diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/cutting-edge/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/cutting-edge/chapter.sgml index 5e53d46476..c0590b44d5 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/cutting-edge/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/cutting-edge/chapter.sgml @@ -1,4605 +1,4604 @@ Jim Mock Átdolgozta, átrendezte és egyes részeit aktualizálta: Jordan Hubbard Eredetileg írta: Poul-Henning Kamp John Polstra Nik Clayton A &os; frissítése és frissen tartása Áttekintés A &os; a kiadások közt is állandó fejlõdésben van. Vannak felhasználók, akik a hivatalosan kiadott változatokat használják, és vannak, akik szeretik folyamatosan nyomonkövetni a fejlesztéseket. Emellett viszont a hivatalos kiadások esetében szükség lehet bizonyos biztonsági frissítések és kritikus javítások alkalmazására. Függetlenül a pillanatnyilag használt változattól, a &os; alaprendszerében megtalálható minden olyan eszköz, amellyel könnyedén frissíteni tudunk a különbözõ verziók között. Ebben a fejezetben segítünk dönteni a fejlesztõi változat és a kiadások használata között. Továbbá megismerhetjük a rendszer frissítéséhez használható alapvetõ eszközöket. A fejezet elolvasása során megismerjük: milyen segédprogramokkal tudjuk frissíteni az alaprendszert és a Portgyûjteményt; hogyan tartsuk naprakészen rendszerünket a freebsd-update, CVSup, CVS vagy CTM használatával; hogyan vessük össze a telepített rendszerünk aktuális állapotát egy ismert eredeti változattal; hogyan frissítsük a dokumentációt CVSup vagy dokumentációs portok segítségével. a két fejlesztõi ág, a &os.stable; és a &os.current; közti különbséget; a make buildworld (stb.) segítségével hogyan fordítsuk és telepítsük újra az egész alaprendszert. A fejezet elolvasásához ajánlott: a hálózati kapcsolatunk helyes beállítása (); a külsõ szoftverek telepítésének ismerete (). A fejezetben a &os; forrásainak frissítését a cvsup parancs segítségével fogjuk elvégezni. Ehhez telepítsük a net/cvsup-without-gui portot vagy csomagot, vagy ha már a &os; 6.2-RELEASE vagy késõbbi változatával rendelkezünk, akkor elegendõ csak az alaprendszer részeként elérhetõ &man.csup.1; programot használnunk. Tom Rhodes Írta: Colin Percival A megíráshoz felhasznált jegyzeteket készítette: A &os; frissítése frissítés és frissen tartás freebsd-update frissítés és frissen tartás A biztonsági javítások telepítése minden számítógépes szoftver, különösen az operációs rendszerek számára lényeges mozzanat. Nagyon hosszú ideig ez a &os; esetében nem volt könnyen megoldható: a javításokat közvetlenül a forráskódon kellett elvégezni, ezekbõl újrafordítani a rendszert, majd telepíteni. Ez a nehézség mostanra viszont már elhárult, mivel a &os; legfrissebb verziói már tartalmaznak egy freebsd-update nevû segédprogramot, amellyel mindez leegyszerûsödik. Ez a program két külön funkciót lát el. Elõször is, lehetõvé teszi, hogy a &os; alaprendszer újrafordítása és -telepítése nélkül javítsunk biztonsági és egyéb apró hibákat, valamint másodsorban támogatja a kisebb és nagyobb verziójú kiadások közti váltást. Ezek a bináris frissítések azonban csak a &os; biztonsági csapata által is felügyelt architektúrák és kiadások esetén érhetõek el. Emellett bizonyos lehetõségek használatához, például a &os; verziói közti átállás támogatásához - a &man.freebsd-update.8; legújabb változata, - valamint minimum a &os; 6.3 kiadása + a &man.freebsd-update.8; legújabb változata szükségeltetik. Ezért ne felejtsük el alaposan átolvasni a legújabb kiadásokról szóló bejelentéseket mielõtt frissítenénk rájuk, mivel ezzel kapcsolatban fontos információkat tartalmazhatnak. Az említett bejelentések a címen érhetõek el. Ha a crontab már hivatkozik a freebsd-update programra, akkor a most következõ mûvelet elkezdése elõtt tiltsuk le. A konfigurációs állományok Ha változtatnénk szeretnénk a frissítési folyamaton, ekkor a programhoz tartozó, /etc/freebsd-update.conf nevû konfigurációs állományt kell módosítanunk. Az opciók részletes ismertetéssel rendelkeznek, habár némelyiknél még további magyarázat kellhet: # Az alaprendszerben frissíteni kívánt komponensek Components src world kernel Ezzel a paraméterrel határozhatjuk meg, hogy a &os; mely részei kerüljenek frissítésre. Alapértelmezés szerint a program frissíti a forrásokat, a teljes alaprendszert és a rendszermagot. Komponensként a telepítésnél választható elemeket adhatjuk meg, például "world/games" hozzáadásakor a games kategória elemei is folyamatosan frissülni fognak. Az "src/bin" megadásakor pedig az src/bin könyvtár tartalma frissül. Ezt a beállítást a legjobb meghagyni az alapértelmezett értéken, mivel a további elemek megadásánál egyenként fel kell sorolni a frissítendõ komponenseket. Ha itt viszont kifelejtünk valamit, akkor könnyen megeshet, hogy a források és a binárisok verziója elcsúszik egymástól. # Az IgnorePaths beállítás után megadott szövegre illeszkedõ összes # bejegyzés frissítése kimarad IgnorePaths Ennél a beállításnál azokat a könyvtárakat kell megadnunk, amelyeket (és tartalmukat) ki szeretnénk hagyni a frissítés során. Ezek lehetnek például a /bin vagy az /sbin. Így meg tudjuk akadályozni, hogy freebsd-update esetleg felülírjon valamilyen helyi változtatást a rendszerünkben. # Az UpdateIfUnmodified beállítás után megadott elérési útvonalakon csak # a felhasználó által még nem módosított állományok fognak frissülni # (hacsak a módosításokat össze nem fésüljük, lásd lentebb) UpdateIfUnmodified /etc/ /var/ /root/ /.cshrc /.profile A megadott könyvtárakban csak azokat a konfigurációs állományokat fogja frissíteni, amelyeket nem változtattuk meg. Amennyiben bármelyikük eltér az eredetileg frissítendõ változattól, azt a program nem módosítja. Létezik egy másik hasonló beállítás, a KeepModifiedMetadata, amely hatására a freebsd-update az összefésülés során elmenti a változtatásokat. # A MergeChanges beállításnál szereplõ állományok helyi módosításait # automatikusan összefésüljük a &os; újabb verziójára frissítése közben MergeChanges /etc/ /var/named/etc/ Itt azokat a könyvtárakat adhatjuk meg, amelyekben a freebsd-update számára engedélyezzük a konfigurációs állományok új verziójának összefésülését a jelenlegi állapottal. Az összefésülés lényegében a &man.mergemaster.8; használatánál már megszokott módon, &man.diff.1; formátumban érkezõ módosítások sorozata alapján történik. Ekkor egy szövegszerkesztõ segítségével felügyelhetjük az összefésülés menetét vagy megállíthatjuk a freebsd-update futását. Ha kétségeink adódnak, akkor egyszerûen mentsük le az /etc könyvtárat és fogadjuk el mindegyik összefésülés eredményét. A mergemaster mûködésérõl a ad részletesebb tájékoztatást. # A &os; frissítésekor ezt a könyvtárat fogja a program használni a # letöltött módosítások és az egyéb ideiglenes állományok tárolására # WorkDir /var/db/freebsd-update Az itt megadott könyvtárba fognak kerülni az elvégzendõ módosítások és az egyéb ideiglenesen keletkezõ állományok. A verziók közti váltás során ebben a könyvtárban ajánlott legalább 1 GB szabad tárterületnek lennie. # A kiadások közti váltás során a Components beállításnál megadott # elemek kerüljenek csak frissítésre (StrictComponents yes), vagy a # program próbálja meg magától kitalálni, hogy milyen komponesek # *lehetnek* fenn a rendszeren és azokat frissítse (StrictComponents # no)? # StrictComponents no Ha ennél a beállításnál a yes értéket adjuk meg, akkor a freebsd-update feltételezni fogja, hogy a Components opciónál felsoroltunk minden frissítendõ komponenst és nem próbál meg mást is megváltoztatni. Ilyenkor tehát a freebsd-update tulajdonképpen egyedül csak a Components által meghatározott elemekhez tartozó állományokat fogja frissíteni. Biztonsági javítások A biztonsági javítások mindig egy távoli gépen tárolódnak, a következõ parancsok használatával tölthetõek le és telepíthetõek: &prompt.root; freebsd-update fetch &prompt.root; freebsd-update install Amennyiben a rendszermagot is érintik javítások, úgy a rendszert a mûvelet befejezõdésével újra kell indítanunk. Ha minden a megfelelõ módon történt, akkor a rendszerünk már tartalmazni fogja a korábban letöltött és telepített javításokat, és a freebsd-update akár beállítható egy naponta végrehajtandó &man.cron.8; feladatnak. Ehhez mindössze a következõ bejegyzést kell elhelyeznünk az /etc/crontab állományban: @daily root freebsd-update cron A bejegyzés szerint naponta egyszer le fog futni a freebsd-update. Ilyenkor, vagyis a paraméter megadásakor a freebsd-update csak ellenõrzi, hogy vannak-e telepítendõ frissítések. Ha talál, akkor automatikusan letölti ezeket a lemezre, de nem telepíti. Helyette levélben értesíti a root felhasználót, aki ezután bármikor manuálisan kérheti a telepítést. Probléma esetén az alábbi paranccsal megkérhetjük a freebsd-update programot a legutóbb telepített módosítások visszavonására: &prompt.root; freebsd-update rollback Ha ez a visszavonás a rendszermagra vagy annak moduljaira is vonatkozott, akkor a rendszert újra kell indítanunk a parancs futásának befejezõdésével. A &os; csak ilyenkor képes betölteni az új binárisokat betölteni a memóriába. A freebsd-update önmagától csak a GENERIC típusú rendszermagokat képes frissíteni. Ha saját rendszermagot használunk, akkor azt a rendszer többi komponensének frissítését követõen újra kell fordítanunk és telepítenünk. A freebsd-update azonban még akkor is érzekelni és frissíteni fogja a GENERIC rendszermagot (amennyiben az létezik), ha az éppen nem az aktuális(an futó) rendszermag. Mindig érdemes tartani egy másolatot a GENERIC rendszermagról a /boot/GENERIC könyvtárban. Rengeteg különbözõ probléma felderítésében tud segíteni, illetve ez a szakaszban leírt freebsd-update programmal végzett frissítéseknél is hasznos lehet. Hacsak nem változtatjuk meg az /etc/freebsd-update.conf állományt, a freebsd-update a rendszermag forrásait is frissíti a többivel együtt. A saját rendszermag újrafordítása és telepítése ezután a már a megszokott módon elvégezhetõ. A freebsd-update által terjesztett frissítések nem mindig érintik a rendszermagot. Ha a rendszermag forrásai nem változnak egy freebsd-update install parancs kiadása során, akkor nem kötelezõ újrafordítani a saját rendszermagot. A freebsd-update viszont mindig módosítani fogja a /usr/src/sys/conf/newvers.sh állományt. Itt az aktuális hibajavítás sorszáma szerepel (amelyet a -p (mint patch level elõtaggal kapcsolnak a rendszer verziójához, és a uname -r paranccsal lehet lekérdezni). Ennek megfelelõen tehát a saját rendszermag újrafordítása után, még ha semmi más nem is változott, a &man.uname.1; képes pontosan jelezni a rendszerhez készült hibajavítás sorszámát. Ez különösen fontos több rendszer karbantartása során, mivel így könnyen és gyorsan tájékozódhatunk azok naprakészségérõl. Váltás kisebb és nagyobb verziók között Verziók közti váltás során a külsõ alkalmazások mûkõdését akadályozó régi tárgykódok és függvénykönyvtárak törlõdni fognak. Ezért javasoljuk, hogy vagy töröljük le az összes portot és telepítsük újra, vagy az alaprendszer frissítése után hozzuk ezeket is naprakész állapotba a ports-mgmt/portupgrade segédprogram segítségével. Elõször minden bizonnyal szeretnék kipróbálni a frissítést, ezt a következõ paranccsal tehetjük meg: &prompt.root; portupgrade -af Ezzel gondoskodunk róla, hogy a minden a megfelelõen telepítõdjön újra. Ha a BATCH környezeti változót a yes értékre állítjuk, akkor a folyamat során megjelenõ összes kérdésre automatikusan a yes választ adjuk, ezáltal önállósítani tudjuk. Ha saját rendszermagot használunk, akkor ennél valamivel azért több feladatunk van. Szükségünk lesz a GENERIC rendszermagot egy példányára, amelyet másoljunk a /boot/GENERIC könyvtárba. Amennyiben nincs GENERIC típusú rendszermag a rendszerünkön, a következõ módok valamelyikén keresztül tudunk szerezni: Ha a saját rendszermagot még csak egyszer fordítottuk, akkor a /boot/kernel.old könyvtárban még megtalálható a GENERIC. Ezt nevezzük át egyszerûen /boot/GENERIC könyvtárra. Ha fizikailag hozzá tudunk férni az érintett géphez, akkor a GENERIC egy példányát akár CD-rõl is átmásolhatjuk. Helyezzük be a telepítõlemezt és adjuk ki a következõ parancsokat: &prompt.root; mount /cdrom &prompt.root; cd /cdrom/X.Y-RELEASE/kernels &prompt.root; ./install.sh GENERIC Itt a X.Y-RELEASE könyvtár nevében értelemszerûen helyettesítsük be az általunk használt változatot. A GENERIC rendszermag ekkor alapértelmezés szerint a /boot/GENERIC könyvtárba kerül. Ha az elõbbiek közül egyik sem lehetséges, akkor a GENERIC rendszermagot közvetlenül akár forrásból is lefordíthatjuk és telepíthetjük: &prompt.root; cd /usr/src &prompt.root; env DESTDIR=/boot/GENERIC make kernel &prompt.root; mv /boot/GENERIC/boot/kernel/* /boot/GENERIC &prompt.root; rm -rf /boot/GENERIC/boot A freebsd-update akkor fogja ezt GENERIC rendszermagként felismerni, ha a hozzátartozó konfigurációs állományt nem módosítjuk. Továbbá javasoljuk, hogy semmilyen speciális beállítást ne alkalmazzunk a fordítás során (érdemes üresen hagyni ehhez az /etc/make.conf állományt). Nem kötelezõ újraindítani a rendszert a GENERIC rendszermaggal. A freebsd-update képes frissíteni rendszerünket egy adott kiadásra. Például a következõ paraméterek megadásával válthatunk a &os; 6.4 használatára: &prompt.root; freebsd-update -r 6.4-RELEASE upgrade A parancs elindulása után nem sokkal, a váltáshoz szükséges információk összegyûjtéséhez a freebsd-update elemzi a konfigurációs állományában megadott beállításokat és a rendszer jelenleg használt verzióját. A képernyõn ekkor sorban megjelennek a program részérõl érzékelt és nem érzékelt komponensek. Mint például ahogy itt látható: Looking up update.FreeBSD.org mirrors... 1 mirrors found. Fetching metadata signature for 6.3-RELEASE from update1.FreeBSD.org... done. Fetching metadata index... done. Inspecting system... done. The following components of FreeBSD seem to be installed: kernel/smp src/base src/bin src/contrib src/crypto src/etc src/games src/gnu src/include src/krb5 src/lib src/libexec src/release src/rescue src/sbin src/secure src/share src/sys src/tools src/ubin src/usbin world/base world/info world/lib32 world/manpages The following components of FreeBSD do not seem to be installed: kernel/generic world/catpages world/dict world/doc world/games world/proflibs Does this look reasonable (y/n)? y Ekkor a freebsd-update megpróbálja letölteni a verziók közti váltáshoz szükséges összes állományt. Bizonyos esetekben kérdésekkel fordul a felhasználó felé arra vonatkozóan, hogy miket telepítsen fel vagy mit csináljon. A saját rendszermag használatakor az iménti lépés valamilyen ehhez hasonló figyelmeztetést fog adni: WARNING: This system is running a "SAJÁT RENDSZERMAG" kernel, which is not a kernel configuration distributed as part of FreeBSD 6.3-RELEASE. This kernel will not be updated: you MUST update the kernel manually before running "/usr/sbin/freebsd-update install" Ez a figyelmeztetés most nyugodtan figyelmen kívül hagyható. A folyamat során a frissített GENERIC rendszermagot fogjuk használni. A javítások letöltését követõen megkezdõdik a telepítésük. A váltás ezen lépése az adott gép aktuális terhelésétõl és sebességétõl függõen változó hosszúságú lehet. Ezután a konfigurációs állományok összefésülése zajlik le — itt általában a emberi felügyeletre is szükség van az állományok összefésülésének irányításához, amelynek folyamatosan láthatóak az eredményei. A meghiúsult vagy kihagyott összefésülések a teljes frissítési folyamat leállását vonják maguk után. Az /etc könyvtárban tárolt fontosabb állományokról, mint például a master.passwd vagy group javasolt elõzetesen biztonsági mentést készíteni és késõbb kézzel hozzájuk adni a változtatásaikat. A rendszerben ekkor még nem lesz jelen semmilyen konkrét változás, az összes említett javítás és összefésülés egy külön könyvtárban történik. A telepített javításokat és az összefésült konfigurációs állományokat a folyamat végén magának a felhasználónak kell véglegesíteni. A frissítési eljárás végén a következõ parancs kiadásával tudjuk ténylegesen érvényesíteni az eddig elvégzett módosításokat: &prompt.root; freebsd-update install Elõször mindig a rendszermag és a hozzátartozó modulok cserélõdnek le. Ahogy ez végrehajtódott, újra kell indítanunk a rendszert. Ha saját rendszermagot használunk, akkor a &man.nextboot.8; parancs segítségével állítsuk be a következõ rendszerindítás során betöltendõ rendszermagot a /boot/GENERIC könyvtárban levõre (ezt frissítettük): &prompt.root; nextboot -k GENERIC Mielõtt újraindítanánk a gépünket a GENERIC rendszermaggal, gyõzõdjünk meg róla, hogy szerepel benne minden olyan meghajtó, amely elengedhetetlen a rendszer hiánytalan indításához (és képes lesz újra csatlakozni a hálózathoz, ha éppen távolról adminisztráljuk). Ez különösen olyan esetben fontos, amikor a saját rendszermagunkban beépítetten szerepeltek bizonyos modulok. Ilyenkor a GENERIC rendszermag használatakor ezeket a /boot/loader.conf állományon keresztül töltethetjük be ideiglenesen. A frissítés befejezéséig érdemes viszont minden nem létfontosságú szolgáltatást leállítani, leválasztani lemezeket és hálózati megosztásokat stb. A rendszerünk most már újraindítható a frissített rendszermaggal: &prompt.root; shutdown -r now A rendszer sikeres újraindulása után ismét el kell indítanunk a freebsd-update programot, amely korábban már elmentette a frissítés állapotát, emiatt a legutóbbi pontról fog folytatódni, illetve törli az osztott könyvtárak és tárgykódok régebbi változatait. Innen az alábbi paranccsal léphetünk tovább: &prompt.root; freebsd-update install A függvénykönyvtárak verziói közti eltérések mértékétõl függõen elképzelhetõ, hogy a telepítés az említett három fázis helyett kettõben történik. Most pedig újra kell fordítanunk vagy telepítenünk az összes általunk korábban használt külsõ alkalmazást. Erre azért van szükségünk, mert bizonyos alkalmazások a verziók közti váltás során törölt programkönyvtáraktól függtek. Ennek automatizálásában a ports-mgmt/portupgrade lesz segítségünkre. Az alkalmazások frissítésének elindításához a következõ parancsokat használjuk: &prompt.root; portupgrade -f ruby &prompt.root; rm /var/db/pkg/pkgdb.db &prompt.root; portupgrade -f ruby18-bdb &prompt.root; rm /var/db/pkg/pkgdb.db /usr/ports/INDEX-*.db &prompt.root; portupgrade -af A parancsok lefutását követõen a freebsd-update utolsó hívásával zárjuk le a frissítést. Ezzel a paranccsal tudunk tehát pontot tenni a frissítési procedúra végére: &prompt.root; freebsd-update install Ha a GENERIC rendszermagot csak átmenetileg használtuk, akkor most már a megszokott módon fordíthatunk és telepíthetünk magunk egy saját rendszermagot. Indítsuk újra a rendszert a &os; frissített változatával. A folyamat ezzel véget ért. Rendszerek állapotainak összehasonlítása A freebsd-update ragyogóan felhasználható a &os; egy telepített változatának és egy általunk garantáltan megbízható példányának összevetésére. Ilyenkor a rendszerhez tartozó segédprogramokat, programkönyvtárakat és konfigurációs állományokat ellenõriztethetjük le. Az összehasonlítást ezzel a paranccsal kezdhetjük meg: &prompt.root; freebsd-update IDS >> eredmeny.idk Habár a parancs neve IDS (intrusion detection system), nem helyettesít semmilyen olyan behatolásjelzõ megoldást, mint amilyen például a security/snort. Mivel a freebsd-update adatokat tárol a lemezen, teljesen kézenfekvõ a hamisítás lehetõsége. Míg ennek eshetõsége adott mértékben visszaszorítható a kern.securelevel csökkentésével és a freebsd-update által használt adatok írásvédett állományrendszerre helyezésével, erre a problémára az ideális megoldást mégis egy teljes biztonságban tudható referencia rendszer jelentheti. Ennek tárolására alkalmas lehet például egy DVD vagy egy külsõ USB-egység. A parancs kiadása után megkezdõdik a rendszer vizsgálata, és az ellenõrzés során folyamatosan jelennek meg az átvizsgált állományok a hozzájuk tartozó ismert és kiszámított &man.sha256.1;-kódjukkal együtt. Mivel a képernyõn túlságosan gyorsan elúsznának az eredmények, ezért ezeket egy eredmeny.idk nevû állományba mentjük a késõbbi elemzésekhez. Az így keletkezõ állomány sorai ugyan meglehetõsen hosszúak, de szerencsére viszonylag könnyen értelmezhetõek. Például az adott kiadásban szereplõ állományoktól eltérõeket ezzel a paranccsal kérdezhetjük le: &prompt.root; cat eredmeny.idk | awk '{ print $1 }' | more /etc/master.passwd /etc/motd /etc/passwd /etc/pf.conf A példában most csak az elsõ néhány állományt hagytuk meg, gyakran tapasztalhatunk viszont ennél többet. Ezek közül bizonyos állományok értelemszerûen eltérnek, mint itt például az /etc/passwd, mert idõközben új felhasználókat adtunk a rendszerhez. Máskor egyéb állományok, például modulok nevei is felbukkanhatnak, mert tegyük fel, hogy a freebsd-update már frissítette ezeket. Ha ki szeretnénk zárni valamilyen állományokat vagy könyvtárakat az ellenõrzésbõl, egyszerûen csak soroljuk fel ezeket az /etc/freebsd-update.conf állományban megjelenõ IDSIgnorePaths beállításnál. A korábban tárgyaltaktól függetlenül ez a rendszer alkalmas bonyolultabb frissítési folyamatok kisegítésére is. Tom Rhodes Írta: Colin Percival A megíráshoz felhasznált jegyzeteket készítette: A Portgyûjtemény frissítése a Portsnap használatával frissítés és frissen tartás Portsnap frissítés és frissen tartás A &os; alaprendszer a Portgyûjtemény frissítéséhez is tartalmaz egy &man.portsnap.8; elnevezésû segédprogramot. Ez a program elindítása után csatlakozik egy távoli géphez, ellenõrzi a biztonsági kulcsát és letölti a portok legfrissebb változatait. A biztonsági kulcs feladata a frissítés közben letöltött állományok sértetlenségének szavatolása, ezzel gondoskodik róla, hogy az adatok átvitelük közben nem változtak meg. A Portgyûjtemény legújabb változatát így érhetjük el: &prompt.root; portsnap fetch Looking up portsnap.FreeBSD.org mirrors... 3 mirrors found. Fetching snapshot tag from portsnap1.FreeBSD.org... done. Fetching snapshot metadata... done. Updating from Wed Aug 6 18:00:22 EDT 2008 to Sat Aug 30 20:24:11 EDT 2008. Fetching 3 metadata patches.. done. Applying metadata patches... done. Fetching 3 metadata files... done. Fetching 90 patches.....10....20....30....40....50....60....70....80....90. done. Applying patches... done. Fetching 133 new ports or files... done. A példában látható, hogy a &man.portsnap.8; eltéréseket talált a helyi és a távoli rendszerekben fellelhetõ portok között, majd azokat ellenõrizte. Emellett az is megfigyelhetõ, hogy korábban már futtatuk a programot, mivel ha most indítottuk volna az elsõ alkalommal, akkor egyszerûen letöltötte volna a teljes Portgyûjteményt. Ahogy a &man.portsnap.8; sikeresen befejezi az imént kiadott fetch mûvelet végrehajtását, a helyi rendszeren már telepítésre készen fognak várakozni a Portgyûjtemény és az hozzátartozó ellenõrzött módosítások. A portsnap elsõ használatakor az extract parancs segítségével telepíthetjük a frissített állományokat: &prompt.root; portsnap extract /usr/ports/.cvsignore /usr/ports/CHANGES /usr/ports/COPYRIGHT /usr/ports/GIDs /usr/ports/KNOBS /usr/ports/LEGAL /usr/ports/MOVED /usr/ports/Makefile /usr/ports/Mk/bsd.apache.mk /usr/ports/Mk/bsd.autotools.mk /usr/ports/Mk/bsd.cmake.mk ... A portsnap fetch késõbbi futtatásakor viszont már az update parancsot kell használnunk: &prompt.root; portsnap update Ezzel lezárult a portok frissítése, innentõl már az aktualizált Portgyûjtemény felhasználásával tetszõlegesen telepíthetõek vagy frissíthetõek az alkalmazások. A fetch, extract vagy update mûveletek egyetlen parancsba is összefûzhetõek, ahogy ezt az alábbi példában is láthatjuk: &prompt.root; portsnap fetch update A dokumentáció frissítése frissítés és frissen tartás dokumentáció frissítés és frissen tartás Az alaprendszer és a Portgyûjtemény mellett a dokumentáció is a &os; operációs rendszer szerves részét képezi. Noha a &os; dokumentációjának legfrissebb változata folyamatosan elérhetõ a &os; honlapjáról, egyes felhasználók ezt csak lassan vagy nem képesek folyamatosan elérni. Szerencsére egy helyi másolat megfelelõ karbantartásával az egyes kiadásokhoz tartozó dokumentáció is frissíthetõ. A dokumentáció frissítése CVSup használatával A &os; telepített dokumentációjának forrásai az alaprendszeréhez hasonlóan (lásd ) a CVSup segítségével frissíthetõek. Ebben a szakaszban megismerhetjük: hogyan telepítsük a dokumentáció elõállításához szükséges eszközöket, amelyekkel a forrásokból újra tudjuk generálni a &os; dokumentációját; hogyan töltsük le a dokumentáció forrását CVSup segítségével a /usr/doc könyvtárba; a dokumentáció elõállításához alkalmazott rendszer milyen beállításokkal rendelkezik, vagyis hogyan korlátozzuk a generálást bizonyos nyelvekre vagy formátumokra. A CVSup és a dokumentációs eszközök telepítése Viszonylag sokféle eszközre lesz szükségünk, ha a &os; dokumentációját a forrásokból akarjuk elõállítani. Ezek az segédprogramok nem részei a &os; alaprendszerének, mivel alapvetõen nagyon sok helyet foglalnak el, és leginkább olyan &os; felhasználók számára fontosak, akik folyamatosan a dokumentációval dolgoznak vagy gyakran frissítik azt forrásból. A feladathoz szükséges összes eszköz elérhetõ a Portgyûjteménybõl. Ebben a &os; Dokumentációs Projekt összeállított egy textproc/docproj nevû portot, amellyel az említett programok telepítését és frissítését igyekezték megkönnyíteni. Ha nem tartunk igényt a dokumentáció &postscript; vagy PDF változatára, akkor ehelyett inkább érdemes megfontolnunk a textproc/docproj-nojadetex port telepítését. Ebben a változatban a teTeX betûszedõ rendszer kivételével az összes segédprogram megtalálható. Mivel a teTeX önmagában nagyon sok segédeszköz telepítését jelenti, ezért amennyiben a PDF változat ténylegesen nem szükséges, érdemes eltekinteni a telepítésétõl. A CVSup telepítésével kapcsolatban pedig részletesebb információkat a CVSup használatával foglalkozó szakaszban olvashatunk. A dokumentáció forrásának frissítése A /usr/share/examples/cvsup/doc-supfile konfigurációs állomány segítségével a CVSup képes letölteni a dokumentáció forrásállományainak legfrissebb példányait. Itt a frissítést alapértelmezés szerint egy nem létezõ géptõl fogjuk kérni (mivel ezt kötelezõ kitölteni), azonban a &man.cvsup.1; programnak egy parancssori paraméter segítségével megadhatjuk melyik CVSup szerverrõl töltse le a forrásokat: &prompt.root; cvsup -h cvsup.FreeBSD.org -g -L 2 /usr/share/examples/cvsup/doc-supfile Ne felejtsük el a cvsup.FreeBSD.org helyére beírni a hozzánk földrajzilag legközelebb elhelyezkedõ CVSup szervert. Ezek teljes listáját a tartalmazza. Egy ideig eltarthat, amíg elõször letöltjük a forrásokat. Várjuk meg türelmesen, amíg befejezõdik a mûvelet. Késõbb a forrásokat ugyanezzel a paranccsal tudjuk frissíteni. A CVSup ugyanis mindig csak a legutóbbi futtatása óta történt változásokat tölti le, ezért késõbb már ez a lépés jelentõsen felgyorsulhat. A források letöltése után a dokumentációt például az ekkor keletkezett /usr/doc könyvtárban található Makefile használatával állíthatjuk elõ. Tehát miután az /etc/make.conf állományban beállítottuk a SUP_UPDATE, SUPHOST és DOCSUPFILE változókat, le tudjuk futtatni a következõ parancsot: &prompt.root; cd /usr/doc &prompt.root; make update Az előbb említett &man.make.1; változók jellemző értékei: SUP_UPDATE= yes SUPHOST?= cvsup.freebsd.org DOCSUPFILE?= /usr/share/examples/cvsup/doc-supfile Mivel a SUPHOST és a DOCSUPFILE változók értékét a ?= szimbólummal állítottuk be, lehetõségünk van a parancssorból ezeknek más értékeket adni. Az /etc/make.conf állományba általában így érdemes felvenni a változókat, így nem kell minden alkalommal módosítani, amikor valamilyen új beállítást akarunk kipróbálni. A dokumentáció különbözõ beállításai A &os; dokumentációjához tartozó, frissítést és elõállítást végzõ rendszernek van néhány olyan beállítása, amelyekkel kérhetjük kizárólag csak a dokumentáció egyes részeinek frissítését vagy bizonyos kimeneti formátumok használatát. Ezek vagy globálisan az /etc/make.conf állományban, vagy pedig a parancssorból, a &man.make.1; program paramétereként adhatóak meg. Ízelítõül néhány közülük: DOC_LANG Az elõállítandó és telepítendõ nyelvû dokumentáció felsorolása, tehát például csak az angol dokumentáció esetén ez en_US.ISO8859-1. FORMATS Az elõállítandó dokumentáció kimeneti formátumainak felsorolása. Itt pillanatnyilag értékként a html, html-split, txt, ps, pdf és rtf jelenhet meg. SUPHOST A frissítéshez használt CVSup szerver hálózati neve. DOCDIR Az elkészült dokumentáció telepítésének helye. Ez alapértelmezés szerint a /usr/share/doc. A folyamathoz kapcsolódóan további rendszerszintû &man.make.1; változókról a &man.make.conf.5; man oldalon olvashatunk. A &os; dokumentációjának elõállításáért felelõs rendszerben használható &man.make.1; további változók bemutatásával kapcsolatban pedig olvassuk el az A &os; Dokumentációs Projekt irányelvei kezdõknek címû könyvet. A &os; dokumentációjának telepítése forrásból Miután sikerült letöltenünk a /usr/doc könyvtárba a dokumentáció legfrissebb forrásait, készen állunk a rendszerünkön telepített példány frissítésére. A DOCLANG értékeként megadott nyelven készült dokumentációkat a következõ paranccsal tudjuk frissíteni: &prompt.root; cd /usr/doc &prompt.root; make install clean Ha a make.conf állományban korábban már megadtuk a DOCSUPFILE, SUPHOST és SUP_UPDATE változók értékeit, akkor a telepítés fázisa könnyedén össze is vonatható a források frissítésével: &prompt.root; cd /usr/doc &prompt.root; make update install clean Ha pedig csak bizonyos nyelvekhez tartozó dokumentációt szeretnénk frissíteni, akkor a &man.make.1; akár a /usr/doc könyvtáron belül az egyes nyelvekhez tartozó alkönyvtárakon belül is meghívható, például: &prompt.root; cd /usr/doc/en_US.ISO8859-1 &prompt.root; make update install clean A dokumentáció formátumát a FORMATS változó felhasználásával tudjuk meghatározni: &prompt.root; cd /usr/doc &prompt.root; make FORMATS='html html-split' install clean Marc Fonvieille A szóbanforgó megoldást fejlesztette: A dokumentációs portok használata frissítés és frissen tartás dokumentáció frissítés és frissen tartás Ez elõzõ szakaszban megmutattuk hogyan lehet a &os; dokumentációját a források felhasználásával frissíteni. A források használatával végzett frissítés azonban nem minden &os; rendszer esetében lehetséges vagy hatékony. Ha ugyanis a dokumentációs forrásból akarjuk elõállítani, viszonylag sok eszköz és segédprogram, az ún. dokumentációs eszközök használatával kell tisztában lennünk, valamint bizonyos mértékig ismernünk kell a CVS használatát, tudunk kell kikérni a legfrissebb változatot és elõállítatattnunk belõle a végleges változatot. Ezért ebben a szakaszban most szót ejtünk egy olyan módszerrõl, ahol a &os; dokumentációját a Portgyûjteményen keresztül tudjuk frissíteni, ezáltal: anélkül le tudjuk tölteni és telepíteni a dokumentáció adott pillanatban generált változatát, hogy a rendszerünkön bármi további teendõre szükség lenne (ennek köszönhetõen nem kell telepítenünk a dokumentációs eszközöket); letölthetjük a dokumentáció forrását és a Portgyûjtemény eszközeivel elõállíthatjuk belõle a megfelelõ változatot (ez a források beszerzésében és feldolgozásában segít valamelyest). A &os; dokumentáció frissítésének fentebb említett módjait támogatják tehát a dokumentációs portok, amelyeket a &a.doceng; havi rendszerességgel tart karban. Ezek a portok a &os; Portgyûjteményén belül a docs nevû virtuális kategóriában találhatóak meg. A dokumentációs portok fordítása és telepítése A dokumentáció könnyebb elõállításához a dokumentációs portok a Portgyûjtemény lehetõségeit veszik igénybe. Segítségükkel automatikussá teszik a dokumentáció forrásának letöltését, a &man.make.1; parancs meghívását a megfelelõ környezetben, beállításokkal és parancssori paraméterekkel. Rajtuk keresztül a dokumentáció eltávolítása ugyanolyan egyszerûen megtehetõ, mint akármelyik másik &os; port vagy csomag esetében. Továbbá, amikor a dokumentációs portokat a saját rendszerünkön fordítjuk, a dokumentációs eszközök függõségként automatikusan települni fognak. A dokumentációs portok a következõ módon szervezõdnek: Létezik egy ún. fõport, a misc/freebsd-doc-en, ahol az összes fontosabb állomány megtalálható. Ez lényegében a dokumentációs portok közös õse. Alapértelmezés szerint kizárólag csak az angol nyelvû dokumentációt állítja elõ. Létezik egy mindenes port, a misc/freebsd-doc-all, amely az összes elérhetõ nyelven és formátumban elõállítja a dokumentációt. Végezetül minden nyelvhez létezik egy-egy alport, ilyen például a magyar dokumentáció esetén a misc/freebsd-doc-hu port. Mindegyikük a fõporttól függ és az adott nyelvû dokumentációt telepítik. Az eddigi összefoglaltaknak megfelelõen a dokumentációs portokat forrásból a következõ paranccsal lehet telepíteni (root felhasználóként): &prompt.root; cd /usr/ports/misc/freebsd-doc-en &prompt.root; make install clean Ennek hatására elõáll és telepítõdik a /usr/local/share/doc/freebsd könyvtárba az angol nyelvû dokumentáció állományokra bontott HTML formátumban (hasonlóan a tartalmához). Gyakori beállítások A dokumentációs portok alapértelmezett viselkedése több különbözõ opció segítségével is befolyásolható. Ezek közül most összefoglalunk néhányat: WITH_HTML Minden dokumentum egyetlen HTML állományba kerüljön. A végeredmény ekkor az adott dokumentum típusának megfelelõen article.html (cikk) vagy book.html (könyv) néven keletkezik (képekkel együtt). WITH_PDF Minden dokumentum &adobe; Portable Document Format típusú állományban jön létre. Ezek az állományok a Ghostscript vagy más egyéb PDF nézegetõkkel nyithatóak meg. Ekkor a dokumentáció konkrét típusától függõen az állományok article.pdf (cikk) vagy book.pdf (könyv) néven állítódnak elõ. DOCBASE A dokumentáció telepítésének helye. Alapértelmezés szerint ez a /usr/local/share/doc/freebsd könyvtár. Ügyeljünk arra, hogy a telepítés alapértelmezett célkönyvtára eltér a CVSup módszerétõl. Ugyanis mivel ilyenkor egy portot telepítünk, a tartalma alapértelmezés szerint a /usr/local könyvtáron belülre kerül. Ez azonban a PREFIX változó átállításával tetszõleges megváltoztatható. Az elõbbieket most egy rövid példán keresztül összefoglaljuk. A következõ paranccsal tudjuk tehát a magyar nyelvû dokumentáció Portable Document Format változatát telepíteni: &prompt.root; cd /usr/ports/misc/freebsd-doc-hu &prompt.root; make -DWITH_PDF DOCBASE=share/doc/freebsd/hu install clean A dokumentációs csomagok használata A dokumentációs portok elõzõ szakaszban bemutatott forrásból telepítésével kapcsolatban már említettük, hogy szükséges hozzá a dokumentációs eszközök telepítése, valamint némi szabad tárterület. Ha a dokumentációs eszközök telepítéséhez nem elengedõek a rendelkezésre álló erõforrásaink vagy a források feldolgozása túlságosan sokat foglalna a rendszerünkön, akkor lehetõségünk van a dokumentációs portok elõre lefordított, csomagolt változatát használni. A &a.doceng; minden hónapban elõkészíti a &os; dokumentációs csomagok legfrissebb változatát. Az így karbantartott bináris csomagok azután tetszõlegesen használhatóak a szabványos csomagkezelõ eszközökkel, mint amilyen például a &man.pkg.add.1;, &man.pkg.delete.1; és így tovább. A bináris csomagok használata esetén a &os; dokumentációja az adott nyelvhez az összes elérhetõ formátumban telepítésre kerül. Például az alábbi paranccsal a magyar nyelvû dokumentációhoz tartozó legfrissebb bináris csomagot tudjuk telepíteni: &prompt.root; pkg_add -r hu-freebsd-doc A csomagok elnevezése eltér a hozzátartozó port nevétõl. Alakja a következõ: nyelv-freebsd-doc, ahol a nyelv az adott nyelv rövid kódja, vagyis a magyar esetén a hu, illetve az egyszerûsített kínai esetén a zh_ch. A dokumentációs portok frissítése Az elõzetesen telepített dokumentációs portok bármilyen portok frissítésére alkalmas eszközzel frissíthetõek. Például a telepített magyar nyelvû dokumentáció a ports-mgmt/portupgrade eszközön keresztül így frissíthetõ csomagok használatával: &prompt.root; portupgrade -PP hu-freebsd-doc Pav Lucistnik A szükséges információkat szolgáltatta: A Docsnap használata frissítés és frissen tartás Docsnap frissítés és frissen tartás A Docsnap a &os; dokumentációjának egy viszonylag gyors és könnyû frissítésére alkalmas &man.rsync.1; repository. Az ún. Docsnap szerver folyamatosan követi a dokumentáció forrásainak változásait, majd minden órában elõállítja a HTML változatukat. A Docsnap használatakor nincs szükségünk a textproc/docproj port telepítésére, mivel mindig csak a már elõállított dokumentációt frissítjük. A módszer használatához mindössze a net/rsync port vagy csomag telepítése szükségeltetik. Ezt a következõ paranccsal tudjuk elvégezni: &prompt.root; pkg_add -r rsync A Docsnap módszerét eredetileg a /usr/share/doc könyvtárban tárolt dokumentáció frissítésére fejlesztették ki, de a bemutatott példák tetszõleges könyvtárra alkalmazhatóak. Felhasználói könyvtárak esetén még rendszergazdai jogosultságokra sincs szükségünk a feladat elvégzéséhez. A dokumentáció így az alábbi paranccsal frissíthetõ: &prompt.root; rsync -rltvz docsnap.sk.FreeBSD.org::docsnap /usr/share/doc Jelenleg csak egyetlen Docsnap szerver érhetõ el, ez a fentebb is látható docsnap.sk.FreeBSD.org. Közvetlenül ne használjuk a paramétert, mert a make installworld parancs futása közben olyan elemeket is telepíthetett a /usr/share/doc könyvtárba, amelyek így törlõdnének. Helyette inkább így használjuk a parancsot: &prompt.root; rsync -rltvz --delete docsnap.sk.FreeBSD.org::docsnap/??_??\.\* /usr/share/doc Ha csak a dokumentáció egy részét akarjuk frissíteni, például csak az angol nyelvû változatát, akkor pedig ezt a parancsot használjuk: &prompt.root; rsync -rltvz docsnap.sk.FreeBSD.org::docsnap/en_US.ISO8859-1 /usr/share/doc ]]> A fejlesztõi ág követése -CURRENT -STABLE A &os;-nek két fejlesztési ága van: a &os;.current és a &os.stable;. Ebben a szakaszban mindegyikükrõl monduk pár szót, és megmutatjuk, miként lehet az adott ághoz igazítani a rendszerünk frissítését. Elõször a &os.current;, majd a &os.stable; változata kerül tárgyalásra. A &os; friss változatának használata Ahogy arról már az imént is szó esett, nem szabad elfelejtenünk, hogy a &os.current; a &os; fejlesztésének frontvonala. Emiatt a &os.current; használóinak szakmailag jólképzetteknek kell lenniük, és sosem szabad visszariadniuk a használat közben felmerülõ rendszerszintû problémák önálló megoldásától. Ha korábban még nem foglalkoztunk &os;-vel, kétszer is gondoljuk meg a telepítését! Mi a &os.current;? pillanatkép A &os.current; a &os; mögött álló legfrissebb forráskódot képviseli. Itt találkozhatunk különféle olyan fejlesztés alatt álló részekkel, kísérletezésekkel és átmeneti megoldásokkal, amelyek nem feltétlenül kerülnek bele a szoftver következõ hivatalos kiadásába. Noha a &os; fejlesztõi a &os.current; forráskódját naponta fordítják, adódhatnak olyan idõszakok, amikor a források mégsem használhatóak maradéktalanul. Az ilyen gondokat általában a lehetõ leggyorsabban igyekeznek megoldani, azonban attól függõen, hogy éppen a forráskód melyik verzióját sikerült kifogni, a &os.current; használata kész katasztrófa vagy akár a fejlõdésben igazi továbblépés is lehet. Kinek van szüksége a &os.current;-re? A &os.current; használata elsõsorban az alábbi 3 csoportot érinti: A &os; közösség azon tagjait, akik aktívan dolgoznak a forrásfa valamelyik részén, és mindazokat, akik számára a legfrissebb verzió használata feltétlen elvárás. A &os; közösség azon tagjait, akik aktívan tesztelnek, és a &os.current; kordában tartásához hajlandóak idõt áldozni a menet közben felbukkanó problémák megoldására. Vannak olyanok is, akik a &os; változásaival és fejlesztési irányával kapcsolatban kívánnak javaslatokat tenni, melyeket javítások és módosítások formájában tesznek közzé. Mindazokat, akik pusztán kíváncsiak a fejlesztésben zajló eseményekre, vagy hivatkozási szándékkal töltik le a legfrissebb forrásokat (például csak nézegetik, de nem futtatják). Az ilyen emberek esetenként megjegyzéseket fûznek a fejlesztéshez vagy kódot küldenek be. Mi <emphasis>nem</emphasis> a &os.current;? Az olyan kiadás elõtt álló funkciók kipróbálásának egyszerû módja, amelyekrõl hallottunk, hogy milyen remek újdonságokat hoznak és mi akarunk lenni az elsõk, akik ezt használni is fogják. Ne feledjük azonban, hogy amikor mindenki elõtt kezdünk el használni egy újítást, mi leszünk egyben az elsõk is, akik szembesülnek a benne rejlõ hibákkal. A gyors hibajavítások eszköze. A &os.current; szinte bármelyik változata pontosan ugyanakkora valószínûséggel hoz magával új hibákat, mint ahogy eltünteti a régieket. Akármilyen értelemben is hivatalosan támogatott. Képességeinktõl függõen õszintén igyekszünk a lehetõ legtöbbet megtenni a 3 törvényes &os.current; csoportba tartozó emberekért, azonban egyszerûen nincs idõnk komolyabb segítségnyújtást adni. Ez viszont nem azt jelenti, hogy komisz és fukar emberek vagyunk, akik utálnak segíteni a másiknak (de máskülönben nem tudna fejlõdni a &os;). Csupán a &os; fejlesztése közben fizikailag képtelenek vagyunk a naponta érkezõ ezernyi üzenetet rendre megválaszolni! A &os; elõremozdítása és a kísérleti stádiumban álló kóddal kapcsolatos kérdések megválaszolása közül a fejlesztõk általában az elsõt részesítik elõnyben. A &os.current; használata -CURRENT használata Iratkozzunk fel az &a.current.name; és &a.svn-src-head.name; listákra. Ez nem egyszerûen hasznos, hanem elengedhetetlen. Ha nem vagyunk a &a.current.name; listán, akkor nem fogjuk látni a rendszer aktuális állapotára vonatkozó megjegyzéseket, és így esetleg feleslegesen öljük az idõnket olyan problémák megoldásába, amelyeket mások már korábban megoldottak. Ami viszont ennél is fontosabb, hogy így elszalasztjuk a rendszerünk folyamatos életbentartására vonatkozó létfontosságú bejelentéseket. Az &a.svn-src-head.name; listán láthatjuk az a forráskód egyes változtatásaihoz tartozó naplóbejegyzéseket, a hozzájuk tartozó esetleges mellékhatások ismertetésével együtt. A listákra vagy a &a.mailman.lists.link; oldalon található többi lista valamelyikére úgy tudunk feliratkozni, ha rákattintunk a nevére. A további lépésekrõl ezt követõen itt kapunk értesítést. Amennyiben a teljes forrásfa változásai érdekelnek minket, javasoljuk az &a.svn-src-all.name; lista olvasását. A tükrözések egyikérõl töltsük le a &os; forrását. Erre két mód is kínálkozik: cvsup cron -CURRENT frissítés CVSuppal Használjuk a cvsup programot a /usr/share/examples/cvsup könyvtárban található standard-supfile állománnyal. Ez a leginkább ajánlott módszer, hiszen így csak egyszer kell letölteni az egész gyûjteményt, majd ezután már csak a változásokat. Sokan a cvsup parancsot a cron parancson keresztül adják ki, és ezzel mindig automatikusan frissítik a forrásaikat. A cvsup mûködését a fentebb említett minta supfile állomány megfelelõ módosításával tudjuk a saját környezetünkhöz igazítani. Az említett standard-supfile állomány eredetileg nem a &os.current;, hanem inkább a &os; biztonsági problémáit érintõ javítások követésére használatos. A &os.current; forrásainak eléréséhez a következõ sort kell kicserélnünk ebben az állományban: *default release=cvs tag=RELENG_X_Y Erre: *default release=cvs tag=. A tag paramétereként megadható egyéb címkékrõl a kézikönyv CVS címkék szakaszában olvashatunk. -CURRENT frissítés CTM-mel Használjuk a CTM alkalmazás nyújtotta lehetõségeket. Amennyiben nagyon rossz netkapcsolattal rendelkezünk (drága vagy csak levelezésre használható) a CTM megoldást jelenthet számunkra. Legyünk azonban tekintettel arra, hogy helyenként zûrös lehet a használata és néha hibás állományokat gyárt. Emiatt viszont csak ritkán használják, így elõfordulhat, hogy hosszabb ideig nem is mûködik. A 9600 bps vagy annál nagyobb sebességû kapcsolatok esetén ezért inkább a CVSup használatát javasoljuk. Ha nem csak böngészésre, hanem fordításra is szedjük a forrásokat, mindig töltsük le a &os.current; egészét, ne csak egyes részeit. Ez azzal magyarázandó, hogy a forráskód bizonyos részei más helyeken található részektõl is függenek, és ezért az önálló fordításuk szinte garantáltan gondot fog okozni. -CURRENT fordítása A &os.current; lefordítása elõtt figyelmesen olvassuk át a /usr/src könyvtárban található Makefile állományt. A frissítési folyamat részeként elõször mindenképpen érdemes telepíteni egy új rendszermagot és újrafordítani az alaprendszert. Olvassuk el a &a.current; üzeneteit és a /usr/src/UPDATING állományt, ahol megtalálhatjuk az ezzel kapcsolatos legújabb információkat, melyek egy-egy újabb kiadás közeledtével egyre fontosabbá válnak. Foglalkozzunk vele! Ha már a &os.current; változatát használjuk, ne legyünk restek véleményt formálni róla, különösen abban az esetben, ha továbbfejlesztésekrõl vagy hibákra van szó. Leginkább a forráskóddal együtt érkezõ javaslatoknak szoktak örülni a fejlesztõk! A &os; stabil változatának használata Mi a &os.stable;? -STABLE A &os.stable; az a fejlesztési ág, ahonnan az egyes kiadások származnak. Ebbe az ágba már más ütemben kerülnek a változások, mivel általánosan elfogadott, hogy ide a korábban már kipróbált módosítások vándorolnak át a &os.current; ágból. Ez azonban még mindig csak egy fejlesztési ág, ami arra utal, hogy a &os.stable; által adott pillanatban képviselt források nem feltétlenül felelnek meg bizonyos célokra. Ez csupán egy újabb fejlesztési nyomvonal, nem pedig a végfelhasználók kenyere. Kinek van szüksége a &os.stable;-re? Ha szeretnénk figyelemmel kísérni vagy valamilyen módon kiegészíteni a &os; fejlesztési folyamatát, különösen a &os; következõ nagyobb kiadását illetõen, akkor érdemes követnünk a &os.stable; forrásait. Habár a &os.stable; ágba is bekerülnek a biztonsági jellegû javítások, ettõl még nem kell feltétlenül ezt követnünk. A &os;-hez kiadott biztonsági figyelmeztetések mindig leírják, hogyan kell javítani a hibát az érintett kiadásokban Ez azért nem teljesen igaz. A régebbi &os; kiadásokat ugyan nem támogathatjuk a végtelenségig, de általában így is több évig foglalkozunk velük. A &os; régebbi kiadásaival kapcsolatos jelenleg érvényes biztonsági házirend részletes bemutatása a http://www.FreeBSD.org/security/ oldalon olvasható (angolul). , azonban az egész fejlesztési ágat felesleges csak biztonsági okból kifolyólag követni, mivel így olyan változások is kerülhetnek a rendszerbe, amire nincs szükségünk. Habár igyekszünk gondoskodni a &os.stable; ágban található források lefordíthatóságáról és mûködõképességérõl, nem minden esetben szavatolható. Ráadásul mivel a &os.stable; ágba kerülõ kódokat elõször a &os.current; ágban fejlesztik ki, és mivel a &os.stable; felhasználói többen vannak a &os.current; változaténál, ezért szinte elkerülhetetlen, hogy ilyenkor a &os.stable; változatban bizonyos hibák és szélsõséges esetek be ne következzenek, amelyek a &os.current; használata során még nem buktak ki. Ezért a &os.stable; ág vakon követését senkinek sem ajánljuk, és különösen fontos, hogy éles szervereken elõzetes kimerítõ tesztelések nélkül ne futassunk &os.stable; rendszert. Ha ehhez nem rendelkezünk elegendõ erõforrással, akkor egyszerûen használjuk a &os; legfrissebb kiadását, és az egyes kiadások között pedig bináris frissítéssel közlekedjünk. A &os.stable; használata -STABLE használata Iratkozzunk fel a &a.stable.name; listára. Ezen keresztül értesülhetünk a &os.stable; használata során felmerülõ fordítási függõségekrõl vagy más, külön figyelmet igénylõ problémákról. Gyakran ezen a levelezési listán elmélkednek a fejlesztõk a vitatott javításokról vagy frissítésekrõl, amibe a felhasználók is beleszólhatnak, ha a szóbanforgó változtatással kapcsolatban bármilyen problémájuk vagy ötletünk van. Iratkozzunk fel a követni kívánt ághoz tartozó SVN levelezési listára. Például ha a 7-STABLE ág változásait követjük, akkor az &a.svn-src-stable-7.name; listára érdemes feliratkoznunk. Ennek segítségével elolvashatjuk az egyes változtatásokhoz tartozó naplóbejegyzéseket, a rájuk vonatkozó esetleges mellékhatások ismertetésével együtt. Ezekre, valamint a &a.mailman.lists.link; címen elérhetõ listák valamelyikére úgy tudunk feliratkozni, ha a nevükre kattintunk. A további teendõk ezután itt jelennek meg. Amennyiben egy új rendszert akarunk telepíteni és a &os.stable; havonta készült pillanatképeit akarjuk rajta futtatni, akkor errõl bõvebb felvilágosítást a Pillanatképek honlapján találhatunk (angolul). Emellett a legfrissebb &os.stable; kiadást telepíthetjük a tükrözések valamelyikérõl is, majd innen a lentebb található utasítások szerint tudunk hozzáférni a &os.stable; forráskódjának legfrissebb változatához. Ha már fut a gépünkön a &os; egy korábbi kiadása, és ezt akarjuk forráson keresztül frissíteni, akkor ezt a &os; tükrözéseivel könnyedén megtehetjük. Két módon is: cvsup cron -STABLE frissítés CVSuppal Használjuk a cvsup programot a /usr/share/examples/cvsup könyvtárból származó stable-supfile állománnyal. Ez a leginkább ajánlott módszer, mivel így csak egyszer kell letölteni a teljes gyûjteményt, utána már csak a hozzátartozó változtatásokra van szükségünk. A cvsup parancsot sokan a cron segítségével futtatják, és ezzel automatikusan frissülnek a forrásainak. A cvsup mûködését környezetünkhöz az elõbb említett minta supfile megfelelõ módosításával tudjuk behangolni. -STABLE frissítés CTM-mel Használjuk a CTM programot. Ha nincs olcsó vagy gyors internetkapcsolatunk, akkor érdemes ezt a módszert választani. Alapvetõen azonban ha gyorsan szeretnénk hozzájutni a forrásokhoz és a sávszélesség nem meghatározó tényezõ, akkor helyette válasszuk a cvsup vagy az ftp használatát, és csak minden más esetben CTM-et. -STABLE fordítása Mielõtt lefordítanánk a &os.stable; változatát, figyelmesen olvassuk át a /usr/src könyvtárban levõ Makefile állományt. Az átállási folyamat részeként elõször minden bizonnyal telepítenünk kell egy új rendszermagot és újra kell fordítanunk az alaprendszert. A &a.stable; valamint a /usr/src/UPDATING elolvasásából értesülhetünk azokról az egyéb, gyakran nagyon fontos változásokról, melyek elengedhetetlenek lesznek a következõ kiadás használatához. A forrás szinkronizálása Az internet (vagy elektronikus levelek) használatán keresztül számos mód kínálkozik az &os; Projekthez tartozó források frissen tartásához egy adott, vagy éppen az összes területen attól függõen, hogy mik érdekelnek minket. Ehhez elsõsorban az Anonim CVS, CVSup és CTM szolgáltatásokat ajánljuk fel. Habár lehetséges csupán a forrásfa egyes részeit letölteni, a támogatott frissítési eljárás során azonban szükségünk lesz az egész fa szinkronizálására és a rendszerhez tartozó felhasználói programok (vagyis minden olyan program, amely a felhasználói térben fut, ilyeneket találhatunk többek közt a /bin és /sbin könyvtárakban) valamint rendszermag újrafordítására is. Ha csak a felhasználói programok forrásait, vagy csak a rendszermagot, esetleg csupán a forrásfa egyes részeit frissítjük, akkor az gondokat okozhat. Az itt elõforduló problémák fordítási hibáktól kezdve rendszerösszeomlásokon keresztül akár adatvesztésbe is torkollhatnak. CVS anonim Az Anonim CVS és a CVSup alkalmazások ún. lehúzással frissítik a forrásokat. A CVSup használatakor a felhasználó (vagy a cron szkript) meghívja a cvsup programot, amely az állományok aktualizálásához felveszi a kapcsolatot egy máshol megtalálható cvsupd szerverrel. Az így nyert frissítések az adott pillanatig visszemenõleg érkeznek meg, de csak akkor, ha igényeljük ezeket. A frissítést könnyedén le tudjuk szabályozni a számunkra érdekes egyes állományokra és könyvtárakra. A frissítéseket a szerver hozza létre menet közben annak megfelelõen, hogy milyen verziókkal rendelkezünk, és mihez akarunk szinkronizálni. Az Anonim CVS a CVSupnál valamivel egyszerûbb abban a tekintetben, hogy ez a CVS-nek egy olyan kiterjesztése, amely lehetõvé teszi a változtatások közvetlen lehúzását egy távoli CVS tárházból. Miközben a CVSup mindezt sokkal hatékonnyabb valósítja meg, addig az Anonim CVS jóval könnyebben használható. CTM Velük szemben a CTM nem hasonlítja össze interaktívan a saját és a központi szerveren tárolt forrásokat és nem is húzza át ezeket. Ehelyett egy olyan szkriptõl van szó, amely naponta többször megvizsgálja a központi CTM szerveren tárolt állományok a legutóbbi futtatás óta keletkezett változtatásait, majd az észlelt módosulásokat betömöríti, felcímkézi egy sorozatszámmal és (nyomtatható ASCII formátumban) elõkészíti ezeket az e-mailen keresztüli küldésre. Az így létrehozott CTM delták megérkezésük után a &man.ctm.rmail.1; segédprogrammal kerülnek feldolgozásra, amely magától visszaalakítja, ellenõrzi és alkalmazza a változtatásokat a forrásfa felhasználó birtokában levõ másolatára. Ez a megoldás hatékonyabb a CVSup használatánál, mert kisebb terhelést jelent a szerverek számára, hiszen a frissítéshez nem a lehúzást, hanem a küldést alkalmazzák. Természetesen minden említett eljárásnak megvannak a maga kompromisszumai. Ha véletlenül kitöröljük a forrásfánk egyes részeit, a CVSup képes ezt észrevenni és helyreállítani a sérült részeket. A CTM ezzel szemben ezt nem végzi el, szóval ha (biztonsági mentés nélkül) letöröljük a forrásainkat, akkor az egész szinkronizálást az elejérõl kell kezdenünk (pontosabban a legfrissebb CVS-es alapdeltától) és a CTM-mel újraépíteni az egészet, esetleg a Anonim CVS-sel letörölni a hibás adatokat és újraszinkronizálni. Az alaprendszer újrafordítása az alaprendszer újrafordítása Miután sikerült a helyi forrásfánkat a &os; egy nekünk szimpatikus (&os.stable;, &os.current; és így tovább) változatához igazítanunk, elérkezett az idõ, hogy a segítségével újrafordítsuk az egész rendszert. Készítsünk biztonsági mentést Nem tudjuk eléggé nyomatékosítani, hogy mielõtt nekikezdenénk, készítsünk egy biztonsági mentést a rendszerünkrõl. Míg az alaprendszer újrafordítása nem túlságosan bonyolult feladat (egészen addig, amíg a megadott utasításokat követjük), saját magunk vagy mások hibájából fakadóan kialakulhatnak olyan helyzetek, amikor a rendszer nem lesz képes elindulni. Mindenképpen gyõzödjünk meg róla, hogy tisztességesen elvégeztük a mentést és akad a kezünk ügyében egy javításra felhasználható rendszerindító floppy vagy CD. Valószínûleg soha nem lesz ténylegesen szükségünk rájuk, azonban jobb félni, mint megijedni! Iratkozzunk fel a megfelelõ levelezési listákra levelezési lista A &os.stable; és &os.current; ágak természetüknél fogva fejlesztés alatt állnak. A &os; fejlesztését is emberek végzik, ezért elõfordulhatnak benne tévedések. Ezek a tévedések gyakran csak ártalmatlan apróságok, amelyek hatására kapunk például egy ismeretlen diagnosztikai hibát. De ezzel szemben létrejöhetnek pusztító erejû hibák is, amelyek hatására a rendszerünk nem lesz képes elindulni, károsodnak az állományrendszerek (vagy még rosszabb). Ha ilyen történik, akkor egy felszólítást (egy heads up témájú üzenetet) küldenek az érintett változatokhoz tartozó listákra, amelyben igyekeznek kifejteni a probléma természetét és a rendszerre mért hatását. Miután minden rendbejött, a probléma megoldásáról is küldenek egy értesítést. Ha a &a.stable; vagy a &a.current; olvasása nélkül próbáljuk meg használni a &os.stable; és &os.current; verziókat, akkor csak magunknak keressük a bajt. Ne használjuk a <command>make world</command> parancsot Rengeteg régebben készült dokumentáció erre a feladatra a make world parancs kiadását javasolja. Ennek használatával azonban átlépünk olyan fontos lépéseket, amelyek valójában csak akkor lennének kihagyhatóak, ha pontosan tudjuk mit csinálunk. Ezért az esetek döntõ többségében nem a make world használatára van szükségünk, hanem a most bemutatandó eljárásra. A rendszer frissítése dióhéjban A frissítés megkezdése elõtt érdemes elolvasnunk a /usr/src/UPDATING állományt, ahol a letöltött források használatához elvégzendõ elõzetes intézkedésekrõl kaphatunk hírt. Ezután kövessük az alábbiakban körvonalazott módszer egyes lépéseit. Ezek a lépések feltételezik, hogy egy korábbi &os; verziót használunk, tehát a fordító, a rendszermag, az alaprendszer és a konfigurációs állományok valamelyik régebbi változatát. Alaprendszer alatt, amelyet sokszor csak a world néven hivatkozunk, a rendszer számára alapvetõ fontosságú binárisokat, programkönyvtárakat és programfejlesztéshez szükséges egyéb állományokat értjük. Maga a fordítóprogram is része ennek, azonban tartalmaz néhány speciális megszorítást. Mindezek mellett továbbá feltételezzük, hogy elõzetesen már valamilyen módon letöltöttük a friss forrásokat. Ha rendszerünkön ezt még nem tettük volna meg, akkor a segítségével tájékozódhatunk részletesen arról, hogyan tölthetjük le a legfrissebb verziót. A rendszer forráskódon keresztüli frissítése egy kicsivel körülményesebb, mint amennyire elsõre látszik. A &os; fejlesztõk az évek során fontosnak találták, hogy a folyamatosan felszínre bukkanó, elkerülhetetlen függõségek tükrében meglehetõsen drámai módon megváltoztassák az erre javasolt módszert. Ezért a szakasz további részében a pillanatnyilag javasolt frissítési megoldás nyomán fogunk haladni. A sikeres frissítések során az alábbi akadályokkal kell mindenképpen szembenéznünk: A fordító régebbi változata nem feltétlenül lesz képes lefordítani az új rendszermagot. (Illetve a régebbi fordítóprogramok tartalmazhatnak hibákat.) Ezért az új rendszermagot már a fordító új változatával kell elõállítanunk. Ebbõl következik, hogy az új rendszermag elkészítéséhez elõször a fordítóprogram újabb változatát kell lefordítanunk. Ez viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy az új rendszermag fordítása elõtt az új fordítóprogramot telepítenünk is kellene. Az új alaprendszer esetenként bizonyos új funkciókat igényelhet a rendszermagtól. Ezért a frissebb alaprendszer telepítése elõtt telepítenünk kell a frissebb rendszermagot. Ez az elõbb említett két akadály képzi az okát a következõ bekezdésekben bemutatott buildworld, buildkernel, installkernel, installworld sorozatnak. Természetesen léteznek további egyéb indokok is, amiért még érdemes az itt leírtak szerint frissíteni a rendszerünket. Ezek közül most vegyünk néhány kevésbé nyilvánvalóbbat: A régebbi alaprendszer nem minden esetben fog problémamentesen együttmûködni az új rendszermaggal, ezért az alaprendszer újabb változatát szinte azonnal az új rendszermagot követõen kell telepítenünk. Vannak olyan konfigurációs változtatások, amelyeket még az új alaprendszer telepítése elõtt el kell végeznünk, a többi viszont veszélyes lehet a korábbi alaprendszerre. Ezért a konfigurációs állományokat általában két külön lépésben kell frissíteni. A frissítés során nagyrészt csak állományok cserélõdnek el és újabbak érkeznek, a korábbiak nem törlõdnek. Ez bizonyos esetekben azonban gondokat okozhat. Ennek eredményeképpen a frissítés során idõnként elõfordulhat, hogy magunknak kell manuálisan némely megadott állományokat törölnünk. Elképzelhetõ, hogy ezt a jövõben még majd automatizálni fogják. Ezek a megfontolások vezettek tehát az ismertetendõ eljárás kialakításához. Ettõl függetlenül adódhatnak olyan helyzetek, amikor további lépéseket is be kell iktatnunk, viszont az itt bemutatott folyamat egy ideje már viszonylag elfogadottnak tekinthetõ: make buildworld Elõször lefordítja az új fordítóprogramot és néhány hozzátartozó eszközt, majd ennek felhasználásával elkészíti az alaprendszer többi részét. Az eredmény a /usr/obj könyvtárban keletkezik. make buildkernel Eltérõen a &man.config.8; és &man.make.1; programok korábban javasolt alkalmazásától, ezzel a paranccsal már a /usr/obj könyvtárban létrehozott új fordítót használjuk. Ez védelmet nyújt a fordító és rendszermag változatai közti eltérésekbõl fakadó problémák ellen. make installkernel Telepíti a lemezre az új rendszermagot és a hozzátartozó modulokat, ezáltal lehetõvé válik a frissített rendszermag betöltése. Átváltás egyfelhasználós módba. Egyfelhasználós módban a minimálisra csökkenthetjük a futó szoftverek frissítésébõl adódó bonyodalmakat. Ezzel együtt minimálissá válik a régi alaprendszer és az új rendszermag eltéréseibõl eredõ problémák elõfordulása is. mergemaster -p Az új alaprendszer telepítéséhez elvégzi a konfigurációs állományok részérõl szükséges frissítéseket. Például felvesz még nem létezõ csoportokat vagy felhasználókat. Ez gyakran elengedhetetlennek bizonyulhat, mivel ha a rendszer legutóbbi frissítése óta újabb csoportok vagy felhasználók kerültek be az alaprendszerbe, a installworld csak akkor tud hibamentesen lefutni, ha ezek már a futásakor is elérhetõek. make installworld Átmásolja a /usr/obj könyvtárból a korábban elkészített új alaprendszert. Lefutása után már mind az új rendszermag és az új alaprendszer a megfelelõ helyén található. mergemaster Feldolgozzuk a korábbi fázisból fennmaradó konfigurációs állományok frissítését, mivel most már elérhetõ az új alaprendszer. A rendszer újraindítása. Az új rendszermag és az új konfigurációs állományokkal futó alaprendszer használatához teljesen újra kell indítanunk a számítógépünket. Ha a &os; ugyanazon fejlesztési ágán belül frissítjük a rendszerünket, például a 7.0 kiadásról a 7.1 kiadásra, akkor értelemszerûen nem kell az iménti eljárás minden lépését szorosan követni, hiszen nagyon valószínûtlen, hogy komoly eltérések lennének a fordítóprogram, a rendszermag, az alaprendszer és a konfigurációs állományok között. Ilyenkor akár nyugodtan kiadhatjuk a make world parancsot, majd kérhetjük a rendszermag fordítását és telepítését. A fejlesztési ágak közti váltás során azonban könnyen érhetnek minket meglepetések, ha nem a megadottak szerint járunk el. Egyes váltásokhoz (például 4.X és 5.0 között) további lépések megtétele is szükséges lehet (például adott állományok törlése vagy átnevezése még az installworld elõtt). Ilyenkor mindig figyelmesen olvassuk át a /usr/src/UPDATING állományt, különös tekintettel a végére, mivel gyakran ott adják meg a konkrét verzióváltáshoz szükséges teendõket. A szakaszban összefoglalt lépések egyfajta evolúciós folyamat eredményei, melynek során a fejlesztõk felismerték, hogy nem tökéletesen kivédeni az összes frissítéssel járó problémát. A javasolt eljárás remélhetõleg viszont még sokáig érvényes marad. A &os; 3.X vagy annál is korábbi változatok frissítése még ennél is több ügyességet kíván. Ha ilyen verziót akarunk frissíteni, akkor feltétlenül olvassuk el az UPDATING állományt! Röviden tehát a &os; forráskódon keresztüli frissítését így foglalhatjuk össze: &prompt.root; cd /usr/src &prompt.root; make buildworld &prompt.root; make buildkernel &prompt.root; make installkernel &prompt.root; shutdown -r now Néhány ritka esetben a buildworld lépés elõtt szükségünk lehet a mergemaster -p parancs lefuttatására is. Errõl az UPDATING állományból tudakozódhatunk. Általában azonban nyugodt szívvel kihagyhatjuk ezt a lépést, kivéve, ha nem egy vagy több fõbb &os; változatot átívelõ frissítést végzünk. Miután az installkernel sikeresen befejezte a munkáját, indítsuk újra a számítógépet egyfelhasználós módban (a betöltõ parancssorában adjuk ki boot -s parancsot). Itt futtassuk a következõket: &prompt.root; adjkerntz -i &prompt.root; mount -a -t ufs &prompt.root; mergemaster -p &prompt.root; cd /usr/src &prompt.root; make installworld &prompt.root; mergemaster &prompt.root; reboot Olvassuk el a magyarázatokat Az iménti leírt folyamat csupán rövid összefoglalás, amivel némi gyorstalpalást igyekeztünk adni. Az egyes lépések megértéséhez azonban javasolt átolvasni a most következõ szakaszokat is, különösen abban az esetben, ha saját rendszermagot akarunk használni. Nézzük meg a <filename>/usr/src/UPDATING</filename> állományt Mielõtt bármihez is nekifognánk, keressük meg a /usr/src/UPDATING (vagy hasonló, a forráskód másolatunk tényleges helyétõl függõ) állományt. Ebben adják hírül az esetlegesen felmerülõ problémákra vonatkozó fontosabb információkat, vagy határozzák meg az egyes lefuttatandó parancsok pontos sorrendjét. Amennyiben az UPDATING ellentmondana az itt olvasottaknak, az UPDATING tartalma a mérvadó. A korábban tárgyaltak szerint az UPDATING elolvasása nem helyettesíti a megfelelõ levelezési listák figyelemmel kísérését. Ez a két elvárás nem kizárja, hanem kiegészíti egymást. Ellenõrizzük az <filename>/etc/make.conf</filename> állományt make.conf Vizsgáljuk át a /usr/share/examples/etc/make.conf és az /etc/make.conf állományokat. Az elõbbi tartalmaz néhány alapértelmezett beállítást – ezek javarészét megjegyzésbe rakták. Ha használni akarjuk a rendszer lefordítása során, tegyük bele ezeket az /etc/make.conf állományba. Ne felejtsük el azonban, hogy minden, amit megadunk az /etc/make.conf állományba, a make minden egyes elindításakor felhasználásra kerül. Éppen ezért olyanokat érdemes itt beállítani, amik az egész rendszerünket érintik. A legtöbb felhasználó számára az /etc/make.conf állományhoz a /usr/share/examples/etc/make.conf állományban található CFLAGS és NO_PROFILE sorokra lesz szüksége, melyeket kivehetünk a megjegyzésbõl. A többi definíció (COPTFLAGS, NOPORTDOCS és így tovább) használatáról már mindenki maga dönt. Frissítsük az <filename>/etc</filename> tartalmát Az /etc könyvtár tartalmazza a rendszer beállításaival kapcsolatos információk jelentõs részét, valamint a rendszer indítása során lefutó szkripteket. Egyes szkriptek a &os; verzióiról verzióira változnak. Némely konfigurációs állományok a rendszer hétköznapi mûködésében is szerepet játszanak. Ilyen például az /etc/group. Alkalmanként a make installworld parancs futása során igényt tart adott nevû felhasználókra és csoportokra. A frissítéskor azonban ezek a felhasználók vagy csoportok nem feltétlenül állnak rendelkezésre, ami gondokat okozhat. Ezért bizonyos esetekben a make buildworld elõzetesen ellenõrzi az igényelt felhasználók és csoportok meglétét. Erre például szolgálhat a smmsp felhasználó esete. Nélküle a felhasználók nem tudták telepíteni az új rendszert, mert hiányában az &man.mtree.8; nem volt képes létrehozni a /var/spool/clientmqueue könyvtárat. Ezt úgy lehetett megoldani, hogy még az alaprendszer lefordítása (a buildworld) elõtt meg kellett hívni a &man.mergemaster.8; parancsot a paraméterrel. Így csak azokat az állományokat fogja összehasonlítani, amelyek feltétlenül szükségesek a buildworld vagy az installworld sikeres mûködéséhez. Amennyiben a mergemaster egy olyan verziójával rendelkezünk, amely nem ismeri a paramétert, akkor az elsõ indításakor használjuk a forrásfában található újabb verzióját: &prompt.root; cd /usr/src/usr.sbin/mergemaster &prompt.root; ./mergemaster.sh -p Ha különösen paranoiásak vagyunk, akkor a csoport törlése vagy átnevezése elõtt az alábbi paranccsal ellenõrizni tudjuk az általa birtokolt állományokat: &prompt.root; find / -group GID -print Ez megmutatja GID (mely megadható numerikus vagy név formájában is) jelzésû csoporthoz tartozó összes állományt a rendszerünkben. Váltsunk egyfelhasználós módba egyfelhasználós mód A rendszert egyfelhasználós módban érdemes lefordítani. A nyilvánvalóan érezhetõ gyorsaság elõnyei mellett azért is jobban járunk, mert az új rendszer telepítése során számos rendszerszintû állomány is módosításra kerül, beleértve a szabványos rendszerszintû binárisokat, függvénykönyvtárakat, include állományokat és így tovább. Ha üzemelõ rendszeren végezzük el mindezen változtatásokat (különösen amikor rajtunk kívül még további felhasználók is tartózkodnak a rendszerben), az csak a bajt hozza ránk. többfelhasználós mód Másik lehetõség gyanánt a rendszert magát lefordíthatjuk többfelhasználós módban is, majd ezután csak a telepítést hajtjuk végre egyfelhasználós üzemmódban. Ha eszerint cselekszünk, egyszerûen várjunk addig, amíg az összes fordítás be nem fejezõdik, és az egyfelhasználósra váltást halasszuk a installkernel vagy installworld idejére. Egy mûködõ rendszerben rendszeradminisztrátorként az alábbi parancs kiadásával válthatunk át egyfelhasználós módba: &prompt.root; shutdown now Ezt elérhetjük úgy is, ha újraindítjuk a rendszert és a rendszer indításakor a single user pontot választjuk a menübõl. Ekkor a rendszer egyfelhasználós módban indul el. Miután ez megtörtént, adjuk ki a következõ parancsokat: &prompt.root; fsck -p &prompt.root; mount -u / &prompt.root; mount -a -t ufs &prompt.root; swapon -a Ezekkel a parancsokkal elõször ellenõrizzük az állományrendszereket, ezután újracsatlakoztatjuk a / állományrendszert írható módban, csatlakoztatjuk az /etc/fstab állományban megadott összes többi UFS típusú állományrendszert, majd bekapcsoljuk a lapozóállomány használatát. Ha a gépünk óráját nem a greenwich-i, hanem a helyi idõ szerint állítottuk be (ez akkor áll fenn, ha a &man.date.1; parancs nem a helyes idõt és idõzónát jelzi ki), akkor még erre is szükségünk lehet: &prompt.root; adjkerntz -i Ezzel a helyi idõzóna beállításait tudjuk jól beállítani — nélküle késõbb még gondjaink akadhatnak. Töröljük a <filename>/usr/obj</filename> könyvtárat A rendszer egyes részei fordításuk során a /usr/obj könyvtáron belülre kerülnek (alapértelmezés szerint). Az itt található könyvtárak a /usr/src könyvtárszerkezetét követik. Ha mindenestõl töröljük ezt a könyvtárat, akkor növeli tudjuk a make buildworld folyamat sebességét és megmenekülünk néhány függõségekkel kapcsolatos fejfájástól is. Egyes /usr/obj könyvtáron belüli állományoknál szerepelhet a megváltoztathatatlan (immutable) állományjelzõ (lásd &man.chflags.1;), amelyet a mûvelet elvégzéséhez elõször el kell távolítanunk. &prompt.root; cd /usr/obj &prompt.root; chflags -R noschg * &prompt.root; rm -rf * Fordítsuk újra az alaprendszert A kimenet elmentése Jól járunk azzal, ha a &man.make.1; futásának kimenetét elmentjük egy állományba, mivel így a hibák esetén lesz egy másolatunk a hibaüzenetrõl. Ha konkrétan nekünk nem is feltétlenül segít megtalálni a hiba tényleges okát, mások viszont többet tudnak róla mondani, ha beküldjük ezt a &os; egyik levelezési listájára. Ezt egyébként a legegyszerûbben a &man.script.1; parancs segítségével oldhatjuk meg, amelynek paraméteréül azt az állományt kell megadni, ahova menteni akarjuk a kimenetet. Ezt közvetlenül a rendszer újrafordítása elõtt kell kiadnunk, majd miután megállt, a exit paranccsal kiléphetünk belõle. &prompt.root; script /var/tmp/mw.out Script started, output file is /var/tmp/mw.out &prompt.root; make TARGET … fordít, fordít, fordít … &prompt.root; exit Script done, … Ilyenkor soha ne a /tmp könyvtárba mentsük a kimenetet, mert ennek a tartalma a következõ indítás során magától törlõdik. Sokkal jobban tesszük, ha a /var/tmp könyvtárba (ahogy tettük azt az elõbbi példában is) vagy a root felhasználó könyvtárába mentünk. Az alaprendszer fordítása A /usr/src könyvtárban kell állnunk: &prompt.root; cd /usr/src (kivéve természetesen, ha máshol van a forráskód, akkor abba a könyvtárba menjünk). make Az alaprendszert a &man.make.1; paranccsal fordíthatjuk újra. Ez a Makefile nevû állományból olvassa be a &os; programjainak újrafordítását leíró utasításokat, a fordításuk sorrendjét és így tovább. A begépelendõ paranccsor általános alakja tehát a következõképpen néz ki: &prompt.root; make -x -DVÁLTOZÓ target A fenti példában a egy olyan a paraméter, amelyet a &man.make.1; programnak adunk át. A &man.make.1; man oldalán megtalálhatjuk az összes neki átadható ilyen beállítást. A alakú paraméterek közvetlenül a Makefile állománynak adnak át olyan változókat, amelyek segítségével vezérelhetõ a viselkedése. Ezek ugyanazok a változók, mint amelyek az /etc/make.conf állományban is szerepelnek, és itt a beállításuk egy másik módját kapjuk. Így a &prompt.root; make -DNO_PROFILE target paranccsal is megadhatjuk, hogy ne profilozott függkönyvtárak jöjjenek létre, ami pontosan megfelel a NO_PROFILE= true # Avoid compiling profiled libraries sornak az /etc/make.conf állományban. A target árulja el a &man.make.1; programnak, hogy mi a teendõje. Minden egyes Makefile különbözõ targeteket definiál, és a kiválasztott target mondja meg, pontosan mi is fog történni. Egyes targetek ugyan megjelennek a Makefile állományban, azonban nem feltétlenül hivatkozhatunk rájuk közvetlenül. Ehelyett csupán arra valók, hogy a fordítás folyamatának lépéseit felbontsák még kisebb allépésekre. A legtöbb esetben azonban semmilyen paramétert nem kell átadnunk a &man.make.1; parancsnak, ezért a teljes formája így fog kinézni: &prompt.root; make target ahol a target az egyik fordítási lehetõséget képviseli. Az elsõ ilyen targetnek mindig a buildworld-nek kell lennie. Ahogy a neve is mutatja, a buildworld lefordítja az összes forrást a /usr/obj könyvtárba, majd a installworld mint másik target, telepíti az így létrehozott elemeket a számítógépre. A targetek szétválasztása két okból is elõnyös. Elõször is lehetõvé teszi, hogy az új rendszert biztonságban lefordíthassuk, miközben az a jelenleg futó rendszert nem zavarja. A rendszer tehát képes saját magát újrafordítani. Emiatt a buildworld target akár többfelhasználós módban is mindenféle nem kívánatos hatás nélkül használható. Ennek ellenére azonban továbbra is azt javasoljuk, hogy a installworld részt egyfelhasználós módban futtassuk le. Másodrészt ezzel lehetõségünk nyílik NFS állományrendszer alkalmazásával több számítógépre is telepíteni hálózaton keresztül. Ha például három frissítendõ számítógépünk van, az A, B és C, akkor az A gépen elõször adjuk ki a make buildworld, majd a make installworld parancsot. A B és C gépek ezután NFS segítségével csatlakoztatják az A /usr/src és /usr/obj könyvtárait, amelyet követõen a make installworld paranccsal telepíteni tudjuk a fordítás eredményét a B és C gépekre. Noha a world mint target még mindig létezik, használata határozottan ellenjavalt. A &prompt.root; make buildworld parancs kiadásakor a make parancsnak megadható egy paraméter is, amellyel párhuzamosíthatjuk a folyamat egyes részeit. Ez általában többprocesszoros számítógépeken nyer értelmet, azonban mivel a fordítás folyamatának haladását inkább az állománymûveletek mintsem a processzor sebessége korlátozza, ezért alkalmazható akár egyprocesszoros gépeken is. Tehát egy átlagos egyprocesszoros gépen így adható ki a parancs: &prompt.root; make -j4 buildworld Ennek hatására &man.make.1; egyszerre 4 szálon igyekszik mûködni. A levelezési listákra beküldött tapasztalati jellegû bizonyítékok azt igazolják, hogy általában ez a beállítás adja a legjobb teljesítményt. Ha többprocesszoros géppel rendelkezünk és rajta SMP támogatású rendszermagot indítottunk el, akkor érdemes 6 és 10 közötti értékekkel kísérleteznünk. Idõigény az alaprendszer újrafordítása idõigény Számos tényezõ befolyásolja a fordítás tényleges idõbeli hosszát, de a &os.stable; fa lefordítása mindenféle trükkök és rövidítések nélkül a legtöbb számítógépen olyan egy vagy két órára taksálható. A &os.current; fához ennél valamivel több idõre lesz szükségünk. Fordítsunk és telepítsünk egy új rendszermagot rendszermagot fordítása Az újdonsült rendszerünket csak akkor tudjuk igazán kihasználni, ha egy új rendszermagot is készítünk hozzá. Ez gyakorlati szinten tulajdonképpen elvárás, mivel könnyen elõfordulhat, hogy bizonyos memóriabeli adatszerkezetek felépítése megváltozott, ezért némely programok, mint például a &man.ps.1; és &man.top.1;, egészen addig nem lesznek képesek normálisan mûködni, amíg a rendszer és a rendszermag forráskódja nem illeszkedik egymáshoz. Ennek legegyszerûbb és egyben legbiztonságosabb módja, ha a GENERIC beállításai alapján gyártunk és telepítünk egy rendszermagot. Még ha a GENERIC beállításai nem is tartalmazzák a rendszerünkben fellelhetõ összes eszközt, minden megtalálható bennük ahhoz, hogy a rendszert sikeresen elindíthassuk legalább egyfelhasználós módban. Ez mellesleg remek próbája az új rendszer életképességének. Miután elindítottuk a rendszert a GENERIC típusú rendszermaggal és meggyõzõdtünk róla, hogy a rendszer tényleg mûködõképes, a megszokott rendszermagunk konfigurációs állománya alapján nyugodtan elkészíthetjük ezután azt is. &os; alatt egy új rendszermag építése elõtt fontos újrafordítani az alaprendszert. Ha saját beállításaink szerint akarunk rendszermagot létrehozni és már van is ehhez egy konfigurációs állományunk, akkor erre használhatjuk a KERNCONF=SAJÁTMAG paramétert is, valahogy így: &prompt.root; cd /usr/src &prompt.root; make buildkernel KERNCONF=SAJÁTMAG &prompt.root; make installkernel KERNCONF=SAJÁTMAG Hozzátennénk, hogy ha a kern.securelevel rendszerváltozó értékét 1 felé állítottuk és a rendszermag állományának beállítottunk noschg vagy hozzá hasonló állományjelzõt, akkor az installkernel lefuttatásához mindenképpen egyfelhasználós módba kell váltanunk. Minden más esetben további bonyodalmak nélkül ki tudjuk adni az említett parancsokat. A kern.securelevel részleteirõl az &man.init.8; oldalán, a különbözõ állományjelzõkrõl pedig a &man.chflags.1; oldalán olvashatunk. Indítsuk újra a rendszert egyfelhasználós módban egyfelhasználós mód Az új rendszermag mûködésének leteszteléséhez indítsuk újra a rendszert egyfelhasználós módban. Ennek pontos részleteit lásd . Telepítsük az új rendszer binárisait Ha a &os; friss változatát nemrég fordítottuk le a make buildworld paranccsal, akkor utána az installworld segítségével tudjuk telepíteni a keletkezett programokat. Tehát írjuk be ezeket: &prompt.root; cd /usr/src &prompt.root; make installworld Amennyiben a paranccsorban a make buildworld használata során adtunk meg változókat, akkor ne felejtsük el ugyanazokat megadni a make installworld kiadása során sem. Ez viszont a többi paraméterre már nem feltétlenül érvényes. Például a beállítást szigorúan tilos az installworld targettel együtt használni. Ennek megfelelõen tehát ha korábban ezt írtuk be: &prompt.root; make -DNO_PROFILE buildworld akkor így telepítsünk: &prompt.root; make -DNO_PROFILE installworld Máskülönben azokat a profilozott függvénykönyvtárakat próbáljuk meg telepíteni, amelyek a make buildworld futása során nem jöttek létre. Frissítsük a <command>make installworld</command> által kihagyott állományokat Az alaprendszer újrafordítása nem regisztrálja az új vagy megváltozott állományokat bizonyos könyvtárakban (különösen értendõ ez az /etc, /var és /usr esetén). Az ilyen állományokat a legegyszerûbben a &man.mergemaster.8; használatával tarthatjuk karban, de igény szerint akár kézzel is elvégezhetjük a szükséges aktualizálásokat. Függetlenül attól, hogy mit is választunk, mindenképpen készítsünk biztonsági mentést az /etc könyvtárról arra az esetre, ha bármilyen szörnyûség történne. Tom Rhodes Írta: A <command>mergemaster</command> mergemaster A &man.mergemaster.8; segédprogram valójában egy Bourne szkript, amely segít az /etc könyvtárunkban és a forrásfában levõ /usr/src/etc könyvtárban elhelyezkedõ konfigurációs állományok közti eltérések megállapításában. Ezt a módszert ajánljuk arra, hogy összevessük a konfigurációs állományainkat a forrásfában található változataikkal. A használatának megkezdéséhez egyszerûen írjuk be, hogy mergemaster, majd várjunk egy kicsit, amíg a mergemaster létrehoz magának egy átmeneti környezetet a / könyvtárból elindulva és megtölti azt a különbözõ rendszerszintû beállításokat tartalmazó állományokkal. Ezeket az állományokat aztán összehasonlítja a jelenleg érvényben levõ változataikkal. Ilyenkor a köztük talált eltéréseket a &man.diff.1; formátumának megfelelõen módon mutatja meg, ahol a jelöli a hozzáadott vagy módosított sorokat, a pedig a teljesen eltávolítandó vagy cserélendõ sorokat. Errõl a formátumról bõvebben a &man.diff.1; man oldalán találhatunk felvilágosítást. A &man.mergemaster.8; ezt követõen megmutatja az összes olyan állományt, ahol eltérést tapasztalt, és ezen a ponton van lehetõségünk letörölni (delete) az új állományokat (amelyekre itt most ideiglenes állományként hivatkozik), telepíteni (install) a módosítatlan ideiglenes (új) állományt, valamint összefésülni (merge) az ideiglenes (új) és a jelenlegi állományokat, vagy ismét átnézni (view) a &man.diff.1; által jelzett különbségeket. Ha az ideiglenes állomány törlését választjuk, akkor a &man.mergemaster.8; ezt úgy értelmezi, hogy változatlanul meg akarjuk tartani a jelenlegi változatot és törölni az újat. Ezt alapvetõen nem javasoljuk, hacsak tényleg nem látunk valamilyen okot erre. A &man.mergemaster.8; parancssorában a ? begépelésével bármikor kérhetünk segítséget. Ha az állomány kihagyását (skip) választjuk, akkor majd ismét felajánlja, amikor végeztünk az összes többivel. A módosítatlan ideiglenes állomány telepítésének választásával lecseréljük a jelenleg verziót az újra. Ha az aktuális verziót sem változtattuk meg, akkor számunkra ez a legjobb megoldás. Az állományok összefésülésének kiválasztásakor kapunk egy szövegszerkesztõt, benne a két állomány tartalmával. Ilyenkor tudjuk a képernyõn soronként egyeztetni a két állományt, majd a belõlük a megfelelõ részek összeválogatásával kialakítani az eredményt. Ebben a feldolgozási módban az l (mint left, vagyis bal) billentyû lenyomására a bal oldalon látható részt, az r (mint right, vagyis jobb) lenyomására pedig a jobb oldalon látható részt választjuk ki. Az így keletkezõ eredményt ezután egy állományba kerül, amelyet telepíteni tudunk. Ez a megoldás olyan állományok esetében használható, amikor a felhasználó módosított az alapértelmezett beállításokat. Ha a &man.diff.1; szerinti alakban akarjuk átnézni a különbségeket, akkor a &man.mergemaster.8; ugyanúgy megmutatja ezeket, mint a paranccsor megjelenítése elõtt. Miután a &man.mergemaster.8; végigment a rendszerszintû állományokon, további opciókat mutat. Megkérdezheti, hogy újra létre akarjuk-e hozni a jelszavakat tároló állományt (rebuild), illetve a folyamat végén a megmaradt ideiglenes állományok törlésére (remove) vár választ. Az állományok aktualizálása kézzel Ha inkább manuálisan szeretnénk frissíteni, akkor nem másolhatjuk csak egyszerûen át az állományokat a /usr/src/etc könyvtárból a /etc könyvtárba és nem hagyhatjuk ezeket sorsukra. Egyes állományokat elõször telepíteni kell. Ez azért van így, mert a /usr/src/etc könyvtár nem pusztán az /etc könyvtár egyszerû másolata. Ráadásul az /etc könyvtárban vannak olyan állományok, amelyek a /usr/src/etc könyvtárban nem is találhatóak meg. Ha (az ajánlottak szerint) a &man.mergemaster.8; segítségével dolgozunk, nyugodtan átléphetünk a következõ szakaszra. Saját magunk a legegyszerûbben ezt úgy tudjuk megoldani, ha telepítjük az állományokat egy új könyvtárba és ezután nekiállunk változásokat keresni. Az <filename>/etc</filename> meglevõ tartalmának mentése Habár elméletileg magától semmi sem fogja bántani ezt a könyvtárat, azért ettõl függetlenül mindig érdemes biztosra menni. Ezért másoljuk az /etc könyvtár tartalmát egy megbízható helyre. Például: &prompt.root; cp -Rp /etc /etc.old Az itt a rekurzív másolást jelenti, a pedig a dátumok, az állományok és egyebek tulajdoni viszonyainak megõrzését. Az /etc új változatának telepítéséhez szükségünk lesz még további könyvtárakra is. Erre a feladatra a /var/tmp/root tökéletesen megfelel, ahol még létre kell hoznunk néhány alkönyvtárat. &prompt.root; mkdir /var/tmp/root &prompt.root; cd /usr/src/etc &prompt.root; make DESTDIR=/var/tmp/root distrib-dirs distribution Ezzel létrejön a szükséges könyvtárszerkezet és települnek az állományok. Sok üres alkönyvtár is keletkezik a /var/tmp/root könyvtáron belül, ezeket töröljük. Ezt a legkönnyebben így tehetjük meg: &prompt.root; cd /var/tmp/root &prompt.root; find -d . -type d | xargs rmdir 2>/dev/null Ezzel törlõdnek az üres könyvtárak. (A szabvány hibakimenetet átirányítottuk a /dev/null eszközre, és ezzel elnyomtuk a nem üres könyvtárak esetén keletkezõ hibaüzeneteket.) A /var/tmp/root most már tartalmazza az összes olyan állományt, amelyek normális esetben a / könyvtáron belül foglalnak helyet. Ezt követõen nincs más dolgunk, csak végigmenni az itt található állományokon és megállapítani, miben térnek a meglévõektõl. Vegyük észre, hogy a /var/tmp/root könyvtárba telepített állományok némelyikének neve .-tal kezdõdik. Az írás pillanatában ezek csak a /var/tmp/root/ és /var/tmp/root/root/ könyvtárakban található parancsértelmezõhöz tartozó indító állományok lehetnek, habár adódhatnak még ilyenek (attól függõen, mikor olvassuk ezt). Ezért a feldolgozásukhoz ne felejtsük el a ls -a parancsot használni. A &man.diff.1; alkalmazásával legegyszerûbben így tudunk összehasonlítani két állományt: &prompt.root; diff /etc/shells /var/tmp/root/etc/shells Ennek hatására megjelennek az /etc/shells és az új /var/tmp/root/etc/shells állományok közti különbségek. A segítségével gyorsan el tudjuk dönteni, hogy összefésüljük-e a két állományt, vagy csak egyszerûen írjuk felül a régebbi verziót az újjal. Az új könyvtár (<filename>/var/tmp/root</filename>) nevébe írjuk bele a dátumot is, így könnyedén össze tudunk hasonlítani több verziót is A rendszer gyakori újrafordítása az /etc szintén gyakori aktualizálását is maga után vonja, ami viszont fárasztó lehet. Az iménti folyamatot fel tudjuk gyorsítani, hogy ha az /etc legutoljára összefésült változatát megtartjuk. A most következõ eljárás ennek mikéntjét vázolja fel. A megszokottak szerint fordítsuk le a rendszert. Majd amikor az /etc könyvtárat és a többit is frissíteni akarjuk, a célként megadott könyvtár nevében adjuk meg a dátumot. Ha tehát például 1998. február 14. van, akkor írjuk ezt: &prompt.root; mkdir /var/tmp/root-19980214 &prompt.root; cd /usr/src/etc &prompt.root; make DESTDIR=/var/tmp/root-19980214 \ distrib-dirs distribution Fésüljük össze a könyvtárban található az állományokat a fentiekben körvonalazottak szerint. Befejezés után õrizzük meg a /var/tmp/root-19980214 könyvtárat. Mikor újra letöltjük a legfrissebb forrásokat és megismételjük az elõbbi lépéseket, haladjunk megint az elsõ lépés szerint. Ekkor tehát létrejön egy újabb könyvtár, amelynek a neve ezúttal már /var/tmp/root-19980221 lesz (ha például hetente frissítünk). Most már meg tudjuk vizsgálni a közbeesõ héten született eltéréseket, ha a két könyvtárra kiadunk egy rekurzív &man.diff.1; hívást: &prompt.root; cd /var/tmp &prompt.root; diff -r root-19980214 root-19980221 Általában így kevesebb eltérést kapunk, mint amennyi például a /var/tmp/root-19980221/etc/ és az /etc összehasonlítása során elkerült volna. Mivel kisebb a keletkezett különbségek száma, ezért könnyebb lesz átvinnünk az /etc könyvtárunkba is a módosításokat. Ezután törölhetjük a régebbi /var/tmp/root-* könyvtárat: &prompt.root; rm -rf /var/tmp/root-19980214 Az /etc összefésülésekor mindig ismételjük meg ezeket a lépéseket. A &man.date.1; meghívásával akár automatikussá is tehetjük a könyvtárak névadását: &prompt.root; mkdir /var/tmp/root-`date "+%Y%m%d"` Újraindítás Ezzel készen is vagyunk. Miután ellenõriztük, hogy minden a megfelelõ helyére került, indítsuk újra a rendszert. Ehhez egy egyszerû &man.shutdown.8; is elegendõ: &prompt.root; shutdown -r now Befejeztük! Gratulálunk, sikerült frissítenünk a &os; rendszerünket. Ha mégis valami balul ütne ki, könnyen újra tudjuk fordítani a rendszer egyes részeit. Például, ha véletlenül letöröltük az /etc/magic állományt az /etc frissítése vagy összefésülése során, a &man.file.1; parancs nem fog tudni rendesen mûködni. Ilyenkor a következõket kell tennünk a hiba kijavításához: &prompt.root; cd /usr/src/usr.bin/file &prompt.root; make all install Kérdések Minden egyes változtatásnál újra kell fordítani a rendszert? Nem könnyû választ adni erre a kérdésre, mivel ez alapvetõen a változtatás jellegétõl függ. Például, ha elindítjuk a CVSup programot és csak az alábbi állományok frissülnek: src/games/cribbage/instr.c src/games/sail/pl_main.c src/release/sysinstall/config.c src/release/sysinstall/media.c src/share/mk/bsd.port.mk Ekkor valószínûleg nem éri meg újrafordítani a teljes rendszert. Elegendõ csupán belépni az érintett állományokat tartalmazó alkönyvtárakba és ott rendre kiadni a make all install parancsot. Ha viszont már valami komolyabb, például az src/lib/libc/stdlib változott meg, akkor vagy az egész rendszert, vagy legalább azon részeit fordítsuk újra, amely statikusan linkeltek (és minden más idõközben még hozzáadott statikusan linkelt dolgot). Hogy melyik megoldást választjuk, teljesen rajtunk áll. Újrafordíthatjuk az egész rendszert kéthetente, mondván, hadd gyüljenek fel szépen a módosítások, vagy a függõségek pontos kielemzésével csak azokat az elemeket fordítjuk újra, amelyek tényleg meg is változtak. Természetesen az egész attól függ, hogy milyen gyakran és melyik rendszert, a &os.stable;-t vagy a &os.current;-et frissítjük. A fordító rengeteg 11-es jelzést (signal 11) (vagy másfajta jelzéseket) dob hibával. Mi történhetett? signal 11 Ez általában hardveres meghibásodásra utal. A rendszer újrafordítása alapjaiban véve egy remek módszer számítógépünk alkatrészeinek terhelésére, ezért gyakorta elõhozza a memória már meglevõ hibáit. Ezek többnyire abban fogalmazódnak meg, hogy a fordító rejtélyes módon leáll mindenféle furcsa jelzések hatására. Errõl biztosan úgy tudunk meggyõzõdni, ha újraindítjuk a make programot és az a folyamat egy teljesen másik pontján vérzik el. Ilyenkor nem tudunk mást tenni, mint egymás után kicserélgetjük, kivesszük az alkatrészeket és így próbáljuk megállapítani, pontosan melyikük is okozza a gondokat. A fordítása befejezése után törölhetem a /usr/obj könyvtárat? Röviden: Igen. A /usr/obj tartalmazza a fordítás folyamata során keletkezõ összes tárgykódot. Ennek törlése általában a make buildworld elsõ lépései között szerepel. Ezért tulajdonképpen a /usr/obj megtartásának nincs túlságosan sok értelme, viszont elég sok (jelenleg úgy kb. 340 MB) helyet fel tudunk így szabadítani. Ha azonban értjük a dolgunkat, akkor megadhatjuk a make buildworld parancsnak, hogy hagyja ki ezt a lépést. Ennek hatására a fordítás sokkal hamarabb véget ér, mivel a legtöbb forrást így nem kell újrafordítani. Üröm az örömben, hogy ha netalán aprócska függõségi problémák merülnének fel, akkor az egész fordítás megfeneklik mindenfelé különös módokon. Emiatt gyakran írnak feleslegesen leveleket a &os; levelezési listáira, melyek a rendszer sikertelen újrafordításáról panaszkodnak, miközben kiderül, hogy az maguk az érintettek akarták lerövidíteni a folyamatot. Lehetséges a megszakadt fordítás folytatása? Ez attól függ, hogy a probléma bekövetkezése elõtt mennyire sikerült eljutni a fordításban. Általában (tehát nem feltétlenül minden esetben) a make buildworld lefordítja a fordításhoz szükséges eszközök (például a &man.gcc.1; és &man.make.1;) újabb változatait és a rendszer függvénykönyvtárait, majd ezeket telepíti. Ezután ezekkel az új eszközökkel lefordítattja saját magukat és ismét telepíti. Ezt követõen fordítja újra az új rendszerállományokkal az egész rendszert (így ezúttal már az olyan szokásos felhasználói programokat is, mint például az &man.ls.1; és a &man.grep.1;). Ha tudjuk, hogy az utolsó fázisban álltunk le (mivel megnéztük a fordításhoz tartozó kimenetet), akkor (minden további nélkül) elég ennyi: … kijavítjuk a hibát … &prompt.root; cd /usr/src &prompt.root; make -DNO_CLEAN all Ezzel megmarad a korábbi make buildworld munkájának eredménye. Ha ezt az üzenetet látjuk a make buildworld kimenetében: -------------------------------------------------------------- Building everything.. -------------------------------------------------------------- akkor különösebb gond nélkül megcsinálhatjuk. Amennyiben viszont nem látunk ilyen üzenetet, vagy nem vagyunk benne biztosak, akkor még mindig jobb elõvigyázatosnak lenni, ezért kénytelenek leszünk teljesen elölrõl kezdeni a fordítást. Hogyan tudjuk felgyorsítani a fordítást? Futtassuk egyfelhasználós módban. Tegyük a /usr/src és /usr/obj könyvtárakat külön állományrendszerekre, külön lemezekre. Sõt, ha lehetséges, akkor ezeket a lemezeket tegyük külön lemezvezérlõkre. Még mindig jobb, ha ezeket az állományrendszereket a &man.ccd.4; (lemezek összefûzését vezérlõ meghajtó) segítségével kiterjesztjük több lemezes eszközre. Kapcsoljuk ki a profilozást (az /etc/make.conf állományban a NO_PROFILE=true megadásával). Többnyire úgy sem lesz rá szükségünk. Az /etc/make.conf állományban a CFLAGS változót állítsuk az értékre. Az gyakran sokkal lassabb, az és alig tér el az optimalizálás mértékében. A paraméter hatására pedig a fordítóprogram átmeneti állományok helyett csöveket használ a kommunikációra, és így megtakarít némi lemezhasználatot (a memóriahasználat terhére). Ha a &man.make.1; parancsnak átadjuk a paramétert, akkor képes több mindent párhuzamosan futtatni. Ez sok esetben segít attól függetlenül, hogy egy- vagy többprocesszoros gépünk van. A /usr/src könyvtárat tartalmazó állományrendszert csatlakoztathatjuk (vagy újracsatlakoztathatjuk) a beállítással. Ilyenkor az állományrendszer nem rögzíti a hozzáférés idejét. Erre az információra sincs igazából szükségünk. &prompt.root; mount -u -o noatime /usr/src A fenti példa azt feltételezi, hogy a /usr/src könyvtárnak saját állományrendszere van. Ha ez nem így lenne (tehát például a /usr része), akkor itt azt kell megadnunk, nem pedig a /usr/src nevét. A /usr/obj könyvtárat tartalmazó állományrendszert csatlakoztathatjuk (vagy újracsatlakoztathatjuk) az beállítással. Ennek hatására a lemez írása aszinkron módon történik. Magyarul az írási mûveletek azonnal befejezõdnek, miközben az adat ténylegesen csak pár másodperccel késõbb kerül ki a lemezre. Ezzel az írási kérelmek gyönyörûen összegyûjthetõek, ami nagymértékû növekedést eredményez a teljesítményben. Ne felejtsük el azonban, hogy ezzel együtt az állományrendszerünk is sérülékenyebbé válik. Ezen beállítás használatával megnõ annak az esélye, hogy egy áramkimaradást követõ indításnál az állományrendszer helyreállíthatatlan állapotba kerül. Ha egyedül csak a /usr/obj található ezen az állományrendszeren, akkor ez nem jelent akkora veszélyt. Amikor viszont rajta kívül még értékes adat is található az állományrendszeren, a beállítás érvényesítése elõtt mindenképpen készítsünk róla friss mentéseket. &prompt.root; mount -u -o async /usr/obj Ahogy arról az elõbb is szó esett, ha a /usr/obj nem egy különálló állományrendszeren található, akkor a példában szereplõ csatlakozási pontot cseréljük ki a megfelelõre. Mi tegyünk, ha valami nem megy rendesen? Egyértelmûen bizonyosodjunk meg róla, hogy a korábbi fordításokból nem maradtak vissza semmiféle kóbor állományok. Ennyi sokszor pontosan elég. &prompt.root; chflags -R noschg /usr/obj/usr &prompt.root; rm -rf /usr/obj/usr &prompt.root; cd /usr/src &prompt.root; make cleandir &prompt.root; make cleandir Igen, a make cleandir parancsot tényleg kétszer kell kiadni. Ezután a make buildworld parancstól indulva kezdjük újra a fordítást. Ha még ezek után is fennáll a probléma, küldjük el a hibát tartalmazó kimenetet és a uname -a parancs eredményét a &a.questions; címére. Ne lepõdjünk meg, ha a beállításainkra vonatkozóan még kapunk további kérdéseket is! Mike Meyer Írta: A források követése több géppel NFS több gép telepítése Ha egyszerre több számítógéppel is szeretnénk követni ugyanannak a forrásfának a változásait és ezért mindegyikre letöltjük a forrásokat majd újrafordítjuk ezeket, akkor sok erõforrást, de leginkább lemezterületet, hálózati sávszélességet és processzoridõt, feleslegesen használunk. Ezekkel úgy tudunk spórolni, ha valójában csak egyetlen géppel végeztetjük el a munka legtöbb részét, miközben a többi NFS használatával dolgozik. Ez a szakasz ezt a módszert foglalja össze. Elõkészületek Elõször is szedjük össze az egyezõ binárisokat futtató gépeket, melyekre a továbbiakban csak fordítási csoport néven hivatkozunk. Minden gépnek lehet saját rendszermagja, viszont a felhasználói programok mindegyikõjük esetében ugyanazok. Ebbõl a csoportból válasszuk ki egy fordító gépet. Ez lesz az a gép, amelyen a rendszer és a rendszermag lefordításra kerül. Ideális esetben ez a leggyorsabb gép, amelynek elegendõ a processzorkapacitása arra, hogy lefuttassa a make buildworld és make buildkernel parancsokat. Érdemes még rajta kívül kiválasztanunk egy tesztelõ gépet is, ahol a véglegesítés elõtt kipróbálhatjuk a szoftverfrissítéseket. Ennek egy olyan gépnek kell lennie, amely akár hosszabb ideig is nélkülözhetõ a csoportból. Lehet akár maga a fordítást végzõ gép is, de nem elvárás. A fordítási csoportban levõ összes gépnek ugyanarról a géprõl és ugyanarra a pontra kell csatlakoztatnia a /usr/obj és /usr/src könyvtárakat. Ezek optimális esetben a fordítással foglalkozó gép két külön lemezmeghajtóján vannak, melyek egyaránt elérhetõek NFS-en keresztül. Ha több fordítási csoportunk is van, akkor az /usr/src könyvtárnak elegendõ csak egyetlen fordító gépen meglennie, a többi pedig csatlakoztassa NFS-en keresztül. Végül gyõzödjünk meg róla, hogy az /etc/make.conf és a /etc/src.conf állományok tartalma a fordítási csoport mindegyik gépénél megegyezik a fordító gépével. Ez azt jelenti, hogy a fordító gépnek az alaprendszer ugyanazon részeit és ugyanúgy kell létrehozni, mint amelyet a fordítási csoport akármelyik gépére telepíteni is akarunk. Ezenkívül még a fordítási csoportban levõ minden egyes gép /etc/make.conf állományában a KERNCONF értékének a saját rendszermagjára vonatkozó konfigurációt kell megadni, illetve a fordítással foglakozó gép KERNCONF változójánál pedig az együtt összeset, a sajátjával kezdve. Ennek megfelelõen a fordító gépnek a rendszermagok lefordításához rendelkeznie kell az egyes gépek /usr/src/sys/arch/conf könyvtárában meglevõ állományaival. Az alaprendszer Most, miután mindent megfelelõen elõkészítettünk, készen állunk a munkára. A ban leírtak szerint fordítsuk le a rendszermagokat és az alaprendszert a fordító gépen, de utána még nem telepítsünk semmit se. Ha befejezõdött a fordítás, lépjünk be a tesztelõ gépre és telepítsük a frissen fordított rendszermagot. Ha ez a gép NFS-en keresztül éri a /usr/src és /usr/obj könyvtárakat, akkor az egyfelhasználós módban aktiválni kell a hálózatot, majd csatlakoztatni ezeket. Ezt legkönnyebben úgy tudjuk megcsinálni, ha a gépet elõször elindítjuk többfelhasználós módban, majd a shutdown now paranccsal egyfelhasználós módba váltunk. Ha eljuttunk ide, telepítsünk az új rendszermagot és rendszert, illetve a megszokott módon futtassuk a mergemaster parancsot. Amikor ezt befejeztük, ezen a gépen térjünk vissza a hétköznapi többfelhasználós mûködési módba. Miután a tesztelésre szánt gépen ellenõriztük, hogy minden a megfelelõ módon mûködik, az elõbb tárgyalt eljárással telepítsük fel a fordítási csoportban levõ összes többi gépre is az új szoftvereket. Portok Ugyanezt a gondolatmenet alkalmazható a portfa esetében is. Az elsõ és egyben legfontosabb lépés a /usr/ports csatlakoztatása ugyanarról a géprõl a fordítási csoport minden gépére. Az /etc/make.conf megfelelõ beállításával még a terjesztési állományokat is meg tudjuk osztani. A DISTDIR értékét egy olyan közösen használt könyvtárra állítsuk, amely írható az NFS-en keresztül megosztott állományrendszerünkben a root felhasználóként tevékenykedõk számára. A WRKDIRPREFIX változót minden gépen egy helyi fordítási könyvtárra állítsuk. Zárásképpen még hozzátesszük, hogy ha csomagokat akarunk készíteni és mások számára is elérhetõvé tenni, akkor ne felejtsük el a PACKAGES változót a DISTDIR változóhoz hasonlóan beállítani. diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/mirrors/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/mirrors/chapter.sgml index f3b3b635cb..34c2221c9e 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/mirrors/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/mirrors/chapter.sgml @@ -1,3970 +1,3963 @@ A &os; beszerzése CD és DVD kiadók Kiskereskedelmi dobozos termékek A &os; beszerezhetõ számos kiskereskedõtõl dobozos termék formájában is (&os; CD-k, egyéb szoftverek és nyomtatott dokumentáció):
CompUSA WWW:
Frys Electronics WWW:
CD- és DVD-készletek &os; CD- és DVD-készletek rengeteg helyrõl rendelhetõek:
&os; Mall, Inc. 700 Harvest Park Ste F Brentwood, CA 94513 Egyesült Államok Telefon: +1 925 240-6652 Fax: +1 925 674-0821 e-mail: info@freebsdmall.com WWW:
Dr. Hinner EDV St. Augustinus-Str. 10 D-81825 München Németország Telefon: (089) 428 419 WWW:
Ikarios 22-24 rue Voltaire 92000 Nanterre Franciaország WWW:
JMC Software Írország Telefon: 353 1 6291282 WWW:
The Linux Emporium Hilliard House, Lester Way Wallingford OX10 9TA Egyesült Királyság Telefon: +44 1491 837010 Fax: +44 1491 837016 WWW:
Linux+ DVD Magazine Lewartowskiego 6 Warsaw 00-190 Lengyelország Telefon: +48 22 860 18 18 e-mail: editors@lpmagazine.org WWW:
Linux System Labs Australia 21 Ray Drive Balwyn North VIC - 3104 Ausztrália Telefon: +61 3 9857 5918 Fax: +61 3 9857 8974 WWW:
LinuxCenter.Ru Galernaya utca, 55 Szentpétervár 190000 Oroszország Telefon: +7-812-3125208 e-mail: info@linuxcenter.ru WWW:
Terjesztõk Ha viszonteladók vagyunk és szeretnénk CD-s &os; termékeket forgalmazni, akkor az alábbi terjesztõk valamelyikével vegyük fel a kapcsolatot:
Cylogistics 809B Cuesta Dr., #2149 Mountain View, CA 94040 Egyesült Államok Telefon: +1 650 694-4949 Fax: +1 650 694-4953 e-mail: sales@cylogistics.com WWW:
Ingram Micro 1600 E. St. Andrew Place Santa Ana, CA 92705-4926 Egyesült Államok Telefon: 1 (800) 456-8000 WWW:
Kudzu, LLC 7375 Washington Ave. S. Edina, MN 55439 Egyesült Államok Telefon: +1 952 947-0822 Fax: +1 952 947-0876 e-mail: sales@kudzuenterprises.com
LinuxCenter.Kz Uszty-Kamenogorszk Kazahsztán Telefon: +7-705-501-6001 e-mail: info@linuxcenter.kz WWW:
LinuxCenter.Ru Galernaya utca, 55 Szentpétervár 190000 Oroszország Telefon: +7-812-3125208 e-mail: info@linuxcenter.ru WWW:
Navarre Corp 7400 49th Ave South New Hope, MN 55428 Egyesült Államok Telefon: +1 763 535-8333 Fax: +1 763 535-0341 WWW:
FTP oldalak A &os; hivatalos forrásai anonim FTP-n keresztül is elérhetõek különféle tükrözésekrõl. Az oldal ugyan jó minõségû kapcsolattal rendelkezik és rengeteg felhasználót is enged egyidejûleg kapcsolódni, azonban valószínûleg jobban járunk, ha egy hozzánk közelebbi tükrözést választunk (különösen abban az esetben, amikor mi magunk is egy tükrözést akarunk készíteni). A &os; tükrözések adatbázisában az itt megtalálhatónál sokkal pontosabb leltárt kaphatunk az elérhetõ tükrözésekrõl, mivel közvetlenül a névfeloldás segítségével állapítja meg a szükséges adatokat és nem egy rögzített listát tárol. Emellett az alábbi tükrözésekrõl a &os; elérhetõ anonim FTP-n keresztül is. Amennyiben az anonim FTP használata mellett döntenénk, igyekezzünk a hozzánk legközelebb levõ szervert használni. Az Elsõdleges tükrözésekként feltüntetett oldalak általában a teljes &os; archívumot tartalmazzák (az összes jelenleg elérhetõ változatot az összes architektúrára), de a környékünkön vagy országunkban elhelyezkedõ tükörszerverekrõl többnyire gyorsabban tudunk majd letölteni. A regionális oldalakon gyakorta csak a népszerûbb architektúrákon futó népszerûbb változatokat találjuk meg, nem a teljes &os; archívumot. Minden szerver elérhetõ anonim FTP-vel, de közülük néhány még további más módszereket is támogat. Az egyes oldalak által ismert konkrét módszereket a nevük után zárójelben közüljük. &chap.mirrors.ftp.inc; BitTorrent BitTorrent Az egyes kiadásokhoz tartozó alap CD-készletek BitTorrent segítségével is elérhetõek. A lemezek képeire hivatkozó torrent állományokat a címrõl tölthetjük le. A BitTorrent kliens telepíthetõ a net-p2p/py-bittorrent portból vagy csomagból. Miután sikeresen letöltöttük BitTorrenten keresztül a lemezképeket, a nyújthat segítséget abban, hogy kell ezeket lemezre írni. Anonim CVS <anchor id="anoncvs-intro">Bevezetés CVS anonim Az anonim CVS (vagy más néven anoncvs) a &os;-hez mellékelt CVS-es segédprogramok által nyújtott olyan lehetõség, amivel távoli CVS repositorykkal tudunk szinkronizálni. Több más dolog mellett lehetõvé teszi a &os; felhasználói számára, hogy kiemelt jogosultságok nélkül képesek legyenek olvasással kapcsolatos CVS mûveleteket végrehajtani a &os; Projekt hivatalos anoncvs szerverein. A használatához egyszerûen csak a kiválasztott anoncvs szervert kell beállítani a CVSROOT környezeti változó értékének, ahol aztán a cvs login parancsnak a szerver által ismert anoncvs jelszót kell megadni. Ezután a &man.cvs.1; paranccsal a többi CVS szerverhez hasonlóan lehetõségünk nyílik hozzáférni. A cvs login parancs a bejelentkezésekhez szükséges jelszavakat a HOME könyvtárunkban levõ .cvspass állományban tárolja. Ha ez az állomány nem létezik, akkor a cvs login elsõ használatakor hibát kapunk. Ilyenkor csak hozzunk létre egy üres .cvspass állományt, majd próbálkozzunk újra. Habár azt mondhatnánk, hogy a CVSup és az anoncvs lényegében egyazon feladatot oldják meg, mind a két esetben léteznek olyan kompromisszumok, amelyek befolyásolhatják a felhasználó választását a két szinkronizációs módszer között. Dióhéjban ezt úgy tudnánk összefoglalni, hogy a CVSup a hálózati erõforrásokat hatékonyabban kihasználja és kettejük közül ez a fejlettebb, azonban ennek meg kell fizetnünk az árát. A CVSup használatához elõször ugyanis telepítenünk kell és be kell állítanunk egy speciális klienst, illetve az adatokat a CVSup által gyûjteményeknek (collection) nevezett, viszonylag nagy méretû egyeségekben érhetjük el. Ezzel szemben az anoncvs használata során a megfelelõ CVS modul nevének felhasználásával tetszõlegesen megvizsgálhatunk önálló állományokat vagy akár programokat (mint az ls vagy a grep). Természetesen az anoncvs segítségével csupán az olvasást igénylõ CVS mûveleteket végezhetjük el, ezért ha a &os; Projekt keretein belül fejleszteni is szeretnénk, akkor inkább érdemes a CVSup alkalmazást választani. <anchor id="anoncvs-usage">Az anonim CVS használata A &man.cvs.1; parancsot nagyon könnyû beállítani az anonim CVS repositoryk használatához, hiszen mindössze annyit kell tennünk, hogy a CVSROOT környezeti változó értékének megadjuk a &os; Projekt valamelyik anoncvs szerverét. Ezen sorok írásának pillanatában a következõ szerverek érhetõek el: Franciaország: :pserver:anoncvs@anoncvs.fr.FreeBSD.org:/home/ncvs - (pserver (a jelszó anoncvs), ssh - (nincs jelszó)) + (pserver módban a jelszó + anoncvs, az SSH pedig nincs + jelszó) + Tajvan: :pserver:anoncvs@anoncvs.tw.FreeBSD.org:/home/ncvs - (pserver (a cvs login + (pserver módban a cvs login használatával tetszõleges jelszó - megadható), ssh (nincs jelszó)) + megadható, az SSH esetén pedig nincs + jelszó) SSH2 HostKey: 1024 02:ed:1b:17:d6:97:2b:58:5e:5c:e2:da:3b:89:88:26 /etc/ssh/ssh_host_rsa_key.pub SSH2 HostKey: 1024 e8:3b:29:7b:ca:9f:ac:e9:45:cb:c8:17:ae:9b:eb:55 /etc/ssh/ssh_host_dsa_key.pub - Egyesült Államok: - freebsdanoncvs@anoncvs.FreeBSD.org:/home/ncvs (csak ssh + anoncvs@anoncvs1.FreeBSD.org:/home/ncvs (csak SSH v2 — nincs jelszó) - SSH HostKey: 1024 a1:e7:46:de:fb:56:ef:05:bc:73:aa:91:09:da:f7:f4 root@sanmateo.ecn.purdue.edu -SSH2 HostKey: 1024 52:02:38:1a:2f:a8:71:d3:f5:83:93:8d:aa:00:6f:65 ssh_host_dsa_key.pub - - - - Egyesült Államok: - anoncvs@anoncvs1.FreeBSD.org:/home/ncvs (csak ssh2 — - nincs jelszó) - SSH2 HostKey: 2048 53:1f:15:a3:72:5c:43:f6:44:0e:6a:e9:bb:f8:01:62 /etc/ssh/ssh_host_dsa_key.pub - Mivel a CVS használatával kikérhetjük (check out) tulajdonképpen a &os; forrásainak akármelyik eddigi (vagy majd ezután keletkezõ) változatát, érdemes megismerkednünk a &man.cvs.1; által alkalmazott revízió (revision) (az opcióval állítható) fogalmával és a &os; Projekt repositoryjain belül engedélyezett értékeivel. Címkéket (tag) két esetben használhatunk: a revíziók és az ágak esetén. A revíziós címkék mindig egy adott revízióra hivatkoznak, ami állandóan ugyanazt jelenti. Ezzel szemben az ágak címkéi a fejlesztés adott irányú menetének az adott pillanatban legfrissebb revízióját hivatkozzák. Mivel az ágak címkéi nem egy adott revízióra vonatkoznak, ezért elmondhatjuk róluk, hogy naponta változik a jelentésük. Az tartalmazza a felhasználók számára fontos revíziós címkéket. Ezek azonban nem igazak a Portgyûjteményre, mivel a Portgyûjteménynek nincs egyszerre több fejlesztési iránya. Egy ág címkéjének megadásával általában az adott irányhoz tartozó állományok legfrissebb változatát kapjuk meg. Ha viszont az állományok egy korábbi változatára lenne szükségünk, akkor a opció megadásával meg tudjuk adni annak idõpontját. Errõl részletesebben a &man.cvs.1; man oldalán olvashatunk. Példák Habár a továbbhaladáshoz mindenképpen javasoljuk a &man.cvs.1; man oldalának részletes áttanulmányozását, mutatunk néhány gyors példát az anonim CVS használatának tömör illusztrálására: Valami (az &man.ls.1;) kikérése a -CURRENT ágból &prompt.user; setenv CVSROOT :pserver:anoncvs@anoncvs.tw.FreeBSD.org:/home/ncvs &prompt.user; cvs login Jelszóként ezután bármit megadhatunk. &prompt.user; cvs co ls Az <filename>src/</filename> fa kikérése SSH-n keresztül &prompt.user; cvs -d freebsdanoncvs@anoncvs.FreeBSD.org:/home/ncvs co src The authenticity of host 'anoncvs.freebsd.org (128.46.156.46)' can't be established. DSA key fingerprint is 52:02:38:1a:2f:a8:71:d3:f5:83:93:8d:aa:00:6f:65. Are you sure you want to continue connecting (yes/no)? yes Warning: Permanently added 'anoncvs.freebsd.org' (DSA) to the list of known hosts. Az &man.ls.1; 6-STABLE ágban szereplõ változatának kikérése &prompt.user; setenv CVSROOT :pserver:anoncvs@anoncvs.tw.FreeBSD.org:/home/ncvs &prompt.user; cvs login Amikor kéri, jelszóként bármit megadhatunk. &prompt.user; cvs co -rRELENG_6 ls Az &man.ls.1; változásainak (Unified Diff formátumú) listázása &prompt.user; setenv CVSROOT :pserver:anoncvs@anoncvs.tw.FreeBSD.org:/home/ncvs &prompt.user; cvs login Itt jelszóként bármit megadhatunk. &prompt.user; cvs rdiff -u -rRELENG_5_3_0_RELEASE -rRELENG_5_4_0_RELEASE ls A használható modulok nevének kiderítése &prompt.user; setenv CVSROOT :pserver:anoncvs@anoncvs.tw.FreeBSD.org:/home/ncvs &prompt.user; cvs login Ezután jelszóként bármit megadhatunk. &prompt.user; cvs co modules &prompt.user; more modules/modules Egyéb helyek A következõ helyeken találhatunk még hasznos információkat a CVS használatáról: A CVS bemutatása (forrás: Kaliforna Állami Mûszaki Egyetem). A CVS honlapja, a CVS fejlesztésével és alkalmazásával foglalkozó közösség oldala. A CVSweb a &os; Projekt által használt CVS rendszerének webes felülete. A CTM használata CTM A CTM használatáva a távoli könyvtárakat tudunk egy központi változattal szinkronban tartani. Eredetileg a &os; forrásaihoz fejlesztették ki, de idõvel mások más célokra is alkalmasnak találhatják majd. Az eltérések (delták) feldolgozásával kapcsolatban kevéske dokumentáció áll rendelkezésre, ezért a &a.ctm-users.name; levelezési listát érdemes felkeresni, ha többet szeretnénk megtudni a CTM egyéb célú alkalmazásairól. Miért használnánk a <application>CTM</application>-et? A CTM segítségével a &os; forrásainak helyi másolatát hozhatjuk létre. A források több különbözõ kivitelben is hozzáférhetõek. A CTM minden esetben képes eleget tenni az igényeinknek, akár az egész CVS fát, akár annak egy részét kívánjuk csak figyelemmel követni. Ha netalán &os; fejlesztõk lennénk, és híján vagyunk vagy éppen gyenge TCP/IP kapcsolattal rendelkezünk, esetleg egyszerûen csak automatikusan értesülni szeretnénk a változásokról, a CTM-et nekünk találták ki. A leggyorsabban fejlõdõ ágakból is naponta legfeljebb három deltát fogunk kapni, azonban érdemes megfontolni a változások automatikus elküldését levélben. A szükséges frissítések méretét mindig igyekszünk minimalizálni. Ez egyébként általában alig 5 KB, de néha (tízbõl egyszer) elõfordul, hogy 10 és 50 KB között van, és idõnként 100 KB vagy afeletti mennyiségû frissítés is érkezhet. Amikor a fejlesztõk által használt forrásokat töltjük le, magunknak kell gondoskodnunk a menet közben felmerülõ különbözõ problémák megoldásáról. Ez kiváltképp igaz abban az esetben, amikor az aktuális, vagy hivatalos nevén CURRENT ágat követjük. Mielõtt azonban egy ilyenbe belevágnánk, érdemes fellapozni a &os; legfrissebb változatának használatáról szóló fejezetet. Mire van szükségünk a <application>CTM</application> használatához? A mûködéshez két komponens szükségeltetik: a CTM kliensprogramja és hozzá a kezdeti delták (amivel majd letöltjük a CURRENT forrásait). A CTM program már a 2.0 kiadástól kezdve a &os; része, és a források között a /usr/src/usr.sbin/ctm könyvtárban találjuk meg (amennyiben felraktuk). A CTM mûködéséhez kellõ deltákat két módon, FTP-n vagy e-mailen keresztül szerezhetjük be. Ha el tudunk érni interneten levõ FTP oldalakat, akkor az alábbi FTP helyeken találunk a CTM-hez használható adatokat: valamint lásd a tükrözéseket. FTP-n keresztül lépjünk be a könyvtárba, töltsük le a README nevû állományt és kövessük a benne szereplõ utasításokat. Ha viszont e-mailen keresztül akarjuk megszerezni a deltákat: Iratkozzunk fel a CTM terjesztési listáinak egyikére. A &a.ctm-cvs-cur.name; lista az egész CVS-fát, míg a &a.ctm-src-cur.name; a fõ fejlesztési ágat teszi elérhetõvé. A &a.ctm-src-4.name; a 4.X kiadásaihoz ágakat tartalmazza, és így tovább. (Ha nem tudjuk, hogyan kell feliratkozni egy levelezési listára, akkor kattintsunk a lista nevére vagy kövessük a &a.mailman.lists.link; linket, majd kattintsunk arra a listára, ahova fel akarunk iratkozni. Ezen az oldalon az összes, a feliratkozáshoz nélkülözhetetlen információnak szerepelnie kell.) Miután elkezdenek megérkezni a CTM-frissítéseket tartalmazó levelek, a tartalmukat a ctm_rmail programmal tudjuk kicsomagolni és felhasználni. Az /etc/aliases állományba akár közvetlenül is beírhatjuk a ctm_rmail programot, és ezzel a önállósítani tudjuk a levélben érkezõ frissítések feldolgozását. A ctm_rmail man oldalán olvashatjuk ennek részleteit. Nem számít, milyen módon jutunk hozzá a CTM által használt deltákhoz, minden esetben fel kell iratkoznunk a &a.ctm-announce.name; levelezési listára. Az elkövetkezendõkben ez lesz az egyetlen hely, ahová a CTM rendszer mûködtetésével kapcsolatos bejelentések beküldésre kerülnek. A feliratkozáshoz kattinsunk a fenti lista nevére és kövessük a mellette szereplõ utasításokat. A <application>CTM</application> elsõ használata Mielõtt nekilátnánk a CTM-hez tartozó delták használatának, elõször el kell jutnunk egy kiindulási ponthoz, ahonnan majd létre tudjuk hozni a rákövetkezõ deltákat. Ehhez elsõként vegyük számba, pontosan mink is van. Általában mindenki egy üres könyvtárral kezd. Ilyenkor egy kezdeti Empty (mint üres) elnevezésû deltával tudjuk megkezdeni az CTM által ismert fa szinkronizálását. Erre a célra lesznek majd szintén alkalmasak a megkezdett delták is, amelyek valamikor a CD-re fognak felkerülni. Mivel a fák maguk több tíz megabyte-nyi méretûek, ezért érdemes inkább valami kéznél levõ eszközzel megkezdeni a folyamatot. Ha van -RELEASE verziójú CD-nk, akkor másoljuk le róla és bontsuk ki a kiindulásként használt forrásokat. Ezzel jelentõs mennyiségû adat átvitelét takaríthatjuk meg. A kezdõ deltákat könnyen megismerjük a szám után X karakterrel leválasztott nevükrõl (például src-cur.3210XEmpty.gz). Az X után szereplõ megnevezés a kezdeti kiindulás (seed) fokának felel meg. Az Empty egy üres könyvtárra utal. A szabályok szerint az Empty állapotból 100 deltánként jön létre újabb (kiindulásra alkalmas) alapváltozat. Ezek azonban nagyon nagyok is lehetnek. A 70 vagy 80 megabyte-os gzippel csomagolt adatok gyakoriak az XEmpty delták esetén. Miután kiválasztottuk a számunkra megfelelõ alapváltozatot, szükségünk lesz a tõle nagyobb sorszámú összes deltára is. A <application>CTM</application> használata a hétköznapokban A delták felhasználásához egyszerûen csak ennyit kell tennünk: &prompt.root; cd /ahol/tárolni/akarjuk/az/adatokat &prompt.root; ctm -v -v /ahol/tároljuk/a/deltákat/src-xxx.* A CTM képes értelmezni a gzip által csomagolt adatokat, ezért nincs szükség a delták elõzetes kitömörítésére, amivel tárhelyet tudunk spórolni. Hacsak nem tekinti tökéletesen biztonságosnak az egész folyamatot, akkor a CTM nem fog módosítani a fán. A deltákat a CTM kapcsolójával is ellenõrizhetjük, aminek során egyáltalán nem fog módosulni a forrásfa. Ekkor egyszerûen csak ellenõrzi a delták sértetlenségét és megnézi, hogy minden rendben zajlana-e az alkalmazásuk során. A CTM-nek vannak még további kapcsolói is, melyekrõl bõvebben a man oldalakból és a forráskódokból tájékozódhatunk. Most már minden megvan, ami kellhet. Amikor kapunk egy újabb deltát, a forrásaink frissítéséhez csak futtassuk át a CTM-en. Ne töröljük le azokat a deltákat, melyeket nehezen tudtunk letölteni. Helyette érdemes inkább megtartani ezeket arra az esetre, ha valami rossz történne. Még ha csak floppylemezek is állnak rendelkezésünkre, mindenképpen másoljuk le ezeket az fdwrite paranccsal. A saját változtatásaink megtartása Fejlesztõként biztosan szeretnénk kísérletezni és állományokat megváltoztatni a forrásfában. A CTM a helyben elkövetett változtatásokat csak korlátozottan támogatja: az ize nevû állomány meglétének vizsgálata elõtt az ize.ctm állományt fogja keresni. Ha létezik, akkor a CTM az ize helyett ezen fog dolgozni. Ezzel a viselkedéssel nyerjük a saját változtatásaink megtartásának egyszerû módját: csak másoljuk le .ctm kiterjesztéssel a módosítani tervezett állományokat. Ezután már szabadon módosíthatjuk a forrásokat, miközben a CTM a .ctm kiterjesztésû állományokat folyamatosan szinkronban tartja. A <application>CTM</application> egyéb érdekes beállításai Derítsük ki pontosan miket is fog érinteni a frissítés A CTM által a forrásokon elvégzendõ változtatások listáját az kapcsolóval kérdezhetjük le. Ez akkor esik kézre, ha szeretnénk feljegyezni a bekövetkezõ változásokat, vagy bármilyen módon elõ- vagy utófeldolgozni a módosított állományokat, esetleg szimplán elõvigyázatosak akarunk lenni. Biztonsági másolat készítése a frissítés elõtt Néha egyszerûen csak szeretnénk az összes érintett állományról biztonsági másolatot készíteni a CTM által elvégzett frissítés elõtt. A beállítás megadásával az adott CTM delta által módosítandó összes állomány tárolásra kerül a mentés-állomány nevû állományba. A frissíthetõ állományok korlátozása Egyes esetekben érdekünkben állhat leszûkíteni a CTM által eszközölt frissítések hatáskörét, vagy egyszerûen csak néhány állomány szinkronizálására van szükségünk. A CTM számára feldolgozható állományok listáját reguláris kifejezés formájában az és opciók mentén határozhatjuk meg. Például ha a lib/libc/Makefile állomány az összegyûjtött CTM delták szerinti legfrissebb verziójához kívánunk hozzájutni, akkor futtassuk az alábbi parancsot: &prompt.root; cd /akarhova/ahova/ki/akarjuk/bontani/ &prompt.root; ctm -e '^lib/libc/Makefile' ~ctm/src-xxx.* A CTM deltákban megadott minden egyes állomány esetén az az opciók a parancssorban történt megadásuk sorrendjében kerülnek feldolgozásra. Egy állományt kizárólag csak akkor dolgoz fel a CTM, ha az az és opciók kiértékelése után is indokolt. További tervek a <application>CTM</application>-mel kapcsolatban Rengeteg van: Valamiféle hitelesítés bevezetése a CTM rendszerbe, amivel észlelhetõek a meghamisított CTM-frissítések. A CTM beállításainak letisztázása, mivel eléggé megtévesztõek és nehézkesen használhatóak. Egyebek Léteznek delták a portok gyûjteményéhez is, azonban még nem mutatkozott túlzottan nagy érdeklõdés irántuk. CTM tükrözések A CTM/&os; anonim FTP-n keresztül elérhetõ az alábbi tüköroldalak valamelyikérõl. Amennyiben ezen a módon kívánjuk letölteni a CTM rendszerhez tartozó állományokat, elõször próbálkozzunk a hozzánk legközelebb levõ szerverrel. Ha bármilyen gond merülne fel, értesítsük a &a.ctm-users.name; levelezési listát. Kalifornia, Bay Area (hivatalos forrás) Dél-Afrika (a korábbi delták biztonsági másolatai) Tajvan/R.O.C. Ha nem találtunk volna hozzánk közel esõ tükrözést, vagy ha talált tükör nem elég friss, akkor próbálkozzunk egy olyan keresõmotor használatával, mint például az alltheweb. A CVSup használata Bevezetés A CVSup távoli szervereken található központi repositorykban levõ forrásfák terjesztésére és a rajtuk keresztüli frissítésre alkalmas programcsomag. A &os; forrásait egy CVS repositoryban tartják karban Kaliforniában egy fejlesztéseket tároló központi számítógépen. A CVSup segítségével a &os; felhasználói könnyen szinkronban tudják vele tartani a saját forrásaikat. A CVSup az ún. lehúzással frissít. Ilyenkor a kliensek csak akkor kérnek a szervertõl frissítéseket, amikor szükségük van rá, miközben a szerver passzívan várja a frissítési kérelmeket. Ennek megfelelõen tehát minden esetben a kliens kezdeményezi a frissítést, a szerver pedig önmagától sosem küld ilyeneket kéretlenül. A felhasználóknak így vagy maguknak kell meghívniuk a CVSup kliensét, vagy a frissítések rendszeres automatikus letöltéséhez be kell állítaniuk a cron rendszerprogramot. A CVSup kifejezés ebben az írásmódban az egész programcsomagra utal. Fõ alkotórészei a a felhasználó gépén futó cvsup nevû kliens, és a &os; tüköroldalain futó cvsupd nevû szerver. A &os; dokumentációjának és levelezési listáinak fürkészése során rengeteg hivatkozást találhatunk egy sup nevû alkalmazásra. A sup a CVSup elõdje volt, és hasonló célokat szolgált. A CVSup használat tekintetében nagyon hasonlít a sup-hoz, és ami azt illeti, a a sup konfigurációs állományaival visszafele kompatibilis formátumot használ. Mivel a CVSup sokkal gyorsabb és rugalmasabb, a supot már nem használja a &os; Projekt. A csup a CVSup C nyelven újraírt változata. Legnagyobb elõnye, hogy gyorsabb és nincs szüksége a Modula-3 nyelv futtató környezetére, ezért azt nem kell a használatához telepíteni. Ráadásul, ha a &os; 6.2 vagy annál késõbbi változatát használjuk, akkor minden további nélkül a rendelkezésünkre áll, hiszen az alaprendszer része. A &os; korábbi verzióinak alaprendszerei ugyan nem tartalmazzák a &man.csup.1; parancsot, viszont a net/csup port vagy csomag segítségével pillanatok alatt telepíteni tudjuk. Amennyiben a csup mellett tennénk le a voksunkat, a szakasz fennmaradó részében egyszerûen hagyjuk ki a CVSup telepítésérõl szóló lépéseket és a CVSup hivatkozásait helyettesítsük a csup programmal. Telepítés A CVSup telepítésének legegyszerûbb módja a &os; csomaggyûjteményében található elõrefordított net/cvsup csomag használata. Ha viszont inkább forrásból akarjuk telepíteni a CVSupot, akkor helyette használjuk a net/cvsup portot. De legyünk elõvigyázatosak: a net/cvsup portnak szüksége van a Modula-3 rendszerre, aminek letöltése és lefordítása pedig meglehetõsen sok idõt és tárhelyet igényel. Ha olyan gépen akarjuk használni a CVSupot, ahol nincs &xfree86;, &xorg; vagy bármilyen más ilyen szerver, akkor használjuk a net/cvsup-without-gui portot, ami nem tartalmazza a hozzátartozó grafikus felületet. Ha a &os; 6.1 vagy korábbi változatain szeretnénk telepíteni a csupot, használjuk a &os; csomaggyûjteményében megtalálható net/csup csomagot. Ha viszont forrásból kívánjuk telepíteni a csup programot, akkor helyette használjuk a net/csup portot. A CVSup beállítása A CVSup mûködését a supfile elnevezésû állomány vezérli. A /usr/share/examples/cvsup/ könyvárban találhatunk néhány példát a supfile állományokra. A supfile állományban szereplõ információk a CVSup használatával kapcsolatban a következõ kérdéseket válaszolják meg: Milyen állományokat akarunk letölteni? Milyen verzióikra van szükségünk? Honnan akarjuk ezeket beszerezni? Hova akarjuk rakni a számítógépünkön? Hova akarjuk rakni az állapotot tároló állományokat? Az imént feltett kérdésekre a következõ szakaszokban összeállítandó supfile segítségével fogunk válaszolni. Ehhez elõször bemutatjuk a supfile formátumú állományok általános szerkezetét. A supfile állományok szöveget tartalmaznak. A megjegyzések # karakterrel kezdõdnek és a sor végéig tartanak. A kizárólag csak megjegyzéseket tartalmazó vagy üres sorok nem kerülnek feldolgozásra. Az összes többi fennmaradó sorban pedig azokat az állományokat írjuk le, amelyeket a felhasználó le akar tölteni. Az ilyen fajtájú sorok egy gyûjtemény (collection) nevével kezdõdnek, ami állományok egy szerver által meghatározott logikai csoportjára utal. A gyûjtemény neve ennek megfelelõen elárulja a szervernek, hogy pontosan milyen állományokra van szükségünk. Ezután következik whitespace-szel elválasztva nulla vagy több mezõ, amelyek a korábban feltett kérdéseinket válaszolják meg rendre. Ezeknek a mezõknek két típusa létezik: a beállításokat és a konkrét értéket tároló mezõk. A beállításokat tároló mezõk különbözõ kulcsszavakat tartalmaznak, például a delete (törlés) vagy compress (tömörítés). Az értéket tároló mezõk is egy kulcsszóval kezdõdnek, azonban utána közvetlenül egy = (egyenlõségjel) jön, amelyet egy második szó követ szorosan. Így például a release=cvs pontosan egy ilyen értékmezõ lesz. Egy supfile általában egynél több gyûjtemény letöltését írja le. Ezért az ilyen állományok felépítésének egyik módja, ha az egyes gyûjteményhez explicite megadjuk a hozzátartozó mezõket. Azonban így a supfile állományok gyorsan megnövekednek és kényelmetlenné válnak, mivel a legtöbb gyûjtemény esetén szinte ugyanazokat a mezõket kellene megadnunk. A CVSup az ilyen típusú bonyodalmak elkerülésére egy alapértelmezési megoldást javasol. A *default nevû álgyûjteménnyel kezdõdõ sorok segítségével meg tudunk adni olyan beállításokat és értékeket, amelyek az utána következõ gyûjtemények számára alapértelmezésnek fognak számítani a supfile állományban. Az itt megadott alapértelmezések természetesen az egyes gyûjteményekben tetszõleges módon felülbírálhatóak, a mezõk magán a gyûjteményen belüli megadásával. Az állományban az alapértelmezések is megváltoztathatóak vagy bõvíthetõek további *default sorok hozzáadásával. Mindezek tudatában most már megkezdhetjük a &os;-CURRENT ág tartalmának letöltésére és frissen tartására alkalmas supfile állomány összeállítását. Milyen állományokat akarunk letölteni? A CVSupon keresztül elérhetõ állományok gyûjteményeknek hívott nevesített csoportokra bontva érhetõek el. A hivatkozható gyûjtemények leírását a következõ szakaszban találjuk. Ebben a példában most szeretnénk letölteni az egész &os; rendszer forrását. Ezt a src-all nevû gyûjteményre hivatkozva érhetjük el. A supfile állományunk létrehozásának elsõ lépéseként soronként egyet megadva felsoroljuk a letölteni kívánt gyûjteményeket (jelen esetünkben csak egyetlen egyet): src-all Milyen verzióikra van szükségünk? A CVSup használatával tulajdonképpen a források összes valaha létezett verziójához hozzá tudunk férni. Ez annak köszönhetõ, hogy a cvsupd szerver közvetlenül a CVS repositoryból dolgozik, ami pedig az összes verziót tartalmazza. A tag= és date= értékmezõk segítségével adhatjuk meg az igényelt verziókat. Legyünk óvatosak azonban a tag= mezõk helyes megadásával. Egyes címkék ugyanis csak bizonyos állománygyûjtemények esetén élnek. Ha hibás vagy elírt címkét adunk meg, akkor a CVSup törölni fog olyan állományokat, amelyeket valószínûleg nem kellene. A ports-* gyûjtemények esetében pedig kifejezetten csak a tag=. mezõk használhatóak! A tag= mezõk a tárházban található szimbolikus címkéket nevezik meg. A címkéknek két típusa van: a revíziókhoz és az ágakhoz tartozó címkék. A revíziós címkék mindig egy adott revíziót hivatkoznak, jelentésük állandó. Ezzel szemben az ágak címkéi egy adott fejlesztési ág adott idõpontjában elérhetõ revíziót címkézi. Mivel az ágak címkéi nem egy konkrét revízióra vonatkoznak, ezért akár olyanra is utalhatnak, ami pillanatnyilag még nem is létezik. Az ban megtalálhatjuk a fontosabb ágak címkéit. A CVSup konfigurációs állományában a címkéket a tag= elõtaggal kell bevezetni (így tehát a RELENG_4 címke hivatkozása tag=RELENG_4 lesz). Ne felejtsük el, hogy a Portgyûjtemény esetében csak tag=. mezõ megadásának van értelme. Igyekezzünk pontosan lemásolni a címkék neveit, mivel a CVSup nem képes megkülönböztetni az érvényes és az érvénytelen címkéket. Ha véletlen elírjuk a címkét, akkor a CVSup úgy fog viselkedni, mintha olyan érvényes címkére hivatkozhatunk volna, amihez nem tartoznak állományok. Ennek következtében pedig egyszerûen letörli a már meglevõ forrásainkat. Egy ág címkéjének megadása során általában az adott fejlesztési vonal legfrissebb verzióját kapjuk meg. Ha viszont az adott ág valamelyik korábbi változatára lenne szükségünk, akkor a értékmezõ felhasználásával meg tudjuk adni a hozzátartozó dátumot. Ennek mûködésérõl a &man.cvsup.1; man oldala részletesebben értekezik. A példában mi most a &os;-CURRENT verziót akarjuk letölteni. Ezért a következõ sort tesszük a supfile állományunk elejére: *default tag=. Ha nem adunk meg sem tag=, sem pedig date= mezõket, akkor egy fontos eset következik be. Ilyenkor ugyanis egy konkrét verzió helyett közvetlenül a szerver CVS repositoryjából kapjuk meg az állományokat, az összes kiegészítõ információjukkal együtt. A fejlesztõk általában ezt a típusú megoldást kedvelik, mivel így a saját rendszerükön is könnyen karban tudnak tartani egy példányt, amiben tudnak keresni a revíziók között és ki tudják kérni akár az állományok korábbi változatait is. Természetesen ennek függvényében jóval több tárhelyre van szükségük. Honnan akarjuk ezeket beszerezni? A host= mezõ beállításával közöljük a cvsup klienssel, honnan töltse le a frissítéseket. A CVSup tükrözések közül bármelyik megfelel erre a célra, habár leginkább azt érdemes választani, ami a kibertérben a hozzánk legközelebb esik. A példában most egy kitalált &os; terjesztési oldalt választunk, a cvsup99.FreeBSD.org-ot: *default host=cvsup99.FreeBSD.org A CVSup futtatása elõtt tehát ne felejtsük el megváltoztatni ezt a létezõ számítógép hálózati nevére. A cvsup futtatásakor a opció megadásával lehetõségünk ennek felülbírálására. Hova akarjuk rakni a számítógépünkön? A prefix= mezõ adja meg a cvsup számára, hogy hova tegye a kapott állományokat. A példában a forrásokat közvetlenül a forrásokat tároló központi könyvtárba, a /usr/src könyvtárba tettük. Mivel a src könyvtár neve már hallgatólagosan benne foglaltatik a letöltésre kiválasztott gyûjtemény nevében, ezért itt csak ennyit kell megadnunk: *default prefix=/usr Hova akarjuk rakni az állapotot tároló állományokat? A CVSup kliens egy bázisnak (base) nevezett könyvtárban folyamatosan fenntart bizonyos állományokban állapotokat (status file). Ezek a már letöltött állományok nyilvántartásával segítik a CVSup hatékony munkavégzését. Mi most a szabványos bázist, a /var/db könyvtárat fogjuk használni: *default base=/var/db Amennyiben még nem létezne a bázisként használni kívánt könyvtár, ideje létrehoznunk. A cvsup ugyanis egy nem létezõ könyvtár esetén nem lesz hajlandó mûködni. További beállítások a supfile állományban: Általában még egy sor szokott szerepelni a supfile állományokban: *default release=cvs delete use-rel-suffix compress A release=cvs mezõ jelzi, hogy a szervernek a &os; fõ CVS repositoryból kell kikeresnie az információkat. Tulajdonképpen majdnem mindig errõl van szó, és az itt megadható többi lehetõség ismertetése most egyébként is meghaladná a szakasz határait. A delete hatására a CVSup képes lesz állományokat törölni. Mindig érdemes megadnunk, hiszen a CVSup csak így tudja teljes mértékben frissentartani a forrásokat. A CVSup természetesen csak azokat az állományokat igyekszik letörölni, amelyek miatt valóban felelõs. A kóbor állományokat nem fogja bántani. A use-rel-suffix hatása egy igazi... Rejtély. Ha tényleg érdekel minket a mûködése, lapozzuk fel bátran a &man.cvsup.1; man oldalát. Nyugodtan adjuk meg és különösebben ne törõdjünk vele. A compress beállítás segítségével a kommunikációs csatornán vándorló adatokat tudjuk gzip-szerû módon tömöríteni. Ha a hálózati kapcsolatunk sebessége meghaladja a 1,5 Mbitet másodpercenként (T1), akkor ezt már nem érdemes használni, viszont minden más esetben lényeges gyorsulást hozhat. Összegezzük az eddigieket: Íme a példaként összerakott supfile állományunk teljes tartalma: *default tag=. *default host=cvsup99.FreeBSD.org *default prefix=/usr *default base=/var/db *default release=cvs delete use-rel-suffix compress src-all A <filename>refuse</filename> állomány Ahogy arról már korábban szó esett, a CVSup lehúzással frissít. Ez alapvetõen annyit jelent, hogy feltárcsázunk egy CVSup szervert, aki a következõt mondja nekünk: A következõket tudod tõlem letölteni..., amire a kliensünk ezt válaszolja: Rendben, akkor nekem kell ez, ez, ez meg ez. Alapértelmezés szerint a CVSup kliense azokat az állományokat fogja letölteni, amelyeket a konfigurációs állományban szereplõ gyûjtemények és címkék által megneveztünk. Ez azonban nem mindig felel meg az igényeinknek, különösen akkor, amikor a doc, ports vagy www fákat akarjuk letölteni — az emberek többsége ugyanis nem beszél négy vagy öt nyelven, ezért nincs is szükségük a nyelvfüggõ állományok letöltésére. A Portgyûjtemény letöltése során a ports-all helyett egyszerûen egyenként is felsorolhatjuk a számunkra érdekes kategóriákat (például ports-astrology, ports-biology stb). Azonban mivel a doc és a www fákhoz nincsenek nyelvfüggõ gyûjtemények, ezért elõ kell halásznunk a CVSup egyik remek funkcióját, a refuse állományt. A refuse állománnyal lényegében arra utasítjuk a CVSup alkalmazást, hogy a gyûjteményekbõl ne töltse le az összes állományt. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy javaslatára a kliens visszautasít (refuse) bizonyos szervertõl érkezõ állományokat. Ezeket a visszautasításokat tároló refuse állományt a bázis/sup/ könyvtárban találhatjuk meg (illetve ha még nincsenek, akkor ide kell rakunk ezeket). Itt a bázis a supfile állományban megadott base= mezõre utal, ami a példánkban a /var/db könyvtár volt. Ennek megfelelõen tehát a refuse állomány a /var/db/sup/refuse lesz. A refuse állomány felépítése igen egyszerû: a letölteni nem kívánt állományok és könyvtárak neveit tartalmazza. Például ha az angolul mellett esetleg még beszélünk egy kevés németet is, de nincs szükségünk az angol dokumentáció német fordítására sem, akkor a következõket írjuk a refuse állományba: doc/bn_* doc/da_* doc/de_* doc/el_* doc/es_* doc/fr_* doc/hu_* doc/it_* doc/ja_* doc/mn_* doc/nl_* doc/no_* doc/pl_* doc/pt_* doc/ru_* doc/sr_* doc/tr_* doc/zh_* és így tovább a többi nyelvre is (melyeket a &os; CVS repository böngészésével deríthetjük ki). Ezzel az alkalmas funkcióval a lassú vagy drága internetes kapcsolattal rendelkezõ felhasználók nagyon jól tudnak gazdálkodni, mivel így nem kell letölteniük az egyáltalán nem használt állományokat. A refuse állományokról és a CVSup más hasonlóan elegáns funkcióiról a saját man oldaláról tudhatunk meg többet. A <application>CVSup</application> futtatása Most már készen állunk egy próba frissítés elvégzésére. A parancssorban nem sok mindent kell beírnunk ehhez: &prompt.root; cvsup supfile ahol a supfile a frissen létrehozott supfile állományunk neve lesz. Feltételezve, hogy a parancsot X11 alatt adtunk ki, az cvsup erre feldob egy grafikus ablakot néhány gombbal. Nyomjuk meg a go feliratú gombot és dõljünk hátra. Mivel a példában a /usr/src könyvtárunk frissítését állítottuk be, az állományok aktualizálásához szükséges jogosultságok biztosításához a cvsup programot root felhasználóként kell elindítanunk. Teljesen érthetõ, ha egy kicsit izgatottak vagyunk ezekben a pillanatokban, hiszen az elõbb hoztunk létre egy általunk eddig ismeretlen programhoz egy konfigurációs állományt. Ezért megemlítenénk, hogy ilyenkor elõször mindig próbáljuk ki a konfigurációkat, mielõtt azok bármilyen módosítást végeznének a fontos állományainkon. Ehhez hozzunk létre valahol egy üres könyvtárat, majd adjuk meg a parancssorban ennek a nevét: &prompt.root; mkdir /var/tmp/proba &prompt.root; cvsup supfile /var/tmp/proba Az így megadott könyvtárba kerülnek a frissítés eredményeképpen keletkezõ állományok. A CVSup elõször megvizsgálja a /usr/src könyvtárban található állományokat, viszont egyiküket sem módosítja vagy törli. A frissítések ehelyett a /var/tmp/proba/usr/src könyvtárba fognak kerülni. A CVSup emellett még a báziskönyvtárában tárolt állapotokat sem fogja megváltoztatni. A módosított állományok új változatai a megadott könyvtárba jönnek létre. Mivel a /usr/src könyvtárt ehhez csak olvasni fogjuk, a próba lefuttatásához még root felhasználónak sem kell lennünk. Ha nem használunk X11-et vagy egyszerûen csak nincs szükségünk a grafikus felületre, a parancssorban pár további opció megadásával így is kiadhatjuk a cvsup parancsot: &prompt.root; cvsup -g -L 2 supfile A hatására a CVSup nem hozza be a grafikus felületét. Ha nem talál X11-et, akkor ez természetesen automatikus, de ellenkezõ esetben ezt is meg kell adnunk. Az megadásával a CVSup az összes elvégzendõ frissítésrõl részletes értesítést ad. A részletességnek három foka van, -tól indulva egészen -ig. Itt az alapértelmezett érték a 0, amivel a hibaüzenetek kivételével egyetlen üzenetet sem kapunk. Rengeteg egyéb beállítás adható még meg, ezeket a cvsup -H kiadásával kérdezhetjük le. A beállítások pontosabb leírását a man oldalon találjuk meg. Miután elégedetten tapasztaltuk, hogy a frissítés remekül mûködik, a &man.cron.8; segítségével próbáljuk meg az egész folyamatot önmûködövé tenni a CVSup szabályos idõközönkénti futtatásával. Ekkor viszont magától értetõdik, hogy a CVSup számára ne engedjük használni a grafikus felületet. A <application>CVSup</application> állománygyûjteményei A CVSup révén elérhetõ állománygyûjtemények egy hierarchikus rendszert alkotnak. Van néhány nagyobb állománygyûjtemény, amelyek kisebb al-állománygyûjteményekre bonthatóak. A nagyobb gyûjtemények letöltése ezért a kisebb algyûjtemények letöltésével egyenlõ. A gyûjtemények közt fennálló hierarchikus rendszer a lentebb szereplõ lista behúzásaiban érhetõ tetten. A leggyakrabban használt gyûjtemények a src-all és a ports-all neveket viselik. A többi gyûjteményt általában csak kevesen és csak speciális célokra használják, ezért egyes tükrözéseken nem feltétlenül találjuk meg mindegyiküket. cvs-all release=cvs A &os; fõ CVS repositoryja, beleértve a titkosításhoz tartozó kódokat is. distrib release=cvs A &os; terjesztéséhez és tükrözéséhez kapcsolódó állományok. doc-all release=cvs A &os; kézikönyvének és a többi dokumentáció forrásai. Nem tartalmazza a &os; honlapjának forrásait. ports-all release=cvs A &os; portgyûjteménye. Ha nem akarjuk a ports-all egészét (vagyis a teljes portfát) frissíteni, csak a lentebb szereplõ egyes algyûjteményeket letölteni, akkor soha ne feledkezzünk meg a ports-base megadásáról! Amikor valami változik a portok mûködésében, akkor a ports-base által képviselt algyûjteményben szereplõ állományokat igen gyorsan elkezdik használni a valódi portok. Ezért ha csak a valódi portokat frissítjük, amelyek viszont igényt tartanak néhány újabb funkcióra is, akkor könnyen fordítási hibára vagy különbözõ rejtélyes hibaüzenetekbe futhatunk. Emiatt legeslegelõször mindig tegyünk róla, hogy a ports-base algyûjteményünk a lehetõ legfrissebb legyen. Ha a ports/INDEX állomány egy saját példányát kívánjuk létrehozni, akkor ahhoz a ports-all gyûjteményt (tehát a teljes portfát) le kell kérnünk. A ports/INDEX állományt a portfa egy része alapján nem készíthetjük el. Errõl bõvebben lásd a GYIK-ot. ports-accessibility release=cvs A fogyatékos felhasználókat segítõ szoftverek. ports-arabic release=cvs Arab nyelvi támogatás. ports-archivers release=cvs Archiváló eszközök. ports-astro release=cvs Csillagászathoz tartozó portok. ports-audio release=cvs Hangtámogatás. ports-base release=cvs A Portgyûjtemény saját infrastruktúrája — az Mk/, Tools/ és /usr/ports különféle alkönyvtáraiban elhelyezkedõ állományok. Ne hagyjuk figyelmen kívül a fenti fontos figyelmeztetést sem: ezt az algyûjteményt mindig a &os; Portgyûjteményével együtt frissítsük! ports-benchmarks release=cvs Teljesítménytesztek. ports-biology release=cvs Biológia. ports-cad release=cvs Számítógépes tervezõeszközök (CAD). ports-chinese release=cvs Kínai nyelvi támogatás. ports-comms release=cvs Kommunikációs szoftverek. ports-converters release=cvs Karakterkódolások közti átalakítók. ports-databases release=cvs Adatbázisok. ports-deskutils release=cvs A számítógép feltalálása elõtt is már létezõ eszközök. ports-devel release=cvs Fejlesztõeszközök. ports-dns release=cvs Névfeloldással kapcsolatos szoftverek. ports-editors release=cvs Szövegszerkesztõk. ports-emulators release=cvs Más operációs rendszerek emulátorai. ports-finance release=cvs Pénzügyi, gazdasági és hasonló alkalmazások. ports-ftp release=cvs FTP kliensek és szerverek. ports-games release=cvs Játékok. ports-german release=cvs Német nyelvi támogatás. ports-graphics release=cvs Grafikus segédeszközök. ports-hebrew release=cvs Héber nyelvi támogatás. ports-hungarian release=cvs Magyar nyelvi támogatás. ports-irc release=cvs IRC-vel kapcsolatos programok. ports-japanese release=cvs Japán nyelvi támogatás. ports-java release=cvs &java; segédeszközök. ports-korean release=cvs Koreai nyelvi támogatás. ports-lang release=cvs Programozási nyelvek. ports-mail release=cvs Levelezõ programok. ports-math release=cvs Numerikus számításokkal foglalkozó programok. ports-mbone release=cvs MBone alkalmazások. ports-misc release=cvs Egyéb segédprogramok. ports-multimedia release=cvs Multimediás szoftverek. ports-net release=cvs Hálózati szoftverek. ports-net-im release=cvs Üzenetküldõ (Instant Messaging, IM) szoftverek. ports-net-mgmt release=cvs Hálózati karbantartó szoftverek. ports-net-p2p release=cvs Egyenrangú (Peer to Peer, P2P) hálózatok. ports-news release=cvs USENET hírszoftverek. ports-palm release=cvs A Palm sorozat szoftveres támogatása. ports-polish release=cvs Lengyel nyelvi támogatás. ports-ports-mgmt release=cvs A portok és csomagok karbantartását végzõ segédeszközök. ports-portuguese release=cvs Portugál nyelvi támogatás. ports-print release=cvs Nyomdai programok. ports-russian release=cvs Orosz nyelvi támogatás. ports-science release=cvs Tudományos programok. ports-security release=cvs Biztonsági segédprogramok. ports-shells release=cvs Parancsértelmezõk. ports-sysutils release=cvs Rendszerprogramok. ports-textproc release=cvs Szövegfeldolgozást segítõ eszközök (kivéve az asztali kiadványszerkesztést). ports-ukrainian release=cvs Ukrán nyelvi támogatás. ports-vietnamese release=cvs Vietnámi nyelvi támogatás. ports-www release=cvs A világhálóhoz tartozó szoftverek. ports-x11 release=cvs Az X Window System mûködését segítõ portok. ports-x11-clocks release=cvs X11 órák. ports-x11-drivers release=cvs X11 meghajtók. ports-x11-fm release=cvs X11 állománykezelõk. ports-x11-fonts release=cvs X11 betûtípusok és a hozzájuk tartozó segédprogramok. ports-x11-toolkits release=cvs X11 eszközrendszerek. ports-x11-servers release=cvs X11 szerverek. ports-x11-themes release=cvs X11 témák. ports-x11-wm release=cvs X11 ablakkezelõk. projects-all release=cvs A &os; projektek forrásainak repositoryja. src-all release=cvs A &os; fontosabb forrásai, a titkosításhoz tartozó kódokkal együtt. src-base release=cvs A /usr/src könyvtárban levõ egyéb állományok. src-bin release=cvs Az egyfelhasználós módban használható segédeszközök (/usr/src/bin). src-cddl release=cvs A CDDL licenc szerint terjesztett segédprogramok és függvénykönyvtárak (/usr/src/cddl). src-contrib release=cvs A &os; Projekten kívül fejlesztett segédprogramok és függvénykönyvtárak, viszonylag kevés módosítással (/usr/src/contrib). src-crypto release=cvs A &os; Projekten kívül fejlesztett, titkosítással kapcsolatos segédprogramok és függvénykönyvtárak, viszonylag kevés módosítással (/usr/src/crypto). src-eBones release=cvs Kerberos és DES (/usr/src/eBones). A &os; jelenlegi változatai nem használják. src-etc release=cvs A rendszer beállításait tartalmazó állományok (/usr/src/etc). src-games release=cvs Játékok (/usr/src/games). src-gnu release=cvs A GPL licenc szerint terjesztett segédprogramok (/usr/src/gnu). src-include release=cvs (C nyelvi) Header állományok (/usr/src/include). src-kerberos5 release=cvs A Kerberos5 biztonsági csomag (/usr/src/kerberos5). src-kerberosIV release=cvs A KerberosIV biztonsági csomag (/usr/src/kerberosIV). src-lib release=cvs Függvénykönyvtárak (/usr/src/lib). src-libexec release=cvs Más programok által futtatott rendszerprogramok (/usr/src/libexec). src-release release=cvs A &os; kiadások elkészítéséhez szükséges állományok (/usr/src/release). src-rescue release=cvs Statikusan linkelt programok vészhelyzet esetére, lásd &man.rescue.8; (/usr/src/rescue). src-sbin release=cvs Egyfelhasználós módban használható rendszereszközök (/usr/src/sbin). src-secure release=cvs Titkosítással foglalkozó függvénykönyvtárak és parancsok (/usr/src/secure). src-share release=cvs Több rendszer között megosztható állományok (/usr/src/share). src-sys release=cvs A rendszermag (/usr/src/sys). src-sys-crypto release=cvs A rendszermagban levõ titkosítással foglalkozó kód (/usr/src/sys/crypto). src-tools release=cvs A &os; karbantartására való különbözõ segédprogramok (/usr/src/tools). src-usrbin release=cvs Felhasználói segédprogramok (/usr/src/usr.bin). src-usrsbin release=cvs Rendszerszintû segédprogramok (/usr/src/usr.sbin). www release=cvs A &os; Projekt honlapjának forráskódja. distrib release=self A CVSup szerver saját konfigurációs állományai. A CVSup tükrözései használják. gnats release=current A GNATS hibanyilvántartó adatbázis. mail-archive release=current A &os; levelezési listáinak archívuma. www release=current A &os; Projekt honlapjának generált állományai (de nem a forrásai). A WWW tükrözések használják. Bõvebb információk A CVSup részletesebb bemutatását és a hozzátartozó GYIK-ot A CVSup honlapján találjuk meg. A CVSup &os;-re vonatkozó tárgyalása a &a.hackers;n történik. Itt és az &a.announce;n jelentik be a szoftver újabb változatait. A CVSup alkalmazással kapcsolatos kérdéseket és hibajelentéseket illetõen a CVSup GYIK-ot érdemes megnéznünk. CVSup oldalak A &os; CVSup szerverei az alábbi oldalakon érhetõek el: &chap.mirrors.cvsup.inc; CVS címkék Meg kell adnunk egy revízió címkéjét, amikor a cvs vagy CVSup használatával letöltjük vagy frissítjük a forrásokat. A revíziós címkék a &os; egyik fejlesztési irányát vagy egy adott idõpontbeli állapotát hivatkozzák. Az elõbbi egy ág címkéje, míg az utóbbi pedig egy kiadás címkéje. Az ágak címkéi A HEAD kivételével (amely mindig egy érvényes címke) az összes címke csak a src/ fára vonatkozik. A ports/, doc/ és www/ fák nem tartalmaznak ágakat. HEAD A fõ fejlesztési ág, avagy a &os;-CURRENT szimbolikus neve. Ha nem adunk meg revíziót, ez lesz az alapértelmezés. A CVSup számára ezt . címke jelzi (itt most nem mondatvégi pontot jelöli, hanem a . karaktert). A CVS számára ez lesz az alapértelmezett érték, ha nem adunk meg konkrét revíziós címkét. Többnyire nem túlzottan jó ötlet egy STABLE változatot használó gépen a CURRENT verziójú források kikérése, kivéve hacsak nem ez a szándékunk. RELENG_8 A &os;-8.X fejlesztési ága, más néven a &os; 8-STABLE RELENG_8_0 A &os;-8.0 kiadás ága, ahová csak a biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_7 A &os;-7.X fejlesztési ága, más néven a &os; 7-STABLE RELENG_7_3 A &os;-7.3 kiadás ága, ahová csak a biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_7_2 A &os;-7.2 kiadás ága, ahová csak a biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_7_1 A &os;-7.1 kiadás ága, ahová csak a biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_7_0 A &os;-7.0 kiadás ága, ahová csak a biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_6 A &os;-6.X fejlesztési ága, más néven a &os; 6-STABLE RELENG_6_4 A &os;-6.4 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_6_3 A &os;-6.3 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_6_2 A &os;-6.2 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_6_1 A &os;-6.1 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_6_0 A &os;-6.0 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_5 A &os;-5.X fejlesztési ág, más néven a &os; 5-STABLE. RELENG_5_5 A &os;-5.5 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_5_4 A &os;-5.4 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_5_3 A &os;-5.3 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_5_2 A &os;-5.2 és &os;-5.2.1 kiadások ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_5_1 A &os;-5.1 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_5_0 A &os;-5.0 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_4 A &os;-4.X fejlesztési ága, más néven a &os; 4-STABLE. RELENG_4_11 A &os;-4.11 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_4_10 A &os;-4.10 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_4_9 A &os;-4.9 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_4_8 A &os;-4.8 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_4_7 A &os;-4.7 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_4_6 A &os;-4.6 és &os;-4.6.2 kiadások ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_4_5 A &os;-4.5 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_4_4 A &os;-4.4 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_4_3 A &os;-4.3 kiadás ága, ahová csak biztonsági frissítések és a kritikus hibajavítások kerülnek. RELENG_3 A &os;-3.X fejlesztési ága, más néven a 3.X-STABLE. RELENG_2_2 A &os;-2.2.X fejlesztési ága, más néven a 2.2-STABLE. Ez az ág manapság már elavult. A kiadások címkéi Ezek a címkék a &os; egyes kiadásainak dátumára hivatkoznak. Egy kiadás elõkészítésének és terjesztésének folyamatáról részleteiben a kiadásokat összefoglaló lapról és a kiadások építésérõl szóló cikkbõl tájékozódhatunk. Az src fában RELENG_ kezdetû címkéket találunk. A ports és doc fákban a címkék nevei a RELEASE elõtaggal kezdõdnek. Végezetül a www fában nincsenek kiadásokhoz tartozó címkék. RELENG_7_3_0_RELEASE &os; 7.3 RELENG_7_2_0_RELEASE &os; 7.2 RELENG_7_1_0_RELEASE &os; 7.1 RELENG_7_0_0_RELEASE &os; 7.0 RELENG_6_4_0_RELEASE &os; 6.4 RELENG_6_3_0_RELEASE &os; 6.3 RELENG_6_2_0_RELEASE &os; 6.2 RELENG_6_1_0_RELEASE &os; 6.1 RELENG_6_0_0_RELEASE &os; 6.0 RELENG_5_5_0_RELEASE &os; 5.5 RELENG_5_4_0_RELEASE &os; 5.4 RELENG_4_11_0_RELEASE &os; 4.11 RELENG_5_3_0_RELEASE &os; 5.3 RELENG_4_10_0_RELEASE &os; 4.10 RELENG_5_2_1_RELEASE &os; 5.2.1 RELENG_5_2_0_RELEASE &os; 5.2 RELENG_4_9_0_RELEASE &os; 4.9 RELENG_5_1_0_RELEASE &os; 5.1 RELENG_4_8_0_RELEASE &os; 4.8 RELENG_5_0_0_RELEASE &os; 5.0 RELENG_4_7_0_RELEASE &os; 4.7 RELENG_4_6_2_RELEASE &os; 4.6.2 RELENG_4_6_1_RELEASE &os; 4.6.1 RELENG_4_6_0_RELEASE &os; 4.6 RELENG_4_5_0_RELEASE &os; 4.5 RELENG_4_4_0_RELEASE &os; 4.4 RELENG_4_3_0_RELEASE &os; 4.3 RELENG_4_2_0_RELEASE &os; 4.2 RELENG_4_1_1_RELEASE &os; 4.1.1 RELENG_4_1_0_RELEASE &os; 4.1 RELENG_4_0_0_RELEASE &os; 4.0 RELENG_3_5_0_RELEASE &os; 3.5 RELENG_3_4_0_RELEASE &os; 3.4 RELENG_3_3_0_RELEASE &os; 3.3 RELENG_3_2_0_RELEASE &os; 3.2 RELENG_3_1_0_RELEASE &os; 3.1 RELENG_3_0_0_RELEASE &os; 3.0 RELENG_2_2_8_RELEASE &os; 2.2.8 RELENG_2_2_7_RELEASE &os; 2.2.7 RELENG_2_2_6_RELEASE &os; 2.2.6 RELENG_2_2_5_RELEASE &os; 2.2.5 RELENG_2_2_2_RELEASE &os; 2.2.2 RELENG_2_2_1_RELEASE &os; 2.2.1 RELENG_2_2_0_RELEASE &os; 2.2.0 AFS oldalak A &os; a következõ szerverein érhetõ el AFS: Svédország Az állományok a következõ helyen érhetõek el: /afs/stacken.kth.se/ftp/pub/FreeBSD/ stacken.kth.se # Stacken Computer Club, KTH, Svédország 130.237.234.43 #hot.stacken.kth.se 130.237.237.230 #fishburger.stacken.kth.se 130.237.234.3 #milko.stacken.kth.se Karbantartó: ftp@stacken.kth.se Rsync oldalak A most következõ oldalakon a &os;-t érhetjük el az rsync protokollal. Az rsync segédprogram mûködésében leginkább a &man.rcp.1; parancshoz hasonlít, de sokkal több beállítással rendelkezik, és az rsync távoli frissítéseket kezelõ protokollja segítségével csak az állományok csoportjai között levõ eltéréseket küldi át, amivel a hálózaton keresztüli szinkronizáció rendkívül felgyorsítható. Ez olyankor jelent számunkra a legtöbbet, ha a &os; FTP szerverének vagy CVS repositoryjának egyik tükrözését tartjuk karban. Az rsync több operációs rendszerre is elérhetõ, és &os;-n a net/rsync port vagy csomag tartalmazza. Cseh Köztársaság rsync://ftp.cz.FreeBSD.org/ Elérhetõ gyûjtemények: ftp: a &os; FTP szerverének részleges tükrözése. &os;: a &os; FTP szerverének teljes tükrözése. Hollandia rsync://ftp.nl.FreeBSD.org/ Elérhetõ gyûjtemények: &os;: a &os; FTP szerverének teljes tükrözése. Oroszország rsync://ftp.mtu.ru Elérhetõ gyûjtemények: &os;: A &os; FTP szerver teljes tartalma. &os;-gnats: A GNATS hibanyilvántartó adatbázis. &os;-Archive: A &os; archívumait tároló FTP szerver tükrözése. Tajvan rsync://ftp.tw.FreeBSD.org/ rsync://ftp2.tw.FreeBSD.org/ rsync://ftp6.tw.FreeBSD.org/ Elérhetõ gyûjtemények: &os;: a &os; FTP szerverének teljes tükrözése. Egyesült Királyság rsync://rsync.mirrorservice.org/ Elérhetõ gyûjtemények: sites/ftp.freebsd.org: a &os; FTP szerverének teljes tükrözése. Amerikai Egyesült Államok rsync://ftp-master.FreeBSD.org/ Ezt a szervert csak az elsõdleges &os; tükrözéseknek szabad használniuk. Elérhetõ gyûjtemények: &os;: a &os; FTP szerverének központi archívuma. acl: a &os; központi ACL listája. rsync://ftp13.FreeBSD.org/ Elérhetõ gyûjtemények: &os;: a &os; FTP szerver teljes tükrözése. diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/network-servers/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/network-servers/chapter.sgml index c34c135d16..6cb50557b2 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/network-servers/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/network-servers/chapter.sgml @@ -1,7262 +1,7262 @@ Murray Stokely Átdolgozta: Hálózati szerverek Áttekintés Ebben a fejezetben a &unix; típusú rendszerekben leggyakrabban alkalmazott hálózati szolgáltatások közül fogunk néhányat bemutatni. Ennek során megismerjük a hálózati szolgáltatások különbözõ típusainak telepítését, beállítását, tesztelését és karbantartását. A fejezet tartalmát folyamatosan példákkal igyekszünk illusztrálni. A fejezet elolvasása során megismerjük: hogyan dolgozzunk az inetd démonnal; hogyan állítsuk be a hálózati állományrendszereket; hogyan állítsunk be egy hálózati információs szervert a felhasználói hozzáférések megosztására; hogyan állítsuk be automatikusan a hálózati hozzáférésünket a DHCP használatával; hogyan állítsunk be névfeloldó szervereket; hogyan állítsuk be az Apache webszervert; hogyan állítsuk be az állományok átviteléért felelõs (FTP) szervert; a Samba használatával hogyan állítsunk be &windows;-os kliensek számára állomány- és nyomtatószervert; az NTP protokoll segítségével hogyan egyeztessük az idõt és dátumot, hogyan állítsunk be egy idõszervert; a szabványos naplózó démon, a syslogd beállítását hálózati keresztüli naplózásra. A fejezet elolvasásához ajánlott: az /etc/rc szkriptek alapjainak ismerete; az alapvetõ hálózati fogalmak ismerete; a külsõ szoftverek telepítésének ismerete (). Chern Lee Készítette: A &os; 6.1-RELEASE változatához igazította: A &os; Dokumentációs Projekt Az <application>inetd</application> <quote>szuperszerver</quote> Áttekintés Az &man.inetd.8; démont gyakran csak internet szuperszerverként nevezik, mivel a helyi szolgáltatások kapcsolatainak kezeléséért felelõs. Amikor az inetd fogad egy csatlakozási kérelmet, akkor eldönti róla, hogy ez melyik programhoz tartozik és elindít egy példányt belõle, majd átadja neki a socketet (az így meghívott program a szabvány bemenetéhez, kimenetéhez és hibajelzési csatornájához kapja meg a socket leíróit). Az inetd használatával úgy tudjuk csökkenteni a rendszerünk terhelését, hogy a csak alkalmanként meghívott szolgáltatásokat nem futtatjuk teljesen független önálló módban. Az inetd démont elsõsorban más démonok elindítására használjuk, de néhány triviális protokollt közvetlenül is képes kezelni, mint például a chargen, auth és a daytime. Ebben a fejezetben az inetd beállításának alapjait foglaljuk össze mind parancssoros módban, mind pedig az /etc/inetd.conf konfigurációs állományon keresztül. Beállítások Az inetd mûködése az &man.rc.8; rendszeren keresztül inicializálható. Az inetd_enable ugyan alapból a NO értéket veszi fel, vagyis tiltott, de a sysinstall használatával már akár a telepítés során bekapcsolható attól függõen, hogy a felhasználó milyen konfigurációt választott. Ha tehát a: inetd_enable="YES" vagy inetd_enable="NO" sort tesszük az /etc/rc.conf állományba, akkor azzal az inetd démont indíthatjuk el vagy tilthatjuk le a rendszer indítása során. Az &prompt.root; /etc/rc.d/inetd rcvar paranccsal lekérdezhetjük a pillanatnyilag érvényes beállítást. Emellett még az inetd démonnak az inetd_flags változón keresztül különbözõ parancssori paramétereket is át tudunk adni. Parancssori paraméterek Hasonlóan a legtöbb szerverhez, az inetd viselkedését is befolyásolni tudjuk a parancssorban átadható különbözõ paraméterekkel. Ezek teljes listája a következõ: inetd Ezek a paraméterek az /etc/rc.conf állományban az inetd_flags segítségével adhatóak meg az inetd részére. Alapértelmezés szerint az inetd_flags értéke -wW -C 60, ami az inetd által biztosított szolgáltatások TCP protokollon keresztüli wrappelését kapcsolja be, illetve egy IP-címrõl nem engedi a felkínált szolgáltatások elérését percenként hatvannál többször. A kezdõ felhasználók örömmel nyugtázhatják, hogy ezeket az alapbeállításokat nem szükséges módosítaniuk, habár a késõbbiekben majd fény derül arra, hogy a kiszolgálás gyakoriságának szabályozása remek védekezést nyújthat túlzottan nagy mennyiségû kapcsolódási kérelem ellen. A megadható paraméterek teljes listája az &man.inetd.8; man oldalán olvasható. -c maximum Az egyes szolgáltatásokhoz egyszerre felépíthetõ kapcsolatok alapértelmezett maximális számát adja meg. Alapból ezt a démont nem korlátozza. A beállítással ez akár szolgáltatásonként külön is megadható. -C arány Korlátozza, hogy egyetlen IP-címrõl alapból hányszor hívhatóak meg az egyes szolgáltatások egy percen belül. Ez az érték alapból korlátlan. A beállítással ez szolgáltatásonként is definiálható. -R arány Megadja, hogy egy szolgáltatást egy perc alatt mennyiszer lehet meghívni. Ez az érték alapértelmezés szerint 256. A 0 megadásával eltöröljük ezt a típusú korlátozást. -s maximum Annak maximumát adja meg, hogy egyetlen IP-címrõl egyszerre az egyes szolgáltatásokat mennyiszer tudjuk elérni. Alapból ez korlátlan. Szolgáltatásonként ezt a paraméterrel tudjuk felülbírálni. Az <filename>inetd.conf</filename> állomány Az inetd beállítását az /etc/inetd.conf konfigurációs állományon keresztül végezhetjük el. Amikor az /etc/inetd.conf állományban módosítunk valamit, az inetd démont a következõ paranccsal meg kell kérnünk, hogy olvassa újra: Az <application>inetd</application> konfigurációs állományának újraolvasása &prompt.root; /etc/rc.d/inetd reload A konfigurációs állomány minden egyes sora egy-egy démont ír le. A megjegyzéseket egy # jel vezeti be. Az /etc/inetd.conf állomány bejegyzéseinek formátuma az alábbi: szolgáltatás-neve socket-típusa protokoll {wait|nowait}[/max-child[/max-connections-per-ip-per-minute[/max-child-per-ip]]] felhasználó[:csoport][/bejelentkezési-osztály] szerver-program szerver-program-paraméterei Az IPv4 protokollt használó &man.ftpd.8; démon bejegyzése például így néz ki: ftp stream tcp nowait root /usr/libexec/ftpd ftpd -l szolgáltatás-neve Ez az adott démon által képviselt szolgáltatást nevezi meg, amelynek szerepelnie kell az /etc/services állományban. Ez határozza meg, hogy az inetd milyen porton figyelje a beérkezõ kapcsolatokat. Ha egy új szolgáltatást hozunk létre, akkor azt elõször az /etc/services állományba kell felvennünk. csatlakozás-típusa Ennek az értéke stream, dgram, raw, vagy seqpacket lehet. A stream típust használja a legtöbb kapcsolat-orientált TCP démon, miközben a dgram típus az UDP szállítási protokollt alkalmazó démonok esetében használatos. protokoll Valamelyik a következõk közül: Protokoll Magyarázat tcp, tcp4 TCP IPv4 udp, udp4 UDP IPv4 tcp6 TCP IPv6 udp6 UDP IPv6 tcp46 TCP IPv4 és v6 udp46 UDP IPv4 és v6 {wait|nowait}[/max-child[/max-connections-per-ip-per-minute[/max-child-per-ip]]] A beállítás mondja meg, hogy az inetd démonból meghívott démon saját maga képes-e kezelni kapcsolatokat. A típusú kapcsolatok esetében egyértelmûen a beállítást kell használni, miközben a esetén, ahol általában több szálon dolgozunk, a megadása javasolt. A hatására általában egyetlen démonnak adunk át több socketet, míg a minden sockethez egy újabb példányt indít el. Az inetd által indítható példányokat a megadásával korlátozhatjuk. Ha tehát például az adott démon számára legfeljebb példány létrehozását engedélyezzük, akkor a után /10 beállítást kell megadnunk. A /0 használatával korlátlan mennyiségû példányt engedélyezhetünk. A mellett még további két másik beállítás jöhet számításba az egyes démonok által kezelhetõ kapcsolatok maximális számának korlátozásában. A az egyes IP-címekrõl befutó lekezelhetõ kapcsolatok percenkénti számát szabályozza, így például ha itt a tizes értéket adjuk meg, akkor az adott szolgáltatáshoz egy IP-címrõl percenként csak tízszer férhetünk hozzá. A az egyes IP-címekhez egyszerre elindítható példányok számára ír elõ egy korlátot. Ezek a paraméterek segítenek megóvni rendszerünket az erõforrások akaratos vagy akaratlan kimerítésétõl és a DoS (Denial of Service) típusú támadásoktól. Ebben a mezõben a vagy valamelyikét kötelezõ megadni. A , és paraméterek ellenben elhagyhatóak. A típusú több szálon futó démonok a , vagy korlátozása nélkül egyszerûen csak így adhatóak meg: nowait. Ha ugyanezt a démont tíz kapcsolatra lekorlátozzuk, akkor a következõt kell megadnunk: nowait/10. Amikor pedig IP-címenként 20 kapcsolatot engedélyezünk percenként és mindössze 10 példányt, akkor: nowait/10/20. Az iménti beállítások a &man.fingerd.8; démon alapértelmezett paramétereinél is megtalálhatóak: finger stream tcp nowait/3/10 nobody /usr/libexec/fingerd fingerd -s Végezetül engedélyezzük 100 példányt, melyek közül IP-címenként 5 használható: nowait/100/0/5. felhasználó Ezzel azt a felhasználót adjuk meg, akinek a nevében az adott démon futni fog. Az esetek túlnyomó részében a démonokat a root felhasználó futtatja. Láthatjuk azonban, hogy biztonsági okokból bizonyos démonok a daemon vagy a legkevesebb joggal rendelkezõ nobody felhasználóval futnak. szerver-program A kapcsolat felépülésekor az itt teljes elérési úttal megadott démon indul el. Ha ezt a szolgáltatást maga az inetd belsõleg valósítja meg, akkor ebben a mezõben az értéket adjuk meg. szerver-program-paraméterei Ez a beállítással együtt mûködik, és ebben a mezõben a démon meghívásakor alkalmazandó paramétereket tudjuk rögzíteni, amelyet a démon nevével kezdünk. Ha a démont a parancssorból a sajátdémon -d paranccsal hívnánk meg, akkor a sajátdémon -d lesz beállítás helyes értéke is. Természetesen, ha a démon egy belsõleg megvalósított szolgáltatás, akkor ebben a mezõben is az fog megjelenni. Védelem Attól függõen, hogy a telepítés során mit választottunk, az inetd által támogatott szolgáltatások egyes része talán alapból engedélyezett is. Amennyiben egy adott démont konkrétan nem használunk, akkor érdemes megfontolni a letiltását. A kérdéses démon sorába tegyünk egy # jelet az /etc/inetd.conf állományba, majd olvastassuk újra az inetd beállításait. Egyes démonok, mint például az fingerd használata egyáltalán nem ajánlott, mivel a támadók számára hasznos információkat tudnak kiszivárogtatni. Más démonok nem ügyelnek a védelemre, és a kapcsolatokhoz rendelt lejárati idejük túlságosan hosszú vagy éppen nincs is. Ezzel a támadónak lehetõsége van lassú kapcsolatokkal leterhelni az adott démont, ezáltal kimeríteni a rendszer erõforrásait. Ha úgy találjuk, hogy túlságosan sok az ilyen kapcsolat, akkor jó ötletnek bizonyulhat a démonok számára a , vagy korlátozások elrendelése. Alapértelmezés szerint a TCP kapcsolatok wrappelése engedélyezett. A &man.hosts.access.5; man oldalon találhatjuk meg az inetd által meghívható különféle démonok TCP-alapú korlátozásainak lehetõségeit. Egyéb lehetõségek A daytime, time, echo, discard, chargen és auth szolgáltatások feladatainak mindegyikét maga az inetd is képes ellátni. Az auth szolgáltatás a hálózati keresztül azonosítást teszi lehetõvé és bizonyos mértékig beállítható. A többit egyszerûen csak kapcsoljuk ki vagy be. A témában az &man.inetd.8; man oldalán tudunk még jobban elmerülni. Tom Rhodes Átdolgozta és javította: Bill Swingle Írta: A hálózati állományrendszer (NFS) NFS A &os; több állományrendszert ismer, köztük a hálózati állományrendszert (Network File System, NFS) is. Az NFS állományok és könyvtárak megosztását teszi lehetõvé a hálózaton keresztül. Az NFS használatával a felhasználók és a programok képesek majdnem úgy elérni a távoli rendszereken található állományokat, mintha helyben léteznének. Íme az NFS néhány legjelentõsebb elõnye: A helyi munkaállomások kevesebb tárterületet használnak, mivel a közös adatokat csak egyetlen számítógépen tároljuk és megosztjuk mindenki között. A felhasználóknak nem kell a hálózat minden egyes gépén külön felhasználói könyvtárral rendelkezniük. Ezek ugyanis az NFS segítségével akár egy szerveren is beállíthatóak és elérhetõvé tehetõek a hálózaton keresztül. A különbözõ háttértárak, mint például a floppy lemezek, CD-meghajtók és &iomegazip; meghajtók a hálózaton több számítógép között megoszthatóak. Ezzel csökkenteni tudjuk a hálózatunkban szükséges cserélhetõ lemezes eszközök számát. Ahogy az <acronym>NFS</acronym> mûködik Az NFS legalább két fõ részbõl rakható össze: egy szerverbõl és egy vagy több kliensbõl. A kliensek a szerver által megosztott adatokhoz képesek távolról hozzáférni. A megfelelõ mûködéshez mindössze csak néhány programot kell beállítani és futtatni. A szervernek a következõ démonokat kell mûködtetnie: NFS szerver állományszerver UNIX kliensek rpcbind mountd nfsd Démon Leírás nfsd Az NFS démon, amely kiszolgálja az NFS kliensektõl érkezõ kéréseket. mountd Az NFS csatlakoztató démonja, amely végrehajtja az &man.nfsd.8; által átküldött kéréseket. rpcbind Ez a démon lehetõvé teszi az NFS kliensek számára, hogy fel tudják deríteni az NFS szerver által használt portot. A kliensen is futnia kell egy démonnak, amelynek a neve nfsiod. Az nfsiod démon az NFS szerver felõl érkezõ kéréseket szolgálja ki. A használata teljesen opcionális, csupán a teljesítményt hívatott javítani, de a normális és helyes mûködéshez nincs rá szükségünk. Az &man.nfsiod.8; man oldalán errõl többet is megtudhatunk. Az <acronym>NFS</acronym> beállítása NFS beállítás Az NFS beállítása viszonylag egyértelmûen adja magát. A mûködéséhez szükséges programok automatikus elindítása csupán néhány apró módosítást igényel az /etc/rc.conf állományban. Az NFS szerveren gondoskodjunk róla, hogy az alábbi beállítások szerepeljenek az /etc/rc.conf állományban: rpcbind_enable="YES" nfs_server_enable="YES" mountd_flags="-r" A mountd magától el fog indulni, ha az NFS szervert engedélyezzük. A kliensen a következõ beállítást kell felvennünk az /etc/rc.conf állományba: nfs_client_enable="YES" Az /etc/exports állomány adja meg, hogy az NFS milyen állományrendszereket exportáljon (vagy másképpen szólva osszon meg). Az /etc/exports állományban tehát a megosztani kívánt állományrendszereket kell szerepeltetnünk, és azt, hogy melyik számítógépekkel tudjuk ezeket elérni. A gépek megnevezése mellett a hozzáférésre további megszorításokat írhatunk fel. Ezek részletes leírását az &man.exports.5; man oldalon találjuk meg. Lássunk néhány példát az /etc/exports állományban megjelenõ bejegyzésekre: NFS példák exportálásra A most következõ példákban az állományrendszerek exportálásának finomságait igyekszünk érzékeltetni, noha a konkrét beállítások gyakran a rendszerünktõl és a hálózati konfigurációtól függenek. Például, ha a /cdrom könytárat akarjuk három gép számára megosztani, akik a szerverrel megegyezõ tartományban találhatóak (ezért nem is kell megadnunk a tartományt) vagy mert egyszerûen megtalálhatók az /etc/hosts állományunkban. Az beállítás az exportált állományrendszereket írásvédetté teszi. Ezzel a beállítással a távoli rendszerek nem lesznek képesek módosítani az exportált állományrendszer tartalmát. /cdrom -ro gép1 gép2 gép3 A következõ sorban a /home könyvtárat három gép számára osztjuk meg, melyeket IP-címekkel adtunk meg. Ez olyan helyi hálózat esetén hasznos, ahol nem állítottunk be névfeloldást. Esetleg a belsõ hálózati neveket az /etc/hosts állományban is tárolhatjuk. Ezzel utóbbival kapcsolatban a &man.hosts.5; man oldalt érdemes fellapoznunk. Az beállítás lehetõvé teszi, hogy az alkönyvtárak is csatlakozási pontok lehessenek. Más szóval, nem fogja csatlakoztatni az alkönyvtárakat, de megengedi a kliensek számára, hogy csak azokat a könyvtárakat csatlakoztassák, amelyeket kell vagy amelyekre szükségünk van. /home -alldirs 10.0.0.2 10.0.0.3 10.0.0.4 A következõ sorban az /a könyvtárat úgy exportáljuk, hogy az állományrendszerhez két különbözõ tartományból is hozzá lehessen férni. A beállítás hatására a távoli rendszer root felhasználója az exportált állományrendszeren szintén root felhasználóként fogja írni az adatokat. Amennyiben a -maproot=root beállítást nem adjuk meg, akkor a távoli rendszeren hiába root az adott felhasználó, az exportált állományrendszeren nem lesz képes egyetlen állományt sem módosítani. /a -maproot=root gep.minta.com doboz.haz.org A kliensek is csak a megfelelõ engedélyek birtokában képesek elérni a megosztott állományrendszereket. Ezért a klienst ne felejtsük el felvenni a szerver /etc/exports állományába. Az /etc/exports állományban az egyes sorok az egyes állományrendszerekre és az egyes gépekre vonatkoznak. A távoli gépek állományrendszerenként csak egyszer adhatóak meg, és csak egy alapértelmezett bejegyzésük lehet. Például tegyük fel, hogy a /usr egy önálló állományrendszer. Ennek megfelelõen az alábbi bejegyzések az /etc/exports állományban érvénytelenek: # Nem használható, ha a /usr egy állományrendszer: /usr/src kliens /usr/ports kliens Egy állományrendszerhez, vagyis itt a /usr partícióhoz, két export sort is megadtunk ugyanahhoz a kliens nevû géphez. Helyesen így kell megoldani az ilyen helyzeteket: /usr/src /usr/ports kliens Az adott géphez tartozó egy állományrendszerre vonatkozó exportoknak mindig egy sorban kell szerepelniük. A kliens nélkül felírt sorok egyetlen géphez tartozónak fognak számítani. Ezzel az állományrendszerek megosztását tudjuk szabályozni, de legtöbbek számára nem jelent gondot. Most egy érvényes exportlista következik, ahol a /usr és az /exports mind helyi állományrendszerek: # Osszuk meg az src és ports könyvtárakat a kliens01 és kliens02 részére, de csak a # kliens01 férhessen hozzá rendszeradminisztrátori jogokkal: /usr/src /usr/ports -maproot=root kliens01 /usr/src /usr/ports kliens02 # A kliensek az /exports könyvtárban teljes joggal rendelkeznek és azon belül # bármit tudnak csatlakoztatni. Rajtuk kívül mindenki csak írásvédetten képes # elérni az /exports/obj könyvtárat: /exports -alldirs -maproot=root kliens01 kliens02 /exports/obj -ro A mountd démonnal az /etc/exports állományt minden egyes módosítása után újra be kell olvastatni, mivel a változtatásaink csak így fognak érvényesülni. Ezt megcsinálhatjuk úgy is, hogy küldünk egy HUP (hangup, avagy felfüggesztés) jelzést a már futó démonnak: &prompt.root; kill -HUP `cat /var/run/mountd.pid` vagy meghívjuk a mountd &man.rc.8; szkriptet a megfelelõ paraméterrel: &prompt.root; /etc/rc.d/mountd onereload Az ban tudhatunk meg részleteket az rc szkriptek használatáról. Ezek után akár a &os; újraindításával is aktiválhatjuk a megosztásokat, habár ez nem feltétlenül szükséges. Ha root felhasználónként kiadjuk a következõ parancsokat, akkor azzal minden szükséges programot elindítunk. Az NFS szerveren tehát: &prompt.root; rpcbind &prompt.root; nfsd -u -t -n 4 &prompt.root; mountd -r Az NFS kliensen pedig: &prompt.root; nfsiod -n 4 Ezzel most már minden készen áll a távoli állományrendszer csatlakoztatására. A példákban a szerver neve szerver lesz, valamint a kliens neve kliens. Ha csak ideiglenesen akarunk csatlakoztatni egy állományrendszert vagy egyszerûen csak ki akarjuk próbálni a beállításainkat, a kliensen root felhasználóként az alábbi parancsot hajtsuk végre: NFS csatlakoztatás &prompt.root; mount szerver:/home /mnt Ezzel a szerveren található /home könyvtárat fogjuk a kliens /mnt könyvtárába csatlakoztatni. Ha mindent jól beállítottunk, akkor a kliensen most már be tudunk lépni az /mnt könyvtárba és láthatjuk a szerveren található állományokat. Ha a számítógép indításával automatikusan akarunk hálózati állományrendszereket csatlakoztatni, akkor vegyük fel ezeket az /etc/fstab állományba. Erre íme egy példa: szerver:/home /mnt nfs rw 0 0 Az &man.fstab.5; man megtalálhatjuk az összes többi beállítást. Zárolások Bizonyos alkalmazások (például a mutt) csak akkor mûködnek megfelelõen, ha az állományokat a megfelelõ módon zárolják. Az NFS esetében az rpc.lockd használható az ilyen zárolások megvalósítására. Az engedélyezéséhez mind a szerveren és a kliensen vegyük fel a következõ sort az /etc/rc.conf állományba (itt már feltételezzük, hogy az NFS szervert és klienst korábban beállítottuk): rpc_lockd_enable="YES" rpc_statd_enable="YES" A következõ módon indíthatjuk el: &prompt.root; /etc/rc.d/lockd start &prompt.root; /etc/rc.d/statd start Ha nincs szükségünk valódi zárolásra az NFS kliensek és az NFS szerver között, akkor megcsinálhatjuk azt is, hogy az NFS kliensen a &man.mount.nfs.8; programnak az paraméter átadásával csak helyileg végzünk zárolást. Ennek további részleterõl a &man.mount.nfs.8; man oldalon kaphatunk felvilágosítást. Gyakori felhasználási módok Az NFS megoldását a gyakorlatban rengeteg esetben alkalmazzák. Ezek közül most felsoroljuk a legelterjedtebbeket: NFS használata Több gép között megosztunk egy telepítõlemezt vagy más telepítõeszközt. Ez így sokkal olcsóbb és gyakorta kényelmes megoldás abban az esetben, ha egyszerre több gépre akarjuk ugyanazt a szoftvert telepíteni. Nagyobb hálózatokon sokkal kényelmesebb lehet egy központi NFS szerver használata, ahol a felhasználók könyvtárait tároljuk. Ezek a felhasználói könyvtárak aztán megoszthatóak a hálózaton keresztül, így a felhasználók mindig ugyanazt a könyvárat kapják függetlenül attól, hogy milyen munkaállomásról is jelentkeztek be. Több géppel is képes így osztozni az /usr/ports/distfiles könyvtáron. Ezen a módon sokkal gyorsabban tudunk portokat telepíteni a gépekre, mivel nem kell külön mindegyikre letölteni az ehhez szükséges forrásokat. Wylie Stilwell Készítette: Chern Lee Újraírta: Automatikus csatlakoztatás az <application>amd</application> használatával amd automatikus csatlakoztató démon Az &man.amd.8; (automatikus csatlakoztató démon, az automatic mounter daemon) önmûködõen csatlakoztatja a távoli állományrendszereket, amikor azokon belül valamelyik állományhoz vagy könyvtárhoz próbálunk hozzáférni. Emellett az amd az egy ideje már inaktív állományrendszereket is automatikusan leválasztja. Az amd használata egy remek alternatívát kínál az általában az /etc/fstab állományban megjelenõ állandóan csatlakoztatott állományrendszerekkel szemben. Az amd úgy mûködik, hogy kapcsolódik egy NFS szerver /host és /net könyvtáraihoz. Amikor egy állományt akarunk elérni ezeken a könyvtárakon belül, az amd kikeresi a megfelelõ távoli csatlakoztatást és magától csatlakoztatja. A /net segítségével egy IP-címrõl tudunk exportált állományrendszereket csatlakoztatni, miközben a /host a távoli gép hálózati neve esetében használatos. Ha tehát a /host/izemize/usr könyvtárban akarunk elérni egy állományt, akkor az amd démonnak ahhoz elõször az izemize nevû géprõl exportált /usr könyvtárat kell csatlakoztatnia. Egy exportált állományrendszer csatlakoztatása az <application>amd</application> használatával Egy távoli számítógép által rendelkezésre bocsátott megosztásokat a showmount paranccsal tudjuk lekérdezni. Például az izemize gépen elérhetõ exportált állományrendszereket így láthatjuk: &prompt.user; showmount -e izemize Exports list on izemize: /usr 10.10.10.0 /a 10.10.10.0 &prompt.user; cd /host/izemize/usr Ahogy a példában látjuk is, a showmount parancs a /usr könyvtárat mutatja megosztásként. Amikor tehát belépünk a /host/izemize/usr könyvtárba, akkor amd magától megpróbálja feloldani az izemize hálózati nevet és csatlakoztatni az elérni kívánt exportált állományrendszert. Az amd az indító szkripteken keresztül az /etc/rc.conf alábbi beállításával engedélyezhetõ: amd_enable="YES" Emellett még az amd_flags használatával további paraméterek is átadható az amd felé. Alapértelmezés szerint az amd_flags tartalmaz az alábbi: amd_flags="-a /.amd_mnt -l syslog /host /etc/amd.map /net /etc/amd.map" Az /etc/amd.map állomány adja meg az exportált állományrendszerek alapértelmezett beállításait. Az /etc/amd.conf állományban az amd további lehetõségeit konfigurálhatjuk.. Ha többet is szeretnénk tudni a témáról, akkor az &man.amd.8; és az &man.amd.conf.5; man oldalakat javasolt elolvasnunk. John Lind Készítette: Problémák más rendszerek használatakor Némely PC-s ISA buszos Ethernet kártyákra olyan korlátozások érvényesek, melyek komoly hálózati problémák keletkezéséhez vezethetnek, különösen az NFS esetében. Ez a nehézség nem &os;-függõ, de a &os; rendszereket is érinti. Ez gond általában majdnem mindig akkor merül fel, amikor egy (&os;-s) PC egy hálózatba kerül többek közt a Silicon Graphic és a Sun Microsystems által gyártott nagyteljesítményû munkaállomásokkal. Az NFS csatlakoztatása és bizonyos mûveletek még hibátlanul végrehajtódnak, azonban hirtelen a szerver látszólag nem válaszol többet a kliens felé úgy, hogy a többi rendszertõl folyamatosan dolgozza felfele a kéréseket. Ez a kliens rendszeren tapasztalható csak, amikor a kliens &os; vagy egy munkaállomás. Sok rendszeren egyszerûen rendesen le sem lehet állítani a klienst, ha a probléma egyszer már felütötte a fejét. Egyedüli megoldás gyakran csak a kliens újraindítása marad, mivel az NFS-ben kialakult helyzetet máshogy nem lehet megoldani. Noha a helyes megoldás az lenne, ha beszereznénk egy nagyobb teljesítményû és kapacitású kártyát a &os; rendszer számára, azonban egy jóval egyszerûbb kerülõút is található a kielégítõ mûködés eléréséhez. Ha a &os; rendszer képviseli a szervert, akkor a kliensnél adjuk meg a beállítást is a csatlakoztatásnál. Ha a &os; rendszer a kliens szerepét tölti be, akkor az NFS állományrendszert az beállítással csatlakoztassuk róla. Ezek a beállítások az fstab állomány negyedik mezõjében is megadhatóak az automatikus csatlakoztatáshoz, vagy manuális esetben a &man.mount.8; parancsnak a paraméterrel. Hozzá kell azonban tennünk, hogy létezik egy másik probléma, amit gyakran ezzel tévesztenek össze, amikor az NFS szerverek és kliensek nem ugyanabban a hálózatban találhatóak. Ilyen esetekben mindenképpen gyõzõdjünk meg róla, hogy az útválasztók rendesen továbbküldik a mûködéshez szükséges UDP információkat, különben nem sokat tudunk tenni a megoldás érdekében. A most következõ példákban a gyorsvonat lesz a nagyteljesítményû munkaállomás (felület) neve, illetve a freebsd pedig a gyengébb teljesítményû Ethernet kártyával rendelkezõ &os; rendszer (felület) neve. A szerveren az /osztott nevû könyvtárat fogjuk NFS állományrendszerként exportálni (lásd &man.exports.5;), amelyet majd a /projekt könyvtárba fogunk csatlakoztatni a kliensen. Minden esetben érdemes lehet még megadnunk a vagy , illetve opciókat is. Ebben a példában a &os; rendszer (freebsd) lesz a kliens, és az /etc/fstab állományában így szerepel az exportált állományrendszer: gyorsvonat:/osztott /projekt nfs rw,-r=1024 0 0 És így tudjuk manuálisan csatlakoztatni: &prompt.root; mount -t nfs -o -r=1024 gyorsvonat:/osztott /projekt Itt a &os; rendszer lesz a szerver, és a gyorsvonat /etc/fstab állománya így fog kinézni: freebsd:/osztott /projekt nfs rw,-w=1024 0 0 Manuálisan így csatlakoztathatjuk az állományrendszert: &prompt.root; mount -t nfs -o -w=1024 freebsd:/osztott /projekt Szinte az összes 16 bites Ethernet kártya képes mûködni a fenti írási vagy olvasási korlátozások nélkül is. A kíváncsibb olvasók számára eláruljuk, hogy pontosan miért is következik be ez a hiba, ami egyben arra is magyarázatot ad, hogy miért nem tudjuk helyrehozni. Az NFS általában 8 kilobyte-os blokkokkal dolgozik (habár kisebb méretû darabkákat is tud készíteni). Mivel az Ethernet által kezelt legnagyobb méret nagyjából 1500 byte, ezért az NFS blokkokat több Ethernet csomagra kell osztani — még olyankor is, ha ez a program felsõbb rétegeiben osztatlan egységként látszik — ezt aztán fogadni kell, összerakni és nyugtázni mint egységet. A nagyteljesítményû munkaállomások a szabvány által még éppen megengedett szorossággal képesek ontani magukból az egy egységhez tartozó csomagokat, közvetlenül egymás után. A kisebb, gyengébb teljesítményû kártyák esetében azonban az egymáshoz tartozó, késõbb érkezõ csomagok ráfutnak a korábban megkapott csomagokra még pontosan azelõtt, hogy elérnék a gépet, így az egységek nem állíthatóak össze vagy nem nyugtázhatóak. Ennek eredményeképpen a munkaállomás egy adott idõ múlva megint próbálkozik, de ismét az egész 8 kilobyte-os blokkot küldi el, ezért ez a folyamat a végtelenségig ismétlõdik. Ha a küldendõ egységek méretét az Ethernet által kezelt csomagok maximális mérete alá csökkentjük, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a teljes Ethernet csomag egyben megérkezik és nyugtázódik, így elkerüljük a holtpontot. A nagyteljesítményû munkaállomások természetesen továbbra is küldhetnek a PC-s rendszerek felé túlfutó csomagokat, de egy jobb kártyával az ilyen túlfutások nem érintik az NFS által használt egységeket. Amikor egy ilyen túlfutás bekövetkezik, az érintett egységet egyszerûen újra elküldik, amelyet a rákövetkezõ alkalommal nagy valószínûséggel már tudunk rendesen fogadni, összerakni és nyugtázni. Bill Swingle Írta: Eric Ogren Írta: Udo Erdelhoff Hálózati információs rendszer (NIS/YP) Mi ez? NIS Solaris HP-UX AIX Linux NetBSD OpenBSD A hálózati információs szolgáltatást (Network Information Service, avagy NIS) a Sun Microsystems fejlesztette ki a &unix; (eredetileg &sunos;) rendszerek központosított karbantartásához. Mostanra már lényegében ipari szabvánnyá nõtte ki magát, hiszen az összes nagyobb &unix;-szerû rendszer (a &solaris;, HP-UX, &aix;, Linux, NetBSD, OpenBSD, &os; stb.) támogatja a NIS használatát. sárga oldalak NIS A NIS régebben sárga oldalak (Yellow Pages) néven volt ismert, de a különbözõ jogi problémák miatt késõbb ezt a Sun megváltoztatta. A régi elnevezést (és a yp rövidítést) azonban még napjainkban is lehet néhol látni. NIS tartományok Ez egy RPC alapján mûködõ, kliens/szerver felépítésû rendszer, amely az egy NIS tartomány belül levõ számítógépek számára teszi lehetõvé ugyanazon konfigurációs állományok használatát. Segítségével a rendszergazda a NIS klienseket a lehetõ legkevesebb adat hozzáadásával, eltávolításával vagy módosításával képes egyetlen helyrõl beállítani. Windows NT Hasonló a &windowsnt; tartományaihoz, és habár a belsõ implementációt tekintve már akadnak köztük jelentõs eltérések is, az alapvetõ funkciók szintjén mégis összevethetõek. A témához tartozó fogalmak és programok A NIS telepítése számos fogalom és fontos felhasználói program kerül elõ &os;-n, akár egy NIS szervert akarunk beállítani, akár csak egy NIS klienst: rpcbind portmap Fogalom Leírás NIS tartománynév A NIS központi szerverei és az összes hozzájuk tartozó kliens (beleértve az alárendelt szervereket) rendelkezik egy NIS tartománynévvel. Hasonló a &windowsnt; által használt tartománynevekhez, de a NIS tartománynevei semmilyen kapcsolatban nem állnak a névfeloldással. rpcbind Az RPC (Remote Procedure Call, a NIS által használt egyik hálózati protokoll) engedélyezéséhez lesz rá szükségünk. Ha az rpcbind nem fut, akkor sem NIS szervert, sem pedig NIS klienst nem tudunk mûködtetni. ypbind A NIS klienst köti össze a hozzátartozó NIS szerverrel. A NIS tartománynevet a rendszertõl veszi, és az RPC használatával csatlakozik a szerverhez. Az ypbind a NIS környezet kliens és szerver közti kommunikációjának magját alkotja. Ha az ypbind leáll a kliens gépén, akkor nem tudjuk elérni a NIS szervert. ypserv Csak a NIS szervereken szabad futnia, mivel ez maga a NIS szerver programja. Ha az &man.ypserv.8; leáll, akkor a szerver nem lesz képes tovább kiszolgálni a NIS kéréseket (szerencsére az alárendelt szerverek képesek átvenni ezeket). A NIS bizonyos változatai (de nem az, amelyik a &os;-ben is megjelenik) nem próbálnak meg más szerverekhez csatlakozni, ha bedöglik az aktuális használt szerver. Ezen gyakran egyedül csak a szervert képviselõ program (vagy akár az egész szerver) újraindítása segíthet, illetve az ypbind újraindítása a kliensen. rpc.yppasswdd Ez egy olyan program, amelyet csak a NIS központi szerverein kell csak futtatni. Ez a démon a NIS kliensek számára a NIS jelszavaik megváltoztatását teszi lehetõvé. Ha ez a démon nem fut, akkor a felhasználók csak úgy tudják megváltoztatni a jelszavukat, ha bejelentkeznek a központi NIS szerverre. Hogyan mûködik? A NIS környezetekben háromféle gép létezik: a központi szerverek, az alárendelt szerverek és a kliensek. A szerverek képezik a gépek konfigurációs információinak központi tárhelyét. A központi szerverek tárolják ezen információk hiteles másolatát, míg ezt az alárendelt szerverek redundánsan tükrözik. A kliensek a szerverekre támaszkodnak ezen információk beszerzéséhez. Sok állomány tartalma megosztható ezen a módon. Például a master.passwd, a group és hosts állományokat meg szokták osztani NFS-en. Amikor a kliensen futó valamelyik programnak olyan információra lenne szüksége, amely általában ezekben az állományokban nála megtalálható lenne, akkor helyette a NIS szerverhez fordul. A gépek típusai NIS központi szerver A központi NIS szerver. Ez a szerver, amely leginkább a &windowsnt; elsõdleges tartományvezérlõjéhez hasonlítható tartja karban az összes, NIS kliensek által használt állományt. A passwd, group, és összes többi ehhez hasonló állomány ezen a központi szerveren található meg. Egy gép akár több NIS tartományban is lehet központi szerver. Ezzel a lehetõséggel viszont itt most nem foglalkozunk, mivel most csak egy viszonylag kis méretû NIS környezetet feltételezünk. NIS alárendelt szerver Az alárendelt NIS szerverek. A &windowsnt; tartalék tartományvezérlõihez hasonlítanak, és az alárendelt NIS szerverek feladata a központi NIS szerveren tárolt adatok másolatainak karbantartása. Az alárendelt NIS szerverek a redundancia megvalósításában segítenek, aminek leginkább a fontosabb környezetekben van szerepe. Emellett a központi szerver terhelésének kiegyenlítését is elvégzik. A NIS kliensek elsõként mindig ahhoz a NIS szerverhez csatlakoznak, amelytõl elõször választ kapnak, legyen akár az egy alárendelt szerver. NIS kliens A NIS kliensek. A NIS kliensek, hasonlóan a &windowsnt; munkaállomásokhoz, a NIS szerveren (amely a &windowsnt; munkaállomások esetében a tartományvezérlõ) keresztül jelentkeznek be. A NIS/YP használata Ebben a szakaszban egy példa NIS környezetet állítunk be. Tervezés Tegyük fel, hogy egy aprócska egyetemi labor rendszergazdái vagyunk. A labor, mely 15 &os;-s gépet tudhat magáénak, jelen pillanatban még semmilyen központosított adminisztráció nem létezik. Mindegyik gép saját /etc/passwd és /etc/master.passwd állománnyal rendelkezik. Ezeket az állományokat saját kezûleg kell szinkronban tartani. Tehát ha most felveszünk egy felhasználót a laborhoz, akkor az adduser parancsot mind a 15 gépen ki kell adni. Egyértelmû, hogy ez így nem maradhat, ezért úgy döntöttük, hogy a laborban NIS-t fogunk használni, és két gépet kinevezünk szervernek. Az iméntieknek megfelelõen a labor most valahogy így néz ki: A gép neve IP-cím A gép szerepe ellington 10.0.0.2 központi NIS coltrane 10.0.0.3 alárendelt NIS basie 10.0.0.4 tanszéki munkaállomás bird 10.0.0.5 kliensgép cli[1-11] 10.0.0.[6-17] a többi kliensgép Ha még nincs tapasztalatunk a NIS rendszerek összeállításában, akkor elõször jó ötlet lehet végiggondolni, miként is akarjuk kialakítani. A hálózatunk méretétõl függetlenül is akadnak olyan döntések, amelyeket mindenképpen meg kell hoznunk. A NIS tartománynév megválasztása NIS tartománynév Ez nem az a tartománynév, amit megszokhattunk. Ennek a pontos neve NIS tartománynév. Amikor a kliensek kérnek valamilyen információt, akkor megadják annak a NIS tartománynak a nevét is, amelynek részei. Így tud egy hálózaton több szerver arról dönteni, hogy melyikük melyik kérést válaszolja meg. A NIS által használt tartománynévre tehát inkább úgy érdemes gondolni, mint egy valamilyen módon összetartozó gépek közös nevére. Elõfordul, hogy egyes szervezetek az interneten is nyilvántartott tartománynevüket választják NIS tartománynévnek. Ez alapvetõen nem ajánlott, mivel a hálózati problémák felderítése közben félreértéseket szülhet. A NIS tartománynévnek a hálózatunkon belül egyedinek kell lennie, és lehetõleg minél jobban írja le az általa csoportba sorolt gépeket. Például a Kis Kft. üzleti osztályát tegyük a kis-uzlet NIS tartományba. Ebben a példában most a proba-tartomany nevet választottuk. SunOS A legtöbb operációs rendszer azonban (köztük a &sunos;) a NIS tartománynevet használja internetes tartománynévként is. Ha a hálózatunkon egy vagy több ilyen gép is található, akkor a NIS tartomány nevének az internetes tartománynevet kell megadnunk. A szerverek fizikai elvárásai Nem árt néhány dolgot fejben tartani, amikor a NIS szervernek használt gépet kiválasztjuk. Az egyik ilyen szerencsétlen dolog az a szintû függõség, ami a NIS kliensek felõl megfigyelhetõ a szerverek felé. Ha egy kliens nem tudja a NIS tartományon belül felvenni a kapcsolatot valamelyik szerverrel, akkor az a gép könnyen megbízhatatlanná válhat. Felhasználói- és csoportinformációk nélkül a legtöbb rendszer egy idõre le is merevedik. Ennek figyelembevételével tehát olyan gépet kell szervernek választanunk, amelyet nem kell gyakran újraindítani, és nem végzünk rajta semmilyen komoly munkát. A célnak legjobban megfelelõ NIS szerverek valójában olyan gépek, amelyek egyedüli feladata csak a NIS kérések kiszolgálása. Ha a hálózatunk nem annyira leterhelt, akkor még a NIS szerver mellett más programokat is futtathatunk, de ne feledjük, hogy ha a NIS szolgáltatás megszûnik, akkor az az összes NIS kliensen éreztetni fogja kedvezõtlen hatását. A NIS szerverek A NIS rendszerben tárolt összes információ általános példánya egyetlen gépen található meg, amelyet a központi NIS szervernek hívunk. Az információk tárolására szánt adatbázis pedig NIS táblázatoknak (NIS map) nevezzük. &os; alatt ezek a táblázatok a /var/yp/tartománynév könyvtárban találhatóak, ahol a tartománynév a kiszolgált NIS tartományt nevezi meg. Egyetlen NIS szerver egyszerre akár több tartományt is kiszolgálhat, így itt több könyvtár is található, minden támogatott tartományhoz egy. Minden tartomány saját, egymástól független táblázatokkal rendelkezik. A központi és alárendelt NIS szerverek az ypserv démon segítségével dolgozzák fel a NIS kéréseket. Az ypserv felelõs a NIS kliensektõl befutó kérések fogadásáért, és a kért tartomány valamint táblázat nevébõl meghatározza az adatbázisban tárolt állományt, majd innen visszaküldi a hozzátartozó adatot a kliensnek. A központi NIS szerver beállítása NIS szerver beállítása A központi NIS szerver beállítása viszonylag magától értetõdõ, de a nehézségét az igényeink szabják meg. A &os; alapból támogatja a NIS használatát. Ezért mindössze annyit kell tennünk, hogy a következõ sorokat betesszük az /etc/rc.conf állományba, és a &os; gondoskodik a többirõl. nisdomainname="proba-tartomany" Ez a sor adja meg a hálózati beállítások (vagy például az újraindítás) során a NIS tartomány nevét, amely a korábbiak szerint itt most a proba-tartomany. nis_server_enable="YES" Ezzel utasítjuk a &os;-t, hogy a hálózati alkalmazások következõ indításakor a NIS szervert is aktiválja. nis_yppasswdd_enable="YES" Ezzel engedélyezzük az rpc.yppasswdd démont, amely a korábban említettek szerint lehetõvé teszi a felhasználók számára, hogy a közvetlenül a kliensekrõl változtassák meg a NIS jelszavukat. A konkrét NIS beállításainktól függõen további bejegyzések felvételére is szükségünk lehet. Erre késõbb még az olyan NIS szervereknél, amelyek egyben NIS kliensek, vissza fogunk térni. Miután ezeket beállítottuk, rendszeradminisztrátorként adjuk ki az /etc/netstart parancsot. Az /etc/rc.conf állományban szereplõ adatok alapján mindent beállít magától. Még mielõtt inicializálnánk a NIS táblázatokat, indítsuk el manuálisan az ypserv démont: &prompt.root; /etc/rc.d/ypserv start A NIS táblázatok inicializálása NIS táblázatok A NIS táblázatok lényegében a /var/yp könyvtárban tárolt adatbázisok. A központi NIS szerver /etc könyvtárában található konfigurációs állományokból állítódnak elõ, egyetlen kivétellel: ez az /etc/master.passwd állomány. Ennek megvan a maga oka, hiszen nem akarjuk a root és az összes többi fontosabb felhasználóhoz tartozó jelszót az egész NIS tartománnyal megosztani. Ennek megfelelõen a NIS táblázatok inicializálásához a következõt kell tennünk: &prompt.root; cp /etc/master.passwd /var/yp/master.passwd &prompt.root; cd /var/yp &prompt.root; vi master.passwd El kell távolítanunk az összes rendszerszintû (bin, tty, kmem, games, stb), és minden olyan egyéb hozzáférést, amelyeket nem akarjuk közvetíteni a NIS kliensek felé (például a root és minden más nullás, vagyis rendszeradminisztrátori azonosítóval ellátott hozzáférést). Gondoskodjunk róla, hogy az /var/yp/master.passwd állomány sem a csoport, sem pedig bárki más számára nem olvasható (600-as engedély)! Ennek beállításához használjuk az chmod parancsot, ha szükséges. Tru64 UNIX Ha végeztünk, akkor már tényleg itt az ideje inicializálni NIS táblázatainkat. A &os; erre egy ypinit nevû szkriptet ajánl fel (errõl a saját man oldalán tudhatunk meg többet). Ez a szkript egyébként a legtöbb &unix; típusú operációs rendszeren megtalálható, de nem az összesen. A Digital UNIX/Compaq Tru64 UNIX rendszereken ennek a neve ypsetup. Mivel most a központi NIS szerver táblázatait hozzuk létre, azért az ypinit szkriptnek át kell adnunk a opciót is. A NIS táblázatok elõállításánál feltételezzük, hogy a fentebb ismertetett lépéseket már megtettük, majd kiadjuk ezt a parancsot: ellington&prompt.root; ypinit -m proba-tartomany Server Type: MASTER Domain: proba-tartomany Creating an YP server will require that you answer a few questions. Questions will all be asked at the beginning of the procedure. Do you want this procedure to quit on non-fatal errors? [y/n: n] n Ok, please remember to go back and redo manually whatever fails. If you don't, something might not work. At this point, we have to construct a list of this domains YP servers. rod.darktech.org is already known as master server. Please continue to add any slave servers, one per line. When you are done with the list, type a <control D>. master server : ellington next host to add: coltrane next host to add: ^D The current list of NIS servers looks like this: ellington coltrane Is this correct? [y/n: y] y [ .. a táblázatok generálása .. ] NIS Map update completed. ellington has been setup as an YP master server without any errors. Az üzenetek fordítása: A szerver típusa: KÖZPONTI, tartomány: proba-tartomany Az YP szerver létrehozásához meg kell válaszolni néhány kérdést az eljárás megkezdése elõtt. Szeretnénk, ha az eljárás megszakadna a nem végzetes hibák esetén is? [i/n: n] n Rendben, akkor ne felejtsük el manuálisan kijavítani a hibát, ha valamivel gond lenne. Ha nem tesszük meg, akkor elõfordulhat, hogy valami nem fog rendesen mûködni. Most össze kell állítanunk egy listát a tartomány YP szervereirõl. Jelenleg a rod.darktech.org a központi szerver. Kérjünk, adjon meg további alárendelt szervereket, soronként egyet. Amikor ezt befejeztük, a <control D> lenyomásával tudunk kilépni. központi szerver : ellington következõ gép : coltrane következõ gép : ^D A NIS szerverek listája jelenleg a következõ: ellington coltrane Ez megfelelõ? [i/n: i] i [ .. a táblázatok generálása .. ] A NIS táblázatok sikeressen frissültek. Az elligon szervert minden hiba nélkül sikerült központi szerverként beállítani. Az ypinit a /var/yp/Makefile.dist állományból létrehozza a /var/yp/Makefile állományt. Amennyiben ez létrejött, az állomány feltételezi, hogy csak &os;-s gépek részvételével akarunk kialakítani egy egyszerveres NIS környezetet. Mivel a proba-tartomany még egy alárendelt szervert is tartalmaz, ezért át kell írnunk a /var/yp/Makefile állományt: ellington&prompt.root; vi /var/yp/Makefile Ezt a sort kell megjegyzésbe tennünk: NOPUSH = "True" (ha még nem lenne úgy). Az alárendelt NIS szerverek beállítása NIS alárendelt szerver Az alárendelt NIS szerverek beállítása még a központinál is egyszerûbb. Jelentkezzünk be az alárendelt szerverre és az eddigieknek megfelelõen írjuk át az /etc/rc.conf állományt. Az egyetlen különbség ezúttal csupán annyi lesz, hogy az ypinit lefuttatásakor a opciót kell megadnunk (mint slave, vagyis alárendelt). A opció használatához a központi NIS szerver nevét is át kell adnunk, ezért a konkrét parancs valahogy így fog kinézni: coltrane&prompt.root; ypinit -s ellington proba-tartomany Server Type: SLAVE Domain: test-domain Master: ellington Creating an YP server will require that you answer a few questions. Questions will all be asked at the beginning of the procedure. Do you want this procedure to quit on non-fatal errors? [y/n: n] n Ok, please remember to go back and redo manually whatever fails. If you don't, something might not work. There will be no further questions. The remainder of the procedure should take a few minutes, to copy the databases from ellington. Transferring netgroup... ypxfr: Exiting: Map successfully transferred Transferring netgroup.byuser... ypxfr: Exiting: Map successfully transferred Transferring netgroup.byhost... ypxfr: Exiting: Map successfully transferred Transferring master.passwd.byuid... ypxfr: Exiting: Map successfully transferred Transferring passwd.byuid... ypxfr: Exiting: Map successfully transferred Transferring passwd.byname... ypxfr: Exiting: Map successfully transferred Transferring group.bygid... ypxfr: Exiting: Map successfully transferred Transferring group.byname... ypxfr: Exiting: Map successfully transferred Transferring services.byname... ypxfr: Exiting: Map successfully transferred Transferring rpc.bynumber... ypxfr: Exiting: Map successfully transferred Transferring rpc.byname... ypxfr: Exiting: Map successfully transferred Transferring protocols.byname... ypxfr: Exiting: Map successfully transferred Transferring master.passwd.byname... ypxfr: Exiting: Map successfully transferred Transferring networks.byname... ypxfr: Exiting: Map successfully transferred Transferring networks.byaddr... ypxfr: Exiting: Map successfully transferred Transferring netid.byname... ypxfr: Exiting: Map successfully transferred Transferring hosts.byaddr... ypxfr: Exiting: Map successfully transferred Transferring protocols.bynumber... ypxfr: Exiting: Map successfully transferred Transferring ypservers... ypxfr: Exiting: Map successfully transferred Transferring hosts.byname... ypxfr: Exiting: Map successfully transferred coltrane has been setup as an YP slave server without any errors. Don't forget to update map ypservers on ellington. Most már lennie kell egy /var/yp/proba-tartomany nevû könyvtárunknak is. A központi NIS szerver táblázatainak másolata itt fognak tárolódni. Ezeket soha ne felejtsük el frissen tartani. Az alárendelt szervereken a következõ /etc/crontab bejegyzések pontosan ezt a feladatot látják el: 20 * * * * root /usr/libexec/ypxfr passwd.byname 21 * * * * root /usr/libexec/ypxfr passwd.byuid Ez a két sor gondoskodik róla, hogy az alárendelt szerverek ne felejtsék el egyeztetni a táblázataikat a központi szerver táblázataival. Habár ezek a bejegyzések nem nélkülözhetetlenek a megfelelõ mûködéshez, mivel a központi szerver mindig igyekszik az alárendelt szervereknek elküldeni a NIS táblázataiban létrejött változásokat. Mivel azonban a jelszavak létfontosságúak a szervertõl függõ rendszerek számára, ezért jó ötlet lehet explicit módon is elõírni a frissítést. Ez a forgalmasabb hálózatokon nagyobb jelentõséggel bír, mivel ott a táblázatok frissítése nem mindig fejezõdik be rendesen. Most pedig futassuk le a /etc/netstart parancsot az alárendelt szervereken is, amivel így elindul a NIS szerver. A NIS kliensek A NIS kliens az ypbind démon segítségével egy kötésnek (bind) nevezett kapcsolatot épít ki egy adott NIS szerverrel. Az ypbind ellenõrzi a rendszer alapértelmezett tartományát (ezt a domainname paranccsal állítottunk be), majd RPC kéréseket kezd szórni a helyi hálózaton. Ezek a kérések annak a tartománynak a nevét tartalmazzák, amelyhez az ypbind megpróbál kötést létrehozni. Ha az adott tartomány kiszolgálására beállított szerver észleli ezeket a kéréseket, akkor válaszol az ypbind démonnak, amely pedig feljegyzi a szerver címét. Ha több szerver is elérhetõ (például egy központi és több alárendelt), akkor az ypbind az elsõként válaszoló címét fogja rögzíteni. Innentõl kezdve a kliens közvetlenül ennek a szervernek fogja küldeni a NIS kéréseit. Az ypbind idõnként megpingeli a szervert, hogy meggyõzõdjön az elérhetõségérõl. Ha az ypbind egy adott idõn belül nem kap választ a ping kéréseire, akkor megszünteti a kötést a tartományhoz és nekilát keresni egy másik szervert. A NIS kliensek beállítása NIS a kliensek beállítása Egy &os;-s gépet NIS kliensként meglehetõsen egyszerûen lehet beállítani. Nyissuk meg az /etc/rc.conf állományt és a NIS tartománynév beállításához, valamint az ypbind elindításához a következõket írjuk bele: nisdomainname="proba-tartomany" nis_client_enable="YES" A NIS szerveren található jelszavak importálásához távolítsuk el az összes felhasználói hozzáférést az /etc/master.passwd állományunkból és a vipw segítségével adjuk hozzá az alábbi sort az állomány végéhez: +::::::::: Ez a sor beenged bárkit a rendszerünkre, akinek a NIS szervereken van érvényes hozzáférése. A NIS klienseket ezzel a sorral sokféle módon tudjuk állítani. A hálózati csoportokról szóló szakaszban találunk majd errõl több információt. A téma mélyebb megismeréséhez az O'Reilly Managing NFS and NIS címû könyvét ajánljuk. Legalább helyi hozzáférést (vagyis amit nem NIS-en keresztül importálunk) azonban mindenképpen hagyjunk meg az /etc/master.passwd állományunkban, és ez a hozzáférés legyen a wheel csoport tagja. Ha valami gond lenne a NIS használatával, akkor ezen a hozzáférésen keresztül tudunk a gépre távolról bejelentkezni, majd innen root felhasználóra váltva megoldani a felmerült problémákat. A NIS szerverrõl az összes lehetséges csoport-bejegyzést az /etc/group állományban így tudjuk importálni: +:*:: Miután elvégeztük ezeket a lépéseket, képesek leszünk futtatni az ypcat passwd parancsot, és látni a NIS szerver jelszavakat tartalmazó táblázatát. A NIS biztonsága Általában tetszõleges távoli felhasználó küldhet RPC kéréseket az &man.ypserv.8; számára és kérheti le a NIS táblázatok tartalmát, feltéve, hogy ismeri a tartomány nevét. Az ilyen hitelesítés nélküli mûveletek ellen az &man.ypserv.8; úgy védekezik, hogy tartalmaz egy securenets nevû lehetõséget, amellyel az elérhetõségüket tudjuk leszûkíteni gépek egy csoportjára. Az &man.ypserv.8; indításakor ezeket az információkat a /var/yp/securenets állományból próbálja meg betölteni. Az elérési útvonala megadható a opció használatával. Ez az állomány olyan bejegyzéseket tartalmaz, amelyekben egy hálózati cím és tõle láthatatlan karakterekkel elválasztva egy hálózati maszk szerepel. A # karakterrel kezdõdõ sorokat megjegyzésnek nyilvánítjuk. Egy minta securenets állomány valahogy így nézne ki: # Engedélyezzük önmagunkról a csatlakozást -- kell! 127.0.0.1 255.255.255.255 # Engedélyezzük a 192.168.128.0 hálózatról érkezõ csatlakozásokat: 192.168.128.0 255.255.255.0 # Engedélyezzük a laborban található 10.0.0.0 és 10.0.15.255 közti # címekkel rendelkezõ gépek csatlakozását: 10.0.0.0 255.255.240.0 Ha az &man.ypserv.8; olyan címrõl kap kérést, amely illeszkedik az elõírt címek valamelyikére, akkor a szokásos módon feldolgozza azt. Ellenkezõ esetben a kérést figyelmen kívül hagyja és egy figyelmeztetést vesz fel hozzá a naplóba. Ha a /var/yp/securenets állomány nem létezik, akkor az ypserv tetszõleges géprõl engedélyezi a csatlakozást. Az ypserv lehetõséget ad a Wietse Venema által fejlesztett TCP Wrapper csomag használatára is. Ezzel a rendszergazda a /var/yp/securenets állomány helyett a TCP Wrapper konfigurációs állományai alapján képes szabályozni az elérhetõséget. Miközben mind a két módszer nyújt valamilyen fajta védelmet, de a privilegizált portok teszteléséhez hasonlóan az IP álcázásával (IP spoofing) sebezhetõek. Ezért az összes NIS-hez tartozó forgalmat tûzfallal kell blokkolnunk. Az /var/yp/securenets állományt használó szerverek nem képesek az elavult TCP/IP implementációkat használó érvényes klienseket rendesen kiszolgálni. Egyes ilyen implementációk a címben a géphez tartozó biteket nullára állítják az üzenetszóráshoz, és/vagy ezért az üzenetszóráshoz használt cím kiszámításakor nem tudja észleli a hálózati maszkot. A legtöbb ilyen probléma megoldható a kliens konfigurációjának megváltoztatásával, míg más problémák megoldása a kérdéses kliensek nyugdíjazását kívánják meg, vagy a /var/yp/securenets használatának elhagyását. Egy régebbi TCP/IP implementációval üzemelõ szerveren pedig a /var/yp/securenets állomány használata kifejezetten rossz ötlet, és a hálózatunk nagy részében képes használhatatlanná tenni a NIS funkcióit. TCP wrapperek A TCP Wrapper csomag alkalmazása a NIS szerverünk válaszadáshoz szükséges idejét is segít csökkenteni. Az ilyenkor jelentkezõ plusz késlekedés mellesleg elég nagy lehet ahhoz, hogy a klienseknél idõtúllépés következzen be, különösen a terheltebb hálózatokon vagy a lassú NIS szerverek esetében. Ha egy vagy több kliensünk is ilyen tüneteket mutat, akkor érdemes a kérdéses kliens rendszereket alárendelt NIS szerverekké alakítani és önmagukhoz rendelni. Egyes felhasználók bejelentkezésének megakadályozása A laborunkban van egy basie nevû gép, amely a tanszék egyetlen munkaállomása. Ezt a gépet nem akarjuk kivenni a NIS tartományból, de a központi NIS szerver passwd állománya mégis egyaránt tartalmazza a hallgatók és az oktatók eléréseit. Mit lehet ilyenkor tenni? Adott felhasználók esetében le tudjuk tiltani a bejelentkezést a gépen még olyankor is, ha léteznek a NIS adatbázisában. Ehhez mindössze a kliensen az /etc/master.passwd állomány végére be kell tennünk egy -felhasználónév sort, ahol a felhasználónév annak a felhasználónak a neve, akit nem akarunk beengedni a gépre. Ezt leginkább a vipw használatán keresztül érdemes megtennünk, mivel a vipw az /etc/master.passwd állomány alapján végez némi ellenõrzést, valamint a szerkesztés befejeztével magától újragenerálja a jelszavakat tároló adatbázist. Például, ha a bill nevû felhasználót ki akarjuk tiltani a basie nevû géprõl, akkor: basie&prompt.root; vipw [vegyük fel a -bill sort a végére, majd lépjünk ki] vipw: rebuilding the database... vipw: done basie&prompt.root; cat /etc/master.passwd root:[jelszó]:0:0::0:0:The super-user:/root:/bin/csh toor:[jelszó]:0:0::0:0:The other super-user:/root:/bin/sh daemon:*:1:1::0:0:Owner of many system processes:/root:/sbin/nologin operator:*:2:5::0:0:System &:/:/sbin/nologin bin:*:3:7::0:0:Binaries Commands and Source,,,:/:/sbin/nologin tty:*:4:65533::0:0:Tty Sandbox:/:/sbin/nologin kmem:*:5:65533::0:0:KMem Sandbox:/:/sbin/nologin games:*:7:13::0:0:Games pseudo-user:/usr/games:/sbin/nologin news:*:8:8::0:0:News Subsystem:/:/sbin/nologin man:*:9:9::0:0:Mister Man Pages:/usr/share/man:/sbin/nologin bind:*:53:53::0:0:Bind Sandbox:/:/sbin/nologin uucp:*:66:66::0:0:UUCP pseudo-user:/var/spool/uucppublic:/usr/libexec/uucp/uucico xten:*:67:67::0:0:X-10 daemon:/usr/local/xten:/sbin/nologin pop:*:68:6::0:0:Post Office Owner:/nonexistent:/sbin/nologin nobody:*:65534:65534::0:0:Unprivileged user:/nonexistent:/sbin/nologin +::::::::: -bill basie&prompt.root; Udo Erdelhoff Készítette: A hálózati csoportok alkalmazása hálózati csoportok Az elõzõ szakaszban ismertetett módszer viszonylag jól mûködik olyan esetekben, amikor nagyon kevés felhasználóra és/vagy számítógépre kell alkalmaznunk speciális megszorításokat. A nagyobb hálózatokban szinte biztos, hogy elfelejtünk kizárni egyes felhasználókat az érzékeny gépekrõl, vagy az összes gépen egyenként kell ehhez a megfelelõ beállításokat elvégezni, és ezzel lényegében elvesztjük a NIS legfontosabb elõnyét, vagyis a központosított karbantarthatóságot. A NIS fejlesztõi erre a problémára a hálózati csoportokat létrehozásával válaszoltak. A céljuk és mûködésük szempontjából leginkább a &unix;-os állományrendszerekben található csoportokhoz mérhetõek. A legnagyobb eltérés a numerikus azonosítók hiányában mutatkozik meg, valamint a hálózati csoportokat a felhasználókon kívül további hálózati csoportok megadásával is ki lehet alakítani. A hálózati csoportok a nagyobb, bonyolultabb, többszáz felhasználós hálózatok számára jöttek létre. Egy részrõl ez nagyon jó dolog, különösen akkor, ha egy ilyen helyzettel kell szembenéznünk. Másrészrõl ez a mértékû bonyolultság szinte teljesen lehetetlenné teszi a hálózati csoportok egyszerû bemutatását. A szakasz további részében használt példa is ezt a problémát igyekszik illusztrálni. Tételezzük fel, hogy laborunkban a NIS sikeres bevezetése felkeltette a fõnökeink figyelmét. Így a következõ feladatunk az lett, hogy terjesszük ki a NIS tartományt az egyetemen található néhány másik gépre is. Az alábbi két táblázatban az új felhasználók és az új számítógép neveit találjuk, valamint a rövid leírásukat. Felhasználók nevei Leírás alpha, beta az IT tanszék hétköznapi dolgozói charlie, delta az IT tanszék újdonsült dolgozói echo, foxtrott, golf, ... átlagos dolgozók able, baker, ... ösztöndíjasok Gépek nevei Leírás haboru, halal, ehseg, szennyezes A legfontosabb szervereink. Csak az IT tanszék dolgozói férhetnek hozzájuk. buszkeseg, kapzsisag, irigyseg, harag, bujasag, lustasag Kevésbé fontos szerverek. Az IT tankszék összes tagja el tudja érni ezeket a gépeket. egy, ketto, harom, negy, ... Átlagos munkaállomások. Egyedül csak a valódi dolgozók jelentkezhetnek be ezekre a gépekre. szemetes Egy nagyon régi gép, semmi értékes adat nincs rajta. Akár még az öszöndíjasok is nyúzhatják. Ha ezeket az igényeket úgy próbáljuk meg teljesíteni, hogy a felhasználókat egyenként blokkoljuk, akkor minden rendszer passwd állományába külön fel kell vennünk a -felhasználó sorokat a letiltott felhasználókhoz. Ha csak egyetlen bejegyzést is kihagyunk, akkor könnyen bajunk származhat belõle. Ez a rendszer kezdeti beállítása során még talán nem okoz gondot, de az új felhasználókat biztosan el fogjuk felejteni felvenni a megfelelõ csoportokba. Elvégre Murphy is optimista volt. A hálózati csoportok használata ilyen helyzetekben számos elõnyt rejt. Nem kell az egyes felhasználókat külön felvenni, egy felhasználót felveszünk valamelyik csoportba vagy csoportokba, és a csoportok összes tagjának egyszerre tudjuk tiltani vagy engedélyezni a hozzáféréseket. Ha hozzáadunk egy új gépet a hálózatunkhoz, akkor mindössze a hálózati csoportok bejelentkezési korlátozásait kell beállítani. Ha új felhasználót veszünk fel, akkor a felhasználót kell vennünk egy vagy több hálózati csoportba. Ezek a változtatások függetlenek egymástól, és nincs szükség minden felhasználó és minden gép összes kombinációjára. Ha a NIS beállításainkat elõzetesen körültekintõen megterveztük, akkor egyetlen központi konfigurációs állományt kell módosítani a gépek elérésének engedélyezéséhez vagy tiltásához. Az elsõ lépés a hálózati csoportokat tartalmazó NIS táblázat inicializálása. A &os; &man.ypinit.8; programja alapértelmezés szerint nem hozza létre ezt a táblázatot, de ha készítünk egy ilyet, akkor a NIS implementációja képes kezelni. Egy ilyen üres táblázat elkészítéséhez ennyit kell begépelni: ellington&prompt.root; vi /var/yp/netgroup Ezután elkezdhetjük felvenni a tartalmát. A példánk szerint legalább négy hálózati csoportot kell csinálnunk: az IT dolgozóinak, az IT új dolgozóinak, a normál dolgozóknak és az öszöndíjasoknak. IT_DOLG (,alpha,proba-tartomany) (,beta,proba-tartomany) IT_UJDOLG (,charlie,proba-tartomany) (,delta,proba-tartomany) FELHASZNALO (,echo,proba-tartomany) (,foxtrott,proba-tartomany) \ (,golf,proba-tartomany) OSZTONDIJAS (,able,proba-tartomany) (,baker,proba-tartomany) Az IT_DOLG, IT_UJDOLG stb. a hálózati csoportok nevei lesznek. Minden egyes zárójelezett csoport egy vagy több felhasználói hozzáférést tartalmaz. A csoportokban szereplõ három mezõ a következõ: Azon gépek neve, amelykre a következõ elemek érvényesek. Ha itt nem adunk meg neveket, akkor a bejegyzés az összes gépre vonatkozik. Ha megadjuk egy gép nevét, akkor jutalmunk a teljes sötétség, a rettegetés és totális megtébolyodás. A csoporthoz tartozó hozzáférés neve. A hozzáféréshez kapcsolódó NIS tartomány. A csoportba más NIS tartományokból is át tudunk hozni hozzáféréseket, ha netalán éppen olyan szerencsétlenek lennénk, hogy több NIS tartományt is felügyelnünk kell. A mezõk mindegyike tartalmazhat dzsókerkaraktereket. Errõl részletesebben a &man.netgroup.5; man oldalon olvashatunk. hálózati csoportok A hálózati csoportoknak lehetõleg ne adjunk 8 karakternél hosszabb nevet, különösen abban az esetben, ha a NIS tartományban más operációs rendszereket is használunk. A nevekben eltérnek a kis- és nagybetûk. Ha a hálózati csoportokat nevét nagybetûkkel írjuk, akkor könnyen különbséget tudunk tenni a felhasználók, gépek és hálózati csoportok nevei között. Egyes (nem &os; alapú) NIS kliensek nem képesek kezelni a nagyon sok bejegyzést tartalmazó hálózati csoportokat. Például a &sunos; néhány korábbi verziója fennakad rajta, ha egy hálózati csoport 15 bejegyzésnél többet tartalmaz. Az ilyen korlátozások alól úgy tudunk kibújni, ha 15 felhasználónként újabb hálózati csoportokat hozunk létre, amelyekkel az eredeti hálózati csoportot építjük fel: NAGYCSP1 (,joe1,tartomany) (,joe2,tartomany) (,joe3,tartomany) [...] NAGYCSP2 (,joe16,tartomany) (,joe17,tartomany) [...] NAGYCSP3 (,joe31,tartomany) (,joe32,tartomany) NAGYCSOPORT NAGYCSP1 NAGYCSP2 NAGYCSP3 Ugyanez a folyamat javasolt olyan esetekben is, ahol 225 felhasználónál többre lenne szükség egyetlen hálózati csoporton belül. Az így létrehozott új NIS táblázat szétküldése meglehetõsen könnyû feladat: ellington&prompt.root; cd /var/yp ellington&prompt.root; make Ez a parancs létrehoz három NIS táblázatot: netgroup, netgroup.byhost és netgroup.byuser. Az &man.ypcat.1; paranccsal ellenõrizni is tudjuk az új NIS táblázatainkat: ellington&prompt.user; ypcat -k netgroup ellington&prompt.user; ypcat -k netgroup.byhost ellington&prompt.user; ypcat -k netgroup.byuser Az elsõ parancs kimenete a /var/yp/netgroup állomány tartalmára emlékeztethet minket. A második parancsnak nincs semmilyen kimenete, hacsak nem adtunk meg valamilyen gépfüggõ hálózati csoportot. A harmadik parancs a hálózati csoportokat listázza ki a felhasználókhoz. A kliensek beállítása tehát nagyon egyszerû. A haboru nevû szerver beállításához indítsuk el a &man.vipw.8; programot, és cseréljük a +::::::::: sort erre: +@IT_DOLG::::::::: Innentõl kezdve kizárólag csak az IT_DOLG csoportban található felhasználók fognak bekerülni a haboru jelszó adatbázisába, és csak ezek a felhasználók tudnak ide bejelentkezni. Sajnos ez a korlátozás a parancsértelmezõ ~ funkciójára és összes olyan rutinra is vonatkozik, amelyet a felhasználói nevek és azok numerikus azonosító között képez le. Más szóval a cd ~felhasználó parancs nem fog mûködni, és az ls -l parancs kimenetében a felhasználói nevek helyett csak numerikus azonosítók jelennek meg, továbbá afind . -user joe -print No such user (Nincs ilyen felhasználó) hibát fog visszaadni. Ez úgy tudjuk megjavítani, ha úgy importáljuk a szerverre az összes felhasználó bejegyzését, hogy közben tiltjuk a hozzáférésüket. Ehhez vegyünk fel egy újabb sort az /etc/master.passwd állományba. A sor valahogy így fog kinézni: +:::::::::/sbin/nologin, amely annyit tesz, hogy importáljuk az összes bejegyzést, de a hozzájuk tartozó parancsértelmezõ a /sbin/nologin legyen. A passwd állományban tetszõleges mezõ tartalmát le tudjuk úgy cserélni, ha megadunk neki egy alapértelmezett értéket az /etc/master.passwd állományban. Vigyázzunk, hogy a +:::::::::/sbin/nologin sort az +@IT_DOLG::::::::: sor után írjuk. Ha nem így teszünk, akkor a NIS-bõl importált összes felhasználói hozzáférés a /sbin/nologin parancsértelmezõt kapja. Miután elvégeztük ezt a változtatást, minden újabb dolgozó felvétele után csupán egyetlen táblázatot kell megváltoztatnunk. Ugyanezt a taktikát követhetjük a kevésbé fontosabb szerverek esetében is, hogy ha a helyi /etc/master.passwd állományukban a korábbi +::::::::: bejegyzést valami ilyesmivel helyettesítjük: +@IT_DOLG::::::::: +@IT_UJDOLG::::::::: +:::::::::/sbin/nologin Az egyszerû munkaállomások esetében pedig ezekre a sorokra lesz szükségünk: +@IT_DOLG::::::::: +@FELHASZNALOK::::::::: +:::::::::/sbin/nologin Minden remekül üzemel egészen addig, amíg néhány hét múlva ismét változik a házirend: az IT tanszékre ösztöndíjasok érkeznek. Az IT ösztöndíjasai a munkaállomásokat és a kevésbé fontosabb szervereket tudják használni. Az új IT dolgozók már a központi szerverekre is bejelentkezhetnek. Így tehát létrehozunk egy új hálózati csoportot IT_OSZTONDIJAS néven, majd felvesszük ide az új IT ösztöndíjasokat, és nekilátunk végigzongorázni az összes gép összes konfigurációs állományát... Ahogy azonban egy régi mondás is tartja: A központosított tervezésben ejtett hibák teljes káoszhoz vezetnek. A NIS az ilyen helyzeteket úgy igyekszik elkerülni, hogy megengedi újabb hálózati csoportok létrehozását más hálózati csoportokból. Egyik ilyen lehetõség a szerep alapú hálózati csoportok kialakítása. Például, ha a fontosabb szerverek bejelentkezési korlátozásai számára hozzunk létre egy NAGYSRV nevû csoportot, valamint egy másik hálózati csoportot KISSRV néven a kevésbé fontosabb szerverekhez, végül MUNKA néven egy harmadik hálózati csoportot a munkaállomásokhoz. Mindegyik ilyen hálózati csoport tartalmazza azokat a csoportokat, amelyek engedélyezik a gépek elérését. A hálózati csoportok leírását tartalmazó NIS táblázat most valahogy így fog kinézni: NAGYSRV IT_DOLG IT_UJDOLG KISSRV IT_DOLG IT_UJDOLG IT_OSZTONDIJAS MUNKA IT_DOLG IT_OSZTONDIJAS FELHASZNALOK A bejelentkezési megszorítások ilyen típusú megadása viszonylag jól mûködik, hogy ha azonos korlátozások alá esõ gépek csoportjait akarjuk felírni. Bánatunk ez a kivétel, és nem a szabály. Az esetek nagy többségében ugyanis a bejelentkezésre vonatkozó korlátozásokat gépenként kell egyesével megadni. A hálózati csoportok gépfüggõ megadása tehát az iménti házirendhez társuló igények kielégítésének egyik módja. Ebben a forgatókönyvben az /etc/master.passwd állomány minden számítógépen két +-os sorral kezdõdik. Közülük az elsõ a gépen engedélyezett hozzáféréseket tartalmazó hálózati csoportra vonatkozik, a második pedig az összes többi hozzáféréshez az /sbin/nologin parancsértelmezõt kapcsolja hozzá. Itt jó ötlet, ha a gép nevének VÉGIG-NAGYBETÛS változatát adjuk meg a hozzátartozó hálózati csoport nevének: +@GÉPNÉV::::::::: +:::::::::/sbin/nologin Miután elvégeztük ezt a feladatot minden egyes gépen, az /etc/master.passwd állomány helyi változatait soha többé nem kell módosítanunk. Az összes többi változtatást a NIS táblázaton keresztül tudjuk keresztül vinni. Íme a felvázolt forgatókönyvhöz tartozó hálózati csoportok kiépítésének egyik lehetséges változata, egy-két finomsággal kiegészítve: # Elõször a felhasználók csoportjait adjuk meg: IT_DOLG (,alpha,proba-tartomany) (,beta,proba-tartomany) IT_UJDOLG (,charlie,proba-tartomany) (,delta,proba-tartomany) TANSZ1 (,echo,proba-tartomany) (,foxtrott,proba-tartomany) TANSZ2 (,golf,proba-taromany) (,hotel,proba-tartomany) TANSZ3 (,india,proba-taromany) (,juliet,proba-tartomany) IT_OSZTONDIJAS (,kilo,proba-tartomany) (,lima,proba-tartomany) D_OSZTONDIJAS (,able,proba-tartomany) (,baker,proba-tartomany) # # Most pedig hozzunk létre csoportokat szerepek szerint: FELHASZNALOK TANSZ1 TANSZ2 TANSZ3 NAGYSRV IT_DOLG IT_UJDOLG KISSRV IT_DOLG IT_UJDOLG IT_OSZTONDIJAS MUNKA IT_DOLG IT_OSZTONDIJAS FELHASZNALOK # # Következzenek a speciális feladatokhoz tartozó csoportok: # Az echo és a golf tudja elérni a vírusvédelemért felelõs gépet: VEDELEM IT_DOLG (,echo,proba-tartomany) (,golf,proba-tartomany) # # Gép alapú hálózati csoportok # A fõ szervereink: HABORU NAGYSRV EHSEG NAGYSRV # Az india nevû felhasználó hozzá szeretné ehhez férni: SZENNYEZES NAGYSRV (,india,proba-tartomany) # # Ez valóban fontos és komolyan szabályoznunk kell: HALAL IT_DOLG # # Az elõbb említett vírusvédelmi gép: EGY VEDELEM # # Egyetlen felhasználóra korlátozzuk le ezt a gépet: KETTO (,hotel,proba-tartomany) # [...és itt folytatódik a többi csoporttal] Ha a felhasználói hozzáféréseinket valamilyen adatbázisban tároljuk, akkor a táblázat elsõ részét akár az adatbázis lekérdezésein keresztül is elõ tudjuk állítani. Ezzel a módszerrel az új felhasználók automatikusan hozzáférnek a gépekhez. Legyünk viszont óvatosak: nem mindig javasolt gépeken alapuló hálózati csoportokat készíteni. Ha a hallgatói laborokba egyszerre több tucat vagy akár több száz azonos konfigurációjú gépet telepítünk, akkor a gép alapú csoportok helyett inkább szerep alapú csoportokat építsünk fel, mivel így a NIS táblázatok méretét egy elfogadható méreten tudjuk tartani. Amit feltétlenül észben kell tartanunk Még mindig akad néhány olyan dolog, amit másképpen kell csinálnunk azután, hogy most már NIS környezetben vagyunk. Amikor egy új felhasználót akarunk felvenni a laborba, akkor csak a központi NIS szerverre kell felvennünk, és újra kell generáltatnunk a NIS táblázatokat. Ha ezt elfelejtjük megtenni, akkor az új felhasználó a központi NIS szerveren kívül sehova sem lesz képes bejelentkezni. Például, ha fel akarjuk venni a jsmith nevû felhasználót a laborba, akkor ezt kell tennünk: &prompt.root; pw useradd jsmith &prompt.root; cd /var/yp &prompt.root; make proba-tartomany Vagy a pw useradd jsmith parancs helyett az adduser jsmith parancsot is használhatjuk. A rendszergazdai szintû hozzáféréseket ne tároljuk a NIS táblázatokban. Olyan gépekre egyáltalán ne is küldjünk olyan karbantartáshoz használt hozzáféréseket, amelynek a felhasználói hivatalosan nem is férhetnének hozzájuk. A központi NIS szervert és az alárendelt szervereket óvjuk minél jobban, és igyekezzünk minimalizálni a kieséseiket. Ha valaki feltöri vagy egyszerûen csak kikapcsolja ezeket a gépeket, akkor ezzel lényegében mindenkit megakadályoz abban, hogy be tudjon jelentkezni a laborban. Ezek a központosított vezérlésû rendszerek legfõbb gyengeségei. Ha nem védjük kellõen a NIS szervereinket, akkor azzal nagyon ellenséget szerezhetünk magunknak! Kompatibilitás a NIS elsõ változatával A &os;-ben megtalálható ypserv szolgáltatás valamennyire képes ellátni a NIS elsõ változatát használó klienseket is. A &os; NIS implementációja csak a NIS v2 protokollt használja, azonban mivel más implementációk kompatibilisek kívánnak maradni a régebbi rendszerekkel, ismerik a v1 protokollt is. Az ilyen rendszerekhez tartozó ypbind démonok még olyankor is megpróbálnak v1-es NIS szerverekhez kötést létrehozni, amikor valójában nincs is rá szükségük (és gyakran még akkor is ilyet keresnek, amikor az üzenetükre már válaszolt egy v2-es szerver). Hozzátennénk, hogy bár az ypserver ezen változata a normál klienshívásokat képes feldolgozni, a táblázatokat már nem tudja átküldeni a v1-es klienseknek. Ebbõl következik, hogy a központi vagy alárendelt szerverek nem tudnak együttmûködni olyan NIS szerverekkel, amelyek csak a v1-es protokollt beszélik. Szerencsére ilyen szervereket manapság már alig használnak. NIS szerverek, melyek egyben NIS kliensek Óvatosan kell bánnunk az ypserv elindításával olyan többszerveres tartományokban, ahol a szerverek maguk is NIS kliensek. Alapvetõen nincs abban semmi kivetnivaló, ha a szervereket saját magukhoz kötjük ahelyett, hogy engednénk nekik a kötési kérések küldését és így egymáshoz kötnénk ezeket. Különös hibák tudnak származni olyan helyzetekben, amikor az egyik szerver leáll, miközben a többiek pedig függenek tõle. Végül is ilyenkor minden kliens szépen kivárja a szükséges idõt, aztán megpróbál más szerverekhez kötõdni, de az itt fellépõ késlekedés jelentõs mennyiségû lehet, és ez a hibajelenség ismét fennállhat, mivel elõfordulhat, hogy a szerverek megint egymáshoz kapcsolódnak. A klienst úgy tudjuk egy adott szerverhez kötni, ha az ypbind parancsot a beállítással indítjuk. Ha mindezt nem akarjuk manuálisan megtenni a NIS szerver minden egyes újraindításakor, akkor vegyük fel a következõ sorokat az /etc/rc.conf állományba: nis_client_enable="YES" # elindítjuk a klienst is nis_client_flags="-S NIS tartomány,szerver" Részletesebb lásd az &man.ypbind.8; man oldalát. A jelszavak formátuma NIS jelszavak formátuma A NIS rendszerek kiépítése során az emberek leggyakrabban a jelszavak formátumával kapcsolatban tapasztalnak nehézségeket. Ha a szerverünk DES titkosítású jelszavakat használ, akkor csak olyan klienseket fog tudni támogatni, amelyek szintén így kódolják ezeket. Például, ha a hálózaton vannak &solaris; rendszerû NIS klienseink, akkor szinte biztos, hogy DES titkosítást kell használnunk. A szerverek és a kliensek által használt formátumokat az /etc/login.conf állományba tekintve deríthetjük ki. Ha a gépek többségén a DES titkosítást látjuk, akkor a default osztálynak egy ilyen bejegyzést kell tartalmaznia: default:\ :passwd_format=des:\ :copyright=/etc/COPYRIGHT:\ [a többit most nem mutatjuk] A passwd_format tulajdonság további lehetséges értékei lehetnek a blf és az md5 (melyek rendre a Blowfish és MD5 titkosítású jelszavakat adják meg). Ha változtattunk valamit az /etc/login.conf állományban, akkor a bejelentkezési tulajdonságok adatbázisát is újra kell generálni, melyet root felhasználóként a következõ módon tehetünk meg: &prompt.root; cap_mkdb /etc/login.conf Az /etc/master.passwd állományban jelenlevõ jelszavak formátuma azonban nem frissítõdik egészen addig, amíg a felhasználók a bejelentkezési adatbázis újragenerálása után meg nem változtatják a jelszavaikat. Úgy tudjuk még biztosítani, hogy a jelszavak megfelelõ formátumban kódolódjanak, ha az /etc/auth.conf állományban megkeressük a crypt_default sort, amelyben a választható jelszóformátumok felhasználásái sorrendjét találhatjuk meg. Itt tehát mindössze annyit kell tennünk, hogy a kiszemelt formátumot a lista elejére tesszük. Például, ha a DES titkosítású jelszavakat akarunk használni, akkor ez a bejegyzés így fog kinézni: crypt_default = des blf md5 Ha a fenti lépéseket követjük az összes &os; alapú NIS szervernél és kliensnél, akkor biztosra mehetünk abban, hogy a hálózatunkon belül ugyanazt a jelszóformátumot fogják használni. Ha gondunk akadna a NIS kliensek hitelesítésével, akkor itt érdemes kezdeni a hiba felderítését. Ne felejtsük: ha egy NIS szervert egy heterogén hálózatba akarunk telepíteni, akkor valószínûleg az összes rendszeren a DES titkosítást kell választani, mivel általában ez a közös nevezõ ebben a tekintetben. Greg Sutter Írta: A hálózat automatikus beállítása (DHCP) Mi az a DHCP? Dinamikus állomáskonfigurációs protokoll DHCP internetes rendszerkonzorcium (ISC) A Dinamikus állomáskonfigurációs protokoll, avagy Dynamic Host Configuration Protocol (DHCP) annak eszközeit írja le, hogy egy rendszer miként tud csatlakozni egy hálózathoz és miként tudja azon belül megszerezni a kommunikációhoz szükséges információkat. A &os; 6.0 elõtti változatai az ISC (Internet Systems Consortium, vagyis az internetes rendszerkonzorcium) által kidolgozott DHCP kliens (&man.dhclient.8;) implementációját tartalmazzák. A késõbbi verziókban pedig az OpenBSD 3.7 verziójából átvett dhclient paranccsal dolgozhatunk. Ebben a szakaszban a dhclient parancsra vonatkozó összes információ egyaránt érvényes az ISC és az OpenBSD által fejlesztett DHCP kliensekre. A DHCP szerver az ISC-tõl származik. Mivel foglalkozik ez a szakasz Ebben a szakaszban az ISC és az OpenBSD DHCP klienseinek kliens- és szerver oldali komponsenseit mutatjuk be. A kliens oldali program neve a dhclient, amely a &os; részeként érkezik, és a szerver oldali elem pedig a net/isc-dhcp31-server porton keresztül érhetõ el. A lentebb említett hivatkozások mellett a témában még a &man.dhclient.8;, &man.dhcp-options.5; és a &man.dhclient.conf.5; man adhatnak bõvebb felvilágosítást a témában. Ahogyan mûködik UDP Amikor a dhclient, vagyis a DHCP kliens elindul egy kliensgépen, akkor a hálózaton üzenetszórással próbálja meg elkérni a konfigurációjához szükséges adatokat. Alapértelmezés szerint ezek a kérések a 68-as UDP porton keresztül mennek. A szerver ezekre a 67-es UDP porton válaszol, ahol visszaad a kliensnek egy IP-címet és a hálózat használatához szükséges további információkat, mint például a hálózati maszkot, az alapértelmezett átjáró és a névfeloldásért felelõs szerverek címét. Az összes ilyen jellegû adat egy DHCP bérlet (lease) formájában érkezik meg, amely csak egy adott ideig érvényes (ezt a DHCP szerver karbantartója állítja be). Így a hálózaton a kliens nélküli IP-címeket egy idõ után automatikusan visszanyerjük. A DHCP kliensek rengeteg információt képes elkérni a szervertõl. Ezek teljes listáját a &man.dhcp-options.5; man oldalán olvashatjuk el. Használat a &os;-n belül A &os; teljes egészében tartalmazza az ISC vagy az OpenBSD DHCP kliensét, a dhclient programot (attól függõen, hogy a &os; melyik változatát használjuk). A DHCP kliensek támogatása a telepítõben és az alaprendszerben is megtalálható, és ezzel mentesülünk minden konkrét hálózati beállítás alól a DHCP szervereket alkalmazó hálózatokon. A dhclient a &os; 3.2 változata óta megtalálható a rendszerben. sysinstall DHCP használatát a sysinstall is lehetõvé teszi. Amikor egy hálózati felületet a sysinstall programon belül állítunk be, akkor a második kérdés mindig ez szokott lenni: Do you want to try DHCP configuration of the interface? (Megpróbáljuk DHCP használatával beállítani a felületet?) Ha erre igennel válaszolunk, akkor azzal lényegében a dhclient parancsot indítjuk el, és ha mindez sikerrel zárul, akkor szinte magától kitöltõdik az összes hálózati beállításunk. A DHCP használatához két dolgot kell beállítanunk a rendszerünkön: DHCP követelmények Gondoskodjunk róla, hogy a bpf eszköz része a rendszermagunknak. Ha még nem lenne benne, akkor a rendszermag beállításait tartalmazó állományba vegyük fel a device bpf sort és fordítsuk újra a rendszermagot. A rendszermagok fordításáról a ben tudhatunk meg többet. A bpf eszköz alapból megtalálható a GENERIC rendszermagokban, így ha ezt használjuk, akkor nem kell saját verziót készítenünk a DHCP használatához. Azok számára viszont, akik biztonsági szempontból aggódnak a rendszerük miatt, meg kell említenünk, hogy a bpf egyben az az eszköz, amely a csomagok lehallgatását is lehetõvé teszi (habár az ilyeneket root felhasználóként lehet csak elindítani). A bpf kell a DHCP használatához, azonban ha nagyon fontos nekünk a rendszerünk biztonsága, akkor a bpf eszközt érdemes kivennünk a rendszermagból, ha még pillanatnyilag nem használunk ilyet. Az /etc/rc.conf állományunkat az alábbiak szerint kell módosítani: ifconfig_fxp0="DHCP" Az fxp0 eszközt ne felejtsük el kicserélni arra a felületre, amelyet automatikusan akarunk beállítani. Ennek mikéntje a ban olvasható. Ha a dhclient a rendszerünkben máshol található, vagy egyszerûen csak további beállításokat akarunk átadni a dhclient parancsnak, akkor adjuk meg a következõt is (változtassuk meg igényeink szerint): dhclient_program="/sbin/dhclient" dhclient_flags="" DHCP szerver A DHCP szerver, a dhcpd a net/isc-dhcp31-server port részeként érhetõ el. Az a port tartalmazza az ISC DHCP szerverét és a hozzátartozó dokumentációt. Állományok DHCP konfigurációs állományok /etc/dhclient.conf A dhclient mûködéséhez szükség lesz egy konfigurációs állományra, aminek a neve /etc/dhclient.conf. Ez az állomány általában csak megjegyzéseket tartalmaz, mivel az alapértelmezett értékek többnyire megfelelõek. Ezt a konfigurációs állományt a &man.dhclient.conf.5; man oldal írja le. /sbin/dhclient A dhclient statikusan linkelt és az /sbin könyvtárban található. A &man.dhclient.8; man oldal tud róla részletesebb felvilágosítást adni. /sbin/dhclient-script A dhclient-script a &os;-ben levõ DHCP kliens konfigurációs szkriptje. Mûködését a &man.dhclient-script.8; man oldal írja le, de a felhasználók részérõl semmilyen módosítást nem igényel. /var/db/dhclient.leases A DHCP kliens az érvényes bérleteket tartja nyilván ezekben az állományban és naplóként használja. A &man.dhclient.leases.5; man oldal ezt valamivel bõvebben kifejti. További olvasnivalók A DHCP protokoll mûködését az RFC 2131 mutatja be. A témához kapcsolódóan itt tudunk még leírásokat találni. A DHCP szerverek telepítése és beállítása Mirõl szól ez a szakasz Ebben a szakaszban arról olvashatunk, hogy miként kell egy &os; típusú rendszert DHCP szervernek beállítani, ha az ISC (internetes rendszerkonzorcium) DHCP szerverét használjuk. Ez a szerver nem része a &os;-nek, ezért a szolgáltatás elindításához elõször fel kell raknunk a net/isc-dhcp31-server portot. A Portgyûjtemény használatára vonatkozóan a lehet segítségünkre. A DHCP szerver telepítése DHCP telepítés Ha a &os; rendszerünket DHCP szerverként akarjuk beállítani, akkor ehhez elsõként a &man.bpf.4; eszköz jelenlétét kell biztosítani a rendszermagban. Ehhez vegyük fel a device bpf sort a rendszermagunk beállításait tartalmazó állományba, majd fordítsuk újra a rendszermagot. A rendszermag lefordításáról a ben olvashatunk. A bpf eszköz a &os;-hez alapból adott GENERIC rendszermag része, ezért a DHCP használatához nem kell feltétlenül újat fordítanunk. A biztonsági szempontok miatt aggódó felhasználók részére megjegyezzük, hogy a bpf eszköz egyben a csomagok lehallgatását is lehetõvé teszi (habár az ilyen témájú programok futtatásához megfelelõ jogokra is szükség van). A bpf használata kötelezõ a DHCP mûködtetéséhez, de ha nagyon kényesek vagyunk a biztonságot illetõen, akkor minden olyan esetben, amikor nem használjuk ki ezt a lehetõséget, távolítsuk el a rendszermagból. A következõ lépésben át kell szerkesztenünk a mintaként mellékelt dhcpd.conf állományt, amelyet a net/isc-dhcp31-server port rakott fel. Ez alapértelmezés szerint a /usr/local/etc/dhcpd.conf.sample néven található meg, és mielõtt bármit is változtatnánk rajta, másoljuk le /usr/local/etc/dhcpd.conf néven. A DHCP szerver beállítása DHCP dhcpd.conf A dhcpd.conf az alhálózatokat illetve a gépeket érintõ deklarációkat tartalmazza, és talán a legkönnyebben a következõ példa alapján mutatható be: option domain-name "minta.com"; option domain-name-servers 192.168.4.100; option subnet-mask 255.255.255.0; default-lease-time 3600; max-lease-time 86400; ddns-update-style none; subnet 192.168.4.0 netmask 255.255.255.0 { range 192.168.4.129 192.168.4.254; option routers 192.168.4.1; } host mailhost { hardware ethernet 02:03:04:05:06:07; fixed-address levelezes.minta.com; } Ez a beállítás adja meg a kliensek számára az alapértelmezett keresési tartományt (search domain). A &man.resolv.conf.5; tud ezzel kapcsolatban részletesebb információkat adni. Ez a beállítás adja meg a kliensek által használt névfeloldó szerverek vesszõvel elválasztott felsorolását. A kliensekhez tartozó hálózati maszk. A kliens egy adott idõre kérhet bérleti jogot, egyébként a szerver dönt a bérlet lejárati idejérõl (másodpercekben). Ez az a maximális idõ, amennyire a szerver hajlandó bérbe adni IP-címet. A kliens ugyan hosszabb idõre is kérheti és meg is kapja, de legfeljebb csak max-lease-time másodpercig lesz érvényes. Ez a beállítás határozza meg, hogy a DHCP szervernek frissítse-e a névoldási információkat a bérlések elfogadásánál vagy visszamondásánál. Az ISC implementációjánál ez a beállítás kötelezõ. Ezzel adjuk meg milyen tartományból tudunk IP-címeket kiosztani a kliensek számára. A kezdõ címet is beleértve, innen fogunk kiutalni egyet a klienseknek. A kliensek felé elküldött alapértelmezett átjáró címe. A gép hardveres MAC-címe (így a DHCP szerver képes felismerni a kérés küldõjét). Ennek megadásával a gépek mindig ugyanazt az IP-címet kapják. Itt már megadhatunk egy hálózati nevet, mivel a bérlethez tartozó információk visszaküldése elõtt maga a DHCP szerver fogja feloldani a gép nevét. Miután befejeztük a dhcpd.conf módosítását, a DHCP szerver az /etc/rc.conf állományban tudjuk engedélyezni, vagyis tegyük bele a következõt: dhcpd_enable="YES" dhcpd_ifaces="dc0" A dc0 felület nevét helyettesítsük annak a felületnek (vagy whitespace karakterekkel elválasztott felületeknek) a nevével, amelyen keresztül a DHCP szerver várni fogja a kliensek kéréseit. Ezután a következõ parancs kiadásával indítsuk el a szervert: &prompt.root; /usr/local/etc/rc.d/isc-dhcpd start Amikor a jövõben valamit változtatunk a konfigurációs állományon, akkor ezzel kapcsolatban fontos megemlíteni, hogy ha csak egy SIGHUP jelzést küldünk a dhcpd démonnak, akkor az a többi démontól eltérõen önmagában még nem eredményezi a konfigurációs adatok újraolvasását. Helyette a SIGTERM jelzéssel kell leállítani a programot, majd újraindítani a fenti paranccsal. Állományok DHCP konfigurációs állományok /usr/local/sbin/dhcpd A dhcpd statikusan linkelt és a /usr/local/sbin könyvtárban található. A porttal együtt felkerülõ &man.dhcpd.8; man oldal ad részletesebb útmutatást dhcpd használatáról. /usr/local/etc/dhcpd.conf Mielõtt a dhcpd megkezdhetné mûködését, egy konfigurációs állományra is szükségünk lesz, amely a /usr/local/etc/dhcpd.conf. Ez az állomány tartalmazza az összes olyan információt, ami kell a kliensek megfelelõ kiszolgálásához valamint a szerver mûködéséhez. Ez a konfigurációs állomány porthoz tartozó &man.dhcpd.conf.5; man oldalon kerül ismertetésre. /var/db/dhcpd.leases A DHCP szerver ebben az állományba tartja nyilván a kiadott bérleteket, egy napló formájában. A porthoz kapcsolódó &man.dhcpd.leases.5; man oldalon errõl többet is megtudhatunk. /usr/local/sbin/dhcrelay A dhcrelay állománynak olyan komolyabb környezetekben van szerepe, ahol a DHCP szerver a kliensektõl érkezõ kéréseket egy másik hálózaton található DHCP szerverhez továbbítja. Ha szükség lenne erre a lehetõségre, akkor telepítsük fel a net/isc-dhcp31-relay portot. A porthoz tartozó &man.dhcrelay.8; man oldal ennek részleteit taglalja. Chern Lee Készítette: Tom Rhodes Daniel Gerzo Névfeloldás (<acronym>DNS</acronym>) Áttekintés BIND A &os; alapértelmezés szerint a BIND (Berkeley Internet Name Domain) egyik verzióját tartalmazza, amely a névfeloldási (Domain Name System, DNS) protokoll egyik elterjedt implementációja. A DNS protokollon keresztül tudunk az IP-címekhez neveket rendelni és fordítva. Például a www.FreeBSD.org névre a &os; Projekt webszerverének IP-címét kapjuk meg, miközben a ftp.FreeBSD.org pedig a hozzátartozó FTP szerver IP-címét fogja visszaadni. Ehhez hasonlóan a fordítottja is megtörténhet, vagyis egy IP-címhez is kérhetjük a hálózati név feloldását. A névfeloldási kérések kiszolgálásához nem feltétlenül szükséges névszervert futtatni a rendszerünkön. A &os; jelen pillanatban alapból a BIND9 névszervert tartalmazza. A benne szereplõ változata több biztonsági javítást, új állományrendszeri kiosztást és automatizált &man.chroot.8; beállítást is magában foglal. névfeloldás Az interneten keresztüli névfeloldást legfelsõ szintû tartományoknak (Top Level Domain, TLD) nevezett hitelesített tövek némileg bonyolult rendszerén alapszik, valamint más egyéb olyan névszervereken, amelyek további egyéni információkat tárolnak és táraznak. A BIND fejlesztését jelenleg az Internet Systems Consortium () felügyeli. Alapfogalmak A leírás megértéséhez be kell mutatnunk néhány névfeloldással kapcsolatos fogalmat. névfeloldó inverz DNS gyökérzóna Fogalom Meghatározás Közvetlen névfeloldás (forward DNS) A hálózati nevek leképezése IP-címekre. Õs (origin) Egy adott zóna állományban szereplõ tartományra vonatkozik. named, BIND A &os;-n belüli BIND névszerver különbözõ megnevezései. Névfeloldó (resolver) Az a program a rendszerben, amelyhez a hálózaton levõ gépek a zónák adatainak elérésével kapcsolatban fordulnak. Inverz névfeloldás (reverse DNS) Az IP-címek leképzése hálózati nevekre. Gyökérzóna (root zone) Az interneten található zónák hierarchiájának töve. Minden zóna ebbe a gyökérzónába esik, ahhoz hasonlóan, ahogy egy állományrendszerben az állományok a gyökérkönyvtárba. Zóna (zone) Egy különálló tartomány, altartomány vagy a névfeloldás azon része, amelyet egyazon fennhatóság alatt tartanak karban. zónák példák Példák zónákra: A gyökérzónára a leírásokban általában . néven szoktak hivatkozni. A org. egy legfelsõ szintû tartomány (TLD) a gyökérzónán belül. A minta.org. a org. TLD tartomány alatti zóna. A 1.168.192.in-addr.arpa egy olyan zóna, amelyek a 192.168.1.* IP-címtartományban szereplõ összes címet jelöli. Mint láthatjuk, a hálózati nevek balról kiegészülve pontosodnak. Tehát például a minta.org. sokkal pontosabb meghatározás, mint a org., ahogy az org. magánál a gyökérzónánál jelent többet. A hálózati nevek felosztása leginkább egy állományrendszerhez hasonlítható, például a /dev könyvtár a gyökéren belül található, és így tovább. Miért érdemes névszervert futtatni A névszerverek általában két alakban jelennek meg. Egyikük a hitelesített névszerver, a másikuk a gyorsítótárazó névszerver. Egy hitelesített névszerverre akkor van szükségünk, ha: a világ többi része felé akarunk hiteles névfeloldási információkat szolgáltatni; regisztráltunk egy tartományt (például minta.org) és az alatta levõ hálózati nevekhez is szeretnénk IP-címeket rendeltetni; a IP-címtartományunkban szükség van inverz névfeloldási bejegyzésekre (amely IP-címbõl ad meg hálózati nevet) is; a kérések teljesítéséhez egy tartalék avagy második, alárendelt (slave) névszerver kell. A gyorsítótárazó névszerverre akkor van szükségünk, ha: egy helyi névfeloldó szerver felhasználásával fel akarjuk gyorsítani az egyébként a külsõ névszerver felé irányuló kérések kiszolgálását. Amikor valaki lekérdezi a www.FreeBSD.org címét, akkor a névfeloldó elõször általában a kapcsolatot rendelkezésre bocsátó internet-szolgáltató névszerverét kérdezi meg és onnan kapja meg a választ. Egy helyi, gyorsítótárazó névszerver használata esetén azonban egy ilyen kérést csak egyszer kell kiadni a külsõ névszervernek. Ezután már minden további ilyen kérés el sem hagyja a belsõ hálózatunkat, mivel a válasz szerepel a gyorsítótárban. Ahogyan mûködik &os; alatt a BIND démon nyilvánvaló okokból named néven érhetõ el. Állomány Leírás &man.named.8; A BIND démon. &man.rndc.8; A névszervert vezérlõ segédprogram. /etc/namedb A BIND által kezelt zónák adatait tároló könyvtár. /etc/namedb/named.conf A démon konfigurációs állománya. Attól függõen, hogy miként állítjuk be az adott zónát a szerveren, a hozzátartozó állományok a /etc/namedb könyvtáron belül a master, slave vagy dynamic alkönyvtárban foglalnak helyet. Az itt tárolt állományokban levõ névfeloldási információk alapján válaszol a névszerver a felé intézett kérésekre. A BIND elindítása BIND elindítás Mivel a BIND alapból elérhetõ a rendszerben, viszonylag könnyen be tudjuk állítani. A named alapértelmezett beállítása szerint egy &man.chroot.8; környezetben futó egyszerû névfeloldást végzõ szerver, amely a helyi IPv4 interfészen (127.0.0.1) fogadja a kéréseket. Ezzel a beállítással a következõ parancson keresztül tudjuk elindítani: &prompt.root; /etc/rc.d/named onestart Ha engedélyezni akarjuk a named démont minden egyes rendszerindításkor, tegyük a következõ sort az /etc/rc.conf állományba: named_enable="YES" Értelemszerûen az /etc/namedb/named.conf tele van olyan beállítási lehetõségekkel, amelyek meghaladják ennek a leírásnak a kereteit. Ha viszont kíváncsiak vagyunk a &os;-ben a named indításához használt beállításokra, akkor az /etc/defaults/rc.conf állományban nézzük meg named_* változókat és olvassuk át az &man.rc.conf.5; man oldalt. Emellett még a t is hasznos lehet elolvasni. A konfigurációs állományok BIND konfigurációs állományok A named beállításait tartalmazó állományok pillanatnyilag az /etc/namedb könyvtárban találhatóak és hacsak nem egy egyszerû névfeloldóra tartunk igényt, akkor a használata elõtt módosítanunk is kell. Itt ejtjük meg a beállítások nagy részét. <filename>/etc/namedb/named.conf</filename> // $FreeBSD$ // // Részletesebb leírást a named.conf(5) és named(8) man oldalakon, valamint // a /usr/share/doc/bind9 könyvtárban találhatunk. // // Ha egy hitelesített szervert akarunk beállítani, akkor igyekezzünk // a névfeloldás összes finom részletével pontosan tisztában lenni. // Ugyanis még a legkisebb hibákkal is egyrészt elvághatunk gépeket az // internet-lérésétõl, vagy másrészt felesleges forgalmat tudunk // generálni // options { // A chroot könyvtárhoz relatív elérési út, amennyiben létezik directory "/etc/namedb"; pid-file "/var/run/named/pid"; dump-file "/var/dump/named_dump.db"; statistics-file "/var/stats/named.stats"; // Ha a named démont csak helyi névfeloldóként használjuk, akkor ez // egy biztonságos alapbeállítás. Ha viszont a named démon az egész // hálózatunkat is kiszolgálja, akkor ezt a beállítást tegyük // megjegyzésbe, vagy adjunk meg egy rendes IP-címet, esetleg // töröljük ki. listen-on { 127.0.0.1; }; // Ha rendszerünkön engedélyezett az IPv6 használata, akkor a helyi // névfeloldó használatához ezt a sort vegyük ki a megjegyzésbõl. // A hálózatunk többi részérõl pedig úgy lehet elérni, ha itt megadunk // egy IPv6 címet, vagy az "any" kulcsszót. // listen-on-v6 { ::1; }; // Az alábbi zónákat már a lentebb található üres zónák eleve lefedik. // Ha tehát a lenti üres zónákat kivesszük a konfigurációból, akkor // ezeket a sorokat is tegyük megjegyzésbe. disable-empty-zone "255.255.255.255.IN-ADDR.ARPA"; disable-empty-zone "0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.IP6.ARPA"; disable-empty-zone "1.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.0.IP6.ARPA"; // Ha a szolgáltatónk névszervert is elérhetõvé tett számunkra, akkor // itt adjuk meg annak az IP-címét és engedélyezzük az alábbi sort. // Ezzel egyben kihasználjuk a gyorsítótárat is, így mérsékeljük az // internet felé mozgó névfeloldásokat. /* forwarders { 127.0.0.1; }; * // Ha a 'forwarders' rész nem üres, akkor alapértelmezés szerint a // 'forward first' értékkel rendelkezik. Ekkor a kérést a helyi szerver // kapja abban az esetben, amikor a 'forwarders' részben megadott // szerverek nem tudják megválaszolni. Emellett a névszerverben a // következõ sor hozzáadásával letilthatjuk, hogy önmagától ne // kezdeményezzen kéréseket: // forward only; // Ha a kérések továbbítását az /etc/resolv.conf állományban megadott // bejegyzések mentén szeretnénk automatikusan konfigurálni, akkor vegyük // ki a megjegyzésbõl az alábbi sort és adjuk hozzá az /etc/rc.conf // állományhoz a name_auto_forward=yes sort. Emellett használható még a // named_auto_forward_only beállítás is (amely fentebb leírt funkciót // valósítja meg). // include "/etc/namedb/auto_forward.conf"; Ahogy arról a megjegyzésekben is szó esik, úgy tudjuk aktiválni a gyorsítótárat, ha megadjuk a forwarders beállítást. Normális körülmények között a névszerver az interneten az egyes névszervereket rekurzívan fogja keresni egészen addig, amíg meg nem találja a keresett választ. Az iménti beállítás engedélyezésével azonban elõször a szolgáltató névszerverét (vagy az általa kijelölt névszervert) fogjuk megkérdezni, a saját gyorsítótárából. Ha a szolgáltató kérdéses névszervere egy gyakran használt, gyors névszerver, akkor ezt érdemes bekapcsolnunk. Itt a 127.0.0.1 megadása nem mûködik. Mindenképpen írjuk át a szolgáltatónk névszerverének IP-címére. /* A BIND legújabb változataiban alapértelmezés szerint minden egyes kimenõ kérésnél más, véletlenszerûen választott UDP portot használnak, ezáltal jelentõs mértékben csökkenthetõ a gyorsítótár meghamisíthatóságának (cache poisoning) esélye. Javasoljuk mindenkinek, hogy használják ki ezt a lehetõséget és eszerint állítsák be a tûzfalakat. Ha nem sikerül a tûzfalat hozzáigazítani ehhez a viselkedéshez AKKOR ÉS CSAK IS AKKOR engedélyezzük a lenti beállítást. Alkalmazásával sokkal kevésbé lesz ellenálló a névszerver a különbözõ hamisítási kísérletekkel szemben, ezért lehetõség szerint kerüljük el. Az NNNNN helyére egy 49160 és 65530 közti számot kell beírnunk. */ // query-source address * port NNNNN; }; // Ha engedélyezzük a helyi névszervert, akkor az /etc/resolv.conf // állományban elsõ helyen megadni a 127.0.0.1 címet. Sõt, az // /etc/rc.conf állományból se felejtsük ki. // A hagyományos "root-hints" megoldás. Használjuk ezt VAGY a lentebb // megadott alárendelt zónákat. zone "." { type hint; file "named.root"; }; /* Több szempontból is elõnyös, ha a következõ zónákat alárendeljük a gyökér névfeloldó szervereknek: 1. A helyi felhasználók kéréseit gyorsabban tudjuk feloldalni. 2. A gyökérszerverek felé nem megy semmilyen hamis forgalom. 3. A gyökérszerverek meghibásodása vagy elosztott DoS támadás esetén rugalmasabban tudunk reagálni. Másfelöl azonban ez a módszer a "hints" állomány alkalmazásával szemben több felügyeletet igényel, mivel figyelnünk kell, nehogy egy váratlan meghibásodás mûködésképtelenné tegye a szerverünket. Ez a megoldás leginkább a sok klienst kiszolgáló névszerverek esetén bizonyulhat jövedelmezõbbnek. Óvatosan bánjunk vele! A módszer alkalmazásához vegyük ki a megjegyzésbõl a következõ bejegyzéseket és tegyük megjegyzésbe a fenti hint zónát. */ zone "." { type slave; file "slave/root.slave"; masters { 192.5.5.241; // F.ROOT-SERVERS.NET. }; notify no; }; zone "arpa" { type slave; file "slave/arpa.slave"; masters { 192.5.5.241; // F.ROOT-SERVERS.NET. }; notify no; } zone "in-addr.arpa" { type slave; file "slave/in-addr.arpa.slave"; masters { 192.5.5.241; // F.ROOT-SERVERS.NET. }; notify no; }; */ /* Az alábbi zónák helyi kiszolgálásával meg tudjuk akadályozni, hogy a belõlük indított kérések elhagyják a hálózatunkat és a elérjük a gyökér névfeloldó szervereket. Ez a megközelítés két komoly elõnnyel rendelkezik: 1. A helyi felhasználók kéréseit gyorsabban tudjuk megválaszolni. 2. A gyökérszerverek felé nem továbbítódik semmilyen hamis forgalom. */ // RFC 1912 zone "localhost" { type master; file "master/localhost-forward.db"; }; zone "127.in-addr.arpa" { type master; file "master/localhost-reverse.db"; }; zone "255.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; // A helyi IPv6 címek részére létrehozott RFC 1912-szerû zóna zone "0.ip6.arpa" { type master; file "master/localhost-reverse.db"; }; // "Ez" a hálózat (RFC 1912 és 3330) zone "0.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; // Magáncélú hálózatok (RFC 1918) zone "10.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "16.172.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "17.172.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "18.172.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "19.172.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "20.172.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "21.172.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "22.172.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "23.172.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "24.172.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "25.172.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "26.172.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "27.172.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "28.172.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "29.172.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "30.172.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "31.172.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "168.192.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; // Helyi link/APIPA (RFC 3330 és 3927) zone "254.169.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; // Dokumentációs próbahálózat (RFC 3330) zone "2.0.192.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; // Útválasztási teljesítmény tesztelésére (RFC 3330) zone "18.198.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "19.198.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; // Az IANA részére fentartott - a régi E osztályú címtér zone "240.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "241.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "242.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "243.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "244.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "245.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "246.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "247.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "248.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "249.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "250.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "251.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "252.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "253.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "254.in-addr.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; // Hozzárendelés nélküli IPv6-címek (RFC 4291) zone "1.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "3.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "4.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "5.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "6.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "7.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "8.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "9.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "a.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "b.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "c.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "d.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "e.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "0.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "1.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "2.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "3.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "4.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "5.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "6.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "7.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "8.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "9.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "a.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "b.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "0.e.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "1.e.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "2.e.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "3.e.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "4.e.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "5.e.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "6.e.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "7.e.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; // IPv6 ULA (RFC 4193) zone "c.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "d.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; // IPv6 helyi link (RFC 4291) zone "8.e.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "9.e.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "a.e.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "b.e.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; // Elavult IPv6 helyi címek (RFC 3879) zone "c.e.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "d.e.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "e.e.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; zone "f.e.f.ip6.arpa" { type master; file "master/empty.db"; }; // Az IP6.INT már elavult (RFC 4159) zone "ip6.int" { type master; file "master/empty.db"; }; // FONTOS: Ne használjuk ezeket az IP-címeket, mert nem valódiak, // csupán illusztrációs és dokumentációs célokból adtuk meg! // // Az alárendelt zónák beállításaira vonatkozó bejegyzések. Érdemes // ilyet beállítani legalább ahhoz a zónához, amelyhez a tartományunk is // tartozik. Az elsõdleges névszerverhez tartozó IP-címet érdeklõdjük meg // az illetékes hálózati rendszergazdától. // // Soha ne felejtsünk el megadni zónát az inverz kereséshez! A neve az IP-cím // tagjainak fordított sorrendjébõl // származik, amelyhez hozzátoldunk még egy // ".IN-ADDR.ARPA" (illetve IPv6 esetén ".IP6.ARPA") részt. // // Mielõtt nekilátnánk egy elsõdleges zóna beállításának, gondoljuk // végig, hogy tényleg a megfelelõ szinten ismerjük a névfeloldás és // a BIND mûködését. Gyakran ugyanis egyáltalán nem nyilvánvaló // csapdákba tudunk esni. Egy alárendelt zóna beállítása általában sokkal egyszerûbb feladat. // // FONTOS: Ne kövessük vakon a most következõ példát :-) Helyette inkább // valódi neveket és címeket adjunk meg. /* Példa dinamikus zónára key "mintaorgkulcs" { algorithm hmac-md5; secret "sf87HJqjkqh8ac87a02lla=="; }; zone "minta.org" { type master; allow-update { key "mintaorgkulcs"; }; file "dynamic/minta.org"; }; */ /* Példa inverz alárendelt zónákra zone "1.168.192.in-addr.arpa" { type slave; file "slave/1.168.192.in-addr.arpa"; masters { 192.168.1.1; }; }; */ A named.conf állományban tehát így adhatunk meg közvetlen és inverz alárendelt zónákat. Minden egyes újabb kiszolgált zónához az egy új bejegyzést kell felvenni a named.conf állományban. Például a minta.org címhez tartozó legegyszerûbb ilyen bejegyzés így néz ki: zone "minta.org" { type master; file "master/minta.org"; }; Ez egy központi zóna, ahogy arról a mezõ, vagyis a típusa is árulkodik. Továbbá a mezõben láthatjuk, hogy a hozzátartozó információkat az /etc/namedb/master/minta.org állományban tárolja. zone "minta.org" { type slave; file "slave/minta.org"; }; Az alárendelt esetben a zónához tartozó információkat a zóna központi szerverétõl kapjuk meg és megadott állományban mentjük el. Ha valamiért a központi szerver leáll vagy nem érhetõ el, akkor az alárendelt szerver az átküldött zóna információk alapján képes helyette kiszolgálni a kéréseket. A zóna állományok BIND zóna állományok A minta.org címhez tartozó példa központi zóna állomány (amely az /etc/namedb/master/néven.org érhetõ el) tartalma az alábbi: $TTL 3600 ; alapértelmezés szerint 1 óra minta.org. IN SOA ns1.minta.org. admin.minta.org. ( 2006051501 ; sorozatszám 10800 ; frissítés 3600 ; ismétlés 604800 ; lejárat 300 ; TTL negatív válasz ) ; névszerverek IN NS ns1.minta.org. IN NS ns2.minta.org. ; MX rekordok IN MX 10 mx.minta.org. IN MX 20 levelezes.minta.org. IN A 192.168.1.1 ; a gépek nevei localhost IN A 127.0.0.1 ns1 IN A 192.168.1.2 ns2 IN A 192.168.1.3 mx IN A 192.168.1.4 levelezes IN A 192.168.1.5 ; álnevek www IN CNAME minta.org. A .-ra végzõdõ hálózati nevek abszolút nevek, míg minden más . nélküli név az õsére vezehetõ vissza (tehát relatív). Például az ns1 névbõl az ns1.minta.org keletkezik. A zóna állományok felépítése a következõ: rekordnév IN rekordtípus érték névfeloldás rekordok A névfeloldásban leggyakrabban alkalmazott rekordok típusai: SOA a zóna fennhatóságának kezdete NS egy hitelesített névszerver A egy gép címe CNAME egy álnév kanonikus neve MX levélváltó PTR mutató a tartománynévre (az inverz feloldás használja) minta.org. IN SOA ns1.minta.org. admin.minta.org. ( 2006051501 ; sorozatszám 10800 ; 3 óránként frissítsünk 3600 ; 1 óra után próbálkozzunk újra 604800 ; 1 hét után jár le 300 ) ; TTL negatív válasz minta.org. a tartomány neve, amely egyben a zóna õse ns1.minta.org. a zóna elsõdleges/hitelesített névszervere admin.minta.org. a zónáért felelõs személy neve, akinek az e-mail címét a @ behelyettesítésével kapjuk meg. (Tehát a admin@example.org címbõl admin.example.org lesz.) 2006051501 az állomány sorozatszáma. Ezt a zóna állomány módosításakor mindig növelnünk kell. Manapság a rendszergazdák a sorozatszámot ééééhhnnvv alakban adják meg. A 2006051501 tehát azt jelenti, hogy az állományt 2006. május 15-én módosították utoljára, és a 01 pedig arra utal, hogy aznap elõször. A sorozatszám megadása fontos az alárendelt névszerverek számára, mivel így tudják megállapítani, hogy a zóna mikor változott utoljára. IN NS ns1.minta.org. Ez egy NS bejegyzés. A zónához tartozó minden hitelesített névszervernek lennie kell legalább egy ilyen bejegyzésének. localhost IN A 127.0.0.1 ns1 IN A 192.168.1.2 ns2 IN A 192.168.1.3 mx IN A 192.168.1.4 levelezes IN A 192.168.1.5 Az A rekord egy gép nevét adja meg. Ahogy a fenti példából is kiderül, az ns1.minta.org név a 192.168.1.2 címre képzõdik le. IN A 192.168.1.1 Ez a sor 192.168.1.1 címet rendeli az aktuális õshöz, amely jelen esetünkben az example.org. www IN CNAME @ A kanonikus neveket tároló rekordokat általában egy gép álneveihez használjuk. Ebben a példában a www a fõgép egyik álneve, amely itt éppenséggel a minta.org (192.168.1.1) tartományneve. A CNAME rekordok mellé más típusú rekordokat ugyanarra a hálózati névre soha ne adjunk meg. MX rekord IN MX 10 levelezes.minta.org. Az MX rekord adja meg, hogy milyen levelezõ szerverek felelõsek a zónába érkezõ levelek fogadásáért. A levelezes.minta.org a levelezõ szerver hálózati neve, ahol a 10 az adott levelezõ szerver prioritása. Több levelezõ szerver is megadható 10-es, 20-as stb. prioritásokkal. A minta.org tartományon belül elõször mindig a legnagyobb MX prioritással rendelkezõ levelezõ szervernek próbáljuk meg továbbítani a leveleket (a legkisebb prioritási értékkel rendelkezõ rekord), majd ezután a második legnagyobbnak stb. egészen addig, amíg a levelet tovább nem küldtük. Az in-addr.arpa zóna állományok (inverz DNS) esetén ugyanez a felépítés, kivéve, hogy a PTR típusú bejegyzések szerepelnek az A és CNAME helyett. $TTL 3600 1.168.192.in-addr.arpa. IN SOA ns1.minta.org. admin.minta.org. ( 2006051501 ; sorozatszám 10800 ; frissítés 3600 ; ismétlés 604800 ; lejárat 300 ) ; TTL negatív válasz IN NS ns1.minta.org. IN NS ns2.minta.org. 1 IN PTR minta.org. 2 IN PTR ns1.minta.org. 3 IN PTR ns2.minta.org. 4 IN PTR mx.minta.org. 5 IN PTR levelezes.minta.org. Ez az állomány írja le tehát a kitalált tartományunkon belül az IP-címek és hálózati nevek összerendelését. Érdemes megemlíteni, hogy a PTR rekordok jobb oldalán álló nevek mindegyikének teljes hálózati névnek kell lennie (vagyis . karakterrel kell végzõdnie). A gyorsítótárazó névszerver BIND gyorsítótárazó névszerver A gyorsítótárazó névszerver az a névszerver, amely elsõdleges feladata a rekurzív kérések kiszolgálása. Egyszerûen továbbítja a beérkezõ kéréseket, majd megjegyzi azokat, így késõbb közvetlenül tud válaszolni. Biztonság Habár a névfeloldás szempontjából a BIND a legelterjedtebb, a biztonságosságával azért akadnak gondok. Gyakran találnak benne potenciális és kihasználható biztonsági réseket. A &os; azonban a named démont automatikusan egy &man.chroot.8; környezetbe helyezi. Emellett még léteznek további más védelmi mechanizmusok is, amelyek segítségével el tudjuk kerülni a névfeloldást célzó esetleges támadásokat. Sosem árt olvasgatni a CERT által kiadott biztonsági figyelmeztetéseket és feliratkozni a &a.security-notifications; címére, hogy folyamatosan értesüljünk az interneten és a &os;-ben talált különbözõ biztonsági hibákról. Ha valamilyen gondunk támadna, akkor esetleg próbálkozzunk meg a forrásaink frissítésével és a named újrafordításával. Egyéb olvasnivalók A BIND/named man oldalai: &man.rndc.8; &man.named.8; &man.named.conf.5; Az ISC BIND hivatalos honlapja (angolul) Az ISC BIND hivatalos fóruma (angolul) O'Reilly DNS and BIND 5th Edition RFC1034 - Domain Names - Concepts and Facilities RFC1035 - Domain Names - Implementation and Specification Murray Stokely Készítette: Az Apache webszerver webszerverek beállítása Apache Áttekintés A &os; szolgálja ki a legforgalmasabb honlapok nagy részét szerte a világban. A mögöttük álló webszerverek általában az Apache webszervert alkalmazzák. Az Apache használatához szükséges csomagok megtalálhatóak a &os; telepítõlemezén is. Ha a &os; elsõ telepítésekor még nem telepítettük volna az Apache szerverét, akkor a www/apache13 vagy www/apache12 portból tudjuk feltenni. Az Apache szervert sikeres telepítését követõen be kell állítanunk. Ebben a szakaszban az Apache webszerver 1.3.X változatát mutatjuk be, mivel ezt használják a legtöbben &os; alatt. Az Apache 2.X rengeteg új technológiát vezetett be, de ezekkel itt most nem foglalkozunk. Az Apache 2.X változatával kapcsolatban keressük fel a oldalt. Beállítás Apache konfigurációs állományok Az Apache webszerver konfigurációs állománya &os; alatt /usr/local/etc/apache/httpd.conf néven található. Ez az állomány egy szokványos &unix;-os szöveges konfigurációs állomány, ahol a megjegyzéseket egy # karakterrel vezetjük be. Az itt használható összes lehetséges beállítási lehetõség átfogó ismertetése meghaladná az egész kézikönyv határait, ezért most csak a leggyakrabban módosított direktívákat fogjuk ismertetni. ServerRoot "/usr/local" Ez adja meg az Apache számára az alapértelmezett könyvtárat. A binárisai ezen belül a bin és sbin alkönyvtárakban, a konfigurációs állományai pedig az etc/apache könyvtárban tárolódnak. ServerAdmin saját@címünk.az.interneten Erre a címre küldhetik nekünk a szerverrel kapcsolatos hibákat. Ez a cím egyes szerver által generált oldalakon jelenik meg, például hibák esetében. ServerName www.minta.com A ServerName segítségével meg tudjuk adni, hogy milyen nevet küldjön vissza a szerver a klienseknek olyankor, ha az nem egyezne meg a jelenlegivel (vagyis a www nevet használjuk a gépünk valódi neve helyett). DocumentRoot "/usr/local/www/data" A DocumentRoot adja meg azt a könyvtárat, ahonnan kiszolgáljuk a dokumentumokat. Alapértelmezés szerint az összes kérés erre a könyvtárra fog vonatkozni, de a szimbolikus linkek és az álnevek akár más helyekre is mutathatnak. A változtatások végrehajtása elõtt mindig is jó ötlet biztonsági másolatot készíteni az Apache konfigurációs állományairól. Ahogy sikerült összerakni egy számunkra megfelelõ konfigurációt, készen is állunk az Apache futtatására. Az <application>Apache</application> futtatása Apache indítása és leállítása A többi hálózati szervertõl eltérõen az Apache nem az inetd szuperszerverbõl fut. A kliensektõl érkezõ HTTP kérések minél gyorsabb kiszolgálásának érdekében úgy állítottuk be, hogy önállóan fusson. Ehhez egy szkriptet is mellékeltünk, amellyel igyekeztünk a lehetõ legjobban leegyszerûsíteni a szerver indítását, leállítását és újraindítását. Az Apache elsõ indításához adjuk ki a következõ parancsot: &prompt.root; /usr/local/sbin/apachectl start Így pedig a szervert bármikor leállíthatjuk: &prompt.root; /usr/local/sbin/apachectl stop Ha valamilyen okból megváltoztattuk volna a szerver beállításait, akkor ezen a módon tudjuk újraindítani: &prompt.root; /usr/local/sbin/apachectl restart Ha a jelenleg megnyitott kapcsolatok felbontása nélkül akarjuk újraindítani az Apache szervert, akkor ezt írjuk be: &prompt.root; /usr/local/sbin/apachectl graceful Mindezekrõl az &man.apachectl.8; man oldalon találunk bõvebb leírást. Amennyiben szükségünk lenne az Apache elindítására a rendszer indításakor, akkor a következõ sort vegyünk fel az /etc/rc.conf állományba: apache_enable="YES" Az Apache 2.2 esetében: apache22_enable="YES" Amikor az Apache httpd nevû programjának szeretnénk további paranccsori paramétereket átadni a rendszer indítása során, akkor ezeket így tudjuk megadni az rc.conf állományban: apache_flags="" Most, miután a webszerverünk mûködik, a böngészõnkkel mindezt ellenõrizni is tudjuk a http://localhost/ cím beírásával. Ilyenkor az alapértelmezés szerinti /usr/local/www/data/index.html állomány tartalmát láthatjuk. Virtuális nevek Az Apache a virtuális nevek használatának két különbözõ módját ismeri. Ezek közül az elsõ módszer a név alapú virtualizáció (Name-based Virtual Hosting). Ilyenkor a kliens HTTP/1.1 fejlécébõl próbálja meg a szerver megállapítani a hivatkozási nevet. Segítségével több tartomány is osztozhat egyetlen IP-címen. Az Apache név alapú virtualizációjának beállításához az alábbi beállítást kell hozzátennünk a httpd.conf állományhoz: NameVirtualHost * Ha a webszerverünk neve www.tartomany.hu, és hozzá egy www.valamilyenmasiktartomany.hu virtuális nevet akarunk megadni, akkor azt a következõképpen tehetjük meg a httpd.conf állományon belül: <VirtualHost *> ServerName www.tartomany.hu DocumentRoot /www/tartomany.hu </VirtualHost> <VirtualHost *> ServerName www.valamilyenmasiktartomany.hu DocumentRoot /www/valamilyenmasiktartomany.hu </VirtualHost> A címek és elérési utak helyére helyettesítsük be a használni kívánt címeket és elérési utakat. A virtuális nevek beállításának további részleteivel kapcsolatosan keressük fel az Apache hivatalos dokumentációját a címen (angolul). Apache-modulok Apache modulok Az alap szerver képességeinek kiegészítéséhez több különbözõ Apache modul áll rendelkezésünkre. A &os; Portgyûjteménye az Apache telepítése mellett lehetõséget ad a népszerûbb bõvítményeinek telepítésére is. mod_ssl webszerverek biztonság SSL titkosítás A mod_ssl modul az OpenSSL könyvtár használatával valósít meg erõs titkosítást a biztonságos socket réteg második, illetve harmadik verziójával (Secure Sockets Layer, SSL v2/v3) és a biztonságos szállítási rétegbeli (Transport Layer Security v1) protokoll segítségével. Ez a modul mindent biztosít ahhoz, hogy a megfelelõ hatóságok által aláírt tanúsítványokat tudjunk kérni, és ezáltal egy védett webszervert futtassunk &os;-n. Ha még nem telepítettünk volna fel az Apache szervert, akkor a www/apache13-modssl porton keresztül a mod_ssl modullal együtt is fel tudjuk rakni az Apache 1.3.X változatát. Az SSL támogatása pedig már az Apache 2.X www/apache22 porton keresztül elérhetõ változataiban alapértelmezés szerint engedélyezett. Kapcsolódás nyelvekhez Mindegyik nagyobb szkriptnyelvhez létezik egy külön Apache-modul, amelyek segítségével komplett Apache-modulokat tudunk készíteni az adott nyelven. Gyakran a dinamikus honlapok is így próbálják a szerverbe épített belsõ értelmezõn keresztül a külsõ értelmezõ indításából és benne a szkriptek lefuttatásából fakadó költségeket megspórolni, ahogy errõl a következõ szakaszokban olvashatunk. Dinamikus honlapok webszerverek dinamikus Az utóbbi évtizedben egyre több vállalkozás fordult az internet felé bevételeik és részesedéseinek növelésének reményében, amivel egyre jobban megnõtt az igény a dinamikus honlapokra is. Miközben bizonyos cégek, mint például a µsoft;, a saját fejlesztésû termékeikbe építettek be ehhez támogatást, addig a nyílt forrásokkal foglalkozó közösség sem maradt tétlen és felvette a kesztyût. A dinamikus tartalom létrehozásához többek közt Django, Ruby on Rails, a mod_perl és a mod_php modulok használhatóak. Django Python Django A Django egy BSD típusú licensszel rendelkezõ keretrendszer, amelynek használatával nagy teljesítményû és elegáns webes alkalmazásokat tudunk gyorsan kifejleszteni. Tartalmaz egy objektum-relációs leképezõt, így az adattípusokat Python-objektumokként tudjuk leírni, és ezekhez az objektumokhoz egy sokrétû, dinamikus adatbázis hozzáférést nyújtó alkalmazásfejlesztõi felületet, így a fejlesztõknek egyetlen SQL utasítást sem kell megírniuk. Találhatunk még benne továbbá egy bõvíthetõ sablonrendszert, amelynek köszönhetõen az alkalmazás belsõ mûködése elválasztható a HTML-beli megjelenésétõl. A Django mûködéséhez a mod_python modulra, az Apache szerverre és egy tetszõlegesen választott SQL alapú adatbázisrendszerre van szükség. A hozzátartozó &os; port mindezeket automatikusan telepíti a megadott beállítások szerint. A Django telepítése az Apache, mod_python3 és a PostgreSQL használatával &prompt.root; cd /usr/ports/www/py-django; make all install clean -DWITH_MOD_PYTHON3 -DWITH_POSTGRESQL Miután a Django és a hozzá szükséges komponensek felkerültek rendszerünkre, hozzunk létre egy könyvtárat a leendõ Django projektünknek és állítsuk be az Apache szervert, hogy az oldalunk belül a megadott linkekre a saját alkalmazásunkat hívja meg a beágyazott Python-értelmezõn keresztül. Az Apache beállítása a Django és mod_python használatához A következõ sort kell hozzátennünk a httpd.conf állományhoz, hogy az Apache bizonyos linkeket a webes alkalmazás felé irányítson át: <Location "/"> SetHandler python-program PythonPath "['/a/django/csomagok/helye/'] + sys.path" PythonHandler django.core.handlers.modpython SetEnv DJANGO_SETTINGS_MODULE azoldalam.beallitasai PythonAutoReload On PythonDebug On </Location> Ruby on Rails Ruby on Rails A Ruby on Rails egy olyan másik nyílt forráskódú keretrendszer, amivel lényegében egy teljes fejlesztõi készletet kapunk és amelyet kifejezetten arra élezték ki, hogy segítségével a webfejlesztõk sokkal gyorsabban tudjanak haladni és a komolyabb alkalmazások gyorsabb elkészítése se okozzon nekik gondot. A Portrgyûjteménybõl pillanatok alatt telepíthetõ. &prompt.root; cd /usr/ports/www/rubygem-rails; make all install clean mod_perl mod_perl Perl Az Apache és Perl egyesítésén fáradozó projekt a Perl programozási nyelv és az Apache webszerver erejének összehangolásán dolgozik. A mod_perl modulon keresztül Perlben vagyunk képesek modulokat készíteni az Apache szerverhez. Ráadásul a szerverben egy belsõ állandó értelmezõ is található hozzá, ezzel igyekeznek megspórolni a külsõ értelmezõ és a Perl indításából keletkezõ többletköltségeket. A mod_perl több különbözõ módon állítható munkába. A mod_perl használatához nem szabad elfelejtenünk, hogy a mod_perl 1.0-ás verziója csak az Apache 1.3 változatával mûködik, és a mod_perl 2.0-ás változata pedig csak az Apache 2.X változataival. A mod_perl 1.0 a www/mod_perl portból telepíthetõ, valamint a statikusan beépített változata a www/apache13-modperl portban található. A mod_perl 2.0 a www/mod_perl2 portból rakható fel. Tom Rhodes Írta: mod_php mod_php PHP A PHP, vagy másik nevén PHP, a hipertext feldolgozó egy általános célú szkriptnyelv, amelyet kifejezetten honlapok fejlesztéséhez hoztak létre. A szabványos HTML ágyazható nyelv felépítésében a C, &java; és Perl nyelveket ötvözi annak elérése érdekében, hogy ezzel segítse a fejlesztõket a dinamikusan generált oldalak minél gyorsabb megírásában. A PHP5 támogatását úgy tudjuk hozzáadni az Apache webszerverhez, ha telepítjük a lang/php5 portot. Ha a lang/php5 portot most telepítjük elõször, akkor a vele kapcsolatos beállításokat tartalmazó OPTIONS menü automatikusan megjelenik. Ha ezzel nem találkoznánk, mert például valamikor korábban már felraktuk volna a lang/php5 portot, akkor a port könyvtárában következõ parancs kiadásával tudjuk újra visszahozni: &prompt.root; make config A beállítások között jelöljük be az APACHE opciót, amelynek eredményeképpen létrejön az Apache webszerverhez használható mod_php5 betölthetõ modul. A PHP4 modult még ma is rengeteg szerver használja több különbözõ okból (például kompatibilitási problémák vagy a már korábban kiadott tartalom miatt). Ha tehát a mod_php5 helyett inkább a mod_php4 modulra lenne szükségünk, akkor a lang/php4 portot használjuk. A lang/php4 portnál is megtalálhatjuk a lang/php5 fordítási idejû beállításainak nagy részét. Az iméntiek révén települnek és beállítódnak a dinamikus PHP alkalmazások támogatásához szükséges mouldok. Az /usr/local/etc/apache/httpd.conf állományban ellenõrizni is tudjuk, hogy az alábbi részek megjelentek-e: LoadModule php5_module libexec/apache/libphp5.so AddModule mod_php5.c <IfModule mod_php5.c> DirectoryIndex index.php index.html </IfModule> <IfModule mod_php5.c> AddType application/x-httpd-php .php AddType application/x-httpd-php-source .phps </IfModule> Ahogy befejezõdött a mûvelet, a PHP modul betöltéséhez mindösszesen az apachectl paranccsal kell óvatosan újraindítanunk a webszervert: &prompt.root; apachectl graceful A PHP jövõbeni frissítéseihez már nem lesz szükségünk a make config parancsra, mivel a korábban kiválasztott OPTIONS menün belüli beállítasainkat a &os; Portgyûjteményéhez tartozó keretrendszer automatikusan elmenti. A PHP &os;-ben megtalálható támogatása kifejezetten moduláris, ezért az alap telepítése igencsak korlátozott. A további elemek hozzáadásához a lang/php5-extensions portot tudjuk használni. A port egy menüvezérelt felületet nyújt a PHP különbözõ bõvítményeinek telepítéséhez. Az egyes bõvítményeket azonban a megfelelõ portok használatával is fel tudjuk rakni. Például PHP5 modulhoz úgy tudunk támogatást adni a MySQL adatbázis szerverhez, ha feltelepítjük a databases/php5-mysql portot. Miután telepítettünk egy bõvítményt, az Apache szerverrel újra be kell töltetnünk a megváltozott beállításokat: &prompt.root; apachectl graceful Murray Stokely Készítette: Állományok átvitele (FTP) FTP szerverek Áttekintés Az adatállomány átviteli protokoll (File Transfer Protocol, FTP) a felhasználók számára lehetõséget ad az ún. FTP szerverekre állományokat feltölteni, illetve onnan állományokat letölteni. A &os; alaprendszere is tartalmaz egy ilyen FTP szerverprogramot, ftpd néven. Ezért &os; alatt egy FTP szerver beállítása meglehetõsen egyszerû. Beállítás A beállítás legfontosabb lépése, hogy eldöntsük milyen hozzáféréseken át lehet elérni az FTP szervert. Egy hétköznapi &os; rendszerben rengeteg hozzáférés a különbözõ démonokhoz tartozik, de az ismeretlen felhasználók számára nem kellene megengednünk ezek használatát. Az /etc/ftpusers állományban szerepelnek azok a felhasználók, akik semmilyen módon nem érhetik el az FTP szolgáltatást. Alapértelmezés szerint itt találhatjuk az elõbb említett rendszerszintû hozzáféréseket is, de ide minden további nélkül felvehetjük azokat a felhasználókat, akiknél nem akarjuk engedni az FTP elérését. Más esetekben elõfordulhat, hogy csak korlátozni akarjuk egyes felhasználók FTP elérését. Ezt az /etc/ftpchroot állományon keresztül tehetjük meg. Ebben az állományban a lekorlátozni kívánt felhasználókat és csoportokat írhatjuk bele. Az &man.ftpchroot.5; man oldalán olvashatjuk el ennek részleteit, ezért ennek pontos részleteit itt most nem tárgyaljuk. FTP anonim Ha az FTP szerverünkhöz névtelen (anonim) hozzáférést is engedélyezni akarunk, akkor ahhoz elõször készítenünk kell egy ftp nevû felhasználót a &os; rendszerünkben. A felhasználók ezután az ftp vagy anonymous nevek, valamint egy tetszõleges jelszó (ez a hagyományok szerint a felhasználó e-mail címe) használatával is képesek lesznek bejelentkezni. Az FTP szerver ezután a névtelen felhasználók esetében meghívja a &man.chroot.2; rendszerhívást, és ezzel lekorlátozza hozzáférésüket az ftp felhasználó könyvtárára. Két szöveges állományban adhatunk meg a becsatlakozó FTP kliensek számára üdvözlõ üzeneteket. Az /etc/ftpwelcome állomány tartalmát még a bejelentkezés elõtt látni fogják a felhasználók, a sikeres bejelentkezést követõen pedig az /etc/ftpmotd állomány tartalmát látják. Vigyázzunk, mert ennek az állománynak már a bejelentkezési környezethez képest relatív az elérése, ezért a névtelen felhasználók esetében ez konkrétan az ~ftp/etc/ftpmotd állomány lesz. Ahogy beállítottuk az FTP szervert, az /etc/inetd.conf állományban is engedélyeznünk kell. Itt mindössze annyira lesz szükségünk, hogy eltávolítsuk a megjegyzést jelzõ # karaktert a már meglevõ ftpd sor elõl: ftp stream tcp nowait root /usr/libexec/ftpd ftpd -l Ahogy arról már a szót ejtett, az inetd beállításait újra be kell olvastatnunk a konfigurációs állomány megváltoztatása után. A írja le az inetd engedélyezésének részleteit. Az ftpd önálló szerverként is elindítható. Ehhez mindössze elegendõ csak a megfelelõ változót beállítani az /etc/rc.conf állományban: ftpd_enable="YES" Miután megadtuk az iménti változót, a szerver el fog indulni a rendszer következõ indítása során. Szükség esetén természetesen root felhasználóként a következõ paranccsal is közvetlenül elindítható: &prompt.root; /etc/rc.d/ftpd start Most már be is tudunk jelentkezni az FTP szerverre: &prompt.user; ftp localhost Karbantartás syslog naplóállományok FTP Az ftpd démon a &man.syslog.3; használatával naplózza az üzeneteket. Alapértelmezés szerint a rendszernaplózó démon az FTP mûködésére vonatkozó üzeneteket az /var/log/xferlog állományba írja. Az FTP naplóinak helyét az /etc/syslog.conf állományban tudjuk módosítani: ftp.info /var/log/xferlog FTP anonim Legyünk körültekintõek a névtelen FTP szerverek üzemeltetésekor. Azt pedig kétszer is gondoljuk meg, hogy engedélyezzük-e a névtelen felhasználók számára állományok feltöltését, hiszen könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy az FTP oldalunk illegális állománycserék színterévé válik vagy esetleg valami sokkal rosszabb történik. Ha mindenképpen szükségünk lenne erre a lehetõségre, akkor állítsunk be olyan engedélyeket a feltöltött állományokra, hogy a többi névtelen felhasználó ezeket a tartalmuk tüzetes ellenõrzéséig ne is olvashassa. Murray Stokely Készítette: Állomány- és nyomtatási szolgáltatások µsoft.windows; kliensek számára (Samba) Samba szerver Microsoft Windows állományszerver windowszos kliensek nyomtatószerver windowszos kliensek Áttekintés A Samba egy olyan elterjedt nyílt forráskódú szoftver, ami µsoft.windows; kliensek számára tesz lehetõvé állomány- és nyomtatási szolgáltatásokat. Az ilyen kliensek általa helyi meghajtóként képesek elérni a &os; állományrendszerét, vagy helyi nyomtatóként a &os; általt kezelt nyomtatókat. A Samba csomagja általában megtalálható a &os; telepítõeszközén. Ha a &os;-vel együtt nem raktuk fel a Samba csomagját, akkor ezt késõbb net/samba3 port vagy csomag telepítésével pótolhatjuk. Beállítás A Samba konfigurációs állománya a telepítés után /usr/local/share/examples/samba/smb.conf.default néven található meg. Ezt kell lemásolnunk /usr/local/etc/smb.conf néven, amelyet aztán a Samba tényleges használata elõtt módosítanunk kell. Az smb.conf állomány a Samba futásához használt beállításokat tartalmazza, mint például &windows; kliensek számára felkínált a nyomtatók és megosztások adatait. A Samba csomagban ezen kívül találhatunk még egy swat nevû webes eszközt, amellyel egyszerû módon tudjuk az smb.conf állományt állítgatni. A Samba webes adminisztrációs eszköze (SWAT) A Samba webes adminisztrációs segédeszköze (Samba Web Administration Tool, SWAT) az inetd démonon keresztül fut démonként. Ennek megfelelõn az /etc/inetd.conf állományban a következõ sort kell kivennünk megjegyzésbõl, mielõtt a swat segítségével megkezdenénk a Samba beállítását: swat stream tcp nowait/400 root /usr/local/sbin/swat swat Ahogy azt a is mutatja, az inetd démont újra kell indítanunk a megváltozott konfigurációs állományának újbóli beolvasásához. Miután az inetd.conf állományban a swat engedélyezésre került, a böngészõnk segítségével próbáljunk meg a címre csatlakozni. Elõször a rendszer root hozzáférésével kell bejelentkeznünk. Miután sikeresen bejelentkeztünk a Samba beállításait tárgyaló lapra, el tudjuk olvasni a rendszer dokumentációját, vagy a Globals fülre kattintva nekiláthatunk a beállítások elvégzésének. A Globals részben található opciók az /usr/local/etc/smb.conf állomány [global] szekciójában található változókat tükrözik. Általános beállítások Akár a swat eszközzel, akár a /usr/local/etc/smb.conf közvetlen módosításával dolgozunk, a Samba beállítása során a következõkkel mindenképpen össze fogunk futni: workgroup A szervert elérni kívánó számítógépek által használt NT tartomány vagy munkacsoport neve. netbios name NetBIOS A Samba szerver NetBIOS neve. Alapértelmezés szerint ez a név a gép hálózati nevének elsõ tagja. server string Ez a szöveg jelenik meg akkor, ha például a net view paranccsal vagy valamilyen más hálózati segédprogrammal kérdezzük le a szerver beszédesebb leírását. Biztonsági beállítások A /usr/local/etc/smb.conf állományban a két legfontosabb beállítás a választott biztonsági modell és a kliensek felhasználói jelszavainak tárolásához használt formátum. Az alábbi direktívák vezérlik ezeket: security Itt a két leggyakoribb beállítás a security = share és a security = user. Ha a kliensek a &os; gépen található felhasználói neveiket használják, akkor felhasználói szintû védelemre van szükségünk (tehát a user beállításra). Ez az alapértelmezett biztonsági házirend és ilyenkor a klienseknek elõször be kell jelentkezniük a megosztott erõforrások eléréséhez. A megosztás (share) szintû védelem esetében, a klienseknek nem kell a szerveren érvényes felhasználói névvel és jelszóval rendelkezniük a megosztott erõforrások eléréséhez. Ez volt az alapbeállítás a Samba korábbi változataiban. passdb backend NIS+ LDAP SQL adatbázis A Samba számos különbözõ hitelesítési modellt ismer. A klienseket LDAP, NIS+, SQL adatbázis vagy esetleg egy módosított jelszó állománnyal is tudjuk hitelesíteni. Az alapértelmezett hitelesítési módszer a smbpasswd, így itt most ezzel foglalkozunk. Ha feltesszük, hogy az alapértelmezett smbpasswd formátumot választottuk, akkor a Samba úgy fogja tudni hitelesíteni a klienseket, ha elõtte létrehozzuk a /usr/local/private/smbpasswd állományt. Ha a &windows;-os kliensekkel is el akarjuk érni a &unix;-os felhasználói hozzáféréseinket, akkor használjuk a következõ parancsot: &prompt.root; smbpasswd -a felhasználónév A Samba a 3.0.23c verziójától kezdõdõen a hitelesítéshez szükséges állományokat a /usr/local/etc/samba könyvtárban tárolja. A felhasználói hozzáférések hozzáadására innentõl már a tdbsam parancs használata javasolt: &prompt.root; pdbedit felhasználónév A hivatalos Samba HOGYAN ezekrõl a beállításokról szolgál további információkkal (angolul). Viszont az itt vázolt alapok viszont már elegendõek a Samba elindításához. A <application>Samba</application> elindítása A net/samba3 port a Samba irányítására egy új indító szkriptet tartalmaz. A szkript engedélyezéséhez, tehát általa a Samba elindításának, leállításának és újraindításának lehetõvé tételéhez vegyük fel a következõ sort az /etc/rc.conf állományba: samba_enable="YES" Ha még finomabb irányításra vágyunk: nmbd_enable="YES" smbd_enable="YES" Ezzel egyben a rendszer indításakor automatikusan be is indítjuk a Samba szolgáltatást. A Samba a következõkkel bármikor elindítható: &prompt.root; /usr/local/etc/rc.d/samba start Starting SAMBA: removing stale tdbs : Starting nmbd. Starting smbd. Az rc szkriptekkel kapcsolatban a t ajánljuk elolvasásra. A Samba jelen pillanatban három különálló démonból áll. Láthatjuk is, hogy az nmbd és smbd démonokat elindította a samba szkript. Ha az smb.conf állományban engedélyeztük a winbind névfeloldási szolgáltatást is, akkor láthatjuk, hogy ilyenkor a winbindd démon is elindul. A Samba így állítható le akármikor: &prompt.root; /usr/local/etc/rc.d/samba stop A Samba egy összetett szoftvercsomag, amely a µsoft.windows; hálózatokkal kapcsolatos széles körû együttmûködést tesz lehetõvé. Az általa felkínált alapvetõ lehetõségeken túl a többit a honlapon ismerhetjük meg (angolul). Tom Hukins Készítette: Az órák egyeztetése az NTP használatával NTP Áttekintés Idõvel a számítógép órája hajlamos elmászni. A hálózati idõ protokoll (Network Time Protocol, NTP) az egyik módja az óránk pontosan tartásának. Rengeteg internetes szolgáltatás elvárja vagy éppen elõnyben részesíti a számítógép órájának pontosságát. Például egy webszervertõl megkérdezhetik, hogy egy állományt adott ideje módosítottak-e. A helyi hálózatban az egyazon állományszerveren megosztott állományok ellentmondásmentes dátumozása érdekében szinte elengedhetetlen az órák szinkronizálása. Az olyan szolgáltatások, mint a &man.cron.8; is komolyan építkeznek a pontosan járó rendszerórára, amikor egy adott pillanatban kell lefuttatniuk parancsokat. NTP ntpd A &os; alapból az &man.ntpd.8; NTP szervert tartalmazza, amellyel más NTP szerverek segítségével tudjuk beállítani gépünk óráját, vagy éppen idõvel kapcsolatos információkat szolgáltatni másoknak. A megfelelõ NTP szerverek kiválasztása NTP a szerverek kiválasztása Az óránk egyeztetéséhez egy vagy több NTP szerverre lesz szükségünk. Elõfordulhat, hogy a hálózati rendszergazdánk vagy az internet-szolgáltatónk már beállított egy ilyen szervert erre a célra. Ezzel kapcsolatban olvassuk el a megfelelõ leírásokat. A nyilvánosan elérhetõ NTP szerverekrõl készült egy lista, ahonnan könnyedén ki tudjuk keresni a számunkra leginkább megfelelõ (hozzánk legközelebbi) szervert. Ne hagyjuk figyelmen kívül a szerverre vonatkozó házirendet és kérjünk engedélyt a használatához, amennyiben ez szükséges. Több, egymással közvetlen kapcsolatban nem álló NTP szerver választásával járunk jól, ha netalán az egyikük váratlanul elérhetetlenné vagy az órája pontatlanná válna. Az &man.ntpd.8; a visszakapott válaszokat intelligensen használja fel, mivel esetükben a megbízható szervereket részesíti elõnyben. A gépünk beállítása NTP beállítása Alapvetõ beállítások ntpdate Ha a számítógépünk indításakor akarjuk egyeztetni az óránkat, akkor erre az &man.ntpdate.8; nevû programot használhatjuk. Ez olyan asztali gépek számára megfelelõ választás, amelyeket gyakran indítanak újra és csak idõnként kell szinkronizálnunk. A legtöbb gépnek viszont az &man.ntpd.8; használatára van szüksége. Az &man.ntpdate.8; elindítása olyan esetekben is hasznos, ahol az &man.ntpd.8; is fut. Az &man.ntpd.8; az órát fokozatosan állítja, ellenben az &man.ntpdate.8; az eltérés mértékétõl és irányától függetlenül egyszerûen átállítja a gép óráját a pontos idõre. Az &man.ntpdate.8; elindítását úgy tudjuk engedélyezni a rendszer indításakor, ha az /etc/rc.conf állományba berakjuk az ntpdate_enable="YES" sort. Emellett még ntpdate_flags változóban meg kell adnunk az alkalmazott beállítások mellett azokat a szervereket, amelyekkel szinkronizálni akarunk. NTP ntp.conf Általános beállítások Az NTP az /etc/ntp.conf állományon keresztül állítható, amelyek felépítését az &man.ntp.conf.5; man oldal tárgyalja. Íme erre egy egyszerû példa: server ntplocal.minta.com prefer server timeserver.minta.org server ntp2a.minta.net driftfile /var/db/ntp.drift A server beállítás adja meg az egyeztetéshez használt szervereket, soronként egyet. Ha egy szerver mellett szerepel még a prefer paraméter is, ahogy azt a példában a ntplocal.minta.com mellett láthattuk, akkor a többivel szemben azt a szervert fogjuk elõnyben részesíteni. Az így kiemelt szervertõl érkezõ választ abban az esetben viszont eldobjuk, hogy a többi szervertõl kapott válasz jelentõs mértékben eltér tõle. Minden más esetben a õ válasza lesz a mérvadó. A prefer paramétert általában olyan NTP szerverekhez használják, amelyek közismerten nagy pontosságúak, tehát például külön erre a célra szánt felügyeleti eszközt is tartalmaznak. A driftfile beállítással azt az állományt adjuk meg, amiben a rendszeróra frekvencia eltolódásait tároljuk. Az &man.ntpd.8; program ezzel ellensúlyozza automatikusan az óra természetes elmászását, ezáltal lehetõvé téve, hogy egy viszonylag pontos idõt kapjuk még abban az esetben is, amikor egy kis idõre külsõ idõforrások nélkül maradnánk. A driftfile beállítással egyben azt az állományt jelöljük ki, amely az NTP szervertõl kapott korábbi válaszokat tárolja. Ez az NTP mûködéséhez szükséges belsõ adatokat tartalmaz, ezért semmilyen más programnak nem szabad módosítania. A szerverünk elérésének szabályozása Alapértelmezés szerint az NTP szerverünket bárki képes elérni az interneten. Az /etc/ntp.conf állományban szereplõ restrict beállítás segítségével azonban meg tudjuk mondani, milyen gépek érhetik el a szerverünket. Ha az NTP szerverünk felé mindenféle próbálkozást el akarunk utasítani, akkor az /etc/ntp.conf állományba a következõ sort kell felvennünk: restrict default ignore Ezzel egyben azonban a helyi beállításainkban szereplõ szerverek elérését is megakadályozzuk. Ha külsõ NTP szerverekkel is szeretnénk szinkronizálni, akkor itt is engedélyezünk kell ezeket. Errõl bõvebben lásd az &man.ntp.conf.5; man oldalon. Ha csak a belsõ hálózatunkban levõ gépek számára szeretnénk elérhetõvé tenni az órák egyeztetését, de sem a szerver állapotának módosítását nem engedélyezzük, sem pedig azt, hogy a vele egyenrangú szerverekkel szinkronizáljon, akkor az iménti helyett a restrict 192.168.1.0 mask 255.255.255.0 nomodify notrap sort írjuk bele, ahol a 192.168.1.0 a belsõ hálózatunk IP-címe és a 255.255.255.0 a hozzátartozó hálózati maszk. Az /etc/ntp.conf több restrict típusú beállítást is tartalmazhat. Ennek részleteirõl az &man.ntp.conf.5; man oldalon, az Access Control Support címû szakaszban olvashatunk. Az NTP futtatása Úgy tudjuk az NTP szervert elindítani a rendszerünkkel együtt, ha az /etc/rc.conf állományban szerepeltetjük az ntpd_enable="YES" sort. Ha az &man.ntpd.8; számára további beállításokat is át akarunk adni, akkor az /etc/rc.conf állományban adjuk meg az ntpd_flags paramétert. Ha a gépünk újraindítása nélkül akarjuk elindítani a szerver, akkor az ntpd parancsot adjuk ki az /etc/rc.conf állományban a ntpd_flags változóhoz megadott paraméterekkel. Mint például: &prompt.root; ntpd -p /var/run/ntpd.pid Az ntpd használati idõleges internet csatlakozással Az &man.ntpd.8; program megfelelõ mûködéséhez nem szükséges állandó internet kapcsolat. Ha azonban igény szerinti tárcsázással építjünk fel ideiglenes kapcsolatot, akkor érdemes letiltani az NTP forgalmát, nehogy feleslegesen aktiválja vagy tartsa életben a vonalat. Ha PPP típusú kapcsolatunk van, akkor az /etc/ppp/ppp.conf állományban a filter direktívával tudjuk ezt leszabályozni. Például: set filter dial 0 deny udp src eq 123 # Nem engedjük az NTP által küldött adatoknak, hogy tárcsázást # kezdeményezzenek: set filter dial 1 permit 0 0 set filter alive 0 deny udp src eq 123 # Nem engedjük az NTP adatainak, hogy fenntartsák a kapcsolatot: set filter alive 1 deny udp dst eq 123 set filter alive 2 permit 0/0 0/0 Mindenezekrõl részletesebb felvilágosítást a &man.ppp.8; man oldal PACKET FILTERING címû szakaszában és a /usr/share/examples/ppp/ könyvtárban található példákban kaphatunk. Egyes internet-szolgáltatók blokkolják az alacsonyabb portokat, ezáltal az NTP nem használható, mivel a válaszok nem fogják elérni a gépünket. További olvasnivalók Az NTP szerver dokumentációja HTML formátumban a /usr/share/doc/ntp/ könyvtárban található. Tom Rhodes Készítette: Távoli gépek naplózása <command>syslogd</command> használatával A rendszernaplókkal kapcsolatos mûveletek egyaránt fontosak a biztonság és a karbantartás szempontjából. Ha közepes vagy nagyobb méretû, esetleg különbözõ típusú hálózatokban adminisztrálunk több gépet, akkor könnyen átláthatatlanná válhat a naplók rendszeres felügyelete. Ilyen helyzetekben a távoli naplózás beállításával az egész folyamatot sokkal kényelmesebbé tehetjük. Némileg képesek vagyunk enyhíteni a naplóállományok kezelésének terhét, ha egyetlen központi szerverre küldjük át az adatokat. Ekkor a &os; alaprendszerében megtalálható alapeszközökkel, mint például a &man.syslogd.8; vagy a &man.newsyslog.8; felhasználásával egyetlen helyen be tudjuk állítani a naplók összegyûjtését, összefésülését és cseréjét. A most következõ példa konfigurációban az A gép, a naploszerver.minta.com fogja gyûjteni a helyi hálózatról érkezõ naplóinformációkat. A B gép, a naplokliens.minta.com pedig a szervernek küldi a naplózandó adatokat. Éles környezetben mind a két gépnek rendelkeznie kell megfelelõ DNS bejegyzésekkel, vagy legalább szerepelniük kell egymás /etc/hosts állományaiban. Ha ezt elmulasztjuk, a szerver nem lesz hajlandó adatokat fogadni. A naplószerver beállítása A naplószerverek olyan gépek, amelyeket úgy állítottunk be, hogy naplózási információkat tudjanak fogadni távoli számítógépekrõl. A legtöbb esetben így egyszerûsíteni tudunk a konfiguráción, vagy olykor egyszerûen csak hasznos, ha ezt a megoldást alkalmazzuk. Függetlenül attól, hogy miért használjuk, a továbblépés elõtt néhány elõkészületet meg kell tennünk. Egy rendesen beállított naplószervernek legalább a következõ követelményeknek kell eleget tennie: az 514-es UDP portot engedélyezni kell mind a kliensen, mind pedig a szerveren futó tûzfal szabályrendszerében; a &man.syslogd.8; képes legyen a távoli kliens gépekrõl érkezõ üzeneteket fogadni; a &man.syslogd.8; szervernek és az összes kliensnek rendelkeznie kell érvényes DNS (közvetlen és inverz) bejegyzésekkel vagy szerepelnie kell az /etc/hosts állományban. A naplószerver beállításához mindegyik klienst fel kell vennünk az /etc/syslog.conf állományba, valamint meg kell adnunk a megfelelõ funkciót (facility): +naplokliens.minta.com *.* /var/log/naplokliens.log A &man.syslog.conf.5; man oldalán megtalálhatjuk a különbözõ támogatott és elérhetõ funkciókat. Miután beállítottuk, az összes adott funkcióhoz tartozó üzenet az elõbb megadott állományba (/var/log/naplokliens.log) fog kerülni. A szerveren továbbá meg kell adnunk a következõ sort az /etc/rc.conf állományban: syslogd_enable="YES" syslogd_flags="-a naplokliens.minta.com -vv" Az elsõ sorral engedélyezzük a syslogd elindítását a rendszerindítás során, majd a második sorral engedélyezzük, hogy a kliens naplózni tudjon a szerverre. Itt még látható a opció, amellyel a naplózott üzenetek részletességét tudjuk növelni. Ennek nagyon fontos a szerepe a naplózási funkciók behangolásakor, mivel így a rendszergazdák pontosan láthatják milyen típusú üzenetek milyen funkcióval kerültek rögzítésre a naplóban. Befejezésképpen hozzuk létre a naplóállományt. Teljesen mindegy, hogy erre milyen megoldást alkalmazunk, például a &man.touch.1; remekül megfelel: &prompt.root; touch /var/log/naplokliens.log Ezután indítsuk újra és ellenõrizzük a syslogd démont: &prompt.root; /etc/rc.d/syslogd restart &prompt.root; pgrep syslog Ha válaszul megkapjuk a futó démon azonosítóját, akkor sikerült újraindítanunk, elkezdhetjük a kliens beállítását. Ha valamiért nem indult volna újra a szerver, az /var/log/messages állományból próbáljuk meg kideríteni az okát. A naplókliens beállítása A naplókliens az a gép, amely egy helyi naplópéldány karbantartása mellett továbbküldni a naplózandó információkat egy naplószervernek. Hasonlóan a naplószerverekhez, a klienseknek is teljesítenie bizonyos alapvetõ elvárásokat: a &man.syslogd.8; démon küldjön bizonyos típusú üzeneteket a naplószervernek, amely ezeket pedig képes legyen fogadni; a hozzátartozó tûzfal engedje át a forgalmat az 514-es UDP porton; rendelkezzen mind közvetlen, mind pedig inverz DNS bejegyzéssel, vagy szerepeljenek az /etc/hosts állományban. A kliens beállítása sokkal egyszerûbb a szerverhez képest. A kliensen adjuk hozzá a következõ sorokat az /etc/rc.conf állományhoz: syslogd_enabled="YES" syslogd_flags="-s -vv" A szerver beállításaihoz hasonlóan itt is engedélyezzük a syslogd démont és megnöveljük a naplózott üzenetek részletességét. A kapcsolóval pedig megakadályozzuk, hogy a kliens más gépekrõl is hajlandó legyen naplóüzeneteket elfogadni. A funkciók a rendszernek azon részét írják le, amelyhez létrejön az adott üzenet. Tehát például az ftp és ipfw egyaránt ilyen funkciók. Amikor keletkezik egy naplóüzenet valamelyikükhöz, általában megjelenik a nevük. A funkciókhoz tartozik még egy prioritás vagy szint is, amellyel az adott üzenet fontosságát jelzik. Ezek közül a leggyakoribb a warning (mint figyelmeztetés) és info (mint információ). A használható funkciók és a hozzájuk tartozó prioritások teljes listáját a &man.syslog.3; man oldalán olvashatjuk. A naplószervert meg kell adnunk a kliens /etc/syslog.conf állományában. Itt a @ szimbólummal jelezzük, hogy az adatokat egy távoli szerverre szeretnénk továbbküldeni, valahogy így: *.* @naploszerver.minta.com Ezután a beállítás érvényesítéséhez újra kell indítanunk a syslogd démont: &prompt.root; /etc/rc.d/syslogd restart A &man.logger.1; használatával próbáljuk ki a kliensrõl a aplóüzenetek hálózaton keresztüli küldését, és küldjünk valamit a syslogd démonnak: - &prompt.root; logger "Udvozlet a naplokliensrol" + &prompt.root; logger "Udvozlet a naplokliensrol" A parancs kiadása után az üzenetnek mind a kliens, mind pedig a szerver /var/log/messages állományában meg kell jelennie. Hibakeresés Elõfordulhat, hogy a naplószerver valamiért nem kapja meg rendesen az üzeneteket, ezért valamilyen módon meg kell keresnünk a hiba okát. Ez több minden lehet, de általában két leggyakoribb ok valamilyen hálózati kapcsolódási vagy DNS beállítási hiba. Ezek teszteléséhez gondoskodjunk róla, hogy a gépek kölcsönösen elérhetõek egymásról az /etc/rc.conf állományban megadott hálózati nevük szerint. Ha ezzel látszólag minden rendben van, akkor próbáljuk meg módosítani a syslogd_flags értékét az /etc/rc.conf állományban. A most következõ példában a /var/log/naplokliens.log teljesen üres, illetve a /var/log/messages állomány semmilyen hibára utaló okot nem tartalmaz. A hibakereséshez még több információt a syslogd_flags átírásával tudunk kérni: syslogd_flags="-d -a naploklien.minta.com -vv" Természetesen ne felejtsük el újraindítani a szervert: &prompt.root; /etc/rc.d/syslogd restart A démon újraindítása után közvetlenül az alábbiakhoz hasonló üzenetek árasztják el a képernyõt: logmsg: pri 56, flags 4, from naploszerver.minta.com, msg syslogd: restart syslogd: restarted logmsg: pri 6, flags 4, from naploszerver.minta.com, msg syslogd: kernel boot file is /boot/kernel/kernel Logging to FILE /var/log/messages syslogd: kernel boot file is /boot/kernel/kernel cvthname(192.168.1.10) validate: dgram from IP 192.168.1.10, port 514, name naplokliens.minta.com; rejected in rule 0 due to name mismatch. A diagnosztikai üzeneteket végigolvasva nyilvánvaló válik, hogy azért dobja el az üzeneteket a szerver, mert nem megfelelõ a gép neve. Miután átnézzük a beállításainkat, felfedezhetünk az /etc/rc.conf állományban egy apró hibát: syslogd_flags="-d -a naploklien.minta.com -vv" Láthatjuk, hogy ebben a sorban a naplokliens névnek kellene szerepelni, nem pedig a naploklien névnek. Miután elvégeztük a szükséges javításokat, indítsuk újra a szervert és vizsgáljuk meg az eredményt: &prompt.root; /etc/rc.d/syslogd restart logmsg: pri 56, flags 4, from naploszerver.minta.com, msg syslogd: restart syslogd: restarted logmsg: pri 6, flags 4, from naploszerver.minta.com, msg syslogd: kernel boot file is /boot/kernel/kernel syslogd: kernel boot file is /boot/kernel/kernel logmsg: pri 166, flags 17, from naploszerver.minta.com, msg Dec 10 20:55:02 <syslog.err> naploszerver.minta.com syslogd: exiting on signal 2 cvthname(192.168.1.10) validate: dgram from IP 192.168.1.10, port 514, name naplokliens.minta.com; accepted in rule 0. logmsg: pri 15, flags 0, from naplokliens.minta.com, msg Dec 11 02:01:28 pgj: Masodik teszt uzenet Logging to FILE /var/log/naplokliens.log Logging to FILE /var/log/messages Itt már minden üzenet rendben megérkezett és a megfelelõ állományokba került (a /var/log/messages a kliensen, és a /var/log/naplokliens.log a szerveren)). Biztonsági megfontolások Mint minden hálózati szolgáltatás esetén, ilyenkor is figyelembe kell vennünk bizonyos biztonsági megfontolásokat a tényleges konfiguráció kiépítése elõtt. Olykor elõfordulhat, hogy a naplók különbözõ kényes információkat tartalmaznak, mint például a helyi rendszeren futó szolgáltatások nevei, felhasználói nevek vagy egyéb konfigurációs adatok. A kliens és a szerver között hálózaton utazó adatok viszont se nem titkosítottak, se nem jelszóval védettek. Ha titkosítást szeretnénk használni, akkor javasoljuk például a security/stunnel portot, amellyel egy titkosított tunnelen keresztül tudunk adatokat küldeni a hálózaton. A helyi rendszer biztonságának szavatolása is fontos lehet. A naplók sem a használat során, sem pedig a lecserélésük után nem kerülnek titkosításra. Emiatt a helyi rendszerhez hozzáférõ felhasználók kedvükre nyerhetnek ki belõlük a rendszerünket érintõ konfigurációs információkat. Ezért ilyenkor nagyon fontos, hogy mindig a megfelelõ engedélyeket állítsuk be a naplókra. A &man.newsyslog.8; segédprogrammal be tudjuk állítani a frissen létrehozott és a lecserélt naplók engedélyeit. Tehát könnyen megakadályozhatjuk a helyi felhasználók kíváncsiskodását, ha itt a naplók engedélyeit például a 600 kóddal adjuk meg.