ln -s /tarolo/felhasznalok /usr/home A felhasználók adatai immáron a frissen létrehozott /tarolo/felhasznalok állományrendszeren tárolódnak. Próbáljuk ki, hozzunk létre egy új felhasználót és jelentkezzünk be vele. Készítsünk most egy pillanatképet is, amelyet aztán késõbb szükség esetén vissza tudunk állítani: &prompt.root; zfs snapshot tarolo/felhasznalok@08-08-30 A snapshot csak valós állományrendszerekkel mûködik, könyvtárakra vagy állományokra nem. A nevében a @ karakter választja el egymástól a hozzátartozó címkét az állományrendszer vagy kötet nevétõl. Ha netalán a felhasználói könyvtárak valamiért megsérültek volna, a következõ paranccsal állíthatóak vissza: &prompt.root; zfs rollback tarolo/felhasznalok@08-08-30 Az adott idõpontban aktív pillanatképeket az adott állományrendszer .zfs/snapshot könyvtárában találhatjuk meg. Például az elõbb készített pillanatkép az alábbi paranccsal nézhetõ meg: &prompt.root; ls /tarolo/felhasznalok/.zfs/snapshot Ha ebbõl elindulunk, akkor pillanatok alatt írható egy olyan szkript, amely a felhasználók adatairól havonta készít egy pillanatképet. Ilyenkor azonban fontos számításba vennünk, hogy az idõvel felgyülemlõ pillanatképek rengeteg helyet el tudnak foglalni. A korábbi pillanatkép így távolítható el: &prompt.root; zfs destroy tarolo/felhasznalok@08-08-30 Miután alaposan kipróbáltuk a /tarolo/felhasznalok néven létrehozott állományrendszerünket, állítsuk be véglegesen ez eddigi /home állományrendszer helyére: &prompt.root; zfs set mountpoint=/home tarolo/felhasznalok Ekkor a df és mount parancsok használatával meggyõzõdhetünk róla, hogy ezt az állományrendszert innentõl már valóban a /home könyvtárnak tekintjük: &prompt.root; mount /dev/ad0s1a on / (ufs, local) devfs on /dev (devfs, local) /dev/ad0s1d on /usr (ufs, local, soft-updates) tarolo on /tarolo (zfs, local) tarolo/felhasznalok on /home (zfs, local) &prompt.root; df Filesystem 1K-blocks Used Avail Capacity Mounted on /dev/ad0s1a 2026030 235240 1628708 13% / devfs 1 1 0 100% /dev /dev/ad0s1d 54098308 1032826 48737618 2% /usr -tarolo 17547008 0 17547008 0% /tarolo -tarolo/felhasznalok 17547008 0 17547008 0% /home +tarolo 26320512 0 26320512 0% /tarolo +tarolo/felhasznalok 26320512 0 26320512 0% /home Ezzel lényegében befejeztük a RAID-Z tömb konfigurációját. Az állományrendszerek állapotára vonatkozóan a &man.periodic.8; alkalmazásával akár naponta kérhetünk ellenõrzést: &prompt.root; echo 'daily_status_zfs_enable="YES"' >> /etc/periodic.conf A <acronym>RAID</acronym>-Z helyreállítása Minden szoftveres RAID implementáció kínál valamilyen megoldást az állapotának ellenõrzésére, ez alól tulajdonképpen a ZFS sem kivétel. A RAID-Z eszközök állapota a következõ paranccsal kérdezhetõ le: &prompt.root; zpool status -x Ezt az üzenetet láthatjuk, amikor minden tároló kifogástalanul mûködik és semmilyen probléma sincs: all pools are healthy Ha viszont valamilyen gond lenne valamelyik lemezzel, például leállt, akkor az elõbbi parancs eredménye ehhez lesz hasonló: pool: tarolo state: DEGRADED status: One or more devices has been taken offline by the administrator. Sufficient replicas exist for the pool to continue functioning in a degraded state. action: Online the device using 'zpool online' or replace the device with 'zpool replace'. scrub: none requested config: NAME STATE READ WRITE CKSUM tarolo DEGRADED 0 0 0 raidz1 DEGRADED 0 0 0 da0 ONLINE 0 0 0 da1 OFFLINE 0 0 0 + da2 ONLINE 0 0 0 errors: No known data errors A válasz szerint az eszközt az adminisztrátor állította le. Ez ennél a példánál valóban igaz. Lemezeket a következõ módon lehet leállítani: &prompt.root; zpool offline tarolo da1 Így miután leállítottuk a rendszert, a da1 eszköz cserélhetõ. A rendszer soron következõ indításakor ezzel a paranccsal tudjuk jelezni logikailag is a lemez cseréjét: &prompt.root; zpool replace tarolo da1 Nézzük meg újra a tömb állapotát, de ezúttal a kapcsoló megadása nélkül, mivel csak így fogjuk látni: &prompt.root; zpool status tarolo pool: tarolo state: ONLINE scrub: resilver completed with 0 errors on Sat Aug 30 19:44:11 2008 config: NAME STATE READ WRITE CKSUM tarolo ONLINE 0 0 0 raidz1 ONLINE 0 0 0 da0 ONLINE 0 0 0 da1 ONLINE 0 0 0 + da2 ONLINE 0 0 0 errors: No known data errors A példa szerint minden megfelelõen mûködik. Az adatok ellenõrzése Elõzetesen már szó esett róla, hogy a ZFS képes a tárolt adatok sértetlenségének ellenõrzésére. Az új állományrendszerek létrehozásánál ez a lehetõség automatikusan aktiválódik, de tetszés szerint letiltható: &prompt.root; zfs set checksum=off tarolo/felhasznalok Ez a lépés viszont nem feltétlenül jó döntés, mivel az adatintegritás megtartásához felhasznált ellenõrzõ összegek nagyon kevés helyet foglalnak és meglehetõsen hasznosak. Emellett semmilyen észlelhetõ lassulást nem okoznak az állományrendszer használata során. Ha engedélyezzük, a ZFS ilyen ellenõrzõ összegek segítségével folyamatosan figyelni tudja az adatok épségét. Ezt az ellenõrzést a scrub paranccsal válthatjuk ki. Nézzük meg például a tarolo esetében: &prompt.root; zpool scrub tarolo Ez a vizsgálat a tárolt adatok mennyiségétõl függõen nagyon sokáig is eltarthat, illetve rengeteg lemezmûveletet foglal magában, ezért egyszerre csak egy ilyen futtatása javasolt. Miután befejezõdött, a tároló állapota az eredményének megfelelõen frissül, amelyet közvetlenül utána le is kérdezhetünk: &prompt.root; zpool status tarolo pool: tarolo state: ONLINE scrub: scrub completed with 0 errors on Sat Aug 30 19:57:37 2008 config: NAME STATE READ WRITE CKSUM tarolo ONLINE 0 0 0 raidz1 ONLINE 0 0 0 da0 ONLINE 0 0 0 da1 ONLINE 0 0 0 + da2 ONLINE 0 0 0 errors: No known data errors A példában látható az utolsó ellenõrzés ideje. Ezen lehetõség használatával hosszú idõn keresztül szavatolni tudjuk az adataink épségét. A Z állományrendszerrel kapcsolatos további beállítási lehetõségekrõl a &man.zfs.8; és &man.zpool.8; man oldalakon olvashatunk. diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/multimedia/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/multimedia/chapter.sgml index 64f1166b60..e641e7fd05 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/multimedia/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/multimedia/chapter.sgml @@ -1,2450 +1,2509 @@ Ross Lippert Szerkesztette: Multimédia Áttekintés A &os; a hangkártyák széles választékát ismeri, ami által képesek vagyunk számítógépünkkel hi-fi minõségû hangzást létrehozni. Ennek részeként rögzíteni és visszajátszani tudunk többek közt MPEG Audio Layer 3 (MP3), WAV és Ogg Vorbis formátumokban. A &os; Portgyûjteménye ezenkívül tartalmaz még olyan alkalmazásokat is, amelyekkel szerkeszteni lehet a felvett hangokat, effekteket hozzátenni és vezérelni a hangkártyánkhoz csatlakoztatott MIDI eszközöket. Némi kísérletezéssel a &os; még videoállományok és DVD-k lejátszására is rávehetõ. A különféle videoanyagok kódolására, konvertálására és visszajátszására alkalmas programok száma azonban jóval kisebb, mint a hanganyagok esetén. Például az írás pillanatában nincs a &os; Portgyûjteményében a formátumok közti konvertálásra alkalmas, a videókat olyan jól újrakódolni tudó alkalmazás, amilyen az audio esetén az audio/sox. Azonban ezen a területen a szoftverek palettája gyorsan változik. Ebben a fejezetben bemutatjuk a hangkártyánk beállításához szükséges lépéseket. Az X11 telepítése és beállítása () során ugyan már foglalkoztunk a videokártyánkkal kapcsolatos hardveres problémákkal, azonban a jobb visszajátszás érdekében további cselfogásokat is be kell majd vetnünk. A fejezet elolvasása során megismerjük: hogyan állítsuk be úgy a rendszerünket, hogy felismerje a hangkártyánkat; hogyan bizonyosodjuk meg róla, hogy a kártyánk valóban mûködik; hogyan oldjuk meg a hangkártya beállítása során felmerülõ problémákat; hogyan játsszunk le és kódoljunk MP3-at vagy más egyéb hangformátumot; hogyan támogatja a videokat az X szerver; hogyan adnak az egyes lejátszók és kódolók még jobb eredményt hogyan játsszunk le DVD-ket, .mpg és .avi állományokat; hogyan mentsük a CD-k és DVD-k tartalmát állományokba; hogyan állítsuk be a TV kártyánkat hogyan állítsunk be egy scannert. A fejezet elolvasásához ajánlott: egy új rendszermag beállításának és telepítésének ismerete (). Ha zenei CD-ket próbálunk meg a &man.mount.8; paranccsal csatlakoztatni, akkor az hibával, vagy a legrosszabb esetben akár teljes rendszerösszeomlással is járhat. Az ilyen típusú lemezek az ISO szabványú állományrendszerekétõl eltérõ kódolással rendelkeznek. Moses Moore Írta: Marc Fonvieille A &os; 5.X verziójához igazította: A hangkártya beállítása A rendszer beállítása PCI ISA hangkártya A mûvelet megkezdése elõtt ki kell derítenünk, milyen típusú hangkártyánk van, milyen chip van rajta, PCI vagy ISA buszon csatlakozik-e. A &os; rengeteg PCI és ISA buszos kártyát ismer egyaránt. A sajátunk beazonosításához a támogatott hangeszközök listáját a Hardware Notes (Hardverjegyzék) oldalán találhatjuk meg. Ebbõl a jegyzékbõl mellesleg azt is megtudhatjuk, hogy melyik meghajtó kezeli a kártyánkat. rendszermag beállítás A hangeszközünk használatához be kell töltenünk a neki megfelelõ meghajtót. Ez két módon is megtehetõ. Ezek közül az a legkönnyebb, ha a &man.kldload.8; paranccsal egyszerûen betöltjük a rendszermag hangkártyánkhoz tartozó modulját. Ezt megtehetjük közvetlenül parancssorból: &prompt.root; kldload snd_emu10k1 vagy a /boot/loader.conf állományból az alábbihoz hasonló sor hozzáadásával: snd_emu10k1_load="YES" A fenti példák a Creative &soundblaster; Live! hangkártyára vonatkoznak. A többi betölthetõ hangkártya-modul felsorolása a /boot/defaults/loader.conf állományban található. Ha nem vagyunk benne biztosak, hogy melyik meghajtót is akarjuk pontosan használni, akkor próbálkozzunk az snd_driver modul betöltésével: &prompt.root; kldload snd_driver Ez egy olyan metameghajtó, ami egyszerre betölti az összes érintett eszközmeghajtót, és segítségével felgyorsíthatjuk a megfelelõ meghajtó megtalálását. A /boot/loader.conf használatával is be tudjuk ugyanígy tölteni az összes meghajtót. Az snd_driver metameghajtó betöltése után úgy kereshetjük meg a ténylegesen használatban levõ meghajtót, ha megnézzük a /dev/sndstat állományt a cat /dev/sndstat paranccsal. A második módszer szerint a hangkártyánk támogatását statikusan beépítjük a rendszermagba. A lentebb található szakaszban olvashatjuk mindazok az információkat, amikre szükségünk lehet ennek elvégzése közben. A rendszermag újrafordításával kapcsolatban forduljunk a hez. A hangkártya támogatásával rendelkezõ saját rendszermag összeállítása Elsõként hozzá kell adnunk a rendszermaghoz a hangeszközök alapmeghajtóját, a &man.sound.4; eszközt. Ezt a rendszermag beállításait tartalmazó állományban az alábbi sor felvételével tehetjük meg: device sound Ezután tegyük még hozzá a hangkártyánkhoz kapcsolódó támogatást is. Ehhez viszont pontosan tudunk kell, melyik meghajtó képes mûködtetni a kártyát. A hangkártyához tartozó meghajtót a Hardware Notes (Hardverjegyzék)-ben található eszközök listájából deríthetjük ki. Például a Creative &soundblaster; Live! hangkártyát a &man.snd.emu10k1.4; meghajtó kezeli. Ennek a hangkártyának a támogatását az alábbi sorral állíthatjuk be: device snd_emu10k1 Az itt használatos formátumot a meghajtó man oldalának átolvasásából tudhatjuk meg. Azonban az összes támogatott hangkártya meghajtó megadásának pontos formátuma megtalálható a /usr/src/sys/conf/NOTES állományban is. A PnP (Plug n Play)-t nem ismerõ ISA kártyák esetén az összes többi nem PnP-s ISA kártyához hasonlóan szükséges lehet a rendszermag számára megadnunk a kártya hardveres beállításait (IRQ, I/O port stb). Ezt a /boot/device.hints állományon keresztül tehetjük meg. A rendszerindítási folyamat során a &man.loader.8; beolvassa ezt az állományt, majd átadja a benne szereplõ információkat a rendszermagnak. Például a Creative &soundblaster; 16, nem PnP-s ISA kártya az snd_sb16 meghajtóval együtt az &man.snd.sbc.4; meghajtót használja. A kártya használatához a rendszermag beállításait tartalmazó állományba ezeket a sorokat kell megadni: device snd_sbc device snd_sb16 valamint a /boot/device.hints állományba ezeket: hint.sbc.0.at="isa" hint.sbc.0.port="0x220" hint.sbc.0.irq="5" hint.sbc.0.drq="1" hint.sbc.0.flags="0x15" Ekkor a kártya a 0x220 I/O portot és 5 IRQ-t használja. A /boot/device.hints állományban alkalmazott felírási módról bõvebben a &man.sound.4;, valamint a kérdéses meghajtó man oldalán tájékozódhatunk. A fentiekben bemutatott beállítások alapértelmezettek, néhány esetben azonban a kártyánknak megfelelõen meg kell változtatnunk az IRQ és egyéb értékeket. Errõl a kártyáról konkrétan a &man.snd.sbc.4; man oldalon olvashatunk részletesebben. A hangkártya kipróbálása Miután újraindítottuk a számítógépünket a módosított rendszermaggal, vagy miután betöltöttük a szükséges modult, a hangkártyának valahogy így kell megjelennie a rendszerünk üzenetpufferében (&man.dmesg.8;): pcm0: <Intel ICH3 (82801CA)> port 0xdc80-0xdcbf,0xd800-0xd8ff irq 5 at device 31.5 on pci0 pcm0: [GIANT-LOCKED] pcm0: <Cirrus Logic CS4205 AC97 Codec> A hangkártyánk állapota a /dev/sndstat állományon keresztül ellenõrizhetõ: &prompt.root; cat /dev/sndstat FreeBSD Audio Driver (newpcm) Installed devices: pcm0: <Intel ICH3 (82801CA)> at io 0xd800, 0xdc80 irq 5 bufsz 16384 kld snd_ich (1p/2r/0v channels duplex default) Ez a kiírás rendszerünként eltérhet. Ha nem látunk semmilyen pcm0 eszközt, akkor menjünk vissza és nézzük át újra, pontosan mit is csináltunk. Vizsgáljuk át a rendszermagunk beállításait tartalmazó állományt és gyõzõdjünk meg róla, hogy a megfelelõ meghajtót adtuk meg. Az itt felmerülõ gyakori gondokkal a foglalkozik. Ha azonban minden remekül haladt, akkor most már van egy mûködõ hangkártyánk. Ha rendesen összekapcsoltuk hangkártyánkat a CD- vagy DVD-meghajtónk audio csatlakozásával, akkor tegyünk egy CD-t a meghajtóba és kezdjük el játszani a &man.cdcontrol.1; paranccsal: &prompt.user; cdcontrol -f /dev/acd0 play 1 Az olyan alkalmazások, mint például az audio/workman, ehhez egy sokkal barátságosabb felületet nyújtanak. Az MP3 formátumú állományok meghallgatásához pedig minden bizonnyal jól fog jönni egy olyan alkalmazás is, mint például az audio/mpg123. A kártyát úgy is tesztelhetjük, ha az alábbihoz hasonló módon adatokat küldünk a /dev/dsp állományba: &prompt.user; cat állománynév > /dev/dsp ahol az állománynév tetszõleges állomány neve lehet. A parancs hatására valamilyen zajt kell hallanunk, és ez egyben meg is erõsíti, hogy a hangkártyánk mûködik. A hangkártyánk csatornáinak jellemzõit a &man.mixer.8; paranccsal állíthatjuk. Errõl további részleteket a &man.mixer.8; man oldalon olvashatunk. Gyakori problémák eszközleíró I/O port IRQ DSP Hiba Megoldás sb_dspwr(XX) timed out Nem állítottuk be jól az I/O portot. bad irq XX Nem állítottuk be jól az IRQ értékét. Gondoskodjunk róla, hogy a beállított érték megegyezik a hangkártyánkéval. xxx: gus pcm not attached, out of memory Nincs elég memória az eszköz használatához. xxx: can't open /dev/dsp! A fstat | grep dsp parancs kiadásával ellenõrizzük, hogy valamelyik alkalmazás használja-e már az eszközt. Gyakori bajkeverõ az esound és a KDE hangtámogatása. Munish Chopra Írta: Több hangforrás kihasználása Gyakoran szükségünk lehet több hangforrás egyidejû használatára, fõleg olyankor, amikor az esound vagy az artsd bizonyos alkalmazásokkal nem hajlandó megosztani a hangeszközt. A &os; ezt a virtuális hangcsatornák használatával oldja meg, amit a &man.sysctl.8; eszközön keresztül tudunk engedélyezni. Amikor a rendszermagban virtuális csatornák használatával keverünk, akkor lényegében képesek vagyunk a hangkártyánk által egyszerre játszható hangok számát megtöbbszörözni. A virtuális csatornák számának beállításához a sysctl két változóját kell módosítanunk, amelyet root felhasználóként így tehetünk meg: &prompt.root; sysctl dev.pcm.0.play.vchans=4 &prompt.root; sysctl dev.pcm.0.rec.vchans=4 &prompt.root; sysctl hw.snd.maxautovchans=4 A fenti példa négy virtuális csatornát hoz létre, ami egészen jellemzõ a mindennapi használatban. A dev.pcm.0.play.vchans és dev.pcm.0.rec.vchans a pcm0 eszköz lejátszásra és felvételre használt virtuális csatornáinak számát adja meg, amelyet az eszköz csatlakoztatása után tudunk beállítani. A hw.snd.maxautovchans az új eszközhöz tartozó virtuális csatornákat adja meg, ami akkor állítódik be, amikor a &man.kldload.8; paranccsal csatlakoztatjuk. Mivel a pcm modul a többi eszközmeghajtótól függetlenül töltõdik be, ezért a hw.snd.maxautovchans azt tárolja, hogy a késõbb hozzá csatlakozó eszközök mennyi virtuális csatornát fognak majd kapni. Errõl részletesebben a &man.pcm.4; man oldalon olvashatunk. A használatban levõ eszközöknél nem tudjuk megváltoztatni a virtuális csatornák számát. Ehhez elõször le kell állítanunk az eszközt használó összes programot, tehát a zenelejátszókat és hangdémonokat. Amennyiben nem használjuk ki a &man.devfs.5; által nyújtott lehetõségeket, az összes alkalmazásnak a /dev/dsp0.x eszközre kell mutatnia, ahol az x értéke 0-tól 3-ig terjedhet attól függõen, hogy a dev.pcm.0.rec.vchans értékét a fenti példához hasonlóan 4-re állítottuk-e. A &man.devfs.5; megoldását használó rendszerek esetén ez a folyamat automatikusan lezajlik, tehát az összes /dev/dsp eszközre irányuló kérés magától átirányítódik. Josef El-Rayes Írta: A keverõ alapértelmezett értékeinek beállítása A keverõben megjelenõ különbözõ csatornák alapértékei a &man.pcm.4; meghajtó forráskódjában huzalozottan találhatóak meg. Számos alkalmazás és démon segít két hívás közt megõrizni a keverõben beállított értékeket, azonban ez nem teljesen egy tiszta megoldás. A meghajtó szintjén is be tudjuk állítani a keverõ alapértékeit — ezt a /boot/device.hints állomány megfelelõ módosításával érhetjük el, például: hint.pcm.0.vol="50" Ezzel a &man.pcm.4; modul betöltése során a hangerõ (volume) csatorna alapértelmezett értéket 50-re állítjuk. Chern Lee Írta: MP3 Az MP3 (MPEG Layer 3 Audio) használatával közel CD minõségû hangot lehet elérni, ezért a mi &os; munkaállomásunk sem maradhat ki elõnyeinek élvezetébõl. MP3 lejátszók Az XMMS (X Multimedia System) kiemelkedõen a legnépszerûbb X11-es MP3 lejátszó. Mivel az XMMS grafikus felhasználói felülete szinte teljesen megegyezik a Nullsoft Winampjának felületével, ezért még a Winamp skinjeit is használhatjuk vele. Az XMMS-ben ezenkívül még a natív pluginek támogatását is megtalálhatjuk. Az XMMS a multimedia/xmms portból vagy csomagból telepíthetõ. Az XMMS használatára könnyû ráérezni: megtaláljuk benne a lejátszandó számok listáját, egy grafikus hangszínszabályzót és még sok minden mást. Akik már ismerik a Winamp mûködését, azok az XMMS-t is egyszerûnek érzik majd. Mellette az audio/mpg123 port egy másik, parancssoros MP3 lejátszót kínál fel. Az mpg123 futtatásához paraméterként meg kell adnunk a hangeszközt és lejátszandó MP3 állományt. Ha a hangeszközünk a /dev/dsp1.0 és a IzéMizé-Sláger.mp3 nevû MP3 állományt akarjuk rajta lejátszatni, akkor a következõt kell begépelnünk: &prompt.root; mpg123 -a /dev/dsp1.0 IzéMizé-Sláger.mp3 High Performance MPEG 1.0/2.0/2.5 Audio Player for Layer 1, 2 and 3. Version 0.59r (1999/Jun/15). Written and copyrights by Michael Hipp. Uses code from various people. See 'README' for more! THIS SOFTWARE COMES WITH ABSOLUTELY NO WARRANTY! USE AT YOUR OWN RISK! Playing MPEG stream from IzéMizé-Sláger.mp3 ... MPEG 1.0 layer III, 128 kbit/s, 44100 Hz joint-stereo Sávok lementése CD-rõl Mielõtt MP3 formátumba tömörítenénk egy CD-t vagy annak egy sávját, a CD-n található audio adatot valahogy le kell tudnunk szedni a merevlemezre. Ezt úgy tehetjük meg, ha a nyers CDDA (CD Digital Audio) adatot WAV formátumú állományokba mentjük. A sysutils/cdrtools csomag részeként elérhetõ cdda2wav segédprogrammal tudjuk a CD-ken levõ audio és a hozzájuk tartozó egyéb információkat leszedni. A meghajtóban levõ CD teljes tartalmát (root felhasználóként) a következõ parancs kiadásával lehet (sávonként) különálló WAV állományokba menteni: &prompt.root; cdda2wav -D 0,1,0 -B A cdda2wav ismeri az ATAPI (IDE) CD-meghajtókat, használatukhoz a SCSI egység sorszáma helyett az eszköz nevét kell megadni. Tehát például így szedjük le egy IDE-meghajtóról a 7. sávot: &prompt.root; cdda2wav -D /dev/acd0 -t 7 A a 0,1,0 sorszámú SCSI eszközre utal, ami megfelel cdrecord -scanbus parancs eredményének. Az egyes sávok lementéséhez a kapcsoló használható: &prompt.root; cdda2wav -D 0,1,0 -t 7 A példa szerint a zenei CD-rõl a hetedik sávot szedjük le. Egyszerre több sávot, például az elsõtõl a hetedikig, egy tartomány megadásával menthetünk le: &prompt.root; cdda2wav -D 0,1,0 -t 1+7 A &man.dd.1; segédprogram is használható ATAPI eszközökön levõ hangsávok kimentéséhez. Ennek lehetõségérõl részletesebben a ban olvashatunk. MP3 állományok tömörítése Az MP3 állomány tömörítésére manapság a legtöbben a lame elnevezésû kódolót választják. A portfában a lame az audio/lame helyen található meg. Az elõbb kimentett WAV állományok felhasználásával az alábbi paranccsal tudjuk átalakítani a audio01.wav állományt audio01.mp3 állománnyá: &prompt.root; lame -h -b 128 \ --tt "Izé dal címe" \ --ta "Izé-mizé elõadó" \ --tl "Izé-mizé album" \ --ty "2001" \ --tc "Leszedte és tömörítette: Izé" \ --tg "Mûfaj" \ audio01.wav audio01.mp3 A 128 kbites tömörítés a gyakorlatban leginkább használt kódolási arány, sokan azonban a sokkal jobb minõségû 160 vagy 192 kbites tömörítést szeretik. Minél nagyobb a kódolási arány, annál több helyet fog foglalni a keletkezõ MP3 állomány — habár a minõsége is jobb lesz. A kapcsoló alkalmazásával tudjuk aktivizálni a jobb minõségû de valamivel lassabb módot. A kezdetû paraméterek ID3 tageket adnak meg, amelyek segítségével az MP3 állományokba rájuk vonatkozó információkat tudunk beágyazni. A tömörítés további beállításairól a lame man oldalán tájékozódhatunk. MP3 állományok kitömörítése Ha MP3 formátumú állományokat szeretnénk audio CD-re írni, akkor ehhez elõször tömörítetlen WAV formátumba kell ezeket alakítanunk. Az XMMS és az mpg123 is egyaránt lehetõséged ad az MP3 állományok kitömörítésére. Lemezre írás az XMMS-sel: Indítsuk el az XMMS alkalmazást. Az XMMS menüjének felhozásához kattinsunk jobb gombbal az ablakjára. Válasszuk az Options almenüben található Preference menüpontot. Változtassuk meg az Output Plugin beállítást a Disk Writer Plugin értékre. Nyomjunk a Configure gombra. Írjuk be (vagy válasszuk ki a Browse gombbal) a könyvtárat, ahová majd a kitömörített állományok kerülnek. Az eddig megszokottak szerint töltsük be az XMMS-be az MP3 állományt, állítsuk 100%-ra a hangerõt és kapcsoljuk ki a hangszínszabályzót (EQ, equalizer). Nyomjuk le a Play gombot — úgy fog tûnni, mintha az XMMS játszaná az MP3 állományt, de nem hallunk semmit. Ekkor a tartalmát állományba menti. Mikor befejeztük a kitömörítést, ne felejtsük el visszaállítani az Output Plugin értékét az alapértelmezettre. Írás a szabványos kimenetre az mpg123-mal: Futtassuk le a mpg123 -s audio01.mp3 > audio01.pcm parancsot. Az XMMS az állományokat WAV formátumban írja, miközben az mpg123 nyers PCM hangadatokat képez belõlük. A cdrecord használata során mind a két formátumból hozhatóak létre audio CD-k. A nyers PCM a &man.burncd.8; programmal használható. Amikor WAV állományokkal dolgozunk, minden egyes sáv elején egy apró kattanást hallhatunk: ez a WAV állomány fejléce lesz. A (audio/sox portból vagy csomagból telepíthetõ) SoX segédprogrammal a WAV formátumú állományok fejléce pillanatok alatt eltávolítható: &prompt.user; sox -t wav -r 44100 -s -w -c 2 track.wav track.raw A CD-írók &os; alatti használatával kapcsolatban olvassuk el a t. Ross Lippert Írta: Videók lejátszása A videolejátszás egy nagyon friss és gyorsan fejlõdõ alkalmazási terület. Legyünk türelmesek, ez nem minden fog annyira könnyen menni, mint a hangok esetében. A kezdéshez nem árt tudnunk, hogy a videokártyánk milyen gyártmányú és milyen chipet használ. Míg az &xorg; és az &xfree86; számos különféle videokártyát ismer, csupán töredékükkel lehet jó lejátszási teljesítményt elõhozni. Az X11 futtatása közben az &man.xdpyinfo.1; parancs kiadásával kérdezhetjük le az X szervertõl a kártyánk használatával elérhetõ kiterjesztéseket. Érdemes a kezünk ügyében tartani egy rövidke MPEG formátumú állományt, amellyel majd ki tudjuk próbálni a különféle lejátszókat és azok beállításait. Mivel egyes DVD lejátszók alapértelmezés szerint a /dev/dvd helyen keresik a lejátszandó DVD eszközt, vagy egyszerûen csak így írták meg ezeket mindenképpen hasznos lehet, ha szimbolikus linkeket hozunk létre a megfelelõ eszközökre: &prompt.root; ln -sf /dev/acd0 /dev/dvd &prompt.root; ln -sf /dev/acd0 /dev/rdvd A &man.devfs.5; mûködése miatt azonban ezek a kézzel létrehozott linkek az újraindítás után már nem maradnak meg. A szimbolikus linkeket a rendszer minden egyes indulásakor úgy tudjuk automatikusan létrehozni, hogy ha az /etc/devfs.conf állományba felvesszük az alábbi sort: link acd0 dvd link acd0 rdvd Emellett a DVD-k titkosításának feloldása, mely a DVD-meghajtók speciális funkcióit igényli, a DVD eszközökön írási jogot is igényel. Az X11 osztott memóriát kezelõ felületének gyorsításához javasolt néhány &man.sysctl.8; változó értékének megnövelése is: kern.ipc.shmmax=67108864 kern.ipc.shmall=32768 A megjelenítõ képességeinek megállapítása XVideo SDL DGA Több különbözõ úton lehet X11 alatt videókat nézni, de ennek tényleges módját igazából a rendelkezésre álló hardver határozza meg. Az itt leírt módszerek által kihozható minõség hardverenkét eltérhet. Másodsorban a videók megjelenítése az X11-ben az utóbbi idõben igen nagy hangsúlyt kapott, ezért az &xorg; és az &xfree86; minden egyes változatával jelentõsen javulhat a helyzet ezen a téren. A videók megjelenítésére használt gyakori felületek: X11: az X11 normális kimenete osztott memórián keresztül XVideo: az X11 felületének kiterjesztése, ami tetszõleges X11 által kirajzolható objektum esetén támogat videót SDL: a Simple Directmedia Layer DGA: a Direct Graphics Access (közvetlen grafikus hozzáférés) SVGAlib: alacsonyszintû konzolos grafikus réteg XVideo Az &xorg; és az &xfree86; 4.X rendelkezik egy XVideo (avagy Xvideo, Xv, xv) elnevezésû kiterjesztéssel, amelyen keresztül egy speciális gyorsítás segítségével a kirajzolható objektumokban közvetlenül meg tudunk jeleníteni videókat. Ezzel a kiterjesztéssel még a gyengébb gépeken is nagyon jó minõségû lejátszást tudunk elérni. A kiterjesztés mûködésérõl az xvinfo parancs kiadásával gyõzõdhetünk meg: &prompt.user; xvinfo Ha a parancs eredménye ehhez hasonló, akkor a kártyánk támogatja az XVideót: X-Video Extension version 2.2 screen #0 Adaptor #0: "Savage Streams Engine" number of ports: 1 port base: 43 operations supported: PutImage supported visuals: depth 16, visualID 0x22 depth 16, visualID 0x23 number of attributes: 5 "XV_COLORKEY" (range 0 to 16777215) client settable attribute client gettable attribute (current value is 2110) "XV_BRIGHTNESS" (range -128 to 127) client settable attribute client gettable attribute (current value is 0) "XV_CONTRAST" (range 0 to 255) client settable attribute client gettable attribute (current value is 128) "XV_SATURATION" (range 0 to 255) client settable attribute client gettable attribute (current value is 128) "XV_HUE" (range -180 to 180) client settable attribute client gettable attribute (current value is 0) maximum XvImage size: 1024 x 1024 Number of image formats: 7 id: 0x32595559 (YUY2) guid: 59555932-0000-0010-8000-00aa00389b71 bits per pixel: 16 number of planes: 1 type: YUV (packed) id: 0x32315659 (YV12) guid: 59563132-0000-0010-8000-00aa00389b71 bits per pixel: 12 number of planes: 3 type: YUV (planar) id: 0x30323449 (I420) guid: 49343230-0000-0010-8000-00aa00389b71 bits per pixel: 12 number of planes: 3 type: YUV (planar) id: 0x36315652 (RV16) guid: 52563135-0000-0000-0000-000000000000 bits per pixel: 16 number of planes: 1 type: RGB (packed) depth: 0 red, green, blue masks: 0x1f, 0x3e0, 0x7c00 id: 0x35315652 (RV15) guid: 52563136-0000-0000-0000-000000000000 bits per pixel: 16 number of planes: 1 type: RGB (packed) depth: 0 red, green, blue masks: 0x1f, 0x7e0, 0xf800 id: 0x31313259 (Y211) guid: 59323131-0000-0010-8000-00aa00389b71 bits per pixel: 6 number of planes: 3 type: YUV (packed) id: 0x0 guid: 00000000-0000-0000-0000-000000000000 bits per pixel: 0 number of planes: 0 type: RGB (packed) depth: 1 red, green, blue masks: 0x0, 0x0, 0x0 Az XVideo nem mindegyik implementációjában vannak jelen a felsorolt formátumok (YUV2, YUV12 stb.), ami viszont néhány lejátszó számára akadályokat jelenthet. Amennyiben viszont ezt látjuk: X-Video Extension version 2.2 screen #0 no adaptors present Akkor a kártyánk nem rendelkezik XVideo támogatással. Ha az XVideo nem támogatott a kártyánk számára, akkor az csupán csak annyit jelent, hogy a gépünknek nehéz dolga lesz a videók megjelenítéséhez szükséges számítási kapacitás kiszolgálásában. Azonban a videokártyánktól és processzorunktól függõen még így is kielégítõ eredményt tudunk elõcsalni. Ekkor viszont minden bizonnyal érdemes lesz átolvasnunk ban, hogyan tudjuk növelni a teljesítményét. A Simple Directmedia Layer A Simple Directmedia Layer, vagy SDL, eredetileg a µsoft.windows;, BeOS és &unix; közti hordozhatóságot szándékozta megvalósítani, aminek segítségével a hangot és grafikát hatékonyan használni tudó alkalmazások hozhatóak létre. Az SDL által nyújtott réteg a hardver olyan alacsonyszintû absztrakcióját öleli fel, amely gyakran még az X11 felületénél is hatékonyabb. Az SDL a devel/sdl12 helyen található. Direct Graphics Access (Közvetlen grafikus hozzáférés) A közvetlen grafikus hozzáférés az X11 egy olyan kiterjesztése, ami lehetõvé teszi a programok számára az X szerver megkerülését és így közvetlenül a videokártya memóriáját képesek elérni. Mivel a megosztás hatékony megvalósításához ez nagyban építkezik alacsonyszintû leképzési mûveletekre, ezért az ilyet használó programokat root felhasználóként kell futtatni. A DGA kiterjesztés a &man.dga.1; segítségével tesztelhetõ és mérhetõ. A dga parancs kiadása után minden billentyû lenyomására megváltoztatja a képernyõn látható színeket. A kilépéshez a q billentyût kell lenyomni. A videókkal foglalkozó portok és csomagok videoportok videocsomagok Ebben a szakaszban a &os; Portgyûjteményébõl a videók lejátszására alkalmas programokat vesszük számba. A videolejátszás nagyon gyorsan fejlõdõ terület, ezért az itt említett különbözõ alkalmazások képességei az itt leírtaktól némileg eltérhetnek. Elõször is fontos tisztában lennünk azzal, hogy számos &os;-n futó videoalkalmazás eredetileg linuxos alkalmazásként indult, és közülük sokan még csak béta minõségûek. Íme a &os;-n is megtalálható videocsomagokkal kapcsolatos néhány olyan gond, amivel esetleg összefuthatunk: Az egyik alkalmazás nem képes visszajátszani olyan állományt, amit egy másik alkalmazás hozott létre. Az alkalmazás nem képes visszajátszani a saját maga által készített állományokat. Ugyanazon az alkalmazás két különbözõ gépen, amikor mind a kettõn az adott konfigurációra fordítjuk le, ugyanazt az állományt másképpen játssza vissza. Egy olyan látszólag egyértelmû szûrõ, mint például a kép átméretezése, a hibás átmértezõ rutin miatt nagyon csúnya eredményt produkál. Az alkalmazás gyakran elszáll. A porthoz nem találjuk a dokumentációt, egyedül csak az interneten vagy a port work könyvtárában van. Sok alkalmazás a linuxizmus jeleit is hordozza, vagyis gondok adódhatnak abból, hogy a szerzõk az alkalmazások mûködtetéséhez a Linux rendszermag és a különféle terjesztésekben megtalálható módosított szabványos könyvtárak különlegességeit használják ki. Ezeket a portok karbantartói nem mindig észlelik és javítják ki, ami miatt az alábbiak bármikor bekövetkezhetnek: A processzor jellemzõit a /proc/cpuinfo állományon keresztül állapítják meg. A szálak helytelen használatuk miatt a program befejezõdésekor összeakadnak. Az alkalmazással gyakran együtt használt egyéb alkalmazások még nem nincsenek benne a &os; Portgyûjteményében. Az ilyen alkalmazások fejlesztõi a hordozhatóság javításával és a problémák megoldásával kapcsolatban eddig mindig igyekeztek együttmûködni a portok karbantartóival. MPlayer Az MPlayer az utóbbi idõben felbukkant, gyorsan fejlõdõ videolejátszó. Fejlesztõinek célja a sebesség és rugalmasság a Linux, illetve más &unix; rendszereken. A kezdeményezés abból fakadt, hogy a fejlesztés mögött álló csapat alapítójának elege lett az akkoriban elérhetõ lejátszók teljesítményébõl. Mondhatnánk, hogy ez a program feláldozta a grafikus felületet az áramvonalas kialakításért, azonban ha hozzászokunk a parancssori beállításokhoz és a billentyûkön keresztüli vezérléshez, remekül mûködik. Az MPlayer lefordítása MPlayer fordítása Az MPlayer a multimedia/mplayer helyen található. A program a fordítási folyamat során elvégez számos hardverellenõrzést, aminek eredményeképpen az egyik rendszeren fordított program nem vihetõ a másikra. Ezért különösen fontos portból fordítani és nem pedig bináris csomagot használni. Mindezek mellett a Makefile állományban még számos, a make parancsnak a fordítás megkezdésekor átadható beállítást találhatunk: &prompt.root; cd /usr/ports/multimedia/mplayer &prompt.root; make N - O - T - E Take a careful look into the Makefile in order to learn how to tune mplayer towards you personal preferences! For example, make WITH_GTK1 builds MPlayer with GTK1-GUI support. If you want to use the GUI, you can either install /usr/ports/multimedia/mplayer-skins or download official skin collections from http://www.mplayerhq.hu/homepage/dload.html Az üzenet fordítása: F - I - G - Y - E - L - E - M Az mplayert személyes igényeinekhez úgy tudjuk igazítani, ha figyelmesen átnézzük a Makefile állományt! Például a WITH_GTK1 megadásával az MPlayer GTK1 alapú grafikus felülettel jön létre. A grafikus felület használatához telepítenünk kell a /usr/ports/multimedia/mplayer-skins portot is, vagy letölteni a hivatalos skingyûjteményt a http://www.mplayerhq.hu/homepage/dload.html oldalról. A port alapbeállításai a legtöbb felhasználó számára megfelelõek, habár az Xvid kódek használatához meg kell adnunk a WITH_XVID beállítást. Rajta kívül még az alapértelmezett DVD eszközt is érdemes megadni a WITH_DVD_DEVICE beállítással, amelynek alapértéke a /dev/acd0. A leírás elkészítésének idõpontjában az MPlayer portja létrehozza a HTML dokumentációt és a két végrehajtható állományt: az mplayer lejátszót és videók újrakódolásáért felelõs mencoder segédprogramot. Az MPlayer HTML dokumentációja nagyon közlékeny, és ha az olvasó nem találná valamelyik videohardver vagy felület leírását ebben a fejezetben, akkor ez a dokumentáció mindenképpen egy hasznos olvasnivalónak bizonyul. Ha a &unix;-ok alatt elérhetõ videotámogatás leírását keressük, határozottan megéri idõt szánni az MPlayer dokumentációjának alapos végigolvasására. Az MPlayer használata MPlayer használata Az MPlayer használatához a felhasználói könyvtárunkban rendelkeznünk kell egy .mplayer elnevezésû könyvtárral. Ezt a következõ paranccsal tudjuk létrehozni: &prompt.user; cd /usr/ports/multimedia/mplayer &prompt.user; make install-user Az mplayer parancssori paraméterei a hozzátartozó man oldalon találhatóak meg, valamint mindezek a HTML dokumentációban még részletesebben. Ebben a szakaszban csupán néhányukat mutatjuk be. Egy állomány, mint például a tesztvideo.avi, a beállításával játszható le a különbözõ felületeken: &prompt.user; mplayer -vo xv tesztvideo.avi &prompt.user; mplayer -vo sdl tesztvideo.avi &prompt.user; mplayer -vo x11 tesztvideo.avi &prompt.root; mplayer -vo dga tesztvideo.avi &prompt.root; mplayer -vo 'sdl:dga' tesztvideo.avi Érdemes az itt felsorolt konfigurációk mindegyikét kipróbálni, mivel az egymáshoz mért teljesítményük rengeteg tényezõn múlik, de közülük talán maga a hardver a legjelentõsebb. A DVD-k lejátszásához cseréljük ki a tesztvideo.avi paramétert a paraméterekkel, ahol az N a lejátszandó fejezet sorszáma, valamint az ESZKÖZ a DVD-hez tartozó eszközleíró. Például így tudjuk elkezdeni /dev/dvd eszközrõl a 3. fejezet lejátszását: &prompt.root; mplayer -vo xv dvd://3 -dvd-device /dev/dvd A port fordítása során a WITH_DVD_DEVICE paraméter segítségével megadható az alapértelmezett DVD eszköz, amely alapból a /dev/acd0. Errõl többet a port Makefile állományában találhatunk. A leállításhoz, szüneteltetéshez, továbblépéshez és többi hasonló funkcióhoz tartozó billentyûket a mplayer -h parancs kimenetébõl vagy a man oldal elolvasásából deríthetjük ki. A lejátszáshoz tartozó néhány viszonylag fontos beállítás: az teljesképernyõs módra vált, valamint a segít növeli a teljesítményt. A lejátszáskor kiadandó parancs túlburjánzását el tudjuk kerülni, ha létrehozunk egy .mplayer/config állományt és itt állítjuk be a gyakori opciókat: vo=xv fs=yes zoom=yes Végezetül megemlítjük, hogy az mplayer segítségével a DVD-n található fejezeteket ki tudjuk menteni .vob állományokba. A DVD második fejezetének kimentéséhez gépeljük be ezt: &prompt.root; mplayer -dumpstream -dumpfile out.vob dvd://2 -dvd-device /dev/dvd A parancs eredményeképpen keletkezõ out.vob állomány formátuma MPEG lesz, amit a fejezetben bemutatott további csomagokkal tudunk feldolgozni. mencoder mencoder A mencoder használatának megkezdése elõtt javasolt alaposan beleásnunk magunkat a HTML dokumentációba és megismerkednünk az alapvetõ beállításaival. Van külön man oldala is, azonban a HTML leírás nélkül önmagában ez nem túl sokat ér. Megszámlálhatatlan úton és módon növelhetõ benne a minõség, csökkenthetõ a kódolási arány, változtatható a formátum, és ezen apró finomságok felelõsek a jó vagy éppen a rossz teljesítményért. A témába néhány példa bemutatásával igyekszünk beavatni az olvasót. Elõször vegyünk egy egyszerû másolást: &prompt.user; mencoder bemenõ.avi -oac copy -ovc copy -o eredmény.avi A parancssori paraméterek helytelen kombinációja olyan állományokat eredményezhet, amelyeket még maga az mplayer sem képes lejátszani. Ezért ha csak le akarunk szedni egy állományt, akkor maradjunk meg az mplayer opciójánál. A bemenõ.avi állományt MPEG4 video- és MPEG3 hangtömörítéssel (amihez kell majd a audio/lame) így tudjuk lekódolni: &prompt.user; mencoder bemenõ.avi -oac mp3lame -lameopts br=192 \ -ovc lavc -lavcopts vcodec=mpeg4:vhq -o eredmény.avi Ezzel az mplayer és xine programok számára is egyaránt lejátszható állomány jön létre. A DVD fejezeteit úgy tudjuk közvetlenül kódolni, ha a parancssorban kicseréljük a bemenõ.avi állományt az beállításra, illetve ha a programot root felhasználóként futtatjuk. De mivel elsõre általában ritkán vagyunk elégedettek a kódolással, érdemes elõször inkább lementeni az egész fejezetet egy állományba, majd azon dolgozni. A xine videolejátszó A xine lejátszó mögött projekt célja nem egy mindenható alkalmazás létrehozása, hanem inkább olyan újrahasznosítható függkönyvtárak és egy moduláris felépítésû program kifejlesztése, amelyeket pluginekkel tudunk kiegészíteni. A multimedia/xine helyen portként, valamint csomagként is elérhetõ. A xine itt-ott még valamelyest durva, de mindenképpen egy dicséretes kezdeményezés. A xine a gyakorlatban egyaránt egy erõs processzort és gyors videokártyát kíván, vagy az XVideo kiterjesztés támogatását. A grafikus felhasználói felülete ugyan használható, de még kicsit esetlen. Az írás pillanatában az xine mellé még nem kapunk olyan modult, amivel le tudnánk játszani a CSS kódolású DVD-ket. Léteznek azonban olyan külsõs modulok, amelyekkel meg lehet valósítani ezt a feladatot, azonban a &os; Portgyûjteményében ezeket még nem találhatjuk meg. A xine az MPlayerhez képes többet tesz a felhasználóért, azonban ezzel egyidõben el is veszi tõle a finomhangolás lehetõségét. A xine legjobban az XVideót ismerõ felületeken teljesít. A xine alapértelmezés szerint grafikus felülettel indul, ahol a menük segítségével tudunk megnyitni egy adott állományt: &prompt.user; xine Vagy a grafikus felület használata nélkül kiadhatjuk közvetlenül is az állomány lejátszását: &prompt.user; xine -g -p kedvencmozim.avi A transcode A transcode nem egy újabb lejátszó, hanem a video- és audio állományok újratömörítésére használható programok gyûjteménye. A transcode segítségével a szabványos be- és kimeneten keresztül parancssoros programokkal képesek vagyunk videoállományokat összefûzni, megjavítani. A multimedia/transcode port fordítása során temérdek beállítást adhatunk meg, amelyek közül az alábbi parancsban foglaljuk össze az általunk javasolandókat: &prompt.root; make WITH_OPTIMIZED_CFLAGS=yes WITH_LIBA52=yes WITH_LAME=yes WITH_OGG=yes \ WITH_MJPEG=yes -DWITH_XVID=yes Ezek a beállítások a legtöbb felhasználó számára elegendõek. A transcode képességeinek illusztrálásához lássunk egy példát, amiben megmutatjuk, hogyan kell egy DivX állományt PAL szabványú MPEG-1 formátumú (PAL VCD) állománnyá alakítani: &prompt.user; transcode -i bemenõ.avi -V --export_prof vcd-pal -o output_vcd &prompt.user; mplex -f 1 -o eredmény_vcd.mpg eredmény_vcd.m1v eredmény_vcd.mpa Az eredményül keletkezõ eredmény_vcd.mpg MPEG állomány akár már játszható is MPlayerrel. Ha az állományt kiírjuk egy írható CD-re, akkor ezzel video CD-t is létre tudunk hozni, amihez viszont szükségünk van mind a multimedia/vcdimager és sysutils/cdrdao programokra. A transcode parancsnak van saját man oldala, azonban ehelyett a transcode wikiben érdemes inkább további információkat és példákat keresni. Ajánlott olvasmányok A &os;-hez tartozó videoszoftverek nagyon gyorsan fejlõdnek. Könnyen elképzelhetõ, hogy az imént tárgyalt problémák legtöbbje a közeljövõben hamarosan megoldódik. Addig viszont bárkinek, aki a legtöbbet szeretné kihozni a &os; audio- és video lehetõségeibõl, rengeteg leírás és dokumentáció elolvasása alapján kell összecsiszolnia a különbözõ beállításokat, és csak néhány alkalmazás mellett érdemes kitartania. Ebben a szakaszban igyekszünk segíteni az olvasónak megtalálni az ilyen jellegû információkat. Az MPlayer dokumentációja szakmai szempontból igen közlékeny. Ezt mindenkinek érdemes elolvasnia, aki a késõbbiekben magasabb szakmai szinten akar foglalkozni a &unix;-os videózással. Az MPlayer levelezési listája viszont alig tolerálja a dokumentációt rendesen el nem olvasó emberek kérdéseit, ezért minden egyes hiba bejelentése elõtt lehetõleg rendesen nézzük át a dokumentáció odavágó részeit. A xine HOGYAN egyik külön fejezetében az összes lejátszó esetén érvényesíthetõ teljesítménynövelési módszereket mutat be. Végül íme néhány ígéretes alkalmazás, amelyeket érdemes kipróbálnunk: Avifile, ami egyben a multimedia/avifile port Ogle, ami a multimedia/ogle port Xtheater multimedia/dvdauthor, egy nyílt forráskódú DVD-tartalom szerkesztõ Josef El-Rayes Eredetileg írta: Marc Fonvieille Kiegészítette, továbbfejlesztette: TV kártyák beállítása TV kártyák Bevezetés A TV kártyák segítségével kábeles vagy antennás televízióadásokat tudunk nézni a számítógépünkön. A legtöbbjük RCA vagy S-video bemenettel rendelkezik, valamint néhányukon még FM rádiókészülék is megtalálható. A &os; a &man.bktr.4; meghajtón keresztül a Brooktree Bt848/849/878/879, illetve a Conexant CN-878/Fusion 878a típusú, PCI-os videorögzító chipeket ismeri. Ügyelnünk kell arra, hogy a kártyánkon levõ vevõkészülék is használható legyen, amit pedig a &man.bktr.4; man oldalán megtalálható támogatott eszközök listájából ellenõrizhetünk. A meghajtó beállítása A kártyánk használatához be kell töltenünk a &man.bktr.4; meghajtót, ami csupán annyiból áll, hogy a /boot/loader.conf állományhoz hozzáadunk egy ilyen sort: bktr_load="YES" Másik lehetõségünk, ha a TV kártya támogatását statikusan beleépítjük a rendszermagba. Ha ezt a megoldást választjuk, a következõ sorokat kell elhelyeznünk a rendszermag beállításait tartalmazó állományba: device bktr device iicbus device iicbb device smbus A fentebb látható egyéb eszközök megadása azért szükséges, mert a kártya részegységei egy I2C buszon csatlakoznak egymáshoz. Miután beillesztettük a szükséges változtatásokat, fordítsuk le és telepítsük az új rendszermagot. A támogatás hozzáadása után újra kell indítanunk a számítógépünket. A rendszerindítási folyamat során meg kell jelennie a TV kártyánknak is, valahogy így: bktr0: <BrookTree 848A> mem 0xd7000000-0xd7000fff irq 10 at device 10.0 on pci0 iicbb0: <I2C bit-banging driver> on bti2c0 iicbus0: <Philips I2C bus> on iicbb0 master-only iicbus1: <Philips I2C bus> on iicbb0 master-only smbus0: <System Management Bus> on bti2c0 bktr0: Pinnacle/Miro TV, Philips SECAM tuner. Természetesen a fenti üzenetek az aktuális hardvereszközünknek megfelelõen némileg eltérhetnek. Ellenõrizzük, hogy a vevõkészüléket helyesen ismerte-e fel a rendszer. Ha nem sikerült volna, akkor a &man.sysctl.8; és a rendszermag beállításai segítségével még mindig van lehetõségünk állítani rajta. Például, ha egy Philips SECAM vevõkészüléket akarunk beállítani, akkor a rendszermag beállításaihoz még hozzá kell adni a következõ sort: options OVERRIDE_TUNER=6 vagy erre közvetlenül használhatjuk a &man.sysctl.8; programot is: &prompt.root; sysctl hw.bt848.tuner=6 A &man.bktr.4; man oldalán és a /usr/src/sys/conf/NOTES állományban megtalálhatjuk a többi beállítás részletes leírását is. Hasznos alkalmazások A TV kártyánk tényleges használatához azonban még a következõ alkalmazások valamelyikét is telepítenünk kell: A multimedia/fxtv használatával ablakban tévézhetünk, valamint lehetõségünk van kép/audio/video kimentésére is. A multimedia/xawtv az fxtv-hez hasonló lehetõségekkel bíró tévénézõ alkalmazás. A misc/alevt dekódolja és megjeleníti a mûsorhoz kapcsolódó Videotex/Teletext üzeneteket. Az audio/xmradio segítségével az egyes TV kártyákon megtalálható FM rádiókészülékeket tudjuk használatba venni. Az audio/wmtune a rádióvevõkhöz használható hasznos grafikus alkalmazás. Ebben a témában a &os; Portgyûjteményében további érdekes alkalmazások találhatóak még. Hibakeresés Ha bármilyen gond adódna a TV kártyánkkal kapcsolatosan, akkor elõször mindenképpen érdemes megnézni, hogy a rajta levõ videorögzítõ chipet és vevõkészüléket a &man.bktr.4; meghajtó ténylegesen ismeri-e, illetve hogy jól állítottuk-e be. A TV kártyákra irányuló különféle egyéb kérdések és segítség tekintetében érdemes lehet még levelet küldeni a &a.multimedia.name; címére is. Marc Fonvieille Írta: Lapolvasók lapolvasók Bevezetés A &os; lapolvasókhoz a SANE (Scanner Access Now Easy) elnevezésû API (alkalmazásfejlesztõi felület) segítségével képes hozzáférni, amelyet a Portgyûjteményben találhatunk meg. A lapolvasást végzõ hardvereszközök használatához a &os; a SANE mellett még néhány eszközmeghajtóra is támaszkodik. A &os; egyaránt ismeri az SCSI és USB csatlakoztatású lapolvasókat is. Még mielõtt nekikezdenénk a lapolvasó beállításához, bizonyosodjuk meg róla, hogy a SANE támogatja. A SANE által ismert eszközök felsorolásában ellenõrizhetjük a lapolvasónk támogatottságának állapotát. - Ezenkívül még a &man.uscanner.4; man oldalon - is láthatjuk az ismert USB-s lapolvasók - listáját. + A &os; 8.X elõtti + kiadásaiban ezenkívül még a + &man.uscanner.4; man oldalon is láthatjuk az ismert USB-s + lapolvasók listáját. A rendszermag beállítása A korábbiak értelmében tehát mind a SCSI, mind pedig a USB felületen csatlakozó eszközök támogatottak. A lapolvasónknak megfelelõen eltérõ eszközmeghajtók szükségesek. Beállítás USB felületen A GENERIC rendszermag alapértelmezés szerint tartalmazza az USB-s lapolvasók használatához szükséges eszközmeghajtókat. Ha valamiért azonban mégis saját rendszermagot akarunk használni, akkor ne felejtsük el ellenõrizni, hogy a rendszermag beállításai között megtalálhatóak a következõ sorok: device usb device uhci device ohci -device uscanner - - Az alaplapon levõ USB chipkészletnek - megfelelõen a device uhci vagy - device ohci sorok közül csak az - egyikre lesz szükség, habár az sem okoz - különösebben gondot, ha mind a kettõt - benne hagyjuk. - - Ha nem GENERIC rendszermagunk van, de - nem akarjuk újrafordítani, akkor a - &man.kldload.8; parancs segítségével a - &man.uscanner.4; eszközmeghajtó modulját - akár közvetlenül is - betöltethetjük: - - &prompt.root; kldload uscanner - - Ezt a modult a rendszerindítás során - úgy tudjuk automatikusan betöltetni, ha a - /boot/loader.conf - állományhoz hozzávesszük a - következõ sort: - - uscanner_load="YES" - - A megfelelõen felépített rendszermag - elindítása vagy a szükséges modul - betöltése után csatlakoztassuk az USB-s - lapolvasónkat. Ez sor fog megjelenni a rendszer - üzenetpufferében (&man.dmesg.8;): +device ehci + + A &os; 8.X elõtti + kiadásaiban még a következõ sorra is + szükségünk lesz: + + device uscanner + + A &os; ezen változataiban a &man.uscanner.4; + eszközmeghajtón keresztül tudjuk + használni az USB csatolóval rendelkezõ + lapolvasókat. A &os; 8.0 + változatától kezdõdõen pedig + ehhez a &man.libusb.3; + függvénykönyvtár nyújt + közvetlen támogatást. + + A megfelelõen elõkészített + rendszermag elindítása után csatlakoztassuk + az USB-s lapolvasónkat. Ez sor fog megjelenni a + rendszer üzenetpufferében (&man.dmesg.8;): + + ugen0.2: <EPSON> at usbus0 + + Vagy &os; 7.X rendszerek + esetében: uscanner0: EPSON EPSON Scanner, rev 1.10/3.02, addr 2 - Ez az üzenet elárulja nekünk, hogy a - lapolvasóhoz mostantól a + Ezek az üzenetek elárulják nekünk, + hogy a lapolvasóhoz mostantól a használt + &os; verziótól függõen a + /dev/ugen0.2 vagy a /dev/uscanner0 - eszközleíró tartozik. - + eszközleíró tartozik. A fenti + példában egy &epson.perfection; 1650 + típusú USB lapolvasót + láthatunk. Beállítás SCSI felületen Ha a lapolvasónk SCSI felületen csatlakozik, fontos tisztában lennünk azzal, hogy pontosan milyen SCSI-vezérlõn keresztül is érhetjük el, ugyanis a rajta található SCSI chipkészletnek megfelelõen kell majd hangolnunk a rendszermag beállításait. A GENERIC rendszermag alapból ismeri a leggyakrabban elõforduló SCSI-vezérlõket. Mindenképpen olvassuk át a NOTES nevû állományt és adjuk hozzá a rendszermag beállításaihoz a megfelelõ sort. A SCSI-kártya meghajtóján kívül még az alábbi beállításokat is meg kell adnunk a rendszermagunk számára: device scbus device pass Ahogy sikerült a rendszermagot sikeresen lefordítani és telepíteni, a rendszer indulása során az üzenetpufferben már láthatjuk is a felismert eszközt: pass2 at aic0 bus 0 target 2 lun 0 pass2: <AGFA SNAPSCAN 600 1.10> Fixed Scanner SCSI-2 device pass2: 3.300MB/s transfers Ha a rendszer indulásakor még nem kapcsoltuk volna be a lapolvasónkat, a &man.camcontrol.8; parancs segítségével késõbb külön kérhetjük a SCSI buszon található eszközök újbóli felderítését: &prompt.root; camcontrol rescan all Re-scan of bus 0 was successful Re-scan of bus 1 was successful Re-scan of bus 2 was successful Re-scan of bus 3 was successful Ekkor a lapolvasó megjelenik a SCSI eszközök felsorolásában: &prompt.root; camcontrol devlist <IBM DDRS-34560 S97B> at scbus0 target 5 lun 0 (pass0,da0) <IBM DDRS-34560 S97B> at scbus0 target 6 lun 0 (pass1,da1) <AGFA SNAPSCAN 600 1.10> at scbus1 target 2 lun 0 (pass3) <PHILIPS CDD3610 CD-R/RW 1.00> at scbus2 target 0 lun 0 (pass2,cd0) A SCSI eszközökrõl további leírásokat a &man.scsi.4; és &man.camcontrol.8; man oldalakon találhatunk. A SANE beállítása A SANE rendszere két részre oszlik: a backendekre (graphics/sane-backends) és a frontendekre (graphics/sane-frontends). Ezek közül maguk a backendek szolgáltatják a lapolvasó hozzáférhetõségét. A SANE által ismert eszközeinek listájából kifürkészhetjük, hogy lapolvasónkat melyik backenden keresztül érhetjük el. Az eszköz megfelelõ használatához döntõ fontosságú megállapítani a hozzátartozó backendet. A frontendek között találjuk meg a lapolvasást felügyelõ grafikus felületeket (mint például az xscanimage). Elsõként telepítsük a graphics/sane-backends portot vagy csomagot. Ezután ellenõrizzük, hogy a SANE felismeri a lapolvasót, és ehhez adjuk ki a sane-find-scanner parancsot: &prompt.root; sane-find-scanner -q found SCSI scanner "AGFA SNAPSCAN 600 1.10" at /dev/pass3 A kimenetében jelzi a felületet, amin a lapolvasó csatlakozik, valamint a hozzátartozó eszközleírót. A gyártó neve és a termék típusa nem minden esetben jelenik meg, de ez nem is annyira fontos. Némely USB-s lapolvasók esetén még egy firmware-t is be kell töltenünk, amirõl bõvebben a backendhez tartozó man oldalokon olvashatunk. Ajánlott még elolvasni a &man.sane-find-scanner.1; és &man.sane.7; man oldalakat is. Most pedig nézzük meg, hogy vajon a frontend is be tudja-e azonosítani a lapolvasónkat. Alapértelmezés szerint a SANE backendjéhez tartozik még egy &man.scanimage.1; nevû segédprogram is, aminek segítségével listázni tudjuk a használható eszközöket és képeket tudunk beolvasni parancssorból. Közülük a kapcsoló listáz: &prompt.root; scanimage -L device `snapscan:/dev/pass3' is a AGFA SNAPSCAN 600 flatbed scanner - Ha ennek eredményeképpen semmi sem jelenik - meg, vagy a &man.scanimage.1; látszólag nem - talált semmilyen eszközt, akkor a lapolvasó - azonosítása nem sikerült. Ilyen esetekben - valószínûleg módosítanunk kell - a backend beállításait tartalmazó - állományt a használni kívánt - lapolvasó eszköz szerint. A backendek - beállításait a /usr/local/etc/sane.d/ - könyvtárban találjuk. Ez a probléma - bizonyos USB-s lapolvasók esetében - jelentkezik. - - Például, ha ban használt USB-s - lapolvasónkra a sane-find-scanner - parancs a következõket adja vissza: + Vagy ha a ban + szereplõ USB lapolvasóval nézzük: - &prompt.root; sane-find-scanner -q + &prompt.root; scanimage -L +device 'epson2:libusb:/dev/usb:/dev/ugen0.2' is a Epson GT-8200 flatbed scanner + + Ezt a kimenetet egy &os; 8.X + rendszeren kaptuk, ahol a + epson2:libusb:/dev/usb:/dev/ugen0.2 az + eszközhöz tartozó backendet és + eszközleírót + (/dev/ugen0.2) adja meg. + + + Ha ennek eredményeképpen semmi sem jelenik + meg, vagy a &man.scanimage.1; látszólag nem + talált semmilyen eszközt, akkor a lapolvasó + azonosítása nem sikerült. Ilyen esetekben + valószínûleg módosítanunk + kell a backend beállításait + tartalmazó állományt a használni + kívánt lapolvasó eszköz szerint. A + backendek beállításait a /usr/local/etc/sane.d/ + könyvtárban találjuk. Ez a probléma + bizonyos USB-s lapolvasók esetében + jelentkezik. + + Például, ha ban használt USB-s + lapolvasónkat &os; 8.X + alatt tökéletesen felismeri a rendszer, de a &os; + korábbi változatai esetén (ahol a + &man.uscanner.4; eszközmeghajtót + használják) a + sane-find-scanner parancs a + következõket adja vissza: + + &prompt.root; sane-find-scanner -q found USB scanner (UNKNOWN vendor and product) at device /dev/uscanner0 - Akkor a lapolvasót sikerült megtalálni, - és láthatjuk, hogy USB-n keresztül - csatlakozik és a /dev/uscanner0 - eszközleíró tartozik hozzá. Most - már ellenõrizhetjük a lapolvasó helyes - beazonosítását is: + Akkor a lapolvasót sikerült megtalálni, + és láthatjuk, hogy USB-n keresztül + csatlakozik és a /dev/uscanner0 + eszközleíró tartozik hozzá. Most + már ellenõrizhetjük a lapolvasó helyes + beazonosítását is: - &prompt.root; scanimage -L + &prompt.root; scanimage -L No scanners were identified. If you were expecting something different, check that the scanner is plugged in, turned on and detected by the sane-find-scanner tool (if appropriate). Please read the documentation which came with this software (README, FAQ, manpages). - Az üzenet fordítása: + Az üzenet fordítása: - + Nincs azonosítható lapolvasó. Ha nem erre számítottunk, akkor ellenõrizzük, hogy az eszközt tényleg bekapcsoltuk, csatlakoztattuk és észlelte a sane-find-scanner segédprogram (amennyiben szükséges). Kérjük, olvassa el a szoftverhez tartozó dokumentumtációt (README, FAQ, man oldalak)! - Mivel a lapolvasót nem sikerült - azonosítani, át kell írnunk a - /usr/local/etc/sane.d/epson.conf - állományt. A használt lapolvasó - típusa &epson.perfection; 1650, ezért hozzá - az epson backendet fogjuk használni. - Ehhez feltétlenül olvassuk el a - konfigurációs állományban - található megjegyzéseket is. A sorokat - igen könnyû átírni: tegyük - megjegyzésbe az összes olyat, ahol a - lapolvasónk számára nem megfelelõ - felületek találhatóak (a mi esetünkben - tehát megjegyzésbe fogjuk tenni az összes - scsi szóval kezdõdõ sort, - hiszen a nekünk USB-s eszközünk van), majd az - állomány végére írjuk be a - használni kívánt felületet és - eszközleírót. Ez ebben a konkrét - esetben ennyi lenne: - - usb /dev/uscanner0 - - A megfelelõ formátum és a további - részletek leírásához ne - felejtsük el azonban elolvasni a backend - konfigurációs állományában - felbukkanó megjegyzéseket és az ide - tartozó man oldalt sem. Most már - megpróbálkozhatunk újra a lapolvasó - azonosításával: - - &prompt.root; scanimage -L + Mivel a lapolvasót nem sikerült + azonosítani, át kell írnunk a + /usr/local/etc/sane.d/epson2.conf + állományt. A használt lapolvasó + típusa &epson.perfection; 1650, ezért + hozzá az epson2 backendet fogjuk + használni. Ehhez feltétlenül olvassuk el a + konfigurációs állományban + található megjegyzéseket is. A sorokat + igen könnyû átírni: tegyük + megjegyzésbe az összes olyat, ahol a + lapolvasónk számára nem megfelelõ + felületek találhatóak (a mi esetünkben + tehát megjegyzésbe fogjuk tenni az összes + scsi szóval kezdõdõ sort, + hiszen a nekünk USB-s eszközünk van), majd az + állomány végére írjuk be a + használni kívánt felületet és + eszközleírót. Ez ebben a konkrét + esetben ennyi lenne: + + usb /dev/uscanner0 + + A megfelelõ formátum és a + további részletek leírásához + ne felejtsük el azonban elolvasni a backend + konfigurációs állományában + felbukkanó megjegyzéseket és az ide + tartozó man oldalt sem. Most már + megpróbálkozhatunk újra a + lapolvasó azonosításával: + + &prompt.root; scanimage -L device `epson:/dev/uscanner0' is a Epson GT-8200 flatbed scanner - Láthatjuk, hogy az USB-s lapolvasónkat - sikerült azonosítani. Nem számít, ha - esetleg nem egyezne a valósággal a - gyártó vagy a típus - megjelölése. Itt a valóban lényeges - elem az `epson:/dev/uscanner0' mezõ - lesz, melynek a backend és az - eszközleíró nevét kell helyesen - tartalmaznia. + Láthatjuk, hogy az USB-s lapolvasónkat + sikerült azonosítani. Nem számít, + ha esetleg nem egyezne a valósággal a + gyártó vagy a típus + megjelölése. Itt a valóban lényeges + elem az `epson:/dev/uscanner0' mezõ + lesz, melynek a backend és az + eszközleíró nevét kell helyesen + tartalmaznia. + A beállítást akkor zárhatjuk le, miután a scanimage -L parancs képes észlelni a lapolvasót. A eszköz ekkor már készen áll a beolvasásra. Míg a &man.scanimage.1; parancssorból teszi lehetõvé számunkra a lapolvasást, addig érdemesebb a képek olvasását egy grafikus felületen keresztül végeznünk. A SANE egy egyszerû, ám hatékony grafikus felületet ajánl fel ehhez, ez az xscanimage (graphics/sane-frontends). Az Xsane (graphics/xsane) egy másik népszerû grafikus frontend. Segítségével speciális lehetõségeket is kihasználhatunk, mint például többféle képolvasási mód (fénymásoló, fax stb.), színkorrekció, kötegelt beolvasás, stb. Mind a két említett alkalmazás elérhetõ a The GIMP bõvítményeként is. - A lapolvasó használatának engedélyezése más felhasználók számára A korábban tárgyalt mûveletek mindegyikét root felhasználóként tudjuk csak végrehajtani. Azonban elõfordulhat, hogy más felhasználók számára is szeretnénk hozzáférést biztosítani a lapolvasóhoz. Ehhez az érintett felhasználóknak a lapolvasóhoz tartozó eszközleíróhoz olvasási és írás joggal kell rendelkezniük. Például az USB-s lapolvasónk a + /dev/ugen0.2 + eszközleírót használja, amely + valójában csak a + /dev/usb/0.2.0 + eszközleíróra mutató szimbolikus link + (ezt gyorsan le tudjuk ellenõrizni, ha + megnézzük a /dev könyvtár + tartalmát). Az eszközleíró és + a rá mutató szimbolikus link rendre a + wheel és + operator csoportok birtokában van. + Ha a pgj + nevû felhasználót felvesszük ezekbe a + csoportokba, akkor ezáltal hozzá tud majd + férni a lapolvasóhoz. Nyilvánvaló + biztonsági megfontolásokból azonban + kétszer is javasolt meggondolni, mely + felhasználókat mely csoportokba vesszük fel, + különösen, ha wheel + csoportról van szó. Ennél valamivel jobb + megoldást kínál, ha létrehozunk + külön az USB eszközök + használatára vonatkozó csoportot és + a lapolvasót ezen csoport tagjainak számára + elérhetõvé tesszük. + + Tehát erre a célra például + megalkotjuk a + usb + csoportot. Ehhez elsõ lépésként a + &man.pw.8; parancs segítségével hozzuk + létre magát a csoportot: + + &prompt.root; pw groupadd usb + + Ezután a /dev/usb/0.2.0 + eszközleírót és a rá + mutató /dev/ugen0.2 szimbolikus + linket kell az usb csoport + részére elérhetõvé + tennünk, a megfelelõ írási + engedélyekkel (0660 vagy + 0664) együtt, mivel + alapértelmezetten csak a tulajdonosuk + (root) tudja írni ezeket. Mindezt + úgy tudjuk megtenni, ha az + /etc/devfs.rules + állományhoz hozzáadjuk a megfelelõ + sorokat: + + [system=5] +add path ugen0.2 mode 0660 group usb +add path usb/0.2.0 mode 0660 group usb + + A &os; 7.X változatok + esetén a következõ sorokra lesz + szükségünk (legtöbb esetben a /dev/uscanner0 - eszközleírót használja, amely az - operator csoport tulajdonában van. - Például a - pgj nevû - felhasználó úgy fog tudni - hozzáférni, ha felvesszük ebbe a - csoportba: - - &prompt.root; pw groupmod operator -m pgj - - A parancs részleteít a &man.pw.8; man - oldalán olvashatjuk. Ezenkívül még a - /dev/uscanner0 esetén be kell - állítanunk a megfelelõ írási - jogokat is (0660 vagy 0664), mivel az - operator csoport alapból csak - olvasni tudja. Ezt pedig úgy tehetjük meg, ha az - /etc/devfs.rules állományhoz - hozzáadjuk a következõ sort: + eszközleíróhoz): [system=5] -add path uscanner0 mode 660 +add path uscanner0 mode 0660 group usb Ezt követõen az /etc/rc.conf állományba írjuk be az alábbi sort és utána indítsuk újra a számítógépet: devfs_system_ruleset="system" Az itt szereplõ sorok pontos jelentésérõl a &man.devfs.8; man oldaláról tájékozódhatunk. - - Természetesen biztonsági - megfontolásokból azonban érdemes - kétszer is meggondolni, hogy mely - felhasználókat vesszük fel a ebbe - csoportba, különösen akkor, ha az - operator csoportról van - szó! - + Ezután már csak fel kell vennünk azokat a + felhasználókat a + usb csoportba, + amelyeknek engedélyezzük a lapolvasó + használatát: + + &prompt.root; pw groupmod usb -m pgj + A további részletekrõl a &man.pw.8; man + oldalon olvashatunk. diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/x11/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/x11/chapter.sgml index 696148b512..193bb8aac6 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/x11/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/x11/chapter.sgml @@ -1,2425 +1,2425 @@ Ken Tom Az X.Org X11 szerveréhez igazította: Marc Fonvieille Az X Window System Áttekintés A &os; az X11-en keresztül nyújt a felhasználók számára hatékony grafikus felhasználói felületet. Az X11 az X Window System szabadon elérhetõ változata, melyet az &xorg; és az &xfree86; egyaránt implementál (valamint más egyéb programcsomagok is, amelyeket itt viszont nem tárgyalunk). A &os; verziói a &os; 5.2.1-RELEASE kiadással bezárólag a The &xfree86; Project, Inc. által kiadott X11 szervert, az &xfree86;-ot tartalmazzák alapértelmezés szerint. A &os; 5.3-RELEASE kiadástól kezdve az X11 alapértelmezett és hivatalos változata az &xorg;, melyet az X.Org alapítvány a &os;-éhez nagyon hasonló licenc alatt fejleszt. A &os;-hez kereskedelmi X szerverek is elérhetõek. Ebben a fejezetben az X11 telepítését és beállítását járjuk végig, miközben a hangsúlyt az &xorg; &xorg.version; kiadására helyezzük. Az &xfree86; (vagyis a &os; olyan régebbi változata, ahol az &xfree86; az alapértelmezett X11 rendszer) vagy az &xorg; korábbi kiadásainak beállításával kapcsolatban mindig találhatunk információkat a &os; kézikönyv címen található archivált változataiban. Az X11 által támogatott megjelenítõkrõl bõvebben az &xorg; honlapján olvashatunk. A fejezet elolvasása során megismerjük: az X Window System különbözõ alkotóelemeit, és hogy ezek miként mûködnek együtt; hogyan telepítsük és állítsuk be az X11-et; hogyan telepítsük és használjuk a különféle ablakkezelõket; hogyan használjunk &truetype; betûtípusokat az X11-ben; hogyan állítsuk be rendszerünkön a grafikus bejelentkezést (XDM). A fejezet elolvasásához ajánlott: külsõ programok telepítésének ismerete (). Az X áttekintése Az X használata elsõre megdöbbentõ lehet azok számára, akik olyan más grafikus környezetekben járatosak, mint például a µsoft.windows; vagy a &macos;. Míg az X minden komponensének részleteit és azok kapcsolatát nem szükséges megérteni a használatukhoz, néhány alapvetõ ismeret velük kapcsolatban elõsegíti kiaknázni az X erõsségeit. Miért X? Az X ugyan nem az elsõ &unix;-ra íródott ablakozó rendszer, de fajtáját tekintve a legnépszerûbb. Az X eredeti fejlesztõcsapata az X elõtt egy másik ablakozó rendszeren dolgozott, aminek a neve W (mint Window, azaz ablak) volt. Az X pedig az arab ábécében pontosan ezt a betût követi. Az X-et hívhatjuk X-nek, X Window System-nek, és még sok más néven. Elõfordulhat azonban, hogy az X Windows elnevezés sértõ lehet egyes emberek számára. Errõl többet a &man.X.7; man oldalon tudhatunk meg többet. Az X kliens-szerver modellje Az X-et már az elejétõl kezdve hálózatközpontúnak tervezték, és ezért az ún. kliens-szerver modellt használja. Az X modelljében az X szerver egy olyan számítógépen fut, amelyhez billentyûzetet, monitort és egeret csatlakoztattunk. A szerver feladatai között találjuk a megjelenítés irányítását az egérrõl és a billentyûzetrõl, valamint a többi bemeneti és kimeneti eszközrõl érkezõ adatok felfeldolgozását és így tovább (például a digitális táblák is használhatóak beviteli eszközként, illetve egy projektor is lehet megjelenítõ). Mindegyik X alkalmazás (mint például az XTerm vagy a &netscape;) egy kliens. A kliens üzeneteket küld a szervernek, például Kérlek, rajzolj egy ablakot ezekre a koordinátákra, és a szerver pedig olyan üzeneteket küld, mint például A felhasználó az OK gombra kattintott. Az otthoni vagy a kisebb irodai környezetben az X szerver és az X kliensek általában ugyanazon a számítógépen futnak. Emellett azonban nagyon is lehetséges, hogy az X szerver egy kevésbé erõs gépen fusson, miközben az X alkalmazások (a kliensek) az irodát kiszolgáló erõsebb és drágább gépen fussanak. Egy ilyen konfigurációban az X kliensei és szerverei közti kommunikáció a hálózaton keresztül zajlik. Jegyezzük meg, hogy az X szerver az a számítógép, ahol a monitor és a billentyûzet található, az X kliensek pedig azok a programok, amelyek az ablakokat jelenítik meg. A protokollban semmi sem várja el, hogy a kliens és a szerver ugyanazon az operációs rendszeren vagy éppen ugyanolyan típusú számítógépen fusson. Ezért akár µsoft.windows;-on vagy &apple; &macos;-en is indíthatunk X szervert, és számos különbözõ szabad valamint kereskedelmi alkalmazás képes pontosan erre. Az ablakkezelõ Az X kialakításának filozófiája leginkább a &unix; kialakításának filozófiájához hasonlítható, vagyis eszközöket, ne szabályokat. Ez tehát azt jelenti, hogy az X nem köti meg miként oldjuk meg vele a feladatokat. Helyette különféle eszközeket ad a felhasználó kezébe, és onnantól a saját felelõssége eldönteni, hogyan használja ki ezeket. Ez a filozófia az X-ben egészen addig terjed, hogy nem rögzíti, hogyan nézzenek ki a képernyõn megjelenõ ablakok, miként kell ezeket mozgatni az egérrel, milyen billentyûk lenyomásával közlekedhetünk az ablakok között (ami a µsoft.windows; esetén az AltTab), hogyan nézzen ki az ablakok címsora, a bezárás funkciónak legyen-e rajtuk gombja és így tovább. Ehelyett az X az összes ezzel járó felelõsséget átadja az ablakkezelõ (window manager) részére. Tucatnyi ilyen ablakkezelõt találhatunk az X-hez: AfterStep, Blackbox, ctwm, Enlightement, fvwm, Sawfish, twm, Window Maker és még sok más. Ezen ablakkezelõk mindegyike más és más kinézetet és hangulatot kínál fel: némelyikük támogatja a virtuális munkaasztalok (virtual desktop) létrehozását; néhányuk pedig megengedi, hogy mi magunk állítsuk be az asztal irányításához használt gombkombinációkat; köztük találhatunk olyat is, amelynek van Start gombja vagy ehhez hasonló eszköze; némelyek közülük ismerik a témákat, aminek révén a kinézetük és hangulatuk teljesen megváltoztatható. Az említett ablakkezelõk és társaik a Portgyûjtemény x11-wm kategóriájában érhetõek el. Ráadásul a KDE és a GNOME munkakörnyezetek mindegyikének van saját integrált ablakkezelõje. Az egyes ablakkezelõk mellesleg eltérõ beállítási módszerrel rendelkeznek. Némelyikük kézzel összeállított konfigurációs állományt vár, mások pedig külön grafikus eszközöket tartalmaznak erre a feladatra is. Az egyikük (a Sawfish) konfigurációs állományát például a Lisp programozási nyelv egyik dialektuásban kell megírni. Az irányítás átadása Az ablakkezelõ másik fontos feladata lekezelni, hogy az egérrel miként tudjuk átadni az ablakok között az irányítást, vagyis a fókuszt (focus policy). Minden ablakkezelõ rendszerben el kell tudnunk valahogy dönteni, hogy a beérkezõ billentyûleütések melyik ablakhoz vándoroljanak, valamint az ilyen értelemben aktív ablakot valamilyen módon jeleznünk is kell. Ennek egyik ismert módszere a fókusz kattintásra megoldás, amely modellt a µsoft.windows; rendszerekben találhatjuk meg. Itt az ablakok akkor válnak aktívvá, amikor rájuk kattintunk az egérrel. Az X viszont nem kötelezi el magát egyik vezérlésátadási módszer mellett sem, helyette az ablakkezelõ fogja majd eldönteni, melyik ablak birtokolja a fókuszt az adott pillanatban. A különbözõ ablakkezelõk különbözõ fókuszvezérlési technikákat ismernek. Mindegyikük ismeri a kattintásos fókuszt, azonban a többségük emellett még sok más megoldást is felkínál. A legnépszerûbb fókuszvezérlési elvek: A fókusz az egeret követi (focus-follows-mouse) Az egérmutató alatt található ablak kapja meg fókuszt. Az érintett ablaknak nem kell feltétlenül az összes többi felett elhelyezkednie. Ilyenkor a fókuszt egyszerûen úgy vihetjük át egy másik ablakra, ha rámutatunk az egérrel, amihez még kattintanunk sem kell. Hanyag fókusz (sloppy-focus) Ez az elv az elõbbi apró kibõvítése. Amikor a fókusz az egérmutatót követi, és az egeret a leghátsó ablakra (vagy a háttérre) visszük, akkor valójában egyik ablak sem birtokolja az irányítást, ezért a leütött billentyûk elvesznek. A hanyag fókusz használatával azonban az irányítás csak abban az esetben kerül át máshová, amikor egy másik ablakba lépünk be, nem pedig akkor, amikor a jelenlegibõl lépünk ki. Fókusz kattintásra (click-to-focus) Az aktív ablakot egy egérkattintással választjuk ki. Ilyenkor a kiválasztott ablak felemelkedhet és a többi elõtt jelenhet meg. Ezt követõen az összes irányítás ebbe az ablakba vándorol, még abban az esetben is, amikor egy másik ablakra visszük az egérmutatót. Sok ablakkezelõ ismer ezekbõl különbözõ variációikat, valamint rajtuk kívül más egyéb vezérlési elvet is. Ezzel kapcsolatban az adott ablakkezelõ dokumentációjából deríthetünk ki a legtöbbet. Widgetek Az X megközelítése, vagyis az eszközök és nem a szabályok felsorakoztatása, kiterjed az egyes alkalmazásokban látható különféle widgetekre is. A widget (window gadget, vagyis widget, de magyarul sok helyen a mütyürke) elnevezést azokra a felhasználói felületen megjelenõ elemekre használjuk, amelyekkel valamilyen módon kapcsolatba léphetünk: kattinthatunk rájuk, piszkálhatjuk ezeket. Ilyenek többek közt a gombok, jelölõnégyzetek, rádiógombok, ikonok, listák és a többi. A µsoft.windows; nyelvén ezeket vezérlõknek (control) nevezzük. A µsoft.windows; és az &apple; &macos; ezen a téren nagyon merev. Az alkalmazások fejlesztõinek gondoskodniuk kell róla, hogy a programjaik az elterjedt kinézetet és kialakítást kövessék. Az X viszont nem várja az egységes vezérlõeszközök vagy grafikai stílus használatát. Ennek eredményeképpen az X cseppet sem kívánja meg az alkalmazásoktól, hogy közös kinézetben vagy viselkedésben osztozzanak. Természetesen léteznek népszerû eszközrendszerek és azoknak számos variációja is kialakult, beleértve az MIT Athenaját, a &motif;ot (amirõl a µsoft.windows; eszközeit is mintázták, az összes ferde élet és a három szürkeárnyalatot), az OpenLookot és társaikat. Napjaink X alkalmazásai a KDE fejlesztéséhez használt Qt, esetleg a GNOME-hoz használt GTK+ könyvtárból származó, korszerû kinézetû widgeteket tartalmaznak. Ebbõl a szempontból megfigyelhetõ egyfajta tendencia a grafikus &unix;-alkalmazások felépítésében, ami minden bizonnyal megkönnyíti a kezdõ felhasználók tájékozódását. Az X11 telepítése Az X11 &os;-n alapértelmezett implementációja az &xorg;. Az &xorg; az X.Org alapítvány által kiadott, az X Window Systemet megvalósító nyílt forráskódú X szerver. Az &xorg; az &xfree86; 4.4RC2 és X11R6.6 kódja alapján készült. A &os; Portgyûjteményében jelenleg az &xorg; &xorg.version; változata érhetõ el. Az &xorg;-ot a Portgyûjteménybõl így tudjuk lefordítani, majd telepíteni: &prompt.root; cd /usr/ports/x11/xorg &prompt.root; make install clean Az egész &xorg; lefordításához legalább 4 GB szabad helyre van szükségünk. Az X11-et természetesen telepíthetjük közvetlenül csomagok segítségével is. A &man.pkg.add.1; használatával telepíthetõ bináris csomagok is elérhetõek az X11-hez. Amikor a &man.pkg.add.1; programra bízzuk a csomag letöltését, ne adjunk meg verziószámot, a &man.pkg.add.1; ugyanis mindig automatikusan az alkalmazás legfrissebb verzióját tölti le. Az &xorg; csomagjának letöltéséhez és telepítéséhez egyszerûen csak ennyit írjunk be: &prompt.root; pkg_add -r xorg A fentebb megadott példák a teljes X11 rendszert telepíteni fogják, beleértve a szervereket, klienseket, betûtípusokat stb. Az X11 egyes részeihez külön találhatunk csomagokat és portokat. A fejezet további részében szót ejtünk az X11, valamint egy irodai használatra alkalmas munkakörnyezet beállításáról. Christopher Shunway Írta: Az X11 beállítása &xorg; X11 Mielõtt nekilátnánk Az X11 beállítása elõtt a célrendszer következõ adataira lesz szükségünk: A monitor jellemzõi A videokártya chipkészlete A videokártya memóriájának mérete függõleges frissítési frekvencia vízszintes frissítési frekvencia Az X11 a monitor jellemzõibõl állapítja meg, hogy milyen felbontásban és frissítési frekvenciával mûködtesse azt. Ezek általában a monitorhoz tartozó dokumentációból vagy a gyártó honlapjáról deríthetõek ki. Igazából két értékre van szükségünk: a függõleges és a vízszintes frissítési frekvenciára. A videokártya chipkészlete határozza meg, hogy az X11 melyik meghajtóján keresztül kommunikál a grafikus hardverrel. Ez a legtöbb chipkészlet esetén magától megállapítható, de ennek ellenére mégis jó tisztában lenni ezzel arra az esetre, ha az automatikus felismerés mégsem mûködne. A grafikus kártya memóriájának mérete határozza meg a rendszer által kihasználható felbontást és színmélységet. Ezt fontos tudunk ahhoz, hogy ismerjük a rendszerünk korlátait. Az X11 beállítása Az &xorg; 7.3-as változatában gyakran mindenféle konfigurációs állomány használata nélkül egyszerûen csak adjuk ki a következõ parancsot: &prompt.user; startx A &xorg; 7.4 verziójától kezdõdõen a számítógépünkhöz csatlakoztatott egerek és billentyûzetek HAL segítségével automatikusan felismerhetõek. Ennek megfelelõen a x11/xorg port függõségeként telepítõdni fognak a sysutils/hal és devel/dbus portok, viszont az /etc/rc.conf állományban a következõ sorok hozzáadásával külön engedélyeznünk kell még ezeket: hald_enable="YES" dbus_enable="YES" Ezeket a szolgáltatásokat még az &xorg; beállítása elõtt el kell indítanunk (a parancssorból manuálisan vagy a rendszer újraindításával). Bizonyos hardvereszközök esetén az automatikus felismerés még nem mûködik megbízhatóan vagy nem jól állítja be az értékeket. Ilyen esetekben kézzel kell megadnunk a szükséges beállításokat. A különbözõ munkakörnyezetek, mint például a GNOME, a KDE vagy éppen az - XFce általában + Xfce általában tartalmaznak olyan segédprogramokat, amelyekkel a felhasználó könnyedén be tudja állítani a megjelenítés paramétereit, többek közt a képernyõ felbontását. Tehát ha az alapértelmezések nem megfelelõek, viszont használni akarunk majd valamilyen munkakörnyezetet is, akkor egyszerûen csak telepítsük az adott környezetet és a hozzátartozó eszközön keresztül állítsuk be a megjelenítést. Az X11 beállítása egy többlépcsõs folyamat. Elsõ lépésünk egy alap konfigurációs állomány összeállítása lesz. Rendszeradminisztrátorként adjuk ki az alábbi parancsot: &prompt.root; Xorg -configure Ennek segítségével az X11 xorg.conf.new néven létrehozza a konfigurációs állomány vázát a /root könyvtárban (akár a &man.su.1; parancsot használjuk, akár közvetlenül így jelentkezünk be, az így örökölt rendszeradminisztrátori szerepkör maga után vonja a $HOME könyvtár átállítását is). Az X11 megpróbálja megkeresni a célrendszerben elérhetõ grafikus eszközöket, és létrehozni egy olyan konfigurációs állományt, amely az észlelt eszközökhöz tartozó meghajtókat tölti be. A következõ lépésünk legyen az imént létrehozott beállítás kipróbálása, amin keresztül ellenõrizhetjük, hogy az &xorg; tényleg képes mûködni a célrendszer grafikus eszközén. Az &xorg; 7.3 és azt megelõzõ változataiban ezt így tehetjük meg: &prompt.root; Xorg -config xorg.conf.new A &xorg; 7.4 és késõbbi változataiban a próba eredménye egy fekete képernyõ lesz, amely meglehetõsen megnehezítheti az X11 helyes mûködésének megállapítását. A kapcsoló használatával azonban továbbra is elérhetjük a korábbi verziókban megszokott viselkedési módot: &prompt.root; Xorg -config xorg.conf.new -retro Ha ezután a képernyõn egy fekete-fehér rácsot látunk egy X alakú egérmutatóval a közepén, akkor jó a beállítás. A próbát a CtrlAltBackspace billentyûk együttes lenyomásával szakíthatjuk meg. Az &xorg; 7.3 és korábbi változataiban ez a billentyûkombináció alapértelmezés szerint engedélyezett. Amennyiben továbbra is szükségünk lenne rá, a 7.4 és késõbbi változatokban ezt úgy tudjuk engedélyezni, ha a konfigurációs állomány ServerLayout vagy ServerFlags szekciójába felvesszük a következõ sort: Option "DontZap" "Off" Ha az egér még nem mûködne, mindenképpen be kell állítanunk a továbblépés elõtt. Ezzel kapcsolatban a &os; telepítésérõl szóló fejezetben levõ t ajánljuk elolvasásra. Fontos megemlíteni, hogy az &xorg; 7.4 változatától kezdõdõen az xorg.conf InputDevice szekcióit az eszközök automatikusan észlelt beállításai felülbírálják. A régebbi változatok viselkedését úgy tudjuk visszanyerni, ha a ServerLayout és ServerFlags szekciók valamelyikéhez hozzáadjuk az alábbi sort: Option "AutoAddDevices" "false" Ezt követõen a beviteli eszközök a lehetséges beállítási opciók (például a billentyûzet-kiosztás váltása) mentén a korábbiakban megszokott módon konfigurálhatóak. Az X11 finomhangolása Ezután az ízlésünknek megfelelõen hangoljuk be az xorg.conf.new állományt, nyissuk meg egy szövegszerkesztõben, például az &man.emacs.1;-ben vagy az &man.ee.1;-ben. Elsõként adjuk meg a célrendszerhez csatlakoztatott monitor frekvenciájára vonatkozó adatokat. Ezek általában a függõleges és a vízszintes frissítés értékei, melyeket az xorg.conf.new állomány "Monitor" szakaszában (Section) kell feltüntetni: Section "Monitor" Identifier "Monitor0" VendorName "A monitor gyártója" ModelName "A monitor típusa" HorizSync 30-107 VertRefresh 48-120 EndSection A konfigurációs állományból valószínûleg csak a HorizSync és VertRefresh kulcsszavak fognak hiányozni. Amennyiben ez tényleg így lenne, a megfelelõ vízszintes frissítés értékét a HorizSync kulcsszó után, a hozzátartozó függõleges frissítés értékét pedig a VertRefresh kulcsszó után kell hozzátennünk a szakaszhoz. Az iménti példában már megadtuk a célrendszer monitorának frissítési értékeit. Az X megengedi, hogy DPMS (Energy Star) energiagazdálkodási szabványt ismerõ monitorok lehetõséget is kihasználjuk. A &man.xset.1; program vezérli a monitorok ki- és bekapcsolását, és segítségével készenléti vagy energiatakarékos üzemmódba tudjuk helyezni azokat. Ha engedélyezni kívánjuk a monitorunk DPMS lehetõségeit, egyszerûen csak tegyük hozzá az alábbi sort a monitorunkat leíró szakaszhoz: Option "DPMS" xorg.conf Ha már a xorg.conf.new konfigurációs állomány szerkesztésével vagyunk elfoglalva, válasszuk ki számunkra kedvezõ alapértelmezett felbontást és színmélységet is. Ezt a "Screen" (Képernyõ) nevû szakaszban tehetjük meg: Section "Screen" Identifier "Screen0" Device "Card0" Monitor "Monitor0" DefaultDepth 24 SubSection "Display" Viewport 0 0 Depth 24 Modes "1024x768" EndSubSection EndSection A DefaultDepth kulcsszó után adjuk meg a rendszer alapértelmezett színmélységét. Ezt késõbb az &man.Xorg.1; paraméterével bírálhatjuk felül a parancssorból. A Modes kulcsszó után jelennek meg azok a felbontások, amelyekben az adott színmélység elérhetõ. Itt csak olyan VESA szabványú módok jelenhetnek meg, amelyet a célrendszer grafikus eszköze is támogat. A fenti példában az alapértelmezett színmélység képpontonként huszonnégy bit, és ebben a színmélységben az elfogadott felbontás 1024-szer 768 pixel. Végezetül mentsük el a szerkesztett konfigurációs állományt és próbáljuk ki a korábban leírt módszer szerint. A hibakeresés során maguk az X11 naplóállományai is hasznos eszköznek bizonyulhatnak, mivel ezek minden olyan eszközrõl tartalmaznak információt, amelyekhez az X11 szervernek sikerült csatlakoznia. Az &xorg; naplóit a /var/log/Xorg.0.log elnevezést követõ állományokban találjuk meg. A konkrét naplók nevei Xorg.0.log-tól Xorg.8.log-ig és így tovább terjedhetnek. Ha minden a legnagyobb rendben haladt eddig, a konfigurációs állományt el kell tennünk egy olyan központi helyre, ahol az &man.Xorg.1; képes lesz majd megtalálni. Ez a hely általában az /etc/X11/xorg.conf vagy a /usr/local/etc/X11/xorg.conf. &prompt.root; cp xorg.conf.new /etc/X11/xorg.conf Az X11 beállítását ezzel befejeztük. Az &xorg; innentõl elindítható a &man.startx.1; segédprogram vagy az &man.xdm.1; használatával. Témák idõsebbeknek és haladóknak Az i810 grafikus chipkészlet beállítása Intel i810 grafikus chipkészlet Az &intel; i810 integrált chipkészletének meghajtásához szükségünk lesz az agpart nevû AGP programozási felületre az X11-ben. Errõl az &man.agp.4; meghajtó man oldalán olvashatuk többet. Ennek segítségével ezt a hardvert is a többi grafikus kártyához hasonlóan állíthatjuk be. Vegyük figyelmbe azonban, hogy az &man.agp.4; meghajtót beépítve nem tartalmazó rendszermaggal futó rendszerekben a &man.kldload.8; paranccsal utólag már nem tudjuk betölteni! Ezt a meghajtót már a rendszerindítás során be kell tudnunk tölteni: vagy a rendszermagba fordítjuk, vagy pedig a /boot/loader.conf állományban hivatkozunk rá. Widescreen Flat Panel monitorok használata widescreen flat panel beállítása Ebben a részben feltételezünk némi tapasztalatot a beállítások terén. Amennyiben a szabványos konfigurációs eszközök csõdöt mondtak a beállítás során, magukból a naplóállományokból is kinyerhetünk elegendõ információt ahhoz, hogy mûködésre bírjuk rendszerünket. Ehhez mindenképpen legyen kéznél egy szövegszerkesztõ! A jelenlegi szélesvásznú (WSXGA, WSXGA+, WUXGA, WXGA, WXGA+ és társai) formátumok a 16:10-es és 10:9-es képarányokat ismerik, amik néha gondot okozhatnak. Például a 16:10-es képarány felbontásai: 2560x1600 1920x1200 1680x1050 1440x900 1280x800 Bizonyos szempontból egyszerûen csak a fenti felbontások valamelyikét kell felvenni a "Screen" szakasz Mode sorába, valahogy így: Section "Screen" Identifier "Screen0" Device "Card0" Monitor "Monitor0" DefaultDepth 24 SubSection "Display" Viewport 0 0 Depth 24 Modes "1680x1050" EndSubSection EndSection Az &xorg; elég intelligens ahhoz, hogy a szélesvásznú megjelenítéssel kapcsolatos információkat lekérje a monitor I2C/DDC adatai közül, ezért meg tudja állapítani, hogy az eszköz milyen frissítési frekvenciákat és felbontásokat bír el. Ha az alábbi ModeLine értékek nem szerepelnének a meghajtókban, akkor velük kapcsolatban egy kicsit súgnunk kell az &xorg;-nak. A /var/log/Xorg.0.log átrágásával elegendõ információt tudunk gyûjteni ahhoz, hogy manuálisan vegyünk fel használható ModeLine értékeket. Nem kell mást tennünk, mint ehhez hasonló sorokat keresnünk: (II) MGA(0): Supported additional Video Mode: (II) MGA(0): clock: 146.2 MHz Image Size: 433 x 271 mm (II) MGA(0): h_active: 1680 h_sync: 1784 h_sync_end 1960 h_blank_end 2240 h_border: 0 (II) MGA(0): v_active: 1050 v_sync: 1053 v_sync_end 1059 v_blanking: 1089 v_border: 0 (II) MGA(0): Ranges: V min: 48 V max: 85 Hz, H min: 30 H max: 94 kHz, PixClock max 170 MHz Ezeket nevezik EDID-adatoknak (Extended display identification data, vagyis bõvített megjelenítési azonosító adatoknak). Belõlük a megfelelõ ModeLine sor létrehozása csupán annyiból áll, hogy a számértékeket a megfelelõ sorrendbe tesszük: ModeLine <name> <clock> <4 horiz. timings> <4 vert. timings> Ezáltal a példában látott "Monitor" szakasz ModeLine sora így fog kinézni: Section "Monitor" Identifier "Monitor1" VendorName "Bigname" ModelName "BestModel" ModeLine "1680x1050" 146.2 1680 1784 1960 2240 1050 1053 1059 1089 Option "DPMS" EndSection Miután végrehajtottuk ezeket az egyszerû beállítási lépéseket, az X most már valószínûleg el fog indulni az új szélesvásznú monitorunkon. Murray Stokely Írta: Betûtípusok használata az X11-ben Type1 betûtípusok Az X11-hez tartozó alap betûtípusok nem mondhatóak kifejezetten ideálisnak például egy átlagos asztali kiadványszerkesztõ alkalmazás számára. A nagyobb méretû bemutatókon a betûi szögletesen és idétlenül néznek ki, a &netscape;ben megjelenõ kisebb betûk pedig szinte teljességgel olvashatatlanok. Viszont manapság már rengeteg szabad, nagyon jó minõségû és könnyen használható Type1 (&postscript;) betûtípus érhetõ el az X11-hez. Például az URW betûtípus-gyûjtemény (x11-fonts/urwfonts) a szabványos Type1 betûtípusok (Times Roman, Helvetice, Palatino és még sok más) jó minõségû változatait tartalmazza. A Freefonts nevû gyûjtemény (x11-fonts/freefonts) is tartalmaz sok más betûtípust, de a legtöbbjüket inkább csak a Gimpben és a hozzá hasonló grafikai alkalmazásokban tudjuk használni, illetve nincsenek is még kellõ mértékben befejezve a hétköznapi munkákhoz. Ezeken felül az X11 minimális ügyeskedéssel beállítható a &truetype; betûtípusok használatára is. Errõl részleteket a &man.X.7; man oldalon, illetve a &truetype; betûtípusokról szóló szakaszban olvashatunk. A Portgyûjteménybõl az imént említett Type1 betûtípusokat az alábbi parancsok segítségével telepíthetjük: &prompt.root; cd /usr/ports/x11-fonts/urwfonts &prompt.root; make install clean Ugyanígy járjunk el a freefont és a többi gyûjtemény esetén is. Az X szerver akkor fogja észlelni ezeket a betûtípusokat, ha hozzáadjuk a következõ sort a konfigurációs állományához (/etc/X11/xorg.conf): FontPath "/usr/local/lib/X11/fonts/URW/" Vagy megtehetjük mindezt az X futtatása során is: &prompt.user; xset fp+ /usr/local/lib/X11/fonts/URW &prompt.user; xset fp rehash Ez utóbbi beállítás viszont el fog veszni az X leállításával, hacsak nem vesszük hozzá a indítószkriptjéhez (ez az ~/.xinitrc a startx használata esetén, illetve az ~/.xsession, amikor egy XDM-szerû grafikus bejelentkezést használunk). Ezek mellett használhatjuk a /usr/local/etc/fonts/local.conf állományt is: errõl az élsimítással foglalkozó szakaszban szólunk részletesebben. &truetype; betûtípusok TrueType betûtípusok betûtípusok TrueType Az &xorg; beépített támogatást tartalmaz a &truetype; betûtípusok rendereléséhez. Két különbözõ modul valósítja meg ezt a feladatot. Ebben példában a freetype nevû modult használjuk, mivel sokkal jobban illeszkedik a többi betûrenderelõhöz. A freetype modul használatához mindössze az /etc/X11/xorg.conf állomány "Module" szakaszába kell beírnunk a következõ sort: Load "freetype" Most pedig hozzunk létre egy könyvtárat a &truetype; betûtípusok számára (ez legyen például a /usr/local/lib/X11/fonts/TrueType), majd másoljuk az összes &truetype; betûtípusunkat ide. Vigyázzunk rá, hogy &macintosh;-ról &truetype; betûtípusok közvetlenül nem hozhatóak át, az X11 számára &unix;/&ms-dos;/&windows; formátumban kell lenniük. Miután sikerült átmásolnunk az állományokat ebbe a könyvtárba, használjuk a ttmkfdir parancsot a fonts.dir állomány létrehozására, aminek révén az X betûrenderelõje tudnia fogja, hogy új állományokat telepítettünk. A ttmkfdir x11-fonts/ttmkfdir néven elérhetõ a &os; Portgyûjteményébõl. &prompt.root; cd /usr/local/lib/X11/fonts/TrueType &prompt.root; ttmkfdir -o fonts.dir Ezután adjuk hozzá a &truetype; könyvtárat a betûtípusok könyvtáraihoz. Itt is a Type1 betûtípusoknál leírtak szerint kell eljárnunk, vagyis használjunk a &prompt.user; xset fp+ /usr/local/lib/X11/fonts/TrueType &prompt.user; xset fp rehash parancsot, vagy adjunk hozzá a xorg.conf állományhoz egy további FontPath sort. Ezzel végeztünk is. Innentõl kezdve a &netscape;, Gimp, a &staroffice; és mindegyik X alkalmazás fel fogja ismerni a frissen telepített &truetype; betûtípusokat. A nagyon kicsi betûk (egy honlap megtekintése során, nagyfelbontásban) és a nagyon nagy betûk (a &staroffice; használatakor) most már sokkal jobban fognak mutatni. Joe Marcus Clarke Frissítette: A betûk élsimítása élsimított betûk betûk élsimított Az X11-ben az &xfree86; 4.0.2-es változata óta érhetõ el az élsimítás, azonban az &xfree86; 4.3.0-at megelõzõen a betûk beállítása meglehetõsen körülményes volt. Az &xfree86; 4.3.0-as verziójával kezdõdõen az X11 által használt, a /usr/local/lib/X11/fonts/ és a ~/.fonts/ könyvtárakban található összes betûtípus élsimítása automatikusan elérhetõ az Xft-re felkészített alkalmazások számára. Nem mindegyik alkalmazás használja ki az Xft-t, de sokan kaptak hozzá támogatást. Ilyen Xft-alkalmazások a (KDE fejlesztéséhez használt) Qt 2.3 és késõbbi változatai, a (GNOME fejlesztéséhez használt) GTK+ 2.0 és késõbbi változatai, valamint a Mozilla 1.2 és késõbbi változatai. A betûtípusok élsimításának be- és kikapcsolásához, valamint élsimítási jellemzõinek beállításához hozzuk létre (vagy ha már létezne, módosítsuk) a /usr/local/etc/fonts/local.conf állományt. Az Xft betûrendszer számos kifinomult lehetõsége hangolható ezzel az állománnyal, amelyekbõl ebben a szakaszban csupán rövidke ízelítõt fogunk adni. A pontosabb részletekrõl a &man.fonts-conf.5; man oldalon tájékozódhatunk. XML Az állománynak XML formátumúnak kell lennie. Különösen ügyeljünk a kis- és nagybetûkre, illetve gyõzödjünk meg mindig róla, hogy lezártuk-e az összes taget. Az állomány a szokásos XML-fejléccel kezdõdik, amelyet egy DOCTYPE definíció követ, majd a <fontconfig> tag: <?xml version="1.0"?> <!DOCTYPE fontconfig SYSTEM "fonts.dtd"> <fontconfig> Ahogy azt már korábban is említettük, a /usr/local/lib/X11/fonts és a ~/.fonts/ könyvtárakban található összes betûtípus élsimítása elérhetõ az Xft-re felkészített alkalmazások számára. Amennyiben ezeken túl még további könyvtárakat is fel kívánunk venni, írjuk bele a /usr/local/etc/fonts/local.conf állományba, nagyjából ilyen alakban: <dir>/az/en/betu/tipusaim</dir> Az új betûtípusok, de legfõképpen az új betûtípusokat tartalmazó könyvtárak hozzáadása után a betûkkel kapcsolatos gyorsítótárak frissítéséhez mindenképpen javasolt lefuttatni az alábbi parancsot: &prompt.root; fc-cache -f Az élsimítás hatására a betûk kontúrjai egy kissé elmosódnak, aminek köszönhetõen a nagyon kis méretû szövegek sokkal olvashatóbbá válnak és eltûnnek a nagy méretû betûkrõl a lépcsõk, azonban a normál méretû betûknél megfájdulhat tõle a szemünk. A 14 pontnál kisebb méretû betûk esetén az alábbi sorok hozzáadásával tudjuk kikapcsolni az élsimítást: <match target="font"> <test name="size" compare="less"> <double>14</double> </test> <edit name="antialias" mode="assign"> <bool>false</bool> </edit> </match> <match target="font"> <test name="pixelsize" compare="less" qual="any"> <double>14</double> </test> <edit mode="assign" name="antialias"> <bool>false</bool> </edit> </match> betûk térköz Bizonyos egyenszélességû (monospaced) betûtípusok élsimítása esetén a betûk távolsága nem megfelelõ. Ez leginkább a KDE használata esetén merül fel. Ezt a problémát úgy is orvosolhatjuk, ha az ilyen betûtípusok térközét kézzel 100-ra állítjuk. Ehhez írjuk be a következõ sorokat: <match target="pattern" name="family"> <test qual="any" name="family"> <string>fixed</string> </test> <edit name="family" mode="assign"> <string>mono</string> </edit> </match> <match target="pattern" name="family"> <test qual="any" name="family"> <string>console</string> </test> <edit name="family" mode="assign"> <string>mono</string> </edit> </match> (ezzel lefedjük összes rögzített méretû (fixed) betûtípust "mono"-ként), majd vegyük hozzá ezt is: <match target="pattern" name="family"> <test qual="any" name="family"> <string>mono</string> </test> <edit name="spacing" mode="assign"> <int>100</int> </edit> </match> Egyes betûtípusoknál, mint például a Helveticánál, gondok akadhatnak az élsimítással. Ez általában egy függõlegesen kettévágottnak látszó betû képében jelenik meg. De ami a legrosszabb, hogy emiatt némely alkalmazás, mint például a Mozilla képes összeomlani. Ennek elkerülésére tegyük hozzá még az alábbi sorokat a local.conf állományhoz: <match target="pattern" name="family"> <test qual="any" name="family"> <string>Helvetica</string> </test> <edit name="family" mode="assign"> <string>sans-serif</string> </edit> </match> Miután befejeztük a local.conf szerkesztését, ellenõrizzük, hogy szerepel-e az állomány végén a </fontconfig> tag. Ha ugyanis nem zárjuk le rendesen, akkor a változtatásaink érvénytelenné válnak. Az X11-hez tartozó alap betûtípus nem éppen mutatós élsimított alakjában. Erre a célra sokkal jobb alap betûtípusok is találhatóak a x11-fonts/bitstream-vera portban. Ha még nem létezne /usr/local/etc/fonts/local.conf állományunk, akkor ezt a port létrehozza. Ellenkezõ esetben a port készít egy /usr/local/etc/fonts/local.conf-vera nevû állományt. Fésüljük össze ennek az állománynak a tartalmát a /usr/local/etc/fonts/local.conf tartalmával, és a Bitstream betûtípusok maguktól felváltják az X11 alapértelmezett talpas (serif), talpatlan (sans serif) és egyenszélességû (monospaced) betûtípusait. Végezetül a felhasználók is megadhatják a saját beállításaikat a saját .fonts.conf állományuk segítségével. Ehhez nem kell mást tenni, mindössze létrehozni egy ~/.fonts.conf XML-állományt. LCD képernyõ betûk LCD képernyõ Még egy utolsó ötlet: LCD képernyõk esetén szükségünk lehet az ún. sub-pixel sampling (részképpont mintavételezési) technikára. Ezzel lényegében a (vízszintesen elválasztott) vörös, zöld és kék összetevõket külön-külön kezeljük a horizontális felbontás javítására. Bámulatos eredményeket lehet elérni a segítségével! A bekapcsolásához a következõ sorokat kell beszúrnunk valahova a local.conf állományba: <match target="font"> <test qual="all" name="rgba"> <const>unknown</const> </test> <edit name="rgba" mode="assign"> <const>rgb</const> </edit> </match> A megjelenítõ fajtájától függõen lehet, hogy az rgb értéket bgr-re, vrgb-re vagy vbgr-re kell cserélnünk. Próbálgassuk és kiderül, hogy melyikkel mûködik jobban. Mozilla az élsimítás kikapcsolása Az élsimítás hatása az X következõ indításakor fog látszódni. Azonban a programoknak tudniuk is kell élni az általa felkínált elõnyökkel. A Qt pillanatnyilag képes erre, ezért az összes KDE-elem ki tudja használni a betûtípusok élsimítását. A GTK+ és a GNOME is használja az élsimítást a Font cappleten keresztül (errõl bõvebben ld. a t). A Mozilla 1.2 és késõbbi változatai már alapértelmezés szerint használják az élsimítást. Ennek kikapcsolásához a Mozillat a -DWITHOUT_XFT kapcsolóval fordítsuk újra. Seth Kingsley Írta: Az X bejelentkeztetõ képernyõje Összefoglalás X Display Manager Az X bejelentkeztetõ képernyõje (az X Display Manager vagy röviden csak XDM) az X Window System egyik kiegészítõ eleme, melyet a bejelentkezések lebonyolítására használunk. Számtalan helyzetben hasznosnak bizonyulhat, beleértve a legkisebb X terminálokat és a legnagyobb hálózati szervereket is. Mivel az X Window System független hálózattól és protokolltól, a hálózaton összekapcsolt, X klienseket és szervereket futtató különbözõ számítógépek széles kombinációja elõfordulhat. Az XDM egy grafikus felületen keresztül segít választani az elérhetõ szerverek között, valamint a felhasználók, például felhasználónév és jelszón keresztüli, hitelesítésében. Az XDM tulajdonképpen a felhasználó számára ugyanazokat a funkciókat nyújtja, mint a &man.getty.8; program (errõl bõvebben lásd ). Tehát: belépteti a felhasználót a szerverre, ahova csatlakozott, illetve elindítja helyette a hozzátartozó munkamenet kezelõjét (ami általában egy X-es ablakkezelõ). Az XDM megvárja ennek a programnak a befejezõdését, ami egyben jelzi számára, hogy a felhasználó elvégezte a dolgát, és kilépteti a szerverrõl. Ezután az XDM újra várakozni kezd a következõ felhasználóra, miközben a bejelentkezéshez és a szerver kiválasztásához szükséges képernyõket jeleníti meg. Az XDM használata Az XDM-hez tartozó démon a /usr/local/bin/xdm állomány. Ezt programot root felhasználóként bármikor tudjuk futtatni, és ez veszi kezelésbe a helyi gépen futó X szervert. Amennyiben az XDM-et a számítógép minden egyes indulása során el akarjuk indítani, egyszerûen csak adjuk hozzá a megfelelõ bejegyzést az /etc/ttys állományhoz. Ennek a formai szabályairól és használatáról bõvebben lásd . Az /etc/ttys alapértelmezett változatában az XDM démont ebben a formában találjuk meg a virtuális terminálok között: ttyv8 "/usr/local/bin/xdm -nodaemon" xterm off secure Ez a bejegyzés alapból nem aktív. Az engedélyezéséhez írjuk át az ötödik mezõben szereplõ off (kikapcsolva) értéket on (bekapcsolvá)-ra, majd indítsuk újra az &man.init.8; programot a ban leírtak szerint. Az elsõ mezõben találhatjuk a program által kezelt terminált, ez jelen esetünkben a ttyv8. Ennek megfelelõen az XDM a 9. virtuális terminálon kezdi meg a futását. Az XDM beállítása Az XDM beállításait tartalmazó könyvtár a /usr/local/lib/X11/xdm. Itt találhatjuk meg azokat az állományokat, amelyek megváltoztatásával befolyásolhatjuk az XDM megjelenését és viselkedését. Általában a következõ állományok bukkannak fel ezen a helyen: Állomány Leírás Xaccess A kliens hitelesítésének szabályrendszere. Xresources Az X erõforrásainak alapértelmezett értékei. Xservers Az ismert távoli és helyi X szerverek listája. Xsession A bejelentkezések során lefutó alapértelmezett szkript. Xsetup_* A bejelentkezõ felület indítása elõtt indítandó alkalmazásokkal kapcsolatos szkript. xdm-config A gépen futó összes X szerver globális beállításai. xdm-errors A szerver által jelentett hibák. xdm-pid A jelenleg futó XDM-hez tartozó azonosító. Ebben a könyvtárban találunk még néhány olyan programot és szkriptet, amelyekkel be tudjuk állítani a munkaasztalunkat az XDM futása alatt. Ezen állományok céljait egyenként ismertetni fogjuk. A felépítésükrõl és használatukról az &man.xdm.1; man oldala árul el többet. Az alapértelmezett beállítás egy téglalap alakú bejelentkezõ ablak, aminek tetején nagy betûkkel a gép neve olvasható, valamint alatta a Login: (felhasználói név) és Password: (jelszó) mezõk várnak kitöltésre. Ez egy remek kiindulási alap az XDM-képernyõ kinézetének megváltoztatásához. Xaccess Az XDM-mel szabályozott X szerverek által használt protokoll az X Display Manager Connection Protocol (XDMCP). Ez az állomány tartalmazza a távoli számítógépekrõl érkezõ XDMCP-kapcsolatok vezérlésére vonatkozó szabályokat. Ezt a rendszer általában figyelmen kívül hagyja, hacsak az xdm-config állományban be nem állítottuk a távoli számítógépek csatlakoztathatóságát. Alapértelmezés szerint viszont semmilyen klienst nem enged csatlakozni. Xresources Ez tartalmazza a szerverválasztó és bejelentkezõ képernyõ alapértelmezéseit. Segítségével a bejelentkeztetést végzõ program kinézetét változtathatjuk meg. Formátuma hasonló az X11 dokumentációjában leírt app-defaults állományhoz. Xservers A szerverválasztó által felkínálandó távoli X szerverek felsorolását tartalmazza. Xsession A felhasználó bejelentkezése után ez az XDM-szkript fog lefutni. Általában minden felhasználóhoz tartozik egy saját ~/.xsession szkript, ami ezt felülbírálja. Xsetup_* Ezek fognak automatikusan lefutni a szerverválasztó vagy bejelentkeztetõ felületek megjelenése elõtt. Minden általunk használt X szerverhez tartozik egy ilyen szkript, amelyek neve Xsetup_-al kezdõdik és a helyi X szerver sorszámával folytatódik (például Xsetup_0). Ezek a szkriptek általában egy-két programot, mint például az xconsole, indítanak el a háttérben. xdm-config Az app-defaults nevû állományéhoz hasonló alakban tartalmaz beállításokat a program által kezelt minden egyes X szerverhez. xdm-errors Ebben található meg az XDM által futtatni próbált X szerverek kimenete. Itt érdemes hibaüzenetek után kutatni, ha az XDM által indított X szerver valamiért megállna. Ezek az üzenetek egyébként a felhasználó ~/.xsession-errors állományába is beíródnak. Hálózati X szerver futtatása Az X szerverünkhöz csak akkor tudnak kívülrõl más felhasználók is kapcsolódni, ha átírjuk a hozzáférésre vonatkozó szabályokat és engedélyezzük rajta a kapcsolódást. Az alapértelmezett szabályok nagyon óvatosak. Ha tehát engedélyezni akarjuk a kívülrõl érkezõ kapcsolódásokat, akkor ahhoz elõször az xdm-config állományból vegyük ki az alábbi sort: ! SECURITY: do not listen for XDMCP or Chooser requests ! Comment out this line if you want to manage X terminals with xdm DisplayManager.requestPort: 0 Ezután indítsuk újra az XDM-et. Ne felejtsük el, hogy az app-defaults állományokban a megjegyzések ! (felkiáltó)jellel kezdõdnek, nem pedig a megszokott # (kettõskereszt)tel. A fentieknél természetesen szigorúbb hozzáférési szabályok is szükségesek lehetnek — ezzel kapcsolatban nézzük meg Xaccess állományban szereplõ példákat, illetve lapozzuk fel az &man.xdm.1; man oldalt. Az XDM helyett Az alapértelmezett XDM feladatát számos más program is képes ellátni. Ezek közül az egyik a kdm (a KDE része), amire ebben a fejezetben még vissza fogunk térni. A kdm különféle vizuális effekteket és egyéb kozmetikázást ígér, valamint lehetõvé teszi a felhasználók számára, hogy a bejelentkezés elõtt kiválaszthassák a használni kívánt ablakkezelõt. Valentino Vaschetto Írta: Munkakörnyezetek Ebben a szakaszban a &os;-n futó X-hez elérhetõ különbözõ munkakörnyezetekrõl (desktop environment) lesz szó. Maga a munkakörnyezet elnevezés sok mindenre utalhat egy mezei ablakkezelõtõl kezdve az asztali alkalmazások teljes garmadájáig, ahogy igaz ez a KDE vagy a GNOME esetében is. A GNOME Röviden a GNOME-ról GNOME A GNOME egy felhasználóbarát munkakörnyezet, aminek segítségével a felhasználók számára gyerekjáték a számítógép használata és beállítása. A GNOME-ban találhatunk egy panelt (az alkalmazások indítására és különféle állapotjelzõk megjelenítéséhez), egy asztalt (ahova az alkalmazások és az adatok kerülnek), szabványos asztali eszközöket és alkalmazásokat, valamint számos konvenciót, aminek mentén az alkalmazások könnyen együtt tudnak mûködni és tartani egymással az összhangot. Más operációs rendszerek vagy környezetek ismerõi otthon érezhetik magukat ebben a GNOME által nyújtott vizuális környezetben. A &os; és a GNOME kapcsolatáról bõvebb információkat a &os; GNOME Projekt honlapján találhatunk. Ezen az oldalon a GNOME telepítésérõl, beállításáról és karbantartásáról egy meglehetõsen átfogó leírást olvashatunk. A GNOME telepítése A programot könnyen fel tudjuk telepíteni csomagból vagy a Portgyûjtemény segítségével: A hálózatról a GNOME csomagját mindössze ennek a sornak a beírásával fel tudjuk telepíteni: &prompt.root; pkg_add -r gnome2 A portfa felhasználásával pedig a GNOME-ot így tudjuk forrásból telepíteni: &prompt.root; cd /usr/ports/x11/gnome2 &prompt.root; make install clean Miután a GNOME-ot sikerült feltelepítenünk, meg kell mondanunk az X szervernek, hogy az alapértelmezett ablakkezelõ helyett a GNOME-ot indítsa el. A GNOME-ot legkönnyebben a GDM, vagyis a GNOME Display Manager használatával indíthatjuk el. A GDM a GNOME részeként települ (habár alapból nincs bekapcsolva), és úgy tudjuk aktiválni, ha /etc/rc.conf állományba beírjuk a gdm_enable="YES" sort. Újraindítás után a GNOME automatikusan elindul bejelentkezéskor — nincs szükség további beállításra. A GNOME-ot parancssorból is elindíthatjuk, ha hozzá megfelelõen beállítjuk az .xinitrc nevû állományt. Ha már van egy saját .xinitrc állományunk, akkor nincs más teendõnk, mint átírni az aktuális ablakkezelõnket hívó sort a /usr/local/bin/gnome-session sorra. Ha nem csináltunk elõtte semmilyen különleges dolgot az említett konfigurációs állománnyal, akkor elegendõ csak ennyit beírnunk: &prompt.user; echo "/usr/local/bin/gnome-session" > ~/.xinitrc Ezt követõen írjuk be a startx parancsot, és a GNOME munkakörnyezete fog elindulni. Ha az XDM-hoz hasonló régebbi bejelentkeztetõ képernyõt használunk, ez a módszer nem fog mûködni. Helyette hozzunk létre egy .xsession nevû futtatható állományt, amely ezt a parancsot tartalmazza. Ehhez nyissuk meg és cseréljük ki benne a korábbi ablakkezelõnk hívását a /usr/local/bin/gnome-session utasításra: &prompt.user; echo "#!/bin/sh" > ~/.xsession &prompt.user; echo "/usr/local/bin/gnome-session" >> ~/.xsession &prompt.user; chmod +x ~/.xsession Megcsinálhatjuk azt is, hogy a bejelentkezéskor választható legyen az ablakkezelõ. A KDE-rõl bõvebben címû szakaszban látni fogjuk, hogyan tudjuk ezt a a KDE bejelentkeztetõ képernyõje, a kdm esetén beállítani. Élsimított betûtípusok a GNOME-mal GNOME élsimított betûk Az X11 a RENDER kiterjesztésén keresztül ismeri az élsimítást. A (GNOME által használt) GTK+ 2.0 és késõbbi változatai is képesek ezt a lehetõséget kihasználni. Az élsimítás beállítása a ban olvasható. Így tehát a GNOME legfrissebb verzióiban már használhatjuk az élsimítást. Ehhez menjünk az Applications Desktop Preferences Font (a magyar változatban ez az Alkalmazások A munkaasztal beállításai Betûk ) menübe, majd válasszuk vagy a Best shapes (A legszebb betûforma), Best contrast (A legjobb kontraszt) vagy a Subpixel smoothing (LCDs) (Simítás a képponton belül (LCD)) menüpontot. A GTK+-ot használó, de közvetlenül a GNOME-hoz nem tartozó alkalmazások esetén pedig állítsuk be a GDK_USE_XFT környezeti változót 1 a program indítása elõtt. A KDE KDE Röviden a KDE-rõl A KDE egy könnyen használható modern munkakörnyezet. Ízelítõül a KDE felhasználók számára felkínált lehetõségei közül: Gyönyörû, korszerû munkafelület Az asztal hálózaton keresztüli transzparens kezelése A KDE asztal és alkalmazásainak használatában egy beépített súgórendszer segíti a kényelmes és összefüggõ közlekedést A KDE alkalmazásainak összehangolt kinézete és hangulata Szabványosított menük és eszköztárak, billentyû-hozzárendelések, színsémák stb. Honosítás: a KDE több, mint 40 nyelven elérhetõ Központosított, összehangolt, párbeszédablak alapú asztalbeállítás Számos hasznos KDE-alkalmazás A KDE-hez egy Konqueror nevû böngészõ is tartozik, mely a többi &unix;-os böngészõ komoly ellenfelének bizonyul. A KDE-rõl többet a KDE honlapján olvashatunk. A KDE &os;-re vonatkozó tudnivalóiról és a hozzátartozó anyagokról a &os; KDE csapat honlapján találhatunk információkat. &os; alatt a KDE két verziója érhetõ el: a harmadik változat már régóta használható, nagyon megbízható, amely mellett viszont a következõ generációt képviselõ negyedik változat is megtalálható a Portgyûjteményben. Akár egymás mellé is telepíthetõek. A KDE telepítése Ahogy a GNOME és a többi más munkakörnyezet esetében is, maga a program könnyen telepíthetõ csomagból vagy a Portgyûjtemény segítségével is: A KDE3 csomagját hálózaton keresztül így tudjuk telepíteni: &prompt.root; pkg_add -r kde A KDE4 csomagját pedig hálózaton keresztül így tudjuk telepíteni: &prompt.root; pkg_add -r kde4 A &man.pkg.add.1; magától letölti az alkalmazás legfrissebb verzióját. Ha a KDE3 környezetet forrásból akarjuk telepíteni, használjuk a portfát: &prompt.root; cd /usr/ports/x11/kde3 &prompt.root; make install clean Ha viszont a KDE4 környezetet akarjuk inkább a portfa felhasználásával forrásból telepíteni, akkor ezeket a parancsokat adjuk ki: &prompt.root; cd /usr/ports/x11/kde4 &prompt.root; make install clean Miután a KDE-t sikeresen telepítettük, tudatnunk kell az X szerverrel, hogy az alapértelmezett ablakkezelõ helyett ezt indítsa el. Ezt az .xinitrc állomány módosításával érhetjük el. KDE3 esetén: &prompt.user; echo "exec startkde" > ~/.xinitrc KDE4 esetén: &prompt.user; echo "exec /usr/local/kde4/bin/startkde" > ~/.xinitrc Mostantól pedig mindig KDE lesz az asztalunk, amikor az X Window Systemet elindítjuk a startx paranccsal. Ha az XDM-et használjuk bejelentkeztetõ képernyõként, a beállítást némileg máshogyan kell elvégeznünk. Ekkor az iménti helyett az .xsession állományt kell szerkesztenünk. A kdm-re vonatkozó utasítások a fejezet késõbbi részében találhatóak meg. A KDE-rõl bõvebben Most, miután telepítettük a KDE-t a rendszerünkre, a dolgok többsége felfedezhetõ a különféle súgók segítségével vagy egyszerûen a menükre történõ kattintással. A &windows;-hoz vagy &mac;-hez szokott felhasználók itt most már egészen otthonosan érezhetik magukat. A KDE-hez a legtöbb segítséget a saját internetes dokumentációjából nyerhetjük. A KDE a saját böngészõjét, a Konquerort tartalmazza, valamint tucatnyi ügyes alkalmazást és temérdek mennyiségû dokumentációt. A szakasz további részeiben ezért inkább olyan problémákkal foglalkozunk, amelyek megoldásai céltalan kóborlással már nem fedezhetõek fel olyan egyszerûen. A KDE bejelentkeztetõ képernyõje KDE bejelentkeztetõ képernyõ Egy többfelhasználós rendszer karbantartója minden bizonnyal szeretné üdvözölni rendszere felhasználóit egy grafikus bejelentkezõ képernyõn keresztül. A korábbiakban erre a célra az XDM-et javasoltuk. Azonban a KDE erre ajánl egy alternatívát, a kdm-et, amely jóval látványosabb és sokoldalúbb. Ez különösen abban merül ki, hogy a felhasználók (egy menün keresztül) ki tudják választani a bejelentkezés után használni kívánt munkakörnyezetet (legyen az KDE, GNOME vagy bármi más). A kdm használatához az /etc/ttys állományban található ttyv8 bejegyzést kell némileg átalakítanunk. KDE3 esetén: ttyv8 "/usr/local/bin/kdm -nodaemon" xterm on secure KDE4 esetén: ttyv8 "/usr/local/kde4/bin/kdm -nodaemon" xterm on secure - Az XFce + Az Xfce - Röviden az XFce-rõl + Röviden az Xfce-rõl - Az XFce a + Az Xfce a GNOME által használt GTK+-ra épülõ munkakörnyezet, amely azonban sokkal könnyedebb és azoknak készült, akik egy szimpla, hatékony, mindazonáltal könnyen használható és beállítható munkafelületre vágynak. Látvány szempontjából leginkább a kereskedelmi rendszereken megtalálható CDE-hez hasonlítható. - Íme az XFce + Íme az Xfce néhány jellemzõje: Egyszerû, könnyen kezelhetõ munkaasztal Tökéletesen konfigurálható egérrel, drag-and-droppal (vonszolás) stb. A menükkel, kisalkalmazásokkal és alkalmazásindítókkal tarkított fõpanelje hasonló a CDE paneljéhez Beépített ablak-, állomány- és hangkezelõvel, GNOME kompatibilitási modullal és még sok minden mással rendelkezik Használhatunk témákat (mivel GTK+-ra épül) Gyors, könnyû és hatékony: ideális régebbi vagy lassabb, esetleg kevés memóriával rendelkezõ számítógépekhez - Az XFce-rõl - részletesebben az XFce + Az Xfce-rõl + részletesebben az Xfce honlapján olvashatunk. - Az XFce telepítése + Az Xfce telepítése - Az XFce-hez tartozik + Az Xfce-hez tartozik bináris csomag (legalább is az leírás készítésének pillanatában). Ezt a következõ módon tudjuk telepíteni: &prompt.root; pkg_add -r xfce4 Vagy a portgyûjtemény használatával forrásból is felrakhatjuk: &prompt.root; cd /usr/ports/x11-wm/xfce4 &prompt.root; make install clean Ezután világosítsuk fel az X szervert, hogy a következõ indulása során mi már az - XFce-t kívánjuk + Xfce-t kívánjuk használni. Ehhez csak ennyit kell tennünk: &prompt.user; echo "/usr/local/bin/startxfce4" > ~/.xinitrc Így az X következõ indításakor már az - XFce lesz a + Xfce lesz a munkakörnyezetünk. Ahogy azt már korábban is jeleztük, az XDM használata során a GNOMEban leírtak szerint létre kell hoznunk az .xsession állományt, azonban ezúttal a /usr/local/bin/startxfce4 parancs használatával. Vagy a kdm-rõl szóló szakaszban tárgyaltak mentén beállíthatjuk úgy a bejelentkeztetõ képernyõt, hogy a bejelentkezés elõtt válasszuk ki a munkakörnyezetet.