diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/faq/book.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/faq/book.sgml index 20337cb307..20c0a5164d 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/faq/book.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/faq/book.sgml @@ -1,15406 +1,15395 @@ %books.ent; ]> Gyakran Ismételt Kérdések a &os; 6.<replaceable>X</replaceable> és 7.<replaceable>X</replaceable> változatairól A &os; Dokumentációs Projekt - $FreeBSD$ + $FreeBSD: doc/hu_HU.ISO8859-2/books/faq/book.sgml,v 1.15 2009/10/11 12:24:11 pgj Exp $ 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 A &os; Dokumentációs Projekt &bookinfo.legalnotice; &tm-attrib.freebsd; &tm-attrib.3com; &tm-attrib.adobe; &tm-attrib.creative; &tm-attrib.cvsup; &tm-attrib.ibm; &tm-attrib.ieee; &tm-attrib.intel; &tm-attrib.iomega; &tm-attrib.linux; &tm-attrib.microsoft; &tm-attrib.mips; &tm-attrib.netscape; &tm-attrib.opengroup; &tm-attrib.oracle; &tm-attrib.sgi; &tm-attrib.sparc; &tm-attrib.sun; &tm-attrib.usrobotics; &tm-attrib.xfree86; &tm-attrib.general; Ezek a gyakran ismételt kérdések a &os; 6.X és 7.X változataira vonatkoznak. Az összes bejegyzés a &os; 6.X vagy annál újabb változataira vonatkozik, hacsak azt külön nem jelezzük. Ha szeretnénk segíteni a projektnek, akkor küldjünk egy levelet a &a.doc; címére! Ennek a dokumentumnak a legfrissebb változata mindig elérhetõ a &os; World Wide Web szerverérõl. HTTP-n keresztül letölthetõ egyetlen nagy HTML állományként, vagy a &os; FTP szerverérõl szöveges, &postscript; PDF stb. formátumban. Továbbá keresni is tudunk a GYIK-ban. Fordította és a fordítást karbantartja: &a.hu.pgj; Bevezetés Üdvözöljük a &os; 6.X-7.X Gyakran Ismételt Kérdéseiben! Hasonlóan a Usenetes GYIK-okhoz, ennek a dokumentumnak is az a célja, hogy a &os; operációs rendszerrel kapcsolatban feltegye a legyakrabban ismételt kérdéseket (és persze megválaszolja ezeket!). Habár eredetileg azért íródott, hogy megspórolja a feleslegesen elvesztegetett sávszélességet és hogy megelõzze a régóta ismert kérdések újbóli feltételét, a GYIK idõközben egy értékes információforrássá is vált. Igyekeztünk minden megtenni annak érdekében, hogy a GYIK a lehetõ legtöbb információt szolgáltassa. Ha szeretnénk javaslatokat tenni a továbbfejlesztésére, írjunk bátran a &a.doc; címére! Mi az a &os;? Ha tömören akarjuk összefoglalni, akkor a &os; egy AMD64, &intel; EM64T, &i386;, PC-98, IA-64, &arm;, &powerpc; és &ultrasparc; platformokra fejlesztett &unix;-szerû operációs rendszer, amely a Kaliforniai Egyetem (Berkeley) rendszerének 4.4BSD-Lite kiadására épül, valamint a 4.4BSD-Lite2 kiadásból tartalmaz még néhány továbbfejlesztést. Továbbá közvetett módon még felhasználja a Berkeley Net/2 kiadásának &i386; architektúrára készített portját, a 386BSD forrásait is, amit annak idején William Jolitz készített, noha ebbõl ténylegesen már csak nagyon kevés található a rendszerben. A &os; részletesebb bemutatása és annak tulajdonságai a &os; honlapján találhatóak. A &os;-t munkához, oktatáshoz és szórakozáshoz rengeteg cég, internetszolgáltató, kutató, informatikus, diák és otthoni felhasználó használja a világ minden táján. A &os; bõvebb bemutatásához olvassuk el a &os; kézikönyvet. Mi a &os; Projekt célja? A &os; Projektnek az a célja, hogy olyan szoftvereket állítson elõ, amelyek tetszõlegesen felhasználhatóak, mindenféle kötöttségek nélkül. A fejlesztõk közül sokan nagyon sok idõt és munkát fektetnek a forráskódba (és így a Projektbe), ami nyilván megérdemelne némi anyagi ellensúlyozást olykor, de egyáltalán nem ragaszkodunk hozzá. Úgy érezzük, mindenek elõtt az a küldetésünk, hogy feltétel nélkül segítsünk mindenkit a munkánkkal, függetlenül annak szándékaitól, így a munkánk a lehetõ legnagyobb körben kerül felhasználására és így nyújtja a lehetõ legtöbb hasznot. Véleményünk szerint ez az egyik legalapvetõbb célja a szabad szoftvereknek és ezt a hozzáállást támogatjuk a leginkább. A forrásaink között található, GNU General Public License (GPL) vagy a GNU Library General Public License (LGPL) licencelésû munkák azonban már valamivel több kötöttséggel járnak, habár ezek inkább a közzétételükre vonatkoznak, nem pedig annak ellenkezõjére, ahogy azt általában megszokhattuk. A GPL licencû szoftverek kereskedelmi célú felhasználásának további esetleges nehézségei miatt azonban lehetõségeink szerint igyekszünk ezeket olyan szoftverekkel felváltani, amelyek a kevésbé szigorúbb &os; licencet alkalmazzák. A &os; licenc tartalmaz valamilyen megszorítást? Igen. Ezek a megszorítások azonban nem az adott munka felhasználását szabályozzák, hanem csupán azt, hogy miként viszonyuljunk a &os; Projekthez. Ha komoly kétségeink lennének a licenceléssel kapcsolatban, olvassuk a jelenleg érvényes licencet (angolul). Az egyszerû kíváncsiskodók kedvéért nagyjából így tudnánk összefoglalni a licencet: Ne állítsuk, hogy mi készítettük. Ne pereljük a Projektet, ha nem mûködik. A &os; képes kiváltani a jelenleg használt operációs rendszerünket? A legtöbb ember számára igen. A kérdés megválaszolása azonban természetesen nem ennyire egyértelmû. Sokan nem is magát az operációs rendszert, hanem inkább az alkalmazásokat használják. Valójában pedig maguk az alkalmazások azok, amelyek az operációs rendszert használják. A &os;-t úgy alakították ki, hogy az alkalmazások számára egy szilárd és mindentudó környezetet nyújtson. Támogatja a böngészõk, irodai programcsomagok, levelezõ programok, grafikus programok, programozási környezetek, hálózati szerverek széles választékát, és szinte minden mást, amire csak szükségünk lehet. Az ilyen alkalmazások legnagyobb része elérhetõ a Portgyûjteményen keresztül. Ha viszont olyan alkalmazást kívánunk használni, amely csak bizonyos operációs rendszereken érhetõ el, nem tudjuk magát az operációs rendszert egyszerûen lecserélni alatta. Bizonyos esetekben azonban elõfordulhat, hogy &os; alatt is találunk hozzá hasonló alkalmazásokat. Amikor egy stabil irodai vagy internet szerverre van szükségünk, esetleg egy megbízható munkaállomásra, vagy egyszerûen csak megszakítások nélkül szeretnénk végezni a munkánkat, a &os;-ben igényeinkhez mérten szinte minden megtalálhatunk. A világon rengeteg felhasználó, beleértve a kezdõket és a tapasztalt &unix; rendszergazdákat egyaránt, asztali operációs rendszerként is a &os;-t használja. Ha egy másik &unix; környezetrõl akarunk &os;-re váltani, akkor a legtöbb dolog már ismerõs lehet számunkra. Amennyiben viszont valamilyen grafikus operációs rendszerrõl, például &windows;-ról vagy a &macos; valamelyik régebbi változatáról szándékozunk átállni, minden bizonnyal idõt kell majd szánnunk a feladatok &unix; stílusú megvalósításának megismerésére. Ez a GYIK és a &os; kézikönyv ehhez tökéletes kiindulási alapot biztosít. Miért hívják &os;-nek? Szabadon (mint free) felhasználható, akár kereskedelmi célokra is. Az operációs rendszer teljes forráskódja bárki által szabadon elérhetõ, minimális megkötésekkel arra vonatkozóan, hogy miként használható és más (kereskedelmi vagy nem kereskedelmi) munkák részeként miként építhetõ be, terjeszthetõ. Bárki, akinek fejlesztési vagy hibajavítási javaslata van a rendszerrel kapcsolatban, szabadon benyújthatja azt, amely aztán bekerül a források közé (egy-két nyilvánvaló ellenõrzést követõen). Érdemes valamint rámutatni, hogy a szabad szót az imént két értelemben is használtuk: az egyik jelentése szerint költségek nélkül, míg a másik jelentése szerint tetszés szerint. Egy-két tiltott dologtól, például azt állítjuk, hogy mi írtuk, eltekintve tényleg bármit csinálhatunk vele. Mi a különbség a &os;, a NetBSD, OpenBSD és a többi nyílt forráskódú BSD operációs rendszerek között? James Howard The BSD Family Tree címmel (angolul) készített egy alapos leírást a különbözõ projektek közti eltérések bemutatására. Melyik a &os; legújabb változata? Jelen pillanatban a &os; fejlesztése két párhuzamos ágon folyik, és mind a kettõbõl készülnek kiadások. A 6.X sorozat kiadásai a 6-STABLE ágból, míg a 7.X sorozat kiadásai a 7-STABLE ágból készülnek. Az 7.0-s kiadás megjelenéséig a 6.X sorozat volt a -STABLE. Az 7.0 kiadás megjelenésével azonban a 6.X ág meghosszabbított támogatást kapott, és már csak a nagyobb hibákat, például a biztonsági hibákat javítják benne. Az 6-STABLE ágból még várhatóak további kiadások is, azonban ezt jelenleg már örökségi ágnak tekintjük, és a legtöbb munka már a 7-STABLE részeként jelenik meg. A &rel.current; változat a 7-STABLE ág legfrissebb kiadása, amely &rel.current.date;ban jelent meg. Az 6-STABLE ágból a &rel2.current; a legfrissebb kiadás, amely &rel2.current.date;ban jelent meg. Ha röviden össze akarjuk foglalni, akkor a -STABLE változatokat elsõsorban az internet-szolgáltatók, vállalkozások számára ajánljuk, illetve minden olyan felhasználó számára, aki a legújabb (és minden bizonnyal még instabil) -CURRENT pillanatkiadásokhoz viszonyítottan a legkevesebb változtatással kívánnak egy megbízható, stabil verziót használni a rendszerbõl. Ugyan bármelyik ágból készülhetnek, azonban a -CURRENT esetében meglehetõsen sok változásra kell felkészülnünk (a -STABLE ághoz képest) az egyes kiadások között. A kiadások néhány havonta készülnek. Mivel a legtöbben ennél pontosabban követik a &os; forrásait (lásd a &os.current; és &os.stable; változatokra vonatkozó kérdéseket), ennél valamire többre van szükségünk, hiszen a források folyamatosan változnak. A &os; egyes kiadásairól a Kiadások megjelentetését összefoglaló oldalon tájékozódhatunk a &os; honlapján. Mi az a &os;-CURRENT? A &os.current; az operációs rendszer aktív fejlesztés alatt álló változata, amely idõvel az új &os.stable; ággá válik. Ez a változat tulajdonképpen csak a rendszeren dolgozó fejlesztõk és a megátalkodott hobbifelhasználók számára érdekes. A kézikönyv erre vonatkozó szakaszában olvashatunk részletesebben a -CURRENT használatáról. Ha nem mozgunk otthonosan az operációs rendszerek világában, vagy ha nem tudjuk megmondani a különbséget egy valódi és egy ideiglenes probléma között, akkor nem javasoljuk a &os.current; használatát. Ez a fejlesztési vonal nagyon gyorsan fejlõdik és néha lefordíthatatlan állapotba kerül. A &os.current; változat használóitól elvárjuk, hogy képesek legyenek felmérni a felbukkanó problémákat, és közülük csak azokat jelenteni, amelyek valóban hibákat takarnak és nem pedig csak apró bökkenõk. Ezért a &a.current; olvasói általában A make world parancs valami csoportra panaszkodik típusú kérdéseket általában figyelembe se veszik. A -CURRENT és -STABLE ágak aktuális állapotáról minden hónapban pillanatkiadások készülnek. Célunk ezzel: A telepítõ legfrissebb változatának tesztelése. Idõt és sávszélességet szeretnénk megspórolni a -CURRENT vagy -STABLE változatok azon felhasználóinak, akik az iméntiek hiányából fakadóan nem tudják naponta frissíteni a rendszerüket. Kiindulási pontokat rögzítünk a kód aktuális állapota alapján, ha késõbb netalán valamilyen szörnyûség történne. (Noha a CVS általában védelmet nyújt az ilyen rémisztõ dolgok bekövetkezése ellen.) Az összes tesztelendõ újítást és javítást ezen a módon kívánjuk a lehetõ legszélesebb körben elérhetõvé tenni. Egyik -CURRENT pillanatkiadás sem tekinthetõ hétköznapi felhasználásra alkalmasnak. Ha egy megbízható és széles körben tesztelt rendszerre van szükségünk, akkor vagy maradjunk a kiadásoknál vagy használjuk a -STABLE vonalból készült pillanatkiadásokat. A pillanatkiadások innen érhetõek el. Minden aktívan fejlesztett ághoz havonta készülnek hivatalos pillanatkiadások. A népszerûbb &arch.i386; és &arch.amd64; ágakból azonban napi kiadások is elérhetõek a a címen. Mit takar a &os;-STABLE? Amikor a &os; 2.0.5 megjelent, a &os; fejlesztése kettévált. Az egyik ág neve -STABLE, a másiké pedig -CURRENT lett. A &os;-STABLE az olyan internet-szolgáltatók és egyéb vállalkozások számára készült, ahol a fejlesztés alatt álló újítások vagy a hirtelen váltások által okozott problémák gyakran nem engedhetõek meg. Ide csak olyan hibajavítások és kisebb módosítások kerülnek, amelyeket alaposan leteszteltek. A &os;-CURRENT ezzel szemben a 2.0 megjelenése óta egyetlen, szakadásmentes fejlesztési vonalat képvisel, amely a &rel.current;-RELEASE és az azon túli kiadások felé halad. Ha többet szeretnénk megtudni a jelenlegi ágak állapotáról és a következõ kiadások ütemezésérõl, akkor ezzel kapcsolatban olvassuk el a &os; Release Engineering címû cikk kiadások leágaztatásáról szóló részét (angolul). Az ágak jelenlegi állapota és a jövõbeni kiadások ütemterve a Kiadások információk oldalán található (angolul). A 2.2-STABLE ág a 2.2.8 megjelenésével nyugdíjba vonult. A 3-STABLE ág a 3.5.1 mint az utolsó 3.X kiadás megjelenésével ért véget. A 4-STABLE ág a 4.11 mint az utolsó 4.X kiadással fejezõdött be. Ezekbe az ágakban a legtöbb esetben már csak biztonsági javításokat végeznek. Az 5-STABLE ág fejlesztése az utolsó 5.X kiadás, az 5.5 megjelenésével lezárult. A 6-STABLE ág fejlesztése még folytatódik valameddig, de ez alatt leginkább már csak a biztonsági rések és egyéb komoly problémák javításait kell érteni. A &rel.current;-STABLE a jelenleg fejlesztett -STABLE ág. A &rel.current;-STABLE ágból megjelent legfrissebb kiadás a &rel.current;-RELEASE, amely &rel.current.date;ban jelent meg. A 8-CURRENT a -CURRENT ág legfrissebb változata, és ez a &os; következõ generációja. Errõl az ágról a Mi az a &os;-CURRENT? kérdésnél szolgálunk részletesebb információkkal. Mikor készülnek &os; kiadások? A &a.re; átlagosan a &os; egy újabb nagyobb változatát 18 havonta, míg egy kisebb kiadását 8 havonta jelenteti meg. A kiadások dátumát elõre kihirdetik, így a rendszeren dolgozó emberek pontosan tudják, hogy mikorra kell befejezniük a munkájukat és letesztelni azt. Minden kiadást egy tesztelési idõszak elõz meg, ahol megbizonyosodnak róla, hogy az elkészült újítások nem veszélyeztetik az új kiadás megbízhatóságát. A legtöbb felhasználó pontosan ezt a típusú elõvigyázatosságot szereti legjobban a &os;-ben, még annak árán is, hogy a legújabb finomságok bekerülésére még a -STABLE ág esetén gyakran sokat kell várni. A kiadások szerkesztésérõl (valamint a soronkövetkezõ kiadások ütemezésérõl) a &os; honlapján belül ezen az oldalon olvashatunk részletesebben (angolul). Akik egy kicsivel több izgalomra vágynak, azok részére az elõbb említett, naponta készített bináris pillanatkiadásokat ajánljuk. Ki felel a &os;-ért? A &os; Projektre vonatkozó fontosabb döntéseket, mint például a Projekt haladási irányát vagy hogy vehet részt a forráskód fejlesztésében, egy 9 fõs irányító csoport hozza. Rajtuk kívül még egy több mint 350 fõs fejlesztõi csapat jogosult közvetlenül módosítani a &os; forrásait. A legtöbb bonyolultabb változtatást általában azonban a megfelelõ levelezési listákon is megvitatják, amiben bárki különösebb korlátozás nélkül részt vehet. Honnan lehet a &os;-t beszerezni? A &os; összes fontosabb kiadása elérhetõ anonim FTP-n keresztül a &os; FTP oldaláról: A legfrissebb 7-STABLE kiadás, a &rel.current;-RELEASE ebbõl a könyvtárból érhetõ el. Havonta készülnek pillanatkiadások a -CURRENT és a -STABLE ágakból, de ezek leginkább a legújabb változatot tesztelõk és a fejlesztõk számára fontosak. A legfrissebb 6-STABLE kiadás, a &rel2.current;-RELEASE ebbõl a könyvtárból érhetõ el. Ha a &os;-t CD-n, DVD-n vagy más egyéb telepítõeszközön szeretnénk megkapni, akkor ezzel kapcsolatban nézzük meg a kézikönyvet. Hogyan lehet elérni a hibajelentések adatbázisát? A felhasználók kéréseit tartalmazó hibajelentések adatbázisát a honlap webes hibajelentésekkel foglalkozó felületén keresztül érhetjük el. A &man.send-pr.1; parancs segítségével tudunk e-mailen keresztül hibajelentéseket és egyéb változtatási kéréseket küldeni. Emellett még böngészõ segítségével is tudunk hibajelentéseket küldeni a honlap webes hibabejelentõ felületén. Mielõtt beküldenénk egy hibajelentést, olvassuk el a Writing &os; Problem Reports címû cikket (angolul), amelybõl megtudhatjuk, hogyan készítsünk jól hasznosítható hibajelentéseket. Honnan tudhatunk meg még többet? Nézzük meg a &os; Projekt honlapjáról elérhetõ dokumentációkat. Dokumentációs és támogatás Milyen jó könyvek szólnak a &os;-rõl? A Projekt igen széles körû dokumentációval rendelkezik, amely a következõ linkrõl érhetõ el: . Emellett a GYIK végén szereplõ, valamint a kézikönyvben található irodalomjegyzék tartalmazza az ajánlott könyveket. A dokumentáció elérhetõ más formátumokban is, például szöveges (ASCII) állományban vagy &postscript;-ben? Igen. A dokumentáció több különbözõ állomány- és tömörítési formátumban elérhetõ az &os; FTP oldalán belül a /pub/FreeBSD/doc/ könyvtárból. A dokumentációt több különbözõ módon osztályozhatjuk. Többek közt: A dokumentum neve alapján, például faq (GYIK), vagy handbook (kézikönyv). A dokumentum nyelv és karakterkódolása alapján. Ezeket a &os; rendszerekben, a /usr/share/locale könyvtárban megtalálható nyelvi beállítások nevei szerint adjuk meg. Jelenleg a következõ nyelveken és kódolásokban érhetõ el a dokumentáció: Név Leírás en_US.ISO8859-1 Angol (Egyesült Államok) bn_BD.ISO10646-1 Bengáli vagy bangla (Banglades) da_DK.ISO8859-1 Dán (Dánia) de_DE.ISO8859-1 Német (Németország) el_GR.ISO8859-7 Görög (Görögország) es_ES.ISO8859-1 Spanyol (Spanyolország) fr_FR.ISO8859-1 Francia (Franciaország) hu_HU.ISO8859-2 Magyar (Magyarország) it_IT.ISO8859-15 Olasz (Olaszország) ja_JP.eucJP Japán (Japán, EUC kódolás) mn_MN.UTF-8 Mongol (Mongólia, UTF-8 kódolás) nl_NL.ISO8859-1 Holland (Hollandia) no_NO.ISO8859-1 Norvég (Norvégia) pl_PL.ISO8859-2 Lengyel (Lengyelország) pt_BR.ISO8859-1 Portugál (Brazília) ru_RU.KOI8-R Orosz (Oroszország, KOI8-R kódolás) sr_YU.ISO8859-2 Szerb (Szerbia) tr_TR.ISO8859-9 Török (Törökország) zh_CN.GB2312 Egyszerûsített kínai (Kína, GB2312 kódolás) zh_TW.Big5 Hagyományos kínai (Tajvan, Big5 kódolás) Nem mindegyik dokumentum érthetõ el mindegyik nyelven. A dokumentum formátuma alapján. A dokumentumok több különbözõ formátumban állnak rendelkezésre. Mindegyik formátum használatának megvannak az elõnyei és hátrányai. Egyes formátumok inkább az interneten keresztüli olvasgatásra megfelelõek, mások pedig nyomtatott formában nyújtanak esztétikus hatást. A több különbözõ formátumnak köszönhetõen az olvasók igényeik szerint el tudják olvasni a dokumentáció különbözõ részeit akár a képernyõn, akár papíron. Jelenleg a következõ formátumokban érhetõek el a dokumentumok: Formátum Leírás html-split Kis méretû, hiperhivatkozásokkal ellátott HTML állományok gyûjteménye html Egyetlen óriási, az egész dokumentumot tartalmazó HTML állomány pdb A Palm Pilot adatbázisának formátuma, amelyet az iSilo segítségével tudunk olvasni pdf Az Adobe-féle Portable Document Format ps &postscript; rtf A Microsoft Rich Text formátuma txt Egyszerû szöveges állomány Amikor egy ilyen dokumentumot betöltünk a Wordbe, akkor az oldalszámok maguktól nem frissülnek. Ehhez a dokumentum betöltése után nyomjuk le a CtrlA, CtrlEnd, F9 billentyûket. A tömörítés és csomagolás típusa alapján. Ezek közül jelenleg hármat használunk. Ahol a formátum html-split, ott az állományokat a &man.tar.1; segítségével csomagoltuk össze. Az így keletkezõ .tar állományt ezek után az alábbi részben szereplõ tömörítési megoldásokkal tömörítettük. Az összes többi formátum esetén csak egyetlen állomány keletkezik, amelynek a neve típus.formátum (tehát például article.pdf, book.html és így tovább). Ezeket az állományokat azután két tömörítési eljárással tömörítjük. Eljárás Leírás zip A zip formátum. &os; alatt ezt úgy tudjuk kitömöríteni, ha elõször telepítjük a archivers/unzip portot. bz2 A bzip2 formátum. Nem olyan elterjedt, mint a zip, de általában kisebb méretû állományokat készít. Ilyen állományokat akkor tudunk kitömöríteni, ha telepítjük a archivers/bzip2 portot. Ennek megfelelõen tehát a kézikönyv bzip2-vel tömörített &postscript; változata a handbook/ könyvtáron belül book.ps.bz2 néven található. Miután kiválasztottuk a számunkra megfelelõ letöltendõ formátumot és tömörítési módszert, magunknak kell letölteni a kiválasztott tömörített állományokat, majd kibontani ezeket és átmásolni a megfelelõ helyre. Például, ha a GYIK fejezetekre darabolt, &man.bzip2.1; segítségével tömörített változata a doc/en_US.ISO8859-1/books/faq/book.html-split.tar.bz2 állományban található meg. A letöltéséhez és kibontásához a következõket kell tennünk: &prompt.root; fetch ftp://ftp.FreeBSD.org/pub/FreeBSD/doc/en_US.ISO8859-1/books/faq/book.html-split.tar.bz2 &prompt.root; bzip2 -d book.html-split.tar.bz2 &prompt.root; tar xvf book.html-split.tar A mûvelet befejezõdésével kapunk néhány .html kiterjesztésû állományt. Ezek közül az egyik neve index.html, ebben található a tartalomjegyzék, a bevezetés és a dokumentum többi részére mutató hivatkozások. Ezeket az állományokat kell szükség szerint átmásolnunk vagy átmozgatnunk a megfelelõ helyre. Hol található információ a &os; levelezési listáiról? Az összes velük kapcsolatos információt a kézikönyv levelezési listákról szóló részében találjuk. Milyen &os; hírcsoportok léteznek? Az összes rájuk vonatkozó információt a kézikönyv hírcsoportokról szóló részében találjuk meg. Vannak &os;-s IRC (Internet Relay Chat) csatornák? Igen, a legtöbb nagyobb IRC hálózaton található &os;-vel foglalkozó csatorna: Az EFNet hálózaton található #FreeBSD csatorna lényegében egy &os;-vel foglalkozó fórum, de itt ne nagyon próbálkozzunk segítséget kérni a többiektõl, ha netalán lusták lennénk elolvasni a man oldalakat vagy éppen kutatunk valamit. Ez a hely elsõsorban csevegésre szolgál, ahol mindenféle téma felmerül, a szextõl kezdve a sportokon keresztül a nukleáris fegyverekig éppen úgy, ahogy a &os;-rõl is. Mi szóltunk elõre! A szerver a irc.efnet.org címen érhetõ el. Az EFNet hálózaton található #FreeBSDhelp csatorna kifejezetten a &os; felhasználók megsegítését veszi célba. Az itt levõk sokkal szívesebben válaszolnak a kérdéseinkre, mint a #FreeBSD csatornán. A Freenode hálózaton található ##FreeBSD csatornán mindig sokan vannak, itt bármilyen témában kérhetünk segítséget. A beszélgetések idõnként ugyan kifutnak a szigorú szakmai témákból, de a &os;-vel kapcsolatos kérdések itt mindig elsõbbséget élveznek. Szívesen segítünk bárkinek, és lehetõség szerint igyekszünk a kézikönyv megfelelõ részeire hivatkozni, vagy adni valamilyen útmutatást arra vonatkozóan, hogy merre tájékozódhatunk részletesebben a problémánkkal kapcsolatban. Ez alapvetõen egy angol nyelvû csatorna, habár a világ minden tájáról érkeznek tagjaink. Ha az anyanyelvünkön szeretnénk inkább csevegni, akkor elõször tegyük fel a kérdésünket angolul, aztán próbálkozzunk a megfelelõ ##freebsd-nyelv csatornán. A DALNET hálózaton található #FreeBSD csatorna az Egyesült Államokból a irc.dal.net szerveren, Európából pedig az irc.eu.dal.net szerveren keresztül érhetõ el. A DALNET hálózaton található #FreeBSDHelp csatorna az Egyesült Államokból a irc.dal.net szerveren, Európából pedig a irc.eu.dal.net szerveren keresztül érhetõ el. Az UNDERNET hálózaton található #FreeBSD csatorna az Egyesült Államokból a us.undernet.org, Európából pedig a eu.undernet.org szerveren keresztül érhetõ el. Mivel ez a csatornát leginkább segítségnyújtásra tartjuk fenn, készüljünk fel arra, hogy a hivatkozott dokumentumokat is el kell olvasnunk. A RUSNET hálózaton található #FreeBSD csatorna az oroszul beszélõ &os; felhasználók számára igyekszik segítséget nyújtani. Emellett viszont remek hely a nem szakmai jellegû témák megvitatásához is. A Freenode hálózaton található #bsdchat csatorna a hagyományos kínai (UTF-8 kódolású) nyelvet beszélõ &os; felhasználókat igyekszik segíteni. A nem szakmai jellegû témák részére is egy remek hely. Az említett csatornák mindegyike egymástól független, és nem állnak egymással kapcsolatban. Sõt, még a csevegési stílusuk is eltérõ, ezért érdemes a saját stílusunkhoz leginkább illeszkedõt megkeresni. Mint ahogy az összes IRC csatorna esetében elõfordul, itt is könnyedén érhetnek bennünket személyes sértések vagy egyszerûen csak sok szóbeli sárdobálást láthatunk (mivel jóval több az ilyen helyeken a balga ifjú, mint a higgadtabb idõs) — ezekkel ne is törõdjünk! Hol kaphatok kereskedelmi szintû &os; tréninget és támogatást? A DaemonNews nyújt kereskedelmi szintû támogatást és tréninget a &os;-hez. Errõl részletesebb információkat a BSD Mall honlapján kaphatunk. A &os; Mall is nyújt keresdelmi támogatást a &os;-hez. Errõl a honlapjunkon tudhatunk meg többet. A BSD Certification Group, Inc. DragonFly BSD, &os;, NetBSD és OpenBSD rendszerekhez ad rendszergazdai képesítéseket. Amennyiben érdekel minket, látogassunk el a honlapjukra. Kérünk minden olyan további szervezetet, amely tréninget vagy támogatást kíván nyújtani a Projektnek, hogy jelentkezzenek és felvesszük õket a listánkra! Nik Clayton
nik@FreeBSD.org
 Telepítés Milyen állományokat kell letöltenünk a &os; telepítéséhez? Ehhez a következõ három floppy image-re lesz alapvetõen szükségünk: floppies/boot.flp, floppies/kern1.flp és floppies/kern2.flp. Ezeket az image-eket az fdimage vagy &man.dd.1; segédprogramokkal kell rámásolnunk lemezekre. Ha magukat a terjesztéseket akarjuk letölteni (mert például egy DOS típusú állományrendszerrõl akarunk telepíteni), akkor az alábbi terjesztéseket kell beszereznünk: base/ manpages/ compat*/ doc/ src/ssys.* A teljes folyamatot, valamint a telepítéssel kapcsolatos általános tudnivalókat valamivel bõvebben a kézikönyv &os; telepítésével foglalkozó részébõl ismerhetjük meg. Mit tegyünk, ha a floppy image-ek nem férnek rá egyetlen lemezre? Egy 3,5 colos (1,44 MB kapacitású) lemezen 1 474 560 byte-nyi adat fér el. A rendszerindításhoz használt image mérete is pontosan 1 474 560 byte. A rendszerindító lemezek elõkészítése során elkövetett hibák általában a következõk: Amikor az image-eket FTP-n keresztül töltjük le, elfelejtünk bináris (binary) átviteli módot használni. Egyes FTP kliensek alapértelmezés szerint szöveges (ascii) módban viszik át az állományokat, és ennek során megpróbálják a sorvége karaktereket az adott operációs rendszer konvenciói szerint átalakítani. Ilyenkor szinte kétségtelen, hogy ezzel tönkreteszik az image-et. Ezért ne felejtsük el ellenõrizni a letöltött image-eket: ha a méretük nem egyezik meg pontosan a szerveren levõ változatukéval, akkor gyaníthatóan a letöltés közben történt velük valami. Megoldás: miután csatlakoztunk a szerverhez, de még mielõtt elkezdük volna a letöltést, az FTP kliens parancssorában gépeljük be, hogy binary. Az image lemezre másolása a DOS copy parancsának (vagy hasonló grafikus eszközök) használatával. A copy és a hozzá hasonló programok nem használhatóak erre a célra, mivel az image-eket közvetlenül a rendszeindításhoz hozták létre. Ennek megfelelõen az egyes image-ek a lemezek teljes tartalmát sávról sávra tartalmazzák, és így nem hétköznapi állományként kell velük bánni. Ezeket a floppykra alacsonyszintû eszközök (például az fdimage vagy rawrite) segítségével, nyers módban kell felvinni, ahogy azt a &os; telepítését leíró útmutatóban is olvashatjuk. Hol található leírás a &os; telepítésérõl? A telepítés részletes leírása a kézikönyv &os; telepítésérõl szóló részében olvasható. Mire van szükség a &os; használatához? A &os; használatához egy 486-os vagy jobb processzorral rendelkezõ számítógépre, 24 MB vagy annál több memóriára, és legalább 150 MB tárhelyre lesz szükségünk. A &os; összes változata képes futni szinte bármilyen olcsó MDA típusú grafikus kártyával, de az &xorg; használatához már VGA vagy annál jobb videokártya szükségeltetik. Lásd . Hogyan lehet saját telepítõfloppyt készíteni? Jelen pillanatban ennek nincs egyszerû módja. Minden egyes kiadáshoz tartoznak telepítõfloppyk, használjuk ezeket. Ha egy módosított kiadást akarunk készíteni, kövessük a(z angol nyelvû) Release Engineering cikk útmutatásait. A számítógépre lehet egynél több operációs rendszert is telepíteni? Olvassuk el a A &os; telepítése és használata más operációs rendszerekkel együtt címû cikket. &windows; mellé is telepíhetõ &os;? Elõször telepítsük a &windows;t, majd a &os;-t. A &os; boot managere ekkor képes lesz a &windows; és a &os; indítására is. Vigyázzunk, mert ha a &windows;t telepítjük fel másodikként, akkor az minden figyelmeztetés nélkül durván felülírja az aktuális boot managert. Ha ezt tapasztaljuk, akkor olvassuk el a következõ szakaszt. A &windows; letörölte a boot managert! Hogyan lehet visszaállítani? A &os;-hez tartozó boot managert háromféleképpen tudjuk újratelepíteni: Indítsuk el a DOS-t, lépjünk be a &os; terjesztéshez tartozó tools könyvtárba és keressük meg a bootinst.exe nevû állományt. Indítsuk el a következõ módon: ...\TOOLS> bootinst.exe boot.bin Ekkor a boot manager visszakerül a helyére. Használjuk a &os;-hez létrehozott rendszerindító lemezeket, és a telepítõben válasszuk a Custom (Egyéni telepítés) menüpontot, majd azon belül válasszuk a Partition (Partíció) pontot. Itt válasszuk ki azt a meghajtót, ahol korábban a boot managerünk volt (ez valószínûleg a felsorolásban az elsõ lesz) és amikor belépünk a partíciószerkesztõbe, akkor egybõl válasszuk a Write (W) opciót (tehát ne változtassunk semmit). Ez megerõsítést fog kérni, amire válasszuk a &gui.yes; gombot, és amikor a boot manager kiválasztása rész jelenik meg, válasszuk a FreeBSD Boot Manager pontot. Ezzel a boot manager újra a lemezre íródik. Miután ezzel végeztünk, lépjünk ki a telepítõbõl és indítsuk újra a rendszerünket a megszokott módon. Indítsuk a rendszerünket a &os; rendszerindító lemezérõl (vagy CD-jérõl), majd válasszuk a telepítõben a Fixit (Javítás) menüpontot. Ezután válasszuk a javítófloppy vagy a(z élõ állományrendszerrel rendelkezõ) 2. CD használatát, majd lépjünk be a javításhoz elindított parancsértelmezõbe. Ezt követõen adjuk ki az alábbi parancsot: Fixit# fdisk -B -b /boot/boot0 eszköz A parancsban az eszköz helyére annak az eszköznek a nevét adjuk meg, amelyrõl a rendszert szoktuk indítani, például ad0 (az elsõ IDE-lemez), ad4 (az elsõ IDE-lemez valamelyik vezérlõn), da0 (az elsõ SCSI-lemez) stb. Az A, T és X sorozatú IBM Thinkpad laptopok lefagynak a &os; telepítése utáni elsõ indulásuk során. Hogy lehet ezen segíteni? Ezeken a gépeken az IBM BIOS-ának egy korai hibás változata található, amely a &os; által használt partíciókat tévesen suspend-to-disk típusú partícióknak tekinti. Ennek következtében amikor a BIOS megpróbálja értelmezni a &os; által létrehozott partíciót, megakad. Az IBM Ahogy Keith Frechette (kfrechet@us.ibm.com) írta levelében. szerint az alábbi típus/BIOS változatokban található meg ez a hiba. Típus BIOS T20 IYET49WW vagy késõbbi T21 KZET22WW vagy késõbbi A20p IVET62WW vagy késõbbi A20m IWET54WW vagy késõbbi A21p KYET27WW vagy késõbbi A21m KXET24WW vagy késõbbi A21e KUET30WW Úgy értesültünk, hogy az IBM BIOS-ok késõbbi változataiban ismét felbukkant ez a típusú hiba. Ebben az üzenetben &a.nectar; a &a.mobile; tagjainak egy olyan módszert mutat be, ami segíthet, ha az újabb típusú IBM laptopunk nem tudja elindítani a &os;-t, és így váltani tudunk a BIOS elõzõ vagy következõ verziójára. Ha régebbi típusú BIOS-szal rendelkezünk és a frissítés nem megoldható, akkor a &os;-t telepíthetjük úgy is, hogy megváltoztatjuk a &os; által használt partíció azonosítóját és egy olyan rendszerindító blokkot telepítünk, amelyik képes ezt kezelni. Ehhez elõször is a gépet egy olyan állapotba kell visszahoznunk, ahol már túl tudunk jutni a rendszerindító képernyõn. Ezt úgy tudjuk elérni, ha nem engedjük, hogy a gép indulása közben észrevegye az elsõdleges lemezen található &os; partíciót. Erre az egyik lehetséges megoldás, ha a gépbõl ideiglenesen eltávolítjuk a merevlemezt és átrakjuk egy régebbi ThinkPadba (például egy ThinkPad 600-as típusba) vagy a megfelelõ átalakító használatával az asztali számítógépünkbe. Miután ezzel megvagyunk, töröljük le a &os; partícióját és tegyük vissza a lemezt. Ekkor a ThinkPad újból mûködõképes lesz. Ezt követõen az alábbi utasításokat követve tudjuk telepíteni a &os;-t: Töltsük le a boot1 és boot2 állományokat a címrõl. Olyan helyre tegyük ezeket, ahol késõbb is még el tudjuk érni. A megszokott módon telepítsük a &os;-t a ThinkPadre. Ilyenkor ne használjuk a Veszélyesen dedikált (Dangerously Dedicated) módot. A telepítés befejezése után ne indítsuk újra a gépet. Váltsunk át a vészhelyzetekben használatos parancsértelmezõre (Emergency Holographic Shell, Alt F4) vagy indítsuk el egy javításhoz használt (fixit) parancsértelmezõt. Az &man.fdisk.8; segítségével változtassuk meg a &os;-s partíció azonosítóját a 165 értékrõl a 166 értékre (ezt a típust az OpenBSD használja). Másoljuk át az imént letöltött boot1 és boot2 állományokat a helyi állományrendszerre. A &man.disklabel.8; segítségével rögzítsük a boot1 és boot2 tartalmát a &os; slice-unkra. &prompt.root; disklabel -B -b boot1 -s boot2 ad0sn ahol az n annak a slice-nak a sorszáma, ahová a &os;-t telepítettük. Indítsuk újra a gépet. A rendszerindító parancssorban ekkora megjelenik az OpenBSD indításának lehetõsége. Ezen keresztül tudjuk a &os;-t elindítani. A kedves Olvasónak meghagytuk azt az esetet, amikor ugyanezen a konfiguráción OpenBSD és &os; rendszereket akarunk egyszerre használni. Lehet telepíteni hibás szektorokat tartalmazó lemezre is? Igen, ez lehetséges, de egyáltalán nem ajánlott. Manapság ha egy IDE-meghajtón hibás szektorokat találunk, akkor az arra utal, hogy hamarosan tönkremegy (a meghajtó belsõ átképezõ funkciói már képesek megbirkózni a rossz szektorok növekvõ számával, ami arra enged következtetni, hogy a lemez felülete jelentõs mértékben sérült). Ezért inkább egy új merevlemezes meghajtó vásárlását javasoljuk. Ha hibás SCSI-meghajtónk van, ezt a választ olvassuk el. Furcsa dolgok történnek a telepítõfloppy használata közben! Mi okozhatja? Ha olyan furcsa dolgokkal találkozunk a telepítõfloppy használata során, mint például a lemez állandó darálása vagy a rendszer váratlan újraindulása, akkor a következõ három kérdést érdemes feltennünk magunknak: Biztos, hogy új, frissen formázott, teljesen hibamentes floppykat használunk (tehát olyanokat, amelyeket egy frissen bontott dobozból vettünk ki, és nem olyanokat, amelyeket valamelyik magazin mellékletébõl szedtük ki vagy éppen három évig az ágy alatt tároltunk)? Biztos, hogy bináris (vagy image) módban töltöttük le a lemezek image-eit? (Ne szégyelljük, mindenki életében legalább egyszer töltött már le véletlenül bináris állományt szöveges formátumban!) &windows; 95 vagy &windows; 98 alatt DOS módban használtuk az fdimage vagy rawrite parancsot? Ezek az operációs rendszerek általában nem férnek össze az olyan programokkal, amelyek közvetlenül a hardverrel akarnak kommunikálni, amire a lemezek írásához is szükség van. Ez a probléma leginkább akkor merülhet fel, amikor a grafikus felületen belül egy DOS ablakban futtatjuk ezeket a programokat. Kaptunk olyan visszajelzést is, hogy gondjaink lehetnek, ha &netscape;-pel töltjük le a rendszerindító lemezeket, ezért lehetõség szerint igyekezzünk más FTP klienst használni. ATAPI CD-meghajtóról indult a rendszer, de a telepítõ szerint nem található semmilyen CD-meghajtó. Hova tûnt? Ezt a problémát általában egy rosszul beállított CD-meghajtó okozza. A CD-meghajtó rengeteg számítógépben a másodlagos IDE-vezérlõ slave (szolga) portján található, a master (mester) port használata nélkül. Ez az ATAPI specifikációi szerint nem szabályos, de a &windows; ezzel különösebben nem törõdik, a BIOS pedig egyszerûen figyelmen kívül hagyja a rendszer indítása során. Ezért képes a BIOS ilyenkor látni a CD-meghajtót, és ezért nem képes a &os; teljes telepítésnél használni. Ezen úgy tudunk segíteni, ha a CD-meghajtónkat az IDE-vezérlõn átállítjuk masterre, vagy arra az IDE-vezérlõre teszünk egy master eszközt. PLIP (Parallel Line IP) használatával lehet laptopra telepíteni? Igen. Ehhez csupán egy szabványos Laplink-kábel kell. Amennyiben szükséges, a párhuzamos vonali hálózatkezelés beállításához olvassuk el kézikönyv PLIP-rõl szóló részét. A lemezmeghajtók esetében milyen geometriai beállításokat érdemes használni? A lemez geometriája alatt a lemezen található cilinderek, fejek és a sávonkénti szektorok számát értjük. Ezt a továbbiakban csak CHS-értéknek nevezzük (mint Cylinder/Head/Sector). Ebbõl állapítja meg a PC-s BIOS, hogy a lemezen honnan kell olvasnia és hova kell írnia. Ez rengeteg félreértést okoz az újdonsült rendszergazdák számára. Elõször is megemlítenénk, hogy egy SCSI-lemez fizikai geometriája ebben az esetben teljesen lényegtelen, mivel a &os; lemezblokkokban gondolkozik. Igazából nem létezik a fizikai geometria fogalma, ugyanis a szektorok sûrûsége a lemezen felületén belül sem állandó. Amit a gyártók általában fizikai geometriának hívnak, az általában az a geometria, amely a legkevesebb helyveszteséggel jár. Az IDE-lemezek esetében a &os; ugyan CHS-értékekkel dolgozik, de ezt minden modernebb meghajtó legbelül blokkhivatkozásokká alakítja. Egyedül tehát a logikai geometria számít. Ez a válasz, amikor a BIOS megkérdezi a meghajtónkat: Mik a geometriai beállításaid?, és ennek felhasználásával kommunikál vele a késõbbiekben. Mivel a &os; is ezt az értéket használja fel a rendszer indításánál, fontos, hogy jól adjuk meg. Ez különösen abban az esetben számít, amikor több operációs rendszer is található a lemezen, hiszen mindegyiküknek azonos geometriai beállításokat kell használniuk. Ellenkezõ esetben komoly gondok léphetnek fel a rendszer indítása során! A SCSI-lemezek esetében a beállítandó geometria értéke attól függ, hogy a vezérlõn használjuk-e a bõvített fordítás támogatását (extended translation support, amelyet gyakran csak úgy neveznek, hogy Support for DOS disks >1GB vagy ehhez hasonlóan). Ha ezt letiltottuk, akkor használjuk az N cilinder, 64 fej és 32 szektor sávonkénti felírást, ahol N a lemez MB-okban számított mérete. Így például egy 2 GB méretû lemez geometriai beállítása 2048 cilinder, 64 fej és 32 szektor sávonként. Ha viszont engedélyeztük (ami gyakran elõfordul, mivel így lehet az &ms-dos; bizonyos korlátozásait megkerülni) és a lemez kapacitása 1 GB-nál több, adjunk meg M cilindert, 255 fejet, 63 (és nem 64) szektort sávonként, ahol az M a lemez MB-okban mért kapacitása osztva 7,844238-al (!). Tehát az iménti példában is említett 2 GB-os meghajtó esetében 261 cilindert, 255 fejet és sávonként 63 szektort kapunk. Ha nem lennénk benne biztosak, vagy a &os;-nek a telepítés közben nem sikerül megállapítania a lemez geometriai beállításait, mi magunk is könnyen meg tudjuk határozni, ha készítünk egy kis méretû DOS partíciót a lemezen. A BIOS ekkor észlelni fogja a megfelelõ geometriai beállításokat, és ha már nincs rá tovább szükségünk, akkor a partíciószerkesztõben nyugodtan törölhetjük. Hálózati kártyák és hasonló hardverek programozásához azonban még a késõbbiekben hasznos lehet. Használhatjuk viszont a &os;-hez mellékelt pfdisk.exe segédprogramot is. Ezt a &os; CD vagy a &os; FTP oldalainak tools könyvtárában találhatjuk meg. Ennek a programnak a segítségével ki tudjuk deríteni, hogy a lemezen levõ többi operációs rendszer milyen geometriai beállításokat használ. Az így kapott értékeket fel tudjuk használni a partíciószerkesztõben. Van valamilyen korlátozás a lemezek felosztására vonatkozóan? Igen. A rendszerindításhoz használt (gyökér)partíciónak az 1024. cilinder alatt kell kezdõdnie, mivel a BIOS csak így képes betölteni onnan a rendszermagot. (Ez a korlátozás a PC-s BIOS-ok miatt van, nem a &os; miatt.) A SCSI-lemezek esetében ez általában azt jelenti, hogy rendszerindításhoz használt partíciónak az elsõ 1024 MB alatt kell kezdõdnie (vagy az elsõ 4096 MB alatt, ha a bõvített fordítást is engedélyeztük — lásd az elõzõ kérdést). Az IDE-lemezek esetében ez 504 MB-nak felel meg. A &os; kompatibilis valamilyen disk managerrel? A &os; felismeri az Ontrack Disk Managert és figyelembe veszi. A többi disk managert nem támogatja. Ha egyedül csak a &os;-t akarjuk használni, akkor nincs szükségünk disk managerre. Egyszerûen csak állítsunk be egy akkora méretû lemezt, amivel a BIOS képes még megbirkózni (a határ általában 504 MB) és majd a &os; kideríti, hogy valójában mennyi hely áll a rendelkezésére. Ha régebbi gyártmányú merevlemezünk van MFM-vezérlõvel, akkor a &os;-nek konkrétan meg kell mondanunk, hogy mennyi cilindert használhat. Ha a &os; mellett más operációs rendszereket akarunk használni, akkor ezt disk manager nélkül is megtehetjük. Egyedül arra kell vigyáznunk, hogy a &os; indításához használt partíció és a másik operációs rendszer slice-a az elsõ 1024 cilinder alatt kezdõdjön. Ha nagyon körültekintõek akarunk lenni, akkor erre a célra egy 20 MB méretû rendszerindító partíció tökéletesen megfelel. Amikor a &os;-t telepítése után elõször elindul, akkor egy Hiányzó operációs rendszer vagy egy Missing Operating System hiba jelenik meg. Mi történt? Ez általában akkor fordul elõ, amikor a &os; és a DOS vagy más operációs rendszerek nem értenek egyet a lemez geometriai beállításaiban. Telepítsük újra a &os;-t és ezúttal figyelmesen kövessük a fentebb adott utasításokat! Miért nem lehet továbblépni a boot manager F? menüjénél? Ez az elõbbi kérdéssel kapcsolatos probléma egy másik tünete: a BIOS és a &os; által használt geometriai beállítások nem egyeznek! Amennyiben a vezérlõ vagy a BIOS támogatja a cilinderek fordítását (amelyet gyakran >1GB driver support néven találhatunk meg), akkor próbáljuk meg átállítani és így újratelepíteni a &os;-t. Az összes forrást telepíteni kell? Alapvetõen nem. Ettõl függetlenül azonban javasoljuk legalább a base források telepítését, ahol számos olyan állomány megtalálható, amelyekre a késõbbiekben még hivatkozni fogunk, valamint a sys (rendszermag) források telepítését, amelyben a rendszermag forrásai találhatóak. A rendszeren belül azonban a mûködéshez semmi sem igényli közvetlenül a források jelenlétét, egyedül talán a rendszermag beállítását végzõ &man.config.8; program. A rendszermag forrásainak kivételével a rendszerben a fordítás menetét úgy építettük fel, hogy akár egy írásvédett módon csatlakoztatott NFS állományrendszerrõl is képes legyen dolgozni (a rendszermag forrásaira vonatkozó megszorítások miatt azonban azt javasoljuk, hogy ezt közvetlenül ne a /usr/src könyvtárba csatlakoztassuk, hanem egy másik helyre, ahol aztán szimbolikus linkek segítségével másoljuk le a forráskód könyvtárszerkezetének legfelsõ szintjét). Ha kéznél vannak a források és tisztában vagyunk a rendszerfordítás folyamatával, akkor a késõbbiekben sokkal könnyebben tudjuk a &os; rendszerünket frissíteni. A források egyes részeinek kiválasztásához lépjünk be a telepítõprogram Custom (Egyéni telepítés), majd a Distributions (Terjesztések) menübe. Kell rendszermagot fordítani? Egy új rendszermag fordítása korábban fontos része volt a &os; telepítésének, de a legújabb kiadások már kihasználják a rendszermag beállításának sokkal baratságosabb módszereit is. A &os; 5.X és az azt követõ változatokban már a betöltõbõl könnyen be tudjuk állítani a rendszermagot a beépített hints (eszközökre vonatkozó útmutatások) módszere által felkínált rugalmasabb lehetõségeknek köszönhetõen. Egy új rendszermag készítése viszont olyan esetekben még továbbra is hasznos lehet, amikor csak azokat a meghajtókat akarjuk megtartani benne, amelyekre ténylegesen szükségünk van. Ezzel többnyire memóriát tudunk megspórolni, habár a legtöbb rendszer esetében erre igazából nincs szükségünk. A jelszavak tárolására használható-e DES, Blowfish vagy MD5, és ha igen, akkor hogyan lehet megadni? A &os; alapértelmezés szerint MD5-alapú jelszavakat használ. Ezeket a DES algoritmuson alapuló hagyományos &unix;-os jelszavaknál sokkal megbízhatóbbnak tartják. A DES formátum természetesen továbbra is elérhetõ olyan esetekben, amikor a kevésbé biztonságos jelszavakat használó régi operációs rendszerekkel akarunk együttmûködni. Emellett a &os;-ben lehetõségünk van a sokkal biztonságosabb Blowfish jelszóformátum használatára is. Az új jelszavak formátumát az /etc/login.conf állományban található passwd_format bejelentkezési tulajdonság adja meg, amelynek értéke des, blf (amennyiben elérhetõ), illetve md5 lehet. A bejelentkezési tulajdonságokkal kapcsolatban a &man.login.conf.5; man oldalt érdemes elolvasni. A rendszerindító lemez elõször elindul, de aztán miért akad meg a Probing Devices... képernyõn? Ha a rendszerünkhöz IDE-s &iomegazip; vagy &jaz; meghajtót csatlakoztattunk, akkor próbálkozzunk újra az eltávolítása után. A rendszerindító floppy ugyanis hajlamos összekeverni a meghajtókat. A rendszer telepítése után természetesen újra csatlakoztathatjuk a meghajtót. Ezt remélhetõleg egy következõ verzióban már kijavítják. A rendszer telepítését követõ újraindítás után miért jelenik meg a panic: can't mount root hibaüzenet? Ez a hiba a rendszerindító blokk és a rendszermag közti félreértésbõl, a lemezes eszközök helytelen kezelésébõl fakad. Ilyen hibát általában olyan rendszerekben kapunk, ahol két masternek beállított IDE-lemez található vagy ha az egyes IDE-vezérlõkre csak egy-egy eszközt csatlakoztattunk és a &os;-t a másodlagos IDE-vezérlõre kapcsolódó lemezre telepítettük. Ekkor a rendszerindító blokk szerint a rendszert az ad0 (de a BIOS-ban a második) lemezre telepítettük, miközben a rendszermag szerint ez a másodlagos IDE-vezérlõn elhelyezkedõ elsõ lemez, az ad2. Az eszközök felkutatása után a rendszermag megpróbálja a rendszerindító blokk által nyilvántartott eszközrõl, az ad0 lemezrõl csatlakoztatni a rendszerindító partíciót, ami viszont számára a ad2 eszköz lesz, így ez a próbálkozása meghiúsul. Ezt a félreértést a következõ módokon lehet helyretenni: Indítsuk újra a rendszert és nyomjuk le az Enter billentyût, amikor a Booting kernel in 10 seconds; hit [Enter] to interrupt szöveg megjelenik. Ezzel a rendszerbetöltõ parancssorába kerülünk. Ezután gépeljük be a set root_disk_unit="lemezszám" sort. Itt a lemezszám értéke 0 lesz, ha a &os;-t az elsõdleges IDE-vezérlõ master portján levõ merevlemezre telepítettük, 1, ha az elsõdleges IDE-vezérlõ slave portjára, 2, ha a másodlagos IDE-vezérlõ master portjára, és végül 3, ha a másodlagos IDE-vezérlõ slave portjára. Most már begépelhetjük, hogy boot, és így a rendszernek el is kell indulnia. Ha ezt a változtatást véglegesíteni akarjuk (vagyis nem akarjuk ugyanezt eljátszani a &os; minden egyes indítása során), akkor a /boot/loader.conf.local állományba vegyünk fel a root_disk_unit="lemezszám" sort. Tegyük át a &os;-t tartalmazó lemezt az elsõdleges IDE-vezérlõre, és ezzel megszûnik az iménti félreértés. Mennyi memóriát tudunk használni? A memóriára vonatkozó korlátozások platformonként változnak. Egy szabványos &i386; telepítés esetén például ez a határ 4 GB, de &man.pae.4; segítségével akár még ennél több is elérhetõ. Ehhez olvassuk el az &i386; platformon 4 GB-nál több memória használatára vonatkozó utasításokat. A &os;/pc98 esetén a korlát szintén 4 GB, azonban itt a PAE nem használható. A &os; által támogatott összes többi architektúra elméletileg ennél több memóriát képes kezelni (több terabyte-ot). Mik az FFS állományrendszerek korlátai? Az FFS állományrendszerek méretének elméleti határa 8 TB (2 milliárd blokk), illetve az alapértelmezett 8 KB-os blokkméret esetén 16 TB. A gyakorlatban azonban szoftveresen ebbõl 1 TB használható ki, de kisebb módosításokkal akár 4 TB-os állományrendszer is használható (és létezik). Egyetlen FFS állományrendszerbeli állomány mérete megközelítõleg legfeljebb 1 milliárd blokk lehet, ami 4 KB-os blokkmérettel számolva 4 TB-ot jelent. Az állományok maximális mérete Blokkméret Gyakorlatban Elméletben 4 KB > 4 GB 4 TB - 1 8 KB > 32 GB 32 TB - 1 16 KB > 128 GB 32 TB - 1 32 KB > 512 GB 64 TB - 1 64 KB > 2048 GB 128 TB - 1
4 KB-os blokkméret esetén a háromszoros indirekcióval származtatott blokkok a gyakorlatban is kihasználhatóak, és az egészet elméletben egyedül csak az állományrendszerben így ábrázolható blokkok maximális száma korlátozná (ami kb. 10243 + 10242 + 1024), azonban a gyakorlatban ezt az állományrendszeri blokkokra vonatkozó 1 GB - 1 méretû (rossz) határ korlátozza. Az állományrendszeri blokkok számát ugyanis ki kellene terjeszteni a 2 GB - 1 méretig. 2 GB - 1 számú blokk használata körül jelentkezik ugyan néhány hiba, de ezek 4 KB-os blokkméret esetén nem is érhetõek el. A 8 KB-nál nagyobb blokkméretek esetén mindenre a blokkok 2 GB - 1 maximális mennyisége érvényes, de a gyakorlatban ezt a blokkok számának 1 GB - 1 határa korlátozza. Az eredeti 2 GB - 1 mennyiségû blokk használata gondokat okozhat. Egy új rendszermag fordítása után miért jelenik meg a archsw.readin.failed hibaüzenet az indítás során? Mert a rendszermag és a felhasználói programok verziója eltér. A rendszermag frissítésekor feltétlenül használjuk a make buildworld és a make buildkernel parancsokat is! A rendszerindítás második fokozatában közvetlenül meg tudjuk adni a betöltendõ rendszermagot, ha a betöltõ indítása elõtt, a | jel megjelenésekor lenyomunk egy billentyût. A telepítés megszakad a rendszer indítása közben, mit lehet ezzel kezdeni? Próbáljuk meg letiltani az ACPI támogatást. Ezt úgy tudjuk megtenni, hogy amikor a rendszertöltõ elindul, lenyomjuk a Szóköz billentyût. Ekkor a következõt kapjuk: OK Itt gépeljük be az alábbi parancsot: unset acpi_load Majd ezt: boot Hardverkompatibilitás Általános kérdések A &os; rendszerükhöz szeretnénk hardvert vásárolni. Melyik gyártmány/márka/típus a legjobb? Ez állandó téma a &os; levelezési listákon. Mivel a hardverek gyorsan változnak, nem is számíthatunk másra. Továbbra is határozottan javasoljuk, hogy olvassuk át figyelmesen a &os; &rel.current; vagy &rel2.current; változatához tartozó hardverjegyzéket (Hardware Notes) és nézzünk után a levelezési listák archívumában mielõtt bármire is rákérdeznéünk a legfrissebb és legjobb hardverek ügyében. Könnyen elõfordulhat, hogy éppen a múlt héten esett szó arról a típusú eszközrõl, amirõl éppen érdeklõdni szeretnénk. Ha laptoppal kapcsolatban lenne kérdésünk, akkor nézzük meg a &a.mobile; archívumát. Minden más esetben érdemes inkább a &a.questions; archívumait megnézni vagy az adott hardverhez tartozó levelezési listát böngészni. Memória A &os; képes 4 GB-nál, 16 GB-nál vagy akár 48 GB-nál több memóriát (RAM-ot) támogatni? Igen. A &os; operációs rendszerként képes az adott platformon kihasználni az összes rendelkezésre álló fizikai memóriát. Ne felejtsük el azonban, hogy az egyes platformokon ennek határa eltér. Például az &i386; platformon a PAE használata nélkül legfeljebb csak 4 GB memóriát tudunk elérni (amely azonban a PCI számára fenntartott címtér miatt a valóságban némileg kevesebb), illetve a PAE használatával legfeljebb 64 GB memóriát. Az AMD64 platformokon viszont már egészen 1 TB memóriáig is elmehetünk. A &os; miért jelez 4 GB-nál kevesebb memóriát &i386; architektúrájú számítógépeken? Az &i386; platformon a címtér 32 bites, ami azt jelenti, hogy itt legfeljebb 4 GB memória címezhetõ meg (és érhetõ el). Ráadásul a címtér bizonyos tartományait a hardvereszközök számára tartják fenn különbözõ célokra, például a PCI eszközök mûködtetésére és vezérlésére, a videomemória hozzáférésére stb. Ennélfogva az operációs rendszer és annak rendszermagja által felhasználható teljes memória mérete jelentõsen kevesebb, mint 4 GB. Ezen a típusú konfigurációkon általában 3,2 GB és 3,7 GB között mozog a maximálisan kihasználható fizikai memória mérete. Ha mégis 3,2  vagy 3,7 GB-nál több memóriát szeretnénk elérni (4 GB-ot vagy akár annál is többet), akkor ahhoz a PAE nevû speciális módosításra lesz szükségünk. A PAE a Physical Address Extension (Fizikai címkiterjesztés) rövidítése, és egy olyan módszerre utal, amellyel a 32 bites x86 típusú processzorokon tudunk 4 GB-nál több memóriát címezni. Lényegében nem csinál mást, csak 4 GB-os határ felé képezi le azokat a memóriaterületeket, amelyeket egyébként a hardverek részére tartanak fenn, ezzel kiegészíti a fizikai memóriát (&man.pae.4;). A PAE használatának számos hátránya van: ebben a módban a megszokottnál (vagyis PAE nélkül) némileg lassabb a memória elérése, illetve ilyenkor a betölthetõ rendszermag-modulok (lásd &man.kld.4;) sem támogatottak. Emiatt az összes meghajtót bele kell fordítanunk a rendszermagba. A PAE használatát általában a PAE nevû, a rendszermaghoz gyárilag mellékelt konfigurációs állománnyal engedélyezhetjük. Ezt eleve úgy állították össze, hogy gond nélkül készíteni tudjuk egy ilyen rendszermagot. Érdemes azonban megemlíteni, hogy a konfigurációs állomány bizonyos tekintetben egy kissé konzervatív, mivel egyes PAE esetén használhatatlannak megjelölt meghajtók valójában mégis minden gond nélkül hozzáadhatóak a konfigurációhoz. Ezzel kapcsolatban azt javasoljuk, hogy ha az adott meghajtó használható valamelyik 64 bites architektúrán (például AMD64-en), akkor nagy valószínûséggel PAE-vel is mûködni fog. Amennyiben saját magunk szeretnénk egy PAE-rendszermagot készíteni, akkor a következõ sort tegyük bele a konfigurációs állományba: options PAE A PAE alkalmazása napjainkban annyira már nem jellemzõ, mivel az újabb x86 hardverek mindegyike képes 64 bites (AMD64 vagy &intel; 64) módban futni. Ebben az esetben már lényegesen nagyobb címtér használatára nyílik lehetõségünk, így nincs szükségünk további trükkökre. A &os; támogatja az AMD64 architektúrát, így ha 4 GB-nál több memóriát szeretnénk elérni, akkor inkább a &os; ezen változatát érdemes alkalmazni. Architektúrák és processzorok A &os; az x86-on kívül támogat más architektúrájú rendszereket is? Igen. A &os; jelenleg az Intel x86 és az AMD64 architektúrákon mûködik. A Az Intel EM64T, IA-64, &arm;, &powerpc;, sun4v és &sparc64; architektúrák is támogatottak. A további tervezett platformok között van még a &mips; és az &s390;, a &mips; aktuális állapotáról és &a.mips; segítségével értesülhetünk. Az újabb architektúrákhoz kapcsolódó általános jellegû megbeszéléseket a &a.platforms; foglalja össze. Amennyiben a számítógépünk architektúrája nem szerepel a jelenleg támogatottak között, és valamilyen gyors megoldásra lenne szükségünk, akkor javasoljuk a NetBSD vagy az OpenBSD használatát. A &os; támogatja a szimmetrikus többprocesszoros (SMP) rendszereket? A &os; általánosságban véve támogatja a többprocesszoros rendszereket, noha egyes esetekben a BIOS vagy az alaplap hibájából fakadóan problémáink adódhatnak. A &a.smp; átolvasása segíthet tisztázni ezeket. A &os; képes kihasználni az Intel processzorai által felkínált HyperThreading (HTT) támogatás elõnyeit. Az options SMP beállítással fordított rendszermagok alapból maguktól felismerik a rendszerünkben található logikai processzorokat. A &os; alapértelmezett ütemezõje ezeket a logikai processzorokat a többivel teljesen egyenrangúnak tekinti, vagyis semmilyen ütemezési kérdés eldöntésénél nem fogja figyelembevenni az egy processzoron belül elhelyezkedõ logikai processzorokat. Ezen naív ütemezési felfogás miatt bizonyos esetekben a rendszerünk teljesítménye nem tökéletesen optimális, ezért adódhatnak olyan helyzetek, amikor a machdep.hlt_logical_cpus sysctl-változó segítségével szükséges lehet a logikai processzorok használatának letiltása. Ezenkívül még a machdep.hlt_logical_cpus sysctl-változón keresztül lehetõségünk van leállítani az üresjáratban mûködõ processzorokat. Ennek részleteirõl bõvebben a &man.smp.4; man oldalon olvashatunk. Merevlemezes, szalagos, CD- és DVD-meghajtók A &os; milyen típusú merevlemezes meghajtókat ismer? A &os; ismeri az EIDE-, SATA-, SCSI- és SAS-meghajtókat (és a velük kompatibilis vezérlõket, errõl bõvebben lásd a következõ szakaszt), valamint az összes olyan meghajtót, amely az eredeti Western Digital (MFM, RLL, ESDI és természetesen az IDE) interfészt használja. Néhány egyedi fejlesztésû ESDI vezérlõ nem fog mûködni, ezért lehetõleg maradjunk a WD1002/3/6/7 interfészeknél és azok másolatainál. Milyen SCSI- vagy SAS-vezérlõket ismer? A teljes listát a &os; hardverjegyzékében találhatjuk meg a &rel.current; vagy &rel2.current; kiadásban. Milyen szalagos meghajtókat ismer? A &os; a SCSI és QIC-36 (QIC-02 interfésszel) szabványokat ismeri. Ezek közé értendõek a 8 mm-es (más néven Exabyte) és DAT-meghajtók is. Bizonyos régebbi 8 mm-es meghajtók nem egészen kompatibilisek a SCSI-2 szabvánnyal, ezért a &os;-vel sem feltétlenül képesek együttmûködni. A &os; támogatja a szalagok cseréjét? A &os; &man.ch.4; eszközön és a &man.chio.1; parancson keresztül támogatja a SCSI szabványú szalagcserélõket. A használat pontos részleteirõl a &man.chio.1; man oldalán olvashatunk részletesebben. Ha nem az AMANDA vagy a hozzá hasonló programokat használjuk, amelyek alapból ismerik a szalagcserélés lehetõségét, akkor ne feledkezzünk meg arról, hogy a szalagot csak az egyik helyrõl a másikra tudjuk mozgatni, ezért nekünk kell figyelnünk arra, hogy melyik rekeszben vannak szalagok és a meghajtónak ezek közül melyiket kell használnia. A &os; milyen CD-meghajtókat ismer? Bármilyen támogatott SCSI-vezérlõhöz csatlakoztatható SCSI-meghajtót ismer. Ezenkívül még az alábbi CD-interfészek ismertek: Mitsumi LU002 (8 bites), LU005 (16 bites) és FX001D (16 bites, dupla sebességû). Sony CDU 31/33A Sound Blaster nem-SCSI CD-meghajtók Matsushita/Panasonic CD-meghajtók ATAPI kompatibilis IDE CD-meghajtók Az összes ismert nem-SCSI kártya nagyon lassan mûködik a SCSI-meghajtókhoz képest, és bizonyos ATAPI CD-meghajtók nem használhatóak. A Daemon News-tól és a &os; Mall-tól rendelhetõ hivatalos &os; CD-krõl akár közvetlenül el is tudjuk indítani a rendszert. A &os; milyen CD-RW meghajtókat ismer? A &os; bármilyen ATAPI-kompatibilis IDE CD-R vagy CD-RW meghajtót ismer. Ennek részleteit lásd a &man.burncd.8; man oldalán. A &os; ezeken kívül még tetszõleges SCSI CD-R vagy CD-RW meghajtót támogat. A használatukhoz telepítsük a cdrecord programot a portok vagy csomagok közül, és gondoskodjunk róla, hogy a pass eszköz támogatása benne legyen a rendszermagban. A &os; ismeri az &iomegazip; meghajtókat? A &os; alapból ismeri a SCSI és ATAPI (IDE) interfészen kommunikáló &iomegazip; meghajtókat. A SCSI ZIP-meghajtók ugyan egyedül az 5 és 6 target ID-krõl hajlandóak mûködni, de ha a SCSI-kártyánk BIOS-a támogatja, akkor még a rendszert is el tudjuk indítani róluk. Egyelõre nem tisztázott, hogy milyen kártyák képesek a 0 és 1 ID-ken kívül máshonnan is rendszert indítani, ezért ennek a hozzátartozó dokumentációben érdemes utánajárnunk. A &os; ezenkívül még a párhuzamos porton csatlakoztatható ZIP-meghajtókat is ismeri. Ehhez ellenõrizzük, hogy a rendszermagunkban megtalálhatóak az scbus0, da0, ppbus0 és vp0 meghajtók (a GENERIC rendszermagban a vp0 kivételével mindegyik szerepel). Segítségükkel a párhuzamos vonalon csatlakozó meghajtó a da0s4 eszközön keresztül érhetõ el. Ennek megfelelõen az állományrendszerek a mount /dev/da0s4 /mnt vagy (DOS esetén) a mount -t msdosfs /dev/da0s4 /mnt parancs kiadásával csatlakoztathatóak. Emellett még érdemes a GYIK cserélhetõ lemezes meghajtókról szóló részét is elolvasnunk ebben a fejezetben, valamint a formázásról szóló megjegyzést az adminisztrációról szóló fejezetben. A &os; ismeri a &jaz;, EZ és a többi cserélhetõ lemezes meghajtót? Használhatóak. Ezek többsége SCSI eszköz, ezért a &os; SCSI-lemezként látja, az IDE csatolós EZ pedig IDE-meghajtóként érhetõ el. A rendszer indítása elõtt ne felejtsük el bekapcsolni a külsõ egységeket. Ha tárolóeszközt akarunk cserélni a rendszer mûködése közben, olvassuk el a &man.mount.8;, &man.umount.8; és (SCSI eszközök esetén) a &man.camcontrol.8; vagy (IDE eszközök esetén) a &man.atacontrol.8; man oldalakat, valamint a GYIK egy késõbbi részében található részt a cserélhetõ lemezes meghajtókról. Egér és billentyûzet A &os; ismeri az USB billentyûzeket? A &os; alapból ismeri az USB billentyûzeket. Miután engedélyeztük rendszerünkben az USB billentyûzet támogatását, az AT billentyûzet /dev/kbd0 lesz és az USB billentyûzet pedig /dev/kbd1, már amennyiben mind a kettõt csatlakoztattuk a számítógépünkhöz. Ha viszont csak USB billentyûzetünk van, akkor az a /dev/ukbd0 lesz. Ha az USB billentyûzetet konzolban akarjuk használni, akkor erre figyelmeztetnünk kell a konzolos meghajtót. Ezt úgy tudjuk megtenni, ha a következõ parancsot lefuttatjuk a rendszer indítása közben: &prompt.root; kbdcontrol -k /dev/kbd1 < /dev/console > /dev/null Amikor viszont csak USB billentyûzetünk van, akkor az /dev/ukbd0 eszközön keresztül tudjuk elérni, ezért a parancsnak ilyenkor így kell kinéznie: &prompt.root; kbdcontrol -k /dev/ukbd0 < /dev/console > /dev/null Ha véglegesíteni akarjuk ezt a beállítást, akkor tegyük a keyboard="/dev/ukbd0" sort az /etc/rc.conf állományba. Miután ezt megcsináltuk, az USB billentyûzet X alatt is mûködni fog minden további beállítás nélkül. Ezzel a paranccsal tudunk visszaváltani az alapértelmezett billentyûzetre: &prompt.root; kbdcontrol -k /dev/kbd0 > /dev/null A &man.kbdmux.4; meghajtón keresztül az alábbi parancsok kiadásával engedélyezhetjük az elsõdleges AT billentyûzet és a másodlagos USB billentyûzet párhuzamos használatát a konzolon: &prompt.root; kbdcontrol -K < /dev/console > /dev/null &prompt.root; kbdcontrol -a atkbd0 < /dev/kbdmux0 > /dev/null &prompt.root; kbdcontrol -a ukbd1 < /dev/kbdmux0 > /dev/null &prompt.root; kbdcontrol -k /dev/kbdmux0 < /dev/console > /dev/null Részletesebb információkat az &man.ukbd.4;, &man.kbdcontrol.1; és &man.kbdmux.4; man oldalakon találhatunk. Az USB billentyûzet menet közbeni csatlakoztatása és leválasztása nem feltétlenül fog mûködni. Ezért a problémák elkerülése érdekében azt javasoljuk, hogy a rendszer indítása elõtt mindenképpen csatlakoztassuk a billentyûzetet és hagyjuk egészen úgy, amíg le nem állítottuk. A nem szabványos buszos egereket hogyan lehet beállítani? A &os; ismeri a buszos, illetve a Microsoft, Logitech és az ATI által gyártott InPort buszos egereket. A GENERIC rendszermag azonban ehhez nem tartalmaz meghajtót. A rendszermag konfigurációs állományába a következõ sort kell megadni, ha egy buszos egereket támogató rendszermagot akarunk készíteni: device mse0 at isa? port 0x23c irq5 A buszos egerekhez általában saját interfészkártya is tartozik. Ezeket a kártyákat a fentitõl eltérõ portcímre és IRQ megszakításra is beállíthatjuk. Részletesebb információkat az egerünk man oldalán és a &man.mse.4; man oldalon olvashatunk. Hogyan lehet PS/2 (egérportos vagy billentyûzetes) egeret használni? Az PS/2 egereket alapból támogatjuk. Az ehhez szükséges psm meghajtó megtalálható a rendszermagban. Ha a saját magunk által összeállított rendszermagunk nem tartalmazza ezt a meghajtót, akkor a következõ sort kell felvennünk a konfigurációs állományba: device psm0 at atkbdc? irq 12 Miután a rendszermag a rendszer indítása során helyesen észlelte a psm0 eszközt, magától létrejön. Az egeret az X Window Systemen kívül is lehet valamilyen módon használni? Ha az alapértelmezett konzolos &man.syscons.4; meghajtót használjuk, akkor a szöveges felületû konzolokon az egérmutató segítségével tudunk szövegrészeket kijelölni és másolni. Ehhez nem kell mást tennünk, csupán elindítani a &man.moused.8; egérdémont és engedélyezni az egérmutatót a virtuális konzolokon: &prompt.root; moused -p /dev/xxxx -t yyyy &prompt.root; vidcontrol -m on Itt az xxxx az egeret leképezõ eszköz neve és az yyyy az egérhez használt protokoll típusa. Az egérdémon a legtöbb egér esetén képes magától megállapítani az alkalmazott protokoll típusát, kivéve a régebbi soros egereket. Az auto érték megadásával tudjuk aktiválni ezt az automatikus felderítést. Amennyiben ez nem mûködik, a &man.moused.8; man oldalán nézhetünk után a támogatott protokolloknak. Ha PS/2 egerünk van, akkor egyszerûen csak vegyük fel a moused_enable="YES" sor az /etc/rc.conf állományba, és az egérdémon elindul a rendszer indítása közben. Valamint hogy ha az egérdémont a konzol helyett az összes virtuális konzolon is használni akarjuk, akkor az /etc/rc.conf állományba tegyük bele a allscreens_flags="-m on" sort. Miután az egérdémon elindult, valamilyen módon koordinálni kell az egér hozzáférését az egérdémon és az összes többi program, például az X Window System között. Errõl a problémáról a GYIK Miért nem mûködik X alatt az egér? kérdésében olvashatunk részletesebb. Hogyan lehet szöveget kijelölni és másolni a szöveges konzolban? Ahogy sikerült elindítanunk az egérdémont (lásd az elõzõ szakaszt), tartsuk lenyomva az egér elsõ (bal oldali) gombját és az egér mozgatásával jelöljük ki a szöveget. Ezután nyomjuk le a második (középsõ) gombját, amivel a kurzor mellett megjelenik az imént kijelölt szöveg. A harmadik (jobb oldali) gomb segítségével a szöveg kijelölését tudjuk kiterjeszteni. Amennyiben az egerünkön nem található középsõ gomb, az egérdémon beállításainak segítségével megpróbálkozhatunk emulálni vagy áthelyezni a vele kapcsolatos funkciókat egy másik gombra. A &man.moused.8; man oldalán olvashatunk errõl részletesebben. Az egéren van mindenféle görgõ és gomb. Ki lehet ezeket valahogy használni &os; alatt is? A válaszunk erre sajnos csupán annyi, hogy Attól függ. A különbözõ kiegészítõkkel rendelkezõ egerekhez általában egy külön meghajtó szükségeltetik. Hacsak az egér meghajtóprogramja vagy a hozzátartozó felhasználói program nem nyújt valamilyen támogatást, az eszköz egyszerûen csak egy szabványos két- vagy háromgombos egérként fog funkcionálni. Ha az X Window környezetben akarunk görgõket használni, esetleg ezt a szakaszt érdemes elolvasnunk. A laptopokon megtalálható egér/trackball/touchpad hogyan használható? Olvassuk el az elõzõ kérdésre adott választ. A Delete billentyû hogyan használható a sh és csh parancsértelmezõkben? A Bourne Shell esetében az alábbi sorokat kell megadnunk az .shrc állományunkban. Lásd &man.sh.1; és &man.editrc.5;. bind ^? ed-delete-next-char # a konzolhoz bind ^[[3~ ed-delete-next-char # az xtermhez A C Shell esetében a következõ soroknak kell az .cshrc állományba kerülnie. Lásd &man.csh.1;. bindkey ^? delete-char # a konzolhoz bindkey ^[[3~ delete-char # az xtermhez További információkat ezen az oldalon találhatunk. Hálózati és soros eszközök A &os; milyen hálózati kártyákat ismer? Ezek teljes listáját a &os; egyes kiadásaihoz tartozó hardverjegyzékben találjuk meg. A &os; ismer szoftveres modemeket, például winmodemeket? A &os; különbözõ kiegészítõ szoftvereken keresztül több szoftveres modemet is támogat. A comms/ltmdm port például a szélesebb körben elterjedt Lucent LT chipsetes modemekhez ad támogatást. A &os; azonban nem telepíthetõ szoftveres modemen keresztül. A hozzátartozó szoftvert csak az operációs rendszer telepítése után tudjuk telepíteni. Van natív meghajtó a Broadcom 43xx típusú kártyákhoz? Nem, és valószínûleg nem is lesz. A Broadcom nem hajlandó nyilvánossá tenni azokat az információkat, amik az általuk gyártott vezeték nélküli chipsetek programozásához lennének szükségesek, mivel szoftveresen vezérelt rádiót használnak. Az alkatrészeik FCC szintû engedélyeztetéséhez ugyanis valamilyen módon gondoskodniuk kell róla, hogy a felhasználók nem képesek bizonyos dolgokat módosítani vele kapcsolatban, például a mûködési frekvenciát, a modulációs paramétereket vagy a kimenõ teljesítményt. A chipsetek programozásának ismerete nélkül azonban szinte lehetetlen elkészíteni hozzájuk a megfelelõ meghajtót. A &os; milyen többportos soros vonali kártyákat ismer? Ezek listáját a kézikönyv Soros vonali kommunikációról szóló része tartalmazza. Bizonyos névtelen másolatok is használhatók, különösen azok, amelyek magukat AST-kompatibilisnek nevezik. Az ilyen kártyák beállításáról a &man.sio.4; man oldalon olvashatunk részletesebben. Hogyan lehet a boot: parancssort elõhozni soros vonali konzolon? Olvassuk el a kézikönyvben ezt a fejezetet. Hang A &os; milyen hangkártyákat ismer? A &os; rengeteg hangkártyát ismer, (ennek részleteit lásd a &os; kiadásait tartalmazó honlapon és a &man.snd.4; man oldalon). Korlátozott módon az MPU-401 és a vele kompatibilis MIDI-kártyákat is támogatja. A µsoft; Sound System specifikációinak megfelelõ kártyákat tudjuk használni. Ez azonban csak a hangra vonatkozik! Ez a meghajtó a &soundblaster; kivételével nem támogatja a kártyákon található CD-, SCSI- és joystick csatlakozásokat. A &soundblaster; SCSI csatlakozása és bizonyos nem-SCSI CD-meghajtókat ugyan támogat, de rendszert például nem tudunk róluk indítani. Miért nincs hang a &man.pcm.4; által támogatott hangkártyán? Egyes hangkártyák esetében a hangerõ minden indításkor nullára állítódik. Ezért ilyenkor mindig ki kell adni a következõ parancsot: &prompt.root; mixer pcm 100 vol 100 cd 100 Egyéb eszközök Képes a &os; kihasználni az energiagazdálkodási lehetõségeket egy laptopon? A &os; bizonyos gépeken képes az APM használatára. Errõl az &man.apm.4; man oldalon találunk pontosabb leírást. A &os; ezenkívül még a legújabb hardverekben megtalálható ACPI lehetõségeit is igyekezik kihasználni. Errõl részletesebben az &man.acpi.4; man oldalon olvashatunk. Amennyiben a rendszerünk egyaránt tartalmazza az APM és az ACPI támogatását, bármelyiket használhatjuk. Ilyen esetben javasoljuk mind a kettõ kipróbálását és az igényeinkhez leginkább illeszkedõ megoldás kiválasztását. Hogy lehet letiltani az ACPI támogatását? Tegyük bele az alábbi sort az /boot/device.hints állományba: hint.acpi.0.disabled="1" Miért fagynak le a Micron típusú rendszerek indulás közben? Egyes Micron gyártmányú alaplapokon olyan PCI BIOS található, amely nem felel meg az szabványoknak, és ezért a &os; nem tud elindulni, mivel a PCI eszközök nem jelentik le az általuk használt címeket. Ezt a problémát úgy tudjuk megoldani, ha a BIOS-ban kikapcsoljuk (Disabled értékûre állítjuk) a Plug and Play Operating System beállítást. A rendszerindító lemez nem képes az ASUS K7V alaplapokkal mûködni. Hogyan lehet ezt orvosolni? Menjünk be a BIOS-ba és kapcsoljuk ki (állítsuk Disabled értékre) a Boot Virus Protection beállítást. Miért nem mûködnek a &tm.3com; PCI hálózati kártyák a Micron típusú számítógépekben? Nézzük meg az elõzõ választ. Hibaelhárítás Miért állapítja meg rosszul a &os; a memória mennyiségét &i386; hardveren? A válasz nagy valószínûséggel a fizikai és virtuális memóriacímek közti különbségben rejlik. A legtöbb PC-s hardvereszköz megegyezés szerint a 3,5 GB és 4 GB közti memóriaterületet speciális célokra tartja fenn (általában a PCI számára). Ezen a címterületen keresztül éri a PCI eszközöket. Ennek egyik következménye, hogy a fizikai memória ezen a részen nem érhetõ el. Hogy pontosan mi történik az itt elhelyezkedõ memóriával, teljesen a hardvertõl függ. Sajnálatos módon bizonyos eszközök semmilyen megoldást nem nyújtanak a problémára, és így lényegében az utolsó 500 MB-nyi memória elveszik. Szerencsére a legtöbb eszköz azonban képes ezt a területet egy felsõbb címre leképezni, így ki tudjuk használni. Ilyenkor azonban tapasztalhatunk némi félreértést, amikor megnézzük a rendszerindítás közben megjelenõ üzeneteket. A &os; 32 bites változata esetén ez a memóriaterület elveszik, mivel a címe a 4 GB-os határ felé kerül, amelyet a 32 bites módban futó rendszermag már nem képes elérni. Ezen egy PAE támogatással rendelkezõ rendszermag használatával segíthetünk. A GYIK-on belül ebben a bejegyzésben olvashatunk bõvebben a memóriakorlátokról, valamint ebben a részben láthatjuk a különbözõ platformokra vonatkozó memóriakorlátozásokat. A &os; 64 bites változata vagy a PAE használata esetén azonban a &os; rendesen felismeri és leképezi a fennmaradó memóriaterületeket, így azok használhatóvá válnak. A rendszerindítás során azonban az elõbb említett leképezés miatt látszólag úgy fog tûnni, mintha a &os; több memóriát észlelne, mint amennyivel valójában rendelkezünk. Ez teljesen normálisnak tekinthetõ és a ténylegesen elérhetõ memória mennyisége a folyamat végén be fog állítódni. Mit tegyünk, ha meghibásodott szektorokat találunk a merevlemezünkön? A SCSI-meghajtók esetében a meghajtó általában képes önmagától átképezni az ilyen szektorokat. A legtöbb meghajtóban ez a lehetõség viszont alapból nem engedélyezett. A hibás szektorok átképezéséhez az eszköz elsõ lapmódját kell átírnunk, amelyet (root felhasználóként) így tehetünk meg: &prompt.root; camcontrol modepage sd0 -m 1 -e -P 3 Változtassuk meg az AWRE (az írás automatikus átképzése) és ARRE (az olvasás automatikus átképzése) beállítások értékeit 0-ról 1-re: AWRE (Auto Write Reallocation Enbld): 1 ARRE (Auto Read Reallocation Enbld): 1 A modernebb IDE-meghajtók is képesek a vezérlõjükkel nyilvántartani az idõközben meghibásodott szektorokat, és ezt általában alapból engdélyezik. Ha rossz szektorokra figyelmeztetõ hibaüzeneteket látunk (akármilyen típusú meghajtónk is legyen), az kétségtelenül arra utal, hogy ideje lecserélnünk a hardvert. A hibás szektorok használatát esetleg a gyártó saját diagnosztikai programjával le tudjuk tiltani, de hosszabb távon mindenképpen az lesz a legjobb, ha veszünk egy újat. A &os; miért nem találja meg a HP Netserver SCSI-vezérlõjét? Ez tulajdonképpen egy ismert probléma. A HP Netserver gépekben egy integrált EISA buszos SCSI-vezérlõ található, amely a 11-es EISA bõvítõhelyen található, ezért az összes valódi EISA bõvítõhely ez elõtt helyezkedik el. Sajnos a 10 feletti EISA bõvítõhelyek címei ütköznek a PCI eszközök számára kiosztott címekkel, ezért a &os; önmagától nem tudja valami jól kezelni az ilyen helyzeteket. Ezért a legjobban akkor járunk, ha egyszerûen letagadjuk a címterek ütközését :) Ezt úgy tudjuk megtenni, ha a rendszermag EISA_SLOTS nevû beállítását a 12 értékre állítjuk. Ezután már csak be kell konfigurálunk és újra kell fordítanunk a rendszermagot, ahogy azt a kézikönyv megfelelõ része is tárgyalja. Természetesen, amikor egy ilyen gépre akarunk telepíteni, a helyzet tovább bonyolódik. A telepítést úgy tudjuk megoldani, ha a UserConfig programon belül alkalmazunk egy apró trükköt. Most ne a vizuális felületét használjuk, hanem a parancssoros részt. Gépeljük be, majd a megszokottak szerint telepítsük a rendszert: eisa 12 quit Ettõl függetlenül természetesen továbbra is javasolt egy, az elõbbiek szerint módosított rendszermagot fordítanunk és telepítenünk. A következõ verziókban remélhetõleg már lesz valamilyen megoldás erre a problémára. A HP Netserver esetén nem tudunk a lemezeken Veszélyesen dedikált (Dangerously Dedicated) módot használni. Errõl itt olvashatunk bõvebben. Állandóan ed1: timeout és ahhoz hasonló üzenetek jelennek meg. Mi lehet velük kezdeni? Ezt a hibát általában a megszakítások ütközése okozza (például két kártya ugyanazt a megszakítást akarja használni). Indítsuk a rendszerünket a beállítás használatával és az ed0/de0/... bejegyzéseket változtassuk meg a kártyáknak megfelelõen. Ha a hálózati kártyánkon BNC típusú csatlakozó található, akkor még elõfordulhat, hogy azért látunk ilyen hibaüzeneteket, mert nem jól zártuk le a csatlakozást. Ezt úgy tudjuk könnyen ellenõrizni, ha a lezárót közvetlenül a kártyára dugjuk rá (kábel nélkül) és figyeljük, hogy továbbra is jönnek-e a hibaüzenetek. Egyes NE2000-kompatibilis kártyák akkor adják ezt a hibát, ha az UTP portjukon nincs aktív összeköttetés vagy nem dugtuk be a kábelt. Miért állnak le a &tm.3com; 3C509 kártyák minden különösebb ok nélkül? Az ilyen típusú kártyák néha hajlamosak elfelejteni a beállításaikat. Frissítsük a kártya beállításait a 3c5x9.exe program segítségével. A párhuzamos nyomtató nevetségesen lassú. Mi lehet ezzel kezdeni? Ha csupán annyi a problémánk, hogy a nyomtató irdatlanul lassan mûködik, akkor próbáljuk meg a kézikönyv nyomtatásról szóló részében leírtakhoz hasonlóan átállítani a nyomtató portkezelését. A programok miért állnak le idõnként Signal 11 hibákkal? Ezek a hibák akkor keletkeznek, amikor a futó programok olyan memóriaterülethez próbálnak meg hozzáférni, amihez eredetileg nem lenne szabad. Ha valami ehhez hasonló történik a rendszerünkben látszólag teljesen véletlenszerûen, akkor nagyon óvatosan kezdjünk el vizsgálódni. A lehetséges okok az alábbiak lehetnek: Ha csak olyan alkalmazások esetében jelentkezik ez a hiba, amelyeket mi magunk fejlesztünk, akkor az valószínûleg arra utal, hogy valamelyik része hibásan mûködik. Ha a &os; alaprendszerének valamelyik részében tapasztalunk ilyen hibákat, akkor azt szintén okozhatja hibás kód, de az ilyen hibákat általában hamarabb meg szokták találni és ki szokták javítani, mint ahogy a GYIK-ot olvasók többsége találkozna velük (a -CURRENT ág pontosan ezt a célt szolgálja). Elõfordulhat, hogy ez egy olyan furcsaság eredménye, amely nem a &os; hibája: például ugyanazon program fordításakor mindig mást csinál a fordítóprogram. Például tegyük fel, hogy a make buildworld parancsot futtatjuk, és a fordítás félbeszakad, amikor az ls.c állományból el akarja készíteni az ls.o állományt. Ha ezután megint megpróbáljuk kiadni a make buildworld parancsot, akkor a fordítás ugyanazon a helyen újból meghiúsul — valószínûleg hibás a forráskód, frissítsük a forrásainkat és próbáljuk meg ismét. Ha viszont a fordítás ilyenkor már egy másik helyen akad el, akkor szinte biztos, hogy hardverhibával akadtunk össze. Amit ilyenkor tenni tudunk: Az elsõ esetben egy nyomkövetõ, például a &man.gdb.1; segítségével keressük meg a program azon pontját, ahol rossz memóriaterülethez próbál meg hozzáférni és javítsuk ki. A második esetben ellenõrizzük, hogy nem a hardver a hibás. Ennek okai többek közt a következõk lehetnek: Túlmelegednek a merevlemezeink: ellenõrizzük, hogy a gépben található ventillátorok rendesen mûködnek-e (persze elõfordulhat, hogy más eszközök melegednek túl). A processzor túlmelegedett: lehet, hogy mert túlságosan nagy órajelen járatjuk, vagy mert egyszerûen leállt a hûtése. Akármelyik eset is következett be, legalább a hiba felderítéséig állítsuk vissza a hivatalos sebességére. Ha feltétlenül ragaszkodunk a rendszerünk tuningolásához, akkor érdemes elgondolkoznunk azon, hogy egy lassabb rendszerrel jobban járunk, mint egy állandóan cserélendõ, ropogósra sült rendszerrel. Az emberek általában nem is nagyon szeretik az ilyen rendszereket, független attól, hogy szerintünk érdemes-e ilyet csinálni vagy sem. Hibás memóriamodulok: ha több SIMM és DIMM modul is található a gépünkben, akkor vegyük ki az összeset és próbáljuk ki mindegyiket egyesével, ezzel is leszûkíthetjük a probléma felderítését a hibás DIMM/SIMM modulokra vagy azok kombinációjára. Az alaplap túlbecslõ értékei: a BIOS beállításai között vagy az alaplapon található jumperekkel szabályozni tudjuk a különbözõ idõzítéseket, ahol általában az alapértelmezett értékek megfelelnek, de néha elõfordulhat, hogy a memóriamodulok késleltetését lassúra, vagy éppen turbó sebességre állítják (RAM Speed: Turbo vagy ehhez hasonló néven keressük a BIOS-ban), ami szintén okozhat furcsa viselkedést. Próbáljuk meg visszaállítani az BIOS alapértelmezett értékeit, de elõtte érdemes lejegyezni az aktuális beállításainkat. Az alaplap zajos vagy kevés áramot kap: ha vannak használaton kívüli I/O kártyáink, merevlemezeink, CD-meghajtóink a rendszerünkben, akkor próbáljuk meg ideiglenesen eltávolítani ezeket vagy egyszerûen csak lehúzni róluk a tápkábelt. Ezzel tudjuk vizsgálni, hogy a számítógépünk tápegysége képes-e megbirkózni a kisebb terheléssel. Esetleg kipróbálhatunk egy másik tápegységet is, lehetõleg egy kicsivel erõsebbet (például ha a jelenlegi tápegységünk teljesítménye 250 watt, akkor használjunk helyette egy 300 wattosat). Továbbá érdemes lehet még elolvasnunk a SIG11 GYIK-ot (lásd lentebb), ahol mindezeket a problémákat részletesen kifejtik, noha a &linux; nézõpontjából. Arról is olvashatunk benne, hogy egy hibás memóriát miért nem képesek észlelni a szoftveres vagy hardveres tesztelõeszközök. Végezetül, ha az egyik javaslat sem segített a probléma megoldásában, akkor valószínûleg sikerült hibát találnunk a &os; kódjában, amirõl nyugodtan írhatunk a fejlesztõknek egy hibajelentést. A problémáról minden részletre kiterjedõ módon A SIG11-es probléma GYIK-ja írásban olvashatunk (angolul). A rendszer összeomlik vagy egy Fatal trap 12: page fault in kernel mode vagy pedig valamilyen panic: hibaüzenettel és egy halom számot ír ki. Mit tegyünk? A &os; fejlesztõi nagyon kíváncsiak az ilyen hibákra, de a felderítéséhez sajnos jóval több információra van szükségük, mint amennyit láthattunk. Másoljuk le az összeomláshoz tartozó teljes üzenetet. Ezután nézzük meg a GYIK-nak azt a részét, amely a rendszermag összeomlásáról szól, készítsünk egy nyomkövetési információkkal ellátott rendszermagot és kérjük le a hívási láncot. Ez elsõre talán bonyolultnak hangzik, de ehhez igazából nem igényel semmilyen programozási tudást, egyszerûen csak a megadott utasításokat kell követnünk. A rendszer indulása közben miért sötétül a képernyõ és megy el rajta a kép? Ez az ATI Mach 64 videokártyák esetében jelentkezõ probléma. Ilyenkor az a gond, hogy a kártya a 0x2e8 címet használja, akárcsak a negyedik soros port. A &man.sio.4; meghajtóban levõ hiba (vagy netalán beállítás?) miatt azonban a negyedik soros portot még akkor is használni fogja, ha kikapcsoljuk a sio3 (a negyedik soros port) eszközt. A hibát kijavításáig így kerülhetjük meg: A betöltõ parancssorában adjuk meg a paramétert. (Így elõ tudjuk hozni a rendszermag konfigurációs módját.) Kapcsoljuk ki a sio0, sio1, sio2 és sio3 eszközöket (tehát mindegyiket). Emiatt a &man.sio.4; meghajtó nem indul el, és így nem okoz problémát. Lépjünk ki és folytassuk a rendszer indítását. Ha a soros portokat is használni akarjuk, akkor következõ módosításokkal készítsünk egy új rendszermagot: a /usr/src/sys/dev/sio/sio.c (vagy pc98 esetén a /usr/src/sys/pc98/cbus/sio.c) állományban keressük meg a 0x2e8 karakterláncot és az azt megelõzõ vesszõt távolítsuk el (de az utána következõt tartsuk meg). Miután végrehajtottuk ezt a módosítást, a megszokott módon fordítsuk újra a rendszermagot. A &os; miért csak 64 MB memóriát használ, amikor 128 MB van a gépben? Mivel &os; a BIOS-tól próbálja megtudni a rendelkezésre álló memória méretét, ezért csak 16 biten képes lekérdezni a KB-okban (vagyis 65 535 KByte = 64 MB, vagy még ennél is kevesebb, mivel egyes BIOS-ok legfeljebb 16 MB memóriát engednek látni). Tehát ha 64 MB-nál több memóriával rendelkezünk, akkor a &os; ugyan megpróbálja azt felderíteni, de nem feltétlenül fog sikerülni. Ezt úgy tudjuk megoldani, ha a rendszermag alábbi beállítását használjuk. Alapvetõen ugyanis létezik egy módszer, amivel le lehet kérdezni a memória teljes méretét a BIOS-tól, de a hozzátartozó rutin nem fért el a rendszerindító blokkban. Ha egyszer majd sikerül neki helyet csinálni, akkor a rendszer képes lesz kizárólag ezzel a módszerrel dolgozni. Amíg viszont ez nem így van, addig kénytelenek leszünk a most következõ megoldást választani: options MAXMEM=N ahol N a memória Kilobyte-okban megadott mérete. Tehát egy 128 MB memóriával rendelkezõ számítógép esetén ez 131072. A számítógépben több mint 1 GB memória van, de mégis kmem_map too small üzenetek jelennek meg. Mi a gond? A &os; általában a rendszermag néhány fontos paraméterét, mint például az egyszerre megnyitható állományok maximális számát a számítógépben található memória méretébõl származtatja. Az 1 GB memóriánál több esetén azonban elképzelhetõ, hogy ez az automatikus méretezés túlságosan is nagy értékeket választ. Így a rendszer indításakor a rendszermag olyan nagy méretû táblázatokat és egyéb struktúrákat foglal le, amelyek betöltik a rendelkezésére bocsátott terület nagy részét. Késõbb, a rendszer futása közben pedig a rendszermag szépen lassan kifogy a dinamikus memóriaterületekbõl és összeomlik. Készítsünk egy olyan saját rendszermagot, ahol a beállítást megnöveljük egészen a maximális 400 MB-os értékig (). 400 MB használata valószínûleg elég lesz egészen 6 GB memóriáig. A számítógépben nincs 1 GB memória, a &os; mégis kmem_map too small hibával leáll! Ez a hibaüzenet arra utal, hogy a rendszer kifogyott a hálózati pufferek (különösen az mbuf klaszterek) számára kiosztott virtuális memóriából. Az mbuf klaszterek részére fenntartott virtuális memória méretének beállításáról a kézikönyv Hálózati korlátozások címû szakaszában olvashatunk. Miért jelenik meg a kernel: proc: table is full hibaüzenet? A &os; rendszermagja egyszerre csak bizonyos számú programot enged futni. Ezek konkrét száma a kern.maxusers &man.sysctl.8;-változótól függ. A kern.maxusers ezenkívül még hatással van más belsõ korlátokra is, például a hálózati pufferekre (lásd ezt a korábbi kérdést). Ha a számítógépünk túlságosan leterhelt, akkor érdemes megpróbálkoznunk a kern.maxusers értékének növelésével. Ennek átállítása a rendszerben egyszerre futtatható maximális programok számával együtt sok más rendszerszintû korlátozást is finomít. A kern.maxusers értékének beállításához nézzük meg a kézikönyv Az állományok és futó programok korlátozásairól szóló szakaszát. (Miközben ez a rész a megnyitható állományok maximális számáról szól, addig ugyanez érvényes a futó programokra is.) Ha viszont a számítógépünk nem éri akkora terhelés, de mégis szeretnénk egyszerre nagyobb számú programot is futtatni rajta, akkor ehhez elegendõ csak kern.maxproc változót átállítanunk. Ezt úgy tudjuk megtenni, ha felvesszük a /boot/loader.conf állományba. Ez az érték természetesen addig nem beállítódni, amíg a rendszerünket újra nem indítjuk. Ezekrõl a változókról a &man.loader.conf.5; és &man.sysctl.conf.5; man oldalakon tájékozódhatunk részletesebben. Ha az összes programot egyetlen felhasználóval akarjuk futtatni, akkor a kern.maxprocperuid változót értékét is át kell állítanunk, méghozzá a kern.maxproc új értékénél eggyel kisebbre. (Ezért kell így csinálni, mert egy rendszerprogram, az &man.init.8; mindig fut.) A sysctl változók beállításait úgy is tudjuk véglegesíteni, ha felvesszük ezeket az /etc/sysctl.conf állományba. A kézikönyv A rendszermag korlátainak finomhangolása címû szakaszában részletesebb is olvashatunk róla, hogy miként állítsuk be a rendszerünket. Az új rendszermag indításakor miért keletkezik CMAP busy hibaüzenet? Az elavult /var/db/kvm_*.db állományokat összegyûjtõ rutin idõnként nem mûködik megfelelõen, és a nem egyezõ állományok esetén össze is omolhat. Amikor ilyen történik, indítsuk újra a rendszert egyfelhasználós módban és gépeljük be: &prompt.root; rm /var/db/kvm_*.db Mit jelent az ahc0: brkadrint, Illegal Host Access at seqaddr 0x0 üzenet? Ez az Ultrastor SCSI vezérlõkártya ütközésére utal. A rendszerindítás közben lépjünk be a rendszermag konfigurációs menüjébe és tiltsuk le a gondot okozó uha0 eszközt. Amikor elindul a rendszer, egy ahc0: illegal cable configuration hibaüzenet jelenik meg. A kábelek bekötésével semmilyen gond nincs. Mégis akkor mi a baj? Az alaplapon nem található olyan áramkör, amely támogatja az automatikus lezárást (automatic termination). A SCSI BIOS-ban az automatikus lezárás helyett adjuk meg a megfelelõ lezárást. Az &man.ahc.4; meghajtója nem képes rendesen érzékelni a kábeleket, ha az alaplapon van ilyen érzékelés (és így automatikus lezárás). A meghajtó egyszerûen annyit feltételez, hogy ennek támogatása csak akkor érhetõ el, ha az EEPROM-ban megadtuk az automatic termination beállítást. A megfelelõ kábeldetektáló eszköz nélkül a meghajtó gyakran rosszul állapítja meg a lezárást, ami pedig így veszélyezteti a SCSI busz megbízhatóságát. Miért küld a sendmail mail loops back to myself hibaüzenetet? Errõl részletesebben a kézikönyvben olvashatunk. A távoli gépeken miért viselkednek olyan furcsán a teljes képernyõs alkalmazások? Elõfordulhat, hogy az adott távoli gépen a terminál típusa nem cons25, amire viszont a &os; konzolnak a megfelelõ mûködéshez szüksége lenne. Ezt a problémát többféle módon is meg tudjuk kerülni: Mikor bejelentkezünk a távoli gépre, állítsuk a TERM környezeti változót az ansi vagy sco értékre, amibõl kiderül, hogy egyáltalán ismeri ezeket a termináltípusokat. A &os; konzolban használjunk VT100 emulátort, például a screen alkalmazást. A screen segítségével egyetlen terminálról egyszerre több munkamenetet is tudunk indítani, de egyébként is egy nagyon jó program. Minden screen által létrehozott ablak VT100-as terminálként mûködik, ezért a távoli gépen a TERM környezeti változó nyugodtan beállítható a vt100 értékre. Tegyük hozzá a cons25 bejegyzést a távoli gép terminálokat tároló adatbázisához. Ez pontos módszere jelentõs mértékben függ az adott gépen található operációs rendszertõl. Ebben leginkább az adott gépen található man oldalak tudnak segíteni. Indítsunk el a &os; rendszert futtató gépen egy X szervert és a távoli géprõl egy X rendszerre íródott terminálemulátorral, például az xterm vagy az rxvt programmal jelentkezzük be. A távoli gépen ekkor a TERM változó értéke vagy xterm, vagy pedig vt100 lesz. A Plug and Play kártyákat miért nem találja meg (vagy unknown típusúként látja) a &os;? Ennek az okait a következõ levélben fejtette ki &a.peter; a &a.questions; tagjainak, amelyben arra válaszolt, hogy egy belsõ modemet miért nem észlel a rendszer miután frissítették &os; 4.X-re (az érthetõség kedvéért szögletes zárójelek között hozzáadtunk néhány kiegészítést is). Az eredeti szövegbõl készült idézetet frissítettük.
A PNP BIOS beállította [a modemet] és magára hagyta valahol a portok számára fenntartott címtérben, így az ISA eszközök régi típusú [3.X-ben levõ] eszközpróbálgatásai ott találták meg. A 4.0 esetében azonban az ISA eszközöket kezelõ kód már sokkal inkább a PnP támogatására koncentrál. Korábban [a 3.X verziókban] elõfordulhatott az is, hogy az ISA eszközök keresése során a rendszer egy kóbor eszközt talált, majd ugyanazt megtalálta PnP eszközként és ütköztek az így duplán lefoglalni kívánt erõforrások. Ennek kivédésére elõször tehát letiltjuk a programozható kártyák felderítését, így ez a típusú kettõs detektálás nem történhet meg. Ez továbbá azt is jelenti, hogy a támogatott PnP hardverek azonosítóit elõre ismerni kell. Ennek hangolhatóságát már tervbevettük.
Tehát egy ilyen eszköz mûködtetéséhez szükségünk lesz a PnP azonosítójára, valamint arra, hogy felvegyük a felderítendõ PnP eszközök ISA eszközök közé. Ezt a &man.pnpinfo.8; segítségével kérhetjük le, amely például egy belsõ modem esetén a következõ kimenetet fogja adni: &prompt.root; pnpinfo Checking for Plug-n-Play devices... Card assigned CSN #1 Vendor ID PMC2430 (0x3024a341), Serial Number 0xffffffff PnP Version 1.0, Vendor Version 0 Device Description: Pace 56 Voice Internal Plug & Play Modem Logical Device ID: PMC2430 0x3024a341 #0 Device supports I/O Range Check TAG Start DF I/O Range 0x3f8 .. 0x3f8, alignment 0x8, len 0x8 [16-bit addr] IRQ: 4 - only one type (true/edge) [a többi részt kihagytuk] TAG End DF End Tag Successfully got 31 resources, 1 logical fdevs -- card select # 0x0001 CSN PMC2430 (0x3024a341), Serial Number 0xffffffff Logical device #0 IO: 0x03e8 0x03e8 0x03e8 0x03e8 0x03e8 0x03e8 0x03e8 0x03e8 IRQ 5 0 DMA 4 0 IO range check 0x00 activate 0x01 Innen a Vendor ID kezdetû sorra lesz szükségünk. A zárójelek között szereplõ hexadecimális szám (ami a példában a 0x3024a341) lesz az eszköz PnP azonosítója, valamint a közvetlenül ez elõtt szereplõ karakterlánc az egyedi ASCII azonosítója (PMC2430). Ha a &man.pnpinfo.8; lefuttatásának eredményeképpen megjelenõ lista nem tartalmazza a kérdéses eszközt, akkor helyette a &man.pciconf.8; használatával is próbálkozhatunk. Íme a pciconf -vl parancs kimenete egy integrált hangkártya esetében: &prompt.root; pciconf -vl chip1@pci0:31:5: class=0x040100 card=0x00931028 chip=0x24158086 rev=0x02 hdr=0x00 vendor = 'Intel Corporation' device = '82801AA 8xx Chipset AC'97 Audio Controller' class = multimedia subclass = audio Ebbõl a chip változót, vagyis a 0x24158086 értéket kell felhasználnunk. Ezt az információt (a Vendor ID vagy a chip értékét) ezután a /usr/src/sys/dev/sio/sio_isa.c állományba kell felvennünk. Ehhez elõször is készítsünk egy biztonsági másolatát a sio_isa.c állományról arra az esetre, ha véletlenül valami rossz történne. Ez azért is hasznunkra fog válni, mert így tudunk egy javítást mellékelni a hibajelentésünk mellé (mert ugye írni fogunk róla hibajelentést, ugye?). Szóval, keressük meg a sio_isa.c állományban a következõ sort: static struct isa_pnp_id sio_ids[] = { Menjük lentebb egészen addig, amíg nem találunk egy helyet, ahova be tudunk szúrni egy bejegyzést az eszközünkhöz. A bejegyzések megadásának módja lentebb látható, és a jobb oldalt megjegyzésbe tett ASCII Vendor ID szerint rendezettek, amelyek mellett még megtalálható (amennyiben kifér) a &man.pnpinfo.8; Device Description kimenetében kapott érték is: {0x0f804f3f, NULL}, /* OZO800f - Zoom 2812 (56k Modem) */ {0x39804f3f, NULL}, /* OZO8039 - Zoom 56k flex */ {0x3024a341, NULL}, /* PMC2430 - Pace 56 Voice Internal Modem */ {0x1000eb49, NULL}, /* ROK0010 - Rockwell ? */ {0x5002734a, NULL}, /* RSS0250 - 5614Jx3(G) Internal Modem */ A megfelelõ helyre ezután vegyük fel az eszközünkhöz tartozó hexadecimális Vendor ID értéket, mentsük el az állományt, fordítsuk újra a rendszermagot és indítsuk újra vele a rendszerünket. Ha mindent jól csináltunk, akkor az eszköz sio eszközként fog megjelenni. Miért keletkezik nlist failed hiba például a top vagy systat parancsok futtatásakor? A gondot alapvetõen az okozza, hogy a kérdéses alkalmazás valamiért egy olyan rendszermagbeli szimbólumot keres, amit nem talál. Ez a típusú hiba a következõkbõl eredhet: A rendszermag és a hozzátartozó programok nincsenek szinkronban (vagyis fordítottunk egy új rendszermagot, de nem volt installworld vagy fordítva) és emiatt a szimbólumokat tároló táblázat nem teljesen úgy épül fel, ahogy azt az alkalmazás gondolja. Ha errõl lenne szó, akkor egyszerûen nincs más teendõnk, mint befejezni a frissítést (ennek pontos részleteit lásd a /usr/src/UPDATING állományban). Nem a /boot/loader, hanem közvetlenül a boot2 (lásd &man.boot.8;) segítségével töltjük be a rendszermagot. Noha alapvetõen semmilyen problémát nem nem okoz a /boot/loader kihagyása, általánosságban véve azért mégis jobban elérhetõvé tudja tenni a rendszermagban található szimbólumokat a felhasználói programok felé. Miért tart olyan sokáig ssh vagy telnet használatával csatlakozni a számítógéphez? A tünet: nagyon sok idõ telik aközött, amíg a TCP kapcsolat felépül és a kliens bekéri a jelszót (vagy a &man.telnet.1; esetében amíg a bejelentkezõ képernyõ megjelenik). A betegség: nagyon valószínû, hogy a késlekedést az okozza, amikor a szerver megpróbálja a kliens IP-címét feloldani hálózati névvé. Sok szerver, köztük a &os;-ben is megtalálható Telnet és SSH szerver is ezt csinálja, többek közt azért, hogy a rendszergazda számára el tudja tárolni egy naplóban ezt a hálózati nevet. Az orvosság: ha az említett jelenség minden olyan esetben jelentkezik, amikor a számítógéprõl (mint kliensrõl) valamilyen szerverhez csatlakozni akarunk, akkor a kliens oldalán lesz a gond. Ehhez hasonlóan, ha csak egy adott szervernél tapasztaljuk, akkor azzal a számítógéppel történhetett valami. Amennyiben a problémákat a kliens okozza, nem tehetünk mást, a névoldáson kell úgy javítanunk, hogy a szerver normálisan fel tudja oldani. Ha helyi hálózaton tapasztaljuk mindezt, akkor ez már a szerver problémája és olvassunk tovább. Ellenkezõ esetben az internet a felelõs, ezért nagyon valószínû, hogy fel kell vennünk a kapcsolatot az internet-szolgáltatónkkal és segítséget kérni tõlük a hiba elhárításában. Ha a problémát viszont a helyi hálózaton található szerver okozza, akkor úgy kell azt beállítanunk, hogy a helyi neveket képes legyen rendesen feloldani. Ezzel kapcsolatban a &man.hosts.5; és &man.named.8; man oldalakat érdemes elolvasnunk. Ha a probléma viszont az interneten jelenik meg, akkor valószínû, hogy a szerver névfeloldása nem üzemel rendesen. Nézzünk meg egy másik gépet — például a www.yahoo.com címet. Ha ez sem mûködik, akkor nálunk van a gond. A &os; friss telepítését követõen az is elképzelhetõ, hogy egyszerûen csak hiányoznak a tartományokkal és névszerverekkel kapcsolatos megfelelõ adatok az /etc/resolv.conf állományból. Ez gyakran okoz késlekedést az SSH mûködésében, mivel az /etc/ssh könyvtárban található sshd_config állományban alapértelmezés szerint a UseDNS beállítás értéke yes (tehát a névfeloldás használata engedélyezett). Ha valóban ez okozza a problémát, akkor a pótoljuk az /etc/resolv.conf állományból hiányzó adatokat vagy az sshd_config állományban a UseDNS értéke ideiglenesen legyen no. Mire utal a stray IRQ (kóbor megszakítási kérés) üzenet? A kóbor megszakítási kéréseket jelzõ üzenetek általában a hardveres megszakítási kérések egyenletlenségeire utalnak, ezen belül is leginkább olyan esetekre, amikor az eszköz egy megszakítási kérés nyugtázása közepén eltávolítja az adott kérést. Három dolgot tehetünk ezzel kapcsolatban: Elviseljük ezeket a figyelmeztetéseket. Megszakítási kérésenként az elsõ öt üzenet után amúgy sem jelez többet a rendszer. Ha platformunkhoz (mint például &i386;) tartozó intr_machdep.c állományban található MAX_STRAY_LOG értékét átírjuk 5-rõl 0-ra és így újrafordítjuk a rendszermagot, akkor ezzel teljesen letilthatjuk a figyelmeztetéseket. Megszüntetjük az üzeneteket úgy, hogy csatlakoztatunk a rendszerhez egy olyan párhuzamos vonali eszközt, amely a 7-es IRQ-t használja, és rakunk fel hozzá egy PPP meghajtót (a legtöbb helyen egyébként ezzel lesz a gond), valamint a 15-ös IRQ-ra pedig rakunk egy IDE-meghajtót vagy más hasonló eszközt és telepítjük hozzá a megfelelõ meghajtót. Miért jelenik meg folyamatosan a file: table is full üzenet a rendszernaplóban? Ha ilyen hibaüzenetet látunk, akkor az arra utal, hogy kifogytunk a rendszerünkben egyszerre használható állományleírókból. A probléma leírásával és megoldásával kapcsolatban olvassuk el a kézikönyvben a kern.maxfiles változóról szóló részt A rendszermag korlátainak finomhangolása címû szakaszban. Miért árasztják el calcru: negative runtime vagy calcru: runtime went backwards üzenetek a konzolt? Ismert egy olyan probléma, hogy a BIOS-ban engedélyezzük az &intel; Enhanced SpeedStep technológiáját, akkor a rendszermag ehhez hasonló calcru üzeneteket kezd el küldözgetni: calcru: runtime went backwards from 6 usec to 3 usec for pid 37 (pagezero) calcru: runtime went backwards from 6 usec to 3 usec for pid 36 (vmdaemon) calcru: runtime went backwards from 170 usec to 138 usec for pid 35 (pagedaemon) calcru: runtime went backwards from 553 usec to 291 usec for pid 15 (swi6: task queue) calcru: runtime went backwards from 15521 usec to 10366 usec for pid 2 (g_event) calcru: runtime went backwards from 25 usec to 12 usec for pid 11 (swi1: net) calcru: runtime went backwards from 4417 usec to 3960 usec for pid 1 (init) calcru: runtime went backwards from 2084385 usec to 1793542 usec for pid 1 (init) calcru: runtime went backwards from 408 usec to 204 usec for pid 0 (swapper) Ennek oka, hogy az &intel; SpeedStep (EIST) egyes alaplapokkal nem kompatibilis. Megoldás: Tiltsuk le a BIOS-ban az EIST használatát. Ekkor még az ACPI-alapú processzorfrekvencia-szabályozás továbbra is elérhetõ a &man.powerd.8; használatán keresztül. Miért jár rosszul az óra a számítógépen? A számítógépnek kettõ vagy több idõmérõ eszköze van, és a &os; pont a rosszabbikat választotta. Adjuk ki a &man.dmesg.8; parancsot és vizsgáljuk meg a Timecounter kezdetû sorokat. Ezek közül a &os; a legnagyobb quality értékkel rendelkezõt választotta. &prompt.root; dmesg | grep Timecounter Timecounter "i8254" frequency 1193182 Hz quality 0 Timecounter "ACPI-fast" frequency 3579545 Hz quality 1000 Timecounter "TSC" frequency 2998570050 Hz quality 800 Timecounters tick every 1.000 msec Errõl a kern.timecounter.hardware &man.sysctl.3; változó lekérdezésével tudunk ténylegesen megbizonyosodni: &prompt.root; sysctl kern.timecounter.hardware kern.timecounter.hardware: ACPI-fast Elõfordulhat, hogy az ACPI-idõzítõ hibás. Ilyenkor az a legegyszerûbb, ha az /etc/loader.conf állományban letiltjuk az ACPI-idõzítõ használatát: debug.acpi.disabled="timer" Vagy a BIOS is tudja módosítani a TSC idõzítõt — például azért, hogy csökkentse a processzor sebességét, amikor merül az akkumulátor vagy energiatakarékos módra vált. A &os; sajnos nem figyel ezekre a változtatásokra és elcsúszik az idõméréssel. Ahogy viszont az iménti példában is látható, itt még az i8254 idõzítõ is használható, méghozzá úgy, hogy a kern.timecounter.hardware &man.sysctl.8; változó értékét átállítjuk erre az értékre: &prompt.root; sysctl -w kern.timecounter.hardware=i8254 kern.timecounter.hardware: TSC -> i8254 Innentõl kezdve a számítógépünk már sokkal pontosabban mutatja az idõt. Ezt a változtatást úgy tudjuk minden rendszerindítás során automatikusan megtenni, ha felvesszük a következõ sort az /etc/sysctl.conf állományba: kern.timecounter.hardware=i8254 A rendszer laptopon miért nem tudja rendesen megtalálni a PC-kártyákat? Ez a probléma gyakran megjelenik olyan laptopokon, amelyek egynél több operációs rendszert is futtatnak, egyes nem-BSD típusú rendszerek ugyanis hajlamosak a hardvert inkonzisztens állapotban hagyni. Emiatt a &man.pccardd.8; parancs az adott kártyát "(null)""(null)" néven észleli a valós típusa helyett. A hardvert innen teljesen csak úgy tudjuk alapállapotába hozni, ha a PC-kártya foglalatát áramtalanítjuk. Ehhez ki kell kapcsolnunk a laptopot. (Tehát ne tegyük se készenléti, se pedig hibernált állapotba — teljesen ki kell kapcsolni.) A PC-kártya ezután várhatóan már mûködni fog. Némely laptopok hazudnak arról, hogy rendesen ki vannak-e kapcsolva. Amennyiben az elõbbi módszer nem válna be, próbáljuk meg úgy, hogy kikapcsoljuk a gépet, kivesszük az akkumulátort, várunk egy keveset, visszarakjuk és újra bekapcsoljuk. Miért ad a &os; rendszertöltõje Read error hibát és áll meg a BIOS képernyõn? A &os; rendszertöltõje rosszul ismerte fel a merevlemez geometriáját. Ezt a &os; slice-ok létrehozásakor és módosításakor külön meg kell adni az &man.fdisk.8; használatakor. A meghajtóhoz tartozó megfelelõ geometriai beállítások a számítógép BIOS-ában találhatóak. Keressük meg az adott meghajtó cilinder-fej-szektor (Cylinder/Head/Sector) értékét. A &man.sysinstall.8; partíciószerkesztõjében a G billentyû lenyomásával tudjuk beállítani ezt. Ekkor egy párbeszédablak jelenik meg, ahol meg tudjuk adni a cilinderek, fejek és a sávonkénti szektorok számát. Ide perjelekkel elválasztva gépeljük e a BIOS-ban talált értékeket. Például ha a merevlemez geometriája 5000 cilinder, 250 fej és sávonként 60 szektor, akkor a 5000/250/60 értéket kell megadnunk. Az Enter billentyû lenyomására ezek az értékek beállítódnak, és a W lenyomására pedig az új partíciós tábla kiíródik a lemezre. Egy másik operációs rendszer letörölte a boot managert. Hogyan lehet visszaállítani? Indítsuk el a &man.sysinstall.8; programot, majd válasszuk a Configure és Fdisk menüpontokat. A partíciószerkesztõben a Space billentyûvel tudjuk kiválasztani azt a partíciót, amelyen korábban a boot manager volt. Ezután az W billentyû lenyomásával tudjuk a változtatásainkat lemezre menteni. Ekkor egy menü jelenik meg, ahol a telepíteni kívánt rendszertöltõt választhatjuk ki. Adjuk meg és ekkor visszakerül a helyére. Mit jelent a swap_pager: indefinite wait buffer: hibaüzenet? Ez arra utal, hogy egy futó program megpróbált kiírni egy lapot a memóriából a lemezre, azonban 20 másodperce már nem tudott hozzáférni a lemezhez. Ezt okozhatják hibás szektorok a lemezen, a lemez hibás kábelezése vagy esetleg valamilyen lemezmûveletekkel kapcsolatos hardver meghibásodása. Amennyiben maga a meghajtó a rossz, akkor az ilyen hibaüzenetek mellett még más, a lemez hibás mûködésére utaló üzenetet is látnunk kell a /var/log/messages állományban vagy a dmesg kimenetében. Minden más esetben érdemes a meghajtó csatlakozásait és kábelezését ellenõrizni. Mik azok a UDMA ICRC hibák és hogyan lehet ellenük tenni valamit? A &man.ata.4; meghajtó jelenti ezeket a UDMA ICRC hibákat olyan esetekben, amikor a merevlemezre vagy a merevlemezrõl érkezõ DMA átvitel hibás. A meghajtó ilyenkor még párszor megpróbálja megismételni a mûveletet. Amennyiben ezek a mûveletek is meghiúsulnak, a DMA átvitel helyett a lassabb PIO átviteli módra állítja át a merevlemez felé irányuló kommunikációt. Ezt a problémát több tényezõ is okozhatja, habár ennek a leggyakoribb oka a hibás vagy rossz kábelezés. Ilyenkor mindig ellenõrizzük, hogy a merevlemezhez csatlakozó ATA-kábelek sértetlenek és a használni kívánt Ultra DMA átviteli módra alkalmasak. Ha cserélhetõ lemezes meghajtót használunk, akkor kompatibilisnek is kell lenniük. Ez a gond akkor jelentkezhet, amikor ugyanarra az ATA-csatornára egy Ultra DMA 66-os (vagy annál is gyorsabb) és egy régebbi meghajtót csatlakoztatunk. Végezetül ezek a hibaüzenetek arra is utalhatnak, hogy a meghajtó meghibásodott. A legtöbb gyártó külön szoftver ajánl fel ennek vizsgálatára, ezért ilyenkor érdemes letesztelnünk az érintett meghajtót, illetve amennyiben szükséges, biztonsági másolatot készíteni az adatainkról és kicserélni az eszközt. Az &man.atacontrol.8; segédprogram használatával ellenõrizni tudjuk, hogy jelenleg az egyes ATA-eszközök milyen DMA vagy PIO módban mûködnek. Erre a célra különösen az atacontrol mode csatorna parancsot javasoljuk, amivel képesek vagyünk megnézni az adott ATA-csatornára csatlakozó eszközök átviteli módjait. Itt a csatorna értéke nullától indul. Mi az a lock order reversal? Erre a kérdésre a választ a &os;-s szakkifejezések gyûjteményében találjuk meg a LOR címszó alatt. Mit jelent a Called ... with the following non-sleepable locks held üzenet? Ez az üzenet arra utalhat, hogy egy függvény lepihent miközben nála volt egy mutex (vagy más, nem pihentethetõ) típusú zárolás. Azért keletkezik ilyen hiba, mert a mutexeket nem úgy tervezték, hogy hosszabb ideig is meg lehessen tartani, kizárólag csak rövid idõtartamra vonatkozó szinkronizációt lehet velük végezni. Ez a programozói megegyezés lehetõvé teszi az eszközmeghajtók számára, hogy a megszakítások közben mutexek segítségével képesek legyenek szinkronizálni a rendszermag többi részével. A megszakítások (&os; alatt) pedig nem pihenhetnek. Ezért a rendszermagon belül semmilyen olyan alrendszer nem blokkolódhat huzamosabb ideig, amelyik mutexet tart magánál. Ezeket a hibákat úgy tudjuk elcsípni, ha olyan ellenõrzéseket teszünk a rendszermagba, amelyek jeleznek a &man.witness.4; alrendszernek, hogy küldjön figyelmeztetést vagy akár végzetes hibát (a rendszer konfigurációjától függõen) azokban a helyzetekben, amikor egy sejthetõen hosszabb ideig blokkolt hívás tart magánál egy mutexet. Röviden úgy foglalhatnánk össze, hogy ezek a hibák alapvetõen nem végzetesek, de egy kis balszerencsével az egyszerû kis megakadásoktól kezdve a teljes lefagyásig szinte bármilyen hibáért felelõsek lehetnek. A buildworld/installworld miért áll le touch: not found hibával? Ez a hibaüzenet nem azt jelenti, hogy a &man.touch.1; segédprogram nem található, hanem inkább azt, hogy az érintett állományok dátuma a jövõre állítódott be. Ha a CMOS óránkat a helyi idõ szerint állítottuk be, akkor egyfelhasználós módban indítsuk újra a rendszert és a adjkerntz -i parancs kiadásával állítsuk be a rendszermag óráját. Kereskedelmi alkalmazások Ez a fejezet még nagyon rövid, de természetesen reméljük, hogy a különbözõ cégek hamarosan bõvíteni fogják! :) A &os; fejlesztõinek ezzel kapcsolatban semmilyen anyagi érdekük nincs, csupán szeretnék felsorolni a nyilvánosan is elérhetõ szolgáltatásokat (de úgy érezzük, hogy a &os; kereskedelmi irányú megközelítése a &os; fejlõdésére is jó hatással lehet hosszabb távon). Javasoljuk minden kereskedelmi fejlesztõnek, hogy küldjék be ide is a saját kérdéseiket. A gyártók honlapján olvashatjuk a teljes listájukat. Honnan lehet a &os;-hez irodai programcsomagokat szerezni? A nyílt forráskódú OpenOffice.org irodai programcsomag &os; alatt natívan is futtatható. StarOffice linuxos változata, amely az OpenOffice.org zárt forráskódú, továbbfejlesztett változata, szintén mûködik &os; alatt. A &os; ezeken kívül még számos szövegszerkesztõt, táblázatkezelõt és rajzprogramot is tartalmaz a Portgyûjteményében. Honnan lehet a &motif;-ot szerezni a &os;-hez? A The Open Group kiadta a &motif; 2.2.2 változatának forráskódját. Ez az x11-toolkits/open-motif csomagból vagy portból érhetõ el. A telepítésével kapcsolatban olvassuk el a kézikönyv portokról szóló részét. Az Open &motif; kizárólag csak nyílt forráskódú operációs rendszereken terjeszthetõ. Ezenkívül még használhatóak a &motif; kereskedelmi változatai is. Ezek viszont már nem ingyenesek, de a licencük megengedi azt, hogy zárt forráskódú szoftverekben is felhasználhassuk. Az Apps2gonál érdeklõdjünk a &os;-re elérhetõ legolcsóbb &motif; 2.1.20 ELF (&i386;) típusú terjesztésekkel kapcsolatban. Kétfajta terjesztés létezik, a fejlesztõi változat és a futásidejû változat (valamivel olcsóbb). Az egyes terjesztésekben a következõk találhatóak: OSF/&motif; manager, xmbind, panner, wsm Fejlesztõi készlet: uil, mrm, xm, xmcxx, include és Imake állományok Statikus és dinamikus ELF könyvtárak Példa alkalmazások A megrendelés során ne felejtsük el megadni, hogy a &motif; melyik &os; verzióhoz készített változatát kérjük (valamint az architektúrát se)! Az Apps2go NetBSD és OpenBSD rendszerekkel is foglalkozik, ezeket a változatokat jelenleg csak FTP-n keresztül lehet elérni. További információk Az Apps2go honlapja illetve sales@apps2go.com vagy support@apps2go.com vagy telefonon: (817) 431 8775 és +1 817 431-8775 Honnan lehet &os;-re CDE-t szerezni? A Xi Graphics korábban kínált fel CDE-t &os;-hez, de manapság már nem foglalkoznak ezzel. A KDE a CDE-hez nagyon sok tekintetben hasonló nyílt forráskódú X11 munkakörnyezet, de érdemes pillanatást vetnünk az xfce-re is. A KDE és az xfce egyaránt megtalalálható a portok között. Használhatóak adatbázisrendszerek &os; alatt? Igen! A &os; hivatalos honlapján megtaláljuk ezeket a kereskedelmi gyártók között. Érdemes még megnéznünk a Portgyûjteményeben a adatbázisokat tartalmazó szekciót. Az &oracle; fut &os; alatt? Igen. A következõ oldalakon találunk arról információt, hogyan telepíthetjük &os;-re az &oracle; &linux; változatát: http://www.unixcities.com/oracle/index.html http://www.shadowcom.net/freebsd-oracle9i/ Felhasználói alkalmazások Hol vannak a felhasználói programok? Nézzünk szét a portok között és láthatjuk, hogy milyen szoftvereket portoltak eddig &os;-re. A listában pillanatnyilag &os.numports; port található és naponta növekszik, ezért érdemes folyamatosan figyelni vagy az új portokról úgy is értesülhetünk rendszeresen, ha feliratkozunk a &a.announce; címére. A legtöbb portnak mûködnie kell a 6.X, 7.X és 8.X ágak használata esetén is. Mindegyik &os; kiadás elkészítésekor készül egy pillanatfelvétel a portokat tartalmazó könyvtárról és bekerül a ports/ könyvtárba. Ezenkívül még csomagok is rendelkezésünkre állnak, amelyek lényegében egy tömörített bináris terjesztési formát takarnak, némi plusz információval kiegészítve az egyéni telepítésekhez elvégzéséhez. A csomagok könnyen telepíthetõek és eltávolíthatóak anélkül, hogy pontosan ismernénk a benne található állományok összes apró részletét. A különbözõ csomagokat a &man.sysinstall.8; programban (a Configure menün belül) található Packages menüpontban tudjuk telepíteni, vagy meghívjuk meg a &man.pkg.add.1; parancsot. A csomagokat leginkább .tbz kiterjesztésükrõl lehet megismerni, valamint a telepítõ CD-ken a packages/All könyvtárban találhatóak. Az interneten keresztül is le tudjuk tölteni ezek közül a &os; különbözõ verzióihoz tartozó változatukat a hozzánk legközelebbi tükrözésekrõl: 6.X-RELEASE/6-STABLE esetén: ftp://ftp.FreeBSD.org/pub/FreeBSD/ports/i386/packages-6-stable/ 7.X-RELEASE/7-STABLE esetén: ftp://ftp.FreeBSD.org/pub/FreeBSD/ports/i386/packages-7-stable 8-CURRENT esetén: ftp://ftp.FreeBSD.org/pub/FreeBSD/ports/i386/packages-8-current Nem mindegyik port érhetõ el csomagként, mivel folyamatosan készülnek az újabbak. Ezért mindig érdemes bizonyos idõközönként ellenõrizni a központi ftp.FreeBSD.org oldalon található csomagokat. Hogyan tudjuk beállítani az INN (Internet News) szolgáltatást a gépünkön? Telepítsük az news/inn csomagot vagy portot és utána kiindulásképpen nézzük meg Dave Barr INN oldalát, ahol (angolul) találhatunk egy INN GYIK-ot. A &os; rendelkezik &java; támogatással? Igen. Látogassunk el a http://www.FreeBSD.org/java/ oldalra. Miért nem fordul egy port a 6.X-STABLE vagy a 7.X-STABLE változatot futtató gépeken? Ha olyan &os; verziónk van, amely egy kicsit lemaradt az aktuális -CURRENT vagy -STABLE ágak mögött, akkor valószínûleg frissítenünk kell a Portgyûjteményünket. Ennek részleteirõl a Porterek kézikönyvében, a Keeping Up címû részben olvashatunk (angolul). Ha viszont rendszerünkben minden a lehetõ legfrissebb, akkor elõfordulhat, hogy valaki olyan változtatást rakott fel a porthoz, amely a -CURRENT esetén mûködik, de a -STABLE változatban már nem. Ilyenkor feltétlenül küldjünk egy hibajelentést a &man.send-pr.1; paranccsal, hiszen a Portgyûjteménynek a -CURRENT és -STABLE ágak esetén egyaránt mûködnie kell. A make index paranccsal nem sikerült létrehozni az INDEX állomyánt. Mi a gond? Elsõként mindig ellenõrizzük, hogy a Portgyûjteményünk a lehetõ legfrissebb. A legfrissebb változatnál jelentkezõ INDEX készítési hibák mindig szem elõtt vannak, ezért általában gyorsan megjavulnak. Ha viszont egy friss verzióval rendelkezünk, akkor elképzelhetõ, hogy egy másik hibával kerültünk szembe. A make index parancsnak van egy olyan hibája, amely miatt nem képes a Portgyûjtemény hiányos példányával dolgozni. Feltételezi ugyanis, hogy az összes olyan port megtalálható a rendszerünkben, amely telepítése szükséges az adott porthoz. Ennek megértéséhez most képzeljük el, hogy megvan az ize/mize port a lemezen, amely függ az aze/maze porttól, és emiatt az aze/maze portnak és függõségeinek is rajta kell lennie a lemezünkön. Minden más esetben a make index nem tud összegyûjteni elegendõ információt ahhoz, hogy létre tudja hozni a függõségi gráfot. Ez különösen olyan &os; felhasználókkal fordul elõ, akik a &man.cvsup.1; (vagy &man.csup.1;) használatával frissítik a Portgyûjteményüket, de a refuse állományokban kizártak néhány kategóriát. Elméletben természetesen ki lehet zárni akármilyen kategóriát, azonban a gyakorlat azt mutatja, hogy ez szinte lehetetlen, mivel túlságosan sok port függ más kategóriákban található portoktól. Amíg valaki meg nem oldja ezt a problémát, addig fogadjuk el általános szabálynak, hogy az INDEX létrehozásához a teljes Portgyûjteménnyel rendelkeznünk kell. Néhány ritka esetben még elõfordulhat, hogy az INDEX azért nem jön létre, mert a make.conf állományban megadtunk valamilyen WITH_* vagy WITHOUT_* változót. Ha úgy érezzük, hogy ez okozhatja a problémát, akkor próbáljuk meg elõször ezen változók nélkül létrehozatni az INDEX állományt és csak utána jelenteni a hibát a &a.ports; címére. A CVSup miért nincs a &os; forrásai között? A &os; alaprendszerét úgy állították össze, hogy saját magát legyen képes legyen lefordítani, vagyis az egész operációs rendszer elõállítható legyen néhány alapvetõ eszköz használatával. Ezért a források között leginkább csak az található meg, ami feltétlenül kell a források lefordításához. Ilyen például a C fordító (&man.gcc.1;), a &man.make.1;, &man.awk.1; és a többi. Mivel a CVSup a Modula-3 programozási nyelven íródott, csak úgy tudnánk beletenni a &os; alaprendszerbe, ha hozzávennénk és karbantartanánk egy Modula-3 fordítót is. Ezzel együtt viszont növekedne a &os; forrása, amelyet aztán karban is kellene tartani. Ezért mind a fejlesztõk, mind pedig a felhasználók számára egyszerûbb, ha a CVSup egy külön portként érhetõ el a rendszerhez. Ez viszont gyorsan telepíthetõ a &os; telepítõ CD-ken található csomagokból. Azonban a &os; 6.2-RELEASE megjelenésétõl kezdve a &os; felhasználók nem maradnak integrált CVSup kliens nélkül. &a.mux; munkájának köszönhetõen a CVSup alkalmazásnak elkészült a C nyelven újraírt változata, a &man.csup.1;, amely most már az alaprendszer része. Noha jelenleg nem még nem képes mindarra, amire a CVSup, elegendõ (és nagyon gyors!) ahhoz, hogy a forrásainkat frissen tartsuk. A 6.2 elõtt kiadott rendszerek esetében ezt portból vagy csomagból is felrakhatjuk (lásd net/csup). A forrásokon kívül a telepített portokat is lehet valahogy frissíteni? A &os; alaprendszere ehhez nem kínál fel semmilyen eszközt, de léteznek olyan segédeszközök, amelyekkel valamennyire meg tudjuk könnyíteni a frissítés folyamatát. További segédprogramok telepítésével pedig a portok kezelését tudjuk tovább egyszerûsíteni, amirõl a &os; kézikönyv A portok frissítése címû szakaszában olvashatunk bõvebben. Minden nagyobb verziófrissítésnél újra kell fordítani az összes telepített portot a rendszeren? Mindenképpen! Noha látszólag a frissített rendszeren is remekül futnak a korábbi verzióra telepített alkalmazások, könnyen elõfordulhat, hogy az újabb portok telepítésékor vagy a meglevõek frissítésekor véletlenszerû összeomlásokat vagy egyéb hibákat tapasztalunk. Ne felejtsük el, hogy a rendszer frissítésekor a különféle osztott könyvtárak, betölthetõ modulok és a rendszer egyéb komponensei is lecserélõdnek. Ezért a régebbi változataikhoz fordított alkalmazások egyáltalán nem fognak elindulni vagy nem mûködnek rendesen. Ezzel kapcsolatban olvassuk el a &os; kézikönyvének frissítérõl szóló szakaszát. Minden kisebb verziófrissítésnél újra kell fordítani az összes telepített portot a rendszeren? Általánosságban véve nem. A &os; fejlesztõi ugyanis mindent megtesznek azért, hogy ugyanazon a fõ fejlesztési ágon belüli verziók között megmaradjon a bináris szintû kompatibilitás. Az esetleges kivételeket pedig dokumentálni szokták a kiadásokhoz tartozó jegyzetekben, ahol többnyire megadják az adott változtatáshoz tartozóan a követendõ tanácsokat. A /bin/sh miért ilyen egyszerû? A &os;-ben miért nincs bash vagy valamilyen más rendes parancsértelmezõ? Mert a &posix; szerint lennie kell egy ilyen parancsértelmezõnek. A valamivel bonyolultabb válasz: sokan szeretnének olyan szkripteket írni, amelyek több rendszer közt is átvihetõek. Ezért a &posix; a parancsértelmezõkre és a segédprogramokra vonatkozó parancsokat igen részletesen tárgyalja. A legtöbb ilyen szkriptet a Bourne-féle parancsértelmezõben készítik, és több fontos programozói felület (&man.make.1;, &man.system.3;, &man.popen.3; és ezek magasabb szintû, például Perl és Tcl nyelvi megfelelõi) a Bourne-parancsértelmezõ használatán alapszik. Mivel a Bourne-parancsértelmezõ használata ilyen széles körben elterjedt, fontos, hogy gyorsan induljon, elõre megjósolható legyen a mûködése és ne foglaljon túlságosan sok memóriát. A jelenlegi implementáció igyekszik ezek közül az elvárások közül egyszerre a lehetõ legtöbbet teljesíteni. A /bin/sh programot csak úgy tudjuk a megfelelõ méreten tartani, ha nem tesszük bele az összes többi parancsértelmezõben megtalálható kényelmi funkciót. Pontosan ezért találhatjuk meg viszont a Portgyûjteményben a többi, például a bash, scsh, tcsh és zsh parancsértelmezõket. (Ezek konkrét memóriahasználatát össze is tudjuk vetni, ha a ps parancs kimenetének VSZ és RSS oszlopait megnézzük.) A &netscape; és az Opera indítása miért tart olyan sokáig? Erre az az általános válasz, hogy a névfeloldás valószínûleg rosszul mûködik a rendszerünkön. A &netscape; és az Opera is ellenõrzi a névfeloldást az indulásakor. Ezért a böngészõ egészen addig nem jelenik meg az asztalon, amíg választ nem kap vagy rá nem jön, hogy nincs aktív hálózati kapcsolat. Ha a CVSup használatával frissítjük a Portgyûjteményt, akkor sok port nem fordul le mindenféle rejtélyes hibaüzenet kíséretében! Valami nagy baj van a Portgyûjteménnyel? Ha úgy korábban úgy frissítettük a CVSup használatával a Portgyûjteményt, hogy nem adtuk meg a ports-all CVSup algyûjteményt, akkor a ports-base algyûjteményt is mindig frissítenünk kell! Ennek okairól a kézikönyvben olvashatunk. Hogyan lehet MIDI állományokból audio CD-t készíteni? Ha MIDI állományokból akarunk audio CD-t készíteni, akkor elõször telepítsük fel a Portgyûjteménybõl a audio/timidity++ portot, majd kézzel tegyük hozzá Eric A. Welsh GUS patch-eit, melyek a címrõl tölthetõek le. Miután a TiMidity++ sikeresen felkerült a rendszerünkre, a MIDI állományokat a következõ paranccsal tudjuk átkonvertálni WAV állományokra: &prompt.user; timidity -Ow -s 44100 -o /tmp/juke/01.wav 01.mid A WAV állományok ezek után tetszõleges formátumba konvertálhatóak tovább vagy készíthetõ belõlük egy audio CD, ahogy azt a &os; kézikönyvben is olvashatjuk. A rendszermag beállítása Nehéz testreszabni a rendszermagot? Egyáltalán nem! Ezzel kapcsolatban olvassuk el a &os; kézikönyv rendszermag beállításairól szóló részét. Az új kernel állomány a hozzátartozó modulokkal együtt a /boot/kernel könyvtárba települ, míg a rendszermag korábbi változata és a moduljai a /boot/kernel.old könyvtárba kerül át, így ha netalán valamit elrontottunk volna, akkor a rendszermag korábbi változatának betöltésével lehetõségünk lesz kijavítani a hibát. A rendszermag nem fordul le, mert a _hw_float nem található. Hogyan lehet megoldani ezt a problémát? Ez valószínûleg azért következett be, mert eltávolítottuk az npx0 (lásd &man.npx.4;) támogatást a rendszermag beállításai közül, mert a rendszerünkben nincs matematikai társprocesszor. Az npx0 eszköz jelenléte azonban kötelezõ. Valahol a gépünkben lennie kell olyan eszköznek, amely a lebegõpontos számok hardveres kezelését végzi, annak ellenére, hogy nem egy különálló eszköz, ahogy régen a 386-osoknál volt. A rendszermagban szerepelnie kell az npx0 eszköznek. Ha netalán még sikerülne is npx0 támogatás nélkül fordítanunk egy rendszermagot, akkor sem tud elindulni. Miért ilyen nagy a rendszermag mérete (közel 10 MB)? Nagyon valószínû, hogy a rendszermagunk debug módban készült el. A debug módú rendszermagokban rengeteg olyan szimbólum található, amely hasznos lehet a hibák keresése és a rendszer vizsgálata során, ezért emiatt jelentõs mértékben növekszik a mérete. Emiatt nem kell aggódnunk, mert egy hibakeresésre felkészített rendszermag egyáltalán nem vagy csak egy kicsivel lassabb, mint a hagyományos változat, illetve a rendszer összeomlásakor mindig mindig szükségünk lehet ezekre a debug információkra. Ha viszont kevés a lemezterület vagy egyszerûen csak nem akarunk debug módú rendszermagot akarunk futtatni, akkor a következõkre kell figyelnünk: Vegyük ki a rendszermag konfigurációs állományából a következõ sort: makeoptions DEBUG=-g A &man.config.8; használata során ne használjuk a beállítást. A fentiek közül akármelyiket is választjuk, a rendszermagunk debug módban jön létre. Ha azonban sikerült betartani a fentebb javasolt lépéseket, akkor egy normál rendszermagot kapunk, amely mérete ilyenkor jelentõs mértékben visszaesik: a legtöbbjük olyan 1,5 és 2 MB körül van. Miért ütköznek a megszakítások, amikor többportos soros vonali kártyákat akarunk használni? Ha a rendszermagot a többportos soros vonali kártyák támogatásával fordítjuk le, akkor a rendszertõl azt az üzenetet kapjuk, hogy csak az elsõ megszakítást fogja használni, a többit pedig ütközés miatt (interrupt conflict) kihagyja. Hogyan lehet ezen javítani? A gondot alapvetõen az okozza, hogy a &os; a rendszermagban fixen letárolja ezeket, nehogy valamilyen hardveres vagy szoftveres ütközés miatt elkallódjanak. Ezen úgy tudunk segíteni, ha egyetlen IRQ vonal kivételével az összes többi beállítását szabadon hagyjuk. Íme erre egy példa: # # Többportos nagysebességû soros vonali eszközök - 16550 UART # device sio2 at isa? port 0x2a0 tty irq 5 flags 0x501 vector siointr device sio3 at isa? port 0x2a8 tty flags 0x501 vector siointr device sio4 at isa? port 0x2b0 tty flags 0x501 vector siointr device sio5 at isa? port 0x2b8 tty flags 0x501 vector siointr Miért nem lehet lefordítani a rendszermagot, még a GENERIC beállításaival sem? Ennek több oka is lehet. Ezek közül néhány, de nem feltétlenül ebben a sorrendben: Nem a make buildkernel és make installkernel parancsokat használtuk és valószínûleg a forrásaink sem egyeznek meg a jelenleg futó rendszerével (például egy &rel.current;-RELEASE rendszert akarunk fordítani egy &rel2.current;-RELEASE rendszeren). Ha frissíteni akarunk, akkor olvassuk el a /usr/src/UPDATING állományt, különös tekintettel a végén található COMMON ITEMS címû szakaszra. A make buildkernel és make installkernel parancsokat használtuk, de elõtte nem futott le rendesen a make buildworld parancs. A make buildkernel parancs ugyanis erõsen támaszkodik a make buildworld által végzett munkára. Gyakran a &os;-STABLE változat használata esetén is elõfordulhat, hogy olyan pillanatban töltöttük le a forrásokat, amikor módosítás alatt voltak vagy valamiért nem mûködtek rendesen. Kizárólag a kiadások esetén tudjuk szavatolni a hibátlan fordítást, noha a &os;-STABLE verzióból készült változatok is többnyire megfelelõek. Próbáljuk meg újra letölteni a forrásokat, ha eddig még nem próbálkoztunk volna vele, és nézzük meg, hogy ez segít-e megoldani a problémát. Keressük másik szervert, ha gondjaink vannak a frissítéssel. Honnan tudhatjuk meg milyen ütemezõvel dolgozik a rendszerünk? Nézzük meg, hogy a rendszerünkben elérhetõ-e a kern.sched.quantum változó. Ha van ilyenünk, akkor valami ilyesmit kell tapasztalnunk: &prompt.user; sysctl kern.sched.quantum kern.sched.quantum: 99960 Ha létezik a kern.sched.quantum nevû sysctl változó, akkor a 4BSD ütemezõ fut (lásd &man.sched.4bsd.4;). Ha nem, akkor egy ilyen hibát kapunk a &man.sysctl.8; parancstól (ezt nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk): &prompt.user; sysctl kern.sched.quantum sysctl: unknown oid 'kern.sched.quantum' Az aktuálisan használt ütemezõ neve közvetlenül elérhetõ a kern.sched.name sysctl változó lekérdezésén keresztül: &prompt.user; sysctl kern.sched.name kern.sched.name: 4BSD Mi az a kern.sched.quantum? A kern.sched.quantum értéke határozza meg, hogy egy futó program legfeljebb mennyi órajelet futhat egyszerre, megszakítás nélkül. Ezt az értéket a 4BSD ütemezõ használja, ezért a jelenlétébõl vagy hiányából következtetni tudunk a pillanatnyilag használatban levõ ütemezõre. Lemezek, állományrendszerek és rendszertöltõk Hogyan adjunk lemezeket a &os; rendszerünkhöz? Ezzel kapcsolatban olvassuk el a lemezek hozzáadásáról szóló részt a &os; kézikönyvben. Hogyan lehet átteni a rendszert egy nagyobb lemezre? Ezt legegyszerûbben úgy tudjuk megcsinálni, ha újratelepítjük az operációs rendszert az új lemezre és külön áttesszük a felhasználói adatokat. Ez különösen ajánlott abban az esetben, ha már több kiadás óta követjük a -STABLE változatot, vagy ha korábban már frissítettük a kiadásunkat. A &man.boot0cfg.8; segítségével fel tudjuk rakni a booteasyt mind a két lemezre és így egészen addig váltogatni tudjuk a kettõt, amíg teljesen át nem álltunk. Ugorjuk át a következõ bekezdést, és olvassuk el, hogy rakjuk át az adatokat. Úgy is dönthetünk, hogy nem telepítjük újra a rendszert. Ekkor vagy a &man.sysinstall.8;, vagy pedig a &man.fdisk.8; és a &man.disklabel.8; használatával osszuk fel és címkézzük meg az új lemezt. Érdemes még a &man.boot0cfg.8; segítségével felraknunk a booteasyt mind a két lemezre, így miután átmásoltuk a régi rendszerünket az új lemezre, ennek megtartásával ki tudjuk próbálni az új rendszert. A lemezek formázásáról szóló cikkben olvashatunk ennek pontosabb részleteirõl. Most, miután sikeresen beállítottuk az új lemezt, készen állunk az adatok átmásolására. Sajnos nem lehet csak úgy vakon átmásolni ezeket egyik lemezrõl a másikra. Ilyenkor ugyanis bizonyos dolgok (például a /dev könyvtárban található eszközleírók, az állományjelzõk és a linkek stb.) hajlamosak elromlani. Ezért ehhez olyan eszközökre lesz szükségünk, amelyek ismerik ezeket a dolgokat, mint például a &man.dump.8;. Továbbá javasoljuk, hogy egyfelhasználós módban végezzük el az átvitelt, noha ez nem feltétlenül szükséges. A rendszerindító állományrendszer átmozgatásához egyedül a &man.dump.8; és &man.restore.8; segédprogramokra lesz szükségünk. Esetleg a &man.tar.1; parancs is használható, de nem minden esetben. A &man.dump.8; és &man.restore.8; páros akkor is remekül használható, ha egy partíció tartalmát egy üres partícióra akarjuk átvinni. A következõ lépések szükségesek ahhoz, hogy a dump parancs segítségével átvigyük egyik partícióról a másikra az adatokat: Hozzunk létre egy új partíciót. Ideiglenesen csatlakoztassuk egy könyvtárba. Lépjünk be abba a könyvtárba. Mentsük le a régi partíciót és az eredményt küldjük át az újra. Például, ha a /mnt könyvtárba csatlakoztatott /dev/ad1s1a eszközrõl akarjuk átvinni a jelenlegi gyökérpartíciónkat, akkor ezeket a parancsokat kell kiadnunk: &prompt.root; newfs /dev/ad1s1a &prompt.root; mount /dev/ad1s1a /mnt &prompt.root; cd /mnt &prompt.root; dump 0af - / | restore rf - További munkát igényel, ha a dump parancs segítségével a partícióinkat is át akarjuk szervezni. Például a /var partíciót úgy tudjuk beleolvasztani a tövébe, ha létrehozunk egy olyan partíciót, amely mind a kettõ számára elegendõ nagy, majd a fentebb leírt módszerrel elõször átmozgatjuk a tövét, utána pedig átmozgatjuk az alpartíció tartalmát az elsõ mozgatás során létrejött egyik üres könyvtárba: &prompt.root; newfs /dev/ad1s1a &prompt.root; mount /dev/ad1s1a /mnt &prompt.root; cd /mnt &prompt.root; dump 0af - / | restore rf - &prompt.root; cd var &prompt.root; dump 0af - /var | restore rf - Egy könyvtárat, például /var tartalmát pedig úgy tudunk leválasztani a tövérõl, vagyis átrakni egy korábban nem létezõ partícióra, ha elõször létrehozzuk mind a két partíciót, csatlakoztatjuk a leendõ alpartíciót az ideiglenes csatlakozási ponton belül a megfelelõ könyvtárba és mindkettõre átmozgatjuk a régi partíció teljes tartalmát: &prompt.root; newfs /dev/ad1s1a &prompt.root; newfs /dev/ad1s1d &prompt.root; mount /dev/ad1s1a /mnt &prompt.root; mkdir /mnt/var &prompt.root; mount /dev/ad1s1d /mnt/var &prompt.root; cd /mnt &prompt.root; dump 0af - / | restore rf - A felhasználói adatok esetén a &man.cpio.1;, &man.pax.1;, &man.tar.1; és &man.dump.8; eszközöket ajánljuk. Az írás pillanatában még úgy tudjuk, hogy nem tartják meg az állományjelzõkkel kapcsolatos információkat, ezért csak óvatosan használjuk ezeket! A Veszélyesen dedikált (Dangerously Dedicated) lemezek veszélyesek a felhasználóra? A telepítés során két különbözõ módon tudjuk partícionálni a lemezeinket. Alapértelmezés szerint a rendszer igyekszik kompatbilis maradni a gépünkön található többi operációs rendszerrel. Ilyenkor normális partíciós táblabeli bejegyzéseket készít (amelyeket &os; alatt slice-oknak hívnak), és egy ilyen slice-ba teszi az összes saját partícióját. Emellé még telepíteni tudjuk az operációs rendszerek választásának lehetõségét is a rendszer indításakor. A másik lehetõség választása esetén azonban a &os; teljesen kisajátítja a lemezt és nem is próbál meg kompatibilis maradni a többi operációs rendszerrel. Miért is nevezzük ezt veszélyesnek? A lemez ebben az esetben nem tartalmaz semmi olyat, amelyet a hétköznapi programok partíciós táblaként tudnának beazonosítani. Attól függõen, hogy mennyire illedelmes, egy ilyen program panaszkodni fog, amikor megpróbálja értelmezni a lemez tartalmát, de rosszabb esetben anélkül felülírja a rendszerbetöltõt, hogy bármit is jelzett volna. Ráadásul a veszélyesen dedikált módon kiosztott lemezek még bizonyos BIOS-okat is képesek megzavarni, többek közt az Award (például amelyek a HP NetServer, Micronics és hasonló rendszerekben találhatóak) vagy Symbios/NCR (népszerû 53C8xx SCSI-vezérlõk) típusúak esetén találkozhatunk ezzel a problémával. Ez a lista persze nem teljes, más gyártók termékeivel is gondok akadhatnak. Ennek a hibának jellemzõ tünete a read error hibaüzenet, amely arra utal, hogy a &os; betöltõje nem találja saját magát a lemezen, vagy éppen az egész rendszer megáll a rendszer indítása közben. Akkor mégis mi értelme van ennek? Csak néhány kilobyte-tot spórolunk vele, miközben komoly gondokat okozhat egy frissen telepített rendszer esetében. A veszélyesen dedikált mód eredetileg az új &os; telepítõket veszélyeztetõ egyik komoly hibát szeretné kiküszöbölni: a merevlemezek BIOS és lemez önmaga által ismert geometriai beállításainak egyeztetése. A lemezgeometria fogalma tulajdonképpen már egy elavult fogalom, de a PC-k BIOS-a legbelül még mind a mai napig így kommunikál a lemezekkel. Amikor a &os; telepítõjével slice-okat hozunk létre, olyan módon kell rögzítenünk a lemezre ezek pozícióját, hogy a BIOS képes legyen megtalálni. Ha ez nem sikerül, akkor nem tudjuk elindítani a rendszert. A veszélyesen dedikált mód ezt a problémát az egyszerûsítésén keresztül próbálja megoldani, és néha sikerül is neki. Ezt azonban csak akkor javasoljuk, ha semmi más nem mûködik, hiszen az esetek túlnyomó részében más megoldás is létezik. Hogy tudjuk tehát akkor elkerülni a veszélyesen dedikált mód használatát a telepítés során? Jegyezzük fel, hogy mik a BIOS szerint a merevlemezünk geometriai beállításai. Ezt a rendszerindítás közben a rendszermagtól is megkérdezhetjük úgy, hogy a boot: paranccsorába megadjuk a beállítást, vagy a betöltõben a boot -v parancsot használjuk. Így pontosan a telepítõ indítása elõtt a rendszermag ki fogja írni a BIOS által ismert geometriai beállításokat. Ne essünk pánikba, várjuk meg, amíg a telepítõ elindul, tekerjünk vissza a számokhoz és olvassuk le ezeket. A lemezek általában a BIOS sorrendjében jelennek meg, tehát elõször az IDE aztán a SCSI típusúak. A lemez partícionálásakor ellenõrizzük, hogy az FDISK képernyõjén megjelenõ geometriai beállítások megfelelõek (tehát egyeznek a BIOS által ismert értékekkel). Ha eltérést tapasztalunk, akkor a G billentyû lenyomásával tudjuk átjavítani. Erre leginkább akkor lesz szükségünk, ha a lemez teljesen üres, vagy ha a lemezt egy másik rendszerbõl hoztuk át. Ez egyébként csak azoknál a lemezeknél okoz gondot, amelyekrõl a rendszert akarjuk indítani, a &os; a többi lemezzel már remekül elboldogul. Miután sikerült egyeztetnünk a BIOS és a &os; geometriai beállításait, szinte biztos, hogy nem kell már emiatt aggódnunk, így a veszélyesen dedikált módra sincs szükségünk. Ha viszont mégis egy read error hibaüzenetet kapnánk a rendszer indítása közben, akkor tegyünk egy próbát. Semmit sem veszíthetünk. Ha a veszélyesen dedikált mód használatáról szeretnénk visszatérni a megszokottra, akkor két lehetõségünk van. Elõször is teljesen le kell nulláznunk az MBR-t, így biztosra vehetjük, hogy az ezután következõ telepítések során egy teljesen üres lemezt látunk. Ezt például így lehet megtenni: &prompt.root; dd if=/dev/zero of=/dev/rda0 count=15 A másik módszer egy hivatalosan nem dokumentált DOS-os lehetõség használata: C:\> fdisk /mbr Ezzel egy új Master Boot Recordot tudunk telepíteni, ami ezzel együtt felülírja a BSD rendszertöltõjét is. Milyen partíciókon lehet Soft Updatest használni? A Soft Updates állítólag nem mûködik rendesen a gyökérpartíció esetén. A rövid válasz: A Soft Updates bármelyik partíción minden további nélkül használható. A hosszabb válasz: Korábban voltak bizonyos kétségek afelõl, hogy a Soft Updates jól mûködik a rendszerindító partíciókon is. Ez alapvetõen a Soft Updates két jellemzõjére vezethetõ vissza. Elõször is, a Soft Updatest alkalmazó partíciók esetén elõfordulhat, hogy a rendszerösszeomlás során elveszik valamennyi adat (maga a partíció nem lesz hibás, csupán némi adat tûnik el), illetve a Soft Updates ideiglenesen kifogyhat a tárhelybõl. A Soft Updates használata során a rendszermag legfeljebb harminc másodperc múlva írja ki fizikailag a változtatásokat a lemezre. Tehát amikor egy nagyobb állományt törlünk, akkor ez az állomány egészen addig a lemezen marad, amíg a rendszermag ténylegesen el nem végzi ezt a törlést. Ezzel viszont nagyon egyszerûen létrehozható egy ütközés (race condition) az állományrendszeren. Tegyük fel, hogy letörlünk egy nagyobb állományt és utána közvetlenül létrehozunk egy másik nagyobb állományt. Mivel az elsõ állomány ilyenkor még nem törlõdik le valójában a lemezrõl, ezért a második számára már nem lesz elegendõ helyünk. A rendszer ekkor egy hibaüzenetben fog figyelmeztetni minket, miközben pontosan az imént töröltünk le egy óriási állományt! Ha néhány másodperccel késõbb újra megpróbáljuk létrehozni ezt az állományt, akkor már minden a megfelelõ módon fog zajlani. Ezt régebben sok &os; felhasználó nem tudta mire vélni. Ha a rendszerünk olyankor omlik össze, amikor a rendszermag már elkezdte egy nagyobb mennyiségû adat kiírását a lemezre, de még nem fejezõdött be, akkor könnyen elõfordulhat, hogy ez az adat elveszik vagy meghibásodik. Ennek kockázata nagyon kicsi, és általában kezelhetõ, viszont az IDE-meghajtókban található írási gyorsítótár használata jelentõsen növeli ezt. Ezért a Soft Updates alkalmazása során nem javasoljuk ennek használatát. Ezek a problémák az összes Soft Updates partíciót veszélyeztetik. Mennyiben vonatkoznak viszont ezek a gyökérpartícióra? A gyökérpartíción nagyon ritkán változnak fontos információk. A /boot/kernel/kernel és az /etc egyedül a rendszer karbantartása során frissül, vagy például amikor a felhasználók jelszót változtatnak. Ha a rendszer egy ilyen változtatás harminc másodperces idején belül omlik össze, akkor megvan rá az esélyünk, hogy elvesznek az adataink. Ez a kockázat a legtöbb alkalmazás számára elfogadható, de semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Ha a rendszerünk nem képes vállalni még ennyi kockázatot sem, akkor a rendszerindító partíción tiltsuk le a Soft Updates használatát! A gyökérpartíció hagyományosan az egyik legkisebb partíció. Ha viszont az ideiglenes állományok tárolására szánt /tmp könyvtárat is ezen belülre tesszük és gyakran használjuk, akkor ebbõl idõszakosan tárhelyproblémáink adódhatnak. Könnyen megoldhatjuk azonban ezt a problémát, ha a /tmp könyvtárhoz létrehoznunk egy szimbolikus linket a /var/tmp könyvtárra. Mi történt a &man.ccd.4; eszközzel? A hibajelenség: &prompt.root; ccdconfig -C ccdconfig: ioctl (CCDIOCSET): /dev/ccd0c: Inappropriate file type or format Ez általában olyankor történik, amikor olyan c partíciókat próbálunk meg összefûzni, amelyek alapértelmezés szerint unused (nem használt) típusúak. A &man.ccd.4; meghajtó azonban megköveteli, hogy az érintett partíciók FS_BSDFFS típusúak legyenek. Szerkesszük át a lemezeken található címkéket és változtassuk meg a partíciók típusát a 4.2BSD értékre. Miért nem lehet a &man.ccd.4; eszköz lemezcímkéjét szerkeszteni? A hibajelenség: &prompt.root; disklabel ccd0 (itt valami gondot ír ki, ezért megpróbáljuk szerkeszteni a címkét) &prompt.root; disklabel -e ccd0 (edit, save, quit) disklabel: ioctl DIOCWDINFO: No disk label on disk; use "disklabel -r" to install initial label Ezt általában azért kapjuk, mert a &man.ccd.4; által visszaadott lemezcímke valójában nem létezik a lemezen. Ezen úgy tudunk segíteni, ha explicit módon visszaírjuk, valahogy így: &prompt.root; disklabel ccd0 > /tmp/lemezcimke.tmp &prompt.root; disklabel -Rr ccd0 /tmp/lemezcimke.tmp &prompt.root; disklabel -e ccd0 (most már mûködni fog) Lehet más operációs rendszerek állományrendszerét is csatlakoztatni &os; alatt? A &os; több más állományrendszert is ismer. UFS Az UFS formátumú CD-k &os; alatt közvetlenül csatlakoztathatóak. A Digital UNIX és más rendszerek UFS partícióit nem már annyira könnyû csatlakoztatni, ez leginkább a kérdéses operációs rendszer partícionálási megoldásaitól függ. ext2/ext3 A &os; támogatja az ext2fs és ext3fs partíciókat. Errõl bõvebben lásd a &man.mount.ext2fs.8; man oldalt. NTFS A &os; csak olvasni képes az NTFS partíciókat. Ezzel kapcsolatban a &man.mount.ntfs.8; man oldalán találunk részletesebb információkat. Az írhatóság használatához az ntfs-3g portolt változatát javasoljuk (lásd sysutils/fusefs-ntfs). FAT A &os; egyaránt képes írni és olvasni a FAT típusú partíciókat. Errõl a &man.mount.msdosfs.8; man oldalán tudhatunk meg többet. ReiserFS A &os; tudja olvasni a ReiserFS partíciókat. Ezt a &man.mount.reiserfs.8; man oldalon olvashatjuk. ZFS A &os; jelen pillanatban a &sun; ZFS meghajtójának átiratát is tartalmazza. Jelenleg azonban csak elegendõ memóriával rendelkezõ &arch.amd64; platformokon javasoljuk a használatát. Részletesebb információkért lásd a &man.zfs.8; man oldalt. A &os; hálózati állományrendszereket is támogat, többek közt az NFS-t (lásd &man.mount.nfs.8;), a NetWare-t (lásd &man.mount.nwfs.8;), és Microsoft-féle SMB állományrendszereket (lásd &man.mount.smbfs.8;). Más egyéb FUSE-alapú állományrendszer (sysutils/fusefs-kmod) támogatását is megtalálhatjuk a portok között. Hogyan lehet másodlagos (logikai) DOS partíciókat csatlakoztatni? A logikai DOS partíciók az elsõdleges partíciók után találhatóak. Például, ha van egy E betûjelû logikai partíciónk a második SCSI-meghajtónkon, akkor lennie kell egy ötödik slice-nak a /dev könyvtárban, amelyet majd csatlakoztatni tudunk: &prompt.root; mount -t msdosfs /dev/da1s5 /dos/e Használható titkosított állományrendszer &os; alatt? Igen. Erre a célra a &man.gbde.8; és a &man.geli.8; is tökéletesen alkalmas. A részleteket lásd a &os; kézikönyv A lemezpartíciók titkosítása címû fejezetében. A &windowsnt; rendszertöltõjével is el lehet indítani a &os;-t? Ehhez tulajdonképpen csak annyit kell csinálnunk, hogy átmásoljuk a &os; rendszerindító partíciójának az elsõ szektorát egy állományba a DOS/&windowsnt; partíción belül. Legyen ez például a C:\BOOTSECT.BSD állomány (a C:\BOOTSECT.DOS mintájára), amelyhez aztán így igazítjuk a c:\boot.ini állományt: [boot loader] timeout=30 default=multi(0)disk(0)rdisk(0)partition(1)\WINDOWS [operating systems] multi(0)disk(0)rdisk(0)partition(1)\WINDOWS="Windows NT" C:\BOOTSECT.BSD="&os;" C:\="DOS" Ha a &os; ugyanazon a lemezen található, ahonnan a &windowsnt; is indul, akkor egyszerûen csak másoljuk át a /boot/boot1 állományt C:\BOOTSECT.BSD néven. Ha viszont a &os; egy másik lemezen található, akkor a /boot/boot1 önmagában már nem elegendõ, hanem helyette a /boot/boot0 állományra lesz szükségünk. A /boot/boot0 állományt a &man.sysinstall.8; használatával kell telepíteni abból a menübõl, ahol a &os; boot managerét kell kiválasztani. Erre azért van szükség, mert a /boot/boot0 állományon belül a partíciós tábla teljesen üres, azonban a &man.sysinstall.8; át fogja másolni a partíciós táblát mielõtt a /boot/boot0 állományt az MBR-be tenné. Ne másoljunk át csak úgy egyszerûen a /boot/boot0 állományt a /boot/boot1 helyett! Ezzel felülíródik a partíciós táblánk és így a számítógépet nem tudjuk elindítani! Amikor a &os; boot managere lefut, az utoljára indított operációs rendszert a partíciós táblában aktívként jelöli meg (ezzel lényegében megjegyzi), majd ezután beírja magát az MBR-be. Emiatt, hogy ha csak egyszerûen átmásoljuk a /boot/boot0 állományt a C:\BOOTSECT.BSD állományba, akkor csak egy egyetlen aktív bejegyzést tartalmazó üres partíciós táblát fog visszaírni az MBR-be. A LILO-ból hogyan lehet &os;-t és Linuxot is indítani? Ha a &os; és a &linux; is ugyanazon a lemezen helyezkedik el, akkor nincs más teendõnk, mint követni a LILO telepítési útmutatójában a nem-&linux; típusú operációs rendszerek indítására vonatkozó utasításokat. Ezek röviden összefoglalva a következõk: Indítsuk el a Linuxot és vegyük fel a következõ sort az /etc/lilo.conf állományba: other=/dev/hda2 table=/dev/hda label=&os; (A fentiekben feltételeztük, hogy a &os;-t tartalmazó slice a &linux; számára /dev/hda2 néven érhetõ el. Ez természetesen a saját konfigurációnkhoz kell szabni.) Ezután egyszerûen csak futtassuk le a lilo parancsot root felhasználóként és már készen is vagyunk. Ha a &os; egy másik lemezen található, akkor a loader=/boot/chain.b LILO-bejegyzést kell használnunk. Például: other=/dev/dab4 table=/dev/dab loader=/boot/chain.b label=&os; Bizonyos helyzetekben elõfordulhat, hogy a &os; rendszertöltõjének át kell adnunk a meghajtó BIOS szerinti sorszámát, mert csak így tudjuk rendesen elindítani a második lemezrõl. Például, ha a &os; szerint a SCSI-lemezünk a BIOS-ban az 1-es lemez, akkor ezt kell megadnunk a &os; rendszertöltõjének: Boot: 1:da(0,a)/boot/kernel/kernel A &man.boot.8; beállítható úgy, hogy a rendszer indításakor automatikusan mindig ezt a beállítást használja. A &os; és &linux; együttes használatáról további részleteket a &linux;+&os; mini-HOWTO címû írásból tudhatunk meg. Hogyan lehet a GRUB használatával &os;-t és Linuxot is indítani? A &os;-t nagyon könnyû elindítani a GRUB segítségével. Ehhez csupán annyit kell tennünk, hogy felvesszük a következõ sorokat a GRUB konfigurációs állományába (/boot/grub/menu.lst, vagy bizonyos, például Red Hat-típusú rendszerekben a /boot/grub/grub.conf): title &os; 6.1 root (hd0,a) kernel /boot/loader Itt a hd0,a az elsõ lemezen található rendszerindító partícióra mutat. Ha a lemezen belül a slice számát is szeretnénk megadni, akkor írhatjuk így is: (hd0,2,a). Ha ezt nem adjuk meg, akkor a GRUB alapértelmezés szerint a lemezen levõ elsõ a partícióval rendelkezõ slice-ot keresi meg. Hogyan lehet a BootEasy használatával elindítani a &os;-t és a Linuxot? A LILO-t ne a Master Boot Recordba, hanem a linuxos partíciónk elejére telepítsük. Ezután a BootEasybõl már el tudjuk indítani a LILO-t. Abban az esetben is ezt javasoljuk, ha &windows; és &linux; is van a gépünkön, mivel így szintén egyszerûbb lesz elindítani a Linuxot, ha netalán valamikor újra kellene telepíteni a &windows;-t (ami viszont egy irigy operációs rendszer, mert nem tûr meg semmilyen más operációs rendszert maga mellett a Master Boot Recordban). A rendszerindításkor látható ??? hogyan írható át valami értelmesre? Ez az szabványos boot managerrel csak úgy lehet megoldani, ha újratelepítjük. A portok között viszont a sysutils kategóriában rengeteg olyan más boot managert találhatunk, amely tud ilyet is. Cserélhetõ lemezes meghajtókat hogyan lehet használni? Legyen az akár egy &iomegazip;, EZ drive meghajtó (esetleg egy floppy, ha így akarjuk használni), vagy éppen egy új merevlemez, miután már telepítettük és felismerte a rendszert, illetve behelyeztük a lemezt, kártyát vagy akármit, minden esetben szinte ugyanaz a teendõ. (Ez a válasz leginkább Mark Mayo ZIP GYIK címû írásán alapszik.) Ha tehát egy ZIP meghajtóról vagy floppylemezrõl beszélünk, amelyen egy DOS-os állományrendszer található, akkor azt parancssorból így érhetjük el, ha floppy: &prompt.root; mount -t msdosfs /dev/fd0c /floppy vagy így, ha egy gyári beállításokkal rendelkezõ ZIP-lemez: &prompt.root; mount -t msdosfs /dev/da2s4 /zip A többi lemez esetén a &man.fdisk.8; vagy a &man.sysinstall.8; segítségével nézzük meg, hogy milyen partíciók és hogyan találhatóak meg rajtuk. A következõ példákban egy da2 eszközként, vagyis egy harmadik SCSI-lemezként megjelenõ ZIP-meghajtót fogunk használni. Hacsak nem floppyval van dolgunk, illetve nem tervezzük másoknak is odaadni a cserélhetõ médiumot, akkor érdemes inkább BSD típusú állományrendszert telepíteni rá. Így támogatottak lesznek a hosszú állománynevek, és legalább egy kétszer gyorsabb és egy sokkal megbízhatóbb megoldást kapunk. Ehhez elõször is le kell szednünk a DOS-szintû partíciókat és állományrendszereket. Erre a célra egyaránt megfelel a &man.fdisk.8; vagy a &man.sysinstall.8;, illetve kisebb lemezek esetén valószínûleg nem is lesz szükségünk több operációs rendszer támogatására, így aztán közvetlenül is törülhetjük ezeket: &prompt.root; dd if=/dev/zero of=/dev/rda2 count=2 &prompt.root; disklabel -Brw da2 auto A &man.disklabel.8; vagy a &man.sysinstall.8; használatával ezután létre tudunk hozni BSD típusú partíciókat. Valószínûleg erre lesz szükségünk, ha lapozóállományt is tenni akarunk a lemezre, noha ennek nem sok értelme van például egy ZIP-meghajtó esetén. Végezetül hozzunk létre egy új állományrendszert. Itt most ez egész ZIP-lemezen egyetlen partíció lesz: &prompt.root; newfs /dev/rda2c Csatlakoztassuk: &prompt.root; mount /dev/da2c /zip Emellett még hasznos lehet felvenni hozzá egy sort az /etc/fstab állományba is (lásd &man.fstab.5;), így a jövõben elegendõ csak a mount /zip parancsot kiadnunk a csatlakoztatásához: /dev/da2c /zip ffs rw,noauto 0 0 Miért ad a rendszer Incorrect super block hibát CD-k csatlakoztatásánál? Fel kell világosítanunk a &man.mount.8; parancsot a csatlakoztatandó eszköz típusáról. Errõl a kézikönyv lézeres tárolóeszközökrõl szóló részében olvashatunk, innen is különösen a Adat CD-k használata címû szakaszt ajánljuk. Miért ad a rendszer Device not configured hibaüzenetet CD-k csatlakoztatásakor? Ez általában arra utal, hogy nincs CD a meghajtóban, vagy a meghajtó nem érhetõ el a buszon. Ezzel kapcsolatban a kézikönyv Adat CD-k használata címû szakaszát javasoljuk elolvasásra. Miért jelenik meg az összes nemzeti karakter helyén ?, amikor &os; alatt csatlakoztatunk egy CD-t? A CD-n valószínûleg a Joliet kiterjesztés használatával tárolják az állományok és könyvtárak adatait. Erre vonatkozóan a kézikönyvben a Lézeres tárolóeszközök (CD-k) létrehozása és használata címû rész elolvasását javasoljuk, különös tekintettel az Adat CD-k használata címû szakaszra. A &os; alatt készített CD-ket nem lehet más operációs rendszerekkel olvasni. Miért nem? Ez minden bizonnyal abból fakad, hogy nem egy ISO 9660 állományrendszert vettük fel rá, hanem közvetlenül maguk az állományokat. Olvassuk el a kézikönyvben a Lézeres tárolóeszközök (CD-k) létrehozása és használata címû fejezetet, de különösen a Nyers adat CD-k írása címû részt. Hogyan lehet lementeni egy adat CD tartalmát a merevlemezre? Errõl a kézikönyvben találunk hasznos információkat, azon belül is az Adat CD-k másolása címû szakaszban. A CD-kkel végezhetõ további mûveletekrõl a kézikönyv Lézeres tárolóeszközök (CD-k) létrehozása és használata címû részében találhatunk részletes útmutatásokat. Miért nem lehet audio CD-ket csatlakoztatni a mount paranccsal? Ha zenei CD-ket próbálunk meg csatlakoztatni, akkor például egy cd9660: /dev/acd0c: Invalid argument hibát fogunk kapni a rendszertõl. Ez azért történik, mert a mount parancs csak állományrendszerekkel használható. A zenei CD-ken viszont semmilyen állományrendszer nincs, egyszerûen csak maga az adat. Az olvasásukhoz olyan programra lesz szükségünk, amely képes zenei CD-kkel dolgozni, mint például az audio/xmcd port. Hogyan lehet többmenetes (multisession) CD-ket csatlakoztatni a mount paranccsal? A &man.mount.8; alapértelmezés szerint az CD-n található utolsó adatsávot (menetet, vagy sessiont) próbálja meg olvasni. Ha viszont egy korábbi menetet szeretnénk vele betöltetni, akkor erre használjuk a paranccsori paramétert. Erre a &man.mount.cd9660.8; man oldalon találhatunk különbözõ példákat. Hogyan képesek az egyszerû felhasználók floppykat, CD-ket és más egyéb cserélhetõ lemezes eszközöket használni? A normál felhasználók számára engedélyezni tudjuk az eszközök csatlakoztatását. Íme: root felhasználóként állítsuk be a vfs.usermount sysctl változót az 1 értékre: &prompt.root; sysctl -w vfs.usermount=1 A cserélhetõ eszközöket képviselõ eszközleírókra állítsuk be root felhasználóként a megfelelõ engedélyeket. Például a felhasználóknak így tudjuk engedélyezni az elsõ floppymeghajtó használatát: &prompt.root; chmod 666 /dev/fd0 Az operator csoportban levõ felhasználók pedig így fognak tudni CD-ket csatlakoztatni: &prompt.root; chgrp operator /dev/acd0c &prompt.root; chmod 640 /dev/acd0c Fel kell vennünk ezeket a módosításokat az /etc/devfs.conf állományba is, mivel csak így maradnak meg a következõ rendszerindítás után. Ehhez root felhasználóként a vegyük fel a megfelelõ sorokat az /etc/devfs.conf állományba. Például, ha a felhasználóknak engedélyezni akarjuk az elsõ floppymeghajtó használatát, akkor: # Bármelyik felhasználó képes floppykat csatlakoztatni. own /dev/fd0 root:operator perm /dev/fd0 0666 Így engedélyezhetjük az operator csoport tagjainak a CD-k csatlakoztatását: # Az operator csoport tagjai csatlakoztathatnak CD-ket. own /dev/acd0 root:operator perm /dev/acd0 0660 Végezetül tegyük a vfs.usermount=1 sort az /etc/sysctl.conf állományba, így a rendszer következõ indításakor is megmarad ez a beállítás. Most már mindegyik felhasználó képes csatlakoztatni a /dev/fd0 eszközleírón keresztül elérhetõ lemezt a saját könyvtárába: &prompt.user; mkdir ~/az-én-csatlakozási-pontom &prompt.user; mount -t msdosfs /dev/fd0 ~/az-én-csatlakozási-pontom A operator csoport tagjai is képesek most már az /dev/acd0c eszközleírón keresztül elérhetõ CD-ket csatlakoztatni a saját könyvtárukba: &prompt.user; mkdir ~/az-én-csatlakozási-pontom &prompt.user; mount -t cd9660 /dev/acd0c ~/az-én-csatlakozási-pontom Az eszközök leválasztása is hasonlóan egyszerû: &prompt.user; umount ~/az-én-csatlakozási-pontom A vfs.usermount engedélyezésével azonban együttjár némi biztonsági kockázat is. Az &ms-dos; formátumú lemezek csatlakoztatására ezért inkább a Portgyûjteményben található emulators/mtools csomagot javasoljuk. A példákban használt eszközneveket természetesen a konfigurációnknak megfelelõen meg kell változtatnunk. A du és a df parancsok eltérõ mennyiségû szabad helyet mutatnak. Mi okozza ezt? A válaszhoz meg kell értenünk a du és a df mûködését. A du végigmegy a könyvtárszerkezeten és megnézi, hogy mekkorák az egyes állományok, majd megjeleníti a végösszegüket. A df ezzel szemben egyszerûen csak lekérdezi az állományrendszertõl, hogy mennyi szabad hely maradt rajta. Ezek látszólag ugyanazt a módszer fedik, azonban miközben a könyvtár nélkül állományok befolyásolják a df parancsot, addig a du parancsot nem. Amikor egy program használ egy olyan állományt, amelyet eközben letörlünk, egészen addig létezni fog, amíg a program be nem fejezi a használatát. Ettõl függetlenül viszont az állomány azonnal eltûnik a könyvtárból. Ezt nagyon könnyen ki is tudjuk próbálni egy olyan programmal, mint például a more. Tegyük fel, hogy van akkora állományunk, amely elég nagy ahhoz, hogy feltûnjön a du és a df kimenetében. (Mivel manapság már nagyok a tárolóeszközök, ennek egy igen nagy állománynak kell lennie!) Ha letöröljük ezt az állományt, miközben a more paranccsal még használjuk, a more nem fog rögtön leállni és panaszkodni az állomány hiányára. Egyedül csak az állományhoz tartozó bejegyzés tûnik el a könyvtárból, így más program már nem tud hozzáférni. A du erre már azt mondja, hogy nem létezik — bejárta a könyvtárat és nem találta. A df szerint azonban még mindig ott van, hiszen az állományrendszer tudja, hogy a more parancsnak még szüksége van rá. Ahogy a more befejezte a dolgát, a du és a df által mutatott értékek ismét egyezni fognak. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a Soft Updates használata esetén akár 30 másodpercet is várnunk kell, hogy a változtatásaink láthatóvá váljanak! Ez a helyzet nagyon gyakori webszerverek esetén. Sokan úgy állítanak be a &os; rendszerükön webszervert, hogy elfelejtik beállítani hozzá a naplók archiválását és váltását. Ilyenkor a hozzáférések naplózása gyorsan meg tudja tölteni a /var könyvtárat. Ekkor a rendszergazda törli az adott állományt, de a rendszer még mindig panaszkodik a szabad hely hiánya miatt. A webszerver leállítása és újraindítása ekkor segít felszabadítani az állományt, így az állományrendszerrõl is törlõdhet. Ennek megelõzésére használjuk a &man.newsyslog.8; programot. Hogyan lehet növelni a lapozóterületet? A kézikönyv Beállítás és finomhangolás címû fejezetében található egyik szakaszban olvashatunk errõl. A &os; miért látja kisebbnek a lemezeket mint amekkorának a gyártó mondja ezeket? A merevlemezek gyártói általában a gigabyte-okat egy milliárd byte-ként számolják, miközben a &os; pedig 1 073 741 824 byte-nak. Ez remekül megmagyarázza, hogy a &os; rendszerüzenetei között egy elméletileg 80 GB méretû lemez miért 76 319 MB-osnak jelenik meg. Emellett érdemes még tisztában lennünk azzal is, hogy a &os; (alapértelmezés szerint) fenntartja a lemezterület 8 százalékát. Hogyan lehet egy partíció 100 százaléknál is jobban megtelt? Az UFS partíciók egy részét (amely alapértelmezés szerint a teljes kapacitás 8 százaléka) az operációs rendszer fenntartja a saját és a root felhasználó számára. A &man.df.1; ezt a területet nem számolja a Capacity oszlopban megjelenõ értékhez, ezért tudja átlépni a 100 százalékos arányt. Sõt még azt is láthatjuk, hogy a blokkok számát jelzõ Blocks oszlopban megjelenõ érték mindig, általában pontosan 8 százalékkal nagyobb, mint a használt blokkokat jelzõ Used és a rendelkezésre álló blokkokat jelzõ Avail oszlopokban szereplõ értékek összege. A részleteket a &man.tunefs.8; man oldalon belül a opció bemutatásánál olvashatjuk. Rendszeradminisztráció Hol vannak a rendszerindítás beállításáért felelõs állományok? Az ezzel kapcsolatos beállítások elsõsorban az /etc/defaults/rc.conf állományban találhatóak (lásd &man.rc.conf.5;). A rendszer indításáért felelõs szkriptek, mint például az /etc/rc vagy az /etc/rc.d könyvtár tartalma (lásd &man.rc.8;) ezt használja. Ezt az állományt tilos közvetlenül szerkeszteni! Ha valamit meg akarunk változtatni az /etc/defaults/rc.conf állományban szereplõ beállítások közül, akkor ehelyett egyszerûen csak másoljuk le az /etc/rc.conf állományba és állítsuk be ott az értékét. Például, ha el akarjuk indítani a beépített névfeloldó szolgáltatást, a &man.named.8; démont, akkor ennyit kell tennünk: &prompt.root; echo named_enable="YES" >> /etc/rc.conf Ha helyi szolgáltatásokat akarunk futtatni, akkor tegyük a hozzátartozó szkripteket az /usr/local/etc/rc.d könyvtárba. Ezek a szkriptek legyenek végrehajthatóak és az alapértelmezett állománymóduk legyen 555. Hogyan lehet felhasználókat egyszerûen létrehozni? Használjuk a &man.adduser.8;, vagy bonyolultabb esetekben a &man.pw.8; parancsot. Felhasználókat törölni a &man.rmuser.8;, vagy amennyiben szükséges, a &man.pw.8; paranccsal tudunk. A crontab szerkesztése után miért jelennek meg a root: not found és a hozzá hasonló hibaüzenetek? Ilyen általában olyankor történik, amikor a rendszerszintû crontab állományt módosítjuk (/etc/crontab), majd a &man.crontab.1; használatával megpróbáljuk telepíteni: &prompt.root; crontab /etc/crontab Ezt nem így kell megoldani. A rendszerszintû crontab felépítése eltér a felhasználókhoz tartozó crontab állományokétól (a &man.crontab.5; man oldal szemlélteti részletesebben ezeket az eltéréseket), amelyet a &man.crontab.1; próbál meg ilyenkor telepíteni. Ha így csináltuk, akkor a crontab nem lesz több, mint az /etc/crontab hibás formátumú változata. Töröljük le: &prompt.root; crontab -r Legközelebb, amikor az /etc/crontab állományt módosítjuk, nem kell értesítenünk a &man.cron.8; démont, mivel magától észre fogja venni az elvégzett változtatásokat. Ha valamit napi, heti vagy havi rendszerességgel akarunk futtatni, akkor ehelyett inkább másoljuk be az /usr/local/etc/periodic könyvtárba, és hagyjuk, hogy a cron hívja meg a &man.periodic.8; parancson keresztül az összes többi rendszeresen elvégzendõ feladattal együtt. Ez a hiba egyébként onnan jön, hogy rendszerszintû crontab állomány esetén van még egy további mezõ, amely megadja, hogy az adott parancsot melyik felhasználóval kell futtatni. Az alapértelmezett rendszerszintû crontab állomány esetén ez mindenhol a root. Amikor ezt a crontab állományt a root crontab állományaként használjuk (amely nem ugyanaz, mint a rendszerszintû crontab), akkor a &man.cron.8; a root szót a végrehajtandó parancs részének fogja tekinteni, amely viszont nem létezik. Miért jelenik meg a you are not in the correct group to su root hibaüzenet, amikor a su paranccsal át akarunk váltani a root felhasználóra? Ez egy biztonsági megszorítás. Csak úgy tudunk átváltani a root felhasználóra (vagy bármilyen más olyan hozzáférésre, amely rendszeradminisztrátori jogosultságokkal rendelkezik), ha a wheel csoport tagjai vagyunk. Ha nem létezne ez a korlátozás, akkor a rendszerben szinte bárki képes lenne rendszeradminisztrátori jogosultságokat szerezni csupán úgy, hogy ha megszerzi valahogy a root jelszavát. Ennek a korlátozásnak köszönhetõen ez viszont már nem lesz feltétlenül helytálló. A &man.su.1; még a jelszót sem engedi megadni azoknak, akik nem tagjai a wheel csoportnak. Ha engedélyezni akarjuk valakinek a root felhasználóra váltást, akkor nincs más teendõnk, mint egyszerûen a hozzáadni a wheel csoporthoz. Az rc.conf állományban vagy valamelyik másik konfigurációs állományban rosszul adtuk meg a beállításokat, és nem lehet módosítani ezeket, mert így írásvédett lett az állományrendszer. Mi a megoldás? Indítsuk újra a rendszert és a rendszertöltõ parancssorában adjuk ki a boot -s parancsot, amivel így egyfelhasználós módba váltunk. Amikor meg kell adnunk a használni kívánt parancsértelmezõ nevét, egyszerûen csak nyomjuk le az Enter billentyût, majd a mount -urw / parancs kiadásával csatlakoztassuk újra írható módban rendszerindító állományrendszert. Emellett még valószínûleg a mount -a -t ufs paranccsal azokat az állományrendszereket is érdemes lesz csatlakoztatnunk, ahol a kedvenc szövegszerkesztõnk található. Amennyiben az érintett szövegszerkesztõ egy hálózati állományrendszeren található, akkor helyette használjunk egy helyben elérhetõ szövegszerkesztõt, például az &man.ed.1; programot, vagy manuálisan állítsuk be a hálózat elérését a hálózati állományrendszerek csatlakoztatásához. Ha a &man.vi.1; vagy &man.emacs.1; programokhoz hasonló teljes képernyõs szövegszerkesztõt akarunk használni, akkor elõtte nem árt a export TERM=cons25 parancsot sem kiadnunk, így a &man.termcap.5; adatbázisból elérhetõvé válnak az ehhez szükséges adatok. Miután megtettük ezeket a lépéseket, már a szokásos módon át tudjuk szerkeszteni az /etc/rc.conf állományt. A rendszermag indulása után közvetlenül megjelenõ üzenetekben találhatjuk meg azon sorok számait, amelyeket a rendszer nem tudott értelmezni. Miért nem sikerül beállítani a nyomtatót? Olvassuk el a kézikönyv nyomtatókkal foglalkozó részét, minden bizonnyal választ ad a legtöbb kérdésünkre. Bizonyos nyomtatókat azonban akkor tudunk használni, ha van hozzá meghajtónk. Ezeket gyakran csak WinPrinter néven emlegetik, amelyeket viszont a &os; nem támogat. Ha a nyomtatónk nem használható DOS vagy &windows; alatt, akkor valószínûleg egy ilyen WinPrinterrel van dolgunk. Ebben az esetben egyedül abban reménykedhetünk, hogy a print/pnm2ppa port támogatja. Hogyan lehet módosítani a rendszerünkhöz tartozó billentyûkiosztást? Olvassuk el a kézikönyv honosításssal foglalkozó részét, különös tekintettel a konzol beállításaira. Miért jelenik meg az unknown: <PNP0303> can't assign resources hibaüzenet a rendszer indulásakor? Erre a &a.current; címére postázott egyik levél adja meg a választ:
&a.wollman;, 2001. április 24. A can't assign resources üzenetek rendszerünkben olyan ISA eszközök jelenlétére utalnak, amelyekhez a rendszermagban PnP támogatást nem tartalmazó meghajtók tartoznak. Ilyenek többek közt a billentyûzetvezérlõk, a programozható megszakítás-vezérlõ chip és sok más alapvetõ elem a gépünkben. Ezek az erõforrások nem oszthatóak ki, mivel már valamelyik meghajtó használatba vette ezeket.
Miért nem mûködnek rendesen a kvóták? Elõfordulhat, hogy a rendszermag nem támogatja a kvóták használatát. Ha errõl lenne szó, akkor vegyük fel az alábbi sort a rendszermag konfigurációs állományába és fordítsuk újra: options QUOTA Ennek részleteit a kézikönyv kvótákkal foglalkozó részében találjuk. Az / állományrendszeren ne engedélyezzük a kvóták használatát. Tegyünk kvótaállományokat azokra az állományrendszerekre, ahol be akarjuk vezetni a használatukat, például: Állományrendszer Kvótaállomány /usr /usr/admin/quotas /home /home/admin/quotas … … A &os; tartalmazza a System V IPC alapeszközeit? Igen, a &os; a GENERIC típusú rendszermagban támogatja a System V típusú IPC megoldást, beleértve az osztott memória, az üzenetek és a szemaforok használatát. Ha saját rendszermagunk van, akkor az alábbi beállítások használatával engedélyezhetjük a használatukat: options SYSVSHM # az osztott memória engedélyezése options SYSVSEM # a szemaforok engedélyeze options SYSVMSG # az üzenetek kezelése Fordítsuk és telepítsük újra a rendszermagot. A sendmail helyett milyen más levelezõ szerver használható még? A sendmail a &os;-ben található alapértelmezett levelezõ szerver, de könnyen le tudjuk cserélni másikra (például amelyet a portok közül telepítettünk). A Portgyûjteményben több különbözõ levelezõ szerver is megtalálható, amelyek közül a mail/exim, mail/postfix, mail/qmail és a mail/zmailer portok a leginkább népszerûek. Szép dolog, hogy lehet válogatni a különbözõ megoldások között és hogy ilyen sok levelezõ szerver használható. Ezért lehetõleg a levelezési listákon ne kérdezzünk senkitõl olyat, hogy De a sendmail akkor most miért jobb, mint a qmail? Ha ilyen kérdéseink vannak, akkor elõször inkább olvassuk át az archívumokat. Szinte biztos, hogy már szinte az összes levelezõ szerver elõnyét és hátrányát kivesézték jó néhányszor. Elveszett a root felhasználó jelszava! Mit tegyünk? Ne essünk kétségbe! Indítsuk újra a rendszerünket egyfelhasználós módban. Ehhez gépeljük be a boot -s parancsot a rendszertöltõ Boot: parancssorában. Amikor a parancsértelmezõt kell megadnunk, egyszerûen csak nyomjuk le az Enter billentyût. Ekkor kapunk egy &prompt.root; parancssort. A mount -urw / parancs begépelésével csatlakoztassuk újra a rendszerindító partíciónkat írható módban, majd a mount -a paranccsal csatlakoztassuk az összes többi állományrendszert. Ezt követõen a passwd root parancs kiadásával változtassuk meg a root felhasználó jelszavát és a &man.exit.1; futtatásával folytassuk a rendszer indítását. Ha az egyfelhasználós módra váltás során a rendszer a root felhasználó jelszavát kérné, akkor az arra utal, hogy a konzol (/dev/console) az /etc/ttys állomány szerint insecure (nem biztonságos) típusú. Ebben az esetben szereznünk kell egy &os; telepítõlemezt, elindítanunk róla a rendszert, majd a &man.sysinstall.8; programban a Fixit menüponton keresztül indított parancsértelmezõben kiadni az elõbb említett parancsokat. Ha egyfelhasználós módban nem tudjuk csatlakoztatni a rendszerindító partíciót, akkor ennek könnyen az lehet az oka, hogy a partíciókat titkosították, ezért a megfelelõ kulcsok nélkül nem tudjuk elérni ezeket. Ez leginkább adott implementációtól függ. A &os;-ben elõforduló lemeztitkosításokkal kapcsolatban a kézikönyv ad bõvebb útmutatást. Hogyan akadályozható meg, hogy a ControlAltDelete billentyûkombináció újraindítsa a rendszert? Ha a &man.syscons.4; (vagyis az alapértelmezett) konzolt használjuk, akkor ehhez a következõ beállításokkal kell fordítanunk és telepítenünk egy rendszermagot: options SC_DISABLE_REBOOT Mindezt a rendszermag újrafordítása és a újraindítása nélkül is le tudjuk tiltani, ha beállítjuk az alábbi &man.sysctl.8;-változót: &prompt.root; sysctl hw.syscons.kbd_reboot=0 Az elõbb említett két módszer kizárja egymást. A &man.sysctl.8; változó nem létezik, ha a rendszermagot a SC_DISABLE_REBOOT beállítással fordítjuk újra. Ha viszont a &man.pcvt.4; konzolt használjuk, akkor a következõ konfigurációs beállítást kell megadnunk a rendszermag újrafordításakor: options PCVT_CTRL_ALT_DEL Hogyan lehet szöveges DOS állományokat &unix; formátumúra alakítani? Használjuk a következõ &man.perl.1; parancsot: &prompt.user; perl -i.bak -npe 's/\r\n/\n/g' állományok ahol az állományok az átalakítandó állományok. A konverzió helyben történik, illetve az eredeti állományokról .bak kiterjesztéssel létrejön egy biztonsági mentés. Erre a célra viszont ugyanígy megfelel a &man.tr.1; parancs is: &prompt.user; tr -d '\r' < dos-szöveges-állomány > unix-szöveges-állomány Ekkor a dos-szöveges-állomány lesz a DOS formátumú szöveges állomány, miközben a unix-szöveges-állomány fogja az eredményt tartalmazni. Ez valamivel gyorsabb a perl megoldásánál. Ez említett megoldásokon kívül a DOS szöveges állományait a Portgyûjteményben található converters/dosunix porttal is könnyedén át tudjuk alakítani. Ennek részleteit a hozzátartozó dokumentációból tudjuk meg. Hogyan lehet futó programokat név szerint leállítani? Lásd &man.killall.1;. A &man.su.1; miért írja folyton, hogy a felhasználó nincs a root ACL-jében? Ezt a hibát az elosztott hitelesítést végzõ Kerberos rendszer adja. Maga a probléma nem végzetes, viszont annál inkább idegesítõ. Ilyenkor vagy a kapcsolóval kell futtatni a &man.su.1; programot, vagy a következõ kérdésben megadottak szerint el kell távolítani a Kerberos alkalmazást. Hogyan távolítható el a Kerberos? A Kerberos úgy távolítható el a rendszerbõl, ha újratelepítjük a base terjesztés tartalmát. Ha CD-rõl telepítettük a rendszert, akkor csatlakoztassuk (most tegyük fel, hogy a /cdrom könyvtárba) és futassuk a következõ parancsot: &prompt.root; cd /cdrom/base &prompt.root; ./install.sh Másik lehetõség, ha hozzáadjuk a NO_KERBEROS beállítást a /etc/make.conf állományhoz és újrafordítjuk az alaprendszert. Mi történt a /dev/MAKEDEV állománnyal? A &os; 5.X és a késõbbi változatok már a &man.devfs.8; által felkínált automatikus megoldást alkalmazzák. Ilyenkor az eszközmeghajtók igény szerint hoznak létre eszközleírókat, és ezzel lényegében szükségtelenné teszik a /dev/MAKEDEV használatát. Hogyan lehet még több pszeudoterminált létrehozni? Ha sok telnet, ssh, X esetleg screen felhasználónk van, akkor könnyen elõfordulhat, hogy kifogyunk a pszeudoterminálokból. A &os; 6.2 és az azt megelõzõ változatokban alapértelmezés szerint 256 pszeudoterminál, a &os; 6.3 és késõbbi változatokban pedig 512 pszeudoterminál áll rendelkezésünkre. Szükség esetén további pszeudoterminálok is hozzáadhatóak a rendszerhez. Ehhez azonban módosítanunk kell a szabványos C függvénykönyvtárakat, a rendszermagot és az /etc/ttys állományt. Például a 1152 pszeudoterminál használatát teszi lehetõvé. Ez a konkrét javítás viszont csak a &os; 6.3 és késõbbi változatok esetén alkalmazható zökkenõmentesen. Hogyan lehet újraindítás nélkül az /etc/rc.conf tartalmát újraolvastatni és újraindítani az /etc/rc szkriptet? Váltsunk egyfelhasználós módba, majd vissza többfelhasználós módba. Konzolon ez így oldható meg: &prompt.root; shutdown now (Megjegyzés: nincs -r vagy -h!) &prompt.root; return &prompt.root; exit A -STABLE rendszer frissítésekor -BETAx, -RC vagy -PRERELEASE verzió jelenik meg! Mi történt? Röviden: Ez csak egy elnevezés. Az RC jelentése Release Candidate, vagyis kiadásra jelölt. Ez egy küszöbön álló kiadásra utal. A &os;-ben a -PRERELEASE elnevezés általában egyenlõ a kiadások elõtt bekövetkezõ kódfagyasztással. (Bizonyos kiadások esetén pedig a -BETA címkét a -PRERELEASE megjelöléshez hasonlóan használják.) Valamivel bõvebben: A &os; fejlesztésében a kiadások általában két helyrõl származnak. A nagyobb, ún. nullás kiadások, mint például 6.0-RELEASE és 7.0-RELEASE, a fejlesztési ág legfrissebb állapotából készülnek, amelyet gyakran csak -CURRENT néven emlegetnek. A kisebb kiadások, mint például a 6.3-RELEASE vagy az 5.2-RELEASE, az aktív -STABLE ágból származnak. A 4.3-RELEASE kiadástól kezdõdõen mindegyik kiadás saját ággal rendelkezik, amelyet elsõsorban olyanoknak ajánlunk, akiknek csak nagyon visszafogott változtatásokra van szükségük a rendszerben (ezek általában csak különbözõ biztonsági javításokat takarnak). Amikor a fejlesztõk készíteni akarnak egy újabb kiadást, az alapjául szolgáló fejlesztési ágon elvégeznek bizonyos mûveleteket. Ennek egy része a források befagyasztása. Amikor ez megkezdõdik, az ág neve megváltozik, és ezzel jelzik, hogy hamarosan kiadás készül belõle. Például, ha egy ág a 6.2-STABLE nevet viseli, akkor a 6.3-PRERELEASE névre vált arra az idõszakra, amíg tart a kódfagyasztás és lezajlik a kiadások megjelentetéséhez szükség további tesztelés. Hibajavítások ekkor továbbra is rakhatóak bele. Ahogy a források elérik a kiadáshoz szükséges szintet, az ág neve 6.3-RC-re vált, és ezzel jelzik, hogy a kiadás elõkészítése hamarosan befejezõdik. Az RC állapotban csak a legfontosabb hibákat keresik meg és javítják. Miután a kiadás (jelen esetünkben a 6.3-RELEASE kiadás) és a hozzátartozó ág elkészült, az ág neve ismét 6.3-STABLE lesz. A verziószámokról és a CVS-ben található különbözõ ágakról a Release Engineering címû cikkben olvashatunk (angolul). Az új rendszermag telepítése során a &man.chflags.1; program hibát jelez. Hogyan javítható ez a hiba? Rövid válasz: A rendszerünk valószínûleg nullánál nagyobb biztonsági szinten fut. Indítsuk újra a rendszerünket egyfelhasználós módban és úgy telepítsük a rendszermagot. A hosszabb válasz: A &os; nem engedi megváltoztatni a rendszerszintû állományjelzõket nullától a nagyobb biztonsági szinteken. A jelenleg érvényben levõ biztonsági szintet a következõ paranccsal lehet lekérdezni: &prompt.root; sysctl kern.securelevel A biztonsági szintet nem lehet csökkenteni. A rendszert egyfelhasználós módban kell újraindítani, mert csak úgy tudjuk újratelepíteni a rendszermagot. Másik lehetõségünk, ha átállítjuk a biztonsági szintet az /etc/rc.conf állományban és úgy indítjuk újra a rendszerünket. Az &man.init.8; man oldalán olvashatunk bõvebben a biztonsági szintek (securelevel) beállításáról, az rc.conf használatáról pedig az /etc/defaults/rc.conf állományból és a &man.rc.conf.5; man oldalon tudhatunk meg többet. A rendszeren nem lehet egyszerre egy másodpercnél többel megváltoztatni az idõt! Hogyan lehet megkerülni ezt a korlátozást? A rövid válasz: A rendszerünkben a biztonsági szintet (securelevel) minden bizonnyal egynél nagyobbra állították. Indítsuk újra a rendszert egyfelhasználós módban és változtassuk meg a dátumot. Egy hosszabb válasz: A &os; nem engedi egy másodpercnél többel megváltoztatni az idõt, ha az aktuális biztonsági szint értéke egy felett van. Ezt a következõ parancs kiadásával tudjuk ellenõrizni: &prompt.root; sysctl kern.securelevel A biztonsági szint futás közben nem csökkenthetõ. A dátum megváltoztatásához ezért a rendszert egyfelhasználós módban kell indítanunk, vagy az /etc/rc.conf állományban csökkentenünk kell a biztonsági szintet. Az &man.init.8; man oldalon olvashatunk részletesebben a biztonsági szintek mûködésérõl, illetve az /etc/defaults/rc.conf állományból és az &man.rc.conf.5; man oldalról tudhatunk meg többet az rc.conf mûködésérõl. Az rpc.statd parancsnak miért kell 256 MB memória? Nem, itt szó sincs semmiféle memóriaszivárgásról, és egyébként sem használ 256 MB memóriát. Az rpc.statd parancs egyszerûen csak kényelmi megfontolásokból iszonyatos mennyiségû memóriát képez le a címterébe. Ebben technikailag semmi kivetnivaló nincsen, ezzel egyedül a &man.top.1;, &man.ps.1; és a hozzá hasonló programokat zavarja meg egy kicsit. A &man.rpc.statd.8; tehát leképezi az állapotát rögzítõ állományt (amely a /var könyvtárban található a címterébe. Ilyenkor igyekszik egy kicsit elõre gondolkodni és felkészülni a megnövekedésére, ezért viszonylag nagy méretben hozza létre ezt a leképezést. Ezt nagyon jól megfigyelhetjük a forráskódjából is, ahol látszik, hogy a &man.mmap.2; függvényt a 0x10000000 értékkel hívja meg, tehát az 32 bites Intel architektúrán megcímezhetõ memória egytizenhatod részével, ami pontosan 256 MB. Miért nem törölhetõ az schg állományjelzõ? Rendszerünkben a biztonsági szint (securelevel) nagyobb nullánál. Próbáljuk meg csökkenteni az értékét és próbálkozzunk ismét. Ezzel kapcsolatban részletesebb információkat a a biztonsági szintekrõl szóló kérdésbõl vagy az &man.init.8; man oldalról tudhatunk meg. Az .shosts állományon keresztül alapértelmezés szerint miért enged hitelesíteni a legújabb &os; verziókban megtalálható SSH? A legújabb &os; verziókban azért nem tudjuk az .shosts állományon keresztül hitelesíteni magunkat, mert az &man.ssh.1; alapértelmezés szerint rendszeradminisztrátori jogok nélkül kerül telepítésre. Ezt a hibát többféle módon ki tudjuk javítani: Ha tartós megoldásra van szükségünk, akkor az /etc/make.conf állományban állítsuk az ENABLE_SUID_SSH változót a true értékre, majd fordítsuk újra az &man.ssh.1; programot (vagy futtassuk le a make world parancsot). Ha ideiglenesen akarjuk csak javítani, akkor az /usr/bin/ssh állomány engedélyeit root felhasználóként állítsuk a 4555 értékre a chmod 4555 /usr/bin/ssh parancs kiadásával. Ezután vegyük fel az ENABLE_SUID_SSH= true sort az /etc/make.conf állományt, így ez a változtatás a make world következõ futtatásakor is megmarad. Mi az a vnlru? A vnlru törli és szabadítja fel a rendszerben keringõ vnode-okat, amikor a rendszermagban elérik a kern.maxvnodes változó által beállított határt. Ez a rendszermagban futó szál többnyire csak tétlenül ül a háttérben, és csak olyankor lép mûködésben, amikor rengeteg memóriát használunk és éppen több tízezernyi apró állományhoz akarunk egyszerre hozzáférni. Mit jelentenek top parancs által megjelenített különbözõ memóriaállapotok? Active (Aktív): az utóbbi idõben használt lapok. Inactive (Inaktív): az utóbbi idõben nem használt lapok. Cache (Tárazott): (leginkább) azok a lapok, amelyeket még használnak, de gyakran azonnal újrafelhasználódnak (akár a régi, akár egy új hozzárendelésben). Egyes lapok az active állapotból közvetlenül a cache állapotba váltanak, ha tiszták (nem módosították), de ez az átmenet függ a házirendtõl, vagyis a VM alrendszer karbantartója által kiválasztott algoritmustól. Free (Szabad): effektív tartalom nélküli lapok, amelyek akár közvetlenül fel is használhatóak olyan esetekben, amikor a tárazott lapok erre nem alkalmasak. A szabad lapokat megszakításokban és a futó programokban is felhasználhatjuk. Wired (Rögzített): olyan lapok, amelyek a memória egy rögzített pontján foglalnak helyet. Ezeket többnyire a rendszermag használja, de speciális esetekben a programoknak is szükségük lehet rá. A lapok általában akkor kerülnek ki a lemezre (valamilyen VM alrendszerbeli szinkronizáció során), amikor inaktív állapotban vannak, de akár az aktív lapok is szinkronizálhatóak. Ez attól függ, hogy a processzor képes-e nyomkövetni a lapok módosítását, és némely helyzetekben elõnyös lehet a rendszer számára, ha annak megfelelõen szinkronizálja a VM lapjait, hogy azok aktívak vagy inaktívak. A legtöbb esetben itt egyszerûen csak egy olyan sort kell elképzelni, ahol a program számára viszonylag inaktív lapok találhatóak, amelyeket a rendszer tetszõlegesen a lemezre írhat. A tárazott lapok általában már eleve szinkronizáltak, nem leképzettek, közvetlenül a programok régi és új hozzárendelései használják ezeket. A szabad lapokat akár a megszakítások szintjén is lehet használni, miközben a tárazott vagy szabad lapokat a futó programokban érthetjük el. A tárazott lapok zárolása nem megfelelõ ahhoz, hogy megszakításokban is el lehessen érni ezeket. Vannak még bizonyos jelzések (például a foglaltságot vagy foglaltság mértékét jelzõ értékek), amelyek még hatással vannak a fentebb leírt szabályokra. Mekkora a rendelkezésre álló memória mérete? A rendelkezésre álló memóriának rengeteg típusa létezik. Ezek közül egyik az a memória, amely közvetlenül anélkül elérhetõ, hogy bármi mást ki kellene hozzá lapoznunk. Ennek a mérete nagyjából a tárazott és a szabad lapokat tároló sorok hosszával arányos (amelyet még a rendszer beállításaitól függõ további tényezõk is módosíthatnak). A rendelkezésre álló memória másik típusa a teljes VM terület mérete. Ezt nem olyan könnyû meghatározni, de leginkább a lapozóterület és a fizikai memória méretétõl függ. A rendelkezésre álló memória több más lehetséges megfogalmazása is létezik, de szinte teljesen felesleges beszélni róluk. Egyedül az a fontos, hogy a igyekezzünk mérsékelni a lapozást és mindig legyen elegendõ lapozóterületünk. Mi az a /var/empty? Nem lehet letörölni! A /var/empty könyvtárat az &man.sshd.8; program használja a privilégiumok elkülönítéséhez. A /var/empty könyvtárnak üresnek kell lennie, legyen a root tulajdonában és legyen rajta a schg állományjelzõ. Noha semmiképpen sem javasoljuk a könyvtár törlését, úgy tudjuk elvégezni, ha elõször az schg állományjelzõt töröljük róla. A &man.chflags.1; man oldalán olvashatunk ezzel kapcsolatban részletesebb információkat (azonban ne felejtsük el számításba venni az esetleges nehézségeket). Az X Window System és a virtuális konzolok használata Mi az X Window System? Az X Window System (vagy gyakran csak X11) a &unix; és &unix;-szerû operációs rendszereken, így többek közt a &os;-n is az egyik leginkább elterjedt ablakozórendszer. A The X.Org Foundation felügyeli az X protokoll szabványait, azok aktuális referencia implementációival együtt. Ezek hivatalos megnevezése Version 11 Release &xorg.version;, de ezt gyakran csak X11 néven rövidítik. Számos implementációja is elérhetõ több különbözõ architektúrára és operációs rendszerre. A protokoll szerver oldali funkcióit megvalósító programokat hivatalosan X szervereknek nevezik. &os; alatt milyen X implementációk használhatóak? Kezdetben a &os; alapértelmezett X implementációja az &xfree86; volt, amelyet a The XFree86 Project, Inc. tartott karban. Ez a változat volt használatban alapértelmezés szerint egészen a &os; 4.10 és 5.2 verziójáig. Habár eközben az &xorg; maga is karbantartotta a saját változatát, kizárólag csak referencia célokat használt és az évek során teljesen leromlott az állapota. 2004 elején azonban az XFree86 néhány korábbi fejlesztõje elhagyta a projektjüket, mivel nem értettek egyet bizonyos kérdésekben, például a forráskód ütemét, a jövõbeni irányokat és egyéb személyes konfliktusokat illetõen, és helyette közvetlenül az &xorg; kódját kezdték el fejleszteni. Ekkor az &xorg; hozzáigazította forrásait az utolsó &xfree86; kiadás forrásaihoz (XFree86 4.3.99.903), majd megváltoztatta a licencelését. és beolvasztott több, korábban külön karbantartott változtatást, aminek eredményeképpen végül megszületett az X11R6.7.0. Egy különálló, de velük együttmûködõ projekt, a freedesktop.org (vagy röviden csak fd.o) jelenleg is az eredeti &xfree86; források újraszervezésén dolgozik, aminek célja a napjainkban megjelenõ grafikus kártyák minél nagyobb mértékû kihasználása (és ezáltal a rendszer gyorsítása), a rendszer modularisabbá tétele (ezáltal a rendszer karbantarthatóságának javítása, ami a kiadások gyorsabb elõkészítését és könnyebb beállíthatóságát teszi lehetõvé). Az &xorg; a jövõben tervezi a freedesktop.org fejlesztéseit is átvenni. 2004 júliusától kezdõdõen a &os.current; változatban az &xfree86; helyett az &xorg; lett az alapértelmezett X implementáció. A &os;-ben azóta is alapból az &xorg; X11 implementációja található meg. A témával kapcsolatban a kézikönyv X11-rõl szóló fejezetében kaphatunk részletesebb felvilágosítást. Mégis miért vált szét a két X projekt? Ezt a kérdést ez a GYIK nem tudja megválaszolni. Ezzel kapcsolatban viszont érdemes elolvasnunk a különbözõ levelezési listák archívumait szerte az interneten. Keressünk rá a válaszra a kedvenc keresõnkben, de ezzel a kérdéssel ne a &os; levelezési listáit zavarjuk. Az is elképzelhetõ, hogy ennek a valós okait csak néhányan ismerik egész teljesen. A &os; miért az &xorg; változatát választotta alapértelmezettnek? Az &xorg; fejlesztõi azt ígérték, hogy gyorsabban fognak újabb verziókat kiadni, amelyek sokkal több újítást is fognak tartalmazni. Nos, amennyiben tényleg állják a szavukat, azzal mindenki jól jár. Emellett az õ változatuk továbbra is a hagyományos X licenc alatt érhetõ el, miközben az &xfree86; licence ettõl némileg eltér. Hogyan lehet használni az X-et? Amennyiben már egy meglévõ rendszerre szeretnénk telepíteni az X-et, úgy érdemes a x11/xorg metaportot választanunk, amely magától feltelepíti az összes szükséges komponenst, vagy egyszerûen telepítsük az &xorg; alkalmazást csomagból: &prompt.root; pkg_add -r xorg Emellett az &xorg; a &man.sysinstall.8; használatával is telepíthetõ: válasszuk a Configure (Beállítások), Distributions (Terjesztések), végül a The X.Org Distribution (Az X.Org terjesztés) menüpontokat. Az &xorg; sikeres telepítése után - kövessük az &man.xorgconfig.1; segédprogram - utasításait. Innen megtudhatjuk, hogy - miként kell beállítani az &xorg; - szerverét a különbözõ grafikus - kártyák, egerek stb. - használatához. Továbbá - érdemes még az &man.xorgcfg.1; nevû - programot is megnézni, amely egy grafikus - felületen keresztül teszi lehetõvé az - X kényelmes - beállítását. - - További információkat a - kézikönyv X11-gyel foglalkozó - fejezetébõl tudhatunk meg. + kövessük a kézikönyv X11 + beállításával + foglalkozó szakaszában + leírtakat. Az X indításakor egy KDENABIO failed (Operation not permitted) hiba keletkezik, közvetlenül a startx parancs kiadása után. Mi lehet ezzel kezdeni? A rendszerünkön valószínûleg túlságosan magas a biztonsági szint (securelevel) értéke. Ilyenkor az X-et nem tudjuk elindítani, mivel a mûködéséhez szüksége van a &man.io.4; eszköz írására. Ezzel kapcsolatban az &man.init.8; man oldal ad részletesebb útmutatást. A kérdés tehát az, hogy mit kellene ezzel csinálni. Alapvetõen két lehetõségünk van: vagy visszaállítjuk a biztonsági szintet nullára (ezt általában az /etc/rc.conf állományon keresztül lehet megtenni), vagy az &man.xdm.1; programot még a rendszerindítás során elindítjuk (mielõtt a biztonsági szintet magasabbra állítanánk). A szolgál arról bõvebb információval, hogy miként tudjuk használni az &man.xdm.1; programot a rendszer indítása során. Miért nem mûködik X alatt az egér? Ha a &man.syscons.4; (vagyis az alapértelmezett konzol) meghajtót használjuk, akkor be tudjuk úgy állítani a &os;-t, hogy minden virtuális képernyõn látható legyen az egérkurzor. A &man.syscons.4; egy /dev/sysmouse nevû virtuális eszköz támogatásával igyekszik elkerülni azt, hogy összeakadjon az X-szel. A valós egértõl érkezõ összes eseményt a &man.moused.8; démon írja folyamatosan a &man.sysmouse.4; eszközre. Amennyiben az egerünket egy vagy több virtuális konzolon is használni akarjuk az X-szel együtt, akkor nézzük meg a válaszát és állítsuk be annak megfelelõen a &man.moused.8; démont. Ezt követõen nyissuk meg az /etc/X11/xorg.conf állományt és gondoskodjunk róla, hogy a következõ sorok feltétlenül szerepeljenek benne: Section "InputDevice" Option "Protocol" "SysMouse" Option "Device" "/dev/sysmouse" ..... Néhányan inkább a /dev/mouse eszközt szeretik használni X alatt. Ha mi is így akarjuk használni, akkor a /dev/mouse eszközhöz hozzunk létre egy szimbolikus linket a /dev/sysmouse eszközre (lásd &man.sysmouse.4;). Ezt úgy tudjuk megtenni, ha az /etc/devfs.conf állományba (lásd &man.devfs.conf.5;) felvesszük a következõ sort: link sysmouse mouse A link maga közvetlenül a &man.devfs.5; újraindításával keletkezik. Ehhez (root felhasználóként) a következõ parancsot kell kiadnunk: &prompt.root; /etc/rc.d/devfs restart X alatt lehet használni görgõs egeret? Igen. Jelezni kell az X-nek, hogy ötgombos egerünk van. Ezt úgy tudjuk megcsinálni, ha az /etc/X11/xorg.conf állományba felvesszük a Buttons 5 és ZAxisMapping 4 5 sorokat az InputDevice szakaszba. Vegyük például, hogy az /etc/X11/xorg.conf állományunkban a következõ InputDevice szakasz található. Egy példa &xorg; konfigurációs állomány <quote>InputDevice</quote> szakasza görgõs egerekhez Section "InputDevice" Identifier "Mouse1" Driver "mouse" Option "Protocol" "auto" Option "Device" "/dev/sysmouse" Option "Buttons" "5" Option "ZAxisMapping" "4 5" EndSection Egy egyszerû példa <quote>.emacs</quote> állomány görgõs egerek (opcionális) használatához ;; görgõs egér (global-set-key [mouse-4] 'scroll-down) (global-set-key [mouse-5] 'scroll-up) Hogyan lehet távoli X szervereket elérni? Biztonsági okokból a szerver alapértelmezés szerint nem engedélyezi, hogy egy távoli géprõl ablakot lehessen nyitni rajta. Ha szükségünk lenne erre a lehetõségre, akkor nem kell mást tennünk, mint az X-et a paraméterrel indítani: &prompt.user; startx -listen_tcp Mi az a virtuális konzol és hogyan lehet belõle többet létrehozni? A virtuális konzolok röviden szólva arra alkalmasak, hogy egyetlen gépen is több párhuzamos munkamenetben tudjunk dolgozni, hálózat vagy X beállítása nélkül. Amikor a rendszer elindul, a rendszerüzenetek után általában egy bejelentkezõ képernyõ jelenik meg. Ekkor az elsõ virtuális konzolon keresztül tudjuk megadni a felhasználói nevünket és jelszavunkat, majd nekilátni a munkának (vagy éppen a játszadozásnak). Késõbb aztán elõfordulhat, hogy egy másik munkamenetet is szeretnénk elindítani, például elõkeresni az éppen használt program dokumentációját vagy elolvasni a leveleinket, amíg FTP-n keresztül letöltünk egy állományt. Ehhez nem kell mást csinálnunk, csak le kell nyomni az AltF2 (tartsuk lenyomva az Alt billentyût miközben megnyomjuk az F2 billentyût) billentyûkombinációt és máris egy másik virtuális konzolon találjuk magunkat! Ha innen vissza szeretnénk térni az elõzõ munkamenetbe, akkor nyomjuk le az AltF1 billentyûkombinációt. A frissen telepített &os; rendszerekben alapértelmezés szerint nyolc virtuális konzol engedélyezett. Az AltF1, AltF2, AltF3, stb. lenyomásával tudunk váltogatni köztük. Ha ennél többet szeretnénk egyszerre használni, akkor nyissuk meg az /etc/ttys állományt (lásd &man.ttys.5;) és a Virtual terminals részben vegyünk még fel a ttyv8 eszköz után továbbiakat, egészen a ttyvc eszközig: # Írjuk át az eredeti ttyv8 bejegyzést az /etc/ttys # állományban és engedélyezzük. ttyv8 "/usr/libexec/getty Pc" cons25 on secure ttyv9 "/usr/libexec/getty Pc" cons25 on secure ttyva "/usr/libexec/getty Pc" cons25 on secure ttyvb "/usr/libexec/getty Pc" cons25 on secure Akármennyit használhatunk belõlük. Ne felejtsük el azonban, hogy minél több virtuális terminálunk van, annál több erõforrásra lesz hozzájuk szükségünk. Ezt leginkább akkor érdemes megfontolni, ha 8 MB memóriánál kevesebbel rendelkezünk. Emellett még érdemes a secure értéket is az insecure értékre átállítani. Ha X szervert is akarunk futtatni, akkor legalább egy virtuális konzolt szabadon (vagy kikapcsolva) kell hagynunk a számára. Így tehát, ha mind a tizenkét funkcióbillentyûre szeretnénk elindítani egy-egy virtuális konzolt, nos, akkor nincs szerencsénk — ha X szervert is akarunk használni a gépen, akkor legfeljebb csak tizenegyet használhatunk belõlük. Az egyes konzolokat legegyszerûbben úgy tudjuk letiltani, ha kikapcsoljuk ezeket. Például, ha az elõbb említettek szerint tizenkét terminálunk van, és X-et akarunk futtatni, akkor a tizenkettedik terminál beállításait meg kell változtatnunk errõl: ttyvb "/usr/libexec/getty Pc" cons25 on secure erre: ttyvb "/usr/libexec/getty Pc" cons25 off secure Amennyiben a billentyûzetünkön csak tíz funkcióbillentyû található, elengedõ ennyi is: ttyv9 "/usr/libexec/getty Pc" cons25 off secure ttyva "/usr/libexec/getty Pc" cons25 off secure ttyvb "/usr/libexec/getty Pc" cons25 off secure (Ezeket a sorokat akár ki is törölhetjük.) Ezt követõen a legegyszerûbben (és egyben a legtisztábban) úgy tudjuk aktiválni a virtuális konzolokat, ha újraindítjuk a rendszerünket. Ha viszont nem akarjuk ezt feltétlenül megtenni, akkor állítsuk le az X szervert, majd (root felhasználóként) adjuk ki az alábbi parancsot: &prompt.root; kill -HUP 1 Fontos, hogy a parancs végrehajtás elõtt teljesen leállítsuk az X szervert, amennyiben az fut. Ha nem tesszük meg, akkor könnyen elõfordulhat, hogy a kill parancs hatására lemerevedik vagy megáll a rendszerünk. Hogyan lehet elérni a virtuális konzolokat X-bõl? A virtuális konzolokra a Ctrl Alt FN billentyûkombinációval lehet visszaváltani. Ennek megfelelõen tehát a Ctrl Alt F1 kombinációval az elsõ virtuális konzolra tudunk visszaváltani. Ahogy visszajutottunk a szöveges konzolra, az Alt Fn billentyûkombinációval a megszokott módon tudunk váltani köztük. Ha innen az X szerverre akarunk visszaváltani, akkor egyszerûen csak váltsunk arra a virtuális konzolra, ahol az X fut. Ha az X-et a paranccsorból indítottuk el (például a startx paranccsal), akkor az X nem arra a virtuális konzolra kapcsolódik automatikusan, amelyen a parancsot kiadtuk, hanem az utána következõ, használatban még nem levõ konzolra. Ha nyolc aktív virtuális terminálunk van, akkor az X a kilencediken fog futni, ezért ide az Alt F9 lenyomásával tudunk visszatérni. Hogyan indítható el az XDM a rendszer indításakor? Alapvetõen kétféle megközelítés létezik az &man.xdm.1; elindításával kapcsolatban. Az egyik megközelítés szerint az xdm parancsot az /etc/ttys állományból (lásd &man.ttys.5;) tudjuk megadni a megadott példa alapján, a másikban pedig egyszerûen az rc.local állományból (lásd &man.rc.8;) vagy a /usr/local/etc/rc.d könyvtárban megadható X szkripttel. Mind a kettõ ugyanazt képviseli, de vannak bizonyos helyzetek, ahol a kettõ közül csak az egyik mûködik. Az eredmény mind a két esetben azonos, hatásukra az X egy grafikus bejelentkezõ képernyõvel jelentkezik. A &man.ttys.5; módszernek van egy olyan elõnye, hogy pontosan megadja, melyik virtuális terminálon fog futni az X és a szerver elindítását az &man.init.8; programra bízza. Az &man.rc.8; használata esetén viszont könnyû leállítani az xdm programot, ha netalán valamilyen gondunk adódna az X szerver indításakor. Ha az &man.rc.8; állományból töltöttük be, akkor az xdm futtatásához semmilyen paramétert nem kell megadni (például, hogy démonként fusson). Az &man.xdm.1; azonban csak az összes &man.getty.8; elindulása után indítható, máskülönben a két program ütközni fog és a konzol nem tud létrejönni. Ezt a legkönnyebben úgy lehet megakadályozni, ha az xdm indítása elõtt várunk kb. 10 másodpercet a szkriptben. Amennyiben az /etc/ttys állományból adjuk ki az xdm parancsot, úgy továbbra is fennáll az &man.xdm.1; és a &man.getty.8; ütközésének veszélye. Ezt például úgy tudjuk elkerülni, ha felvesszük a megfelelõ virtuális terminál sorszámát a /usr/local/lib/X11/xdm/Xservers állományba: :0 local /usr/local/bin/X vt4 A fenti példában az X szervert a /dev/ttyv3 eszközre irányitjuk. A számozást azonban eggyel el kell tolnunk, mert míg az X szerver egytõl számozza a virtuális konzolokat, addig a &os; rendszermagja nullától. Az xconsole indításakor miért jelenik meg a Couldn't open console hibaüzenet? Ha az X-et a startx paranccsal indítottuk el, akkor a /dev/console eszközre nem állítódnak be a szükséges engedélyek, ezért az xterm -C és az xconsole parancsok nem fognak mûködni. Ez a konzolok engedélyeinek alapértelmezett beállítási módjától függ. Egy többfelhasználós rendszer esetén nem feltétlenül van szükségünk arra, hogy bármelyik felhasználó kedvére írhasson a rendszerkonzolra. Az &man.fbtab.5; állomány segítségével engedélyezni tudjuk azon felhasználók számára, akik a helyi gépen, virtuális konzolon keresztül jelentkeznek be. Dióhéjban az /etc/fbtab állományban (lásd &man.fbtab.5;) kell kivennünk a következõ sort a megjegyzésbõl: /dev/ttyv0 0600 /dev/console Ennek köszönhetõen bárki, aki az /dev/ttyv0 eszközön keresztül jelentkezik be a rendszerbe, el tudja érni a konzolt. Régebben egyszerû felhasználóként is el lehetett indítani az &xfree86; szervert. Most miért kell root felhasználóként indítani? Az X szerverek csak úgy képesek közvetlenül elérni a videokártyát, ha root felhasználóként futtatjuk ezeket. Az &xfree86; régebbi (3.3.6 elõtti) változatai az összes szervert úgy telepítették fel automatikusan, hogy a root felhasználó jogaival fussanak (setuid bittel). Ennek viszont megvan a maga nyilvánvaló biztonsági kockázata, hiszen az X szerverek általában nagy és bonyolult programok. Az &xfree86; újabb változatai azonban már pontosan ebbõl kifolyólag nem állítanak be setuid root bitet a szerverekre. Értelemszerûen az a megoldás nem fogadható el és nem is annyira biztonságos, hogy az X szervert root felhasználóként futtassuk. Kétféleképpen tudjuk egyszerû felhasználóként futtatni az X-et. Használhatjuk az xdm vagy más egyéb bejelentkeztetõ képernyõ (mint például a kdm) megoldását, vagy az Xwrapper programot. Az xdm egy grafikus bejelentkeztetésért felelõs démon. Általában a rendszer indításakor aktiválódik, feladata a felhasználók hitelesítése és a hozzájuk tartozó munkamenetek elindítása. Lényegében a &man.getty.8; és a &man.login.1; grafikus megfelelõje. Az xdm démonnal kapcsolatban még az &xfree86; dokumentációját, illetve a GYIK-ban ezt a kérdést érdemes elolvasnunk. Az Xwrapper az X szerverhez tartozó burkolóprogram (wrapper). Ez egy apró segédprogram, amely lehetõvé teszi az X szerver manuális indítását miközben igyekszik ügyelni a biztonságra is. Elvégez néhány alapvetõ ellenõrzést a paramétereken, és ha megfelelõnek találja ezeket, akkor elindítja a megfelelõ X szervert. Ha valamiért nem akarunk bejelentkeztetõ képernyõt indítani, akkor ezt pontosan nekünk találták ki! Ha telepítettük a teljes Portgyûjteményt, akkor a /usr/ports/x11/wrapper portban találjuk meg. Miért viselkednek furcsán a PS/2-es egerek X alatt? Valószínûleg az egér és az egérmeghajtó kiesett a szinkronból. Nagyon ritkán elõfordul, hogy a meghajtó hibásan szinkronizációs hibát jelez, és ekkor a rendszermag a következõ üzenetet küldi: psmintr: out of sync (xxxx != yyyy) Közben természetesen azt tapasztaljuk, hogy az egerünk nem mûködik rendesen. Ha ilyen történne velünk, akkor tiltsuk le a meghajtó szinkronizáció ellenõrzéséért felelõs rutinjait. Ezt úgy tudjuk megtenni, ha a meghajtónak beállítjuk a 0x100 értéket. Ehhez a rendszertöltõ parancssorában a kapcsolóval tudjuk behozni a UserConfig részt: boot: -c Ezután a UserConfig parancssorában gépeljük be a következõt: UserConfig> flags psm0 0x100 UserConfig> quit Miért nem mûködnek a MouseSystems által gyártott PS/2-es egerek? Kaptunk néhány visszajelzést arra vonatkozóan, hogy a MouseSystems által gyártott PS/2-es egerek bizonyos típusai csak abban az esetben mûködnek rendesen, ha nagy felbontású módban használjuk ezeket. Minden más esetben az egér néha fel-felugrik a képernyõ bal felsõ sarkába. Úgy tudjuk nagy felbontású módban használni az egerünket, ha a PS/2-es egérmeghajtónak a 0x04 beállítást adjuk meg. Ehhez a rendszertöltõ parancssorában gépeljük be a kapcsolót: boot: -c Ahogy bejön a UserConfig parancssora, gépeljük be a következõt: UserConfig> flags psm0 0x04 UserConfig> quit Az elõzõ részben olvashatunk egy másik hasonló egeres problémáról. Hogyan lehet megcserélni a gombokat az egéren? Futtassuk le a xmodmap -e "pointer = 3 2 1" parancsot az .xinitrc vagy .xsession állományunkból. Hogyan lehet betöltõképet telepíteni és hol találhatóak ilyen képek? Erre a kérdésre részletes választ a &os; kézikönyv Rendszerbetöltõ képernyõk címû szakaszában kapunk. X alatt lehet használni a billentyûzeten található Windows billentyûket? Igen. Ehhez mindössze az &man.xmodmap.1; használatával meg kell adni a hozzájuk tartozó funkciót. Feltéve, hogy mindegyik Windows billentyûzet szabványos, a következõ billentyûkódok tartoznak ehhez a három plusz gombhoz: 115 — Windows billentyû, a bal oldali Ctrl és Alt billentyûk között 116 — Windows billentyû, az AltGr mellett jobbra 117 — Menü gomb, a jobb oldali Ctrl mellett balra Például így lehet beállítani a bal oldali Windows billentyût vesszõre: &prompt.root; xmodmap -e "keycode 115 = comma" A változatatások valószínûleg csak akkor fognak életbelépni, ha újraindítjuk az ablakkezelõnket. Ha azt szeretnénk, hogy a Windows billentyûkhöz rendelt funkciók az X indításakor automatikusan beállítódjanak, akkor tegyük az xmodmap parancs hívását az ~/.xinitrc állományunkba. Sokkal jobban járunk viszont, ha ehelyett inkább az ~/.xmodmaprc állományunkba vesszük fel az xmodmap beállításait, soronként egyesével, és a következõ sor tesszük az ~/.xinitrc állományunkba: xmodmap $HOME/.xmodmaprc Például ezeket a gombokat be lehet állítani az F13, F14 és F15 billentyûkre is. Ezekre aztán az alkalmazásokban vagy az ablakkezelõben további hasznos funkciókat tudunk beállítani. Ehhez a következõt kell megadnunk az ~/.xmodmaprc állományban: keycode 115 = F13 keycode 116 = F14 keycode 117 = F15 Ha például az x11-wm/fvwm2 ablakkezelõt használjuk, akkor az F13 gombra be tudjuk állítani a kurzor alatt álló ablak lekicsinyítésére (vagy visszanagyítására); az F14 billentyûvel az elõtérbe tudjuk hozni a kurzor alatt levõ ablakot, vagy ha már elöl van, akkor hátra tudjuk rakni; az F15 gomb elõhozza a munkakörnyezet (alkalmazás) menüjét még olyankor is, amikor a kurzor nincs is az asztalon. Ez utóbbi abban az esetben lehet hasznos, amikor az asztal egyáltalán nem látható (és a billentyûn látható rajz pontosan is ezt mutatja). A következõ beállítások valósítják meg az imént említett funkciókat az ~/.fvwmrc állományon belül: Key F13 FTIWS A Iconify Key F14 FTIWS A RaiseLower Key F15 A A Menu Workplace Nop Hogyan lehet hardveres 3D gyorsítást használni az &opengl;-hez? Az &xorg; pillanatnyilag használt verziójától és a videokártyánktól függ, hogy tudunk-e 3D gyorsítást alkalmazni. Ha nVidia kártyánk van, akkor a portok közül telepíteni tudjuk a &os;-hez készített bináris meghajtót: A legújabb nVidia-kártyákat az x11/nvidia-driver port támogatja. A GeForce2 MX/3/4 sorozatú nVidia-kártyákat a meghajtó 96XX változata támogatja, amely az x11/nvidia-driver-96xx portból telepíthetõ. Az ettõl is régebbi kártyák, például a GeForce vagy Riva TNT esetén a meghajtó 71XX változata javasolt, amely az x11/nvidia-driver-71xx porton keresztül érhetõ el. Az nVidia honlapján részletes leírást találhatunk arról, hogy melyik kártyát melyik meghajtó ismeri. Ez az információ a következõ címen érhetõ el: . A Matrox G200/G400 esetén az x11-servers/mga_hal portot érdemes megnéznünk. ATI Rage 128 és Radeon kártyák számára a &man.ati.4x;, &man.r128.4x; és &man.radeon.4x; man oldalakat ajánljuk. 3dfx Voodoo 3, 4, 5 és Banshee kártyák számára az x11-servers/driglide port áll rendelkezésre. Hálózatok Honnan lehet többet megtudni a lemez nélküli mûködésrõl? A lemez nélküli mûködés kifejezés arra utal, hogy a &os; rendszerünk hálózaton keresztül indul el, valamint a mûködéséhez szükséges állományokat nem merevlemezrõl, hanem egy szerverrõl olvassa be. Ennek részleteirõl kézikönyv lemez nélküli mûködésrõl szóló részében olvashatunk. A &os; használható kizárólag csak hálózati útválasztóként? Igen. Ezzel kapcsolatban a kézikönyv Egyéb haladó hálózati témák címû fejezetét javasoljuk elolvasásra, különös tekintettel az útválasztás és az átjárók bemutatására. &os;-n keresztül lehet &windows; operációs rendszerrel internetre csatlakozni? Ezt a kérdést általában olyanok teszik fel, akiknek két számítógépük van otthon, és ezek közül az egyiken a &os;, a másikon pedig a &windows; valamelyik változata fut. A &os; rendszer fog az internethez csatlakozni, és ezen keresztül szeretnénk a windowsos géprõl is elérni azt. Ez tulajdonképpen az elõzõ kérdés egy speciális esete, és remekül megoldható. Ha betárcsázós kapcsolattal csatlakozunk az internethez, akkor érdemes tudnunk, hogy a felhasználói módban futó &man.ppp.8; tartalmaz egy kapcsolót. A &man.ppp.8; programot úgy tudjuk a kapcsolóval futtatni, ha az /etc/rc.conf állományban a gateway_enable beállítást a YES értékre állítjuk. Ezután állítsuk be a windowsos gépünket ennek megfelelõen és minden mûködni fog. A további részletekrõl a &man.ppp.8; man oldalán vagy a kézikönyv felhasználói PPP-rõl szóló bejegyzésében olvashatunk. Amennyiben rendszerszintû PPP-t használunk vagy Ethernettel csatlakozunk az internethez, akkor a &man.natd.8; démonra lesz szükségünk. Erre vonatkozóan a kézikönyv natd démonról szóló szakaszában találhatunk részletesebb információkat. A &os; támogatja a SLIP és a PPP használatát? Igen. Érdemes elolvasnunk az &man.slattach.8;, &man.sliplogin.8;, &man.ppp.8; és &man.pppd.8; man oldalakat. A &man.ppp.8; és a &man.pppd.8; egyaránt támogatja a beérkezõ és kimenõ kapcsolatokat, miközben a &man.sliplogin.8; kizárólag csak beérkezõ kapcsolatokkal dolgozik, valamint a &man.slattach.8; pedig csak kimenõ kapcsolatokkal. Ezek pontos használatáról olvassuk el a kézikönyv PPP-rõl és a SLIP-rõl szóló fejezetét. Ha viszont csak egy shellen keresztül érjük el az internetet, akkor hasznos lehet megnéznünk a net/slirp csomagot. Segítségével a helyi géprõl (korlátozott módon) hozzá tudunk férni különbözõ FTP és HTTP szolgáltatásokhoz. A &os; támogat hálózati címfordítást (NAT) vagy maszkolást? Igen. Ha egy felhasználói PPP kapcsolat esetén szeretnénk hálózati címfordítást alkalmazni, akkor olvassuk el a kézikönyv felhasználói PPP-vel foglalkozó részét. Ha viszont más típusú hálózati kapcsolatok esetén kívánunk címfordítást használni, akkor ahhoz a kézikönyv natd démonnal kapcsolatos részét kell fellapoznunk. A PLIP segítségével hogyan tudok két &os; rendszert összekapcsolni párhuzamos porton keresztül? Ezt illetõen a kézikönyv PLIP-rõl szóló szakaszát érdemes megnéznünk. Hogyan lehet álneveket megadni az Ethernet eszközöknek? Amennyiben az álnév ugyanazon az alhálózaton található, mint a hozzátartozó interfész, akkor egyszerûen csak adjuk meg a netmask 0xffffffff paramétert az &man.ifconfig.8; parancs meghívásakor, például így: &prompt.root; ifconfig ed0 alias 192.0.2.2 netmask 0xffffffff Minden más esetben a hagyományos módon adjunk meg egy hálózati címet és egy hálózati maszkot: &prompt.root; ifconfig ed0 alias 172.16.141.5 netmask 0xffffff00 Errõl bõvebben a &os; kézikönyvben olvashatunk. A 3C503 kártya hogyan állítható másik hálózati portra? Ha a kártyán egy másik portot szeretnénk használni, akkor ahhoz meg kell adnunk egy további paramétert a &man.ifconfig.8; meghívásakor. Itt az alapértelmezett port a link0. Ha a BNC helyett az AUI portot akarjuk használni, akkor ennek a link2 értéket kell megadnunk. Az ilyen típusú beállítások az /etc/rc.conf állomány (lásd &man.rc.conf.5;) ifconfig_* változóival adhatóak meg. Miért okoz gondot az NFS használata &os; alatt? A személyi számítógépekben található bizonyos hálózati kártyák (szépen szólva) ügyesebbek a többieknél, ami az olyan komolyabb hálózati alkalmazások, mint például az NFS esetén gondokat okozhat. Ezzel kapcsolatban kézikönyv NFS-rõl szóló részét érdemes megnéznünk. Miért nem lehet hálózati állományrendszereket csatlakoztatni &linux; alól? A &linux; egyes változataiban található NFS kód csak bizonyos privilegizált portokról fogad el kéréseket. Próbáljuk meg a következõt: &prompt.root; mount -o -P linux:/valami /mnt Miért nem lehet hálózati állományrendszereket csatlakoztatni &sun; típusú rendszerek alól? A &sunos; 4.X változatait futtató munkaállomások csak privilegizált portokról fognak el kéréseket. Próbálkozzunk az alábbi paranccsal: &prompt.root; mount -o -P sun:/valami /mnt A mountd miért küld folyton can't change attributes hibaüzenetet és miért jelenik meg a bad exports list hibaüzenet a &os; alapú NFS szerveren? Ez leginkább azért történik, mert nem jól adtuk meg az /etc/exports állomány tartalmát. Olvassuk át a &man.exports.5; man oldalt és a kéziköny NFS-rõl szóló részét, különös tekintettel az NFS beállítására. A NeXTStep gépekkel miért nem sikerül PPP-n keresztül kommunikálni? Próbáljuk meg az /etc/rc.conf állományban (lásd &man.rc.conf.5;) kikapcsolni a TCP kiterjesztések használatát úgy, hogy az alábbi változót a NO értékre állítjuk: tcp_extensions=NO A Xylogic által gyártott Annex típusú gépek esetén is javasolt megtenni a fenti változtatást. Hogyan lehet engedélyezni a multicast használatát az IP-n belül? A &os; alapértelmezés szerint támogatja a multicast mûveleteket. Amennyiben egy multicast küldéseket közvetítõ útválasztót szeretnénk beállítani, akkor újra kell fordítanunk a rendszermagunkat a MROUTING beállítás használatával és elindítani a &man.mrouted.8; démont. Ez a démon úgy aktiválható a rendszer minden egyes indításakor, ha az /etc/rc.conf állományban az mrouted_enable változót YES értékûre állítjuk. A &os; újabb változataiban az &man.mrouted.8; multicast útválasztó démon, a &man.map-mbone.8; valamint az &man.mrinfo.8; segédprogramok már nem szerepelnek az alaprendszerben. Ezek a programok már a &os; Portgyûjteményében az net/mrouted portban találhatóak meg. Az MBONE használatához további eszközök találhatóak a külön mbone kategóriában a Portgyûjeményen belül. Ha a vic és vat nevû konferenciaszervezõ eszközöket keressük, akkor itt érdemes szétnéznünk! Milyen hálózati kártyák épülnek a DEC PCI chipkészletére? Glen Foster (gfoster@driver.nsta.org) a következõ listát állította össze róluk, amelyet kiegészítettünk még néhány további elemmel: A DEC PCI chipkészletére épülõ hálózati kártyák Gyártó Típus ASUS PCI-L101-TB Accton ENI1203 Cogent EM960PCI Compex ENET32-PCI D-Link DE-530 Dayna DP1203, DP2100 DEC DE435, DE450 Danpex EN-9400P3 JCIS Condor JC1260 Linksys EtherPCI Mylex LNP101 SMC EtherPower 10/100 (Model 9332) SMC EtherPower (Model 8432) TopWare TE-3500P Znyx (2.2.x) ZX312, ZX314, ZX342, ZX345, ZX346, ZX348 Znyx (3.x) ZX345Q, ZX346Q, ZX348Q, ZX412Q, ZX414, ZX442, ZX444, ZX474, ZX478, ZX212, ZX214 (10mbps/hd)
Miért kell teljes hálózati neveket megadni? Erre a &os; kézikönyvben találjuk meg a választ. Miért jelenik meg a Permission denied hibaüzenet minden egyes hálózati mûvelet esetén? Amennyiben a rendszermagot az IPFIREWALL beállítással fordítottuk le, akkor nem szabad elfelejtenünk, hogy ez alapértelmezés szerint minden olyan csomagot eldob, amelyet külön nem engedélyeztünk. Ha véletlenül rosszul állítottuk volna be a rendszerünkön futó tûzfalat, akkor a hálózat mûködését úgy tudjuk visszaállítani, ha root felhasználóként kiadjuk a következõ parancsot: &prompt.root; ipfw add 65534 allow all from any to any Az /etc/rc.conf állományban is megadhatjuk ehhez a firewall_type="open" sort. Ha a tûzfalak beállításáról szeretnénk többet megtudni &os; alatt, akkor olvassuk el a kézikönyv erre vonatkozó fejezetét. Az ipfw fwd szabálya miért nem irányít át más gépekre szolgáltatásokat? Valószínûleg azért, mert nem egyszerûen a csomagok továbbítására (forward) van szükségünk, hanem hálózati címfordításra. Az fwd szabály pontosan azt csinálja, amirõl a nevét kapta: csomagokat továbbít, de azokon belül semmit sem változtat meg. Tegyük fel, hogy van egy ilyen szabályunk: 01000 fwd 10.0.0.1 from any to ize 21 Amikor egy csomag az ize célcímmel megérkezik a 10.0.0.1 gépre, akkor benne a cél címe továbbra is az ize lesz! A csomag célcíme nem fog magától megváltozni a 10.0.0.1 címre. A legtöbb gép általában eldobja azokat a csomagokat, amelyeket nem egyenesen neki címeztek. Emiatt a fwd szabály használata nem minden esetben úgy mûködik, ahogy arra a felhasználó számít. Ez viszont ilyen, semmilyen hiba nincs benne. Részletesebb információkat a szolgáltatások átirányításával foglalkozó GYIK-ban, a &man.natd.8; man oldalán vagy a Portgyûjtemény valamelyik port átirányítással foglalkozó portjának dokumentációjában találhatunk. Hogyan lehet egyik géprõl a másikra szolgáltatásokat átirányítani? Az FTP (vagy más egyéb szolgáltatás-) kéréseket a Portgyûjteményen belül található sysutils/socket porttal tudunk átirányítani. Az adott szolgáltatás helyett egyszerûen csak adjuk meg a socket parancsot és annak paramétereit, valahogy így: ftp stream tcp nowait nobody /usr/local/bin/socket socket ftp.minta.com ftp ahol az ftp.minta.com az a gép, ahová át akarjuk irányítani a szolgáltatást, az ftp pedig a konkrét szolgáltatás. Hogyan lehet a sávszélességet szabályozni? &os; alatt alapvetõen három eszköz szolgál erre a célra. A &man.dummynet.4; a &os; részeként megtalálható &man.ipfw.4; egyik komponense. Az ALTQ a &os;-ben található &man.pf.4; rendszer része, az Emerging Technologies által fejlesztett Bandwith Manager pedig egy kereskedelmi termék. Miért jelenik meg a /dev/bpf0: device not configured hibaüzenet? Olyan programot akarunk futtatni, amelynek szüksége van a Berkeley Packet Filter (&man.bpf.4;) használatára, azonban a rendszermag ezt nem tartalmazza. Úgy tudjuk aktiválni, ha a rendszermag konfigurációs állományába felvesszük a következõ sort, majd fordítunk egy új rendszermagot: device bpf # Berkeley Packet Filter Hogyan lehet a hálózaton elérhetõ &windows; típusú partíciókat csatlakoztatni, mint ahogy az smbmount csinálja &linux; alatt? Erre az SMBFS eszközeit használhatjuk, amely tartalmazza az ehhez szükséges rendszermagbeli módosításokat és a hozzátartozó felhasználói programokat. Ezek a programok és a hozzájuk tartozó &man.mount.smbfs.8; man oldal az alaprendszer részei. Mik azok az Limiting icmp/open port/closed port response üzenetek a naplókban? Ilyen üzeneteket akkor kapunk a rendszermagtól, ha valaminek a hatására több ICMP vagy TCP reset (RST) választ küld, mint amennyit kellene. Az ICMP válaszok sokszor olyankor generálódnak, amikor használaton kívüli UDP portokat akarnak elérni a rendszerünkön. A TCP reset pedig általában olyankor keletkezik, amikor meg nem nyitott TCP porthoz akarnak csatlakozni. Többek közt ilyenek okozhatják: A rendszer túlterhelését célzó, nyers erõvel indított Denial of Service (Dos) támadások (ellentétben az egycsomagos, adott sebezhetõség kihasználó támadásokkal). A portok szisztematikus letapogatása, amelynek során egyszerre nagy mennyiségû portot próbálnak meg átvizsgálni (ellentétben azzal, amikor csak néhány jól ismert portot nyitnak meg). Az üzenetben olvasható elsõ szám azt mondja meg, hogy a rendszermag mennyi csomagot küldött volna, ha nem korlátoztuk volna, a második pedig magát a határt jelzi. Ezt a net.inet.icmp.icmplim sysctl változó segítségével tudjuk beállítani, ahogy például most megnöveljük az értékét 300-ra: &prompt.root; sysctl -w net.inet.icmp.icmplim=300 Amennyiben le szeretnénk tiltani az ilyen jellegû üzeneteket a naplókban, viszont még továbbra is szükségünk lenne a válaszküldés korlátozására, a net.inet.icmp.icmplim_output sysctl változó segítségével így tudjuk ezt megtenni: &prompt.root; sysctl -w net.inet.icmp.icmplim_output=0 Végezetül, ha teljesen ki akarjuk kapcsolni a válaszküldés korlátozását, akkor állítsuk a net.inet.icmp.icmplim sysctl változót (lásd az elõbbi példában) a 0 nulla értékre. A korlát törlése azonban a fenti okok miatt egyáltalán nem ajánlott. Mik azok az arp: unknown hardware address format hibaüzenetek? Ez arra utal, hogy valamelyik gép a helyi Ethernet-alapú hálózatunkon olyan MAC-címet használ, amelynek a &os; nem ismeri a formátumát. Valószínûleg olyankor kapjuk ezt a hibaüzenetet, amikor valaki más kísérletezik az Ethernet kártyája beállításaival valahol a hálózaton. Leggyakrabban kábelmodemes hálózatokon tapasztalhatunk ilyet. Megnyugodhatunk, teljesen veszélytelen, semmilyen hatással nincs a &os; gépünk teljesítményére. Miért jelennek meg 192.168.0.10 is on fxp1 but got reply from 00:15:17:67:cf:82 on rl0 üzenetek a konzolon és hogyan lehet ezeket kikapcsolni? Ilyen üzeneteket akkor kapunk, amikor a hálózaton kívülrõl érkezik hozzánk váratlanul egy csomag. A letiltásukhoz állítsuk a net.link.ether.inet.log_arp_wrong_iface értékét 0-ra. A CVSup programot telepítése után nem lehet elindítani, mert hibákat jelez. Mi a gond? Elõször is nézzük meg, hogy az iménti hibaüzenet mellett nem látunk-e valami hasonlót: /usr/libexec/ld-elf.so.1: Shared object "libXaw.so.6" not found Az ilyen jellegû hibák általában olyankor keletkeznek, amikor olyan gépre telepítjük a net/cvsup portot, amelyen viszont nem található meg a &xorg; programcsomag. Amennyiben szükségünk lenne CVSup programhoz mellékelt grafikus felületre, akkor kénytelenek leszünk mellé az &xorg; programjait is telepíteni. Ha viszont egyszerûen csak parancssorból szeretnénk használni a CVSup lehetõségeit, töröljük le a korábban telepített csomagot, majd helyette rakjuk fel a net/cvsup-without-gui vagy a net/csup portot. A &os; újabb változataiban megpróbálkozhatunk a &man.csup.1; használatával is. Ezzel a témával részletesebban a kézikönyv CVSup használatáról szóló része foglalkozik. Biztonság Mi az a járóka (sandbox)? A járóka alapvetõen egy biztonsági szakkifejezés. Két dolgot jelenthet: Egy virtuális falak között futó programot, melyeket azért emeltek a program köré, hogy a feltörését követõen megakadályozzák a rendszer többi részének elérését. A program csak a falon belül játszhat. Ilyenkor semmilyen olyan kódot nem képes futtatni, amellyel át tudna lépni a falakon, így a használatához nem kell elõzetesen átvizsgálni a forrásait ahhoz, hogy meg tudjuk gyõzõdni a biztonságosságáról. Ez a fal lehet például egy felhasználói azonosító. A &man.security.7; és &man.named.8; man oldalakon is ezt a definíciót találjuk meg. Vegyük például az ntalk szolgáltatást (lásd &man.inetd.8;). Ezt a szolgáltatást korábban a root felhasználó azonosítójával futtatták, de manapság viszont már a tty felhasználóval fut. A tty felhasználó lényegében egy olyan járóka, amely az ntalk szolgáltatás feltörésekor nem engedi, hogy a rendszer többi részéhez is hozzá lehessen férni. A valódi gépet utánzó rendszerben futó programot. Ez már egy sokkal kifinomultabb megoldás. Ha ilyenkor valakinek sikerül betörnie a programba, akkor könnyen azt hiheti, hogy sikerült a rendszer többi részét is elérnie, de valójában csak egy szimulált gépen van, és semmilyen valós adatot nem képes módosítani. Leggyakrabban ezt úgy szokták elérni, hogy egy könyvtárban létrehoznak egy szimulált környezetet, majd itt futtatják az adott programot a &man.chroot.8; segítségével. (Ekkor az iménti könyvtár lesz a gyökérkönyvtár az adott folyamat számára, nem pedig a rendszer igazi gyökere.) Másik szintén gyakori megoldás a használt állományrendszerek írásvédett csatlakoztatása, amely felett aztán kialakítanak a program számára egy látszólag írható réteget. Ilyenkor a program teljesen úgy érzékeli, hogy képes a rendszerben elérhetõ állományokat módosítani, azonban egyedül csak saját maga látja ezeket, a rendszerben futó többi program viszont nem feltétlenül. Ezeket a járókákat általában úgy szokták felépíteni, hogy a felhasználók (vagy a támadók) számára teljesen észrevétlenek legyenek. A &unix; két alapvetõ járókát valósít meg. Az egyik a futó programok, a másik pedig a felhasználói azonosítók szintjén mûködik. Futása közben minden &unix; program teljesen elszigetelt minden más &unix; programtól, így az egyik nem képes módosítani a másik memóriában tárolt adatait. A &windows;-tól eltérõen, ahol ugyebár az egyik program könnyedén el tudja érni egy másik memóriaterületét, ezért a program nem képesek egymásban kárt tenni. A &unix; alatt futó programok mindig egy adott felhasználóhoz tartoznak. Ha ez nem a root felhasználó, akkor azzal lényegében egy tûzfalat hozunk létre a különbözõ felhasználók által birtokolt folyamatok között. A felhasználók azonosítói emellett segítenek a lemezen tárolt adatokat is elszigetelni egymástól. Mi az a biztonsági szint (securelevel)? A biztonsági szintek egy rendszermagon belül megvalósított védelmi módszert képviselnek. A pozitív értékû biztonsági szintek esetén a rendszermag korlátoz bizonyos feladatokat, amelyeket ilyenkor még a rendszeradminisztrátor (vagyis a root felhasználó) sem képes elvégezni. Az írás pillanatában a biztonsági szintek, több más dolog mellett, a következõk szabályozására alkalmasak: a különbözõ állományjelzõk, például az schg (a system immutable jelzés) törlése; a rendszermag memóriájának elérése a /dev/mem és /dev/kmem eszközökön keresztül; a rendszermag moduljainak betöltése; a tûzfal szabályainak módosítása. A jelenleg futó rendszer biztonsági szintjét a következõ parancs segítségével lehet lekérdezni: &prompt.root; sysctl kern.securelevel A parancs eredménye az adott &man.sysctl.8; változó (vagyis esetünkben a kern.securelevel) és annak értéke lesz, amely egy szám. Ez utóbbi adja meg a biztonsági szint aktuális értékét. Amennyiben ez pozitív (vagyis nullánál nagyobb), akkor érvényben vannak a biztonsági szintekhez kapcsolódó bizonyos korlátozások. Egy mûködõ rendszer biztonsági szintjét nem lehet csökkenteni, hiszen ezzel tulajdonképpen hatástalanná tennénk. Ha olyan feladatot akarunk végrehajtani, amely nem pozitív biztonsági szintet igényel (például az alaprendszer frissítése vagy a dátum átállítása), akkor ahhoz elõször módosítanunk kell az /etc/rc.conf állományt (lásd kern_securelevel és kern_securelevel_enable változók), majd újraindítani a rendszert. A biztonsági szintekkel és rájuk vonatkozó információkkal kapcsolatban olvassuk el az &man.init.8; man oldalt. A biztonsági szintek nem feltétlenül jelentenek minden problémára tökéletes megoldást. Rentegeg ismert hátulütõvel rendelkeznek, és gyakran a biztonság hamis érzetét keltik. Ezzel kapcsolatban az egyik legnagyobb gond, hogy csak abban az esetben mûködik rendesen a rendszer, ha a rendszerindítás során a biztonsági szintek beállításáig minden állományt levédünk. Ha a támadó képes lefuttatni a saját programját még a biztonsági szint beállítása elõtt (amely viszont elég késõn történik meg, hiszen a rendszerindítás során számos olyan dolog feladat van, amely nem végezhetõ el magasabb biztonsági szinteken), akkor azzal az egész védelmi módszer hatástalanítható. Habár a rendszerindítás folyamán felhasznált állományok biztonságba helyezése technikailag egyáltalán nem lehetetlen, nehezebbé válik tõle a rendszer karbantartása, mivel ilyenkor az egész rendszert át kell állítanunk legalább egyfelhasználós módba és úgy módosítani a konfigurációs állományokat. Ezt és az ehhez hasonló problémák gyakran felmerülnek a levelezési listákon, különösen a &a.security; archívumaiban. Ezen a funkción keresztül nézhetünk után a téma részletesebb tárgyalásának. Néhányan reménykednek, hogy a biztonsági szinteket hamarosan leváltja valami sokkal finomabb beállítási lehetõségekkel rendelkezõ megoldás, azonban a dolgok még eléggé homályosak ebbõl a szempontból. Figyelmeztettünk mindenkit! A BIND (named) különféle nagyobb sorszámú portokat használ. Miért? A BIND a kimenõ kérésekhez véletlenszerûen kiválaszt egy nagyobb sorszámú portot. A legújabb változataiban már minden egyes kéréshez külön véletlenszerûen keres új UDP portot. Ez bizonyos hálózati konfigurációk esetén problémákhoz vezethet, különösen olyankor, amikor a beérkezõ UDP csomagokat egy tûzfal megállítja. A tûzfalak által blokkolt porttartományok használatát az avoid-v4-udp-ports vagy az avoid-v6-udp-ports beállítással tilthatjuk le a program számára. Ha ezt a portot (mint például az 53) az /etc/namedb/named.conf állományban a query-source vagy a query-source-v6 beállításokkal adjuk meg explicit módon, akkor a program nem fogja véletlenszerûen váltogatni a portokat. Határozottan javasoljuk, hogy ezekkel az opciókkal ne adjunk meg elõre rögzített portokat. Mindenesetre örülünk, hogy ezt is valaki megkérdezte! Hiába, nem árt néha nézegetni a &man.sockstat.1; kimenetét és észrevenni benne néhány furcsaságot. A sendmail a szabványos 25-ös port mellett az 587-es portot használja! Miért? A sendmail újabb verzióiban felfedezhetõ levélküldési lehetõségek az 587-es portot használják. Jelenleg ezt még nem sokan használják ki, de növekszik a népszerûsége. Kié az a nullás felhasználói azonosítójú toor fiók? Betörtek a gépre? Ne aggódjunk! A toor egy alternatív rendszergazdai hozzáférés (a toor a root visszafelé). Korábban csak a &man.bash.1; parancsértelmezõ telepítésekor jött létre, azonban manapság már alapértelmezés szerint létrejön. A nem szabványos parancsértelmezõk számára találták ki, így nem a root alapértelmezett parancsértelmezõjét kell megváltoztatnunk. Ez különösen olyan parancsértelmezõk esetén fontos, amelyek nem részei az alaprendszernek (például a portként vagy csomagként telepített parancsértelmezõk esetén) és ezért a /usr/local/bin könyvtárba fognak kerülni. Ez a könyvtár alapértelmezés szerint azonban egy külön állományrendszeren található. Ha a root parancsértelmezõje viszont a /usr/local/bin könyvtárban lenne, miközben a /usr (vagy bármelyik más állományrendszer, amely az imént említett könyvtárat tartalmazza) nem csatlakoztatható valamilyen oknál fogva, akkor a root nem lenne képes bejelentkezni és kijavítani a problémát. (Noha amikor újraindítjuk a rendszerünket egyfelhasználós módban, akkor a rendszer rá fog kérdezni, hogy melyik parancsértelmezõt akarjuk használni.) Egyesek nem szabványos parancsértelmezõn keresztül a toor felhasználóval végzik el a root mindennapi teendõit, így a szabványos parancsértelmezõt csak a vészhelyzetekre tartogatják. Alapértelmezés szerint a toor felhasználóval nem tudunk bejelentkezni, mivel nincs jelszava, ezért ha használni akarjuk, akkor elõször jelentkezzünk be a root felhasználóval, majd állítsunk be neki egy jelszót. A suidperl parancs miért nem mûködik rendesen? Biztonsági okokból a suidperl parancs alapértelmezés szerint nem kerül telepítésre. Ha forrásból frissítjük rendszerünket és azt szeretnénk, hogy ennek során a suidperl is leforduljon, akkor a perl fordításának megkezdése elõtt vegyük fel a ENABLE_SUIDPERL=true sort az /etc/make.conf állományba. PPP Nem mûködik a &man.ppp.8;. Mit lehet a gond? Elsõként mindenképpen olvassuk el a &man.ppp.8; man oldalt és a kézikönyv PPP-vel foglalkozó részét. A következõ paranccsal engedélyezzük a naplózást: set log Phase Chat Connect Carrier lcp ipcp ccp command Ezt a parancsot a &man.ppp.8; parancssorában vagy az /etc/ppp/ppp.conf konfigurációs állományban kell megadnunk (leginkább a default szakasz elejére érdemes betennünk). Gondoskodjunk róla, hogy az /etc/syslog.conf állomány (lásd &man.syslog.conf.5;) tartalmazza az alábbi sort, illetve az /var/log/ppp.log állomány létezzen: !ppp *.* /var/log/ppp.log A napló segítségével már több mindent ki tudunk deríteni a &man.ppp.8; mûködésérõl. Ne aggódjunk, ha nem értünk belõle semmit. Kérjünk segítséget másoktól, nekik minden bizonnyal segíteni fog a probléma felderítésében. A &man.ppp.8; miért bontja a vonalat, amikor elindul? Ilyen általában azért történik, mert nem tudta feloldani a hálózati nevet. Ezt a legkönnyebben úgy tudjuk orvosolni, ha az /etc/host.conf állományba elõre rakjuk a hosts sort, így a névfeloldó elõször az /etc/hosts állománnyal fog próbálkozni. Ezután a /etc/hosts állományba vegyük fel a helyi gépet. Ha nincs helyi hálózatunk, akkor így írjuk át a localhost sort: 127.0.0.1 ize.minta.com ize localhost Minden más esetben egyszerûen csak vegyünk fel egy újabb bejegyzést a gépünkhöz. Ennek pontosabb részleteivel kapcsolatban nézzük meg a megfelelõ man oldalakat. Ha mindent jól csináltunk, akkor a ping -c1 `hostname` parancs hiba nélkül tér vissza. A &man.ppp.8; miért nem tárcsáz -auto módban? Elõször is ellenõrizzük, hogy létezik az alapértelmezett útvonal. A netstat -rn parancs (lásd &man.netstat.1;) kiadása után nagyjából a következõ két bejegyzést kell látnunk: Destination Gateway Flags Refs Use Netif Expire default 10.0.0.2 UGSc 0 0 tun0 10.0.0.2 10.0.0.1 UH 0 0 tun0 Feltételezzük, hogy a kézikönyvbõl, a man oldalról vagy ppp.conf.sample állományból másoltuk ki ezeket a címeket. Ha nincs alapértelmezett útvonalunk, akkor annak az lehet az oka, hogy a ppp.conf állományba elfelejtettük felvenni a HISADDR kulcsszót. Az alapértelmezett útvonal hiányának másik oka lehet még, ha az /etc/rc.conf állományban (lásd &man.rc.conf.5;) beállítottunk egy alapértelmezett átjárót, de elfelejtettük az ppp.conf állományba betenni a következõ sort: delete ALL Ebben az esetben menjünk vissza a kézikönyv A rendszer végsõ beállítása címû részéhez. Mit jelent a No route to host hibaüzenet? Általában azért jelentkezik, mert az /etc/ppp/ppp.linkup állományban nem adtuk meg az alábbiakat: MYADDR: delete ALL add 0 0 HISADDR Erre csak akkor van szükségünk, ha dinamikus IP-címünk van, vagy nem ismerjük az átjáró címét. Ha az interaktív módot használjuk, akkor ehhez a következõket kell begépelni csomag módba lépés után (a csomag módot a csupa nagybetûs PPP jelzi a parancssorban): delete ALL add 0 0 HISADDR A kézikönyv A PPP és a dinamikus IP-címek címû részében olvashatunk errõl bõvebben. Miért szakad meg a kapcsolat 3 perc után? A PPP alrendszer alapértelmezett lejárati ideje 3 perc. Ezt a beállítást a következõ sor megadásával tudjuk módosítani: set timeout NNN ahol az NNN másodpercekben megadja a kapcsolat lezárása elõtti inaktivitás maximális idejét. Ha az NNN értéke nulla, akkor a kapcsolat idõtúllépés miatt soha nem fog magától megszakadni. Ezt a parancsot a ppp.conf állományba tudjuk felvenni, vagy interaktív módban a parancssorban gépelhetjük be. Emellett menet közben is állítani tudjuk ezt az értéket, ha a ppp szerverre a &man.telnet.1; vagy a &man.pppctl.8; segítségével rácsatlakozunk. Errõl a &man.ppp.8; man oldal ad részletesebb tájékoztatást. A kapcsolat miért szakad meg nagyobb terhelést alatt? Ha beállítottuk a Link Quality Reporting (LQR) használatát, akkor elõfordulhat, hogy túlságosan sok csomag veszik el a gépünk és a másik oldal között. A &man.ppp.8; ezért a vonalat rossznak érzékeli és bontja. A &os; 2.2.5 változata elõtt az LQR alapértelmezés szerint engedélyezett volt. Az LQR így tiltható le: disable lqr A kapcsolat miért szakad meg véletlenszerûen? Néha elõfordulhat, hogy a zajos telefonvonal esetén vagy a hívásvárakoztatás használatakor a modem bontja a vonalat, mivel (helytelenül) azt hiszi, hogy nincs kapcsolat. Manapság a legtöbb modemen általában be lehet valahogy állítani, hogy mennyire legyenek elnézõek a kapcsolat ideiglenes megszakadásával szemben. Például egy &usrobotics; &sportster; esetén ezt tizedmásodpercekben mérik az S10 regiszter segítségével. A modemünk ilyenkor tehát úgy tehetõ sokkal toleránsabbá, ha a következõ hívási beállítást adjuk: set dial "...... ATS10=10 OK ......" További részleteket a modem kézikönyvébõl tudhatunk meg. A kapcsolat miért fullad le véletlenszerûen? Sokan tapasztalják, hogy a kapcsolat minden különösebb magyarázat nélkül lefullad. Ilyenkor elsõként azt érdemes tisztázni, hogy az összeköttetés melyik oldalán történt a vonal bontása. Ha belsõ modemet használunk, akkor próbáljuk meg a &man.ping.8; paranccsal ellenõrizni, hogy a modem TD lámpája villog-e az adatok küldésekor. Amennyiben igen (miközben az RD lámpa viszont nem), akkor a gond a vonal másik végén lesz. Ha viszont a TD nem villog, akkor a probléma a mi oldalunkon áll fenn. A belsõ modemek esetében a ppp.conf állományban a set server parancsot is érdemes megadnunk, így amikor a kapcsolat leállását tapasztaljuk, a &man.pppctl.8; segítségével rá tudunk csatlakozni a &man.ppp.8; démonra. Ha a hálózati kapcsolat ekkor hirtelen erõre kapna (mivel rácsatlakoztunk kívülrõl) vagy egyáltalán nem tudunk csatlakozni (feltételezve, hogy a set socket parancs sikeresen lefutott az induláskor), akkor a probléma még mindig nálunk lesz. Ha viszont sikerül csatlakoznunk és a vonallal még mindig gondok vannak, akkor próbáljuk a set log local async parancs használatával engedélyezni a helyi aszinkron naplózást, majd egy másik konzolból a &man.ping.8; parancs segítségével kezdjük el használni az összeköttetést. Az aszinkron naplózás jelezni fogja, ha sikerül adatokat átvinni és fogadni a kapcsolaton keresztül. Ha ilyenkor nem látunk visszafele érkezõ adatokat, akkor az arra utal, hogy a gond a vonal távoli végén van. Miután sikeresen kiderítettük, hogy az adott probléma helyi vagy távoli, két lehetõségünk van: Amennyiben távoli, olvassuk el a válaszát. Amennyiben helyi, olvassuk el a válaszát. A vonal túlsó végérõl nem érkezik válasz. Mi lehet tenni? Ezzel szemben nagyon keveset tudunk mi, felhasználók tenni. A legtöbb internetszolgáltató egyszerûen nem hajlandó segítséget nyújtani abban az esetben, ha nem valamelyik µsoft; operációs rendszert használjuk. A ppp.conf állományunkban a enable lqr sor megadásával engedélyezni tudjuk a &man.ppp.8; számára, hogy észlelhesse a távoli hibákat és bontsa a vonalat, de ez a vizsgálat viszonylag idõigényes és ennélfogva nem túlságosan hasznos. A szolgáltatónknak pedig ne nagyon emlegessük, hogy felhasználói PPP-t futtatunk. Elõször próbáljunk meg letiltani mindenféle tömörítést a következõ sor megadásával: disable pred1 deflate deflate24 protocomp acfcomp shortseq vj deny pred1 deflate deflate24 protocomp acfcomp shortseq vj Kapcsolódjunk újra és ellenõrizzük, hogy továbbra is mûködõképes a kapcsolat. Ha ennek hatására javul a helyzet vagy a probléma teljesen megoldódik, akkor a beállítások egyenkénti próbálgatásával keressük meg, hogy melyik okozta a gondot. Ez már elegendõ lesz ahhoz, hogy komolyabban felvegyük a kapcsolatot a szolgáltatónkkal (habár ebbõl gyorsan ki fog derülni, hogy nem µsoft; terméket használunk). Mielõtt szólnánk a szolgáltatónknak, a gépünkön engedélyezzük az aszinkron naplózást és várjuk meg, amíg a kapcsolat újra megszakad. Erre nem árt felkészülnünk, mert viszonylag sok tárhelyet igényel. Innen majd a portról utoljára olvasott adat lesz a lényeges. Ez általában szöveges adat és akár a probléma konkrét okára is utalhat (Memory fault, Core dumped?). Ha segítõkész szolgáltatót választottuk, akkor a naplózást akár az õ oldalunkon is engedélyezhetjük, így amikor a vonal megszakad, az õ szemszögükbõl is képesek leszünk elemezni a problémát. Ilyen esetben nyugodtan küldjünk egy levelet &a.brian; címére vagy kérjük meg a szolgáltatónkat, hogy közvetlenül vele tárgyaljon. A &man.ppp.8; teljesen megállt. Mi lehet tenni? A legjobban úgy járunk, ha a &man.ppp.8; programot nyomkövetési információkkal fordítjuk újra, majd a &man.gdb.1; segítségével lekérünk egy hívási láncot az éppen megakadt ppp példánytól. A ppp alkalmazást a következõ parancsokkal tudjuk úgy újrafordítani, hogy tartalmazza a kívánt információkat: &prompt.root; gdb ppp `pgrep ppp` Ezt követõen a gdb parancssorában a bt és where parancsok segítségével hozzá tudunk jutni a hívási lánchoz. Mentsük el valahova a gdb által kinyert adatokat, majd a detach paranccsal váljunk le a futó programról és a quit begépelésével lépjünk ki a gdb programból. Végezetül az elmentett eredményeket küldjük el &a.brian; címére. Miért nem történik semmi a Login OK! üzenet után? A &os; 2.2.5 elõtti kiadásaiban a &man.ppp.8; az összeköttetés létrejötte után megvárta, hogy a távoli pont kezdeményezze a kapcsolatvezérlõ protokoll (Line Control Protocol, LCP) használatát. Sok szolgáltató azonban nem csinál ilyet, ehelyett inkább a klienstõl várják mindezt. Az LCP kezdeményezését így kényszeríthetjük ki a &man.ppp.8; használata során: set openmode active Általában semmilyen gond nem származik abból, ha a mind a két oldal kezdeményez, így az openmode alapértelmezés szerint active értékû. A következõ szakaszban azonban bemutatjuk mikor gondot okoz a használata. Folyamatosan Magic is same hibák jelennek meg. Ez mire utal? Csatlakozás után idõnként elõfordulhat, hogy magic is the same hibaüzeneteket látunk a naplóban. Ezek az üzenetek bizonyos esetekben teljesen ártalmatlanok, máskor viszont akár komolyabb problémákat is jelezhet. A legtöbb PPP implementáció nem él túl egy ilyen hibát, és még ha látszólag létre is jön ilyenkor a kapcsolat, folyamatosan konfigurációs kérések és válaszok jönnek-mennek a naplóban egészen addig, amíg a &man.ppp.8; végül fel nem adja és lezárja a kapcsolatot. Ez általában olyan szervereken jelenik meg, ahol nem elég gyorsak a lemezek és minden kapcsolathoz elindítanak egy &man.getty.8; és a bejelentkezéskor vagy azt következõ elindítják a &man.ppp.8; programot. Egyes visszajelzések szerint ilyen egyébként gyakran elõfordul a slirp használatakor. A problémát egyébként a &man.getty.8; és a &man.ppp.8; indítása között eltelt idõ okozza, amikor a kliens oldalán futó &man.ppp.8; elkezdi küldeni a kapcsolatvezérlõ (Line Control Protocol, LCP) csomagokat. Mivel ilyenkor az ECHO még mindig aktív a szerver adott portján, a kliens &man.ppp.8; a saját csomagjainak tükrözõdését fogja látni. Az LCP beállításának része az összeköttetés két oldalán egy-egy bûvös szám (magic number) megállapítása, amellyel ezután észlelhetõek az ilyen tükrözõdések. A protokoll szerint amikor a két pont megpróbálja ugyanazt a bûvös számot használni, akkor visszautasítja (NAK jelzést küld) és egy másikat választ. Ha ilyenkor még a szerver portján aktív az ECHO, akkor a kliens oldali &man.ppp.8; azt tapasztalja, hogy elkezd LCP csomagokat küldeni, majd mivel ugyanazt kapja vissza, erre egy NAK jelzést válaszol. Ugyanígy látja magát a NAK jelzést (aminek hatására a &man.ppp.8; megváltoztatja a bûvös számát) is. Ennek eredményeképpen hirtelen nagy mennyiségû bûvösszám-váltás keletkezik, ami pedig szépen felhalmozódik a szerver terminálpufferében. Ahogy a &man.ppp.8; végre elindul a szerveren, elönti ez a rengeteg információ, aminek alapján sikertelennek ítéli meg az LCP beállítását és feladja a további próbálkozást. Eközben a kliens számára megszûnnek a visszaverõdõ csomagok és csak annyit lát, hogy a szerver bontja a kapcsolatot. Ezt úgy tudjuk elkerülni, ha a ppp.conf állományban a távoli pontra bízzuk az beállítás kezdeményezését: set openmode passive Ennek hatására a &man.ppp.8; megvárja, hogy a szerver kezdeményezze az LCP beállítását. Egyes szerverek azonban sosem teszik meg ezt. Ilyenkor valami ilyesmit tudunk tenni: set openmode active 3 Így a &man.ppp.8; 3 másodpercig passzív marad, majd csak ezután kezd el LCP kérésket küldeni. Ha a távoli pont eközben küld valamilyen kérést, az &man.ppp.8; azonnal válaszol rá és nem várja végig a 3 másodperces idõtartamot. Az LCP beállítása egészen a kapcsolat befejezõdéséig folytatódik. Mi lehet a probléma? A &man.ppp.8; programban jelenleg van egy olyan hibásan implementált jellemzõ, ahol az LCP, CCP és IPCP válaszokat nem társítja az eredeti kérésekhez. Ennek következményeképpen, ha az egyik PPP implementáció 6 másodperccel lassabb a másik oldalnál, akkor az még két további LCP konfigurációs kérést is küld, ami viszont végzetesnek bizonyul. Vegyünk például két implementációt, az A és a B pontokat. Az A már közvetlenül a csatlakozás után LCP kéréseket kezd el küldeni, miközben a B csak 7 másodperc múlva tud elindulni. Mire végre a B pont is elindul, addigra az A már kiküldött 3 LCP kérést. Most feltételezzük, hogy nincs ECHO, máskülönben az elõzõ szakaszban leírt, bûvös számokkal kapcsolatos problémába ütköznénk. A B ekkor tehát küld egy kérést, majd nyugtázza az A ponttól kapott korábbi kérést. Ennek hatására az A pont OPENED állapotba megy át, újra küld és nyugtázza az elõzõ kérést B felé. Eközben a B további két nyugtázást küld az A pontról kapott további két kérésre, a B indulása elõttrõl. A B ekkor megkapja az A elsõ nyugtáját és átvált OPENED állapotba. Az A ekkor megkapja a második nyugtát a B ponttól és visszavált REQ-SENT állapotba, majd az RFC szerint elküld (elõre) egy újabb kérést. Ekkor megkapja a harmadik nyugtát és OPENED állapotba vált. Eközben a B megkapja elõre küldött kérést a A ponttól, amelynek hatására ACK-SENT állapotba vált vissza, és az RFC szerint ismét küld egy (második) kérést és egy nyugtázást. Az A erre megkapja a kérést, visszavált REQ-SENT állapotban és küld egy újabb kérést. Ekkor közvetlenül megkapja a rákövetkezõ nyugtázást és átvált OPENED állapotba. Ez egészen addig folytatódik, amíg az egyik oldal rá nem eszmél, hogy ennek nincs túlságosan sok értelme és feladja a próbálkozást. Ez legkönnyebben úgy kerülhetõ el, ha ilyenkor az egyik oldalt passive típusúra állítjuk, vagyis az egyik oldalon várunk egy keveset a beállítás kezdeményezésére. Ezt a következõ paranccsal lehet megoldani: set openmode passive Óvatosan bánjunk ezzel a paraméterrel! A beállítás kezdeményezésének várakoztatási idejét a következõ paraméterrel tudjuk megadni: set stopped N Használhatjuk viszont ezt a parancsot is (ahol N adja meg, hogy mennyi másodperc teljen el a beállítás megkezdése elõtt): set openmode active N Az ezzel kapcsolatos további részleteket a man oldalon olvashatjuk. Miért akad meg a &man.ppp.8;, ha egy külsõ parancsot adunk ki alatta? A shell vagy ! parancsok végrehajtásakor a &man.ppp.8; elindít egy parancsértelmezõt (illetve ha paramétereket is adtunk meg, akkor a &man.ppp.8; átadja azokat is), majd megvárja annak befejezõdését. Ha a parancs futtatása közben éppen egy PPP kapcsolatot akartunk használni, akkor erre az idõre az elõbbiek miatt látszólag meg fog állni. Ez tehát azért történik, mert a &man.ppp.8; megvárja a parancs lefutását. Ha nem akarjuk megvárni a parancs befejezõdését, akkor inkább használjuk a !bg parancsot. Ennek hatására az adott parancs a háttérben fog lefutni és a &man.ppp.8; képes lesz folyamatosan szemmel tartani az összeköttetést. A &man.ppp.8; null-modem kábel használatakor miért nem lép ki soha? A &man.ppp.8; ilyen esetekben nem képes magától megállapítani, hogy mikor bontották a vonalat. Ennek oka a tûk null-modem kábelben kiosztott szerepében keresendõ. Amikor ilyen típusú kapcsolattal dolgozunk, a következõ sor megadásával ne felejtsük el engedélyezni az LQR használatát: enable lqr Ha a távoli pont LQR csomagokat küld, akkor a &man.ppp.8; alapértelmezés szerint fogadja azokat. A &man.ppp.8; miért tárcsáz látszólag minden különösebb ok nélkül módban? Amennyiben a &man.ppp.8; szándékainkkal szemben váratlanul kezdene el tárcsázni, akkor keressük meg kiváltó okát és használjunk hívási szûrést (Dial filter, dfilter) ennek megelõzésére. A tárcsázás okát a következõ sor használatával tudjuk kideríteni: set log +tcp/ip Ennek hatására a kapcsolaton keresztüláramló összes forgalmat naplózni fogjuk. Így a legközelebb, amikor a vonal hirtelen aktív lesz, a hozzátartozó idõbélyegek alapján könnyen elõ tudjuk keresni, hogy pontosan miért is történt. Az automatikus tárcsázást bizonyos esetekben le tudjuk tiltani. Ez általában egy olyan probléma, amely a névfeloldások miatt keletkezik. Úgy tudjuk megakadályozni, hogy a névfeloldások felépítsék a kapcsolatot (ami viszont nem gátolja abban a &man.ppp.8; programot, hogy egy már meglevõ kapcsolaton keresztül küldjön ilyen csomagokat), ha az alábbi beállításokat adjuk meg: set dfilter 1 deny udp src eq 53 set dfilter 2 deny udp dst eq 53 set dfilter 3 permit 0/0 0/0 Ezek az értékek nem minden esetben megfelelõek számunkra, hiszen ezzel együtt az igény szerinti tárcsázás kényelmét is szûkítjük, mivel a legtöbb program közvetlenül névfeloldással kezd, mielõtt komolyabb hálózati forgalmat bonyolítana le. A névfeloldás esetében igyekezzünk kideríteni, hogy pontosan melyik program is próbál hálózati neveket feloldatni. Az esetek többségében valószínûleg a &man.sendmail.8; lesz a bûnös. Amennyiben ez a helyzet, akkor az sendmail démonnak a saját konfigurációs állományában kell beállítanunk, hogy ne oldasson fel hálózati neveket. Az érintett konfigurációs állomány módosításának pontos részleteirõl a kézikönyv Levelezés betárcsázós kapcsolattal címû szakszában olvashatunk bõvebben. Továbbá az .mc állományunkba a következõ sort is érdemes felvennünk: define(`confDELIVERY_MODE', `d')dnl Ezzel a sendmail beindításáig mindent egy sorban fog eltárolni (általában a sendmail démont a paraméterekkel szokták meghívni, ami arra utasítja, hogy 30 percenként dolgozza fel a sorát) vagy amíg a sendmail parancs le nem fut (például a ppp.linkup állományból). Mit jelentenek a CCP hibák? A naplóban folyamatosan a következõ üzeneteket lehet látni: CCP: CcpSendConfigReq CCP: Received Terminate Ack (1) state = Req-Sent (6) Ilyenek azért keletkeznek, mert a &man.ppp.8; a Predictor1 tömörítési eljárást próbálja meg beállítani, azonban a távoli pont egyáltalán semmilyen tömörítést nem akar használni. Az ilyen üzenetek többnyire ártalmatlanok, de ha el akarjuk tüntetni ezeket, akkor próbáljuk meg a következõ módon kikapcsolni a Predictor1 tömörítés használatát: disable pred1 A &man.ppp.8; miért nem naplózza a kapcsolat sebességét? A modemmel végzett teljes beszélgetés szövegének rögzítéséhez a következõket kell engedélyezni: set log +connect Ennek eredményeképpen a &man.ppp.8; egészen az utolsóként lekért karakterláncig naplóz mindent. Ha PAP vagy CHAP hitelesítést használunk (ezért a CONNECT parancs kiadása után már nincs semmi mondanivalónk a hívószkriptben, tehát nincs set login szkript), és szeretnénk látni a csatlakozási sebességet, ne felejtsük el utasítani a &man.ppp.8; programot, hogy a teljes CONNECT sort kérje le, valahogy így: set dial "ABORT BUSY ABORT NO\\sCARRIER TIMEOUT 4 \ \"\" ATZ OK-ATZ-OK ATDT\\T TIMEOUT 60 CONNECT \\c \\n" Itt most megkapjuk a CONNECT sort, ezután nem küldünk semmit, majd várunk egy soremelést, aminek hatására a &man.ppp.8; arra kényszerül, hogy a teljes CONNECT választ beolvassa. A &man.ppp.8; miért hagyja figyelmen kívül a \ karaktereket a szkriptekben? A ppp a konfigurációs állományokból minden sort külön beolvas, ezért a set phone "123 456 789" és hozzá hasonló karakterláncok esetén képes felismerni, hogy a megadott számok valójában egyetlen paramétert formáznak. A " megadásához a visszaper karaktert (\) kell használnunk. Amikor tárcsázásért felelõs értelmezõ beolvassa az egyes paramétereket, újraértelmezi ezeket olyan speciális helyettesítési szekvenciák után kutatva, mint például a \P vagy \T (részletesebben lásd a man oldalon). A kettõs elemzés miatt nekünk is a megfelelõ számban kell megadnunk ezeket a helyettesítendõ karaktereket. Ha tehát egy \ karaktert szeretnénk átküldeni a modemünknek, akkor nagyjából valami ilyesmit kellene írnunk: set dial "\"\" ATZ OK-ATZ-OK AT\\\\X OK" Ennek az eredménye a következõ lesz: ATZ OK AT\X OK Vagy: set phone 1234567 set dial "\"\" ATZ OK ATDT\\T" Ez pedig a következõ szekvenciát adja: ATZ OK ATDT1234567 A &man.ppp.8; miért küld Segmentation Fault hibát, miközben nem is keletkezik ppp.core állomány? A ppp (vagy más hasonló program) elméletileg soha nem hoz létre .core állományt. Mivel a &man.ppp.8; tulajdonképpen a nullás felhasználói azonosítóval fut, az operációs rendszer soha nem fogja a &man.ppp.8; memórialenyomatát leállítása elõtt a lemezre menteni. Ha viszont &man.ppp.8; mûködése valóban leáll egy szegmentációs hiba vagy bármilyen más .core állományt eredményezõ jelzés miatt, és valóban a legfrissebb változatát használjuk (lásd a fejezet elejét), akkor a következõt tehetjük: &prompt.root; cd /usr/src/usr.sbin/ppp &prompt.root; echo STRIP= >> /etc/make.conf &prompt.root; echo CFLAGS+= >> /etc/make.conf &prompt.root; make install clean A fenti parancsokkal telepíteni tudjuk a &man.ppp.8; egy nyomonkövethetõ változatát. A &man.ppp.8; futtatásához root felhasználónak kell lennünk, mivel minden korábbi engedélyét felülírtuk az elõbbiek során. A &man.ppp.8; indításakor ne felejtsük el megjegyezni pontosan az aktuális könyvtárat sem. Innentõl kezdve, amikor a &man.ppp.8; kap egy szegmentációs hibára vonatkozó jelzést, létre fog hozni egy ppp.core nevû állományt. Ennek birtokában a következõt kell csinálnunk: &prompt.user; su &prompt.root; gdb /usr/sbin/ppp ppp.core (gdb) bt ..... (gdb) f 0 .... (gdb) i args .... (gdb) l ..... Az így beszerzett információkat mellékelve nagyobb valószínûséggel kaphatunk választ az ezzel kapcsolatos kérdésünkre. Ha járatosak vagyunk a &man.gdb.1; használatában, akkor a .core állományban további részletek és információk utáni is kutathatunk, például mi okozta a hibát, milyen változóknak ekkor milyen értékei voltak stb. Miért nem csatlakozik soha az a program, amely a hívást kezdeményezte módban? Ez korábban egy ismert probléma volt a &man.ppp.8; használatával kapcsolatban, amikor dinamikus helyi IP-címet akart beállítani módban. Ez a hiba az újabb változatokban már nem nincs meg (a man oldalon keressünk rá az iface részre). A gondot az okozta, hogy amikor a tárcsázást elindító program meghívja a &man.connect.2; rendszerhívást, akkor a &man.tun.4; interfészhez tartozó IP-cím a végpontot képviselõ sockethez társul. A rendszermag létrehozza az elsõ kimenõ csomagot és kiírja a &man.tun.4; eszközre. A &man.ppp.8; ekkor beolvassa a csomagot és felépíti a kapcsolatot. Ha a &man.ppp.8; dinamikus IP-cím kiosztásának eredményeképpen ilyenkor az interfész címe megváltozik, akkor azzal egyidõben az eredeti socket végpont érvénytelenné válik. Így a távoli végpont felé küldött további csomagok általában eldobódnak. Ha valahogy mégis eljutnának a céljukhoz, a válasz már semmiképpen sem érkezhet meg, mivel a küldéshez használt IP-címnek már nem az adott gép a tulajdonosa. Számos elméleti megközelítés létezik az imént felvázolt probléma megoldására. A legszebb az lenne, ha a távoli pont lehetõség szerint a korábban használt IP-címet osztaná ki újra. A &man.ppp.8; jelenlegi változata pontosan ugyanezt teszi, viszont a legtöbbi implementáció már nem. Részünkrõl az bizonyulna a legegyszerûbb megoldásnak, ha a &man.tun.4; intefész IP-címe egyáltalán nem változhatna meg, hanem helyette menet közben az összes kimenõ csomag, köztük természetesen a forrás IP-címe az interfész IP-címérõl az idõközben beállított IP-címre változna. Ez lényegében az, amit a &man.ppp.8; legújabb változataiban felbukkanó iface-alias opció is csinál (a &man.libalias.3; és a &man.ppp.8; kapcsolója segítségével): karbantartja az összes korábban használt interfész címét és átfordítja ezeket az utoljára beállított címre. A másik (és valószínûleg a sokkal megbízhatóbb) lehetõség egy olyan rendszerhívás implementálása lenne, amely képes az összes használatban levõ socketet egyik IP-címrõl a másik IP-címre átállítani. A &man.ppp.8; ekkor fel tudná használni ezt arra, hogy módosítsa az összes addig futó program socketjét az új IP-cím beállításakor. Ugyanezzel a rendszerhívással a DHCP kliensek is képesek lennének átállítani a socketjeiket. Lehetõségünk van még IP-cím nélkül is létrehozni interfészeket. A kimenõ csomagok ekkor a 255.255.255.255 IP-címet használnák egészen addig, amíg az elsõ SIOCAIFADDR &man.ioctl.2; rendszerhívás le nem zajlik. A &man.ppp.8; feladata ilyenkor a forrás IP-cím megváltoztatása, de ha ez 255.255.255.255, akkor egyedül csak az IP-címnek és az ellenõrzõösszegnek kell megváltoznia. Ez viszont már valamilyen mértékben trükközést a rendszermagon belül, mivel így könnyen tudunk csomagokat küldeni egy rosszul beállított interfészre is, feltételezve, hogy valamilyen módon képesek vagyunk ilyeneket visszamenõleg helyreállítani. A legtöbb játék miért nem mûködik a kapcsoló megadásával? A játékok és a hozzájuk hasonló alkalmazások általában azért nem mûködnek, amikor a &man.libalias.3; könyvtárat használjuk, mert a távoli gép megpróbál kapcsolódni a belsõ hálózatunkon levõ géphez és kéretlen UDP csomagokat kezd el küldeni neki. A címfordítást végzõ programnak fogalma sincs róla, hogy ezeket a csomagokat egy belsõ gépnek kell továbbküldenie. Akkor lehetünk biztosak ebben, ha egyedül csak azt a szoftvert indítjuk el, amellyel gondjaink akadtak, majd a vagy az átjáró &man.tun.4; interfészét kezdjük el a &man.tcpdump.1; segítségével, vagy pedig engedélyezzük az átjárón a &man.ppp.8; TCP/IP naplózó funkcióját (set log +tcp/ip). Ahogy elindítjuk a gondokat okozó programot, látnunk kell a csomagjait, ahogy megpróbálnak keresztüljutni az átjárón. Az erre érkezõ válaszolok eldobódnak (ez jelenti a problémát). Jegyezzük fel a csomagokhoz társuló portszámokat és állítsuk el a programot. Csináljuk meg néhányszor ezt a vizsgálatot, így ellenõrizni tudjuk, hogy mindig ugyanazokat a portokat használja-e. Amennyiben úgy tapasztaljuk, hogy igen, akkor az /etc/ppp/ppp.conf állományba a következõ sort kell betenni a megfelelõ helyre a mûködés helyreállításához: nat port protokoll belsõ-gép:port port ahol a protokoll lehet tcp vagy udp, a belsõ-gép annak a gépnek a címe, ahova tovább akarjuk küldeni a csomagokat, valamint a port a csomagok célportját adja meg. A fenti parancs megváltoztatása nélkül nem tudjuk ugyanezt a szoftvert más gépeken is használni, és itt azzal most nem is foglalkozunk, hogy miként lehet két belsõ géprõl használni ugyanazt a programot. Mindenesetre annyi biztos, hogy a külvilág felé a belsõ hálózatunk csupán egyetlen gépnek fog látszani. Ha azt látjuk, hogy az alkalmazás nem mindig ugyanazt a portot használja, akkor három választási lehetõségünk van: Készítsük el a támogatását a &man.libalias.3; függvénykönyvtárhoz. A különbözõ szélsõséges esetekre a /usr/src/sys/netinet/libalias/alias_*.c állományokban találhatunk példákat (az alias_ftp.c tökéletes kiindulási alap). Ez általában annyit jelent, hogy beolvasunk bizonyos ismert kimenõ csomagokat, beazonosítjuk benne azt az utasítást, amelynek hatására a külsõ gép csatlakozni próbál a belsõ géphez egy adott (véletlenszerûen választott) porton, majd beállítunk hozzá egy útvonalat, így a rákövetkezõ csomagok már tudni fogják, hogy merre menjenek. Ez ugyan a legnehezebb megoldás, de egyben ez is a legjobb, ráadásul így a szoftver több gépen is mûködtethetõ. Proxy használata. Elõfordulhat, hogy az alkalmazás támogatja a socks5 protokollt vagy (mint ahogy a cvsup is csinálja) rendelkezik passzív móddal, és így lehetõleg igyekszik elkerülni azt, hogy a távoli géprõl kapcsolatot próbáljanak meg indítani a helyi gépre. A nat addr használatával irányítsunk át mindent a belsõ gépre. Ez viszont egy nagyon durva megközelítés. Valaki összeírta már a hasznosabb portok sorszámait? Egyelõre még nem, de szándékunkban áll összeállítani egy ilyen listát (már amennyiben igény lesz rá). Minden itt szereplõ példában az belsõ helyett mindig annak a gépnek a belsõ IP-címét írjuk, amelyrõl játszani akarunk. Asheron's Call nat port udp belsõ :65000 65000 Manuálisan változtassuk meg a játékon belül a portszámot 65000-re. Ha a belsõ hálózatunkról több gépen is szeretnénk játszni, akkor mindegyiknek adjuk meg egy egyedi portot (vagyis 65001, 65002 stb.), majd vegyünk fel mindegyikhez egy-egy nat port sort. Half Life nat port udp belsõ:27005 27015 PCAnywhere 8.0 nat port udp belsõ:5632 5632 nat port tcp belsõ:5631 5631 Quake nat port udp belsõ:6112 6112 Quake 2 nat port udp belsõ:27901 27910 nat port udp belsõ:60021 60021 nat port udp belsõ:60040 60040 Red Alert nat port udp belsõ:8675 8675 nat port udp belsõ:5009 5009 Mik azok az FCS hibák? Az FCS jelentése Frame Check Sequence, vagyis az Adatkeret ellenõrzésének sorozata. Mindegyik PPP csomaghoz tartozik egy ellenõrzõösszeg, amely arról gondoskodik, hogy ugyanaz az adat érkezzen meg, mint amit elküldtek. Amennyiben egy bejövõ csomag FCS értéke érvénytelennek minõsül, a csomag eldobódik és a HDLC FCS számláló értékkel eggyel növekszik. A HDLC hibaszámlálói a show hdlc parancs segítségével tekinthetõek meg. Ha rosszul mûködik az összeköttetés (vagy a soros vonali meghajtónk folyamatosan eldobja a csomagokat), akkor láthatunk helyenként FCS hibákat. Többnyire nem érdemes az ilyenek miatt aggódni, habár ez jelentõs mértékben lassítja a tömörítést végzõ protokollok munkáját. Ha külsõ modemünk van, akkor ne felejtsük el a megfelelõ módon leárnyékolni, mivel ebbõl is származhat a probléma. Ha a vonal a kapcsolódást követõen szinte azonnal lemerevedik és hirtelen nagy mennyiségû FCS hiba jelentkezik, akkor az arra is utalhat, hogy az összeköttetés nem tisztán 8 bites. Gondoskodjunk róla, hogy a modem ne a szoftveres forgalomirányítást (XON/XOFF) használja. Ha viszont az adatok közvetítéséhez mégis szoftveres forgalomirányítást kell használnunk, akkor a set accmap 0x000a0000 parancs kiadásával jelezzük a &man.ppp.8; felé, hogy a ^Q és ^S karaktereket helyettesítse. Nagy mennyiségû FCS hibát olyan esetekben is tapasztalhatunk, amikor a távoli pont abbahagyta a PPP üzenetek küldését. Ilyenkor javasolt engedélyezni az aszinkron naplózás használatát, aminek segítségével gyorsan meg tudjuk állapítani, hogy a beérkezõ adatok bejelentkezõ vagy shell üzeneteket. Ha a másik oldalon egy shell parancssorát kapjuk meg, akkor a &man.ppp.8; a close lcp megadásával a vonal eldobása nélkül leállítható (az utána következõ term paranccsal pedig a távoli gépen futó shellre tudunk csatlakozni). Ha a naplókban látszólag semmi sem indokolja az összeköttetés leállását, próbáljunk meg erre rákérdezni a távoli pont (talán a szolgáltató?) karbantartójánál. A &macos; és &windows; 98 alól indított kapcsolatok miért állnak le, ha PPPoE fut az átjárón? A probléma megoldását Michael Wozniak (mwozniak@netcom.ca) adta meg, valamint Dan Flemming (danflemming@mac.com) alkalmazta ugyanezt Macre: Ennek oka az ún. útválasztási fekete lyuk. A &macos; és a &windows; 98 (de valószínûleg az összes többi µsoft; operációs rendszer) olyan nagy méretû TCP csomagokat küld, amelyek már nem férnek bele egy PPPoE keretbe (amely mérete Ethernet estén 1500 byte alapértelmezés szerint) és beállítja hozzá a darabolás letiltását jelzõ (do not fragment) bitet (TCP esetén ez alapértelmezett), és a Telco útválasztó pedig nem küldi el a must fragment (darabolni kell) ICMP csomagot a letölteni kívánt oldal szolgáltatója felé. (Másik lehetõség, hogy az útválasztó ugyan küld egy ilyen ICMP csomagot, de ezt a tartalomszolgáltatónál található tûzfal eldobja.) Amikor válaszul a szolgáltató olyan kereteket kezd el küldeni, amelyek nem illeszkednek a PPPoE keresztmetszetébe, a Telco útválasztó egyszerûen eldobja ezeket és a lap nem pedig nem lesz elérhetõ (egyes képek és oldalak esetén elõfordul). Úgy tûnik, ez az alapbeállítás a legtöbb Telco PPPoE konfiguráció esetében. Ezt a hibát úgy javíthatjuk, ha a &windows; 95/98 rendszerekben megtalálható regedit segítségével felvesszük a következõ regisztrációs bejegyzést: HKEY_LOCAL_MACHINE\System\CurrentControlSet\Services\Class\NetTrans\0000\MaxMTU A karakterlánc értéke legyen 1436, mivel bizonyos ADSL útválasztók állítólag nem képesek ennél nagyobb méretû csomagokat kezelni. &windows; 2000 esetén ezt a beállítást a Tcpip\Parameters\Interfaces\a hálózati kártya azonosítója\MTU helyen kell keresni és típusa duplaszó (DWORD). A &windows; MTU beállításaival kapcsolatban olvassuk el a Microsoft Knowledge Base címén található dokumentumokat: Q158474 - Windows TCPIP Registry Entries és Q120642 - TCPIP & NBT Configuration Parameters for &windowsnt; . &windows; 2000 alatt a regisztrációs adatbázisban érdemes még a Tcpip\Parameters\Interfaces\a hálózati kártya azonosítója\EnablePMTUBHDetect duplaszó értékét 1-re állítani, ahogy arra az imént említett 120642-es µsoft; dokumentum is hivatkozik. Sajnos a &macos; nem nyújt semmilyen beállítási lehetõséget a TCP/IP beállítások megváltoztatására. Léteznek viszont kereskedelmi termékek, amelyek lehetõvé teszi a felhasználók számára, hogy igényeik szerint módosítsák rendszerük TCP/IP beállításait. A hálózati címfordítást használók keressék meg az MTU beállításaikat és adják meg az 1450 értéket az eredeti 1500 helyett. A &man.ppp.8; újabb (2.3 vagy afeletti) változatai már tartalmaznak egy enable tcpmssfixup parancsot, amellyel az MSS értéke tetszõlegesen átállítható. Ez alapértelmezés szerint engedélyezett. Ha valamiért mégis a &man.ppp.8; egy korábbi változatával kellene dolgoznunk, akkor érdemes megnéznünk net/tcpmssd portot. Ezek közül egyik sem használt — segítség! Mit lehetne még tenni? Ha eddig minden más csõdött mondott, akkor próbáljuk meg elküldeni az összes beszerezhetõ információt, beleértve a konfigurációs állományokat, hogyan indítjuk el a &man.ppp.8; programot, a naplók fontosabb részeit és a netstat -rn parancs kimenetét (a csatlakozás elõtt és után) a &a.questions; címére vagy a comp.unix.bsd.freebsd.misc hírcsoportba, és valaki talán majd megmutatja a helyes irányt. Soros vonali kommunikáció Ebben a szakaszban a &os; alatti soros vonali kommunikációval kapcsolatos kérdéseket tárgyaljuk. A PPP és SLIP használatáról a Hálózatok címû részben esik szó. Honnan deríthetõ ki, hogy a &os; felismerte a soros portokat a gépben? Ahogy a &os; rendszermagja az elindulása után azokat a soros portokat fogja keresni, amelyeket a konfigurációs állományban beállítottunk. Figyeljük a rendszer indulása közben megjelenõ üzeneteket vagy adjuk ki a következõ parancsot a rendszer indulásának befejeztével: &prompt.user; dmesg | grep -E "^sio[0-9]" Íme egy példa az iménti parancs kimenetére: sio0: <16550A-compatible COM port> port 0x3f8-0x3ff irq 4 flags 0x10 on acpi0 sio0: type 16550A sio1: <16550A-compatible COM port> port 0x2f8-0x2ff irq 3 on acpi0 sio1: type 16550A Ezen két soros portot láthatunk. Az elsõ a negyedik megszakítást és a 0x3f8 címet használja és egy 16550A típusú UART chip. A második ugyanolyan chip, de a harmadik megszakítást és a 0x2f8 címet használja. A belsõ modemeket a rendszer úgy kezeli, mintha soros portok lennének, azzal a kivétellel, hogy a modem mindig kapcsolódik az adott porthoz. A GENERIC rendszermag alapértelmezés szerint két soros portot támogat, a példában szereplõ megszakítási- és memóriaértékek felhasználásával. Ha ezek a beállítások nem felelnek meg a rendszerünk számára, esetleg modemet raktunk a gépünkbe vagy a rendszermagban több soros portot is támogatni szeretnénk, akkor nincs más teendõnk, mint ennek megfelelõen megváltoztatni a rendszermag paramétereit. A rendszermag fordításáról szóló rész tárgyalja ennek részleteit. Honnan deríthetõ ki, hogy a &os; felismerte a modemkártyát a gépben? Olvassuk el az elõzõ kérdésre adott választ. Hogyan lehet a soros portokat elérni &os; alatt? A harmadik soros port, a sio2 (lásd &man.sio.4;, DOS alatt COM3) a /dev/cuad2 eszközön keresztül érhetõ el tárcsázó eszközként, és a /dev/ttyd2 eszközön keresztül behívó eszközként. Mi a különbség a két eszközosztály között? A ttydX eszközöket behívásra használjuk. Amikor tehát a /dev/ttydX eszközt blokkoló módban nyitjuk meg, akkor a hívó program egészen addig várni fog, amíg a megfelelõ cuadX eszköz inaktívvá nem válik, majd kivárja, hogy megérkezzen a hívás fogadását tolmácsoló jelzés. Amikor megnyitjuk a cuadX eszközt, gondoskodik róla, hogy a soros portot ekkor ne használja a ttydX eszköz. Ha a port szabaddá válik, egyszerûen ellopja a ttydX eszköztõl. Sõt, a cuadX eszközt egyáltalán nem érdekli a hívás fogadása jelzés. Ezzel a megoldással és egy automata modem segítségével a távoli felhasználók bármikor be tudnak jelentkezni a rendszerünkbe, hogy közben ugyanezzel a modemmel továbbra is tudunk tárcsázni, mivel a rendszer elintézi a többit. Hogyan lehet engedélyezi a többportos soros vonali kártyák támogatását? Ismét megemlítjük, hogy a rendszermag beállításával foglalkozó részben olvashatunk bõvebben a rendszermag paraméterezésének mikéntjérõl. A többportos soros vonali kártyák esetén a kártyán található mindegyik soros porthoz vegyünk fel egy-egy &man.sio.4; bejegyzést a &man.device.hints.5; állományába. Az IRQ és vektor értékeket azonban csak az egyiknél adjuk meg, mivel a kártyán található összes port egyetlen megszakításon fog osztozni. A következetesség kedvéért az utolsó porthoz adjuk meg a megszakítást. Ne felejtsük el még megadni a rendszermag konfigurációs állományában az alábbi opciót sem: options COM_MULTIPORT Az alábbi /boot/device.hints egy AST típusú négyportos soros vonali kártyát láthatunk a tizenkettedik megszakításon: hint.sio.4.at="isa" hint.sio.4.port="0x2a0" hint.sio.4.flags="0x701" hint.sio.5.at="isa" hint.sio.5.port="0x2a8" hint.sio.5.flags="0x701" hint.sio.6.at="isa" hint.sio.6.port="0x2b0" hint.sio.6.flags="0x701" hint.sio.7.at="isa" hint.sio.7.port="0x2b8" hint.sio.7.flags="0x701" hint.sio.7.irq="12" A flags paraméterrel megadott értékek azt jelzik, hogy a fõport 7 alszámmal rendelkezik (0x700), valamint az összes port ugyanazon a megszakításon osztozik (0x001). A &os; képes több többportos soros vonali kártyát ugyanazon a megszakításon keresztül használni? Sajnos még nem. Minden kártyához másik megszakítást kell megadni. Hogyan lehet beállítani a portok alapértelmezett paramétereit? Ezzel kapcsolatban olvassuk el a &os; kézikönyv soros kommunikációt tárgyaló részét. Hogyan lehet a modemen betárcsázást beállítani? Erre vonatkozóan olvassuk el a &os; kézikönyv betárcsázós szolgáltatásokkal kapcsolatos részét. Hogyan lehet buta terminálokat &os;-re csatlakoztatni? Az ezzel kapcsolatos információkat a &os; kézikönyv terminálokról szóló részében találhatjuk meg. Miért nem indul el a tip vagy cu parancs? Elõfordulhat, hogy rendszerünkön a &man.tip.1; és &man.cu.1; programok csak az uucp felhasználón és a dialer csoporton keresztül tudnak hozzáférni a mûködésükhöz szükséges /var/spool/lock könyvtárhoz. A dialer csoport segítségével lehet szabályozni, hogy ki férhessen hozzá a modemekhez vagy a távoli rendszerekhez. Ilyenkor egyszerûen csak vegyük fel magunkat a dialer csoportba. A következõ parancs kiadásával viszont ettõl függetlenül is engedélyezhetjük a rendszerünkön belül, hogy bárki használhassa a &man.tip.1; vagy &man.cu.1; parancsokat: &prompt.root; chmod 4511 /usr/bin/cu &prompt.root; chmod 4511 /usr/bin/tip A rendszerhez csatlakozó Hayes szabványú modem támogatott — mi ilyenkor teendõ? A &os; kézikönyvben lásd ezt a választ. Hogyan adjuk meg az AT parancsokat? A &os; kézikönyvben lásd ezt a választ. A pn tulajdonságnál miért nem lehet @ jelet megadni? A &os; kézikönyvben lásd ezt a választ. Hogyan lehet telefonszámokat tárcsázni parancssorból? A &os; kézikönyvben lásd ezt a választ. Minden alkalommal meg kell adni az adatátviteli sebességet? A &os; kézikönyvben lásd ezt a választ. Terminálszerver segítségével hogyan lehet könnyen elérni egyszerre több gépet is? A &os; kézikönyvben lásd ezt a választ. A &man.tip.1; képes több vonalat is használni az egyes gépek eléréséhez? A &os; kézikönyvben lásd ezt a választ. Miért kell kétszer lenyomni a CtrlP billentyûket, hogy egyszer elküldjük ezeket? A &os; kézikönyvben lásd ezt a választ. Miért lett hirtelen minden NAGYBETÛS? A &os; kézikönyvben lásd ezt a választ. Hogyan lehet állományokat mozgatni a tip használatával? A &os; kézikönyvben lásd ezt a választ. Hogyan használható a zmodem protokoll a tip programmal? A &os; kézikönyvben lásd ezt a választ. Egyéb kérdések A &os; miért használ sokkal több lapozóállományt, mint a &linux;? A &os; csupán látszólag használ több helyet a lapozásra, mint a &linux;, valójában egyébként nem. A &os; és a &linux; közt az egyik leglényegesebb különbség, hogy a &os; valamivel elõre gondolkodik, és az összes pillanatnyilag nem használt lapot kilapozza a központi memóriából a lapozóterületre. Ezzel igyekszik minél több memóriát elõkészíteni az aktív használatra. A &linux; ezzel szemben a lapozást csak végsõ esetben használja. Ennek megfelelõen a lapozóterület gyakoribb használatát remekül ellensúlyozza a fizikai memória hatékonyabb kihasználása. Habár a &os; igyekszik ebben a tekintetben elõrelátó lenni, nem minden esetben tudja pontosan eldönteni, hogy a rendszerben mely lapokat nem használják éppen. Emiatt nem fogja az összes memóriát kilapozni, ha például egész éjszakára futni hagyjuk a gépünket. A top miért jelez kevés szabad memóriát, miközben csak néhány program fut? Röviden úgy válaszolhatnánk meg ezt a kérdést, hogy a szabad memória igazából elvesztegetett memória. A programok által szabadon hagyott memóriát a &os; rendszermagja többnyire a lemez gyorsítótárazására használja fel. A &man.top.1; kimenetében olvasható Inact, Cache és Buf értékek a lényegében különbözõ öregedési szintek szerint kategorizált tárazott adatok. A tárazás lényegében arra utal, hogy a rendszernek így nem a lassú elérésû lemezen kell a gyakran elérni kívánt adatok után kutatni, aminek köszönhetõen növekszik az összteljesítmény. A &man.top.1; kimenetében tehát Free kategória alacsony értéke alapvetõen jót jelent, feltéve, ha nem nagyon kevés. A chmod miért nem változtatja meg a szimbolikus linkek engedélyeit? A szimbolikus linkekhez alapértelmezés szerint nem tartoznak engedélyek, ezért a &man.chmod.1; ilyen esetekben nem követi nyomon az eredeti állomány engedélyeinek megváltozását. Ezért például, ha adott egy ize nevû állomány, valamint erre egy mize nevû szimbolikus link, akkor a következõ parancs mindig mûködni fog: &prompt.user; chmod g-w mize Ennek ellenére az ize engedélyei nem fognak megváltozni. Ez csak akkor fog mûködni, ha a opció mellett a vagy opciókat is megadjuk. Errõl részletesebb információkat a &man.chmod.1; és a &man.symlink.7; man oldalairól tudhatunk meg. A &man.chmod.1; opciója rekurzív mûködést tesz lehetõvé. Óvatosan bánjunk a könyvtárakkal vagy a könyvtárakra mutató szimbolikus linkekkel a &man.chmod.1; használata során. Ha egy szimbolikus link által hivatkozott könyvtár engedélyeit akarjuk megváltoztatni, akkor a &man.chmod.1; parancsnak ne adjunk meg semmilyen paramétert és a nevet zárjuk perjellel (/). Például, ha az ize a mize könyvtárra mutató szimbolikus link, és meg akarjuk változtatni az ize engedélyeit (ami valójában a mize engedélyeit jelenti), akkor valami ilyesmit kellene megadnunk: &prompt.user; chmod 555 ize/ A név végén szereplõ perjelbõl a &man.chmod.1; tudni fogja, hogy követnie kell a foo szimbolikus linket és így az általa hivatkozott könyvtár, a mize engedélyeit fogja megváltoztatni. A &os; képes DOS programokat futtatni? Igen, a Portgyûjteményben található emulators/doscmd, vagyis egy DOS emulációs program segítségével. Amennyiben a doscmd önmagában még nem lenne elegendõ, egy másik segédprogram, a emulators/pcemu segítségével emulálni tudunk egy 8088-as processzort, valamint a BIOS annyi részét, hogy futtatni tudjunk szöveges DOS alkalmazásokat. A használatához az X Window Systemre is szükségünk lesz. Érdemes ezenkívül még megpróbálnunk a &os; Portgyûjteményében található emulators/dosbox portot is. Ez az alkalmazás elsõsorban a régi DOS-os játékok futtatásához szükséges környezet emulációjára koncentrál, a helyi állományrendszerben található állományok felhasználásával. Hogyan tudjuk az anyanyelvünkre lefordítani a &os; dokumentációját? Olvassuk el a &os; Dokumentációs Projekt bevezetõjében található Fordítói GYIK-ot. A FreeBSD.org tartományon belüli e-mail címekre küldött levelek miért pattannak vissza? A FreeBSD.org levelezõrendszere a bejövõ levelekre vonatkozóan átvett néhány szigorúbb ellenõrzést a Postfix alkalmazástól, és ezért eldobja azokat a leveleket, amelyek formátuma hibás vagy feltehetõen szemét. A leveleink az alábbi okok miatt pattanhatnak vissza: A levelet olyan név- vagy IP-tartományból küldtük, ahonnan korábban levélszemetet küldtek, ezért feketelistára került. A &os; levelezõ szerverei eldobnak minden olyan levelet, amelyek feketelistás tartományokból érkeznek. Ha olyan cégen vagy tartományon keresztül akarunk küldeni, amelyik levélszemetet gyárt vagy továbbít, akkor váltsunk szolgáltatót. A levél törzse csak HTML kódot tartalmaz. A leveleinket egyszerû szöveges formátumban küldjük. Állítsuk be a levelezõ kliensünket erre. A FreeBSD.org címen üzemelõ levelezõ szerver nem tudta a csatlakozó gép IP-címét szimbolikus névre feloldani. Az ellenkezõ irányú névfeloldás sikeressége alapvetõ követelmény a levelek fogadásához. Gondoskodjunk róla, hogy a levelezõ szerverünk IP-címével mûködjön az inverz névfeloldás, Sok otthoni szolgáltatás (DSL, kábel, betárcsázós stb. kapcsolat) erre nem ad lehetõséget. Ilyenkor a leveleinket próbáljuk meg a szolgáltatónk levelezõ szerverein keresztül küldeni. Az SMTP protokoll EHLO/HELO részében megadott hálózati név nem oldható fel valós IP-címre. Egy teljes, feloldható hálózati név elegendhetetlen a levél elfogadásához szükséges SMTP párbeszéd érvényességéhez. Ha nincs hivatalosan bejegyzett hálózati nevünk, akkor a szolgáltató levelezõ szervereit kell használnunk a levél elküldéséhez. A küldött üzenet azonosítója (Message ID) végén a localhost szerepel. Egyes levelezõ kliensek rossz azonosítónak hoznak létre az üzenetekhez, ezért a rendszer nem hajlandó elfogadni ezeket. Ilyenkor vagy rávesszük valahogy a levelezõ kliensünket, hogy rendes azonosítókat készítsen, vagy úgy állítjuk be a levéltovábbítónkat, hogy érvényes azonosítókra írja át. Hogyan lehet egyszerûen &os; rendszereket elérni? Habár a &os; maga nem nyújt akárki számára hozzáférést a saját szervereihez, mások viszont kínálnak bárki által elérhetõ &unix; rendszereket. Ennek költsége és minõsége szolgáltatónként változik. Az Arbornet, Inc, vagy másik nevén M-Net 1983 óta szolgáltat nyílt hozzáférést &unix; típusú rendszerekhez. Egy System III alapokon mûködõ Altos rendszerrõl a 1991-ben BSD/OS-re váltottak, majd 2000 júliusában aztán &os;-re váltottak. Az M-Net telnet és SSH szolgáltatásokon keresztül is elérhetõ, és lényegében a &os; alatt elérhetõ összes programhoz enged egy alapvetõ hozzáférést. A hálózati hozzáférés azonban csak a tagok és a támogatók számára engedélyezett. Ez egy non-profit szervezet. Az M-Net rendelkezik üzenõfallal (bulletin board system, BBS) és interaktív csevegõrendszerrel is. A Grex az M-Net szolgáltatásához hasonlóan ugyanúgy kínál üzenõfalat és csevegési lehetõséget. Többségében azonban &sun; 4M gépeik vannak, amelyen &sunos; fut. Mi az a sup és hogyan lehet használni? A SUP mozaikszó mögött a Software Update Protocol (Szoftverfrissítési protokoll) áll, amelyet fejlesztési fák szinkronban tartására dolgoztak ki a Carnegie-Mellon Egyetemen. Régebben ennek segítségével tartották frissítették magukat a fejlesztõi források különbözõ tükrözései a &os; Projekten belül. A SUP nem kifejezetten egy sávszélesség-takarékos megoldás, és egy ideje már nyugdíjba vonult. A forrásainkat jelen pillanatban a CVSup használatával tudjuk frissíteni. Hogy hívják azt a cuki kis vörös fickót? Igazából nincs neve, mindenki egyszerûen csak BSD démonnak nevezi. Ha mégis hívni szeretnénk valahogy, akkor szólítsuk csak beastie-nek, ugyanis a beastie kiejtése megegyezik a BSD szóéval (bíeszdi). A BSD démonról a saját honlapján tudhatunk meg többet. Felhasználható a BSD démon képe? Talán. A BSD démon jogait Marshall Kirk McKusick birtokolja. A felhasználás pontos lehetõségeivel kapcsolatban olvassuk el Statement on the Use of the BSD Daemon Figure címû írást. Röviden úgy foglalhatnánk össze, hogy ízléses stílusban a saját céljainkra mindaddig nyugodtan felhasználhatjuk a képet, amíg megemlítjük az eredeti szerzõt. Ha kereskedelmi céljaink vannak, akkor írjunk &a.mckusick; címére. A pontosabb részleteket a BSD démon honlapján olvashatjuk. Található valahol felhasználható kép a BSD démonról? EPS és XFig formátumú rajzok a /usr/share/examples/BSD_daemon/ könyvtárban vannak. A levelezési listákon szerepeltek ismeretlen kifejezések vagy rövidítések. Hol lehet ezeknek utánanézni? Olvassuk el a &os; szakkifejezéseinek gyûjteményét. Miért fontos annyira a biciklitároló színe? Erre röviden úgy adhatnánk választ, hogy ezzel igazából nem kell annyira törõdnünk. Ha viszont valamivel terjedelmesebben akarunk válaszolni, akkor azt mondhatnánk, hogy azért, mert egy biciklitároló megépítése még nem tántorít el senkit sem a válaszott szín kritizálásától és az átfestésének fontolgatásától. Ez a metafora alapvetõen arról szól, hogy nem kell feltétlenül minden apró részletrõl vitatkoznunk csupán azért, mert jobban értünk hozzá. Sokak tapasztalata szerint ugyanis a változtatásokhoz kapcsolódó megjegyzések által gerjesztett zaj fordítottan arányos az adott változtatás bonyolultságával. A még hosszabb és teljesebb válasz eredetileg egy nagyon hosszú és fárasztó vita eredményeképpen keletkezett, amikor arról esett szó, hogy a &man.sleep.1; törtekkel dolgozzon-e vagy sem. Erre válaszul küldte &a.phk; az azóta híressé vált A bike shed (any color will do) on greener grass... ((Bármilyen színû) biciklitároló megfelelne egy zöldebb gyepen...) címû levelét. Ebbõl szeretnénk most idézni:
&a.phk;, &a.hackers.name;, 1999. október 2. Mirõl is szól ez a biciklitároló? — kérdezték tõlem sokan. Ez egy hosszú, vagy még inkább régi történet, amely azonban valójában meglehetõsen rövid. C. Northcote Parkinson Parkinson törvénye címmel írt egy könyvet az 1960-as évek elején, amelyben elég nagy betekintést adott a vezetés dinamikájába. [a könyv részletes bemutatását most kihagyjuk] A konkrét példában egy biciklitároló szerepel egy atomerõmûvel szemben, szóval ez is eléggé jól érzékelteti a könyv korát. Parkinson ezen keresztül bemutatja, hogyan kell egy igazgatói tanács elé járulni egy több millió vagy akár milliárd dolláros atomerõmû megépítéséhez, azonban egy egyszerû biciklitároló megépítésekor könnyen véget nem érõ vitatkozásba bonyolódhatunk. Parkinson elmagyarázza, mindez azért van, mert egy atomerõmû annyira óriási, drága és bonyolult, hogy az emberek egyszerûen nem értik meg. Ezért nem szólnak semmit és megnyugtatják magukat a feltételezéssel, hogy valaki más korábban már biztosan utánajárt a részleteknek. Richard P. Feynmann is könyveiben rengeteg érdekes és nagyon találó példát ad ezekre Los Alamossal kapcsolatban. Vegyünk ezzel szemben most egy biciklitárolót. Bárki képes egy hétvége alatt összetákolni egy ilyet és még így is marad ideje megnézni a meccset. Ezért nem számít, mennyire jól megfogalmazott, elõkészített és logikus is a javaslatunk, valaki biztosan meg fogja ragadni a lehetõséget, hogy az orrunk elõtt fitogtassa a képességeit és megmutassa magát: õ bizony itt járt. Dániában ezt mi úgy hívjuk, hogy otthagyjuk a kezünk nyomát. Ez mindössze a személyes büszkeségrõl és tekintélyrõl szól, vagyis hogy végre elmondhassuk: Ezt nézd! Én csináltam. Ez ugyan leginkább a politikusokra jellemzõ, de alapvetõen minden emberben ott él. Gondoljunk csak a friss betonban hagyott lábnyomokra.
Mókás dolgok a &os;-vel kapcsolatban Mennyire hûsít a &os;? Kérdés: Mérte már valaki, hogy a &os; futása közben mennyire melengeti meg a számítógépet? Úgy hírlik, a &linux; ebben a tekintetben sokkal jobb, mint a DOS, de &os;-rõl még nem ismert ezzel kapcsolatban semmi. Mondjuk, elég tüzesnek tûnik. Válasz: Nem, de korábban már számos tesztet végeztünk bekötött szemû önkénteseken, akiknek elõzetesen 250 mikrogram LSD-25-öt adagoltak. A tesztalanyok 35 százaléka szerint a &os; kissé narancsos ízû volt, míg a &linux; inkább a rózsaszín ködhöz hasonlított. A hõmérséklettel kapcsolatban azonban egyik csoport sem észlelt komolyabb változást. Végül aztán teljesen el kellett vetnünk a kísérlet eredményeit, mert menet közben túlságosan sok önkéntes kóborolt el, és ezzel torzították a mérések eredményeit. A legtöbb önkéntes azóta is Apple-nél van, és azóta is egy új színes, szagos grafikus felületen dolgoznak. Szép kis felfordulás! Komolyan: a &os; és a &linux; is egyaránt a processzorokban található HLT (halt) utasítást használja arra, hogy az üresjáratban levõ rendszer energiafogyasztását és ezáltal hõtermelését is valamennyire mérsékelje. Emellett még az APM (Advanced Power Management) is támogatott, így a &os; akár tetszés szerint alacsonyabb energiafogyasztású módba is tudja tenni a processzort. Mi mocorog a memóriamodulokban? Kérdés: A &os; csinál valami szokatlan a rendszermag fordítása közben, ami miatt a memóriák felõl mocorgást lehet hallani? Amikor fordítok (vagy egy rövid ideig, amikor az indításkor a rendszer keresi a floppymeghajtót) valamilyen furcsa mocorgásszerû hang jön a memóriamodulokból. Válasz: Igen! Gyakran utalnak a BSD rendszerek dokumentációiban mindenféle démonokra, és ezzel kapcsolatban a legtöbb ember nem is tudja, hogy ezek valójában apró, öntudatos, fizikailag nem létezõ lények, amelyek a rendszer indulása után megszállják a számítógépünket. A memóriából kiszûrõdõ mocorgás hangja igazából a démonok közti magas frekvenciás beszélgetésbõl ered, amikor éppen arról egyeztetnek, hogy miként birkózzanak meg a különbözõ rendszeradminisztrációs feladatokkal. Ha teljesen megõrjít minket ez a zajongás, akkor úgy tudunk tõlük megszabadulni, ha kiadjuk DOS-ból a jó öreg fdisk /mbr parancsot. Ekkor viszont ne lepõdjünk meg, ha netalán visszalõnének és próbálnak minket megállítani. Ha eközben a hangszóróinkból Bill Gates sátáni kacaja harsanna fel, akkor rohanjunk és ne is nézzünk többet vissza! A BSD démonok támogatásától mentesen a &windows; és a DOS ikerördögei ilyenkor gyakran visszaszerzik gépünk felett a teljes irányítást és ezzel örök szenvedésre kárhoztatják gyarló lelkünket. Ennek tudatában lehet, hogy mégis csak jobb lenne, ha egyszerûen csak hozzászoknánk azokhoz a furcsa hangokhoz, nem? Hány &os; fejlesztõ kell egy villanykörte kicseréléséhez? Ezeregyszázhatvankilenc: Huszonhárman panaszkodnak a -current listán, hogy már megint kiment a villany. Négyen erre azt válaszolják, hogy ez csak konfigurációs probléma, ezért ennek a -questions listán a helye. Hárman írnak róla hibajelentést, de ezek közül az egyik ráadásul tévesen a doc kategóriába kerül, és csak annyi áll benne, hogy sötét van. Erre az egyikük beszerel egy kipróbálatlan villanykörtét, amitõl nem mûködik a rendszer többi része, így öt perc múlva ki is szereli. Nyolcan leszidják a hibajelentések íróit, hogy nem mellékelték a javítást a jelentéseik mellé. Öten siránkoznak, hogy nem mûködik a rendszer. Harmincegyen erre azt válaszolják, hogy nekik minden remekül mûködik, és az érintettek minden bizonnyal pont rosszkor frissítettek. Egy küld egy új villanykörtét a -hackers listára. Erre egy rászól, hogy õ már három évvel ezelõtt megcsinálta ugyanezt, de amikor beküldte a -current listára, akkor senki sem foglalkozott vele, és egyébként sem szereti a hibajelentéseket. Emellett ráadásul az új villanykörte egyébként sem tetszik. Huszonheten nekiállnak skandálni, hogy a villanykörték nem tartoznak az alaprendszerbe, ezért a committerek a közösség megkérdezése nélkül nem csinálhatnak semmit, és különben is: Mi errõl a -core véleménye? Kétszázan eközben megvitatják, milyen színû legyen a biciklitároló. Hárman jelzik, hogy a javítás nem felel meg a &man.style.9; elõírásainak. Tizenheten megjegyzik, hogy az újonnan javasolt villanykörte GPL licenccel rendelkezik. Ötszázhatvankilencen valóságos vitaözönt indítanak a GPL, a BSD, MIT és NPL licencek elõnyeit illetõen, majd megjegyzéseket tesznek különféle meg nem nevezett FSF alapítók személyes higéniajára. Heten a vita bizonyos részeit átviszik a -chat és -advocacy listákra. Egy végül beszereli a javasolt villanykörtét, de az valamivel mintha halványabban világítani, mint az elõzõ. Ketten leszólják a szerelést, és összekapnak azon, hogy most akkor a &os; inkább maradjon sötétségben vagy érje be a halványabb világítással. Negyvenhárman rikácsolva követelik a halványan világító villanykörte kiszerelését és panaszukat megírják a -core listára. Tizenegyen egy kisebb villanykörtét kérnek, mert ha majd portolni akárják a Tamagotchijukra a rendszert, akkor ott is használható legyen. Hetvenhárman felemelik a szavukat a -hackers és -chat listákon felerõsödött zaj miatt, és tiltakozásul leiratkoznak ezekrõl a listákról. Tizenhárman erre egy leiratkozom, Hogyan kell innen leiratkozni? vagy Kérlek, vegyetek le errõl a listáról témájú levelet küldenek a megszokott stílusban. Egy eközben beszerel végre egy mûködõ villanykörtét, miközben mindenki azzal van elfoglalva, hogy szidja a másikat, így szinte észre sem veszik. Harmincegy ezután hozzáteszi, hogy az új villanykörte 0,364 százalékkal jobban világítana, ha TenDRA-val csinálták volna (akkor viszont kocka alakú lenne) és a &os;-nek ezért a GCC helyett TenDRA-t kellene használnia. Egy valaki megemlíti, hogy az új villanykörtén nincs is burkolat. Kilencen (beleértve a hibajelentések íróit) azt kérdezgetik folyton, hogy Mi az az MFC?. Ötvenheten két hét múlva kezdenek el panaszkodni, hogy a villanykörte kiment. &a.nik; hozzáteszi: Nagyon jót nevettem ezen. Közben az jutott az eszembe, hogy Várjunk csak, nem kellene valahol a felsorolásban lennie egy egy, aki pedig ledokumentálja résznek? És akkor végre megértettem :-) &a.tabthorpe; szerint: Egy sem, mert a valódi &os; fejlesztõk nem félnek a sötétben! Hova kerül a /dev/null eszközre küldött adat? A processzoron található speciális adatsüllyesztõbe kerül, majd hõvé alakul és elszállítja a felszerelt hûtõborda és ventillátor. Ezért is annyira fontos a processzor hûtése: az emberek minél gyorsabb géppel rendelkeznek, annál inkább gondatlanná válnak és annál több adat köt ki a /dev/null eszközben. Ha sikerül letörölnünk a /dev/null eszközt (amivel így lényegében letiltjuk a processzor adatsüllyesztõjét), akkor a processzorunk ugyan kevésbé fog melegedni, viszont gyorsan eldugul a sok adattól és furcsán kezd el viselkedni. Ha nagyon gyors hálózati kapcsolattal rendelkezünk, akkor úgy is le tudjuk hûteni a processzorunkat, ha folyamatosan olvassuk a /dev/random eszközt és valahova elküldjük az eredményt. Ekkor viszont vigyázzunk arra, hogy ezzel a módszerrel könnyen túlmelegedhet a hálózati kártyánk és a gyökér állományrendszerünk, valamint a szolgáltató sem fog örülni ennek, mert akkor a felesleges hõ náluk keletkezik. Általában viszont jó a hûtésük, ezért ha okosan csináljuk, akkor semmi gondunk nem származik belõle. Paul Robinson hozzáteszi: Vannak még más módszerek is. Minden jó rendszergazda tudja, hogy szokás a képernyõre is folyamatosan adatot küldeni, mert így a pixik is vidámabbak lesznek. A képernyõt formázó pixik (melyek gyakran tévesen és hibásan pixeleknek hívnak) a fejükön viselt kalapok szerint három csoportba sorolhatóak (vörös, zöld vagy kék), és annak megfelelõen bújnak elõ (illetve mutatják meg a kalapjukat), hogy kapnak-e enni. A videokártyák felelõsek azért, hogy a kapott adatokból pixiétel készüljön és hogy az eljusson a pixikhez — minél drágább a kártya, annál jobb minõségû az elõállított étel, és annál fegyelmezettebben viselkednek a pixik. Állandó cirogatásra is szükségük van — ez a képernyõvédõk feladata. Az elõbbi javaslatot azzal tudnám még kiegészíteni, hogy a /dev/random eszköztõl származó adatokat akár a konzolra is küldhetjük, így a pixiket is jól tudjuk lakatni. Ezzel együtt nem jár semmilyen hõtermelés, viszont a pixik boldogok lesznek és így könnyen meg tudunk szabadulni a felesleges adatoktól is, még úgy is, ha kissé zavarosnak tûnik közben a kép. Mellesleg mint az egyik nagy szolgáltató egykori rendszergazdája elmondhatom, hogy mivel tapasztalatom szerint a szerverszobában nehéz tartani a megfelelõ hõmérsékletet, ezért nem ajánlom senkinek a felesleges adatok átküldését a hálózaton. A csomagok közvetítésével és irányításával foglalkozó tündérek sem különösebben szoktak örülni ennek. Témák haladóknak Honnan lehet többet megtudni a &os; belsõ felépítésérõl? Jelen pillanatban csak egyetlen mû foglalkozik az operációs rendszerek felépítésével a &os; szemszögébõl, név szerint a Marshall Kirk McKusick és George V. Neville-Neil által írt The Design and Implementation of the &os; Operating System címû könyv (ISBN 0-201-70245-2), amely a &os; 5.X változatára koncentrál. Emellett a &unix; típusú rendszerek használatával kapcsolatos ismeret remekül alkalmazható a &os; esetén is. A témához tartozó többi könyvet a kézikönyv Az operációs rendszerek belsõ mûködésével foglalkozó irodalomjegyzékben találhatjuk meg. Hogyan lehet bekapcsolódni a &os; fejlesztésébe? Pontosabb tanácsokat akkor kapunk, ha elolvassuk a &os; fejlesztésérõl szóló cikket. Nagyon is számítunk mindenki segítségére! Mik azok a pillanatkiadások és kiadások? Jelenleg három aktív és félig aktív ág van a &os; CVS repositoryjában. (A korábbi ágakat már csak nagyon ritkán módosítják, ezért is csak három aktív fejlesztési ágon fejlesztenek): RELENG_6 avagy 6-STABLE RELENG_7 avagy 7-STABLE HEAD avagy -CURRENT avagy 8-CURRENT A HEAD nem olyan ág, mint a másik kettõ. Ez egyszerûen csak a jelenlegi, még el nem ágaztatott fejlesztési irány jelentéssel bír, amire pedig sokszor röviden csak -CURRENT néven hivatkoznak. Jelen pillanatban a -CURRENT a 8.X fejlesztési irányát képviseli; az 6-STABLE ág, a RELENG_6, 2005 novemberében, míg a 7-STABLE ág, a RELENG_7, 2008 februárjában vált le a -CURRENT ágból. Hogyan lehet saját kiadást készíteni? Olvassuk el a kiadások készítésérõl szóló cikket. A make world parancs miért írja felül a korábban telepített binárisokat? Mert alapvetõen ez lenne a cél: ahogy a neve is sugallja, a rendszer újrafordítása, vagyis a make world parancs feladata a rendszerben található összes bináris újrafordítása, aminek eredményeképpen egy tiszta és összefüggõ környezetet kapunk (ezért is tart ilyen sokáig). Ha a make world vagy a make install parancs futtatása elõtt megadjuk a DESTDIR környezeti változót, akkor a frissen létrehozott binárisok az általa mutatott könyvtárba fognak kerülni pontosan úgy, ahogy az eredeti rendszer. Az osztott könyvtárak bizonyos módosításai és egyes programok fordítása azonban könnyen térdre kényszerítheti a make world futását. Miért nem forgó (round robin) névfeloldással lehet elérni a CVSup szervereket és így megosztani köztük a terhelést? Habár a CVSup tükrözések óránként frissítik magukat a központi CVSup szerverrõl, maga a frissítés azonban bármikor megtörténhet. Ennek következményeképpen egyes szervereken frissebb kód található, miközben a többin még az egy órával ezelõtti állapot szerepel. Ha a cvsup.FreeBSD.org forgó névfeloldással mûködne, akkor a felhasználók mindig egy véletlenszerûen választott CVSup szervert kapnának, és ezért a CVSup egymás utáni futtatásakor könnyen elõfordulhatna, hogy a rendszer régebbi forrásait kapjuk vissza. A -CURRENT forrásait korlátozott interneteléréssel is lehet követni? Igen, ezt a CTM használatával anélkül is megtudjuk tenni, hogy le kellene töltenünk az egész forrásfát. Hogyan lehet 1392 KB-os darabokra felosztani az egyes terjesztéseket? Az újabb BSD alapú rendszerekben a &man.split.1; parancsnak már van egy paramétere, amellyel tetszõleges méretûre fel tudunk darabolni állományokat. Íme erre egy példa a /usr/src/release/Makefile állományból: ZIPNSPLIT= gzip --no-name -9 -c | split -b 1392k - Hova lehet küldeni a rendszermaghoz írt kiegészítéseket? Erre vonatkozóan vessünk egy pillantást a &os; továbbfejlesztésérõl szóló cikkre. Köszönjük, hogy gondolt ránk! A rendszer hogyan érzékeli és inicializálja a Plug and Play ISA kártyákat? Frank Durda IV (uhclem@nemesis.lonestar.org) válasza: Dióhéjban úgy tudnám ezt elmagyarázni, hogy van néhány I/O port, amelyet lekérdezve a PnP kártya képes válaszolni, hogy elérhetõ-e. Ezért a PnP eszközök keresése azzal kezdõdik, hogy a rendszer felteszi a kérdést, van-e PnP kártya a számítógépben. Erre aztán a különbözõ kártyák a típusuk megjelölésével válaszolnak, amelyet ugyanezen az I/O porton kell visszaolvasni, így ha már legalább egy bitet beállít valaki, akkor folytatható a keresés. Ezután a keresést végzõ kódrész letiltja az X alatti (a µsoft; és az &intel; által kiosztott) azonosítóval rendelkezõ kártyákat, majd ismét megnézi, hogy valaki továbbra is válaszol-e. Amennyiben a válasz 0, az arra utal, hogy már nincs aktív kártya az X azonosító felett. Ezt követõen a rendszer megpróbálkozik az X alatti azonosítók lekérdezésével. Végül folytatja az X alatti keresést az X -(korlát / 4) feletti azonosítók letiltásával, majd megismétli az iménti kérdést. Ezzel a félig-meddig bináris keresési módszerrel aztán képes 264 lépésnél jóval kevesebbõl felderíteni a rendszerünkben megtalálható PnP kártyákat. Az azonosítók két 32 bit hosszúságú mezõbõl (ezért írtunk az elõbb 264 lépést) és egy 8 bites ellenõrzõösszegbõl állnak. Az elsõ 32 bit a gyártót azonosítja. Ugyan soha nem vallják be, de úgy tûnik, hogy még ugyanannak a gyártónak is lehetnek eltérõ gyártóazonosítóval rendelkezõ kártyái. A gyártók számára fenntartott 32 bites mezõ ezért valamennyire túlzás. A második 32 bit lehet a kártya sorozatszáma vagy bárki más, amely alapján egyértelmûen beazonosítható. A gyártó ugyanazzal a 32 bites értékkel nem gyárthat egy másik kártyát, csak abban az esetben, ha a másik 32 bit is eltér. Ennek köszönhetõen egy gépen belül még az azonos típusú kártyák is el fognak térni 64 biten. Az iménti 32 bites csoportok nem lehetnek teljesen nullák, ezért lehetséges, hogy a bináris keresés során a válaszban legalább egy bit mindig aktív lesz. Miután a rendszer sikeresen beazonosította a rendelkezésre álló kártyákat, egyenként újra elindítja ezeket (ugyanazon az I/O porton keresztül), és megpróbálja kitalálni, hogy az adott eszközöknek milyen erõforrásokra van szüksége, milyen megszakítást akarnak használni stb. Az összes kártyától lekérdezi ezeket az információkat. Az így megszerzett információkat aztán még kiegészíti a merevlemezen vagy az MLB BIOS-ban található ECU állományok tartalmával. Az ECU és az MLB BIOS PnP támogatása általában viszont nem valódi, és az ilyen eszközök igazából nem is állítanak be semmit maguktól. A BIOS és az ECU átvizsgálása azonban segít a felderítést végzõ rutinnak értesíteni a tényleges PnP eszközöket, hogy ne foglaljanak el olyan erõforrásokat, amelyeket a rendszer nem tud áthelyezni. Ezután a PnP eszközöket a kód még egyszer végigjárja és átadja nekik a mûködésükhöz szükséges I/O, DMA, IRQ és memóracímek hozzárendeléseit. Az eszközök ekkor a megadott helyeken elérhetõvé válnak és úgy is maradnak a rendszer következõ indításáig, de igazából semmi sem rögzíti ezeket. Talán túlságosan is egyszerûsítettem a fentieket, de szerintem már ennyi is elegendõ az alapok megértéséhez. A µsoft; néhány elsõdleges nyomtatási állapotot jelzõ portot átrakott PnP-re, azzal a címszóval, hogy egyik kártya sem kódolta át ezeket a címeket az ellenkezõ I/O ciklusok számára. Találtam is egy eredeti IBM nyomtatókártyát, amely valóban át tudta írni az állapotjelzõ portot a PnP kezdeti változataiban, de arra a µsoft; csak annyit mondott, hogy fogós. Ezért a nyomtatási állapotot jelzõ portot a címek beállítására használja, illetve még a 0x800-as portot és egy harmadik I/O portot valahol a 0x200 és a 0x3ff környékén. Hogyan lehet fõeszközazonosítót rendelni egy általunk fejlesztett meghajtóhoz? 2003 februárja óta a &os; képes dinamikusan és önmûködõen futás közben lefoglalni fõeszközazonosítókat a meghajtóknak (lásd &man.devfs.5;), ezért erre tulajdonképpen már nincs szükség. A könyvtárakra vonatkozóan milyen más kiosztási házirendek léteznek még? A könyvtárak más fajta kiosztására vonatkozóan annyit tudok válaszolni, hogy a jelenleg is alkalmazott sémát az 1983-ban megalkotott változata óta változatlanul használjuk. Eredetileg a gyors állományrendszerhez készítettem, de soha nem ragaszkodtam hozzá. Remekül megoldja a cilindercsoportok betelésének problémáját, azonban sokan megjegyezték már, hogy a &man.find.1; esetén gyengén mûködik. A legtöbb állományrendszert mélységi bejárással hozzák létre, így a könyvtárak szétszóródnak a cilindercsoportok közt és ezzel a késõbbi mélységi keresések számára a lehetõ legrosszabb helyzetet alakítják ki. Ha valaki például tudja elõre a létrehozni kívánt könyvtárak számát, akkor ezt úgy lehet megoldani, ha a mûvelet során (összes / cilindercsoportok) mennyiségû könyvtárat hozunk létre az egyes cilindercsoportokban. Ennek meghatározására nyilvánvalóan lehet adni valamilyen heurisztikát. Már egy kisebb elõre rögzített szám, mint például a 10 kiválasztása is legalább egy nagyságrendnyi javulást jelent. Ha szeretnénk megkülönböztetni az állományrendszerek visszaállítását a hagyományos mûködéstõl (amire a jelenlegi algoritmus sokkal érzékenyebb), akkor érdemes tizes csoportokba összefogni a könyvtárakat, feltéve, hogy 10 másodpercen belül hoztuk létre ezeket. Mindenesetre elmondható, hogy ezzel nyugodtan lehet kísérletezni. &a.mckusick;, 1998 szeptembere Hogyan lehet kinyerni a legtöbb információt a rendszermag összeomlásából? Általában így néz ki a rendszermag összeomlása: Fatal trap 12: page fault while in kernel mode fault virtual address = 0x40 fault code = supervisor read, page not present instruction pointer = 0x8:0xf014a7e5 stack pointer = 0x10:0xf4ed6f24 frame pointer = 0x10:0xf4ed6f28 code segment = base 0x0, limit 0xfffff, type 0x1b = DPL 0, pres 1, def32 1, gran 1 processor eflags = interrupt enabled, resume, IOPL = 0 current process = 80 (mount) interrupt mask = trap number = 12 panic: page fault Amikor egy ilyen üzenetet látunk, akkor nem elegendõ újra elõcsalni a hibát és beküldeni. Az utasításszámláló (instruction pointer) értéke ugyan nagyon fontos, de sajnos konfigurációk szerint eltérhet. Más szóval úgy fogalmazhatnék, hogy ennek az értéke a használatban levõ rendszermag értékétõl függõen változhat. Ha a GENERIC rendszermagot használjuk valamelyik kiadásból, akkor viszont már elképzelhetõ, hogy valaki más is le tudja nyomozni a hibát okozó függvényt. Ha viszont egy saját beállításokkal rendelkezõ rendszermagot használunk, akkor egyedül csak mi vagyunk képesek megmondani a hiba pontos helyét. Ezért a javaslatom a következõ: Jegyezzük le az utasításszámláló értékét. A 0x8: rész ebben az esetben annyira nem fontos, egyedül csak a 0xf0xxxxxx részre van szükségünk. A rendszer újraindításakor írjuk be a következõt: &prompt.user; nm /a.hibát.okozó.rendszermag | grep f0xxxxxx ahol az f0xxxxxx az utasításszámláló értéke. Könnyen elõfordulhat, hogy ilyenkor még nem találunk egyezést, mivel a rendszermag szimbólumtáblájában csak az egyes függvények belépési pontjai találhatóak, és ha az utasításszámláló általában valamelyikük belsejébe mutat, nem az elejükre. Ha tehát nem még látunk semmit, akkor egyszerûen hagyjuk el az utolsó számjegyet és próbálkozzunk így: &prompt.user; nm /a.hibát.okozó.rendszermag | grep f0xxxxx Ha még ez sem hoz eredményt, akkor vágjunk le a végérõl egy újabb számjegyet. Egészen addig csináljuk, amíg nem kapunk valami értékelhetõ eredményt. Ilyennek tekintjük például azokat a függvényeket, amelyek a hibát okozhatták. Ez ugyan egy nem annyira pontos felderítési eszköz, viszont még ez is jobb a semminél. A legjobb viszont mégis az, amikor sikerül lementeni a hiba bekövetkezésekor a memória tartalmát, majd a &man.kgdb.1; használatával elõbányászni belõle egy hívási láncot. Ehhez többnyire a következõ módszer javasolt: A rendszermag konfigurációs állományába (/usr/src/sys/arch/conf/RENDSZERMAGKONFIG) vegyük fel a következõ sort: makeoptions DEBUG=-g # A rendszermag fordítása gdb(1) szimbólumokkal Lépjünk be a /usr/src könyvtárba: &prompt.root; cd /usr/src Fordítsuk le a rendszermagot: &prompt.root; make buildkernel KERNCONF=RENDSZERMAGKONFIG Várjuk meg, amíg a &man.make.1; befejezi a fordítást. &prompt.root; make installkernel KERNCONF=RENDSZERMAGKONFIG Indítsuk újra a gépet. A KERNCONF használata nélkül a GENERIC rendszermag fordul és telepítõdik. A &man.make.1; programnak a folyamat végeredményeként két rendszermagot kell készítenie: a /usr/obj/usr/src/sys/RENDSZERMAGKONFIG/kernel és a /usr/obj/usr/src/sys/RENDSZERMAGKONFIG/kernel.debug. Ezek közül a kernel /boot/kernel/kernel néven mentõdik el, miközben a kernel.debug használható nyomonkövetésre a &man.kgdb.1; programmal. A rendszer csak akkor fogja elmenteni összeomláskor a memória tartalmát, ha az /etc/rc.conf állományban beállítjuk a dumpdev értékét a lapozóállományt tároló partícióra (vagy az AUTO értékre). Ennek hatására az &man.rc.8; szkriptek a &man.dumpon.8; paranccsal képesek engedélyezni a memória lementését. A &man.dumpon.8; természetesen manuálisan is elindítható. Az összeomlást követõen a memória lementett tartalmához a &man.savecore.8; programmal férhetünk hozzá. Amikor viszont az /etc/rc.conf állományban megadjuk a dumpdev értékét, az &man.rc.8; szkriptek maguktól lefuttatják a &man.savecore.8; parancsot és átrakják a mentést a /var/crash könyvtárba. A &os; által létrehozott memóriamentések mérete általában a számítógépünkben levõ fizikai memória mennyiségével egyezik meg. Tehát ha 512 MB RAM van a gépünkben, akkor egy 512 MB méretû mentést fogunk kapni. Ezért gondoskodjunk róla, hogy a /var/crash könyvtárban mindig legyen elegendõ hely az állomány tárolásához. A &man.savecore.8; kézzel is lefuttathazó, és ilyenkor a memóriát akár egy másik könyvtárba is menthetjük. A mentés méretét options MAXMEM=N beállítással is korlátozhatjuk, ahol az N értéke a rendszermag által használható memória mérete KB-okban. Például, ha 1 GB RAM van a gépünkben, de a rendszermag által használható memóriát lekorlátozzuk 128 MB-ra, akkor a mentés mérete sem 1 GB lesz, hanem csak 128 MB. Ahogy sikerült hozzájutnunk a memóriamentéshez, azonnal is kérhetünk a &man.kgdb.1; használatával egy hívási láncot belõle: &prompt.user; kgdb /usr/obj/usr/sys/RENDSZERMAGKONFIG/kernel.debug /var/crash/vmcore.0 (kgdb) backtrace Elõfordulhat, hogy ilyenkor több oldalnyi információ özönlik hirtelen a képernyõre, ezért javasolt ezeket lementeni a &man.script.1; programmal. A nyomkövetési szimbólumokat is tartalmazó rendszermag esetén még akár azt a sort is megkapjuk a rendszermagon belül, ahol a hiba történt. A hívási láncot általában alulról felfelé kell olvasni, és ebbõl deríthetõ, hogy pontosan milyen események is vezettek az összeomláshoz. A &man.kgdb.1; használatával még a különbözõ változók és struktúrák értékeit is meg tudjuk vizsgálni, így még többet megtudhatunk a rendszer állapotáról az összeomlás pillanatában. Ha az iméntiek mentén nagyon fellelkesültünk volna és van egy másik számítógépünk is, akkor a &man.kgdb.1; akár távoli nyomkövetésre is beállítható, aminek köszönhetõen a &man.kgdb.1; használatával az egyik rendszeren meg tudjuk állítani a másikon futó rendszermagot, ellenõrizhetjük a viselkedését, akárcsak bármelyik más felhasználói program esetében. Ha netalán engedélyeztük volna a DDB beállítást, és a rendszermag beleáll a nyomkövetõbe, akkor a rendszert mi magunk is össze tudjuk omlasztani (és így a memóriát elmenteni) a ddb parancssorában a panic parancs kiadásával. Ilyenkor a nyomkövetõ általában még egyszer megáll az összeomláskor. Ekkor a continue paranccsal fejeztethetjük be a memória lementését. A dlsym() függvény miért nem mûködik már az ELF állományokra? Az ELF állományokhoz tartozó segédprogramok alapértelmezés szerint nem teszik láthatóvá a dinamikus linker számára a végrehajtható állományban definiált szimbólumokat. Ennek eredményeképpen a dlsym() a dlopen(NULL, flags) függvénytõl kapott információk alapján nem találja meg a keresett szimbólumokat. Ha szükségünk lenne ilyen keresésekre a dlsym() használata során a program végrehajtható állományán belül, akkor az adott programot a opció megadásával kell linkelni (lásd &man.ld.1;). Hogyan növelhetõ vagy csökkenthetõ a rendszermag címtere &i386; architektúrán? Az &i386; platformon a rendszermag címtere alapértelmezés szerint 1 GB (PAE esetén 2 GB). Ha komolyabb hálózati forgalmat bonyolító szerverünk van (például egy nagyobb FTP vagy HTTP szerver) vagy rendszerükön használni akarjuk a ZFS állományrendszert, akkor könnyen kifuthatunk a címtérbõl. A címtér méretének megváltoztatásához vegyük fel a következõ sort a rendszermag konfigurációs állományába, majd fordítsuk újra a rendszermagot: options KVA_PAGES=N Az N megfelelõ értékének megállapításához osszuk el a beállítani kívánt címtér (MB-okban megadott) méretét néggyel. (Tehát például 2 GB esetén ez 512 lesz.) Köszönetnyilvánítás Ezt a szegény kis ártatlan GYIKocskát több százan, ha nem is éppen több ezren írták, újraírták, szerkesztették, hajtogatták, tekergették, csonkítgatták, kibelezték, nézegették, összekutyulták, emlegették, felöklendezték, újraépítették, javítgatták és felpezsdítették az utóbbi években. Folyamatosan. Ezúton is szeretnénk köszönetet mondani mindazoknak, akik gondozásukba vették, és mindenkit csak bátorítani tudunk, hogy csatlakozzon hozzájuk a GYIK továbbfejlesztésében. &bibliography; diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/audit/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/audit/chapter.sgml index 8e58bd7b1e..f4e736e7a3 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/audit/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/audit/chapter.sgml @@ -1,1102 +1,1092 @@ Tom Rhodes Írta: Robert Watson Biztonsági események vizsgálata Áttekintés AUDIT Biztonsági események vizsgálata MAC - A &os; 6.2-RELEASE és az azóta megjelent - verziók támogatják a biztonsági - események aprólékos - vizsgálatát. Ezzel egy megbízható, - részletes és jól konfigurálható - naplózási rendszert nyújtanak a rendszerben - található biztonságot igénylõ - események széles köréhez, - beleértve a bejelentkezéseket, a - konfigurációs állományokban - bekövetkezõ változásokat, - állomány- és hálózati - hozzáféréseket. Az így - létrehozott naplóbejegyzések + A &os; támogatja a biztonsági események + aprólékos vizsgálatát. Ezzel egy + megbízható, részletes és jól + konfigurálható naplózási rendszert + nyújtanak a rendszerben található + biztonságot igénylõ események + széles köréhez, beleértve a + bejelentkezéseket, a konfigurációs + állományokban bekövetkezõ + változásokat, állomány- és + hálózati hozzáféréseket. Az + így létrehozott naplóbejegyzések felbecsülhetetlen értékûnek bizonyulhatnak egy élõ rendszer felügyelete során, vagy egy hálózati támadás észleléséhez, esetleg egy összeomlás okainak kielemezéséhez. A &os; ehhez a &sun; által kifejlesztett BSM technológia API-ját és állományformátumát valósítja meg, és így képes együttmûködni a &sun; &solaris; valamint az &apple; - &macos; X bizonsági rendszereivel egyaránt. + &macos; X bizonsági rendszereivel + egyaránt. Ebben a fejezetben a biztonsági események vizsgálatának telepítéséhez és beállításához szükséges ismeretek tekintjük át. Ennek keretében szó esik a vizsgálati házirendekrõl, valamint mutatunk egy példát a vizsgálatok beállítására. A fejezet elolvasása során megismerjük: mit jelent az események vizsgálata és hogyan mûködik; hogyan kell beállítani az események vizsgálatát &os;-n a különbözõ felhasználók és programok esetén; hogyan értelmezzük a vizsgálati nyomokat a vizsgálatot szûkítõ és -elemzõ segédprogramok segítségével. A fejezet elolvasásához ajánlott: alapvetõ &unix;-os és &os;-s ismeretek (); a rendszermag konfigurálásával és fordításával kapcsolatos tudnivalók alapszintû ismerete (); az informatikai biztonság alapfogalmainak és annak a &os;-re vonatkozó részleteinek minimális ismerete (). - A &os; 6.X - verziójaiban jelenlevõ biztonsági - vizsgálat még csak kísérleti - jelleggel szerepel, éles környezetben - kizárólag csak az ebbõl eredõ - kockázatok tudatában és - elfogadásával javasolt használni. Ismert - korlátozások: nem mindegyik biztonságot - érintõ esemény vizsgálható, - mint például az egyes bejelentkezési - típusok, mivel azok nem megfelelõen - hitelesítik a belépõ + Az események vizsgálatával kapcsolatos + ismert korlátozások: nem mindegyik + biztonságot érintõ esemény + vizsgálható, mint például az egyes + bejelentkezési típusok, mivel azok nem + megfelelõen hitelesítik a belépõ felhasználókat. Ilyenek például az X11-alapú felületek és az egyéb, erre a célra alkalmas, más által fejlesztett démonok. - - A biztonsági események vizsgálata során a rendszer képes nagyon részletes naplókat készíteni az érintett tevékenységekrõl. Így egy kellõen forgalmas rendszeren az állománymozgások alapos nyomonkövetése bizonyos konfigurációkon akár gigabyte-okat is kitehet hetente. A rendszergazdáknak ezért mindig javasolt számolniuk a nagy forgalmú események biztonsági vizsgálatának tárigényével. Például, emiatt érdemes lehet egy egész állományrendszert szánni erre a feladatra a /var/audit könyvtárban, és így a többi állományrendszer nem látja kárát, ha véletlenül betelne ez a terület. A fejezet fontosabb fogalmai A fejezet elolvasása elõtt meg kell ismernünk néhány fontos alapfogalmat: esemény: Vizsgálható eseménynek azt az eseményt nevezzük, amely egy vizsgálati alrendszerben naplózható. Biztonsági események lehetnek például: egy állomány létrehozása, egy hálózati kapcsolat felépítése, vagy egy felhasználó bejelentkezése. Egy esemény jellegzetes, ha visszakövethetõ valamelyik hitelesített felhasználóhoz, vagy nem jellegzetes, ha ez nem lehetséges. Nem jellegzetes esemény lehet minden olyan esemény, amely egy bejelentkezési folyamat hitelesítési lépése elõtt történik, például egy belépési kísérlet hibás jelszóval. osztály: Eseményosztálynak az összefüggõ események névvel ellátott halmazát tekintjük, és szûrési feltételekben használjuk ezeket. Általában alkalmazott osztályok: file creation (fc, állománylétrehozás), exec (ex, programindítás), és login_logout (lo, ki- és bejelentkezés). rekord: Rekordnak nevezzük a biztonsági eseményeket leíró biztonsági naplóbejegyzéseket. A rekordok tartalmazhatják a feljegyzett esemény típusát, az eseményt kiváltó tevékenységet (felhasználót), a dátumot és az idõt, tetszõleges objektum vagy paraméter értékét, feltételek teljesülését vagy meghiúsulását. nyom: Vizsgálati nyomnak vagy naplóállománynak nevezzük a különféle biztonsági eseményeket leíró vizsgálati rekordok sorozatát. A nyomok többnyire nagyjából az események bekövetkezése szerinti idõrendben következnek. Csak és kizárólag az erre felhatalmazott programok hozhatnak létre rekordokat a vizsgálati nyomban. szûrési feltétel: Szûrési feltételnek nevezünk egy olyan karakterláncot, amelyet események szûrésére használunk, és módosítókat valamint eseményosztályok neveit tartalmazza. elõválogatás: Elõválogatásnak nevezzük a folyamatot, amelynek során a rendszer beazonosítja azokat az eseményeket, amelyek a rendszergazda számára fontosak. Ezáltal elkerülhetjük olyan vizsgálati rekordok generálását, amelyek számunkra érdektelen eseményekrõl számolnak be. Az elõválogatás szûrési feltételek sorát használja az adott felhasználókhoz tartozó adott biztonsági események vizsgálatának beállításához, akárcsak a hitelesített és a nem hitelesített programokat értintõ globális beállítások meghatározásához. leszûkítés: Leszûkítésnek nevezzük a folyamatot, amelynek során a már meglevõ biztonsági rekordokból válogatunk le tárolásra, nyomtatásra vagy elemzésre. Hasonlóan ez a folyamat, ahol a szükségtelen rekordokat eltávolítjuk a vizsgálatai nyomból. A leszûkítés segítségével a rendszergazdák a vizsgálati adatok eltárolására alakíthatnak ki házirendet. Például a részletesebb vizsgálati nyomokat érdemes egy hónapig megtartani, ennek lejártával viszont már inkább ajánlott leszûkíteni ezeket és archiválásra csak a bejelentkezési információkat megtartani. A vizsgálat támogatásának telepítése A eseményvizsgálathoz szükséges felhasználói programok a &os; alaprendszer - részét képezik. A &os; 7.0 és - késõbbi verzióiban az + részét képezik. Az eseményvizsgálat támogatása alapértelmezés szerint megtalálható a - rendszermagban, azonban a &os; 6.X - változataiban be kell kapcsolnunk a megfelelõ + rendszermagban, azonban egy saját rendszermag esetén + már külön be kell kapcsolnunk a megfelelõ támogatást, mégpedig a rendszermag konfigurációs állományában az alábbi sor hozzáadásával: options AUDIT Fordítsuk és telepítsük újra a rendszermagot az ben ismertetett folyamat szerint. Ahogy a rendszermagot a bekapcsolt eseményvizsgálati támogatással sikerült lefordítanunk és telepítenünk, valamint a rendszerünk is újraindult, indítsuk el a vizsgáló démont a következõ sor hozzáadásával az &man.rc.conf.5; állományban: auditd_enable="YES" A vizsgálatot innentõl ténylegesen egy ismételt újraindítással vagy pedig az elõbb említett démon manuális elindításával aktiválhatjuk: /etc/rc.d/auditd start A vizsgálat beállítása A vizsgálatok beállításához szükséges összes konfigurációs állomány a /etc/security könyvtárban található. A következõ állományok vannak itt a démon indítása elõtt: audit_class - a vizsgálati osztályok definícióit tartalmazza. audit_control - a vizsgálati alrendszer különbözõ területeit vezérli, többek közt az alapértelmezett vizsgálati osztályokat, az vizsgálati adatok tárhelyén fenntartandó minimális lemezterületet, a vizsgálati nyom maximális méretét, stb. audit_event - a rendszerben jelenlevõ vizsgálati események szöveges megnevezése és leírása, valamint a lista, hogy melyikük mely osztályban található. audit_user - felhasználónként változó vizsgálati elvárások, kombinálva a bejelentkezéskor érvényes globálisan alapértelmezett beállításokkal. audit_warn - az auditd által használt testreszabható shell szkript, aminek segítségével a szélsõséges helyzetekben figyelmeztetõ üzeneteket tudunk generálni, mint például amikor a rekordok számára fenntartott hely hamarosan elfogy, vagy amikor a nyomokat tartalmazó állományt archiváltuk. Az eseményvizsgálat konfigurációs állományait alapos körültekintés mellett szabad szerkeszteni és karbantartani, mivel a bennük keletkezõ hibák az események helytelen naplózását eredményezhetik. Eseményszûrési feltételek Az eseményvizsgálati beállítások során számtalan helyen felbukkanak a vizsgálni kívánt eseményeket meghatározó szûrési feltételek. Ezen feltételek eseményosztályok felsorolását tartalmazzák, mindegyiküket egy módosító vezeti be, ezzel jelezve, hogy az adott eseményosztályba tartozó rekordokat tartsuk meg vagy vessük el. Esetleg utalhatnak arra is, hogy vagy csak a sikerességet jelzõ rekordokat, vagy csak a sikertelenséget jelzõ rekordokat szûrjük ki. A szûrési feltételek balról jobbra értékelõdnek ki, és két kifejezés összefûzéssel kombinálható. A most következõ lista tartalmazza a audit_class állományban található alapértelmezett eseményvizsgálati osztályokat: all - all (mind) - Minden eseményosztályra vonatkozik. ad - administrive (adminisztrációs) - olyan adminisztrációs tevékenységek, amelyek egyben az egész rendszeren végrehajtódnak. ap - application (alkalmazás) - az alkalmazások által meghatározott tevékenység. cl - file close (állomány lezárása) - a close rendszerhívás meghívásának vizsgálata. ex - exec (programindítás) - egy program indításának vizsgálata. A parancssorban átadott paraméterek és a környezeti változók vizsgálatát az &man.audit.control.5; vezérli a policy beállításhoz tartozó argv és envv paraméterek segítségével. fa - file attribute access (állományjellemzõk hozzáférése) - a rendszerbeli objektumok jellemzõinek hozzáférésnek vizsgálata, mint például a &man.stat.1;, &man.pathconf.2; és ehhez hasonló események. fc - file create (állomány létrehozása) - állományt eredményezõ események vizsgálata. fd - file delete (állomány törlése) - állományt törlõ események vizsgálata. fm - file attribute modify (állományjellemzõk módosítása) - állományok jellemzõit megváltoztató események vizsgálata, mint például a &man.chown.8;, &man.chflags.1;, &man.flock.2;, stb. fr - file read (állományolvasás) - állományok megnyitásával olvasásra, olvasásával, stb. kapcsolatos események vizsgálata. fw - file write (állományírás) - állományok megnyitásával írásra, írásával, módosításával, stb. kapcsolatos események vizsgálata. io - ioctl - az &man.ioctl.2; rendszerhívást használó események vizsgálata. ip - ipc - a folyamatok közti kommunikáció különféle formáinak, beleértve a POSIX csövek és System V IPC mûveleteinek vizsgálata. lo - login_logout (ki- és bejelentkezés) - a rendszerben megjelenõ &man.login.1; és &man.logout.1; események vizsgálata. na - non attributable (nem jellegzetes) - a nem jellegzetes események vizsgálata. no - invalid class (érvénytelen osztály) - egyetlen biztonsági eseményt sem tartalmaz. nt - network (hálózat) - a hálózathoz tartozó események vizsgálata, mint például a &man.connect.2; és az &man.accept.2;. ot - other (egyéb) - más egyéb események vizsgálata. pc - process (folyamat) - a folyamatokkal kapcsolatos mûveletek, mint például az &man.exec.3; és az &man.exit.3; vizsgálata. Az imént felsorolt eseményosztályok az audit_class és az audit_event állományok módosításával igény szerint testreszabhatóak. A listában szereplõ minden egyes eseményosztályhoz tartozik még egy módosító is, amely jelzi, hogy a sikeres vagy a sikertelen mûveleteket kell-e szûrnünk, valamint hogy a bejegyzés az adott típust vagy osztályt hozzáadja vagy elveszi az adott szûrésbõl. (üres) az adott típusból mind a sikereseket és mind a sikerteleneket feljegyzi. + az eseményosztályba tartozó sikeres eseményeket vizsgálja csak. - az eseményosztályba tartozó sikertelen eseményeket vizsgálja csak. ^ az eseményosztályból sem a sikereseket, sem pedig a sikerteleneket nem vizsgálja. ^+ az eseményosztályból nem vizsgálja a sikeres eseményeket. ^- az eseményosztályból nem vizsgálja a sikertelen eseményeket. Az alábbi példa egy olyan szûrési feltételt mutat be, amely a ki- és bejelentkezések közül megadja a sikereset és a sikerteleneket, viszont a programindítások közül csak a sikereseket: lo,+ex A konfigurációs állományok A vizsgálati rendszer beállításához az esetek túlnyomó részében a rendszergazdáknak csupán két állományt kell módosítaniuk: ezek az audit_control és az audit_user. Az elõbbi felelõs a rendszerszintû vizsgálati jellemzõkért és házirendekért, míg az utóbbi az igények felhasználókénti finomhangolásához használható. Az <filename>audit_control</filename> állomány Az audit_control állomány határozza meg a vizsgálati alrendszer alapértelmezéseit. Ezt az állományt megnyitva a következõket láthatjuk: dir:/var/audit flags:lo minfree:20 naflags:lo policy:cnt filesz:0 A opciót használjuk a vizsgálati naplók tárolására szolgáló egy vagy több könyvtár megadására. Ha egynél több könyvtárra vonatkozó bejegyzés található az állományban, akkor azok a megadás sorrendjében kerülnek feltöltésre. Nagyon gyakori az a beállítás, ahol a vizsgálati naplókat egy erre a célra külön kialakított állományrendszeren tárolják, megelõzve ezzel az állományrendszer betelésekor keletkezõ problémákat a többi alrendszerben. A mezõ egy rendszerszintû alapértelmezett elõválogatási maszkot határoz meg a jellegzetes események számára. A fenti példában a sikeres és sikertelen ki- és bejelentkezéseket mindegyik felhasználó esetén vizsgáljuk. A opció megszabja a vizsgálati nyom tárolására szánt állományrendszeren a minimális szabad helyet, a teljes kapacitás százalékában. Amint ezt a küszöböt túllépjük, egy figyelmeztetés fog generálódni. A fenti példa a minimálisan szükséges rendelkezésre álló helyet húsz százalékra állítja. A opció megadja azokat az eseményosztályokat, amelyeket vizsgálni kell a nem jellegzetes események, mind például a bejelentkezési folyamatok vagy rendszerdémonok esetén. A opció a vizsgálat különbözõ szempontjait irányító házirendbeli beállítások vesszõvel elválasztott listáját tartalmazza. Az alapértelmezett cnt beállítás azt adja meg, hogy a rendszer a felmerülõ vizsgálati hibák ellenére is folytassa tovább a mûködését (erõsen javasolt a használata). A másik gyakorta alkalmazott beállítás az argv, amellyel a rendszer a parancsvégrehajtás részeként az &man.execve.2; rendszerhívás parancssori paramétereit is megvizsgálja. A opció határozza meg a vizsgálati nyom automatikus szétvágása és archiválása elõtti maximális méretét, byte-ban. Az alapértelmezett értéke a 0, amely kikapcsolja ezt az archiválást. Ha az itt megadott állományméret nem nulla és a minimálisan elvárt 512 KB alatt van, akkor a rendszer figyelmen kívül hagyja és errõl egy figyelmeztetést ad. Az <filename>audit_user</filename> állomány Az audit_user állomány lehetõvé teszi a rendszergazda számára, hogy az egyes felhasználók számára további vizsgálati szigorításokat határozzon meg. Minden sor egy-egy felhasználó vizsgálatának pontosítását adja meg két mezõ segítségével: az elsõ közülük az alwaysaudit mezõ, mely felsorolja azokat az eseményeket, amelyeket minden esetben vizsgáni kell az adott felhasználó esetén, valamint a második a neveraudit mezõ, mely az adott felhasználó esetén a nem vizsgálandó eseményeket adja meg. A most következõ audit_user példában vizsgáljuk a root felhasználó ki- és bejelentkezéseit és sikeres programindításait, valamint a www felhasználó állománylétrehozásait és sikeres programindításait. Ha a korábban bemutatott audit_control példával együtt használjuk, akkor észrevehetjük, hogy a lo bejegyzés a root felhasználó esetén redundáns, illetve ilyenkor a ki/bejelentkezést a www felhasználó esetén is vizsgáljuk. root:lo,+ex:no www:fc,+ex:no A vizsgálati alrendszer használata A vizsgálati nyomok megtekintése A vizsgálati nyomok a BSM bináris formátumban tárolódnak, ezért a tartalmának konvertálásához és módosításához külön segédprogramokra van szükség. A &man.praudit.1; parancs a nyomállományokat egyszerû szöveges formátumra alakítja, az &man.auditreduce.1; parancs pedig a nyomok elemzéséhez, archiválásához vagy nyomtatásához szükséges leszûkítéséket végzi el. Az auditreduce a szûrési feltételek paramétereinek széles skáláját kezeli, beleértve az eseménytípusokat, -osztályokat, felhasználókat, események dátumát vagy idõpontját, állományok elérési útvonalát vagy az általuk érintett objektumokat. Például a praudit segédprogram képes kilistázni szövegesen egy adott vizsgálati napló teljes tartalmát: &prompt.root; praudit /var/audit/AUDITFILE ahol az AUDITFILE a kiírandó vizsgálati napló. A vizsgálati nyomok tokenekbõl összeállított vizsgálati rekordok, amelyeket a praudit egymás után soronként megjelenít. Minden token adott típusú, például a header egy vizsgálati rekord fejlécét tartalmazza, vagy a path, amely a névfeloldásból származó elérési utat tartalmaz. A következõ példa egy execve eseményt mutat be: header,133,10,execve(2),0,Mon Sep 25 15:58:03 2006, + 384 msec exec arg,finger,doug path,/usr/bin/finger attribute,555,root,wheel,90,24918,104944 subject,robert,root,wheel,root,wheel,38439,38032,42086,128.232.9.100 return,success,0 trailer,133 Ez a vizsgálat egy sikeres execve hívást rögzít, ahol a finger doug parancs futott le. A paramétereket tartalmazó token magában foglalja a shell által a rendszermag felé jelzett parancsot és annak paraméterét egyaránt. A path token tárolja a végrehajtott állomány rendszermag által feloldott elérési útját. A attribute token errõl a binárisról ad további információkat, különösen az állomány módjáról, amely segít megállapítani, hogy az adott alkalmazásnál be volt-e állítva a setuid bit. A subject token leírja az érintett folyamatot és rendre megjegyzi a vizsgált felhasználó azonosítóját, az aktuálisan érvényben levõ felhasználó és csoport azonosítóját, a valós felhasználói és csoport azonosítót, a folyamat azonosítóját, a munkamenet azonosítóját, a port azonosítóját és a bejelentkezéshez használt hálózati címet. Vegyük észre, hogy a vizsgált felhasználó azonosítója és a valódi azonosítója eltér egymástól: a robert nevû felhasználó a root accountjára váltott a parancs futattása elõtt, de az eredetileg hitelesített felhasználójaként lett vizsgálva. Végezetül a return token jelzi a sikeres végrehajtást, és a trailer pedig zárja a rekordot. A vizsgálati nyomok leszûkítése Mivel a vizsgálatokhoz tartozó naplók akár egészen nagyok is lehetnek, ezért a rendszergazdának minden bizonnyal szüksége lehet a számára fontos, például egy adott felhasználóhoz tartozó rekordok kiválogatására: &prompt.root; auditreduce -u trhodes /var/audit/AUDITFILE | praudit Ezzel ki tudjuk szûrni a trhodes nevû felhasználóhoz tartozó összes vizsgálati rekordot az AUDITFILE állományból. A naplók megtekintéséhez szükséges jogok továbbadása Az audit csoport tagjai olvashatják a /var/audit könyvtárban található vizsgálati nyomokat. Alapértelmezés szerint ez a csoport üres, ezért csak a root képes ekkor vizsgálni a nyomokat. A többi felhasználó számára úgy tudunk olvasási jogot biztosítani, ha felvesszük õket az audit csoportba. Mivel a vizsgálati naplók tartalmának figyelése jelentõs rálátást adhat a rendszerben jelenlevõ felhasználók és folyamatok viselkedésére, ajánlott körültekintõen kiosztani az olvasási jogokat. Élõ rendszerfelügyelet a vizsgálati csövekkel A vizsgálati csövek az eszközök állományabsztrakcióit klónozzák le, és ezzel teszik lehetõvé az alkalmazások számára, hogy menet közben megcsapolhassák a megfigyelt eszközök adatait. Ez az elsõdleges célja a különbözõ betörésfigyelõ és rendszerfelügyeleti eszközök készítõinek. A rendszergazda számára azonban a vizsgálati csövek megkönnyítik az élõ megfigyelést, mert itt nem merülnek fel a nyomok jogosultságaiból vagy az archiválás miatt megszakadó eseményfolyamokból adódó problémák. Az élõ eseményfolyamra az alábbi parancs kiadásával lehet rácsatlakozni: &prompt.root; praudit /dev/auditpipe Alapértelmezés szerint a vizsgálati csõhöz tartozó csomópontok kizárólag csak a root felhasználó részére érhetõek el. Az audit csoport tagjai úgy tudnak majd hozzáférni, ha felvesszük a következõ devfs szabályt a devfs.rules állományba: add path 'auditpipe*' mode 0440 group audit A devfs állományrendszer beállításárõl bõvebben lásd a &man.devfs.rules.5; oldalt. Könnyen gerjedést lehet elõidézni a vizsgált események megfigyelésével, amikor is az egyes események megtekintése újabb vizsgálandó események sorozatát indítják el. Például, ha az összes hálózati forgalmat egyszerre vizsgáljuk és a &man.praudit.1; egy SSH-munkameneten keresztül fut, akkor a vizsgálati események töméntelen áradata indul meg, mivel minden kiírandó esemény egy újabb eseményt indukál. Ennek elkerülése érdekében ajánlott a praudit parancsot részletes forgalmat nem figyelõ vizsgálati csõvel ellátott munkameneten keresztül elindítani. A vizsgálati nyomok archiválása A vizsgálati nyomokat egyedül a rendszermag képes írni, illetve csak a vizsgálati démon, az auditd képes felügyelni. A rendszergazdáknak ebben az esetben tehát nem szabad használniuk a &man.newsyslog.conf.5; vagy a hozzá hasonló eszközök használatát a vizsgálati naplók archiválásához. Helyettük a audit segédprogramot javasolt használni a vizsgálatok leállítására, a vizsgálati rendszer újrakonfigurálására vagy a napló archiválásának elvégzésére. Az alábbi parancs utasítja a vizsgálati démont, hogy hozzon létre egy új vizsgálati naplót és jelzi a rendszermagnak, hogy váltson erre az új naplóra. Az eddig használt naplót lezárja és átnevezi, ami ezután a rendszergazda által tetszõlegesen feldolgozható. &prompt.root; audit -n Ha az auditd démon a parancs kiadásánák pillanatában nem futna, akkor hiba történik és errõl hibaüzenetet kapunk. A &man.cron.8; segítségével tizenként óránként kikényszeríthetjük a naplók váltását, ha felvesszük a /etc/crontab állományba az alábbi sort: 0 */12 * * * root /usr/sbin/audit -n Ez a változtatás akkor fog érvénybe lépni, ha elmentjük az új /etc/crontab állományt. A vizsgálati nyomok mérete szerinti automatikus váltás is megvalósítható az &man.audit.control.5; állományban szereplõ opció beállításával, amit meg is találhatunk ebben a fejezetben, a konfigurációs állományok beállításánál. A vizsgálati nyomok tömörítése Mivel a vizsgálati nyomok óriásira is megnõhetnek, sokszor felmerül az igény, hogy lehessen õket tömöríteni vagy más egyéb módon archiválni a vizsgálati démon által lezárt nyomokat. Az audit_warn szkript használható a különbözõ vizsgálatokhoz kapcsolódó események esetén elvégzendõ mûveletek megadásához, beleértve ebbe a vizsgálati nyomok váltásakor elvégzett szabályos lezárását. Például a következõket kell beleírnunk az audit_warn szkriptbe a nyomok lezárását követõ tömörítéséhez: # # Lezáráskor tömöríti a vizsgálati nyomot. # if [ "$1" = closefile ]; then gzip -9 $2 fi Egyéb archiválási tevékenységek lehetnek még: a nyomok felmásolása egy központi szerverre, a régebbi nyomok törlése, vagy a meglevõ nyomok leszûkítése csak a fontos információkra. A szkript csak akkor fog lefutni, ha a vizsgálati nyomot sikerült szabályosan lezárni, így tehát a szabálytalan leálláskor megmaradó nyomok esetén nem. A &os; 6.3 és késõbbi verzióiban, a praudit XML kimeneti formátumot is támogat, amely az kapcsolóval érhetõ el. diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/firewalls/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/firewalls/chapter.sgml index fedcbf3f27..947c60c883 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/firewalls/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/firewalls/chapter.sgml @@ -1,4579 +1,4567 @@ Joseph J. Barbish Írta: Brad Davis SGML formátumúra alakította és aktualizálta: Tûzfalak tûzfalak biztonság tûzfalak Bevezetés A tûzfalakkal a rendszerünkön keresztülfolyó bejövõ és kimenõ forgalmat tudjuk szûrni. A tûzfalak egy vagy több szabályrendszer alapján vizsgálják az éppen érkezõ vagy távozó hálózati csomagokat, és vagy továbbengedik ezeket vagy megállítják. A tûzfalak szabályai a csomagok egy vagy több jellemzõjét veszik szemügyre, amelyek lehetnek például a protokoll típusa, a forrás vagy cél hálózati címe, esetleg a forrás- vagy a célport. A tûzfalak jelentõs mértékben képesek gyarapítani egy gép vagy egy hálózat védelmét. Leginkább a következõkre tudjuk felhasználni: A belsõ hálózatunkban futó alkalmazások, szolgáltatások, gépek megvédésére és elszigetelésére az internetrõl érkezõ nem kívánt forgalom ellen A belsõ hálózatban levõ gépek elérését tudjuk korlátozni vagy letiltani az interneten elérhetõ szolgáltatások felé A hálózati címfordítás (Network Address Translation, NAT) beállításához, ahol a belsõ hálózatunk privát IP-címeket használnak és egy közös kapcsolaton keresztül érik el az internetet (egyetlen IP-címmel, vagy pedig automatikusan kiosztott publikus címekkel). A fejezet elolvasása során megismerjük: hogyan adjuk meg helyesen a csomagok szûrését leíró szabályokat; a &os;-be épített tûzfalak közti különbségeket; hogyan állítsuk be és használjuk az OpenBSD PF tûzfalát; hogyan állítsuk be és használjuk az IPFILTER tûzfalat; hogyan állítsuk be és használjuk az IPFW tûzfalat. A fejezet elolvasása elõtt ajánlott: a &os;-hez és az internethez kötõdõ alapvetõ fogalmak ismerete. Röviden a tûzfalakról tûzfalak szabályrendszerei A tûzfalak szabályrendszereit alapvetõen kétféleképpen tudjuk összeállítani: inkluzív, vagyis megengedõ, illetve exkluzív vagyis kizáró módon. Az exkluzív tûzfalak minden forgalmat átengednek, amirõl nem rendelkeznek a tûzfal szabályai. Az inkluzív tûzfalak ennek pontosan az ellenkezõjét teszik. Csak azt a forgalmat engedik át, amirõl van szabály és minden mást blokkolnak. Az inkluzív tûzfalak alkalmazásával sokkal jobban kezünkbentudjuk tartani a hálózatunk kimenõ forgalmát, ezért leginkább az internetes szolgáltatásokat futtató rendszerek esetében bizonyulhat jobb választásnak. Emellett az internetrõl a hálózatunk felé irányuló forgalmat is képes szabályozni. Ekkor az egyetlen szabályra sem illeszkedõ csomagokat egyszerûen eldobjuk és naplózzuk. Az inkluzív tûzfalak általában biztonságosabbak az exkluzív típusú társaiknál, mivel esetükben jelentõs mértékben visszaszorul a nem kívánatos átfolyó forgalom. Hacsak nem emeljük ki külön, a fejezet további részében minden példaként megadott szabályrendszer inkluzív tûzfalat hoz létre. Ez a típusú védelem még tovább fokozható az állapottartó tûzfalak (stateful firewall) használatával. Az ilyen típusú tûzfalak szemmel tartják a rajtuk keresztül megnyitott kapcsolatokat, és vagy csak a már meglevõ kapcsolathoz tartozó forgalmat engedik át vagy nyitnak egy újat. Az állapottartó tûzfalak hátránya, hogy a Denial of Service (DoS) típusú támadásokkal szemben sokkal sérülékenyebbek olyan helyzetekben, amikor az új kapcsolatok nagyon gyorsan jönnek létre. A legtöbb tûzfal esetében azonban tudjuk vegyíteni az állapottartó és nem állapottartó viselkedést, és ezzel egy ideális beállítást kialakítani. Tûzfalak A &os; alaprendszerébe három különbözõ tûzfalat építettek be, melyek a következõk: az IPFILTER (másik nevén IPF), az IPFIREWALL (más néven IPFW) és az OpenBSD csomagszûrõje (Packet Filter, azaz PF). A forgalom szabályozására (vagyis alapvetõen a sávszélesség kihasználtságának vezérlésére) a &os; két beépített csomagot tartalmaz: ez az &man.altq.4; és a &man.dummynet.4;. Általában a Dummynet az IPFW, míg az ALTQ a PF partnere. Az IPFILTER esetében maga az IPFILTER végzi a címfordítást és a szûrést, a sávszélességet pedig az IPFW a &man.dummynet.4; vagy a PF az ALTQ segítségével. Az IPFW és a PF szabályokkal rendelkezik a rendszerünkbe érkezõ vagy onnan távozó csomagokról, habár megoldásaik teljesen máshogy mûködnek és a szabályok megadási módja is eltér. A &os; azért tartalmaz egyszerre ennyiféle tûzfalat, mert az emberek elvárásai és igényei eltérnek. Egyikük sem tekinthetõ a legjobbnak. A szerzõ egyébként az IPFILTER megoldását részesíti elõnyben, mivel egy hálózati címfordítást alkalmazó környezetben sokkal könnyebb vele megfogalmazni az állapottartó szabályokat, valamint tartalmaz egy beépített FTP proxyt is, amivel így a kimenõ FTP kapcsolatok beállítása még tovább egyszerûsödik. Mivel az összes tûzfal a csomagok fejlécének bizonyos mezõinek alapján dolgozik, ezért a tûzfal szabályrendszerét megalkotó egyénnek teljesen tisztában kell lennie a TCP/IP mûködésével, továbbá azzal, hogy ezekben a mezõkben milyen értékek szerepelhetnek és ezeket hogyan használják egy átlagos kapcsolat alatt. Ebben a témában a címen találhatunk egy remek ismertetõt (angolul). John Ferrell Átnézte és aktualizálta: Az OpenBSD csomagszûrõje (PF) és az <acronym>ALTQ</acronym> tûzfalak PF 2003 júliusában az OpenBSD PF néven ismert csomagszûrõjét átírták &os;-re és elérhetõvé tették a &os; Portgyûjteményének részeként. A PF programot beépítetten tartalmazó elsõ kiadás pedig 2004 novemberében a &os; 5.3 volt. A PF egy teljes, mindentudó tûzfal, amely támogatja az ún. ALTQ (Alternate Queuing, vagyis a váltóbesorolás) megoldást. Az ALTQ lehetõvé teszi a sávszélesség korlátozását a szolgáltatás minõsége (Quality of Service, QoS) alapján. Az OpenBSD Projekt kiváló munkát végez a PF felhasználói útmutatójának karbantartásával. A kézikönyv ezen szakasza ezért elsõsorban azzal foglalkozik, hogyan kell a PF-et &os; alatt használni, miközben igyekszik egy általános összefoglalást adni a témáról. A részletesebb információkkal kapcsolatban azonban feltétlenül nézzük meg a felhasználói útmutatót. A címen olvashatunk többet arról (angolul), hogy a PF-et hogyan használjunk &os;-n. A PF rendszermagmodulok használata A PF modul betöltéséhez a következõ sort kell felvennünk az /etc/rc.conf állományba: pf_enable="YES" Ezt követõen futtassuk le a hozzátartozó rendszerindító szkriptet: &prompt.root; /etc/rc.d/pf start A PF modul abban az esetben nem fog betöltõdni, ha nem találja a szabályokat tartalmazó konfigurációs állományt. Ez alapértelmezés szerint az /etc/pf.conf állomány. Ha a szabályok leírása rendszerünkön máshol található, akkor az /etc/rc.conf állományban a következõ módon adhatjuk meg annak pontos helyét: pf_rules="/elérési/út/pf.conf" A &os; 7.0 kiadással a minta pf.conf állomány az /etc könyvtárból átkerült a /usr/share/examples/pf könyvtárba. A &os; 7.0 elõtti kiadásokban alapértelmezés szerint található egy pf.conf állomány az /etc könyvtárban. A PF modul parancssorból akár kézzel is betölthetõ: &prompt.root; kldload pf.ko A PF mûködésének naplózását a pflog.ko teszi lehetõvé, amelyet az alábbi sor hozzáadásával engedélyezhetünk az /etc/rc.conf állományban: pflog_enable="YES" A modul betöltését a hozzátartozó rendszerindító szkript segítségével kérhetjük: &prompt.root; /etc/rc.d/pflog start Ha a PF többi funkcióját is használni szeretnénk, akkor ehhez egy új rendszermagot kell fordítanunk PF támogatással. A PF rendszermagbeli beállításai a rendszermag beállításai device pf a rendszermag beállításai device pflog a rendszermag beállításai device pfsync Noha egyáltalán nem szükséges beépítenünk a PF támogatását a rendszermagba, abban az esetben mégis szükségünk lehet rá, amikor a PF olyan komolyabb lehetõségeit szeretnénk kiaknázni, amelyek már nem részei a modulnak. Ilyen például a &man.pfsync.4;, amely a PF által használt állapottáblázatok bizonyos változásainak megjelenítésére alkalmas pszeudoeszköz. A &man.carp.4; megoldásával párosítva így akár hibatûrõ tûzfalak is kialakíthatóak a PF-fel. A CARP megoldásáról a kézikönyvben bõvebb ismertetést a ad. A PF rendszermag konfigurációs beállításai a /usr/src/sys/conf/NOTES állományban találhatóak: device pf device pflog device pfsync A device pf beállítás engedélyezi a csomagszûrõ tûzfalat (&man.pf.4;). A device pflog megadásával keletkezik egy &man.pflog.4; pszeudo hálózati eszköz, amellyel egy &man.bpf.4; eszközre érkezõ forgalmat tudunk naplózni. Ezután a &man.pflogd.8; démon használható tõle származó naplózott adatok rögzítésére. A device pfsync engedélyezi a &man.pfsync.4; pszeudo hálózati eszköz létrejöttét, amely az ún. állapotváltások megfigyelésére alkalmas. Az <filename>rc.conf</filename> állományban elérhetõ beállítások A következõ &man.rc.conf.5; beállítások aktiválják a rendszerindítás során a PF és a &man.pflog.4; használatát: pf_enable="YES" # a PF engedélyezése (a modul betöltése, ha kell) pf_rules="/etc/pf.conf" # a pf szabályait tartalmazó állomány pf_flags="" # a pfctl indításához szükséges további paraméterek pflog_enable="YES" # a pflogd(8) elindítása pflog_logfile="/var/log/pflog" # hol tartsa a pflogd az naplóit pflog_flags="" # a pflogd indításához szükséges paraméterek Ha a tûzfalunk mögött egy helyi hálózat is meghúzódik, akkor az ott levõ gépek számára valamilyen módon tudnunk kell továbbítani a csomagokat vagy címfordítást kell végezni, így ez is mindenképpen kelleni fog: gateway_enable="YES" # az átjáró funkciók engedélyezése A szûrési szabályok megfogalmazása A PF a beállításait a &man.pf.conf.5; állomány tárolja (amely alapértelmezés szerint az /etc/pf.conf helyen található), és az ebben található szabályok alapján módosítja, dobja el vagy éppen engedi át a csomagokat. A &os; rendszerünkben ehhez találhatunk néhány példát a /usr/share/examples/pf/ könyvtárban. A PF által használt szabályokról minden részletre kiterjedõen a PF felhasználói útmutatójában olvashatunk. A PF felhasználói útmutatójának olvasásakor ne feledkezzünk meg róla, hogy a különbözõ &os; verziók különbözõ PF - verziókat tartalmaznak: - - - - &os; 5.X — - OpenBSD 3.5 PF - - - &os; 6.X — - OpenBSD 3.7 PF - - - &os; 7.X — - OpenBSD 4.1 PF - - - + verziókat tartalmaznak. A + &os; 7.X és + késõbbi változatok az OpenBSD 4.1 + kiadásában szereplõ PF + változatot tartalmazzák. A &a.pf; remek hely a PF tûzfal beállításával és futtatásával kapcsolatos kérdésekre. A kérdezés elõtt azonban ne felejtsük el alaposan átnézni az archívumot! A PF használata A PF a &man.pfctl.8; segítségével vezérelhetõ. Az alábbiakban ezzel kapcsolatban most összefoglalunk néhány hasznos parancsot (de ne felejtsük el megnézni a &man.pfctl.8; man oldalon található többi lehetõséget sem): Parancs Leírás pfctl A PF engedélyezése pfctl A PF tiltása pfctl all /etc/pf.conf Az összes (címfordítási, szûrési, állapottartási stb.) szabály törlése, és az /etc/pf.conf állomány újratöltése pfctl [ rules | nat | state ] A szûrési (rules), címfordítási (nat) és állapottartási (state) információk lekérdezése pfctl /etc/pf.conf Az /etc/pf.conf állomány ellenõrzése a benne levõ szabályok betöltése nélkül Az <acronym>ALTQ</acronym> engedélyezése Az ALTQ kizárólag csak úgy használható, ha a konfigurációs beállításokon keresztül beépítjük a &os; rendszermagjába. Az ALTQ alkalmazását nem minden hálózati kártya meghajtója támogatja, ezért ezt a &man.altq.4; man oldalon ellenõrizzük. A következõ rendszermag konfigurációs beállításokkal engedélyezhetjük az ALTQ használatát és bõvíthetjük azt további lehetõségekkel: options ALTQ options ALTQ_CBQ # osztályozás alapú besorolás (Class Bases Queuing, CBQ) options ALTQ_RED # véletlen korai észlelés (Random Early Detection, RED) options ALTQ_RIO # RED befele/kifele options ALTQ_HFSC # hiearchikus csomagütemezõ (Hierarchical Packet Scheduler, HFSC) options ALTQ_PRIQ # prioritásos besorolás (Priority Queuing, PRIQ) options ALTQ_NOPCC # az SMP esetén kell Az options ALTQ az ALTQ rendszert engedélyezi. Az options ALTQ_CBQ engedélyezi a osztályozás alapú besorolást (Class Based Queuing, CBQ). A CBQ használatával a kapcsolatunkhoz tartozó sávszélességet különbözõ osztályokra vagy sorokra tudjuk bontani és a szûrési szabályoknak megfelelõen osztályozni segítségükkel a forgalmat. Az options ALTQ_RED a véletlen korai észlelés (Random Early Detection, RED) használatát engedélyezi. A RED a hálózati forgalomban keletkezõ torlódások elkerülésére alkalmas. A RED ezt a problémát úgy oldja meg, hogy méri a sorok hosszát és összeveti a hozzátartozó minimális és maximális küszöbértékekkel. Ha a sor hossza meghaladja a számára elõírt maximális értéket, akkor az új csomagokat eldobja. Nevéhez hûen a RED az eldobásra ítélt csomagokat véletlenszerûen választja ki. Az options ALTQ_RIO engedélyezi a RED használatát mind a két irányba, tehát be- és kifelé. Az options ALTQ_HFSC a pártatlan hierachikus szolgáltatási görbe alapú csomagütemezõt (Hierarchical Fair Service Curve Packet Scheduler, HFSC) engedélyezi. Vele kapcsolatban a címen találhatunk bõvebben olvasnivalót (angolul). Az options ALTQ_PRIQ a prioritásos besorolást (Priority Queuing, PRIQ) teszi elérhetõvé. A PRIQ mindig elsõként a nagyobb értékû sorban levõ forgalmat továbbítja. Az options ALTQ_NOPCC az ALTQ SMP, vagyis többprocesszoros támogatását adja meg. Ilyen típusú rendszerekben ez kötelezõ. Az IPFILTER (IPF) tûzfal tûzfalak IPFILTER Az IPFILTER szerzõje Darren Reed. Az IPFILTER nem kötõdik egyik rendszerhez sem: ez egy olyan nyílt forráskódú alkalmazás, amelyet átírtak &os;, NetBSD, OpenBSD, &sunos;, HP/UX és &solaris; operációs rendszerekre. Az IPFILTER karbantartása és támogatása pillanatnyilag is aktív, folyamatosan jelennek meg újabb változatai. Az IPFILTER egy rendszermag oldalán mûködõ tûzfalazási és egy címfordítási mechanizmusra alapszik, amelyet felhasználói programokkal tudunk felügyelni és vezérelni. A tûzfal szabályai az &man.ipf.8; segédprogrammal állíthatóak be vagy törölhetõek. A hálózati címfordításra vonatkozó szabályokat az &man.ipnat.1; segédprogrammal állíthatjuk be vagy törölhetjük. Az &man.ipfstat.8; segédprogram képes futás közben statisztikákat készíteni az IPFILTER rendszermagban elhelyezkedõ részeinek viselkedésérõl. Az &man.ipmon.8; program pedig az IPFILTER cselekvéseit képes a rendszernaplókba feljegyezni. Az IPF eredetileg olyan szabályfeldolgozási módszer szerint készült, amelyben az utolsó egyezõ szabály nyer és csak állapotnélküli szabályokat ismert. Az idõ múlásával az IPF részévé vált a quick opció és a keep state opción keresztül az állapottartás is, melyek drámai mértékben korszerûsítették a szabályok feldolgozásának elvét. Az IPF hivatalos dokumentációja csak a régi szabályok létrehozását és azok feldolgozásának leírását tartalmazza. A korszerûsített funkciók csak kiegészítésképpen jelennek meg, és az általuk felkínált elõnyök megértése egy sokkal magasabb szintû és biztonságosabb tûzfal megépítését teszik lehetõvé. A szakaszban szereplõ utasításokban olyan szabályok szerepelnek, amelyek kihasználják a quick és keep state opciókat. Ezek az inkluzív tûzfalszabályok létrehozásának alapjai. A régi típusú szabályokról a és címeken olvashatunk (angolul). Az IPF gyakran ismételt kérdései a címen érhetõek el (angolul). A nyílt forrású IPFILTER levelezési lista kereshetõ archívumait a címen találjuk (angolul). Az IPF engedélyezése IPFILTER engedélyezés Az IPF megtalálható a &os; alaptelepítésében mint menet közben külön betölthetõ modul. Ha az rc.conf állományba beírjuk a ipfilter_enable="YES" sort, akkor ez a modul dinamikusan betöltõdik. A betölthetõ modul alapból naplóz és a default pass all beállítást tartalmazza. Ha helyette a block all szabályt akarjuk használni, akkor emiatt még nem kell feltétlenül újrafordítanunk a &os; rendszermagját, elég ha egyszerûen csak a szabályrendszerünk végére beszúrjuk. A rendszermag beállításai a rendszermag beállításai IPFILTER a rendszermag beállításai IPFILTER_LOG a rendszermag beállításai IPFILTER_DEFAULT_BLOCK IPFILTER a rendszermag beállításai Az IPF használatához nem kötelezõ a következõ beállításokkal újrafordítani a &os; rendszermagját, itt csupán háttérinformációként szerepel. Amikor az IPF a rendszermagba kerül, a betölhetõ modulra nem lesz szükség. Az IPF a rendszermag forrásai között található /usr/src/sys/conf/NOTES állományban megadott beállításai a következõ módon foglalhatóak össze: options IPFILTER options IPFILTER_LOG options IPFILTER_DEFAULT_BLOCK Az options IPFILTER engedélyezi az IPFILTER tûzfal támogatását. Az options IPFILTER_LOG hatására az IPF az ipl csomagnaplózó pszeudo eszközre jegyzi fel a forgalmat — minden olyan szabály esetén, ahol megjelenik a log kulcsszó. Az options IPFILTER_DEFAULT_BLOCK megváltoztatja az alapértelmezett viselkedést, tehát minden olyan csomag, amely nem illeszkedik a tûzfal valamelyik pass típusú (átengedõ) szabályára, blokkolásra kerül. Ezek a beállítások csak azt követõen érvényesülnek, ha fordítottunk és telepítettünk velük egy új rendszermagot. Az <filename>rc.conf</filename> állomány beállításai Az /etc/rc.conf állományban a következõ utasításokra lesz szükségünk az IPF mûködésbe hozására a rendszer indítása során: ipfilter_enable="YES" # az ipf tûzfal indítása ipfilter_rules="/etc/ipf.rules" # betölti a szabályokat tartalmazó szöveges állományt ipmon_enable="YES" # elindítja az IP monitor naplózását ipmon_flags="-Ds" # D = indítás démonként # s = naplózás a syslog használatával # v = a tcp ablak, ack, seq csomagok naplózása # n = az IP-címek és portok feloldása Ha olyan helyi hálózat áll meg a tûzfal mögött, amely egy fenntartott privát IP-címtartományt használ, akkor még a következõ utasításokra is szükségünk lesz a címfordítás bekapcsolásához: gateway_enable="YES" # a helyi hálózat átjárója ipnat_enable="YES" # az ipnat funkció elindítása ipnat_rules="/etc/ipnat.rules" # az ipnat mûködéséhez szükséges definíciók IPF ipf Az &man.ipf.8; parancs használható a szabályokat tartalmazó állomány betöltésére. Általában egy állományba írjuk össze a tûzfal szabályait és ezzel a paranccsal cseréljük le egyszerre a tûzfalban levõ jelenlegi szabályokat: &prompt.root; ipf -Fa -f /etc/ipf.rules Az az összes belsõ szabály törlését jelenti. Az jelzi, hogy egy állományból kell beolvasni a betöltendõ szabályokat. Ezzel mintegy lehetõségünk van változtatni a korábban összeállított szabályainkon, futtatni a fenti IPF parancsot és ezen keresztül úgy frissíteni a szabályok friss másolatával a már mûködõ tûzfalat, hogy nem is kell újraindítanunk a rendszert. Ez a módszer igen kényelmes az új szabályok kipróbálásához, mivel bármikor tetszõlegesen végrehajtható. Az &man.ipf.8; man oldala tartalmazza a parancsnak megadható további beállításokat. Az &man.ipf.8; parancs a szabályokat tároló állományt egy szabványos szöveges állománynak tekinti, semmilyen szimbolikus helyettesítést alkalmazó szkriptet nem fogad el. Lehetõségünk van azonban olyan IPF szabályokat készíteni, amelyek kiaknázzák a szkriptek szimbolikus helyettesítésének lehetõségeit. Errõl bõvebben lásd . Az IPFSTAT ipfstat IPFILTER statisztika Az &man.ipfstat.8; alapértelmezés szerint a arra használatos, hogy le tudjuk kérdezni és megjeleníteni a tûzfalhoz tartozó számlálók értékeit, amelyek a legutóbbi indítás vagy az ipf -Z parancs által kiadott lenullázásuk óta a bejövõ vagy kimenõ forgalomból a megadott szabályoknak megfelelõ csomagok alapján gyûjtenek össze statisztikákat. A parancs mûködésének részleteit az &man.ipfstat.8; man oldalon olvashatjuk. Az &man.ipfstat.8; meghívása alapból így néz ki: input packets: blocked 99286 passed 1255609 nomatch 14686 counted 0 output packets: blocked 4200 passed 1284345 nomatch 14687 counted 0 input packets logged: blocked 99286 passed 0 output packets logged: blocked 0 passed 0 packets logged: input 0 output 0 log failures: input 3898 output 0 fragment state(in): kept 0 lost 0 fragment state(out): kept 0 lost 0 packet state(in): kept 169364 lost 0 packet state(out): kept 431395 lost 0 ICMP replies: 0 TCP RSTs sent: 0 Result cache hits(in): 1215208 (out): 1098963 IN Pullups succeeded: 2 failed: 0 OUT Pullups succeeded: 0 failed: 0 Fastroute successes: 0 failures: 0 TCP cksum fails(in): 0 (out): 0 Packet log flags set: (0) Az mint bejövõ (inbound), vagy az mint kimenõ (outbound) forgalomra vonatkozó paraméterek megadásával a rendszermagban az adott oldalon jelenleg telepített és alkalmazott szabályokat kérhetjük le és jeleníthetjük meg. Az ipfstat -in parancs így a bejövõ forgalomra vonatkozó belsõ szabályokat mutatja a szabályok számával. Az ipfstat -on parancs a kimenõ forgalmat érintõ belsõ szabályokat mutatja a szabályok számával. Az eredmény körülbelül ilyen lesz: @1 pass out on xl0 from any to any @2 block out on dc0 from any to any @3 pass out quick on dc0 proto tcp/udp from any to any keep state Az ipfstat -ih a bejövõ forgalomhoz tartozó belsõ szabályokat mutatja és mindegyik elé odaírja, hogy eddig mennyi csomag illeszkedett rájuk. Az ipfstat -oh ugyanígy a kimentõ forgalom esetén mutatja a belsõ szabályokat és mindegyik elõtt feltünteti, hogy az adott pillanatig mennyi csomag illeszkedett rájuk. A kimenete nagyjából ilyen lesz: 2451423 pass out on xl0 from any to any 354727 block out on dc0 from any to any 430918 pass out quick on dc0 proto tcp/udp from any to any keep state Az ipfstat parancs talán egyik legfontosabb funkciója a kapcsolóval csalható elõ, melynek hatására a rendszerben aktív állapotok táblázatát mutatja meg ugyanúgy, ahogy a &man.top.1; a &os; rendszerben futó programokat. Amikor a tûzfalunk támadás alatt áll, ezzel a funkcióval tudjuk a problémát beazonosítani, leásni a mélyébe és látni a támadótól érkezõ csomagokat. A kiegészítésképpen megadható alkapcsolók megadásával kiválaszthatjuk azt a cél vagy forrás IP-címet, portot vagy protokollt, amelyet valós idõben meg akarunk figyelni. Ennek részleteit az &man.ipfstat.8; man oldalán láthatjuk. Az IPMON ipmon IPFILTER naplózás Az ipmon megfelelõ mûködéséhez be kell kapcsolnunk a rendszermag IPFILTER_LOG beállítását. Ez a parancs két különbözõ módban használható. Ha parancsot a opció nélkül gépeljük be, akkor ezek közül alapból a natív módot kapjuk meg. A démon mód abban az esetben hasznos, ha folyamatosan naplózni akarjuk a rendszerben zajló eseményeket, majd késõbb ezeket átnézni. Így képes egymással együttmûködni a &os; és az IPFILTER. A &os; beépítve tartalmaz olyan lehetõséget, aminek révén magától cseréli a rendszernaplókat. Ezért ha átküldjük a &man.syslogd.8; démonnak a naplózandó üzeneteket, akkor sokkal jobban járunk, mintha egyszerûen csak mezei állományba naplóznánk. Az rc.conf alapértelmezései között az ipmon_flags beállítás a kapcsolókat rögzíti: ipmon_flags="-Ds" # D = indítás démonként # s = naplózás a syslog használatával # v = a tcp ablak, ack, seq csomagok naplózása # n = az IP-címek és portok nevének feloldása Ennek a viselkedésnek az elõnyei minden bizonnyal egyértelmûek. Segítségével képesek vagyunk az esetek megtörténte után átnézni, hogyan milyen csomagokat dobott el a rendszer, azok milyen címekrõl érkeztek és hova szánták. Ez egy komoly fegyver a támadók lenyomozásában. Hiába engedélyezzük a naplózást, az IPF önszántából semmilyen naplózási szabályt nem fog gyártani. A tûzfal gazdájának kell eldöntenie, hogy a szabályokat közül melyiket akarja naplózni, és így neki kell megadnia a log kulcsszót ezekben az esetekben. Normális esetben csak a deny szabályokat naplózzák. Egyáltalán nem ritka, hogy a szabályrendszer végén egy alapértelmezés szerint mindent eldobó szabály áll, amely naplóz. Ezzel lehetõségünk nyílik rögzíteni azokat a csomagokat, amelyek egyetlen szabályra sem illeszkedtek. Naplózás az IPMON használatával A syslogd egy saját módszert alkalmaz a naplózott adatok elkülönítésére. Egy funkciók (facility) és szintek (level) segítségével kialakított speciális csoportosítást alkalmaz. Az IPMON módja a security (biztonság) funkciót használja. Tehát az IPMON által naplózott összes adat a security csoportjába kerül. Ezen túl a következõ szinteken különíthetjük el igényeinknek megfelelõen a naplózott adatokat: LOG_INFO - az átengedés vagy blokkolás helyett a "log" kulcsszóval ellátott csomagok LOG_NOTICE - az át is engedett csomagok LOG_WARNING - a blokkolt csomagok LOG_ERR - a naplózott csomagok közül azok, amelyek túlságosan kicsik (hibás a fejlécük) Az IPFILTER csak akkor tud naplózni a /var/log/ipfilter.log állományba, ha elõtte létrehozzuk. Az alábbi parancs erre tökéletesen megfelelõ: &prompt.root; touch /var/log/ipfilter.log A &man.syslogd.8; mûködését az /etc/syslog.conf állományban szereplõ definíciók vezérlik. A syslog.conf állomány számottevõ mértékben képes meghatározni azt, ahogy a syslog az IPF és a hozzá hasonló alkalmazásoktól kapott rendszerszintû üzeneteket kezeli. Az /etc/syslog.conf állományba az alábbi sor kell felvennünk: security.* /var/log/ipfilter.log A security.* megadásával az összes ilyen típusú üzenet egy elõre rögzített helyre kerül. Az /etc/syslog.conf állományban elvégzett módosításokat úgy léptethetjük érvénybe, ha újraindítjuk a számítógépet vagy az /etc/rc.d/syslogd reload paranccsal megkérjük a &man.syslogd.8; démont, hogy olvassa újra az /etc/syslog.conf állományt. Az imént létrehozott naplót ne felejtsük el megadni az /etc/newsyslog.conf állományban sem, és akkor ezzel a cseréjét is megoldjuk. A naplózott üzenetek formátuma Az ipmon által létrehozott üzenetek whitespace karakterekkel elválasztott adatmezõkbõl állnak. A következõ mezõk az összes üzenet esetében megjelennek: A csomag megérkezésének dátuma A csomag megérkezésének idõpontja. ÓÓ:PP:MM.E alakban jelennek meg az órák, percek, másodpercek és ezredmásodpercek (ez több számjegy hosszú is lehet) szerint Azon interfész a neve, ahol a csomag feldolgozásra került, például dc0 A szabályhoz tartozó csoport és sorszám, például @0:17 Ezek az ipfstat -in paranccsal nézhetõek meg. Cselekvés: a p mint átment (passed), b mint blokkolt (blocked), S mint rövid csomag (short packet), n mint egyik szabályra sem illeszkedett (not match), L mint naplózás (log). A módosítók megjelenítésének sorrendje: S, p, b, n, L. A nagybetûs P és B azt jelzi, hogy a csomagot egy felsõbb szintû beállítás miatt naplózták, nem egy szabály hatására. Címek: ez tulajdonképpen három mezõt takar: a forrás címet és portot (melyet egy vesszõ választ el), a -> jelet és cél címet és portot. Például: 209.53.17.22,80 -> 198.73.220.17,1722. A PR után a protokoll neve vagy száma olvasható, például PR tcp. A len csomaghoz tartozó fejléc és törzsének teljes hosszát jelöli, például len 20 40. Amennyiben a csomag TCP, egy kötõjellel kezdõdõen további mezõk is megjelenhetnek a beállított opcióknak megfelelõ betûk képében. A betûket és beállításaikat az &man.ipmon.8; man oldalán olvashatjuk. Amennyiben a csomag ICMP, a sort két mezõ zárja, melyek közül az elsõ tartalma mindig ICMP, és ezt egy perjellel elválasztva az ICMP üzenet típusa és altípusa követi. Tehát például az ICMP 3/3 a nem elérhetõ port üzenetet hordozza. A szabályok felírása szimbolikus helyettesítéssel Az IPF használatában gyakorlott felhasználók közül néhányan képesek olyan stílusú szabályrendszert készíteni, ahol szimbolikus helyettesítést használnak. Ennek az egyik legnagyobb elõnye az, hogy ilyenkor elég csak a szimbolikus névhez tartozó értéket megváltoztatni és amikor a szkript lefut, akkor az összes rá hivatkozó szabályba ez kerül be. Szkript lévén a szimbolikus helyettesítéssel ki tudjuk emelni a gyakran használt értékeket és behelyettesíteni ezeket több helyre. Ezt a most következõ példában láthatjuk. Az itt alkalmazott felírás kompatibilis az &man.sh.1;, &man.csh.1; és &man.tcsh.1; parancsértelmezõkkel. A szimbolikus helyettesítést egy dollárjellel fejezzük ki: $. A szimbolikus mezõkben nem szerepel a $ jelölés. A szimbolikus mezõ tartalmát kettõs idézõjelbe (") tesszük. Kezdjük így el a szabályok írását: ######### Az IPF szabályait tartalmazó szkript eleje ########### oif="dc0" # a kimenõ interfész neve odns="192.0.2.11" # az internet szolgáltató névszerverének IP-címe myip="192.0.2.7" # a szolgáltatótól kapott statikus IP-címünk ks="keep state" fks="flags S keep state" # Választhatunk, hogy az /etc/ipf.rules állományt ebbõl a szkriptbõl # hozzuk létre vagy futtathatjuk "magát" a szkriptet. # # Egyszerre csak az egyik sort használjuk. # # 1) Ezzel gyárhatjuk le az /etc/ipf.rules állományt: #cat > /etc/ipf.rules << EOF # # 2) Ezzel futtathajuk "magát" a szkriptet: /sbin/ipf -Fa -f - << EOF # Engedélyezzük a szolgáltató névszerverének elérését. pass out quick on $oif proto tcp from any to $odns port = 53 $fks pass out quick on $oif proto udp from any to $odns port = 53 $ks # Engedélyezzük kifelé a titkosítatlan www funkciót. pass out quick on $oif proto tcp from $myip to any port = 80 $fks # Engedélyezzük kifelé a TLS SSL felett üzemelõ titkosított www funkciót. pass out quick on $oif proto tcp from $myip to any port = 443 $fks EOF ################## Itt az IPF szkript vége ######################## Ennyi lenne. A példában szereplõ szabályok most nem annyira lényegesek, a hangsúly most igazából a szimbolikus helyettesítésen és annak használatán van. Ha a fenti példát az /etc/ipf.rules.script állományba mentjük, akkor ezeket a szabályokat a következõ paranccsal újra tudjuk tölteni: &prompt.root; sh /etc/ipf.rules.script Egyetlen aprócska gond van a beágyazott szimbólumokat tartalmazó állományokkal: az IPF maga nem képes megérteni a helyettesítéseket, azért közvetlenül nem olvassa a szkriptet. Ez a szkript két módon hasznosítható: Vegyük ki megjegyzésbõl a cat paranccsal kezdõdõ sort, és tegyük megjegyzésbe az /sbin/ipf kezdetût. A megszokottak szerint tegyük az ipfilter_enable="YES" sort az /etc/rc.conf állományba, majd minden egyes módosítása után futtassuk le a szkriptet az /etc/ipf.rules állomány létrehozásához vagy frissítéséhez. Tiltsuk le az IPFILTER aktiválását a rendszerindításkor, tehát írjuk bele az ipfilter_enable="NO" sort (ami mellesleg az alapértelmezett értéke) az /etc/rc.conf állományba. Tegyünk egy, az alábbi szkripthez hasonlót az /usr/local/etc/rc.d/ könyvtárba. A szkriptnek adjuk valamilyen értelmes nevet, például ipf.loadrules.sh. Az .sh kiterjesztés használata kötelezõ. #!/bin/sh sh /etc/ipf.rules.script A szkript engedélyeit állítsuk be úgy, hogy a root tulajdonában legyen és képes legyen olvasni, írni valamint végrehajtani. &prompt.root; chmod 700 /usr/local/etc/rc.d/ipf.loadrules.sh Most miután a rendszer elindult, az IPF szabályai be fognak töltõdni. Szabályrendszerek az IPF-ben Az IPF esetében a szabályrendszer olyan szabályokból áll, amelyek a csomagokról tartalmuk alapján eldöntik, hogy át kell engedni vagy vissza kell tartani. A gépek közt két irányban áramló csomagok egy munkamenet alapú társalgást képeznek. A tûzfalhoz tartozó szabályrendszer egyaránt feldolgozza a internetrõl a hálózatunk felé igyekvõ csomagokat, illetve a hálózatunk ezekre adott válaszait. Az egyes TCP/IP szolgáltatásokat (mint például telnet, www, levelezés stb.) a hozzájuk tartozó protokol és szabványos (fogadó) portszám írja le. Ezekre a forrásról általában valamilyen nem szabványos (magasabb értékû) portról érkeznek csomagok. Ekkor a kommunikáció összes paramétere (vagyis a portok és címek) bármelyike alapján definiálhatunk blokkolást vagy továbbengedést leíró szabályokat. IPFILTER a szabályok feldolgozásának sorrendje Az IPF eredetileg úgy íródott, hogy a szabályokat az utolsó illeszkedõ szabály nyer stílusban dolgozza fel és csak állapot nélküli szabályokat ismert. Az idõk folyamán az IPF szabályai kiegészültek a quick és az állapottartásra vonatkozó keep state opciókkal, amelynek köszönhetõen óriási mértékben korszerûsödött a szabályok feldolgozása. A szakaszban szereplõ utasítások olyan szabályokat alkalmaznak, amelyekben egyaránt szerepel a quick és az állapottartásért felelõs keep state beállítás. Ez az inkluzív tûzfalak létrehozásának egyik alapeszköze. A tûzfal szabályainak összeállítása során nagyon óvatosnak kell lennünk! Bizonyos beállítások hatására akár ki is zárhatjuk magunkat a szerverünkrõl. Az ebbõl fakadó esetleges kellemetlenségek elkerülése érdekében javasoljuk, hogy a tûzfal alapjait elõször helyi konzolról építsük fel, ne pedig távolról, például ssh segítségével. A szabályok felépítése IPFILTER a szabályok felépítése A szabályok felépítésének bemutatását itt most leszûkítjük a modern állapottartó szabályokra és az elsõ illeszkedõ szabály nyer típusú feldolgozásra. A szabályok felírásának régebbi módjai az &man.ipf.8; man oldalon találhatóak. A # karakterrel egy megjegyzés kezdetét jelezzük, és általában a sor végén vagy egy külön sorban bukkan fel. Az üres sorokat a rendszer nem veszi figyelembe. A szabályok kulcsszavakat tartalmaznak. Ezeknek a kulcsszavaknak balról jobbra haladva adott sorrendben kell szerepelniük. A kulcsszavakat kiemeltük. Egyes kulcsszavakhoz további beállítások is tartozhatnak, amelyek maguk is kulcsszavak lehetnek, és még további opciókkal rendelkezhetnek. Az alábbi nyelvtan mindegyik elemét kiemeltük és az alábbiakban egyenként kifejtjük a részleteiket. CSELEKVÉS BE-KI OPCIÓK SZÛRÉS ÁLLAPOTTARTÓ PROTOKOLL FORRÁS_CÍM,CÉL_CÍM OBJEKTUM PORTSZÁM TCP_BEÁLLÍTÁS ÁLLAPOTTARTÓ CSELEKVÉS = block | pass BE-KI = in | out OPCIÓK = log | quick | on interfész SZÛRÉS = proto érték | forrás/cél IP | port = szám | flags beállítás PROTOKOLL = tcp/udp | udp | tcp | icmp FORRÁS_CÍM,CÉL_CÍM = all | from objektum to objektum OBJEKTUM = IP-cím | any PORTSZÁM = portszám TCP_BEÁLLÍTÁS = S ÁLLAPOTTARTÓ = keep state CSELEKVÉS A cselekvés határozza meg, hogy mit kell tenni azokkal a csomagokkal, amelyek illeszkednek a szabály többi részére. Minden szabályhoz tartoznia kell egy cselekvésnek. A következõ cselekvések közül választhatunk: A block megadásával a szabályban szereplõ szûrési feltételre illeszkedõ csomagot eldobjuk. A pass megadásával a szabályban szereplõ szûrési feltételre illeszkedõ csomagot átengedjük a tûzfalon. BE-KI Az összes szûrési szabály esetében kötelezõ egyértelmûen nyilatkozunk arról, hogy a bemenõ vagy a kimenõ forgalomra vonatkozik. Ezért a következõ kulcsszó vagy az in vagy pedig az out, de közülük egyszerre csak az egyiket szabad használni, máskülönben a szabály hibásnak minõsül. Az in jelenti, hogy a szabályt az internet felõl az adott interfészen beérkezõ csomagokra kell alkalmazni. Az out jelenti, hogy a szabályt az internet felé az adott interfészen kiküldött csomagokra kell alkalmazni. OPCIÓK Ezek az opciók csak a lentebb bemutatott sorrendben használhatók. A log jelzi, hogy illeszkedés esetén a csomag fejlécét az ipl eszközön keresztül naplózni kell (lásd a naplózásról szóló szakaszt). A quickjelzi, hogy illeszkedés esetén ez lesz a legutolsónak ellenõrzött szabály és így egy olyan rövidzárat tudunk képezni a feldolgozásban, amellyel elkerüljük a csomagra egyébként vonatkozó többi szabály illesztését. Ez az opció a korszerûsített szabályfeldolgozás kihasználásához elengedhetetlen. Az on használatával a szûrés feltételei közé bevonhatjuk a csomaghoz tartozó hálózati interfészt. Itt az interfészek az &man.ifconfig.8; által megjelenített formában adhatóak meg. Az opció megadásával csak az adott interfészen az adott irányba (befelé/kifelé) közlekedõ csomagokra fog illeszkedni a szabály. Ez az opció a korszerûsített szabályfeldolgozás kihasználásához nélkülözhetetlen. Amikor naplózunk egy csomagot, akkor a hozzátartozó fejléc az IPL csomagnaplózó pszeudo eszközhöz kerül. A log kulcsszó után közvetlenül a következõ minõsítõk szerepelhetnek (a következõ sorrendben): A body jelzi, hogy a csomag tartalmának elsõ 128 byte-ját még jegyezzük fel a fejléc mellé. A first minõsítõt akkor érdemes használnunk, amikor a log kulcsszót a keep state opcióval együtt alkalmazzuk, mivel ilyenkor csak a szabályt kialakító csomag kerül naplózásra és nem minden olyan, ami illeszkedik az állapottartási feltételekre. SZÛRÉS Ebben a szakaszban olyan kulcsszavak jelenhetnek meg, amelyekkel a csomagok különféle tulajdonságai alapján ítélkezhetünk azok illeszkedésérõl. Itt adott egy kiinduló kulcsszó, amelyhez további kulcsszavak is tartoznak, és amelyek közül csak egyet választhatunk. Az alábbi általános tulajdonságok alapján tudjuk szûrni a csomagokat, ebben a sorrendben: PROTOKOLL A proto egy olyan kulcsszó, amelyhez hozzá kell rendelnünk még valamelyik opcióját is. Ez az opció segít az adott protokolloknak megfelelõen válogatni a csomagok között. A korszerûsített szabályfeldolgozás lehetõségeinek kihasználásához nélkülözhetetlen. Opcióként a tcp/udp | udp | tcp | icmp, vagy bármelyik, az /etc/protocols állományban megtalálható kulcsszó felhasználható. A tcp/udp ebbõl a szempontból speciálisnak tekinthetõ, mivel hatására egyszerre illeszthetõek a szabályra a TCP és UDP csomagok, és így a protokolltól eltekintve azonos szabályok felesleges többszörözését kerülhetjük el. FORRÁS_CÍM/CÉL_CÍM Az all kulcsszó gyakorlatilag a from any to any (bárhonnan bárhova) szinonímája és nem tartozik hozzá paraméter. A from forrás to cél felépítése: a from és to kulcsszavak az IP-címek illesztésére használhatóak. Ilyenkor a szabályokban a forrás és a cél paramétereknek is szerepelniük kell. Az any egy olyan speciális kulcsszó, amely tetszõleges IP-címre illeszkedik. Néhány példa az alkalmazására: from any to any vagy from 0.0.0.0/0 to any, from any to 0.0.0.0/0, from 0.0.0.0/0 to any vagy from any to 0.0.0.0. Az IP-címek megadhatóak pontozott numerikus formában a hálózati maszk bitekben mért hosszával együtt, vagy akár egyetlen pontozott numerikus IP-címként. Nincs lehetõség olyan IP-címtartományok illesztésére, amelyek nem adhatóak meg kényelmesen ponttal elválasztott számok és maszk hosszával. A net-mgmt/ipcalc port az ilyen számításokat könnyíti meg. A hálózati maszkok hosszának megállapításban segíthet az említett segédprogram (angol nyelvû) honlapja: . PORT Amikor portra vonatkozó illeszkedést írunk elõ, megadhatjuk a forrásra és célra, amit aztán vagy csak TCP vagy pedig csak UDP csomagokra alkalmazunk. A portok feltételeinek megfogalmazásánál használhatjuk a portok számát vagy az /etc/services állományban szereplõ nevüket. Amikor a port egy from típusú objektum leírásában jelenik meg, akkor automatikusan a forrásportot jelenti, míg a to objektum leírásában pedig a célportot. A to objektumoknál a port megadása elengedhetetlen a korszerûsített szabályfeldolgozás elõnyeinek kihasználásához. Példa: from any to any port = 80. Az egyes portokat különbözõ mûveletek segítségével, numerikusan hasonlíthatjuk össze, ahol akár porttartományt is megadhatunk. port "=" | "!=" | "<" | ">" | "<=" | ">=" | "eq" | "ne" | "lt" | "gt" | "le" | "ge". A porttartományok megadásához használjuk a port "<>" | "><" felírási módot. A forrásra és célra vonatkozó paraméterek után szereplõ másik két paraméter nélkülözhetetlen a korszerûsített szabályfeldolgozás mûködéséhez. <acronym>TCP</acronym>_BEÁLLÍTÁS A beállítások csak a TCP forgalom szûrésénél érvényesülnek. A betûk jelölik azokat a lehetséges beállításokat, amelyek a TCP csomagok fejlécében megvizsgálhatóak. A korszerûsített szabályfeldolgozás a flags S paraméter segítségével ismeri fel a TCP munkameneteket kezdeményezõ kéréseket. ÁLLAPOTTARTÓ A keep state jelzi, hogy a szabály paramétereinek megfelelõ bármely csomag aktiválja az állapottartó szûrés használatát. Ez a beállítás feltétlenül szükséges a korszerûsített szabályfeldolgozás megfelelõ kihasználásához. Állapottartó csomagszûrés IPFILTER állapottartó szûrés Az állapottartó szûrés a csomagok kétirányú áramlását egy létrejött kapcsolatba sorolja be. Amikor aktiválódik, az állapottartó szabály elõre dinamikusan létrehozza a kétirányú kommunikációban megforduló csomagokhoz a megfelelõ belsõ szabályokat. Olyan vizsgálatokat végez, amelyek segítségével ki tudja deríteni, hogy a csomag küldõje és címzettje között fennálló kétirányú kapcsolat érvényes szabályok szerint zajlik-e. Minden olyan csomagot, amely nem illeszkedik megfelelõen a kapcsolatra vonatkozó sémára, csalásnak tekintjük és automatikusan eldobjuk. Az állapottartás révén lehetõségünk van a TCP vagy UDP kapcsolatokhoz tartozó ICMP csomagokat is átengedni a tûzfalon. Tehát ha kapunk egy 3-as típusú, 4-es kódú ICMP választ valamilyen böngészésre használt állapottartó szabályon keresztül kiküldött kérésre, akkor az automatikusan bejöhet. Amelyik csomagot az IPF egyértelmûen képes besorolni az aktív kapcsolatba, még ha az eltérõ protokollt is használ, beengedi. Ami ilyenkor történik: Az internethez csatlakozó interfészen keresztül kifelé haladó csomagokat elõször egy dinamikus állapottábla alapján illesztjük, és ha a csomag illeszkedik az aktív kapcsolatban következõként várt csomagra, akkor átmegy a tûzfalon és a dinamikus állapottáblában frissül a kapcsolat állapota. Az aktív munkameneten kívül csomagok pedig egyszerûen a kimenõ szabályrendszer szerint kerülnek ellenõrzésre. Hasonlóan az elõzõhöz, az internethez csatlakozó interfészen keresztül befelé haladó csomagokat elõször egy dinamikus állapottábla alapján illesztjük, és ha a csomag illeszkedik az aktív kapcsolatban következõként várt csomagra, akkor átmegy a tûzfalon és a dinamikus állapottáblában frissül a kapcsolat állapota. Az aktív munkamenethez nem tartozó csomagok pedig egyszerûen a bejövõ szabályrendszer szerint kerülnek ellenõrzésre. Amikor egy kapcsolat befejezõdik, automatikusan törlõdik a dinamikus állapottáblából. Az állapottartó csomagszûrés használatával az újonnan keletkezõ kapcsolatok elutasítására vagy engedélyezésére tudunk koncentrálni. Ha engedélyeztük egy új kapcsolat létrejöttét, akkor a rákövetkezõ összes többi csomag automatikusan átmegy a tûzfalon és minden más hamis csomag eldobódik. Ha tiltjuk az új kapcsolatot, akkor egyetlen rákövetkezõ csomag sem juthat át. Az állapottartó szûrés által felkínált fejlett elemzési lehetõségek képesek védelmet nyújtani a behatolók részérõl alkalmazott megannyi különbözõ támadási módszer ellen. Példa inkluzív szabályrendszerre A most következõ szabályrendszer arra mutat példát, hogyan programozzunk le egy nagyon biztonságos inkluzív tûzfalat. Az inkluzív tûzfalak csak a szabályainak megfelelõ szolgáltatásokat engedik keresztül, és alapértelmezés szerint minden mást blokkolnak. Egy hálózat gépeit védõ tûzfalnak, amelyet gyakran hálózati tûzfalnak (network firewall) is neveznek, legalább két hálózati interfésszel kell rendelkeznie. Ezeket az interfészeket általában úgy állítják be, hogy tökéletesen megbíznak az egyik oldalban (a helyi hálózatban), a másikban (az internetben) pedig egyáltalán nem. A tûzfalat egyébként úgy is beállíthatjuk, hogy csak a tûzfalat mûködtetõ gépet védje — ezt egyrendszeres tûzfalnak (host based firewall) nevezik. Az ilyen típusú megoldásokat nem biztonságos hálózaton keresztül kommunikáló szervereknél alkalmaznak. Mindegyik &unix;-típusú rendszert, köztük a &os;-t is úgy alakították ki, hogy az operációs rendszeren belüli kommunikáció az lo0 interfészen és a 127.0.0.1 IP-címen keresztül történik. A tûzfal szabályai között feltétlenül szerepelniük kell olyanoknak, amelyek lehetõvé teszik ezen a speciális intefészen a csomagok zavartalan mozgását. Az internetre csatlakozó interfészhez kell rendelni a kifelé és befelé haladó forgalom hitelesítését é a hozzáférésének vezérlését. Ez lehet a felhasználói PPP által létrehozott tun0 interfész vagy a DSL-, illetve kábelmodemhez csatlakozó hálózati kártya. Ahol egy vagy több hálózati kártya is csatlakozik több különbözõ helyi hálózathoz, úgy kell beállítani a hozzájuk tartozó interfészeket, hogy egymás felé és az internet felé képesek legyenek küldeni és fogadni. A szabályokat elõször három nagy csoportba kell szerveznünk: elõször jönnek a megbízható interfészek, ezeket követik az internet felé mutató interfészek, végül internet felõl jövõ, nem megbízható interfészeke. Az egyes csoportokban szereplõ szabályokat úgy kell megadni, hogy közülük elõre kerüljenek a leggyakrabban alkalmazottak, és a csoport utolsó szabálya blokkoljon és naplózzon minden csomagot az adott interfészen és irányban. A kimenõ forgalomat vezérlõ szabályrendszer csak pass (tehát átengedõ) szabályokat tartalmazhat, amelyek bentrõl az interneten elérhetõ szolgáltatásokat azonosítják egyértelmûen. Az összes ilyen szabályban meg kell jelenni a quick, on, proto, port és keep state beállításoknak. A proto tcp szabályok esetében meg kell adni a flag opciót is, amivel fel tudjuk ismertetni a kapcsolatok keletkezését és ezen keresztül aktiválni az állapottartást. A bejövõ forgalmat vezérlõ szabályrendszerben elõször az eldobni kívánt csomagokat kell megadni, aminek két eltérõ oka van. Elõször is elõfordulhat, hogy a veszélyes csomagok részleges illeszkedés miatt szabályosnak tûnnek. Az ilyen csomagokat értelemszerûen nem lenne szabad beengedni a szabályok részleges megfelelése alapján. A másodszor az eleve ismerten problémás és értelmetlen csomagokat csendben el kellene vetni, mielõtt a szakaszhoz tartozó utolsó szabály fogná meg és naplózná. Ez az utolsó szabály egyébként szükség esetén felhasználható a támadók elleni bizonyítékok begyûjtésére. A másik, amire még oda kell figyelnünk, hogy a blokkolt csomagok esetében semmilyen válasz nem keletkezzen, egyszerûen csak tûnjenek el. Így a támadó nem fogja tudni, hogy a csomagjai vajon elérték-e a rendszerünket. Minél kevesebb információt tudnak összegyûjteni a rendszerünkrõl a támadók, annál több idõt kell szánniuk csínytevéseik kieszelésére. A log first opciót tartalmazó szabályok csak az illeszkedésnél fogják naplózni a hozzájuk tartozó eseményt. Erre láthatunk példát az nmap OS fingerprint szabálynál. Az security/nmap segédprogramot a támadók gyakran alkalmazzák a megtámadni kívánt szerver operációs rendszerének felderítésére. Minden log first opcióval megadott szabály illeszkedésénél a ipfstat -hio parancs meghatározódik az eddigi illeszkedések aktuális száma. Nagyobb értékek esetében következtethetünk arra, hogy a rendszerünket megtámadták (vagyis csomagokkal árasztják éppen el). Az ismeretlen portszámok felderítésére az /etc/services állomány, esetleg a (angol nyelvû) honlap használható. Érdemes továbbá megnézni a trójai programok által használt portokat a címen (angolul). A következõ szabályrendszer egy olyan biztonságos inkluzív típusú tûzfal, amelyet éles rendszeren is használnak. Ezt a rendszerünkön nem használt szolgáltatásokra vonatkozó pass szabályok törlésével könnyedén a saját igényeink szerint alakíthatjuk. Ha nem akarunk látni bizonyos üzeneteket, akkor vegyünk fel hozzájuk egy block típusú szabályt a befelé irányuló forgalomhoz tartozó szabályok közé. A szabályokban írjuk át a dc0 interfész nevét annak a hálózati kártyának az interfészére, amelyen keresztül csatlakozunk az internethez. A felhasználói PPP esetében ez a tun0 lesz. Tehát a következõket kell beírni az /etc/ipf.rules állományba: ################################################################# # A helyi hálózatunkon zajló forgalmat ne korlátozzuk. # Csak akkor kell, ha helyi hálózathoz is csatlakozunk. ################################################################# #pass out quick on xl0 all #pass in quick on xl0 all ################################################################# # A belsõ interfészen szintén ne korlátozzunk semmit. ################################################################# pass in quick on lo0 all pass out quick on lo0 all ################################################################# # Az internet felé forgalmazó interfész (kimenõ kapcsolatok) # A saját hálózatunkról belülrõl vagy errõl az átjáróról # kezdeményezett kapcsolatokat vizsgáljuk az internet felé. ################################################################# # Engedélyezzük az internet szolgáltatók névszerverének elérését, # az "xxx" helyett a névszervet IP-címét kell megadni. # Másoljuk le ezeket a sorokat, ha a szolgáltatónknak több # névszerverét is beakarjuk állítani. A címeiket az /etc/resolv.conf # állományban találjuk. pass out quick on dc0 proto tcp from any to xxx port = 53 flags S keep state pass out quick on dc0 proto udp from any to xxx port = 53 keep state # DSL vagy kábeles hálózatoknál engedélyezzük a # szolgáltatónk DHCP szerverének elérését. # Ez a szabály nem kell, ha "felhasználói PPP"-vel # kapcsolódunk az internethez, ilyenkor tehát az egész # csoport törölhetõ. # Használjuk az alábbi szabályt és keressük meg a naplóban az # IP-címet. Ha megtaláltuk, akkor tegyük bele a megjegyzésben # szereplõ szabályba és töröljük az elsõ szabályt. pass out log quick on dc0 proto udp from any to any port = 67 keep state #pass out quick on dc0 proto udp from any to z.z.z.z port = 67 keep state # Kifelé engedélyezzük a szabványos nem biztonságos WWW funkciókat. pass out quick on dc0 proto tcp from any to any port = 80 flags S keep state # Kifelé engedélyezzük a biztonságos WWW funkciókat TLS SSL # protokollal. pass out quick on dc0 proto tcp from any to any port = 443 flags S keep state # Kifelé engedélyezzük az e-mailek küldését és fogadását. pass out quick on dc0 proto tcp from any to any port = 110 flags S keep state pass out quick on dc0 proto tcp from any to any port = 25 flags S keep state # Kifelé engedélyezzük az idõ szolgáltatást. pass out quick on dc0 proto tcp from any to any port = 37 flags S keep state # Kifelé engedélyezzük az nntp híreket. pass out quick on dc0 proto tcp from any to any port = 119 flags S keep state # Kifelé engedélyezzük az átjáróról és a helyi hálózatról a nem # biztonságos FTP használatát (passzív és akív módokban is). Ez a # funkció a mûködéséhez a nat szabályokat tartalmazó állományban # hivatkozott FTP proxyt használja. Amennyiben a pkg_add paranccsal # csomagokat akarunk telepíteni az átjáróra, erre a szabályra # mindenképpen szükségünk lesz. pass out quick on dc0 proto tcp from any to any port = 21 flags S keep state # Kifelé engedélyezzük az ssh/sftp/scp # (biztonságos telnet/rlogin/FTP) # szolgáltatások # elérését az SSH (secure shell) használatával. pass out quick on dc0 proto tcp from any to any port = 22 flags S keep state # Kifelé engedélyezzük a nem biztonságos telnet elérését. pass out quick on dc0 proto tcp from any to any port = 23 flags S keep state # Kifelé engedélyezzük FreeBSD CVSUp funkcióját. pass out quick on dc0 proto tcp from any to any port = 5999 flags S keep state # Kifelé engedélyezzük a pinget. pass out quick on dc0 proto icmp from any to any icmp-type 8 keep state # Kifelé engedélyezzük a helyi hálózatról érkezõ whois kéréseket. pass out quick on dc0 proto tcp from any to any port = 43 flags S keep state # Minden mást eldobunk és naplózzuk az elsõ elõfordulásukat. # Ez a szabály blokkol alapértelmezés szerint mindent. block out log first quick on dc0 all ################################################################# # Az internet felõli interfész (bejövõ kapcsolatok) # A saját hálózatunk felé vagy erre az átjáróra # nyitott kapcsolatokat vizsgáljuk az internet felõl. ################################################################# # Eldobjuk az összes olyan bejövõ forgalmat, amit hivatalosan nem # lehetne továbbítani vagy fenntartott címterülethez tartozik. block in quick on dc0 from 192.168.0.0/16 to any #RFC 1918: privát IP block in quick on dc0 from 172.16.0.0/12 to any #RFC 1918: privát IP block in quick on dc0 from 10.0.0.0/8 to any #RFC 1918: privát IP block in quick on dc0 from 127.0.0.0/8 to any #helyi block in quick on dc0 from 0.0.0.0/8 to any #helyi block in quick on dc0 from 169.254.0.0/16 to any #DHCP block in quick on dc0 from 192.0.2.0/24 to any #dokumentációs célokra fenntartva block in quick on dc0 from 204.152.64.0/23 to any #Sun klaszterek összekötésére használt block in quick on dc0 from 224.0.0.0/3 to any #D és E osztályú multicast ##### Itt eldobunk egy rakás csúf dolgot ############ # Ezeket nem akarjuk a naplóban látni: # Eldobjuk a töredékcsomagokat. block in quick on dc0 all with frags # Eldobjuk a túlságosan rövid TCP csomagokat. block in quick on dc0 proto tcp all with short # Eldobjuk a forrás által közvetített (source routed) csomagokat. block in quick on dc0 all with opt lsrr block in quick on dc0 all with opt ssrr # Elutasítjuk az "OS fingerprint" kéréseket. # Naplózzuk az elsõ elõfordulást, így nálunk lesz a kíváncsiskodó # egyén IP-címe. block in log first quick on dc0 proto tcp from any to any flags FUP # Eldobunk mindent, aminek speciális beállításai vannak. block in quick on dc0 all with ipopts # Elutasítjuk a publikus pinget. block in quick on dc0 proto icmp all icmp-type 8 # Elutasítjuk az ident kéréseket. block in quick on dc0 proto tcp from any to any port = 113 # Blokkoljuk az összes Netbios szolgáltatást: 137=név, 138=datagram, # 139=session. A Netbios az MS Windows megosztását implementálja. # Blokkoljuk az MS Windows hosts2 névszerver kéréseit is a 81-es # porton. block in log first quick on dc0 proto tcp/udp from any to any port = 137 block in log first quick on dc0 proto tcp/udp from any to any port = 138 block in log first quick on dc0 proto tcp/udp from any to any port = 139 block in log first quick on dc0 proto tcp/udp from any to any port = 81 # Engedélyezzük a szolgáltatónk DHCP szerverétõl érkezõ forgalmat. # Ebben a szabályban meg kell adnunk a szolgáltató DHCP szerverének # IP-címét, mivel itt csak a hiteles forrásból fogadunk el csomagokat. # Erre csak DSL- és kábelmodemes kapcsolat esetében van szükség, a # "felhasználói PPP" alkalmazása során szükségtelen. Ez az IP-cím # megegyezik a kimenõ kapcsolatoknál megadott címmel. pass in quick on dc0 proto udp from z.z.z.z to any port = 68 keep state # Befelé engedélyezzük a szabványos WWW funkciót, mivel webszerverünk # van. pass in quick on dc0 proto tcp from any to any port = 80 flags S keep state # Befelé engedélyezzük az internetrõl érkezõ nem biztonságos telnet # kapcsolatokat. Azért nem biztonságos, mert az azonosítókat és # jelszavakat titkosítatlan formában közli az interneten keresztül. # Töröljük ezt a szabályt, ha nem használunk telnet szervert. #pass in quick on dc0 proto tcp from any to any port = 23 flags S keep state # Befelé engedélyezzük az internetrõl # érkezõ ssh/sftp/scp (biztonságos # telnet/rlogin/FTP) # kapcsolatokat az SSH (secure shell) használatával. pass in quick on dc0 proto tcp from any to any port = 22 flags S keep state # Minden mást dobjuk el és naplózzuk az elsõ elõfordulásukat. # Az elsõ alkalom naplózásával elejét tudjuk venni a "Denial of # Service" típusú támadásoknak, amivel egyébként lehetséges lenne a # napló elárasztása. # Ez a szabály blokkol alapértelmezés szerint mindent. block in log first quick on dc0 all ################### Itt van a szabályok vége ############################## <acronym>NAT</acronym> NAT IP maszkolás NAT hálózati címfordítás NAT A NAT jelentése Network Address Translation, vagyis hálózati címfordítás. A &linux; esetében ezt IP masqueradingnak, vagyis IP maszkolásnak hívják. A hálózati címfordítás és az IP maszkolás lényegben ugyanazt takarja. Az IPF címfordításért felelõs funkciójának köszönhetõen képesek vagyunk a tûzfal mögött elhelyezkedõ helyi hálózat számára megosztani az internet-szolgáltatól kapott publikus IP-címet. Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy erre vajon mi szükségünk lehet. Az internet-szolgáltatók a magánszemélyeknek általában dinamikus IP-címeket osztanak ki. A dinamikus itt arra utal, hogy a címünk minden alkalommal változik, amikor betárcsázunk a szolgáltatóhoz vagy amikor ki- és bekapcsoljuk a modemünket. Ez a dinamikus IP-cím fog azonosítani minket az interneten. Most tegyük fel, hogy öt gépünk van otthon, viszont csak egyetlen elõfizetéssel rendelkezünk. Ebben az esetben öt telefonvonalat kellene használnunk és mindegyik géphez elõfizetni az internetre. A hálózati címfordítás alkalmazásával azonban mindössze egyetlen elõfizetés kell. A gépek közül négyet hozzákötünk egy switch-hez és a switch-et pedig a fennmaradó géphez, amelyen &os; fut. Ez utóbbi lesz az így kialakított helyi hálózatunk átjárója. A tûzfalban mûködõ címfordítás segítségével a helyi hálózaton található gépek IP-címeit észrevétlenül át tudjuk fordítani a hálózatunk publikus IP-címére, ahogy a csomagok elhagyják az átjárót. A beérkezõ csomagok esetében mindez visszafelé történik meg. Az IP-címek közül adott egy tartomány, amit a címfordítást használó helyi hálózatok részére tartanak fenn. Az RFC 1918 szerint az alábbi IP-címtartományok használhatók a helyi hálózatban, mivel ezeken keresztül közvetlenül sosem lehet kijutni az internetre: Kezdõ IP: 10.0.0.0 - Záró IP: 10.255.255.255 Kezdõ IP: 172.16.0.0 - Záró IP: 172.31.255.255 Kezdõ IP: 192.168.0.0 - Záró IP: 192.168.255.255 IP<acronym>NAT</acronym> NAT IPFILTER ipnat A címfordításra vonatkozó szabályokat az ipnat paranccsal tudjuk betölteni. Az ilyen típusú szabályokat általában az /etc/ipnat.rules állományban találjuk. A részleteket lásd az &man.ipnat.1; man oldalán. Amikor a címfordítás üzembe helyezése után meg akarjuk változtatni a címfordítás szabályait, elõször a címfordítás szabályait tartalmazó állományt módosítsuk, majd a belsõ címfordítási szabályok és a címfordítási táblázatban szereplõ aktív bejegyzések törléséhez futassuk le az ipnat parancsot a beállítással. A címfordítási szabályok újratöltését egy ehhez hasonló paranccsal tudjuk elvégezni: &prompt.root; ipnat -CF -f /etc/ipnat.szabályok A címfordításhoz tartozó statisztikákat ezzel a paranccsal tudjuk lekérdezni: &prompt.root; ipnat -s A címfordítási táblázatban pillanatnyilag szereplõ összerendeléseket a következõ paranccsal tudjuk listázni: &prompt.root; ipnat -l A szabályok feldolgozásával és az aktív szabályokkal/bejegyzésekkel kapcsolatos információk részletezését így engedélyezhetjük: &prompt.root; ipnat -v A címfordítási szabályok A címfordítási szabályok nagyon rugalmasak és rengeteg olyan funkciót meg tudunk velük valósítani, ami az üzleti és otthoni felhasználók számára egyaránt hasznos. Itt most a szabályok felépítését csak egyszerûsítve mutatjuk be, leginkább a nem üzleti környezetek tekintetében. A szabályok komplett formai leírását az &man.ipnat.5; man oldalán találjuk. Egy címfordítási szabály tehát valahogy így néz ki: map INTERFÉSZ HELYI_IP_TARTOMÁNY -> PUBLIKUS_CÍM A szabályt a map kulcsszó kezdi. A INTERFÉSZ helyére az internet felé mutató külsõ interfész nevét írjuk be. A HELYI_IP_TARTOMÁNY lesz az, amelyben a kliensek címeznek. Ez például a 192.168.1.0/24. A PUBLIKUS_CÍM lehet egy külsõ IP-cím vagy a 0/32 speciális kulcsszó, amellyel a FELÜLET-hez rendelt IP-címre hivatkozunk. Hogyan mûködik a hálózati címfordítás A publikus cél felé haladó csomag megérkezik a helyi hálózatról. Miután a kimenõ kapcsolatokra vonatkozó szabályok átengedik, a címfordítás kapja meg a szerepet és fentrõl lefelé haladva nekilát alkalmazni a saját szabályait, ahol az elsõ egyezõ szerint cselekszik. A címfordítás a szabályokat a csomaghoz tartozó interfészre és a forrás IP-címére illeszti. Amikor a csomag interfészének neve illeszkedik egy címfordítási szabályra, akkor ezután a csomag forrás (vagyis a helyi hálózaton belüli) IP-címérõl igyekszik eldönteni, hogy a szabály nyilának bal oldalán szereplõ tartományba esik-e. Ha erre is illeszkedik, akkor a forrás IP-címét átírjuk a 0/32 kulcsszó alapján felderített publikus IP-címre. A címfordító rutin ezt feljegyzi a saját belsõ táblázatába, így amikor a csomag visszatér az internetrõl, akkor képes lesz visszafordítani az eredeti belsõ IP-címére és feldolgozásra átadni a tûzfal szabályainak. A címfordítás engedélyezése A címfordítás életre keltéséhez a következõket kell beállítanunk az /etc/rc.conf állományban. Elõször engedélyezzük a gépünknek, hogy közvetítsen forgalmat az interfészek között: gateway_enable="YES" Minden alkalommal indítsuk el a címfordításért felelõs IPNAT programot: ipnat_enable="YES" Adjuk meg az IPNAT számára a betöltendõ szabályokat: ipnat_rules="/etc/ipnat.rules" Hálózati címfordítás nagyon nagy helyi hálózatok esetében Az olyan helyi hálózatokban, ahol rengeteg PC található vagy több alhálózatot is tartalmaz, az összes privát IP-cím egyetlen publikus IP-címbe tömörítése igen komoly problémává tud dagadni és az azonos portok gyakori használata a helyi hálózatra kötött számítógépek között ütközéseket okoz. Két módon tudunk megoldást nyújtani erre a problémára. A használható portok kiosztása Egy normális címfordítási szabály valahogy így nézne ki: map dc0 192.168.1.0/24 -> 0/32 A fenti szabályban a csomag forrásportját az IPNAT változatlanul a feldolgozás után hagyja. Ha ehhez még hozzátesszük a portmap kulcsszót, akkor ezzel utasítani tudjuk az IPNAT-ot, hogy csak az adott tartományban képezze le a forrásportokat. Például a következõ szabály hatására az IPNAT a forrásportokat egy adott tartományon belül fogja módosítani: map dc0 192.168.1.0/24 -> 0/32 portmap tcp/udp 20000:60000 Ha viszont még inkább meg akarjuk könnyíteni a dolgunkat, akkor itt egyszerûen csak adjuk meg az auto kulcsszót, amellyel az IPNAT önmagától megállapítja, hogy milyen portokat tud használni: map dc0 192.168.1.0/24 -> 0/32 portmap tcp/udp auto Több publikus cím használata Minden nagyobb helyi hálózat esetében elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol már egyetlen publikus cím nem elég. Ha több publikus IP-címmel is rendelkezünk, akkor ezekbõl a címekbõl egy közös készletet hozhatunk létre, amibõl majd az IPNAT válogathat miközben a csomagok címeit átírja kifelé menetben. Például ahelyett, hogy a csomagokat egyetlen publikus IP-címre képeznénk le, ahogy itt tesszük: map dc0 192.168.1.0/24 -> 204.134.75.1 A hálózati maszk segítségével meg tudjuk adni IP-címek egy tartományát is: map dc0 192.168.1.0/24 -> 204.134.75.0/255.255.255.0 CIDR-jelöléssel: map dc0 192.168.1.0/24 -> 204.134.75.0/24 A portok átirányítása Gyakran elõfordul, hogy van webszerverünk, levelezõ szerverünk, adatbázis szerverünk és névszerverünk, melyek a helyi hálózat különbözõ gépein futnak. Ebben az esetben a szerverekhez tartozó forgalmat is fordítanunk kell, illetve valamilyen módon a bejövõ forgalmat is át kell irányítanunk a helyi hálózat megfelelõ gépeihez. Az IPNAT ezt a gondot a hálózati címfordítás átirányítást támogató funkcióival szünteti meg. Tegyük fel, hogy a 10.0.10.25 belsõ címen van egy webszerverünk, amelyhez a 20.20.20.5 publikus IP tartozik. Ilyenkor a következõ szabályt adjuk meg: rdr dc0 20.20.20.5/32 port 80 -> 10.0.10.25 port 80 vagy: rdr dc0 0.0.0.0/0 port 80 -> 10.0.10.25 port 80 Így tudjuk beállítani a 10.0.10.33 címmel rendelkezõ névszervert a kintrõl érkezõ névfeloldási kérések fogadására: rdr dc0 20.20.20.5/32 port 53 -> 10.0.10.33 port 53 udp Az FTP és a címfordítás Az FTP egy olyan õskövület, amely még az internet egy régi korszakából maradt fenn, amikor az egyetemek között még bérelt vonal létezett és az FTP szolgált a kutatók közt az állományok megosztására. Ez még abban az idõben történt, amikor a biztonság egyáltalán nem volt lényeges szempont. Az évek elõrehaladtával az FTP protokoll beleivódott a feltörekvõ internet gerincébe és a titkosítatlanul küldött azonosítóival és jelszavaival továbbra is ugyanolyan védtelen maradt. Az FTP két változatban, aktív és passzív módban képes mûködni. Az eltérés kettejük között az adatcsatorna megállapításában van. A passzív mód sokkal biztonságosabb, mivel ilyenkor az adatcsatornát az FTP kapcsolatot kezdeményezõ állítja be. Az FTP különbözõ módjainak magyarázatát és a köztük levõ különbséget a címen ismerhetjük meg részleteiben (angolul). Az IPNAT szabályai Az IPNAT egy speciális beépített FTP proxyval rendelkezik, amelyre a hálózati címfordítás leképezései között hivatkozhatunk. Képes figyelni az összes aktív vagy passzív FTP kapcsolathoz tartozó kimenõ kérést és ezekhez dinamikusan létrehozni olyan ideiglenes szûrési szabályokat, amelyek valóban csak az adatcsatornához felhasznált portokat tartalmazzák. Ezzel ki tudjuk küszöbölni az FTP azon káros hatását a tûzfalra nézve, hogy egyszerre túlságosan sok magasabb tartománybeli port legyen nyitva. Ez a szabály a belsõ hálózat összes FTP forgalmát lekezeli: map dc0 10.0.10.0/29 -> 0/32 proxy port 21 ftp/tcp Ez a szabály pedig az átjáróról érkezõ FTP forgalommal bírkózik meg: map dc0 0.0.0.0/0 -> 0/32 proxy port 21 ftp/tcp Ez a szabály kezeli a belsõ hálózatról érkezõ összes nem FTP típusú forgalmat: map dc0 10.0.10.0/29 -> 0/32 Az FTP leképzésére vonatkozó szabály a szokásos leképzési szabály elé kerül. Az összes csomag fentrõl haladva az elsõ illeszkedõ szabály alapján kerül feldolgozásra. Elõször az interfész nevét vizsgáljuk, majd a belsõ hálózatbeli forrás IP-t, végül azt, hogy a csomag egy FTP kapcsolat része. Ha minden paraméterében megfelel, akkor az FTP proxy készít egy ideiglenes szûrési szabályt hozzá, amellyel az FTP kapcsolathoz tartozó csomagok mind a két irányba képesek lesznek vándorolni, természetesen a címfordítással együtt. Az összes többi bentrõl érkezõ csomag átlép ezen a szabályon és megáll a harmadiknál, ahol az interfésznek és forrás IP-nek megfelelõen átfordítjuk a címét. Az IPNAT szûrési szabályai FTP-re Az FTP esetében csak egyetlen szûrési szabályra van szükségünk a hálózati címfordításba épített FTP proxy használatához. FTP proxy nélkül az alábbi három szabály kellene: # Kifelé engedélyezzük a belsõ gépek FTP elérést az internet irányába, # aktív és passzív módokban. pass out quick on rl0 proto tcp from any to any port = 21 flags S keep state # Kifelé engedélyezzük a passzív módhoz tartozó magasabb tartománybeli # adatcsatornákat. pass out quick on rl0 proto tcp from any to any port > 1024 flags S keep state # Aktív módban beengedjük az FTP szervertõl érkezõ adatcsatornát. pass in quick on rl0 proto tcp from any to any port = 20 flags S keep state IPFW tûzfalak IPFW Az IPFIREWALL (IPFW) a &os; által támogatott tûzfalazó alkalmazás, melyet a &os; Projektben résztvevõ önkéntesek fejlesztettek ki és tartanak karban. Régi típusú, állapottartás nélküli szabályokat használ, és az itt használatos szabályírási technikát egyszerû állapottartó megoldásnak nevezzük. Az IPFW szabvány &os;-ben levõ, mintaként szolgáló szabályrendszere (ez az /etc/rc.firewall és /etc/rc.firewall6 állományokban található meg) annyira egyszerû, hogy komolyabb módosítások nélkül nem ajánlatos használni. Ez a példa nem tartalmaz állapottartó szûrést, ami viszont a legtöbb esetben kívánatos lenne, ezért ezt a szakaszt nem erre alapozzuk. Az IPFW állapottartás nélküli szabályainak felépítésében olyan technikailag kifinomult leválogatási képességek bújnak meg, amelyek jócskán meghaladják az átlagos tûzfalépítõk tudását. Az IPFW elsõsorban olyan szakemberek vagy szakmailag elõrehaladott felhasználók számára készült, akiknek speciális csomagszûrési igényeik vannak. A különbözõ protokollok használatának és a hozzájuk tartozó fejlécinformációk mindenre kiterjedõ ismerete szinte nélkülözhetetlen az IPFW valódi erejének kihasználásához. Ez a szint azonban túlmutat a kézikönyv ezen szakaszának keretein. Az IPFW hét komponensbõl épül fel, melyek közül az elsõdleges a rendszermag tûzfalazásért felelõs szabályfeldolgozó és a hozzátartozó csomagnyilvántartás, majd ezt követi a naplózás, a hálózati címfordítást aktiváló divert szabály, valamint a komolyabb célok megvalósítására alkalmas lehetõségek: a forgalom korlátozásáért felelõs dummynet, a továbbküldésre alkalmas fwd rule szabály, a hálózati hidak támogatása, illetve az ipstealth. Az IPFW egyaránt használható IPv4 és IPv6 esetén. Az IPFW engedélyezése IPFW engedélyezése Az IPFW az alap &os; telepítésben külön, futás idõben betölthetõ modulként érhetõ el. Ha az rc.conf állományban megadjuk a firewall_enable="YES" beállítást, akkor a rendszer indulásakor ezt a modult dinamikusan betölti. Az IPFW-t csak akkor kell a &os; rendszermagjába beépítenünk, ha szükségünk van a címfordítási funkciójára is. Ha tehát az rc.conf állományban megadtuk a firewall_enable="YES" sort és újraindítottuk a számítógépünket, akkor a következõ fehérrel kiemelt üzenet fog megjelenni a rendszerindítás során: ipfw2 initialized, divert disabled, rule-based forwarding disabled, default to deny, logging disabled A logging disabled üzenetbõl kiderül, hogy a modul nem végez naplózást. A naplózást és a hozzátartozó részletesség szintjét úgy tudjuk beállítani, ha az /etc/sysctl.conf állományba felvesszük a következõ sorokat, amivel a következõ indításkor már mûködni fog: net.inet.ip.fw.verbose=1 net.inet.ip.fw.verbose_limit=5 A rendszermag beállításai a rendszermag beállításai IPFIREWALL a rendszermag beállításai IPFIREWALL_VERBOSE a rendszermag beállításai IPFIREWALL_VERBOSE_LIMIT IPFW a rendszermag beállításai Ha nem akarjuk kihasználni az IPFW által felkínált címfordítási lehetõségeket, akkor egyáltalán nem szükséges a &os; rendszermagjába belefordítani a támogatását. Ezért az alábbiakat csak kiegészítõ információként tüntettük fel. options IPFIREWALL Ez a beállítás engedélyezi az IPFW használatát a rendszermag részeként. options IPFIREWALL_VERBOSE Ezzel és a log kulcsszóval tudjuk az IPFW szabályain keresztülhaladó csomagokat naplózni. options IPFIREWALL_VERBOSE_LIMIT=5 Ez az érték korlátozza a &man.syslogd.8; segítségével naplózott azonos bejegyzések maximális számát. Ezt a beállítást olyan veszélyes környezetekben érdemes használnunk, ahol naplózni akarunk. Segítségével meg tudjuk akadályozni, hogy a rendszernapló elárasztásával megakasszák a rendszerünket. a rendszermag beállításai IPFIREWALL_DEFAULT_TO_ACCEPT options IPFIREWALL_DEFAULT_TO_ACCEPT Ezen beállítás hatására a tûzfal alapértelmezés szerint mindent átenged, ami általában akkor jöhet jól, amikor elõször beállítjuk a tûzfalat. a rendszermag beállításai IPDIVERT options IPDIVERT Ezzel a beállítással engedélyezzük a címfordítás használatát. Ha nem adjuk meg az IPFIREWALL_DEFAULT_TO_ACCEPT beállítást, vagy ha nem engedélyezzük a bejövõ csomagokat, akkor a gépünkre semmilyen csomag nem lesz képes bejutni, illetve onnan kijutni. Az <filename>/etc/rc.conf</filename> beállításai Így tudjuk engedélyezni a tûzfalat: firewall_enable="YES" A &os;-hez mellékelt alapértelmezett tûzfaltípusok közül az /etc/rc.firewall állomány átolvasásával tudunk választani, és megadni az alábbi helyett: firewall_type="open" A következõ értékek állnak rendelkezésünkre: open — átengedi az összes forgalmat client — csak ezt a gépet védi simple — az egész hálózatot védi closed — a helyi interfész kivételével minden IP alapú forgalmat tilt UNKNOWN — tiltja a tûzfal szabályainak betöltését állománynév — a tûzfal szabályait tartalmazó állomány abszolút elérési útvonala Két különbözõ módon lehet betölteni a saját ipfw szabályainkat. Az egyik közülük, ha a firewall_type változóban megadjuk a tûzfal szabályait tartalmazó állomány abszolút elérési útvonalát, az &man.ipfw.8; parancssori beállításai nélkül. Az alábbi példában egy olyan egyszerû szabályrendszert láthatunk, amely blokkolja az összes bejövõ és kimenõ forgalmat: add deny in add deny out Másrészrõl az firewall_script változóban is megadhatjuk azt a szkriptet, amelyben a rendszerindítás során meghívjuk ipfw parancsot. Az iménti szabályrendszert az alábbi szkripttel tudjuk kiváltani: #!/bin/sh ipfw -q flush ipfw add deny in ipfw add deny out Ha a firewall_type változó client vagy simple értékét használjuk, akkor az /etc/rc.firewall állományban található alapértelmezett szabályokat érdemes átvizsgálnunk, hogy kellõen illeszkednek-e az adott géphez. Hozzátennénk, hogy a fejezetben szereplõ példák azt feltételezik, hogy a firewall_script értéke az /etc/ipfw.rules állomány. A naplózás így engedélyezhetõ: firewall_logging="YES" A firewall_logging változó egyedül csak annyit tesz, hogy beállítja a net.inet.ip.fw.verbose sysctl változónak az 1 értéket (lásd ). A napló korlátozására nincs külön változó az rc.conf állományon belül, de az /etc/sysctl.conf állomány segítségével és manuálisan be tudjuk állítani a hozzátartozó változót: net.inet.ip.fw.verbose_limit=5 Amennyiben a gépünk átjáróként viselkedik, tehát a &man.natd.8; segítségével címfordítást végez, a ban olvashatunk utána, hogy ehhez az /etc/rc.conf állományban milyen beállításokat kell megadnunk. Az IPFW parancs ipfw Normál esetben az ipfw parancs használatos arra, hogy a tûzfal mûködése közben az aktív belsõ szabályai közé vegyünk fel vagy töröljünk közülük manuálisan bejegyzéseket. Ennek a módszernek az egyedüli hátránya, hogy az így végrehajtott módosítások el fognak veszni a rendszer leállításával. Itt inkább azt a megoldást javasoljuk, hogy az összes szabályt tegyük bele egy állományba és a rendszerindítás során ezt töltsük be, majd ha változtatni akarunk a tûzfalon, akkor ezt az állományt módosítsuk és a régiek törlésével töltsük be újra az egész szabályrendszert. Az ipfw parancs mellesleg remekül használható a jelenleg futó tûzfalszabályok megjelenítésére a konzolon. Az IPFW nyilvántartásában az egyes szabályokhoz dinamikusan jönnek létre számlálók, amelyek a rá illeszkedõ csomagokat számolják. A tûzfal tesztelése folyamán a szabályok és hozzátartozó számlálók lekérdezése a megfelelõ mûködés ellenõrzésének egyik lehetséges módja. A szabályokat így tudjuk egymás után felsoroltatni: &prompt.root; ipfw list A szabályokat így tudjuk az utolsó illeszkedésük idejével együtt megjeleníteni: &prompt.root; ipfw -t list A következõ példában a nyilvántartási információkat kérdezzük le, ekkor a szabályok mellett az illeszkedõ csomagok száma is láthatóvá válik. Az elsõ sorban a szabály száma szerepel, majd ezt követi rendre az illeszkedõ kimenõ és bejövõ csomagok mennyisége, valamint végül maga a szabály. &prompt.root; ipfw -a list A statikus szabályok mellett a dinamikusakat így lehet kilistázni: &prompt.root; ipfw -d list A lejárt dinamikus szabályokat is meg tudjuk nézni: &prompt.root; ipfw -d -e list A számlálók nullázása: &prompt.root; ipfw zero Csak a SZÁM sorszámú szabályhoz tartozó számlálók nullázása: &prompt.root; ipfw zero SZÁM Szabályrendszerek az IPFW-ben Az IPFW esetében a szabályrendszer olyan szabályokból áll, amelyek a csomagokról tartalmuk alapján eldöntik, hogy át kell engedni vagy vissza kell tartani. A gépek közt két irányban áramló csomagok egy munkamenet alapú társalgást képeznek. A tûzfalhoz tartozó szabályrendszer egyaránt feldolgozza a internetrõl a hálózatunk felé igyekvõ csomagokat, illetve a hálózatunk ezekre adott válaszait. Az egyes TCP/IP szolgáltatásokat (mint például telnet, www, levelezés stb.) a hozzájuk tartozó protokol és szabványos (fogadó) portszám írja le. Ezekre a forrásról általában valamilyen nem szabványos (magasabb értékû) portról érkeznek csomagok. Ekkor a kommunikáció összes paramétere (vagyis a portok és címek) bármelyike alapján definiálhatunk blokkolást vagy továbbengedést leíró szabályokat. IPFW a szabályok feldolgozásának sorrendje Amikor egy csomag eléri a tûzfalat, a szabályrendszer elsõ szabályával kerül összehasonlításra és amíg nem illeszkedik valamelyikre, addig lefut rá a többi szabály is fentrõl lefelé egyesével, a sorszámuknak megfelelõ növekvõ sorrendben. Ha a csomag megfelel valamelyik szabály leválogatási paramétereinek, akkor a benne megnevezett cselekvés zajlik le, és számára a feldolgozás befejezõdik. Ezt a viselkedést neveztük az elsõ illeszkedés nyer típusú keresésnek. Amennyiben a csomag egyetlen szabályra sem illeszkedik, akkor az IPFW 65535-ös sorszámú állandó szabálya fogja elcsípni, amely feladata szerint eldobja az összes hozzá beérkezõ csomagot anélkül, hogy bármit is válaszolna a csomag feladójának. A keresés a count, skipto és tee szabályok után még folytatódik. Az itt szereplõ utasítások különbözõ állapottartásra vonatkozó opciókat, például a keep state, limit, in, out és via kulcsszavakat tartalmazó szabályokon alapulnak. Lényegében ezt tekinthetjük az inkluzív típusú tûzfalak kiindulási alapjaként. A tûzfal szabályainak beállítása során nem árt óvatosnak lennünk, mert figyelmetlenségünk révén könnyen kizárathatjuk magunkat a gépünkrõl. A szabályok felépítése IPFW a szabályok felépítése Az itt bemutatásra kerülõ szabályok felépítését csak olyan mértékig részletezzük, ami elengedõ a szabványos inkluzív típusú tûzfalak kialakításához. A szabályok felépítésének pontos leírását az &man.ipfw.8; man oldalán találhatjuk meg. A szabályok kulcsszavakat tartalmaznak. Ezeket a kulcsszavakat soronként egy elõre rögzített sorrendben kell szerepeltetni. A kulcsszavakat a szövegben kiemeltük. Bizonyos kulcsszavakhoz további opciókhoz is tartozhatnak, amelyek gyakran maguk is kulcsszavak és szintén további opciókat tartalmazhatnak. A # egy megjegyzés kezdetét jelzi, mely egyaránt megjelenhet egy külön sorban, vagy egy szabályt tartalmazó sor végén. Az üres sorok nem vesznek részt a feldolgozásban. PARANCS SZABÁLY_SZÁM CSELEKVÉS NAPLÓZÁS SZÛRÉS ÁLLAPOTTARTÁS PARANCS Minden új szabály elõttt az add (mint hozzáadás) parancsnak kell szerepelni, amellyel a belsõ táblázatba tudjuk felvenni. SZABÁLY_SZÁM A szabályokhoz mindig tartozik egy sorszám is. CSELEKVÉS A szabályhoz az alábbi cselekvések valamelyike kapcsolható, amely akkor hajtódik végre, amikor a csomag megfelel a hozzátartozó szûrési feltételeknek. allow | accept | pass | permit A fentiek közül mindegyik ugyanazt jelenti, vagyis hatásukra az illeszkedõ csomag kilép a tûzfalból. Ez a szabály megállítja a keresést. check-state A csomagot a dinamikus szabályokat tároló táblázattal veti össze. Ha itt egyezést talál, akkor végrehajtja az egyezõ dinamikus szabályhoz tartozó cselekvést, minden más esetben továbblép a következõ szabályra. Ennek a szabálynak nincs illeszthetõ paramétere. Ha a szabályrendszerben nem szerepel ilyen, akkor a dinamikus szabályok vizsgálatát az elsõ keep-state vagy limit használatánál vonja be a rendszer. deny | drop Mind a két szó ugyanarra utal, vagyis a szabályra illeszkedõ csomagokat el kell dobni. Ebben az esetben a keresés befejezõdik. NAPLÓZÁS log vagy logamount Amikor egy csomag egy log kulcsszót tartalmazó szabályra illeszkedik, akkor a rendszernaplóban egy üzenet keletkezik a security (biztonság) funkción keresztül. A naplóba ténylegesen csak akkor kerül bele az üzenet, ha az adott szabály még nem haladta meg a hozzátartozó logamount paraméter értékét. Ha ezt nem adtuk meg, akkor az itt érvényes korlát a net.inet.ip.fw.verbose_limit sysctl változóból fog származni. A nulla érték mind a két esetben megszünteti ezt a korlátozást. Ha elértük a korlátot, akkor a naplózást úgy tudjuk újra engedélyezni, ha töröljük a naplózáshoz tartozó számláló értékét, lásd az ipfw reset log parancsot. A naplózás mindig az összes paraméter illeszkedésének ellenõrzése után történik, de még a cselekvés (accept, deny) elvégzése elõtt. Teljesen rajtunk múlik, hogyan milyen szabályokat naplózunk. SZÛRÉS Ebben a szakaszban azok a kulcsszavak találhatóak, amelyek segítségével a csomagok különbözõ tulajdonságait tudjuk megvizsgálni és eldönteni, hogy illeszkedik-e a szabályra vagy sem. A következõ általános tulajdonságokat tudjuk megvizsgálni, ebben a kötött sorrendben: udp | tcp | icmp Bármilyen más olyan protokoll is megadható, amely megtalálható az /etc/protocols állományban. Ezzel adjuk a csomaghoz tartozó protokollt. Használata kötelezõ. from forrás to cél Mind a from és to kulcsszavak IP-címek illesztésére alkalmasak. A szabályoknak tartalmazniuk kell a forrás ÉS a cél paramétereket is. Az any egy olyan kulcsszó, amely tetszõleges IP-címre illeszkedik. A me pedig egy olyan speciális kulcsszó, amely a tûzfalat mûködtetõ &os;-s gép (tehát ez a gép) adott interfészhez tartozó IP-címét jelöli, mint ahogy a from me to any, from any to me, from 0.0.0.0/0 to any, from any to 0.0.0.0/0, from 0.0.0.0 to any, from any to 0.0.0.0 vagy from me to 0.0.0.0 paraméterekben. Az IP-címek numerikus pontozott formában a hálózati maszk hosszával együtt (CIDR-jelöléssel), vagy egyszerûen csak pontozott formában adhatóak meg. A hálózati maszkok megállapításában a net-mgmt/ipcalc port lehet segítségünkre. Errõl bõvebb információkat a segédprogram honlapján, a címen találhatunk (angolul). port szám A portszámokat is ismerõ protokollok esetében (mint például a TCP vagy UDP) adhatjuk meg. Fontos, hogy itt annak a szolgáltatásnak a portszámát adjuk meg, amelyre a szabály vonatkozik. A szolgáltatás (az /etc/services állományból származó) nevét is megadhatjuk a port száma helyett. in | out A beérkezõ valamint a kimenõ csomagokat adhatjuk meg ezen a módon. Itt az in és out kulcsszavak, melyeket kötelezõ megadni a szabály részeként. via interfész Név szerint az adott interfészen keresztül haladó csomagokat tudjuk szûrni. A via kulcsszó hatására a használt interfész is számítani fog a csomag feldolgozása során. setup Ez a kulcsszó a TCP csomagok esetében a kapcsolatok felépítésére vonatkozó kéréseket segít beazonosítani. keep-state Ez egy kötelezõ kulcsszó. Feldolgozásakor a tûzfal létrehoz dinamikus szabályt, amely alapértelmezés szerint az egyazon protokollt használó forrás és cél IP/port párosok közti kétirányú forgalomra fog automatikusan illeszkedni. limit {forráscím | forrásport | célcím | célport} A tûzfal csak N darab, a szabálynak megfelelõ azonos paraméterû kapcsolatot fog átengedi. Itt egy vagy több forrás- és célcím valamint forrás- és célport adható meg. A limit és a keep-state egy szabályon belül nem használható. A limit ugyanazokat az állapottartó funkciókat képviseli, mint a keep-state, csak a saját kiegészítéseivel megtoldva. ÁLLAPOTTARTÁS IPFW állapottartó szûrés Az állapottartó szûrés a kétirányú csomagváltásokat egy létrejött kapcsolatba sorolja. Olyan vizsgálatokat végez, amivel képes megállapítani, hogy a csomag küldõje és címzettje között kialakult kommunikáció követ-e valamilyen kétirányú csomagküldésre érvényes folyamatot. Az így felállított sablontól eltérõ összes csomag hamisnak minõsül és automatikusan eldobásra kerül. A check-state segítségével ellenõrizhetjük, hogy az adott csomag a IPFW szerint megfelel-e valamelyik dinamikusan leképzett szabálynak. Ha egyezik valamelyikõjükkel, akkor a csomag a tûzfalból kilépve folytatja útját és a kommunikációban soron következõ csomag számára létrejön egy másik dinamikus szabály. Ha nincs egyezés, akkor csomag feldolgozása a szabályrendszer következõ szabályánál folytatódik. A dinamikus szabályokat kezelõ rutin sebezhetõ, mivel ha egyszerre nagy mennyiségû SYN csomagot küldünk, akkor olyan sok dinamikus bejegyzés keletkezik, hogy egyszerûen kifogyunk a rendelkezésre álló erõforrásokból. A &os; fejlesztõi azonban az ilyen természetû támadások kivédésére is felkészítették, és kialakították belõle a limit opciót. Alkalmazásával le tudjuk korlátozni az egyszerre folyó párhuzamos kapcsolatok számát a forrás vagy a cél a limit paraméternél megadott mezõinek és a csomag IP-címe alapján. Így az adott szabályhoz és IP-címhez csak elõre rögzített mennyiségû nyitott állapotú dinamikus szabály létezhet egy idõben. Ha ezt a korlátot átlépjük, a csomag eldobódik. A tûzfal üzeneteinek naplózása IPFW naplózás A naplózás elõnyei nyilvánvalóak. Ha engedélyezzük, aktiválása után képesek leszünk olyan információknak utánanézni, mint például milyen csomagokat dobtunk el, honnan érkeztek, hova tartottak. Ez egy komoly fegyverünk lehet a potenciális támadókkal szemben. Azonban hiába engedélyezzünk önmagában a naplózást, attól az IPFW még saját magától nem fog naplózást elõíró szabályokat gyártani. A tûzfal karbantartóinak maguknak kell eldöntenie, hogy a szabályrendszerben mely szabályokhoz tartozzon naplózás, nekik kell felvenni ezekhez a log kulcsszót. Általában csak az eldobással járó deny típusú szabályokat vagy a bejövõ ICMP pingeket szokták naplózni. Gyakran úgy oldják meg ezt, hogy a szabályrendszer utolsó szabályaként lemásolják az ipfw alapértelmezett mindent eldobunk szabályát és a naplózást adják meg benne. Ezen a módon fény derül azokra a csomagokra, amelyek a szabályrendszerben semmire sem illeszkedtek. A naplózás azonban egy kétélû fegyver, mivel ha nem vagyunk elég körültekintõek, akkor a sok naplóinformáció között könnyen el tudunk veszni és a lemezünk is gyorsan betelhet a mindent elfoglaló naplóktól. Mellesleg a naplók megdagasztását célzó DoS típusú támadás a rendszerek lebénítására alkalmazott egyik legõsibb technika. Ezek az üzenetek nem csak a rendszernaplóba kerülnek bele, hanem az elsõdleges konzol képernyõjére is kiíródnak, ami egy idõ után idegesítõ tud lenni. A rendszermag IPFIREWALL_VERBOSE_LIMIT=5 beállításával azonban képesek vagyunk korlátozni azokat a rendszernapló felé küldött egymás után következõ üzeneteket, amelyek ugyanarra a szabályra vonatkoznak. Amikor ezt a beállítást megadjuk a rendszermag fordításánál, akkor az egyes szabályokhoz az általa meghatározott értéken felül nem jön létre több hasonló üzenet. Hiszen semmi sem derül ki 200 teljesen azonos naplóüzenetbõl. Például, ha az egyes szabályokhoz legfeljebb öt egymást követõ üzenetet engedélyezünk, akkor a többi fennmaradó azonos üzenetet összeszámolja a rendszer és a következõ módon közvetíti a rendszernaplózó szolgáltatás felé: last message repeated 45 times Ami magyarul így hangzik: az utolsó üzenet 45 alkalommal ismétlõdött meg Az összes csomagokkal kapcsolatos naplózás alapértelmezés szerint a /var/log/security állományba kerül, amelyet az /etc/syslog.conf állomány definiál. Szabályokat tartalmazó szkript készítése A rutinosabb IPFW felhasználók a szabályokat egy állományban programozzák le olyan stílusban, hogy szkriptként is futtatható legyen. Ennek az egyik legnagyobb elõnye, hogy a tûzfal szabályai így egyszerre cserélhetõek a rendszer újraindítása nélkül. Ez a módszer nagyon kényelmes az új szabályok kipróbálásánál, mivel tetszõleges alkalommal végrehajthatjuk. Mivel ez egy szkript, ki tudjuk használni az itt megszokott szimbolikus helyettesítés által felkínált lehetõségeket, és ezzel a gyakran használt értékeket is egyszerre több szabályban tudjuk helyettesíteni. Erre a következõkben fogunk egy konkrét példát látni. A szkript felépítése kompatibilis a &man.sh.1;, &man.csh.1; és &man.tcsh.1; parancsértelmezõkkel. A szimbolikus mezõk helyettesítését a $ vagyis dollárjel vezeti be. Maguk a szimbolikus mezõk nem tartalmazzák a $ elõtagot. A szimbolikus mezõk értékeit "kettõs idézõjelek" között kell megadni. A szabályok összeírását kezdjük el így: ####### itt kezdõdik az ipfw szabályait tartalmazó szkript ###### # ipfw -q -f flush # töröljük az összes aktuális szabályt # Set defaults oif="tun0" # a kimenõ interfész odns="192.0.2.11" # az internet szolgáltató névszerverének IP-címe cmd="ipfw -q add " # a szabályok hozzáadásához szükséges elemek ks="keep-state" # csupán a lustaság miatt $cmd 00500 check-state $cmd 00502 deny all from any to any frag $cmd 00501 deny tcp from any to any established $cmd 00600 allow tcp from any to any 80 out via $oif setup $ks $cmd 00610 allow tcp from any to $odns 53 out via $oif setup $ks $cmd 00611 allow udp from any to $odns 53 out via $oif $ks #### itt fejezõdik be az ipfw szabályait tartalmazó szkript ###### Ezzel készen is vagyunk. Most ne törõdjünk a példában szereplõ szabályokkal, itt most a szimbolikus helyettesítés használatát igyekeztük bemutatni. Ha az iménti példát az /etc/ipfw.rules állományba mentettük el, akkor az alábbi parancs kiadásával tudjuk újratölteni a benne szereplõ szabályokat: &prompt.root; sh /etc/ipfw.rules Az /etc/ipfw.rules állományt egyébként tetszõleges néven hívhatjuk és bárhová rakhatjuk. Ugyanez természetesen elérhetõ a következõ parancsok egymás utáni begépelésével is: &prompt.root; ipfw -q -f flush &prompt.root; ipfw -q add check-state &prompt.root; ipfw -q add deny all from any to any frag &prompt.root; ipfw -q add deny tcp from any to any established &prompt.root; ipfw -q add allow tcp from any to any 80 out via tun0 setup keep-state &prompt.root; ipfw -q add allow tcp from any to 192.0.2.11 53 out via tun0 setup keep-state &prompt.root; ipfw -q add 00611 allow udp from any to 192.0.2.11 53 out via tun0 keep-state Állapottartó szabályrendszerek A most következõ címfordítás nélküli szabályrendszer arra mutat példát, hogyan valósítsunk meg egy biztonságos inkluzív tûzfalat. Az inkluzív tûzfalak csak a szabályainak megfelelõ szolgáltatásokat engedik át, minden mást alapértelmezés szerint tiltanak. A komplett hálózati szegmensek védelmére összeállított tûzfalaknak legalább két interfészük van, amelyek mindegyikéhez tartoznia kell szabályoknak a megfelelõ mûködéshez. Az &unix; mintájú operációs rendszer, köztül a &os; is olyan, hogy a rendszerben belüli kommunikációt a lo0 nevû interfészen és a 127.0.0.1 IP-címen bonyolítja le. A tûzfalban mindenképpen szerepelniük kell olyan szabályoknak, amelyek gondoskodnak ezen speciális belsõ csomagok zavartalan közlekedésérõl. Az internet felé csatlakozó interfész lesz az, amelyen keresztül a kifelé menõ kéréseket hitelesítjük és vezéreljük az internet elérését, valamint ahol szûrjük az internet felõl érkezõ kéréseket. Ez lehet a PPP esetében a tun0 eszköz, vagy a DSL-, illetve kábelmodemhez csatlakozó hálózati kártya. Abban az esetben, amikor egy vagy több hálózati kártyával csatlakozunk a tûzfal mögött található belsõ helyi hálózatra, szintén gondoskodnunk kell a helyi hálózaton belül mozgó csomagok akadálymentes továbbításáról. A szabályokat elõször három nagyobb osztályba kell sorolnunk: az összes szabadon forgalmazó interfész, a publikus kimenõ és a publikus bejövõ interfész csoportjába. A publikus interfészekhez tartozó csoportokban úgy kell rendeznünk a szabályokat, hogy elõre kerüljenek a gyakrabban használtak és hátra a kevésbé használtak, valamint a csoportok utolsó szabálya blokkoljon és naplózzon minden csomagot az adott interfészen és irányban. A következõ szabályrendszerben szereplõ, a kimenõ kapcsolatokat tartalmazó csoport csak olyan allow típusú szabályokat tartalmaz, amelyek szûrési feltételei egyértelmûen azonosítják az interneten elérhetõ szolgáltatásokat. Az összes szabályban megjelennek a proto, port, in/out, via és keep state opciók. A proto tcp szabályokban emellett szerepel még egy setup opció is, amellyel a kapcsolatokat kezdeményezõ csomagokat tudjuk azonosítani és felvenni az állapottartásért felelõs dinamikus szabályok közé. A bejövõ forgalmat vezérlõ szabályrendszerben elõször az eldobni kívánt csomagokat kell megadni, aminek két eltérõ oka van. Elõször is elõfordulhat, hogy a veszélyes csomagok részleges illeszkedés miatt szabályosnak tûnnek. Az ilyen csomagokat értelemszerûen nem lenne szabad beengedni a szabályok részleges megfelelése alapján. A másodszor az eleve ismerten problémás és értelmetlen csomagokat csendben el kellene vetni, mielõtt a szakaszhoz tartozó utolsó szabály fogná meg és naplózná. Ez az utolsó szabály egyébként szükség esetén felhasználható a támadók elleni bizonyítékok begyûjtésére. A másik, amire még oda kell figyelnünk, hogy a blokkolt csomagok esetében semmilyen válasz nem keletkezzen, egyszerûen csak tûnjenek el. Így a támadó nem fogja tudni, hogy a csomagjai vajon elérték-e a rendszerünket. Minél kevesebb információt tudnak összegyûjteni a rendszerünkrõl a támadók, annál biztonságosabbnak tekinthetõ. Amikor ismeretlen portokra érkezõ csomagokat naplózunk, érdemes az /etc/services/ állományban vagy címen (angolul) utánanézni a porthoz tartozó szolgáltatásnak. A különbözõ trójai programok által portok számai ezen a linken érhetõek el (angolul): . Példa egy inkluzív szabályrendszerre A most következõ, címfordítást nem tartalmazó szabályrendszer teljesen inkluzív típusú. Éles rendszereken is nyugodtan alkalmazhatjuk. Egyszerûen csak annyit kell tennünk, hogy megjegyzésbe tesszük az olyan szolgáltatásokra vonatkozó szabályokat, amelyeket nem akarunk engedélyezni. Amikor pedig olyan üzenetek jelennek meg a naplóban, amelyeket nem akarunk tovább látni, a bejövõ kapcsolatokhoz vegyünk fel egy deny típusú szabályt hozzájuk. Minden szabályban cseréljük ki a dc0 interfészt arra a hálózati kártyára, amely közvetlenül csatlakoztatja rendszerünket az internethez. A felhasználói PPP esetében ez a tun0. A szabályok használatában felfedezhetünk egyfajta rendszerszerûséget: Mindegyik sorban, ahol az internet felé nyitunk meg egy kapcsolatot, a keep-state opciót használjuk. Az internetrõl az összes hitelesített szolgáltatás elérése tartalmazza a limit opciót az elárasztások kivédése miatt. Az összes szabályban az in vagy az out paraméterrel megadjuk szûrni kívánt forgalom irányát. Az összes szabályban szerepel a via paraméterrel a csomagokat továbbító interfész neve. Az alábbi szabályokat tegyük az /etc/ipfw.rules állományba. ############## Itt kezdõdnek az IPFW szabályai ########################## # Kezdés elõtt töröljük az összes aktív szabályt. ipfw -q -f flush # Állítsuk be a parancsok további szükséges opciót. cmd="ipfw -q add" pif="dc0" # az internethez csatlakozó # interfész neve ################################################################# # A belsõ hálózat számára ne korlátozzunk semmit se. # Ha nincs helyi hálózatunk, akkor erre nincs szükségünk. # Az 'xl0' nevét írjuk át a helyi hálózatra csatlakozó # interfész nevére. ################################################################ #$cmd 00005 allow all from any to any via xl0 ################################################################ # A rendszer belsõ interfészét se szûrjük. ################################################################ $cmd 00010 allow all from any to any via lo0 ################################################################ # A csomagot engedjük át a tûzfalon, ha korábban már felvettünk # hozzá egy dinamikus szabályt a keep-state opcióval. ################################################################ $cmd 00015 check-state ################################################################ # Az internet felé forgalmazó interfész (kimenõ kapcsolatok) # A saját hálózatunkról belülrõl vagy errõl az átjáróról # kezdeményezett kapcsolatokat vizsgáljuk az internet felé. ################################################################ # Kifelé engedélyezzük az internet-szolgáltatónk névszerverének # elérését. Az x.x.x.x a szolgáltatónk névszerverének IP-címe # legyen. Ha a szolgáltatónak több névszervere is van, akkor # másoljuk le ezeket a sorokat és az /etc/resolv.conf # állományban található IP-címeket helyettesítsük be. $cmd 00110 allow tcp from any to x.x.x.x 53 out via $pif setup keep-state $cmd 00111 allow udp from any to x.x.x.x 53 out via $pif keep-state # Kábel/DSL konfigurációk esetében kifelé engedélyezzük a # szolgáltatónk DHCP szerverének elérését. Ha a "felhasználói # PPP"-t használjuk, akkor erre nem lesz szükségünk, az egész # csoportot törölhetjük. Az alábbi szabállyal csíphetjük el a # beírandó IP-címet. Ha a naplóban megtaláltuk, akkor vegyük # ki az elsõ szabályt, a másodikba írjuk bele a címet és # engedélyezzük. $cmd 00120 allow log udp from any to any 67 out via $pif keep-state #$cmd 00120 allow udp from any to x.x.x.x 67 out via $pif keep-state # Kifelé engedélyezzük a szabvány nem biztonságos WWW # funkció elérését. $cmd 00200 allow tcp from any to any 80 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük a biztonságos HTTPS funkció # elérését TLS SSL használatával. $cmd 00220 allow tcp from any to any 443 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük a e-mailek küldését és fogadását. $cmd 00230 allow tcp from any to any 25 out via $pif setup keep-state $cmd 00231 allow tcp from any to any 110 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük a FreeBSD (a make install és a CVSUP) # funkcióit. Ezzel lényegében a rendszeradminisztrátornak # ,,ISTENI'' jogokat adunk. $cmd 00240 allow tcp from me to any out via $pif setup keep-state uid root # Kifelé engedélyezzük a pinget. $cmd 00250 allow icmp from any to any out via $pif keep-state # Kifelé engedélyezzük az idõ szolgáltatást. $cmd 00260 allow tcp from any to any 37 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük az nntp news szolgáltatást # (vagyis a hírcsoportokat) $cmd 00270 allow tcp from any to any 119 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük a biztonságos FTP, telnet és SCP # elérését az SSH (secure shell) használatával. $cmd 00280 allow tcp from any to any 22 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük a whois szolgáltatást. $cmd 00290 allow tcp from any to any 43 out via $pif setup keep-state # Dobjuk el és naplózzunk mindent, ami megpróbál kijutni. # Ez a szabály gondoskodik róla, hogy alapértelmezés szerint # mindent blokkoljunk. $cmd 00299 deny log all from any to any out via $pif ################################################################ # Az internet felõli interfész (bejövõ kapcsolatok) # A saját hálózatunk felé vagy erre az átjáróra # nyitott kapcsolatokat vizsgáljuk az internet felõl. ################################################################ # Blokkoljunk minden olyan bejövõ forgalmat, amely a fenntartott # címtartományok felé tart. $cmd 00300 deny all from 192.168.0.0/16 to any in via $pif #RFC 1918: privát IP $cmd 00301 deny all from 172.16.0.0/12 to any in via $pif #RFC 1918: privát IP $cmd 00302 deny all from 10.0.0.0/8 to any in via $pif #RFC 1918: privát IP $cmd 00303 deny all from 127.0.0.0/8 to any in via $pif #helyi $cmd 00304 deny all from 0.0.0.0/8 to any in via $pif #helyi $cmd 00305 deny all from 169.254.0.0/16 to any in via $pif #DHCP $cmd 00306 deny all from 192.0.2.0/24 to any in via $pif #dokumentációs célokra fenntartott $cmd 00307 deny all from 204.152.64.0/23 to any in via $pif #Sun klaszterek összekötésére használt $cmd 00308 deny all from 224.0.0.0/3 to any in via $pif #D és E osztályú multicast # A nyilvános pingek tiltása. $cmd 00310 deny icmp from any to any in via $pif # Az ident szolgáltatás tiltása. $cmd 00315 deny tcp from any to any 113 in via $pif # Blokkoljuk az összes Netbios szolgáltatást: 137=név, 138=datagram, # 139=session. A Netbios az MS Windows megosztását implementálja. # Blokkoljuk az MS Windows hosts2 névszerver kéréseit is a 81-es # porton. $cmd 00320 deny tcp from any to any 137 in via $pif $cmd 00321 deny tcp from any to any 138 in via $pif $cmd 00322 deny tcp from any to any 139 in via $pif $cmd 00323 deny tcp from any to any 81 in via $pif # Eldobjuk az összes késõn érkezõ csomagot. $cmd 00330 deny all from any to any frag in via $pif # Eldobjuk azokat az ACK csomagokat, amelyek egyik dinamikus # szabálynak sem felelnek meg. $cmd 00332 deny tcp from any to any established in via $pif # Befelé engedélyezzük a szolgáltató DHCP szerverének válaszát. Ebben # a szabályban csak a DHCP szerver IP-címe szerepelhet, mivel ez az # egyetlen olyan hitelesített forrás, ami ilyen csomagokat küldhet. # Ez csak a kábeles és DSL típusú kapcsolatok esetében szükséges. # Amikor a "felhasználói PPP"-vel csatlakozunk az internethez, nem # kell ez a szabály. Ugyanazt az IP-címet kell megadnunk, amelyet a # kimenõ kapcsolatoknál is. #$cmd 00360 allow udp from any to x.x.x.x 67 in via $pif keep-state # Befelé engedélyezzük a szabvány WWW funkciót, mivel webszerverünk # is van. $cmd 00400 allow tcp from any to me 80 in via $pif setup limit src-addr 2 # Befelé engedélyezzük a biztonságos FTP, telnet és SCP # típusú kapcsolatokat az internetrõl. $cmd 00410 allow tcp from any to me 22 in via $pif setup limit src-addr 2 # Befelé engedélyezzük az internetrõl érkezõ nem biztonságos telnet # kapcsolatokat. Azért tekintjük nem biztonságosnak, mert az # azonosítók és a jelszavak az interneten titkosítatlanul vándorolnak. # Töröljük ezt a csoportot, ha nincs telnet szolgáltatásunk. $cmd 00420 allow tcp from any to me 23 in via $pif setup limit src-addr 2 # Dobjuk el és naplózzuk az összes többi kintrõl érkezõ csomagot. $cmd 00499 deny log all from any to any in via $pif # Alapértelmezés szerint dobjuk el mindent. Az ide érkezõ # csomagokat is naplózzuk, amibõl többet is ki tudunk majd # deríteni. $cmd 00999 deny log all from any to any ############# Itt fejezõdnek be az IPFW szabályai ##################### Példa hálózati címfordításra és állapottartásra címfordítás és az IPFW Az IPFW címfordító funkciójának kihasználásához további konfigurációs beállítások alkalmazására is szükségünk lesz. A rendszermagban opció között meg kell adnunk az option IPDIVERT sort a többi IPFIREWALL sor mellett, és fordítanunk egy saját verziót. Emellett még az /etc/rc.conf állományban is engedélyezni kell az IPFW alapvetõ funkcióit. natd_enable="YES" # engedélyezzük a címfordításért felelõs démont natd_interface="rl0" # az internet felé mutató hálózati kártya neve natd_flags="-dynamic -m" # -m = a portszámok megtartása, ha lehetséges Az állapottartó szabályok használata a divert natd címfordítási opcióval együtt nagyban növeli a szabályrendszer leprogramozásának bonyolultságát. A check-state és divert natd szabályok helye kritikus a megfelelõ mûködés tekintetében. Az eddig megszokott egyszerû viselkedés itt már nem érvényesül. Bevezetünk egy új cselekvést is, amelynek a neve skipto. A skipto parancs használatához elengedhetetlen a szabályok sorszámozása, mivel pontosan tudnunk kell, hogy a skipto hatására hova kell ugrania a vezérlésnek. A következõ példában nem fogunk sok megjegyzést látni, mivel benne az egyik lehetséges programozási stílust próbáljuk érzékeltetni és a csomagok szabályrendszerek közti áramlását magyarázzuk. A feldolgozás a szabályokat tartalmazó állomány tetején található elsõ szabállyal kezdõdik, és innen egyesével pereg végig lefelé a feldolgozás egészen addig, amíg a csomag a szûrési feltételek valamelyikének eleget nem tesz és távozik a tûzfalból. Leginkább a 100-as, 101-es, 450-es, 500-as és 510-es sorszámú szabályokat emelnénk ki. Ezek vezérlik kimenõ és bejövõ csomagok fordítását, ezért a hozzájuk tartozó dinamikus állapottartó bejegyzések mindig a helyi hálózat IP-címeire hivatkoznak. Amit még érdemes megfigyelnünk, hogy az összes áteresztõ és eldobó szabályban szerepel a csomag haladási iránya (tehát kimenõ vagy éppen bejövõ) és az érintett interfészt megnevezése. Emellett azt is vegyük észre, hogy az összes kifelé irányuló kapcsolatlétrehozási kérés az 500-as sorszámú szabályhoz fog ugrani a címfordítás elvégzéséhez. Tegyük fel, hogy a helyi hálózatunkon levõ felhasználók szeretnek honlapokat nézgetni az interneten. A honlapok a 80-as porton keresztül kommunikálnak. Tehát amikor egy ilyen csomag eléri a tûzfalat, nem fog illeszkedni a 100-as szabályra, mert a fejléce szerint kifelé halad és nem befelé. A 101-es szabályon is átlép, mivel ez az elsõ csomag, így a dinamikus állapottartó táblázatban sem szerepel még. A csomag végül a 125-ös szabályra fog illeszkedni: kifelé halad az internetre csatlakozó hálózati kártyán. A csomagban azonban még mindig az eredeti forrás IP-címe található, amely a helyi hálózat egyik gépére hivatkozik. A szabály illeszkedésekor két cselekvés is végbemegy. A keep-state opció hatására ez a szabály felveszi ezt a kapcsolatot az állapottartó dinamikus szabályok közé és végrehajtja a másik megadott feladatot. Ez a feladat része a dinamikus táblázatba rögzített bejegyzésnek, ami ebben az esetben a skipto 500 (ugorjunk az 500-as szabályra) lesz. Az 500-as szabály a továbbküldés elõtt lefordítja a csomag forrás IP-címét. Ezt ne felejtsük el, nagyon fontos! A csomag ezután eljut a céljához, és visszatérve ismét belép a szabályrendszer tetején. Ezúttal illeszkedni fog a 100-as szabályra és a cél IP-címét visszafordítjuk a helyi hálózatunk megfelelõ gépének címére. Ezután a check-state szabályhoz kerül, amely megtalálja a dinamikus szabályok között és továbbengedi a belsõ hálózatra. Ezzel visszakerül a küldõ géphez, amely egy újabb csomagot küld egy újabb adatszeletet kérve a távoli szervertõl. Ekkor már a check-state szabály megtalálja a hozzátartozó bejegyzést a dinamikus szabályok között és végrehajtódik a korábban letárolt skipto 500 mûvelet. A csomag erre az 500-as szabályra ugrik, ahol lefordítjuk a címét és továbbküldjük. Az bejövõ oldalon minden, ami egy korábban kialakult kapcsolat részeként érkezik, automatikusan a check-state és a megfelelõ helyre rakott divert natd szabályok által dolgozódik fel. Itt mindössze a rossz csomagok eldobásával és a hitelesített szolgáltatások elérésének biztosításával kell foglalkoznunk. Például a tûzfalon egy webszerver fut, és azt szeretnénk, hogy az internetrõl képesek legyenek elérni a rajta levõ oldalakat. Az újonnan beérkezõ kapcsolatépítési kérelem a 100-as szabályra fog illeszkedni, amelynek a cél IP-címét a tûzfal helyi hálózaton található címére fogjuk leképezni. A csomagot ezután még megvizsgáljuk, nem tartalmaz-e valamilyen huncutságot, majd végül a 425-ös szabálynál fog kikötni. Az egyezéskor két dolog történhet: a csomaghoz felveszünk egy dinamikus szabályt, de ezúttal az adott forrás IP-címrõl érkezõ kapcsolatkérések számát 2-re lekorlátozzuk. Ezzel az adott szolgáltatás portján meg tudjuk óvni a tûzfalat üzemeltetõ gépet a DoS típusú támadásoktól. A csomagot ezután hozzátartozó cselekvés szerint továbbengedjük a belsõ hálózat felé. Visszatéréskor a tûzfal felismeri, hogy a csomag egy már meglevõ kapcsolathoz tartozik, ezért közvetlenül az 500-as szabályhoz kerül címfordításra, majd a kimenõ interfészen keresztül továbbküldjük. Íme az elsõ példa egy ilyen szabályrendszerre: #!/bin/sh cmd="ipfw -q add" skip="skipto 500" pif=rl0 ks="keep-state" good_tcpo="22,25,37,43,53,80,443,110,119" ipfw -q -f flush $cmd 002 allow all from any to any via xl0 # nem szûrjük a belsõ hálózatot $cmd 003 allow all from any to any via lo0 # nem szûrjük a helyi interfészt $cmd 100 divert natd ip from any to any in via $pif $cmd 101 check-state # A kimenõ csomagok hitelesítése: $cmd 120 $skip udp from any to xx.168.240.2 53 out via $pif $ks $cmd 121 $skip udp from any to xx.168.240.5 53 out via $pif $ks $cmd 125 $skip tcp from any to any $good_tcpo out via $pif setup $ks $cmd 130 $skip icmp from any to any out via $pif $ks $cmd 135 $skip udp from any to any 123 out via $pif $ks # Az összes olyan csomagot eldobjuk, amely a fenntartott # címtartományokba tart: $cmd 300 deny all from 192.168.0.0/16 to any in via $pif #RFC 1918: privát IP $cmd 301 deny all from 172.16.0.0/12 to any in via $pif #RFC 1918: privát IP $cmd 302 deny all from 10.0.0.0/8 to any in via $pif #RFC 1918: privát IP $cmd 303 deny all from 127.0.0.0/8 to any in via $pif #helyi $cmd 304 deny all from 0.0.0.0/8 to any in via $pif #helyi $cmd 305 deny all from 169.254.0.0/16 to any in via $pif #DHCP $cmd 306 deny all from 192.0.2.0/24 to any in via $pif #dokumentációs célokra fenntartott $cmd 307 deny all from 204.152.64.0/23 to any in via $pif #Sun klaszter $cmd 308 deny all from 224.0.0.0/3 to any in via $pif #D és E osztályú multicast # Az érkezõ csomagok hitelesítése: $cmd 400 allow udp from xx.70.207.54 to any 68 in $ks $cmd 420 allow tcp from any to me 80 in via $pif setup limit src-addr 1 $cmd 450 deny log ip from any to any # Ide ugrunk a kimenõ állapottartó szabályoknál: $cmd 500 divert natd ip from any to any out via $pif $cmd 510 allow ip from any to any ##################### a szabályok vége ################## A következõ példa teljesen megegyezik az elõzõvel, azonban itt már dokumentációs szándékkal szerepelnek megjegyzések is, melyek a tapasztalatlan IPFW szabályíróknak segítik jobban megérteni a szabályok pontos mûködését. A második példa: #!/bin/sh ############# Az IPFW szabályai itt kezdõdnek ########################### # Kezdés elõtt töröljük az összes jelenleg aktív szabályt: ipfw -q -f flush # Beállítjuk a parancsok megfelelõ elõtagjait: cmd="ipfw -q add" skip="skipto 800" pif="rl0" # az internethez csatlakozó # hálózati interfész neve ################################################################# # A belsõ hálózat számára ne korlátozzunk semmit se. # Ha nincs helyi hálózatunk, akkor erre nincs szükségünk. # Az 'xl0' nevét írjuk át a helyi hálózatra csatlakozó # interfész nevére. ################################################################# $cmd 005 allow all from any to any via xl0 ################################################################# # A rendszer belsõ interfészét se szûrjük. ################################################################# $cmd 010 allow all from any to any via lo0 ################################################################# # Ellenõrizzük, hogy ez egy beérkezõ csomag és ha igen, akkor # fordítsuk a címét. ################################################################# $cmd 014 divert natd ip from any to any in via $pif ################################################################# # Ha ehhez a csomaghoz korábban már vettük fel dinamikus # szabályt a keep-state opció révén, akkor engedjük tovább. ################################################################# $cmd 015 check-state ################################################################# # Az internet felé forgalmazó interfész (kimenõ kapcsolatok) # A saját hálózatunkról belülrõl vagy errõl az átjáróról # kezdeményezett kapcsolatokat vizsgáljuk az internet felé. ################################################################# # Kifelé engedélyezzük az internet-szolgáltatónk névszerverének # elérését. Az x.x.x.x a szolgáltató névszerverének IP-címe # lesz. Ha a szolgáltatónknak több névszervere is van, akkor # az /etc/resolv.conf állományból nézzük ki a címeiket és # másoljuk le az alábbi sor mindegyikükhöz. $cmd 020 $skip tcp from any to x.x.x.x 53 out via $pif setup keep-state # A kábeles és DSL kapcsolatok esetén engedélyezzük a szolgáltató # DHCP szerverének elérését. $cmd 030 $skip udp from any to x.x.x.x 67 out via $pif keep-state # Kifelé engedélyezzük a szabvány nem biztonságos WWW funkciót $cmd 040 $skip tcp from any to any 80 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük a biztonságos HTTPS funkciót a TLS SSL # használatával. $cmd 050 $skip tcp from any to any 443 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük az e-mailek küldését és fogadását. $cmd 060 $skip tcp from any to any 25 out via $pif setup keep-state $cmd 061 $skip tcp from any to any 110 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük a FreeBSD (make install és CVSUP) funkcióit. # Ezzel a rendszeradminisztrátornak ,,ISTENI'' jogokat adunk. $cmd 070 $skip tcp from me to any out via $pif setup keep-state uid root # Kifelé engedélyezzük a pinget. $cmd 080 $skip icmp from any to any out via $pif keep-state # Kifelé engedélyezzük az idõ szolgáltatást. $cmd 090 $skip tcp from any to any 37 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük az nntp news szolgáltatást (tehát a # hírcsoportokat). $cmd 100 $skip tcp from any to any 119 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük a biztonságos FTP, telnet és SCP # funkciókat az SSH (secure shell) használatával. $cmd 110 $skip tcp from any to any 22 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük ki a whois kéréseket. $cmd 120 $skip tcp from any to any 43 out via $pif setup keep-state # Kifelé engedélyezzük az NTP idõszerver elérését. $cmd 130 $skip udp from any to any 123 out via $pif keep-state ################################################################# # Az internet felõli interfész (bejövõ kapcsolatok) # A saját hálózatunk felé vagy erre az átjáróra # nyitott kapcsolatokat vizsgáljuk az internet felõl. ################################################################# # Tiltsuk a fenntartott címtartományok felé haladó összes beérkezõ # forgalmat. $cmd 300 deny all from 192.168.0.0/16 to any in via $pif #RFC 1918: privát IP $cmd 301 deny all from 172.16.0.0/12 to any in via $pif #RFC 1918: privát IP $cmd 302 deny all from 10.0.0.0/8 to any in via $pif #RFC 1918: privát IP $cmd 303 deny all from 127.0.0.0/8 to any in via $pif #helyi $cmd 304 deny all from 0.0.0.0/8 to any in via $pif #helyi $cmd 305 deny all from 169.254.0.0/16 to any in via $pif #DHCP $cmd 306 deny all from 192.0.2.0/24 to any in via $pif #dokumentációs célokra fenntartott $cmd 307 deny all from 204.152.64.0/23 to any in via $pif #Sun klaszter $cmd 308 deny all from 224.0.0.0/3 to any in via $pif #D és E osztályú multicast # Az ident tiltása. $cmd 315 deny tcp from any to any 113 in via $pif # Blokkoljuk az összes Netbios szolgáltatást: 137=név, 138=datagram, # 139=session. A Netbios az MS Windows megosztását implementálja. # Blokkoljuk az MS Windows hosts2 névszerver kéréseit is a 81-es # porton. $cmd 320 deny tcp from any to any 137 in via $pif $cmd 321 deny tcp from any to any 138 in via $pif $cmd 322 deny tcp from any to any 139 in via $pif $cmd 323 deny tcp from any to any 81 in via $pif # Dobjuk el a késõn érkezõ csomagokat. $cmd 330 deny all from any to any frag in via $pif # Dobjuk el azokat az ACK csomagokat, amelyekre nincs # dinamikus szabály. $cmd 332 deny tcp from any to any established in via $pif # Engedélyezzük a szolgáltató DHCP szerverétõl érkezõ forgalmat. Ennek # a szabálynak tartalmaznia kell a DHCP szerver címét, mert csak tõle # fogadunk el ilyen típusú csomagokat. Egyedül csak kábeles vagy DSL # konfigurációk esetén használatos, a "felhasználói PPP" esetében # törölhetjük. Ez ugyanaz az IP-cím, amelyet a kimenõ kapcsolatoknál # megadtunk. $cmd 360 allow udp from x.x.x.x to any 68 in via $pif keep-state # Befelé engedélyezzük a szabvány WWW funkciót, mivel van # webszerverünk. $cmd 370 allow tcp from any to me 80 in via $pif setup limit src-addr 2 # Befelé engedélyezzük a biztonságos FTP, telnet és SCP # használatát az internetrõl. $cmd 380 allow tcp from any to me 22 in via $pif setup limit src-addr 2 # Befelé engedélyezzük a nem biztonságos telnet elérését az # internetrõl. Azért nem tekintjük biztonságosnak, mert az # azonosítókat és a jelszavakat az interneten titkosítatlanul # közvetíti. Ha nincs telnet szolgáltatásunk, akkor törölhetjük is ezt # a csoportot. $cmd 390 allow tcp from any to me 23 in via $pif setup limit src-addr 2 # Dobjuk el és naplózzuk az összes internetrõl érkezõ hitelesítetlen kapcsolatot. $cmd 400 deny log all from any to any in via $pif # Dobjuk el és naplózzuk az összes internetre menõ hitelesítetlen kapcsolatot. $cmd 450 deny log all from any to any out via $pif # Ez lesz a kimenõ szabályokhoz tartozó "skipto" célja. $cmd 800 divert natd ip from any to any out via $pif $cmd 801 allow ip from any to any # Minden mást alapértelmezés szerint tiltunk és naplózunk. $cmd 999 deny log all from any to any ############# Az IPFW szabályai itt fejezõdnek be ##################### diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/kernelconfig/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/kernelconfig/chapter.sgml index 306d3dc1e0..fc103296d9 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/kernelconfig/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/kernelconfig/chapter.sgml @@ -1,2150 +1,2151 @@ Jim Mock Frissítette és átdolgozta: Jake Hamby Eredetileg írta: A &os; rendszermag testreszabása Áttekintés rendszermag saját rendszermag készítése A rendszermag a &os; operációs rendszer lelke. Felelõs a memória kezelésért, a biztonsági szabályozások betartatásáért, a hálózat mûködtetéséért, a lemezhozzáférésért és sok minden másért is. Miközben maga a &os; egyre jobban konfigurálható dinamikusan, addig alkalmanként elegedhetetlen, hogy újrakonfiguráljuk és újrafordítsuk a rendszermagot. A fejezet elolvasása során megismerjük: miért lehet szükségünk egy saját rendszermagra; hogyan készítsünk konfigurációs állományt a rendszermaghoz, vagy hogyan módosítsunk egy már létezõt; hogyan használjuk a rendszermag konfigurációs állományát egy új rendszermag lefordítására és létrehozására; hogyan telepítsük az új rendszermagot; hogyan orvosoljuk a felmerülõ problémákat. A fejezetben az összes példaként bemutatásra kerülõ parancsot root felhasználóként kell kiadni a sikeres végrehajtásukhoz. Miért készítsünk saját rendszermagot? A &os; eredetileg ún. monolitikus rendszermaggal rendelkezett. Ez azt jelenti, hogy a rendszermag egyetlen nagy program volt, ami elõre rögzített eszközöket ismert, és ha meg akartuk változtatni a rendszermag mûködését, akkor fordítanunk kellett új rendszermagot, majd újra kellett indítanunk vele a számítógépet. Manapság azonban a &os; már inkább afelé a megközelítés felé halad, ahol a rendszermag funkcionalitásának nagy részét mûködés közben az igények szerint betölthetõ és eltávolítható modulok adják. Ezzel lehetõvé válik, hogy a rendszermag gyorsan illeszkedjen az újonnan megjelenõ hardvereszközökhöz (mint például a laptopok PCMCIA-kártyáihoz), vagy olyan új funkciókat tegyünk a rendszermaghoz, amelyek a fordításánál nem voltak feltétlenül szükségesek. Ezt a modellt nevezik moduláris rendszermagnak. Ennek ellenére még mindig elkerülhetetlen, hogy esetenként ne legyen szükség a rendszermag statikus testreszabására. Ez a legtöbb esetben azzal magyarázható, hogy vannak olyan funkciók, amelyek túlságosan is mélyen helyezkednek el a rendszermagban, ezáltal nem tölthetõek be dinamikusan. Máskor viszont egyszerûen azért nem lehetséges, mert még senki sem szánt idõt az adott funkcióhoz tartozó, dinamikusan betölthetõ modul elkészítésére. Egy saját rendszermag készítése azon legfontosabb próbatételek egyike, melyet egy haladó BSD felhasználónak ki kell állnia. Ez a folyamat, habár némileg idõigényes, számos elõnyt tartogat &os; rendszerünk számára. Eltérõen egy GENERIC (általános) rendszermagtól, amely rengeteg hardvert támogat, egy saját rendszermag csak a saját PC-nk hardverét ismeri. Ennek több elõnye is van, például: A rendszerünk gyorsabban indul. Mivel a rendszermag csak azokat a hardvereket fogja keresni, melyek a rendszerünkben megtalálhatóak, jelentõs mértékben le tud csökkeni az induláshoz szükséges idõ. Kisebb memóriahasználat. Egy saját rendszermag a szükségtelen részek és eszközmeghajtók elhagyása miatt gyakran kevesebb memóriát emészt fel, mint a GENERIC rendszermag. Ez azért is fontos, mert a rendszermag mindig benn van a fizikai memóriában, és ezzel az alkalmazások elöl veszi a helyet. Emiatt egy saját rendszermag elkészítése különösen hasznos lehet egy kevés fizikai memóriával rendelkezõ rendszeren. További hardverek támogatása. A saját rendszermagunkba olyan eszközök támogatását is beletehetjük, amelyek nem szerepelnek a GENERIC rendszermagban, mint például a hangkártyákét. Tom Rhodes Írta: A rendszerünkben levõ hardverek összeszedése Mielõtt belevetnénk magunkat a rendszermag beállításába, érdemes egy leltárt készíteni a gépünkben található különbözõ eszközökrõl. Ahol a &os; nem elsõdlegesen használt operációs rendszer, ott ehhez elegendõ megnézni a jelenlegi rendszerben található elemeket. Például az µsoft; rendszerek Eszközkezelõjében (Device Manager) általában az összes eszköz fontosabb adatait megtaláljuk. Magát az Eszközkezelõt pedig a Vezérlõpultból (Control Panel) érhetjük el. A µsoft.windows; egyes verzióiban a Rendszer (System) ikonjára kattintva megkapjuk azt a képernyõt, ahonnan közvetlenül el tudjuk érni az Eszközkezelõt. Ha viszont nincs másik operációs rendszer a gépünkön, akkor magunknak kell mindezeknek utánanéznünk. Erre az egyik alkalmas módszer a &man.dmesg.8; és a &man.man.1; parancsok használata. A &os;-ben található legtöbb meghajtónak van saját man oldala, ami tartalmazza az általuk kezelt eszközök listáját, illetve így a rendszerindítás során észlelt hardvereket nézhetjük vissza. Például az alábbi sor arra utal, hogy a psm meghajtó megtalálta a gépünkhöz tartozó egeret: psm0: <PS/2 Mouse> irq 12 on atkdbc0 psm0: [GIANT-LOCKED] psm0: [ITHREAD] psm0: model Generic PS/2 mouse, device ID 0 Ezután ezt a meghajtót vagy a rendszermagba kell beépítenünk, vagy pedig a &man.loader.conf.5; állományon keresztül betöltenünk. Bizonyos esetekben a dmesg az eszközök felkutatásának eredményei helyett csak a rendszer üzeneteit mutatja. Ilyen helyezetekben a teljes kimenet a /var/run/dmesg.boot állományban tekinthetõ meg. A hardverek manuális felderítésének módja a &man.pciconf.8; segédprogram kimenetének böngészése, ami egy valamivel részletesebb eredményt ad. Mint például: ath0@pci0:3:0:0: class=0x020000 card=0x058a1014 chip=0x1014168c rev=0x01 hdr=0x00 vendor = 'Atheros Communications Inc.' device = 'AR5212 Atheros AR5212 802.11abg wireless' class = network subclass = ethernet A pciconf paranccsal kapott kimenet ezen része azt mutatja, hogy az ath meghajtó talált egy vezeték nélküli Ethernet eszközt. Innen a man ath paranccsal érhetjük el a &man.ath.4; man oldalát. A &man.man.1; a paraméter megadásával további hasznos információkkal is tud szolgálni. A fentiekbõl kiindulva például a következõ paranccsal: &prompt.root; man -k Atheros le tudjuk kérdezni azokat a man oldalakat, amelyek tartalmazzák az adott szót: ath(4) - Atheros IEEE 802.11 wireless network driver ath_hal(4) - Atheros Hardware Access Layer (HAL) A hardvereszközeink listájával felvértezve most már egy saját rendszermag létrehozása sem lesz annyira ijesztõ. Meghajtók, alrendszerek és modulok rendszermag meghajtók, modulok, alrendszerek Mielõtt új rendszermagot készítenénk, érdemes megfontolnunk, hogy egyáltalán szükségünk lesz-e rá. Ha például valamilyen eszköz támogatásához kell, akkor könnyen elõfordulhat, hogy azt modulként is be tudjuk tölteni. A rendszermaghoz tartozó modulok a /boot/kernel könyvtárban találhatóak, és a &man.kldload.8; segítségével a rendszer mûködése közben dinamikusan betölthetõek. Ha nem is az összes, de a legtöbb meghajtóhoz tartozik egy modul és egy man oldal. Például az elõzõ szakaszban az ath vezeték nélküli Ethernet meghajtóval foglalkoztunk. A következõ leírást találjuk a hozzátartozó man oldalon: Vagy ha modulként akarjuk betölteni ezt a meghajtót a rendszer indítása során, akkor a &man.loader.conf.5; állományba vegyük fel a következõ sort: if_ath_load="YES" A fentebb leírtak szerint tehát ha a if_ath_load="YES" sort hozzáadjuk a /boot/loader.conf állományhoz, akkor a rendszer indulásakor ez a modul mindig dinamikusan betöltõdik. Némely esetben azonban nem áll rendelkezésünkre ilyen modul. Ez különösen igaz bizonyos alrendszerekre és a fontosabb meghajtókra, például az FFS állományrendszerre vonatkozóan, mivel ezeknek kötelezõen a rendszermagban kell lenniük. Ugyanez elmondható a hálózati támogatásra is (INET). Csak úgy tudjuk megmondani, hogy valamelyik meghajtóra szükség van a rendszermagban, ha elõször megpróbáljuk megkeresni hozzá a megfelelõ modult. A beépített meghajtók figyelmetlen eltávolításával könnyen lefordíthatatlan állapotba kerülhet a rendszermag. Például, ha a &man.ata.4; meghajtót kivesszük a rendszermag konfigurációs állományából, az ATA alrendszert használó meghajtók csak abban az esetben fognak biztosan mûködni, ha egyúttal felvesszük a loader.conf állományba. Ha nem vagyunk benne biztosak, akkor elõször próbáljuk meg használni a modult és csak utána hagyjuk el a rendszermagba épített változatát. Saját rendszermag készítése és telepítése rendszermag készítése, telepítése Elõször is tegyünk egy rövidke sétát a rendszermag könyvtárában. A továbbiakban említendõ összes könyvtár a /usr/src/sys könyvtáron belül található, amely /sys néven is elérhetõ. Itt rengeteg alkönyvtár található, mindegyikük a rendszermag különbözõ részeit testesíti meg. Ezek közül most számunkra a legfontosabb az architektúra/conf lesz, ahol majd létrehozzuk a saját rendszermagunk konfigurációs állományát, valamint a compile, ahol majd a rendszermagunk fordítása történik. Itt az architektúra lehet i386, alpha, amd64, ia64, powerpc, sparc64 vagy pc98 (a PC-k egyik, leginkább Japánban elterjedt változata). Az adott architektúra könyvtárában található összes állomány csak arra az architektúrára vonatkozik, a kód többi része pedig gépfüggetlen és közös az összes többi létezõ és leendõ &os; platformon. Érdemes megfigyelni a könyvtárak logikai elrendezését: minden egyes ismert eszköz, állományrendszer és bõvítmény saját alkönyvtárral rendelkezik. A példák során ez a fejezet feltételezi, hogy az i386 architektúrát használjuk. Ha ez a mi esetünkben nem így lenne, ne felejtsük el átírni bennük az elérési útvonalakat a rendszerünk architektúrájának megfelelõen. Ha nem lenne /usr/src/sys könyvtár a rendszerünkben, valószínûleg még nem telepítettük a rendszermag forráskódját. Ezt a legkönnyebben úgy tudjuk megtenni, ha root felhasználóként elindítjuk a sysinstall programot és ott kiválasztjuk a Configure (Beállítások), azon belül Distributions (Terjesztések) menüpontot, amiben válasszuk ki a src, base és sys terjesztéseket. Ha nem szeretnénk erre a célra a sysinstall programot használni, de rendelkezésünkre áll a hivatalos &os; CD, akkor a forrásokat akár parancssorból is telepíthetjük: &prompt.root; mount /cdrom &prompt.root; mkdir -p /usr/src/sys &prompt.root; ln -s /usr/src/sys /sys &prompt.root; cat /cdrom/src/ssys.[a-d]* | tar -xzvf - &prompt.root; cat /cdrom/src/sbase.[a-d]* | tar -xzvf - Ezután lépjünk be az i386/conf könyvtárba és másoljuk le a GENERIC konfigurációs állományt a kedvünk szerinti nevûre. Például: &prompt.root; cd /usr/src/sys/i386/conf &prompt.root; cp GENERIC SAJÁT Általában a nevet végig nagybetûkkel írjuk, és ha több &os;-s gépet is üzemeltetünk különbözõ hardverekkel, hasznosnak bizonyulhat megemlíteni benne az adott gép rendszerének nevét is. Ebben a példában ez most a SAJÁT lesz. A rendszermagunk konfigurációs állományát nem éppen a legjobb ötlet a /usr/src könyvtárban tárolni. Ugyanis könnyen elõfordulhat, hogy egy rosszul sikerült fordítás után egyszerûen csak letöröljük az egész /usr/src könyvtárat és onnan kezdjük újra. Azonban csak ezután juthat eszünkbe, hogy vele együtt bizony letöröltük a saját rendszermagunk konfigurációs állományát is! Ehhez hasonlóan, közvetlenül a GENERIC konfigurációs állomány szerkesztése sem ajánlott, mivel a források egy esetleges frissítésénél könnyen felülíródhat és ezzel együtt elvesznek a módosításaink is. Tehát érdemes inkább valahol máshol tárolnunk a rendszermagunk konfigurációs állományát, majd létrehozni rá egy szimbolikus linket a i386 könyvtárban. Valahogy így: &prompt.root; cd /usr/src/sys/i386/conf &prompt.root; mkdir /root/kernel &prompt.root; cp GENERIC /root/kernel/SAJÁT &prompt.root; ln -s /root/kernel/SAJÁT Most pedig a kedvenc szövegszerkesztõnkkel lássunk neki a SAJÁT átírásának! Ha nemrég telepítettük csak a rendszerünket, az egyetlen elérhetõ szövegszerkesztõnk minden bizonnyal a vi lesz. Róla most túlságosan is bonyolult lenne leírást adnunk, de az Irodalomjegyzékben található könyvek közül sokban elég jól bemutatják. Ezen kívül a &os; ajánl egy könnyebben megtanulható szövegszerkesztõt is az ee személyében, amely a kezdõk számára az ideális választás. Nyugodtan átírhatjuk az elöl található megjegyzéseket a saját konfigurációnknak megfelelõen, vagy akár azt is rögzíthetjük, hogy miben tértünk el a GENERIC beállításaitól. SunOS Ha fordítottunk már rendszermagot &sunos; vagy más BSD operációs rendszer alatt, ez az állomány ismerõsnek tûnhet. Ha viszont más operációs rendszerek, mint például a DOS felõl érkezünk, a GENERIC konfigurációs állomány egy kissé terebélyesnek tûnhet számunkra, ezért A konfigurációs állomány címû részt figyelmesen és lassan olvassuk át. Amennyiben a forrásfánkat a &os; projekt legfrissebb forrásaival szinkronizáljuk, mindig olvassuk el a /usr/src/UPDATING állományt, mielõtt bármilyen frissítéshez is kezdenénk. Itt megtalálhatóak azok a fontos érintett kérdések és területek, amely külön figyelmet igényelnek a frissített forráskód esetén. A /usr/src/UPDATING mindig a &os; forrásának legfrissebb változatához igazodik, és ezért sokkal naprakészebb információkat tartalmaz, mint ez a kézikönyv. Most pedig le kell lefordítanunk a rendszermag forráskódját. A rendszermag lefordítása Lépjünk be a /usr/src könyvtárba: &prompt.root; cd /usr/src Fordítsuk le a rendszermagot: &prompt.root; make buildkernel KERNCONF=SAJÁT Telepítsük az új rendszermagot: &prompt.root; make installkernel KERNCONF=SAJÁT A &os; teljes forrásfájára szükség van a rendszermag lefordításához. Amikor egy saját rendszermagot alapértelmezés szerint fordítunk, vele együtt az összes modul is lefordításra kerül. Ha viszont idõt szeretnénk megtakarítani a rendszermag frissítése során vagy csak a saját moduljainkat akarjuk lefordítani, érdemes átírnunk az /etc/make.conf állományt a rendszermag fordításának megkezdése elõtt: MODULES_OVERRIDE = linux acpi sound/sound sound/driver/ds1 ntfs Ez a változó megadja a ténylegesen lefordítandó modulok listáját. - WITHOUT_MODULES = linux acpi sound/sound sound/driver/ds1 ntfs + WITHOUT_MODULES = linux acpi sound ntfs Ez a változó a - fordításból kihagyandó modulokat - sorolja fel. A rendszermag fordításának - folyamatában egyéb hasznosnak tekinthetõ + fordításból kihagyandó felsõ + szintû modulokat sorolja fel. A rendszermag + fordításának folyamatában + egyéb hasznosnak tekinthetõ változókról a &man.make.conf.5; man oldalán olvashatunk. /boot/kernel.old Ezután az új rendszermag a /boot/kernel könyvtárba kerül /boot/kernel/kernel néven és a korábbi rendszermag pedig /boot/kernel.old/kernel néven õrzõdik meg. Most állítsuk le a rendszert és indítsuk újra az új rendszermag aktiválásához. Ha közben valamilyen hiba történt volna, nézzük meg a fejezet végén található, hibakeresésre vonatkozó utasításokat. Mindenképpen olvassuk el azt a részt, amely leírja, hogyan állítsuk helyre a rendszerünket abban az esetben, ha az új rendszermaggal nem indul. A rendszerindítási folyamathoz tartozó további állományok, mint például a rendszerbetöltõ (&man.loader.8;) és annak konfigurációs állománya, a /boot könyvtárban találhatóak. A külsõ és saját modulok a /boot/kernel a könyvtárba kerülhetnek, azonban a felhasználóknak nagyon ügyelniük kell rá, hogy az itt található modulok szinkronban legyenek a lefordított rendszermaggal. Ellenkezõ esetben a rendszerben megbízhatatlanságot, hibákat észlelhetünk. Joel Dahl A &os; 6.X verziójához igazította: A konfigurációs állomány rendszermag NOTES NOTES rendszermag konfigurációs állomány A konfigurációs állomány általános formátuma igen egyszerû. Minden sor tartalmaz egy kulcsszót és egy vagy több paramétert. A további egyszerûsítés kedvéért a legtöbb sor csak egyetlen paramétert tartalmaz. Bármi, ami egy # (kettõskereszt) jelet követ, megjegyzésnek minõsül és nem számít konfigurációs elemnek. A most következõ részek bemutatják az egyes kulcsszavakat abban a sorrendben, ahogy azokat a GENERIC állományban is megtalálhatjuk. Az architektúrafüggõ opciók és eszközök teljes listáját a GENERIC állománnyal egy könyvtárban levõ NOTES állományban találhatjuk meg. Az architektúrától független opciókat a /usr/src/sys/conf/NOTES állományban találjuk. A &os; 5.0 megjelenése óta a konfigurációs állományokban használható az include direktíva. Ennek segítségével egy másik konfigurációs állomány tartalma logikailag beilleszthetõ az aktuálisba, így könnyebbé válik egy már meglevõ állományhoz tartozó kisebb mennyiségû változtatás karbantartása. Például ha csupán pár egyszerû kiegészítést szeretnénk hozzáadni a GENERIC rendszermaghoz, akkor elegendõ a hozzá vett eltéréseket nyilvántartanunk egy külön konfigurációs állományban: include GENERIC ident SAJAT options IPFIREWALL options DUMMYNET options IPFIREWALL_DEFAULT_TO_ACCEPT options IPDIVERT Valószínûleg sok rendszergazda számára jelentõs elõnyt jelent ez a megoldás a konfigurációs állományok korábbról már megszokott újraírásával szemben: a helyi konfigurációs állomány csak a GENERIC rendszermag helyi rendszerre vonatkozó eltéréseit tartalmazza. Így amikor frissítjük a rendszerünket, a GENERIC rendszermag összes újítása elérhetõvé válik, kivéve ha explicit módon le nem tiltottuk ezeket a noptions vagy a nodevice megadásával. A fejezet további részében egy átlagos konfigurációs állománnyal fogunk foglalkozni, mind a beállítások, mind pedig az eszközök tekintetében. Ha olyan állományt akarunk készíteni, amely tartalmazza az összes lehetséges opciót, például teszteléshez, futtassuk le root felhasználóként az alábbi parancsot: &prompt.root; cd /usr/src/sys/i386/conf && make LINT rendszermag konfigurációs állomány Itt a GENERIC rendszermag-konfigurációs állomány ismertetése következik, az érthetõség kedvéért helyenként megjegyzésekkel kibõvítve. A bemutatott állománynak majdnem pontosan meg kell egyeznie a rendszerünkben található /usr/src/sys/i386/conf/GENERIC állománnyal. a rendszermag beállításai machine machine i386 A számítógépünk architektúráját adja meg. A következõk valamelyikének kell lennie: alpha, amd64, i386, ia64, pc98, powerpc, vagy sparc64. a rendszermag beállításai cpu cpu I486_CPU cpu I586_CPU cpu I686_CPU A fenti beállítás segítségével megadhatjuk, milyen típusú processzor található a számítógépünkben. Több ilyen sorunk is lehet (ha például nem lennénk biztosak benne, hogy a I586_CPU vagy I686_CPU értéket kellene megadnunk), de a saját rendszermagunk összeállításához érdemes csak egyet meghagynunk. Ha nem ismerjük pontosan a processzorunk típusát, vessünk egy pillantást a /var/run/dmesg.boot állományra és keressük ki belõle. a rendszermag beállításai ident ident GENERIC Ez a rendszermag azonosítója. Változtassuk meg rendszermagunk nevére, legyen például SAJAT, ha a korábbi utasításokat követtük. Az ident után írt sztring fog megjelenni a rendszermag neve mellett a rendszer indítása során, ezért fontos, hogy az új rendszermagunknak más nevet adjunk, ha meg akarjuk különböztetni az általában használttól (például egy tesztelésre szánt rendszermagot akarunk készíteni). # ha a /boot/device.hints használata helyett statikusan bele akarjuk fordítani #hints "GENERIC.hints" # itt szerepelnek a device hintek A &man.device.hints.5; használható az eszközmeghajtók beállítására. A &man.loader.8; a rendszer indítása során alapértelmezés szerint a /boot/device.hints állományt olvassa be erre a célra. A hints beállítás használatával ezeket a hinteket statikusan bele tudjuk építeni a rendszermagba. Ebben az esetben nincs szükségünk külön device.hints állomány létrehozására a /boot könyvtárban. makeoptions DEBUG=-g # a nyomkövetéshez szükséges gdb(1) szimbólumok beépítése A &os; hagyományos fordításának folyamata során a rendszermagot a használatával készítjük el, aminek köszönhetõen hibakeresési információkat tudunk átadni a &man.gcc.1; fordítónak. options SCHED_ULE # ULE ütemezõ A &os; alapértelmezett rendszerütemezõje. Ne változtassuk meg! options PREEMPTION # a rendszerszálak megszakíthatóságának engedélyezése Ha engedélyezzük, a rendszermagban futó szálakat meg tudják szakítani más, magasabb prioritású szálak. Ez segít növelni a rendszer válaszadási sebességét és csökkenti a megszakításokat kezelõ szálak várakozását. options INET # hálózatkezelés A hálózatkezelés támogatása. Ne töröljük ki, még akkor sem, ha nem tervezzük hálózatra kapcsolni a rendszert. Sok programnak szüksége van legalább az ún. loopback típusú hálózat támogatására (vagyis a számítógépünkön belüli hálózati kapcsolatokra), ezért ez feltétlenül kötelezõ! options INET6 # IPv6 kommunikációs prokotollok Engedélyezi az IPv6 kommunikációs protokollok használatát. options FFS # Berkeley Fast Filesystem Ez a legalapvetõbb merevlemezes állományrendszer. Hagyjuk meg, ha merevlemezrõl akarjuk indítani a rendszerünket. options SOFTUPDATES # az FFS Soft Updates támogatása Ez a beállítás engedélyezi a rendszermagban a Soft Updates használatát, amely segít felgyorsítani a lemez írási sebességét. Ha már a rendszermag ezt a funkcionalitást ismeri, akkor még külön az egyes lemezeken is engedélyezni kell. Nézzük meg a &man.mount.8; kimenetét, hogy lássuk, a rendszerünkben levõ lemezek közül melyiken van ténylegesen engedélyezve a Soft Updates használata. Ha nem látjuk benne sehol sem a soft-updates opciót, akkor azt (meglevõ állományrendszerek esetén) a &man.tunefs.8; vagy (új állományrendszerek esetén) a &man.newfs.8; parancsokkal tudjuk bekapcsolni. options UFS_ACL # a hozzáférés-vezérlési listák (ACL) támogatása Ezzel a beállítással engedélyezhetjük a rendszermagban a hozzáférés-vezérlési listák támogatását. Ez a kiterjesztett attribútumok és az UFS2 használatára támaszkodik. Ezt a lehetõséget részleteiben a ban tárgyaljuk. Az ACL alapértelmezés szerint támogatott, és korábban már használtuk, akkor semmiképpen se kapcsoljuk ki, mert ezzel az eddig létrehozott hozzáférés-vezérlési listáink érvénytelenné, az állományaink pedig védtelenné válnak. options UFS_DIRHASH # nagyobb könyvtárak esetén gyorsulást hoz Ezzel a beállítással némi memória feláldozása árán fel tudjuk gyorsítani a nagyobb könyvtárakon végzett lemezmûveletek sebességét, ezért ezt a beállítást érdemes nagyobb szerverekre vagy interaktívitást igénylõ munkaállomásokra tartogatni, és eltávolítani olyan esetekben, amikor a &os;-t egy olyan kisebb számítógépeken használjuk, ahol a memória kevés és a lemezmûveletek sebessége kevésbé fontos, például egy tûzfalon. options MD_ROOT # tudunk memórialemezrõl is rendszert indítani Ezzel az opcióval engedélyezni tudjuk a rendszer indítását memóriában tárolt virtuális lemezekrõl. a rendszermag beállításai NFS a rendszermag beállításai NFS_ROOT options NFSCLIENT # hálózati állományrendszer (NFS) kliens options NFSSERVER # NFS szerver options NFS_ROOT # NFS használható gyökérként is, kell hozzá az NFSCLIENT A hálózati állományrendszer támogatása. Hacsak nem akarunk TCP/IP-n keresztül állományrendszereket csatlakoztatni egy &unix; állományszerverrõl, kivethetjük. a rendszermag beállításai MSDOSFS options MSDOSFS # MS-DOS állományrendszer Az &ms-dos; állományrendszer. Hacsak nem akarunk DOS-ra formázott merevlemezes partíciót csatlakoztatni a rendszerindítás során, nyugodtan elhagyhatjuk. A fentebb leírtak szerint az elsõ olyan alkalommal automatikusan betöltõdik, amikor egy DOS partíciót csatlakoztatni akarunk. Sõt, a nagyszerû emulators/mtools szoftver segítségével külön csatlakoztatás és leválasztás nélkül tudunk DOS-os floppykat olvasni (és az MSDOSFS-re egyáltalán nincs is szüksége). options CD9660 # ISO 9660 állományrendszer Az ISO 9660 állományrendszert a CD-k használják. Vegyük ki, ha nincs a számítógépben CD-ROM meghajtó vagy csak ritkán fogunk CD-ket csatlakoztatni (mivel a hozzátartozó modul magától betöltõdik az elsõ adat CD csatlakoztatása során). Az audio CD-k nem használják ezt az állományrendszert. options PROCFS # a futó programok állományrendszere (szükséges hozzá a PSEUDOFS) A futó programok állományrendszere. Ez csak a /proc könyvtárra csatlakoztatott színlelt állományrendszer, amely segítségével a &man.ps.1; és hozzá hasonló programok képesek több információt adni a futó programokról. A PROCFS használata a legtöbb esetben nem indokolt, mivel a különféle nyomkövetõ és felügyeleti eszközök képesek a PROCFS használata nélkül is mûködni: alapértelmezés szerint a telepített rendszerek sem csatlakoztatják ezt az állományrendszer. options PSEUDOFS # pszeudo állományrendszerek támogatása A 6.X verziójú rendszermagokban a PROCFS használatához engedélyeznünk kell a PSEUDOFS használatát is. options GEOM_GPT # GUID típusú partíciós táblák használata Ezzel a beállítással engedélyezni tudjuk nagy mennyiségû partíció támogatását egyetlen lemezen. options COMPAT_43 # kompatibilitás fenntartása a 4.3 BSD-vel [NE TÖRÖLD!] Kompatibilitás a 4.3BSD-vel. Ne vegyük ki, mert bizonyos programok furcsán fognak viselkedni a hiánya esetén. options COMPAT_FREEBSD4 # kompatibilitás a &os;4-el Ez a beállítás szükséges a &os; 5.X &i386; és Alpha rendszerein a &os; korábbi verzióihoz fordított alkalmazások támogatásához, melyek régebbi rendszerhívásokat használnak. Az összes &i386; és Alpha típusú rendszeren ajánlott engedélyezni, mivel itt elõfordulhatnak régebbi alkalmazások. A többi platform, mint például az ia64 vagy a &sparc64;, támogatása csak az 5.X verzióban jelent meg, ezért ott nincs szükség erre. options COMPAT_FREEBSD5 # kompatibilitás a &os;5-el Ezt a beállítást a &os; 6.X és afeletti verziókban kell használni az olyan &os; 5.X verziókra fordított alkalmazások futtatásának támogatásához, melyek a &os; 5.X rendszerhívásait használják. options SCSI_DELAY=5000 # a SCSI eszközök keresése elõtt késleltetés (ezredmásodpercben) Ezzel a beállítással a rendszermag 5 másodpercig várakozni fog a SCSI eszközök keresése elõtt. Ha kizárolag csak IDE típusú merevlemezeink vannak, nyugodtan kihagyhatjuk, máskülönben érdemes a rendszerindítás gyorsítása érdekében próbáljuk meg csökkenteni ezt az értéket. Természetesen, ha így teszünk és a &os; nem tudja felismerni a SCSI eszközeinket, akkor növeljük meg valamennyivel. options KTRACE # a ktrace(1) támogatása Engedélyezi a rendszermagban futó rutinok nyomonkövetését, ami hasznos lehet a hibák keresése során. options SYSVSHM # SYSV-szerû osztott memória Ezzel a beállítással engedélyezni tudjuk a rendszerben a System V típusú osztott memória használatát. Leggyakrabban az X rendszer XSHM kiterjesztése használja, amelyen keresztül számos mûveletigényes grafikus program mûködését fel lehet gyorsítani. Ha X-et használunk, mindenképpen szükségünk lehet erre. options SYSVMSG # SYSV-szerû üzenetsorok A System V üzenetek támogatása. Ez a beállítás csupán néhány száz byte-tal növeli a rendszermagot. options SYSVSEM # SYSV-szerû szemaforok A System V szemaforok támogatása. Nem túl gyakran alkalmazzák ezeket, de ez csak néhány száz byte-ot tesz hozzá a rendszermaghoz. A &man.ipcs.1; parancs paraméterével ki tudjuk listáztatni azokat futó programokat, amelyek ezen System V eszközöket használják. options _KPOSIX_PRIORITY_SCHEDULING # POSIX P1003_1B valósidejû kiterjesztések A &posix; 1993-as változatában megjelent valósidejû bõvítések. A Portgyûjteményben megjelenõ egyes alkalmazások használják ezeket (mint például a &staroffice;). options KBD_INSTALL_CDEV # CDEV bejegyzés létrehozása a /dev könyvtárban Ez a beállítás kell ahhoz, hogy /dev könyvtárban létre tudjunk hozni eszközleírókat a billentyûzethez. options ADAPTIVE_GIANT # adaptív Giant mutexek A Giant annak a kölcsönös kizárási mechanizmusnak (blokkolt mutexnek) a neve, amely a rendszermag erõforrásainak jelentõs részét védi. Manapság ez már egy elfogadhatatlanul szûk keresztmetszet képez a teljesítményben, ezért a fejlesztésben fokozatosan felváltják az egyes erõforrásokat külön-külön védõ zárolások. Az ADAPTIVE_GIANT beállítás hatására a Giant a helyzethez igazodóan forgó (spin) mutexek közé kerül. Ez azt jelenti, hogy amikor egy szál zárolni akarja a Giant mutexet, de ezt már megtette elõtte egy másik processzorról futó szál, a szál tovább fut és várakozni fog a zárolás feloldására. Normális esetben ugyanis egy szál továbbra is blokkolt állapotban marad, várakozva a futásra. Ha nem tudunk dönteni, hagyjuk változatlanul. Hozzátesszük, hogy a &os; 8.0-CURRENT és késõbbi változataiban az össszes mutex alapértelmezés szerint adaptív, hacsak meg nem adjuk a NO_ADAPTIVE_MUTEXES beállítást. Ennek eredményeképpen a Giant most már alapból adaptív, ezért esetükben az ADAPTIVE_GIANT nem szerepel a rendszermag beállításai között. a rendszermag beállításai SMP device apic # I/O APIC Az apic nevû eszköz engedélyezésével használhatjuk a hardveres APIC-ot a megszakítások vezérlésére. Az apic alkalmazható egy- és többprocesszoros rendszerek esetén is egyaránt, de az SMP rendszermagoknál szükséges. Több processzor támogatásánál mindenképpen tegyük hozzá az options SMP beállítást is. Az apic eszköz csak az i386 architektúrán létezik, ezért a többi architektúrán nem szabad használnunk ezt a beállítást. device eisa Abban az esetben engedélyezzük, ha EISA-s alaplapunk van, ezzel aktiváljuk az EISA buszra csatlakoztatott eszközök automatikus felismerését és beállíthatóságát. device pci Tegyük hozzá a konfigurációs állományhoz, ha PCI-os alaplapuk van. Ezzel engedélyezhetjük a PCI kártyák automatikus felismerését és a PCI és ISA buszok közti átirányítást. # Hajlékonylemezes meghajtók device fdc Ez a hajlékonylemezes meghajtó vezérlõje. # ATA és ATAPI eszközök device ata Ez az eszközmeghajtó felelõs az összes ATA és ATAPI eszközért. A modern számítógépeken csak egyszer kell megadnunk a device ata sort a beállítások között az összes PCI-os ATA/ATAPI eszköz felismeréséhez. device atadisk # ATA lemezmeghajtók Az ATA lemezmeghajtók támogatásához erre van még szükség a device ata mellett. device ataraid # ATA RAID-meghajtók Az ATA RAID-meghajtók kezeléséhez erre a sorra van szükség a device ata mellett. device atapicd # ATAPI CD-meghajtók Az ATAPI CD-meghajtók használatához ezt is tegyük a konfigurációba a device ata mellé. device atapifd # ATAPI floppy meghajtók A device ata használata mellett erre van még szükségünk az ATAPI floppy meghajtók kezeléséhez. device atapist # ATAPI szalagos meghajtók Az ATAPI szalagos egységek ezt a sort is tegyük a konfigurációba a device ata mellé. options ATA_STATIC_ID # statikus eszközszámozás Ezzel a beállítással a vezérlõk számozása állandó lesz. Nélküle az eszközszámok dinamikusan kerülnek kiosztásra. # SCSI vezérlõk device ahb # EISA AHA1742 család device ahc # AHA2940 és integrált AIC7xxx eszközök options AHC_REG_PRETTY_PRINT # a hibák kereséséhez kiíratja a regiszterek # bitmezõit. Kb. 128 KB-al növeli a méretét. device ahd # AHA39320/29320 és integrált AIC79xx eszközök options AHD_REG_PRETTY_PRINT # a hibák kereséséhez kiíratja a regiszterek # bitmezõit. Kb. 215 KB-al növeli a méretét. device amd # AMD 53C974 (Teckram DC-390(T)) device isp # Qlogic család #device ispfw # a QLogic HBA firmware-e, többnyire modul device mpt # LSI-Logic MPT-Fusion #device ncr # NCR/Symbios Logic device sym # NCR/Symbios Logic (újabb chipsetek, illetve az `ncr' típusúak) device trm # Tekram DC395U/UW/F DC315U csatolók device adv # Advansys SCSI-csatolók device adw # Advansys wide SCSI-csatolók device aha # Adaptec 154x SCSI-csatolók device aic # Adaptec 15[012]x SCSI-csatolók, AIC-6[23]60. device bt # Buslogic/Mylex MultiMaster SCSI-csatolók device ncv # NCR 53C500 device nsp # Workbit Ninja SCSI-3 device stg # TMC 18C30/18C50 SCSI-vezérlõk. Vegyük ki azokat, amelyekkel ténylegesen nem rendelkezünk. Ha csak IDE eszközeink vannak a rendszerünkben, az összeset eltávolíthatjuk. A _REG_PRETTY_PRINT végzõdésû sorok a megfelelõ meghajtók hibakerési beállításait takarják. # SCSI-perifériák device scbus # SCSI-busz (kell a SCSI-hoz) device ch # SCSI médiumváltók (media changer) device da # közvetlen hozzáférés (lemezek) device sa # soros hozzáférés (szalag stb.) device cd # CD device pass # áteresztõ eszköz (közvetlen SCSI hozzáférés) device ses # SCSI környezeti szolgáltatások (és SAF-TE) SCSI-perifériák. Itt is érvényes, hogy kivethetjük azokat az eszközöket, amelyekkel nem rendelkezünk. De ha csak IDE hardvereink vannak, teljesen eltávolíthatjuk ezeket. Annak ellenére, hogy valójában nem igazi SCSI-eszközök, az USB-s &man.umass.4; és még néhány más egyéb meghajtó is használja a SCSI alrendszert. Emiatt semmiképpen se távolítsuk el a SCSI támogatást a rendszerünkõl abban az esetben, ha ilyen meghajtókat is használni szándékozunk. # a SCSI alrendszerhez kapcsolódó RAID-vezérlõk device amr # AMI MegaRAID device arcmsr # Areca SATA II RAID device asr # DPT SmartRAID V, VI és Adaptec SCSI RAID device ciss # Compaq Smart RAID 5* device dpt # DPT Smartcache III, IV - lásd a NOTES állományt device hptmv # Highpoint RocketRAID 182x device rr232x # Highpoint RocketRAID 232x device iir # Intel Integrated RAID device ips # IBM (Adaptec) ServeRAID device mly # Mylex AcceleRAID/eXtremeRAID device twa # 3ware 9000 series PATA/SATA RAID # RAID vezérlõk device aac # Adaptec FSA RAID device aacp # SCSI áteresztõ az aac-hez (kell hozzá a CAM) device ida # Compaq Smart RAID device mfi # LSI MegaRAID SAS device mlx # Mylex DAC960 család device pst # Promise Supertrak SX6000 device twe # 3ware ATA RAID Az ismert RAID-vezérlõk. Ha közülük egyikkel sem rendelkezünk, távolítsuk el ezeket a konfigurációból. # az atkbdc0 vezérli a billentyûzetet és a PS/2-es egeret device atkbdc # AT billentyûzet vezérlõ A billentyûzet vezérlõje (atkbdc) az AT-s billentyûzet és a PS/2 stílusú pozícionáló eszközök vezérléséhez szükséges I/O szolgáltatásokat biztosítja. Erre a vezérlõre a billentyûzet meghajtójának (atkbd) és a PS/2 pozícionáló eszközök eszközmeghajtójának (psm) is szüksége van. device atkbd # AT billentyûzet Az atkbd meghajtó, a atkbdc vezérlõvel együtt, adja a hozzáférést az AT billentyûzet vezérlõre csatlakoztatott AT 84 és a fejlettebb AT billentyûzetek felé. device psm # PS/2 egér Használjuk ezt az eszközt, ha az egerünk a PS/2 portra csatlakozik. device kbdmux # billentyûzet multiplexer A billentyûzet multiplexer alapszintû támogatása. Ha nem kívánunk a jövõben egynél több billentyûzetet csatlakoztatni a rendszerünkre, nyugodt szívvel kivehetjük ezt a sort. device vga # VGA videokártya meghajtó Videokártya meghajtó. device splash # üdvözlõképernyõk és képernyõkímélõk támogatása Nyissunk egy üdvözlõképernyõvel! A képernyõkímélõknek is szüksége van erre az eszközre. # a syscons az alapértelmezett konzolmeghajtó, hasonlít a SCO konzolra device sc Az sc az alapértelmezett meghajtó a konzolok számára, és sokban hasonlít a SCO konzolra. Mivel a legtöbb teljesképernyõs program a termcap termináladatbázis könyvtáron keresztül éri el a konzolt, nem igazán számít, hogy ezt vagy a VT220-kompatibilis vt konzolmeghajtót használjuk. Ha bármilyen gondunk lenne a teljesképernyõs programok futtatásával ezen a konzolon, a bejelentkezéskor állítsuk a TERM környezeti változónk a scoansi értékre. # ezzel tudjuk engedélyezni a pcvt (VT220-kompatibilis) konzolmeghajtót #device vt #options XSERVER # az X szerver támogatása vt konzolon #options FAT_CURSOR # telt kurzor használata Ez a VT220-kompatibilis konzolmeghajtó, amely visszafele kompatibilis a VT100/102-vel is. Remekül mûködik olyan laptopokon, ahol a hardver nem használható az sc konzollal. Itt ugyanúgy érdemes egyébként a vt100 értékre vagy a vt220 értékre állítani a TERM környezeti változónkat. Hasznosnak bizonyulhat abban az esetben is, amikor hálózaton keresztül nagy mennyiségû és eltérõ típusú számítógépekhez csatlakozunk, és ahol a termcap és terminfo adatbázisokban az sc bejegyzései gyakran nem is érhetõek el — a vt100 viszont virtuálisan az összes platformon elérhetõ. device agp Írjuk bele a konfigurációba, ha van AGP kártya a rendszerünkben. Ezzel engedélyezzük az AGP és az AGP GART támogatását az ezeket ismerõ kártyák számára. APM # energiagazdálkodás támogatása (bõvebben lásd: NOTES) #device apm A fejlett energiagazdálkodás támogatása. Laptopok esetén hasznos, habár ez alapértelmezés szerint nincs engedélyezve a GENERIC konfigurációban. # az i8254 készenléti módjának támogatása device pmtimer Az energiagazdálkodási események, mint például APM és ACPI idõzítõjének eszközmeghajtója. # PCCARD (PCMCIA) támogatás # PCMCIA és cardbus támogatás device cbb # cardbus (yenta) bridge device pccard # PC Card (16 bites) busz device cardbus # CardBus (32 bites) busz A PCMCIA támgotása. Mindenképpen szükségünk lesz rá, ha laptopunk van. # soros (COM) portok device sio # 8250, 16[45]50 alapú soros portok Ezek azok a soros portok, amelyek az &ms-dos;/&windows; világban csak COM portokként ismernek. Ha van egy belsõ modemünk a COM4-en és egy soros portunk a COM2-n, a modem IRQ-ját meg kell változtatnunk 2-re (valamilyen homályos mûszaki októl kifolyólag a COM2 = IRQ9), hogy hozzá tudjunk férni &os;-bõl. Ha többportos soros kártyánk lenne, lapozzuk fel a &man.sio.4; man oldalát, és ott hozzá megtaláljuk a /boot/device.hints állományba írandó megfelelõ értékeket. Egyes videokártyák (különösen az S3 chipekre épülõk) az I/O címeket 0x*2e8 alakban használják, és mivel rengeteg olcsó soros kártya nem kódolja vissza egészében a 16 bites I/O címteret, ütközni fognak ezekkel a kártyákkal, és ezáltal a COM4 port gyakorlatilag elérhetetlenné válik. Minden egyes soros portnak egyedi IRQ-ja kell legyen (hacsak nem használunk olyan többportos kártyát, amely támogatja a megosztott megszakításokat), ezért a COM3 és COM4 esetén alapértelmezett IRQ-k nem használhatóak. # párhuzamos port device ppc Ez az ISA busz párhuzamos portjának felülete. device ppbus # a párhuzamos port busza (kell) A párhuzamos porthoz tartozó busz támogatása. device lpt # nyomtató A párhuzamos portra csatlakozó nyomtatók támogatása. A fentiek közül mind a három szükséges a párhuzamos porton csatlakozó nyomtatók használatához. device plip # TCP/IP párhuzamos porton keresztül Ez a párhuzamos port hálózati felületének meghajtója. device ppi # a párhuzamos port felületének eszköze Általános célú (geek port) és IEEE1284 I/O. #device vpo # az scbus és a da kell a használatához zip meghajtó Ez az Iomega Zip meghajtóihoz tartozó eszköz. A mûködéséhez szükség van az scbus és da engedélyezésére. A legjobb teljesítményt EPP 1.9 módban mûködõ portokkal lehet kihozni belõle. #device puc Tegyük bele a konfigurációba ezt az eszközt, ha egy olyan buta soros vagy párhuzamos PCI kártyánk van, amelyet a &man.puc.4; segédmeghajtó ismer. # PCI Ethernet kártyák device de # DEC/Intel DC21x4x (Tulip) device em # Intel PRO/1000 Gigabit Ethernet kártya device ixgb # Intel PRO/10GbE Ethernet kártya device txp # 3Com 3cR990 (Typhoon) device vx # 3Com 3c590, 3c595 (Vortex) Különféle PCI hálózati kártyák meghajtói. Vegyük ki azokat, amelyek nem találhatóak meg a rendszerünkben. # PCI Ethernet kártyák, melyek az MII busz vezérlõkódját használják # FIGYELEM: Ne töröljük ki a 'device miibus' sort, ha ilyen kártyánk van! device miibus # az MII busz támogatása Az MII busz engedélyezése elengedhetetlen bizonyos 10/100-as PCI Ethernet kártyák használatához, konkrétan azokéhoz, amelyek az MII-vel együttmûködni képes adó-vevõt használnak vagy az MII-höz hasonló adó-vevõ vezérlõ felületet valósítanak meg. A device miibus hozzáadása a rendszermaghoz magával vonja az általános miibus API és az összes PHY meghajtó támogatását, beleértve azt az általános PHY eszközt is, amelyet az egyes eszközmeghajtók külön nem támogatnak. device bce # Broadcom BCM5706/BCM5708 Gigabit Ethernet device bfe # Broadcom BCM440x 10/100 Ethernet device bge # Broadcom BCM570xx Gigabit Ethernet device dc # DEC/Intel 21143 és egyéb hasonlóak device fxp # Intel EtherExpress PRO/100B (82557, 82558) device lge # Level 1 LXT1001 gigabit ethernet device msk # Marvell/SysKonnect Yukon II Gigabit Ethernet device nge # NatSemi DP83820 gigabit ethernet device nve # nVidia nForce MCP integrált Ethernet hálózat device pcn # AMD Am79C97x PCI 10/100 (az 'lnc' elõtt) device re # RealTek 8139C+/8169/8169S/8110S device rl # RealTek 8129/8139 device sf # Adaptec AIC-6915 (Starfire) device sis # Silicon Integrated Systems SiS 900/SiS 7016 device sk # SysKonnect SK-984x & SK-982x gigabit Ethernet device ste # Sundance ST201 (D-Link DFE-550TX) device stge # Sundance/Tamarack TC9021 gigabit Ethernet device ti # Alteon Networks Tigon I/II gigabit Ethernet device tl # Texas Instruments ThunderLAN device tx # SMC EtherPower II (83c170 EPIC) device vge # VIA VT612x gigabit ethernet device vr # VIA Rhine, Rhine II device wb # Winbond W89C840F device xl # 3Com 3c90x (Boomerang, Cyclone) Meghajtók, melyek az MII busz vezérlõkódját használják. # ISA Ethernet és pccard hálózati kártyák. device cs # Crystal Semiconductor CS89x0 NIC # az 'device ed' eszközhöz kell a 'device miibus' device ed # NE[12]000, SMC Ultra, 3c503, DS8390 cards device ex # Intel EtherExpress Pro/10 és Pro/10+ device ep # Etherlink III alapú kártyák device fe # Fujitsu MB8696x alapú kártyák device ie # EtherExpress 8/16, 3C507, StarLAN 10 stb. device lnc # NE2100, NE32-VL Lance Ethernet kártyák device sn # az SMC 9000-res sorozatú Ethernet chipjei device xe # Xircom pccard Ethernet # ISA eszközök, melyek a régi ISA betétet használják #device le ISA Ethernet meghajtók. A konkrétan támogatott kártyák teljes felsorolását lásd a /usr/src/sys/i386/conf/NOTES állományban. # vezeték nélküli hálózati kártyák device wlan # 802.11 támogatás Általános 802.11 támogatás. Erre a sorra mindenképpen szükség van a vezeték nélküli hálózatok használatához. device wlan_wep # 802.11 WEP támogatás device wlan_ccmp # 802.11 CCMP támogatás device wlan_tkip # 802.11 TKIP támogatás A 802.11 eszközök esetén a titkosítás támogatása. Ezeket a sorokat akkor adjuk meg, ha titkosítást akarunk használni vagy a 802.11i biztonsági protokolljait. device an # Aironet 4500/4800 802.11 vezeték nélküli hálózati kártyák device ath # Atheros pci/cardbus hálózati kártyák device ath_hal # Atheros HAL (Hardware Access Layer) device ath_rate_sample # küldési mintavételi vezérlés az ath-hoz device awi # BayStack 660 és mások device ral # Ralink Technology RT2500 vezeték nélküli hálózati kártyák device wi # WaveLAN/Intersil/Symbol 802.11 vezeték nélküli hálózati kártyák #device wl # régebbi, nem 802.11 Wavelan vezeték nélküli hálózati kártyák A különbözõ vezeték nélküli kártyák támogatása. # Pszeudo eszközök device loop # hálózati loopback Ez a TCP/IP általános loopback eszköze. Ha telnettel vagy FTP-vel rácsatlakozunk a localhost címére (vagyis a 127.0.0.1-re), akkor rajta keresztül saját magunkhoz jutunk vissza. Ennek a megléte kötelezõ! device random # álvéletlenszám eszköz Kriptográfiai szempontból biztonságos álvéletlenszám generátor. device ether # Ethernet támogatás Az ether eszközre csak abban az esetben van szükség, ha Ethernet kártyán van. Ez magában foglalja az általános Ethernet protokoll kódját. device sl # belsõ SLIP Az sl a SLIP használatát engedélyezi. Ez egy régi protokoll, amelyet azóta már szinte teljesen kiszorított a PPP, mivel azt könnyebb beállítani és sokkal jobban is illik a modem-modem kapcsolatokhoz, illetve sokkal erõteljesebb. device ppp # belsõ PPP Ez a tárcsázós kapcsolatok rendszermagon belüli PPP támogatását adja meg. Van a PPP-nek egy külsõ, a felhasználói programként megvalósított változata is, amely a tun eszközt használja és sokkal nagyobb rugalmasságot kínál fel, illetve olyan lehetõségeket, mint például az igény szerinti tárcsázás. device tun # csomag alagút Ezt a felhasználói PPP szoftver használja. A könyv PPP-rõl szóló részében többet is megtudhatunk róla. device pty # Pszeudo terminálok (telnet stb.) Ezek a pszeudo terminálok vagy más néven szimulált bejelentkezési portok. A bejövõ telnet és rlogin munkamenetek használják, valamint az xterm és a hozzá hasonló alkalmazások, mint például az Emacs. device md # memórialemezek A memóriában levõ pszeudo lemezes meghajtók. device gif # IPv6 és IPv4 tunnelek használata Megvalósítja az IPv6 IPv4 feletti, az IPv4 IPv6 feletti, az IPv4 IPv4 feletti és az IPv6 IPv6 feletti közvetítését. A gif eszköz magától másolódik, vagyis szükség szerint hozza létre a megfelelõ eszközleírókat. device faith # IPv6-IPv4 közti továbbítás (fordítás) Ez a pszeudo eszköz elfogja a hozzá küldött csomagokat és átadja ezeket az IPv4/IPv6 fordítással foglalkozó démonnak. # a `bpf' eszköz használatával a Berkeley csomagszûrõt (Berkeley Packet Filter) engedélyezzük # Legyünk rá tekintettel, hogy ennek komoly következményei lehetnek # rendszeradminisztrációs szempontból! # A 'bpf'-re szükség van a DHCP-hez. device bpf # Berkeley csomagszûrõ A Berkeley csomagszûrõje. Ez egy olyan pszeudo eszköz, amely lehetõvé teszi, hogy a hálózati csatolók forgalmát megfigyeljük, mivel a (pl. Ethernet) hálózatunkon minden csomagot elkap. Ezek a csomagok lemezre is menthetõek vagy kielemezhetõek a &man.tcpdump.1; program segítségével. A &man.bpf.4; eszközt a &man.dhclient.8; is használja többek közt az alapértelmezett átjáró IP-címének megszerzéséhez. Ha DHCP-t akarunk használni, hagyjuk így. # USB támogatás device uhci # UHCI PCI->USB felület device ohci # OHCI PCI->USB felület device ehci # EHCI PCI->USB felület (USB 2.0) device usb # USB busz (kell) #device udbp # USB Double Bulk Pipe eszközök device ugen # általános device uhid # Human Interface Devices device ukbd # billentyûzet device ulpt # nyomtató device umass # lemez/háttértároló - kell hozzá az scbus és a da device ums # egér device ural # Ralink Technology RT2500USB vezeték nélküli hálózati kártyák device urio # Diamond Rio 500 MP3 lejátszó device uscanner # lapolvasók # USB Ethernet, kell hozzá az mii device aue # ADMtek USB Ethernet device axe # ASIX Electronics USB Ethernet device cdce # általános USB, Etherneten keresztül device cue # CATC USB Ethernet device kue # Kawasaki LSI USB Ethernet device rue # RealTek RTL8150 USB Ethernet A különféle USB eszközök támogatása. # FireWire támogatás device firewire # FireWire buszkód device sbp # SCSI FireWire-ön keresztül (kell hozzá az scbus és a da) device fwe # Ethernet FireWire-ön keresztül (nem szabványos!) A különféle Firewire eszközök támogatása. A &os; által ismert további eszközökrõl a /usr/src/sys/i386/conf/NOTES állományból tájékozódhatunk. Sok memória kezelése (<acronym>PAE</acronym>) Fizikai címkiterjesztés (PAE) sok memória A sok memóriával rendelkezõ számítógépek esetén szükség lehet a felhasználói és rendszerszintû virtuális címek (Kernel Virtual Address, KVA) 4 gigabyte feletti használatára. Ennek a korlátozásnak a kiküszöbölésére az &intel; külön támogatást épített be a &pentium; Pro és az azt követõ processzorok 36 bites fizikai címzésének kialakításához. A Fizikai Címkiterjesztés (Physical Address Extension, PAE) az &intel; &pentium; Pro és késõbbi processzoraiban található meg, és lehetõvé teszi egészen 64 gigabyte-ig a memóriahasználatot. A &os; is támogatja ezt a tulajdonságot a rendszermag beállítás használatával, és megtalálható a &os; összes jelenlegi verziójában. Az &intel; architektúrájú processzorok memóriaszervezésének korlátai miatt nem különböztethetõ meg a 4 gigabyte alatti és feletti memória. A 4 gigabyte felett található memóriaterületek egyszerûen hozzáadódnak a rendelkezésre álló memóriához. A rendszermagban a PAE támogatását egyszerûen az alábbi sor segítségével hozzáadásával tudjuk engedélyezni: options PAE A &os;-ben a PAE támogatása csak az &intel; IA-32 architektúrájú processzoraihoz érhetõ el. Emellett meg kell említenünk, hogy a &os;-ben található PAE támogatás nem lett szélesebb körben próbára téve, ezért a &os; többi megbízható elemeihez képest csak béta állapotúnak tekinthetõ. A &os; PAE támogatásának van néhány hiányossága: Egy futó program a virtuális memóriában nem képes 4 gigabyte-nál többet elérni. A &man.bus.dma.9; felületet nem használó eszközmeghajtók adathibákat okozhatnak a PAE-t támogató rendszermagokban, és emiatt nem ajánljuk a használatukat. Ebbõl a megfontolásból készítettünk egy PAE nevû konfigurációs állományt a &os;-hez, amelyben nem szerepel egyetlen olyan meghajtó sem, amely ismereteink szerint nem mûködik együtt a PAE-t támogató rendszermagokkal. Bizonyos finomhangolási beállítások a memóriahasználatot a rendelkezésre álló fizikai memória mennyiségébõl számítják ki. A PAE támogatással mûködõ rendszerek esetében megjelenõ sok memória miatt azonban az ilyen eszközök szükségtelenül több területet foglalhatnak le. Erre példa lehet a sysctl változó, amely a rendszermag által maximálisan felhasználható virtuális csomópontok számát korlátozza. Ajánlott tehát az ilyen és ehhez hasonló beállítások értelmes értékre történõ visszaállítása. Szükséges lehet a rendszermag virtuális címterének (KVA) növelése vagy a rendszermag által túlságosan nagy méretûre foglalt címterû különféle erõforrások (lásd fentebb) csökkentése a KVA kifogyásának elkerülésére. A KVA területének növelését a beállításával tehetjük meg. Ha gondjaink lennének a teljesítménnyel vagy a megbízhatósággal, keressük fel a &man.tuning.7; man oldalt. A &man.pae.4; man oldalon pedig a &os; PAE támogatásáról találhatunk naprakész információkat. Ha valamilyen hiba történne Négyféle probléma jelentkezhet egy saját rendszermag készítése során. Ezek: A config hibát jelez: Amikor a &man.config.8; parancs hibát jelez vissza a rendszermagunk konfigurációs beállításainak feldolgozása során, akkor minden bizonnyal csak egy apró hibát vétettünk valahol. Szerencsére a &man.config.8; kiírja a hibás sor számát, ezért gyorsan fel tudjuk kutatni a hibát tartalmazó sort. Például, ha ezt látjuk: config: line 17: syntax error Akkor gyõzödjünk meg róla, hogy helyesen írtuk be az adott sorban szereplõ kulcsszót. Ebben segítségünkre lehet, ha összevetjük a GENERIC konfigurációs állománnyal vagy más hivatkozásokkal. A make hibát jelez: Ha a make jelez hibát, az általában arra utal, hogy az általunk korábban megadott rendszermag konfigurációs állományt a &man.config.8; nem értette meg rendesen. Megint azt tudjuk csak javasolni, hogy nézzük át a konfigurációs beállításainkat, és ha ezután sem sikerül megoldani a problémát, akkor mellékeljük egy levélben a rendszermagunk konfigurációs beállításait és küldjük el a &a.questions; címére, ahol a hozzáértõk gyorsan átnézik. A rendszermag nem indul: Ha az új rendszermagunk nem indul vagy nem képes felismerni az eszközeinket, ne essünk kétségbe! Szerencsére a &os; tökéletes megoldással tud szolgálni az összeférhetetlen rendszermagok esetére: a &os; rendszerbetöltõjében egyszerûen válasszuk ki az indítandó rendszermagot. Ezt akkor tudjuk elõhívni, amikor a rendszerindító menü megjelenik. Válasszuk ki a hatos, vagyis az Escape to a loader prompt (a betöltõ parancssorának elõhívása) menüpontot. Mikor megjelenik a parancssor, írjuk be, hogy unload kernel, majd adjuk ki a boot /boot/kernel.old/kernel, parancsot, amiben bármilyen más olyan rendszermagot is megnevezhetünk, ami korábban már mûködött. Ezért amikor beállítunk egy új rendszermagot, mindig érdemes a kezünk ügyében tartani legalább egy olyan rendszermagot, amely mûködik. Miután sikerült elindítanunk az egyik használható rendszermagot, nézzük át még egyszer a konfigurációs állományt és próbáljuk újra lefordítani a rendszermagot. A probléma megoldását segítheti a /var/log/messages állomány áttanulmányozása is, ami többek közt rögzíti a rendszermag sikeres indulása során keletkezõ üzeneteket. Ezenkívül a &man.dmesg.8; parancs is meg tudja jeleníteni az aktuális rendszerindítás üzeneteit. Ha gondok merülnének fel a rendszermag elkészítése során, mindenképpen tartsuk meg a GENERIC, vagy bármilyen másik olyan rendszermagot, amelyrõl tudjuk, hogy mûködik. Nevezzük át, így nem fog felülíródni a következõ fordítás és telepítés során. A kernel.old állományra ugyanis nem minden esetben számíthatunk, mivel az új rendszermagok telepítésénél a kernel.old mindig felülíródik a legutóbb telepített rendszermaggal, amely azonban nem feltétlenül lesz mûködõképes. Sõt, amint csak lehetséges, rakjuk a mûködõ rendszermagot a /boot/kernel könyvtárba vagy különben a &man.ps.1; és a hozzá hasonló parancsok nem fognak rendesen mûködni. Mindezek elvégzéséhez egyszerûen nevezzük át a jó rendszermagot tartalmazó könyvtárt: &prompt.root; mv /boot/kernel /boot/kernel.rossz &prompt.root; mv /boot/kernel.jó /boot/kernel A rendszermag mûködik, de a &man.ps.1; viszont nem: Ha olyan rendszermagot telepítettünk, aminek a verziója nem egyezik meg a hozzátartozó segédprogramokéval, tehát például -CURRENT rendszermagot raktunk egy -RELEASE rendszerhez, egyes rendszerállapotjelzõ parancsok, mint például a &man.ps.1; vagy a &man.vmstat.8; nem fognak mûködni. Ebben az esetben az egész rendszert újra kell fordítanunk és telepítenünk a rendszermagunkkal megegyezõ verziójú forrásból. Részben ezért sem különösen ajánlott, hogy az operációs rendszer többi részétõl eltérõ verziójú rendszermagot használjunk. diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/l10n/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/l10n/chapter.sgml index a6e049ccbb..2ccda0e88e 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/l10n/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/l10n/chapter.sgml @@ -1,1350 +1,1348 @@ Andrey Chernov Írta: Michael C. Wu Átdolgozta: Honosítás: Az I18N/L10N használata és beállítása Áttekintés A &os; felhasználói földrajzi elhelyezkedésüket tekintve mindenhol megtalálhatóak a világon. Ebben a fejezetben ismertetjük a &os; honosításához és idegennyelvre fordításához alkalmazható eszközöket, amelyek segítségével az angolt nem, vagy csak kevésbé ismerõ felhasználók is képesek lesznek komolyabban használni. Az i18n megvalósítása rengeteg szemszögbõl megközelíthetõ rendszer és alkalmazás szintjén egyaránt, ezért ahol szükséges, hivatkozni fogunk az odaillõ forrásokra. A fejezet elolvasása során megismerjük: milyen nyelveket és nyelvi beállításokat találhatunk napjaink operációs rendszereiben; hogyan használjuk a nyelvi beállításokat a saját parancsértelmezõnkben; hogyan állítsuk be a konzolt az angolon kívül más nyelvekhez; hogyan használjuk ténylegesen az X Window Systemet a különbözõ nyelvekkel; hol olvashatunk többet az I18N-kompatibilis alkalmazások fejlesztésérõl. A fejezet elolvasásához ajánlott: külsõ alkalmazáok telepítésének ismerete (). Az alapok Mi az I18N/L10N? idegennyelvûség honosítás honosítás A fejlesztõk az I18N elnevezést az angol internationalization (idegennyelvûség) szóból származtatják, amiben a szám az elsõ és utolsó betû (az I és N) közt állók mennyiségére utal. Ehhez hasonlóan keletkezett az L10N a localization (honosítás) kifejezésbõl. Ezek házasságából jöttek létre az I18N/L10N módszerei, protokolljai és mindazon alkalmazásai, melyekkel a felhasználók a választott nyelvüket használni tudják. Az I18N alkalmazások céljak eléréséhez függvénykönyvtárakban implementált I18N készleteket használnak. Ezzel lehetõvé válik a fejlesztõik számára, hogy összegyûjtsék a programukban megjelenõ összes szöveget egyetlen állományba, majd azt külön lefordítsák a különbözõ nyelvekre. Mi is ezen konvenció követésére szeretnénk bíztatni minden programozót. Miért használjuk az I18N/L10N-t? Az I18N/L10N mindenhol jól jöhet, ahol idegennyelvû adatot akarunk megjeleníteni, bekérni vagy feldolgozni. Milyen nyelveket támogat az I18N? Az I18N és L10N nem korlátozódik a &os; tudására. Jelenleg a világban beszélt legelterjedtebb nyelvek mindegyikét használhatjuk bennük. Csak hogy néhányat említsünk közülük: kínai, német, japán, koreai, francia, orosz, vietnámi és még sok más. A honosítás használata Az I18N minden adottságával együtt független a &os;-tõl, egy egyezményes rendszer. Mindenkit bátorítunk arra, hogy segítse a &os;-t ennek az egyezménynek a betartásában. nyelvi beállítások A honosítás beállításai három fõbb részre tagolhatóak: a nyelv kódja, az ország kódja és a kódolás. A nyelvi beállítások nevei is ezekbõl állnak össze, az alábbi séma szerint: NyelviKód_OrszágKód.Kódolás A nyelv és az ország kódja nyelvi kódok országkódok Ha a &os; (vagy bármilyen más, az I18N-t ismerõ) rendszert honosítani akarunk az adott nyelvre, akkor a felhasználónak ismernie kell az adott országra és nyelvre vonatkozó kódokat (az országkód fogja elárulni az alkalmazásnak, hogy a nyelv melyik változatát használja). Ezenkívül a böngészõk, SMTP/POP szerverek és webszerverek stb. is ennek alapján fognak döntéseket hozni. Íme néhány nyelv/ország kódja: Nyelv/ország kódja Leírás en_US Angol - Egyesült Államok ru_RU Orosz - Oroszország zh_TW Hagyományos kínai - Tajvan Kódolások kódolások ASCII Bizonyos nyelvek 8 bites, széles vagy több byte-os, nem ASCII kódolású karaktereket használnak, melyekrõl a &man.multibyte.3; man oldalán olvashatunk részletesebben. Ezeket régebbi alkalmazások egyáltalán nem ismerik fel, és hibásan vezérlõkaraktereknek tulajdonítják. Az újabbak általában már felismerik a 8 bites karaktereket. A felhasználóknak az alkalmazásokat a széles vagy a több byte-os karakterek használatához vagy újra kell fordítaniuk, vagy pedig megfelelõen be kell állítaniuk, az implementációtól függõen. A széles vagy több byte-os karakterek beolvasásához és feldolgozásához a &os; Portgyûjtemény nyelvenként tartalmaz különféle programokat. A konkrét részletek megértéséhez olvassuk el az érintett &os; portok I18N dokumentációját. Vagyis a felhasználóknak át kell nézniük az alkalmazáshoz tartozó dokumentációt, mivel ebbõl tudhatják meg, hogyan állítsák be ezeket megfelelõen vagy milyen értékeket adjanak át a configure/Makefile/fordító hármasnak. Amiket esetleg érdemes lehet ezzel kapcsolatban észben tartanunk: A nyelvfüggõ egyszerû karakteres készletek (lásd &man.multibyte.3;), például ISO8859-1, ISO8859-15, KOI8-R, CP437. A széles vagy több byte-os kódolások, például az EUC, Big5. A karakterkészletek jelenleg elérhetõ listáját meg tudjuk tekinteni az IANA adatbázisában. A &os; helyettük X11-kompatibilis nyelvi kódolásokat használ. I18N alkalmazások A &os; port- és csomagrendszerében az I18N alkalmazások a könnyebb felismerhetõség érdekében a nevükben tartalmazzák az I18N megnevezést. Nem minden esetben támogatják a szükséges nyelvet. A nyelvi beállítások megadása Általában elegendõ annyi, hogy a kívánt nyelvi beállítás nevét exportáljuk az általunk használt parancsértelmezõ LANG környezeti változójába. Ez megtehetõ a felhasználói könyvtárunkban található ~/.login_conf, vagy a felhasználói parancsértelmezõ indító állományában (~/.profile, ~/.bashrc, ~/.cshrc). Nem szükséges a nyelvi beállítások részleteit, mint például az LC_CTYPE, LC_CTIME változókat, megadni. A pontosabb részleteket a &os; adott nyelvre vonatkozó dokumentációjában találjuk meg. A következõ két környezeti változót kell megadnunk az említett konfigurációs állományokban: POSIX A LANG változót a &posix; &man.setlocale.3; családjának MIME A MM_CHARSET változót az alkalmazás MIME karakterkészletéhez Ez magában foglalja a felhasználói parancsértelmezõ, az adott alkalmazás és az X11 beállítását. A nyelvi beállítások megadásának módszerei nyelvi beállítások bejelentkezési osztály Két módszer létezik a nyelvi beállítások megadására, ezen kettõrõl fogunk a továbbiakban beszélni. Az elsõ (és egyben ajánlott) ezek közül a bejelentkezési osztályban levõ környezeti változók beállítása, a második pedig környezeti változók hozzáadása a parancsértelmezõ rendszerszintû indító állományához. Beállítás a bejelentkezési osztályokkal Ezzel a módszerrel a nyelvi beállítás nevéhez és a MIME karakterkészlethez kötõdõ környezeti változókat az összes létezõ parancsértelmezõ számára csak egyszer kell megadnunk ahelyett, hogy külön mindegyikük indítóállományában szerepeltetnénk. A felhasználó a saját részét maga is elvégezheti, míg a rendszer szintjén adminisztrátori jogosultságokat igényel. Felhasználói szintû beállítás Íme példa gyanánt a felhasználó könyvtárában egy egyszerû .login_conf állomány, amiben mind a két változót Latin-1 kódolásra állítottuk: me:\ :charset=ISO-8859-1:\ :lang=de_DE.ISO8859-1: hagyományos kínaiBIG-5 kódolás Ebben a .login_conf példában a változókat BIG-5 kódolású hagyomános kínai nyelvre állítjuk. Észrevehetjük, hogy itt sokkal több változó beállítására van szükségünk, mivel egyes szoftverek nem kezelik megfelelõen a nyelvi beállításokat kínai, japán és koreai nyelvek esetén. # Azok a felhasználók, akik nem kívánnak tajvani pénz- vagy idõ formátumot # használni, egyenként írják át a változókat me:\ :lang=zh_TW.Big5:\ :setenv=LC_ALL=zh_TW.Big:\ :setenv=LC_COLLATE=zh_TW.Big5:\ :setenv=LC_CTYPE=zh_TW.Big5:\ :setenv=LC_MESSAGES=zh_TW.Big5:\ :setenv=LC_MONETARY=zh_TW.Big5:\ :setenv=LC_NUMERIC=zh_TW.Big5:\ :setenv=LC_TIME=zh_TW.Big5:\ :charset=big5:\ :xmodifiers="@im=gcin": # a gcin beállítása XIM szerverként A többit lásd a Rendszergazdai szintû beállítások résznél és a &man.login.conf.5; man oldalon. Rendszergazdai szintû beállítás Ellenõrizzük, hogy a felhasználó /etc/login.conf állományban szereplõ bejelentkezési osztálya a megfelelõ nyelvet állítja be. Gyõzõdjünk meg róla, hogy az alábbi beállítások helyet kapnak az /etc/login.conf állományban: nyelv_neve:hozzáférés_megnevezése:\ :charset=MIME_karakterkészlet:\ :lang=nyelvi_beállítás_neve:\ :tc=default: Folytassuk tovább az elõbbi Latin-1-es példánk szerint: nemet:Nemet felhasznalok hozzaferesei:\ :charset=ISO-8859-1:\ :lang=de_DE.ISO8859-1:\ :tc=default: Mielõtt megváltoztatnánk a felhasználók bejelentkezési osztályait, adjuk ki a következõ parancsot: &prompt.root; cap_mkdb /etc/login.conf Ezzel a /etc/login.conf új tartalma láthatóvá válik a rendszer számára. A bejelentkezési osztály megváltoztatása a &man.vipw.8; programmal vipw A vipw segédprogramot új felhasználók hozzáadására használjuk, aminek eredményeképpen egy ehhez hasonló bejegyzést tudunk létrehozni: felhasznalo:jelszo:1111:11:nyelv:0:0:Felhasznalo neve:/home/felhasznalo:/bin/sh A bejelentkezési osztály megváltoztatása az &man.adduser.8;-rel adduser bejelentkezési osztály Az adduser-rel az alábbiak szerint tudunk új felhasználókat felvenni a rendszerbe: Adjuk hozzá a defaultclass = nyelv sort az /etc/adduser.conf-hoz. Ne felejtsük el, hogy ezután minden olyan felhasználónál a default bejelentkezési osztályt meg kell adni, akik nem ezt a nyelvet használják. Egy másik megoldás lehet, hogy a &man.adduser.8; használata során minden felhasználó esetén külön megadjuk a nyelvet az Enter login class: default []: rész megjelenésekor. Vagy használhatjuk az alábbit az egyes eltérõ nyelvû felhasználók hozzáadásánál: &prompt.root; adduser -class nyelv A bejelentkezési osztály megváltoztatása a &man.pw.8;-vel pw Amennyiben a &man.pw.8;-t használjuk új felhasználók hozzáadására, így érdemes meghívnunk: &prompt.root; pw useradd felhasználó_neve -L nyelv Beállítás a parancsértelmezõ indító állományával Ezt a módszert nem javasoljuk, mivel parancsértelmezõnként eltérõ beállítást kíván. Használjuk helyette a bejelentkezési osztályokkal megvalósított módszert. MIME nyelvi beállítás A nyelvi beállítás nevének és a MIME karakterkészlet beállításához egyszerûen csak adjuk meg a lenti /etc/profile és/vagy /etc/csh.login parancsértelmezõ indító állományokban bemutatott környezeti változót. Továbbra is a német nyelvet használjuk a példánkban: Az /etc/profile esetén: LANG=de_DE.ISO8859-1; export LANG MM_CHARSET=ISO-8859-1; export MM_CHARSET Vagy a /etc/csh.login esetén: setenv LANG de_DE.ISO8859-1 setenv MM_CHARSET ISO-8859-1 Úgy is megoldhatjuk ezt a feladatot, ha fenti utasításokat a /usr/share/skel/dot.profile (hasonló a fentebb említett /etc/profile állományhoz) vagy /usr/share/skel/dot.login (hasonló a fentebb említett /etc/csh.login állományhoz) esetén hajtjuk végre. X11 esetén: Adjuk meg a $HOME/.xinitrc állományban: LANG=de_DE.ISO8859-1; export LANG Vagy: setenv LANG de_DE.ISO8859-1 Attól függõen, milyen parancsértelmezõt használunk (lásd fentebb). A konzol beállítása Az összes egyszerû karakteres készlet esetén a kérdéses nyelvhez megfelelõ konzolos betûtípust az /etc/rc.conf állományban tudjuk beállítani: font8x16=betûtípus_neve font8x14=betûtípus_neve font8x8=betûtípus_neve Itt a betûtípus_neve az .fnt kiterjesztés elhagyásával a /usr/share/syscons/fonts könyvtárban található állományok nevébõl adható meg. sysinstall billentyûkiosztás betûkiosztás - Mindezek mellett állítsuk be a megfelelõ - billentyû- és betûkiosztást is a - sysinstall (vagy - /stand/sysinstall a &os; 5.2-nél - régebbi változataiban) + Ha szükséges állítsuk még + be a megfelelõ billentyû- és + betûkiosztást is a sysinstall segítségével. Ahogy sikerült elindítanunk a sysinstallt, válasszuk a Configure (Beállítások) pontot, majd a Console (Konzol)-t! Vagy ehelyett beírhatjuk az alábbi sorokat a /etc/rc.conf állományba: scrnmap=betûkiosztás_neve keymap=billentyûkiosztás_neve keychange="funkcióbillentyû_sorszáma szekvencia" Itt a betûkiosztás_neve a /usr/share/syscons/scrnmaps könyvtárban található állományok nevébõl származtatható az .scm kiterjesztés elhagyásával. A betûkiosztásokat általában a 9 bites karaktermátrixszal rendelkezõ VGA megjelenítõk problémáinak megoldására lehet használni, mivel így az eredetileg 8 bittel ábrázolt betûket ki lehet tolni az ilyen típusú kártyák pszeudografikus területérõl. Ha aktiváltuk a moused egérkezelõ démont az /etc/rc.conf állományban az alábbi sor megadásával: moused_enable="YES" akkor a következõ bekezdésben rá is térhetünk az egérmutató adatainak vizsgálatára. moused A &man.syscons.4; meghajtóban található egérmutató alapértelmezés szerint a 0xd0 - 0xd3 karaktereket foglalja el a karakterkészletben. Ha a nyelv ezeket használja, arrébb kell költöztetnünk ezt az egérmutató által elfoglalt sávot. A &os;-ben az /etc/rc.conf állományon keresztül érhetjük el: mousechar_start=3 A billentyûkiosztás_neve a /usr/share/syscons/keymaps könyvtárból, a .kbd kiterjesztés elhagyásával keletkezik. Ha nem vagyunk benne biztosak, melyik kiosztást is kellene használnunk, a &man.kbdmap.1; segítségével a rendszer újraindítása nélkül kipróbálhatjuk a rendelkezésre álló billentyûkiosztásokat. A keychange használatára többnyire a funkcióbillentyûk adott termináltípushoz egyeztetéséhez van szükség, mert a funkcióbillentyûk szekvenciái nem adhatóak meg a billentyûkiosztásban. Ezeken felül érdemes megbizonyosodnunk róla, hogy a /etc/ttys állományban jól állítjuk be a terminál típusát minden ttyv* bejegyzés esetén. Az aktuálisan elõre beállított kapcsolatok a következõk: Karakterkészlet Termináltípus ISO8859-1 vagy ISO8859-15 cons25l1 ISO8859-2 cons25l2 ISO8859-7 cons25l7 KOI8-R cons25r KOI8-U cons25u CP437 (alapértelmezett VGA) cons25 US-ASCII cons25w A széles és több byte-os karaktereket használó nyelvek esetén használjuk a /usr/ports/nyelv könyvtárban megfelelõ &os; portot. Egyes portok konzolosként jelennek meg, miközben a rendszer soros virtuális terminálként látja ezeket, ezért fenn kell tartanunk elegendõ virtuális terminált mind az X11, mind pedig pszeudo-soros konzol számára. Itt látható a konzolon más nyelvet használó alkalmazások részleges listája: Nyelv Hely Hagyományos kínai (BIG-5) chinese/big5con Japán japanese/kon2-16dot vagy japanese/mule-freewnn Koreai korean/han Az X11 beállítása Habár az X11 nem része a &os; projektnek, megemlítünk vele kapcsolatban néhány hasznos információt a &os; felhasználók számára is. Még több részletet a &xorg; honlapjáról vagy az általunk használt X11 szerver dokumentációjából tudhatunk meg. Az ~/.Xresources állományban további I18N beállításokat finomíthatunk alkalmazásonként (például betûtípusok, menük stb.). Betûtípusok megjelenítése X11 True Type betûtípus szerver Telepítsük fel az &xorg; (x11-servers/xorg-server) vagy az &xfree86; (x11-servers/XFree86-4-Server) szerverek valamelyikét, majd telepítsük a nyelvhez tartozó &truetype; betûtípusokat. Ezután a megfelelõ nyelvi beállítása megadása révén már látni fogjuk a kiválasztott nyelven megjelenõ menüket és egyéb szövegeket. Idegennyelvû karakterek bevitele X11 Input Method (XIM) Az X11 beviteli módszerének (X11 Input Method, XIM) protokollja egy új szabvány az összes X11 klienshez. Minden X11 alkalmazást olyan XIM-kliensként kell elkészíteni, amelyek a bemenõ adatokat az XIM beviteli szerverektõl kapják. Különbözõ XIM szerverek érhetõek el az eltérõ nyelvekhez. Nyomtatók beállítása Egyes egyszerû karakteres készletek általában hardveresen beépítve megtalálhatóak a nyomtatókban. A széles és több byte-os karakterkészletek azonban külön beállítást igényelnek, amire az apsfilter használatát javasoljuk. A megfelelõ nyelvhez szabott eszközökkel át is lehet konvertálni &postscript; vagy PDF formátumba a nyomtatni kívánt dokumentumot. A rendszermag és az állományrendszerek A &os; gyors állományrendszere (Fast File System, FFS) szabályosan kezeli a 8 bites karaktereket, tehát tetszõleges egyszerû karakteres készlet (lásd &man.multibyte.3;) használható vele, viszont a karakterkészlet nevét nem tárolja el az állományrendszerben. Emiatt a neveket nyersen kezeli, semmit sem tud a kódolásukról. Az FFS hivatalosan még nem támogat semmilyen fajta széles vagy több byte-os karakterkészletet. Léteznek azonban független javítások az FFS-hez, amelyek lehetõvé teszik ilyen széles vagy több byte-os karakterek használatát. Ezek csak átmeneti és nem hordozható megoldások, olyan módosítások, amelyekrõl úgy döntöttünk, nem vesszük fel ezeket a forrásfába. Az érintett nyelvek honlapjain elérhetjük ezeket a javításokat és többet megtudhatunk róluk. DOS Unicode A &os; &ms-dos; állományrendszere konfigurálható úgy, hogy képes legyen konvertálni az &ms-dos; Unicode és a kiválasztott &os; állományrendszerének karakterkészlete között. Errõl bõvebben a &man.mount.msdosfs.8; man oldalon olvashatunk. I18N programok fordítása Számos &os; port rendelkezik I18N támogatással. Ezek egy részének nevében szerepel az -I18N jelzés. Az ilyen és sok más hasonló program beépítetten ismeri az I18N-t, így nem igényelnek külön beállításokat. MySQL Néhány alkalmazás azonban, mint például a MySQL, esetén az adott karakterkészletnek megfelelõ módon kell beállítani a Makefile állományt. Ezt általában magában a Makefile állományban tudjuk megtenni, vagy pedig a configure megfelelõ paraméterezésével. A &os; honosítása adott nyelvekre Andrey Chernov Eredetileg írta: Az orosz nyelv (KOI8-R kódolás) honosítás orosz A KOI8-R kódolásról bõvebben a KOI8-R oldalán (orosz hálózati karakterkészlet) tájékozódhatunk. A nyelvi beállítások megadása Írjuk a következõ sorokat a ~/.login_conf állományunkba: me:Az en hozzaferesem:\ :charset=KOI8-R:\ :lang=ru_RU.KOI8-R: Valamint lásd a fejezet korábbi részeiben említett példákat a nyelvi beállítások megadására. A konzol beállítása Tegyük hozzá a következõ sort az /etc/rc.conf állományunkhoz: mousechar_start=3 Illetve használjuk az /etc/rc.conf állományban még a következõ beállításokat is: keymap="ru.koi8-r" scrnmap="koi8-r2cp866" font8x16="cp866b-8x16" font8x14="cp866-8x14" font8x8="cp866-8x8" A /etc/ttys állományban szereplõ mindegyik ttyv* bejegyzésnél adjuk meg termináltípusnak a cons25r-t. Valamint lásd a fejezet korábbi részében bemutatott példákat a konzol beállítására. A nyomtatás beállítása nyomtatók Mivel a legtöbb nyomtató hardveresen tartalmazza a CP866 kódlapot az orosz karakterek támogatásához, használnunk kell egy kimeneti szûrõt a KOI8-R kódolású karakterek CP866 kódolásúra konvertálásához. Egy ilyen szûrõ alapértelmezés szerint telepítésre kerül a /usr/libexec/lpr/ru/koi2alt állományba. Az orosz nyomtatóhoz tartozó bejegyzés valahogy így néz ki az /etc/printcap állományban: lp|Orosz helyi sornyomtato:\ :sh:of=/usr/libexec/lpr/ru/koi2alt:\ :lp=/dev/lpt0:sd=/var/spool/output/lpd:lf=/var/log/lpd-errs: A bõvebben magyarázathoz lásd a &man.printcap.5; man oldalt. Az &ms-dos; állományrendszere és az orosz állománynevek A most következõ példa &man.fstab.5; bejegyzés azt mutatja meg, hogy lehet bekapcsolni az orosz állománynevek támogatását a csatlakoztatandó &ms-dos; állományrendszereken: /dev/ad0s2 /dos/c msdos rw,-Wkoi2dos,-Lru_RU.KOI8-R 0 0 Az kapcsolóval kiválasztjuk a használni kívánt nyelvi beállítás nevét, és a kapcsolóval megadjuk a karakterek átváltásához szükséges táblázatot. A kapcsoló használata során mindenképpen csatlakoztassuk a /usr állományrendszert még az &ms-dos; partíció elõtt, mivel az átváltáshoz használt táblázatok a /usr/libdata/msdosfs könyvtárban találhatóak meg! A részleteket a &man.mount.msdosfs.8; man oldalon találhatjuk meg. Az X11 beállítása Adjuk meg elõször a leírtak szerint a nem X-es nyelvi beállításokat. Ha &xorg;-ot használunk, telepítsük a x11-fonts/xorg-fonts-cyrillic csomagot. Ellenõrizzük a /etc/X11/xorg.conf állományban a "Files" szakaszt. Az alábbi sort mindegyik más FontPath bejegyzés elõtt kell szerepeltetnünk: FontPath "/usr/X11R6/lib/X11/fonts/cyrillic" A portok között találhatunk még további cirill betûtípusokat. Az orosz billentyûzet életre keltéséhez írjuk be a következõket az xorg.conf állomány "Keyboard" szakaszába: Option "XkbLayout" "us,ru" Option "XkbOptions" "grp:toggle" Ellenõrizzük, hogy a XkbDisable ki van kapcsolva (ki van kommentezve) ebben a szakaszban. A grp:toggle beállítás esetén az orosz/latin (RUS/LAT) átkapcsolás gombja a jobb Alt lesz, míg a grp:ctrl_shift_toggle beállításnál a CtrlShift. A grp:caps_toggle esetén az orosz/latin váltás a CapsLock billentyûvel történik. Ilyenkor (de csak latin módban) a megszokott CapsLock funkció továbbra is elérhetõ a ShiftCapsLock kombinációval. A grp:caps_toggle valamiért nem mûködik az &xorg;ban. Ha van &windows; billentyûnk a billentyûzeten és azt tapasztaljuk, hogy egyes nem-alfabetikus billentyûk rosszul kerülnek kiosztásra orosz módban, adjuk hozzá a következõ sort az xorg.conf állományhoz: Option "XkbVariant" ",winkeys" Az orosz XKB billentyûzet egyes nem honosított alkalmazások esetén nem mûködik. A kis mértékben honosított alkalmazások esetén javasolt meghívni a XtSetLanuageProc(NULL, NULL, NULL); függvényt valahol a program elején. Az X11 alkalmazások honosításához további útmutatásokat a KOI8-R X Window-ra címû leírásban találhatunk. Hagyományos kínai honosítás tajvaniak számára honosítás hagyományos kínai A &os;-Taiwan projekt készített a &os;-hez egy kínainak szóló hogyant, amely elérhetõ a címen és számos kínai portot használ. A &os; kínai hogyan jelenlegi szerkesztõje Shen Chuan-Hsing (statue@freebsd.sinica.edu.tw). Chuan-Hsing Shen (statue@freebsd.sinica.edu.tw) létrehozta a Kínai &os; gyûjteményt (Chinese &os; Collection, CFC) a &os;-Taiwan zh-L10N-tut munkáját felhasználva. A hozzátartozó csomagok és szkriptek elérhetõek a címen. Honosítás német (és minden más ISO 8859-1 kódolású) nyelvre honosítás német Slaven Rezic (eserte@cs.tu-berlin.de) készített egy írást, amely elmagyarázza, hogyan használjunk német nemzeti karaktereket a &os; alatt. Ez a leírás németül készült és a címen érhetõ el. Honosítás görög nyelvre honosítás görög Nikos Kokkalis nickkokkalis@gmail.com egy teljes cikket írt a &os; görög nyelvi támogatásáról. Ez elérhetõ a &os; hivatalos görög nyelvû dokumentációjában, a címen. Felhívjuk a figyelmet, hogy az csak görög nyelven érhetõ el. Honosítás japán és koreai nyelvekre honosítás japán honosítás koreai A japán honosításhoz lásd , a koreaihoz pedig lásd . Idegennyelvû &os; dokumentáció Néhány &os; felhasználó lefordította a &os; dokumentációjának egyes részeit más nyelvekre is. Munkájuk elérhetõ a fõoldalon található linkeken keresztül vagy a /usr/share/doc könyvtárban. diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/ports/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/ports/chapter.sgml index 952c980e1c..45178cf011 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/ports/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/ports/chapter.sgml @@ -1,2169 +1,2168 @@ Alkalmazások telepítése: csomagok és portok Áttekintés portok csomagok A &os; rendszereszközök gazdag gyûjteményével érkezik az alaprendszer részeként. Azonban a külsõ alkalmazások telepítéséhez rengeteg teendõt kell elvégeznünk. A feladat elvégzésére ezért a &os; két, egymást kiegészítõ technológiát kínál fel: a &os; Portgyûjteményt (telepítés forráskódból) és a csomagokat (telepítés elõre elkészített bináris csomagokból). Mind a két módszerrel fel tudjuk telepíteni a kedvenc alkalmazásunk legújabb verzióját lokálisan vagy egyenesen a hálózatról. A fejezet elolvasása során megismerjük: hogyan telepítsünk külsõ fejlesztésû bináris szoftvercsomagokat; hogyan fordítsunk le a forrásukból külsõ fejlesztésû szoftvereket a Portgyûjtemény segítségével; hogyan távolítsunk el korábban már telepített csomagokat és portokat; hogyan bíráljuk felül a Portgyûjtemény által használt alapértelmezett értékeket; hogyan keressük meg a megfelelõ szoftvercsomagokat; hogyan frissítsük a telepített alkalmazásokat. Az alkalmazások telepítésének összefoglalása Ha korábban már használtunk &unix; rendszereket, valószínûleg ismerjük a külsõ alkalmazások telepítésének jellemezõ menetét: Töltsük le a szoftvert, amelyet vagy forráskód vagy pedig bináris formátumban érhetünk el. Bontsuk ki az alkalmazás letöltött változatát (ez általában a &man.compress.1;, &man.gzip.1; vagy a &man.bzip2.1; által tömörített tar állomány). Keressük meg dokumentációt (többnyire az INSTALL vagy a README állományban található, vagy a doc/ alkönyvtárban) és olvassuk el benne, hogyan tudjuk telepíteni a szoftvert. Ha a szoftver forrását töltöttük le, fordítsuk le. Elképzelhetõ, hogy ennek során szerkesztenünk kell a Makefile állományt vagy lefuttatnunk a configure szkriptet, illetve más lépéseket is el kell végeznünk. Próbáljuk a ki szoftvert, majd telepítsük. Ez annak a forgatókönyve, amikor minden hiba nélkül lezajlik. Megeshet azonban, ha olyan szoftvert telepítünk, amelyet nem kifejezetten a &os;-hez terveztek, akkor javítanunk kell a forráskódban a szoftver megfelelõ mûködéséhez. Ha sikerül mûködésre bírni, folytathatjuk &os;-n a szoftver telepítését a megszokott módon. Habár a &os; erre a célra két lehetõséget is felkínál, amivel rengeteg erõfeszítéstõl megkímélhet minket: ezek a csomagok és a portok. Az írás pillanatában közel &os.numports; külsõ alkalmazás érhetõ el ilyen formában. Egy adott alkalmazás esetén a hozzátartozó &os;-s csomag mindössze egyetlen letöltendõ állományt takar. A csomag tartalmazza az alkalmazás telepítéséhez szükséges összes parancs elõre lefordított változtatát, ugyanígy magát a dokumentációt is. A letöltött csomagokat a &os; csomagkezelõ parancsaival vehetjük használatba: ezek a &man.pkg.add.1;, &man.pkg.delete.1;, &man.pkg.info.1; és így tovább. Az új alkalmazások telepítése ennek köszönhetõen egyetlen paranccsal elvégezhetõ. Egy alkalmazás &os;-s portja mögött lényegében állományok gyûjteménye áll, amelyek abban segítenek, hogy automatikusan tudjunk telepíteni a forráskód felhasználásával. Ne felejtsük el, hogy normális esetben számos lépcsõt végig kell járnunk egy program sajátkezû lefordításához (letöltés, kitömörítés, javítgatás, fordítás, telepítés). A portot alkotó állományok tartalmazzák az összes olyan szükséges információt, amelyek átengedik ezt a feladatot a rendszernek. Kiadunk néhány egyszerû parancsot és az alkalmazás magától letöltõdik, kitömörítõdik, módosítja a forráskódját, lefordul és települ. Valójában a portrendszer használható olyan csomagok létrehozására is, amelyeket késõbb a pkg_add és többi hozzá hasonló, hamarosan részletesebben is bemutatandó csomagkezelõ paranccsal is kezelni tudunk. A csomagok és a portok egyaránt képesek függõségeket kezelni. Tegyük fel, hogy egy olyan alkalmazást akarunk telepíteni, amely egy adott függvénykönyvtár meglététõl függ a rendszeren. Az alkalmazás és a könyvtár is elérhetõ &os; portként és csomagként. Akár a pkg_add parancsot, akár a portrendszert használjuk az alkalmazás hozzáadására, mind a kettõ észre fogja venni, hogy a szükséges könyvtárt még nem telepítettük, ezért elõször azt fogja automatikusan telepíteni. Tudván, hogy a két említett megoldás szinte teljesen egyenértékû, felmerülhet a kérdés: a &os; mégis miért rendelkezik mindkettõvel? A csomagoknak és a portoknak is megvannak a maguk elõnyei, és hogy a kettõ közül melyiket használjuk, csak az egyéni ízlésünkön múlik. A csomagok használatának elõnyei Egy csomag általában kisebb, mint az alkalmazás forráskódját tartalmazó tömörített tar állomány. A csomagokat nem kell fordítani. Nagyobb alkalmazások, mint például a Mozilla, KDE vagy GNOME esetén ez kulcsfontosságú lehet, fõleg abban az esetben, ha a rendszerünk ehhez nem eléggé gyors. A csomagok használata nem várja el tõlünk, hogy behatóbban ismerjük miként is kell &os;-n szoftvereket lefordítani. A portok használatának elõnyei A csomagokat általános esetben igen óvatos beállításokkal készítik el, hiszen a lehetõ legtöbb rendszeren mûködõképesnek kell lenniük. Ha viszont portból telepítünk, nyugodtan hangolhatjuk úgy a beállításokat, hogy (például) a &pentium; 4 vagy az Athlon processzoroknak kedvezõ kódot hozzanak létre. Bizonyos alkalmazások fordítás idején állítandó beállításokkal rendelkeznek arról, hogy mire lesznek képesek és mire nem. Például az Apache beépített konfigurációs opciók széles kelléktárával rendelkezik. Amikor viszont portból hozzuk létre, nem kell elfogadnunk ezek alapértelmezett értékeit, hanem a saját igényeinknek megfelelõen átállíthatjuk ezeket. Egyes esetekben több különféle beállítást tükrözõ csomag is létezhet ugyanahhoz az alkalmazáshoz. Például a Ghostscript elérhetõ ghostscript és ghostscript-nox11 csomagként is attól függõen, hogy telepítettük-e az X11 szervert. Ez természetesen egy meglehetõsen durva kijátszása a csomagrendszernek, és gyorsan lehetetlenné is válik a használata, ha az adott alkalmazás egy-két fordítási idejû beállításnál többel rendelkezik. Néhány szoftver licencelése tiltja a bináris terjesztést. Ezért ezek a szoftverek kizárólag csak forráskód formájában továbbíthatóak. Néhányan nem bíznak meg a bináris verziókban. Ha látjuk a forráskódot is, akkor (elméletben) át tudjuk nézni, és mi magunk is megkereshetjük a benne lappangó hibákat. Ha vannak saját javításaink, csak a forráskód birtokában tudjuk ezeket felhasználni. Sokan szeretik, ha egyszerûen csak ott van a szoftverek forráskódja. Ha éppen unatkoznak, beléjük tudnak nézni, ötleteket és kódot tudnak belõlük meríteni (persze csak akkor, ha ezt a licenc megengedi), vagy tovább tudják ezeket fejleszteni, orvosolni tudják a hibáikat stb. A portok frissítésérõl a &a.ports; és a &a.ports-bugs; valamelyikérõl szerezhetünk naprakész információkat. Mielõtt bármelyik alkalmazást is telepítenénk, érdemes meglátogatnunk az oldalt, ahol a hozzátartozó ismert biztonsági problémákról olvashatunk. Telepíthetjük a ports-mgmt/portaudit programot is, amely automatikusan ellenõrzi a telepített alkalmazások ismert sebezhetõségeit. Ez az ellenõrzés egyébként megejthetõ minden port lefordítása elõtt is. Ezalatt a portaudit -F -a parancs kiadásával ellenõrizhetjük utólag a telepített csomagokat. A fejezet fennmaradó részében megmutatjuk, hogyan használjuk &os;-ben a csomagokat és portokat külsõ alkalmazások telepítésére és karbantartására. A számunkra szükséges alkalmazások felkutatása Mielõtt telepítenénk bármilyen alkalmazást, tudnunk kell, hogyan is nevezik. A &os;-hez elérhetõ alkalmazások listája folyamatosan növekszik. Szerencsére számos módja van annak, hogy utánajárjunk a keresett szoftvernek: A &os; honlapján találhatunk egy rendszeresen frissülõ listát az összes elérhetõ alkalmazásról, a http://www.FreeBSD.org/ports/ címen. Itt a portok különbözõ kategóriákba sorolva találhatóak meg, ahol név szerint megkereshetjük az alkalmazást (amennyiben ismerjük), vagy végigböngészhetjük az adott kategóriában elérhetõ alkalmazásokat is. FreshPorts Dan Langlille a címen karbantartja a FreshPorts nevû oldalt. Ezen az oldalon folyamatosan nyomon lehet követni a Portgyûjteményben megtalálható alkalmazások változásait, lehetõvé téve, hogy egy vagy több portot is figyeljünk, vagy e-mailt küldjünk a frissítésükrõl. FreshMeat Amennyiben nem ismerjük a keresett alkalmazás nevét, próbáljuk meg felkutatni a FreshMeaten () vagy hozzá hasonló oldalakon, majd nézzük a &os; honlapján, hogy az adott alkalmazást portolták-e már a rendszerre. Ha pontosan ismerjük a port nevét, és csak a kategóriáját kellene megkeresnünk, használjuk a &man.whereis.1; parancsot. Egyszerûen csak adjuk ki a whereis név parancsot, ahol az név a telepítendõ program neve. Ha sikerült megtalálni, részletes információt kapunk arról, hogy hol található, valahogy így: &prompt.root; whereis lsof lsof: /usr/ports/sysutils/lsof A fenti példában megtudhatjuk, hogy az lsof parancs a /usr/ports/sysutils/lsof könyvtárban található. Vagy egy egyszerû &man.echo.1; paranccsal is megkereshetjük a portfában a portokat. Mint például: &prompt.root; echo /usr/ports/*/*lsof* /usr/ports/sysutils/lsof Ez a módszer a /usr/ports/distfiles könyvtárba letöltött összes illeszkedõ állományt is kilistázza. Egy másik lehetõség egy adott port megtalálására, ha a Portgyûjtemény beépített keresési mechanizmusát használjuk. Ennek használatához a /usr/ports könyvtárban kell lennünk. Miután beléptünk ide, futtassuk le a make search name=programnév parancsot, ahol a programnév a keresendõ program neve. Például, ha az lsof programot keressük: &prompt.root; cd /usr/ports &prompt.root; make search name=lsof Port: lsof-4.56.4 Path: /usr/ports/sysutils/lsof Info: Lists information about open files (similar to fstat(1)) Maint: obrien@FreeBSD.org Index: sysutils B-deps: R-deps: A keresés eredményében leginkább a Path: kezdetû sorra kell odafigyelnünk, mivel ez árulja el, hol is találhatjuk meg a portot. Az itt szereplõ többi információ nem szükséges a port telepítéséhez, ezért azokkal itt most nem foglalkozunk. Mélyebb keresésekhez használhatjuk a make search key=szöveg parancsot is, ahol a szöveg a keresendõ szöveg(részlet) lesz. Ezt a rendszer keresni fogja a portok neveiben, megjegyzésekben, leírásokban és függõségekben. Amikor nem ismerjük a keresett program nevét, ez olyan portok keresésére alkalmas, amelyek egy adott témához kapcsolódnak. A fenti esetek mindegyikében a keresés nem különbözteti meg a kis- és nagybetûket. Tehát a LSOF keresése ugyanazt az eredményt adja, mint az lsof esetén. Chern Lee Írta: A csomagrendszer használata &os; alatt több különbözõ módon tudunk csomagokat használni: A sysinstall használatán keresztül a futó rendszeren tudjuk megnézni a telepített csomagokat, tudunk vele csomagokat telepíteni vagy törölni. Ezzel részletesebben a foglalkozik. A szakasz további részében ismertetett egyéb parancssoros csomagkezelõ segédprogramok. Csomagok telepítése csomagok telepítése pkg_add A &man.pkg.add.1; segédprogram segítségével telepíthetünk &os;-hez készült szoftvercsomagokat lokálisan vagy a hálózaton levõ egyik szerveren megtalálható állományokból: Csomagok letöltése manuálisan és telepítése lokálisan &prompt.root; ftp -a ftp2.FreeBSD.org Connected to ftp2.FreeBSD.org. 220 ftp2.FreeBSD.org FTP server (Version 6.00LS) ready. 331 Guest login ok, send your email address as password. 230- 230- This machine is in Vienna, VA, USA, hosted by Verio. 230- Questions? E-mail freebsd@vienna.verio.net. 230- 230- 230 Guest login ok, access restrictions apply. Remote system type is UNIX. Using binary mode to transfer files. ftp> cd /pub/FreeBSD/ports/packages/sysutils/ 250 CWD command successful. ftp> get lsof-4.56.4.tgz local: lsof-4.56.4.tgz remote: lsof-4.56.4.tgz 200 PORT command successful. 150 Opening BINARY mode data connection for 'lsof-4.56.4.tgz' (92375 bytes). 100% |**************************************************| 92375 00:00 ETA 226 Transfer complete. 92375 bytes received in 5.60 seconds (16.11 KB/s) ftp> exit &prompt.root; pkg_add lsof-4.56.4.tgz Ha nincsenek egyáltalán helyben csomagjaink (például egy &os; CD-készletben), akkor a legjobban úgy járunk, ha a használjuk a &man.pkg.add.1; kapcsolóját. Ennek hatására a segédprogram önmagától meghatározza a szükséges állományformátumot és verziót, majd FTP-n keresztül letölti és telepíti a csomagot. pkg_add &prompt.root; pkg_add -r lsof Az iménti példában a program mindenféle további beavatkozás nélkül letölti a megfelelõ csomagot és felteszi. Ha a központi helyett egy másik szervert szeretnénk használni, felül kell bírálnunk az alapértelmezett beállításokat és igényeinknek megfelelõen be kell állítanunk a PACKAGESITE környezeti változó értékét. A &man.pkg.add.1; a &man.fetch.3; programot használja az állományok letöltésére, amely pedig számos egyéb környezeti változót is figyel, mint például az FTP_PASSIVE_MODE, az FTP_PROXY és az FTP_PASSWORD. Ha tûzfal mögött vagyunk, ezek közül néhányat biztosan be kell majd állítanunk, vagy FTP/HTTP proxyt kell használnunk. A &man.fetch.3; man oldalán megtaláljuk ezen változók teljes felsorolását. Figyeljük meg, hogy az lsof-4.56.4 helyett csak lsof-ot adtunk meg. Amikor ugyanis kérjük a csomag letöltését is, nem szabad verziószámot megadnunk. A &man.pkg.add.1; mindig az alkalmazás legfrissebb verzióját fogja letöltetni. Ha a &os.current; vagy &os.stable; verziókat használjuk, a &man.pkg.add.1; mindig az alkalmazás elérhetõ legfrissebb verzióját fogja letölteni. Ha azonban valamelyik -RELEASE verziót használjuk, a csomagnak az adott kiadáshoz készült verzióját fogja leszedni. Ezt a mûködési módot a PACKAGESITE változó felülírásával viszont meg tudjuk változtatni. Például ha a &os; 5.4-RELEASE változatával dolgozunk, a &man.pkg.add.1; alapértelmezés szerint a ftp://ftp.freebsd.org/pub/FreeBSD/ports/i386/packages-5.4-release/Latest/ címrõl fogja letölteni a csomagokat. Ha mi viszont a &os; 5-STABLE csomagok letöltését akarjuk elérni, állítsuk az PACKAGESITE értékét a ftp://ftp.freebsd.org/pub/FreeBSD/i386/packages-5-stable/Latest/ címre. A csomagok .tgz és .tbz formátumokban kerülnek terjesztésre. Ezek az címen, vagy pedig a &os; CD-ken találhatóak meg. A 4 CD-bõl álló készlet (illetve a PowerPak stb.) minden CD-jén találhatunk csomagokat a packages/ könyvtárban. A csomagokat tároló könyvtár struktúrája hasonló a /usr/ports könyvtárban kialakított könyvtárfához. Minden kategóriának saját könyvtára van, és minden csomag megtalálható az All (összes) kategóriában. A csomagrendszer könyvtárszerkezete tehát megegyezik a portok szétosztásával, ezáltal így képesek egymással összedolgozni a teljes csomag/port rendszer megformálásában. A csomagok kezelése csomagok kezelés A &man.pkg.info.1; egy olyan segédprogram, amellyel készíteni lehet egy listát a telepített csomagokról, és emellett még más egyéb információkat tudhatunk meg róluk. pkg_info &prompt.root; pkg_info cvsup-16.1 A general network file distribution system optimized for CV docbook-1.2 Meta-port for the different versions of the DocBook DTD ... A &man.pkg.version.1; összefoglalja az összes telepített csomag verzióját. Ezenkívül össze is hasonlítja a csomagok verzióját a portfában található aktuális verziókéval. pkg_version &prompt.root; pkg_version cvsup = docbook = ... A második oszlopban látható jelek utalnak a telepített verzió a helyi portfában található verzióéhoz viszonyított korára. Jel Jelentés = A telepített csomag verziója megegyzik a helyi portfában található verziójával. < A telepített verzió a portfában levõnél régebbi. > A telepített verzió újabb, mint a portfában található. (A helyi portfa valószínûleg nem lett frissítve.) ? A telepített csomag nem található a portok között. (Ez akkor történhet meg, amikor például egy portot eltávolítottak a Portgyûjteménybõl vagy átnevezték.) * A csomagnak több verziója is jelen van. ! A telepített csomag szerepel az indexben, de a pkg_version valamiért nem volt képes összehasonlítani a verziószámát az indexben levõ bejegyzéssel. Csomagok törlése pkg_delete csomagok törlés Egy korábban már telepített csomag eltávolításához használjuk a &man.pkg.delete.1; segédprogramot. &prompt.root; pkg_delete xchat-1.7.1 A &man.pkg.delete.1; használatánál szükség van a csomag teljes nevének és verziószámának megadására. A fenti parancs tehát nem mûködik, ha csak az xchat-et adjuk meg az xchat-1.7.1 helyett. A telepített csomag verzióját azonban könnyedén kitalálhatjuk a &man.pkg.version.1; alkalmazásával. Esetleg egyszerûen dzsókerkaraktereket is használhatunk: &prompt.root; pkg_delete xchat\* Ebben az esetben az összes xchat-tel kezdõdõ csomagot letörli. Egyebek A csomagokra vonatkozó összes információ a /var/db/pkg könyvtárban található. Az egyes csomagok leírása és hozzájuk telepített állományok listája az ezen a könyvtáron belül elhelyezkedõ állományokban tárolódik. A Portgyûjtemény használata A most következõ szakaszokban megismerhetjük azokat az alapvetõ utasításokat, amelyekkel a Portgyûjteményen keresztül tudunk programokat telepíteni és eltávolítani. Az ehhez használható make targetek és környezeti változók részletesebb leírását a &man.ports.7; man oldalán lelhetjük meg. A Portgyûjtemény beszerzése Mielõtt bármelyik portot is tudnánk telepíteni, elsõként magát a Portgyûjteményt kell megszereznünk — ez lényegében a /usr/ports könyvtárban megtalálható Makefile állományok, javítások és leírások gyûjteménye. A &os; telepítése közben a sysinstall rákérdez a Portgyûjtemény telepítésére is. Ha erre nemet válaszoltunk volna, a portok gyûjteményét az alábbi módokon szerezhetjük be: A CVSup használatával A CVSup protokoll használatával viszonylag gyorsan el tudjuk érni és naprakészen tudjuk tartani a Portgyûjtemény egy példányát. A CVSup használatát alaposabban a A CVSup használata címû függelékben ismerhetjük meg. A &os; 6.2 változatától kezdve az alaprendszerben a CVSup protokollt a csup valósítja meg. A &os; korábbi változatának használói ezt a programot a net/csup porton vagy csomagon keresztül tudják telepíteni. Gondoskodjunk róla, hogy a /usr/ports üres legyen a csup elsõ futtatása elõtt! Ha más forrásból raktuk ide a Portgyûjteményt, a csup nem fogja lenyesegetni az azóta eltávolított javításokat. Futtassuk a csup programot: &prompt.root; csup -L 2 -h cvsup.FreeBSD.org /usr/share/examples/cvsup/ports-supfile Itt írjuk át a cvsup.FreeBSD.org címét a hozzánk legközelebb levõ CVSup szerver címére. Az összes elérhetõ tükörszerver címét a CVSup tükrözések () címû részben olvashatjuk. Ha például el akarjuk kerülni a CVSup szerver megadását a parancssorban, akkor mindenképpen a ports-supfile állományból érdemes készíteni egy saját verziót. Ebben az esetben root felhasználóként másoljuk a /usr/share/examples/cvsup/ports-supfile állományt egy új helyre, például a /root könyvtárba vagy a saját felhasználói könyvtárunkba. Szerkesszük át a ports-supfile állományt. Írjuk át a CHANGE_THIS.FreeBSD.org értéket a hozzánk legközelebb található CVSup szerverére. A CVSup tükrözések () címû részben megtaláljuk az összes ilyen tükörszervert. És most indítsuk el a csup parancsot az alábbi módon: &prompt.root; csup -L 2 /root/ports-supfile A &man.csup.1; parancs késõbbi futása során már letölti és érvényesíti az észlelt változtatásokat a saját Portgyûjteményünkben, de a telepített portokat viszont nem fogja újrafordítani. A Portsnap használatával A Portsnap egy másik módszert képvisel a Portgyûjtemény terjesztésére, a lehetõségeinek részletesebb megismeréséhez tekintsük át A Portsnap használata címû szakaszt. Töltsük le a Portgyûjtemény tömörített pillanatképét a /var/db/portsnap könyvtárba. Ha akarjuk, ezután a lépés után már lekapcsolódhatunk az internetrõl. &prompt.root; portsnap fetch Ha még csak elõször futtatjuk a Portsnapet, bontsuk ki az imént letöltött állapotot a /usr/ports könyvtárba: &prompt.root; portsnap extract Ha viszont már korábban is létezett a /usr/ports könyvtárunk és most csak frissítjük, akkor helyette ezt a parancsot adjuk ki: &prompt.root; portsnap update A <application>sysinstall</application> használatával Ebben az esetben a sysinstall nevû programmal telepítjük a Portgyûjteményt valamilyen telepítõeszközrõl. Ilyenkor azonban a kiadás dátumának megfelelõ, valószínûlég régebbi változat kerül fel. Ha rendelkezünk internet-hozzáféréssel, akkor inkább az elõbb tárgyalt módszerek valamelyikét alkalmazzuk. root felhasználóként adjuk ki a - sysinstall (vagy a &os; 5.2 elõtti - verzióban a /stand/sysinstall) - parancsot, ahogy itt is láthatjuk: + sysinstall parancsot, ahogy itt is + láthatjuk: &prompt.root; sysinstall Menjünk le és álljunk meg a Configure (Beállítások), menüpontnál, és nyomjunk Enter billentyût. Menjünk le és keressük meg a Distributions (Terjesztések) menüponot, majd nyomjunk meg az Enter billentyût. Menjünk le, válasszuk ki a ports elemet a Szóköz megnyomásával. Menjünk fel az Exit (Kilépés) ponthoz, nyomjunk meg az Enter billentyût. Válasszuk ki a telepítéshez használni kívánt eszközt, mint például CD, FTP stb. Menjünk fel az Exit (Kilépés) menüpontig, majd nyomjunk meg az Enter billentyût. Végezetül lépjünk ki a sysinstall programból, aminhez nyomjunk meg az X billentyût. Portok telepítése portok telepítés A váz fogalma az elsõ, amit a Portgyûjteménnyel kapcsolatban tisztázni kell. Dióhéjban összefoglalva, egy port váza azon állományok legszûkebb halmaza, amelyek elárulják a &os; számára, hogyan fordítsuk le hibamentesen és hogyan telepítsük az adott programot. Ehhez minden port vázában megtalálható: Egy Makefile nevû állomány. Ez tartalmazza azokat a különbözõ utasításokat, amelyek megmondják, hogyan kell lefordítani és hova kell telepíteni a rendszerünkben az adott alkalmazást. Egy distinfo nevû állomány. Ebben található információ a port lefordításához szükséges állományok letöltésérõl, valamint a letöltött állományok ellenõrzéséhez szükséges (az &man.md5.1; és &man.sha256.1; programokkal számolt) ellenõrzõösszegek. Egy files alkönyvtár. Itt találhatjuk meg azokat a javításokat, amelyek alkalmazásával le tudjuk fordítani a programot &os;-n is. Ezek a javítások többnyire bizonyos állományok módosításaira vonatkozó apró állományok formájában jelennek meg. Természetüknél fogva szöveges formátumúak, és általában olyanok szerepelnek bennük, hogy Töröld a 10. sort vagy Változtasd meg a 26. sort erre: .... Ezeket a javításokat eredetileg patcheknek (foltoknak) nevezik, vagy másképp diffeknek (eltéréseknek) is, mivel a &man.diff.1; program segítségével hozzák ezeket létre. Ez a könyvtár tartalmazhat további állományokat is portok elkészítéséhez. Egy pkg-descr nevû állomány. Ez a program részletesebb, gyakran többsoros bemutatása. Egy pkg-plist nevû állomány. Itt találjuk meg a port által telepítendõ összes állományt. Ez egyben közli a portrendszerrel is, hogy az eltávolítás során mely állományokat kell majd törölnie. Egyes portokban szereplhetnek még egyéb állományok is, mint például a pkg-message. Ezeket az állományokat a portrendszer különleges helyzetek kezelésére tartogatja. Ha még többet kívánunk megtudni ezekrõl az állományokról, vagy magukról a portokról általánosságban, lapozzuk fel a &os; porterek kézikönyvét. A port ugyan tartalmazza a forráskód lefordításához szükséges utasításokat, de konkrétan a forráskódot viszont nem. Ezt egy CD-rõl vagy az internetrõl tudjuk megszerezni. A forráskód általában a szerzõje által kedvelt formában jelenik meg: ez gyakran egy gzip-pel tömörített tar állomány, de lehet tömörítve mással is, vagy éppen lehet tömörítetlen. A program forráskódját, legyen akármilyen formában is, nevezik distfile-nak (terjesztési állománynak). A &os; portok telepítésének két módszerét tárjuk fel a következõkben. A portok telepítéséhez root felhasználóként kell bejelentkeznünk. Mielõtt telepítenénk bármelyik portot is, ajánlott frissíteni a Portgyûjteményünket és ellenõriznünk az adott portot a címen található biztonsági adatbázisban. Az újonnan telepítendõ alkalmazások biztonsági sebezhetõségeinek ellenõrzését automatikussá is tehetjük a portaudit használatával. Ez a segédeszköz is a Portgyûjteményben található (ports-mgmt/portaudit). Érdemes minden port telepítése elõtt letöltenünk a legfrissebb sebezhetõségi adatbázist a portaudit -F parancs kiadásával. Mellesleg az adatbázis rendszeres frissítése és ez a biztonsági felülvizsgálat a naponként elvégzendõ biztonsági ellenõrzések közt is megjelenik. Ezekrõl részletesebben a &man.portaudit.1; és &man.periodic.8; man oldalakon olvashatunk. A Portgyûjtemény feltételezi, hogy mûködõ internet-hozzáféréssel rendelkezünk. Amennyiben ez nem így lenne, a terjesztési állományokat, forráskódokat saját magunknak kell bemásolnunk a /usr/ports/distfiles könyvtárba. A kezdéshez lépjünk be a telepítendõ port könyvtárába: &prompt.root; cd /usr/ports/sysutils/lsof Miután beléptünk az lsof könyvtárába, láthatjuk a port vázát. A következõ lépés a fordítás avagy a port buildelése (elkészítése). Ezt egy szimpla make parancs kiadásával kezdeményezhetjük. Miután megtettük, valami ilyesmit kell tapasztalnunk: &prompt.root; make >> lsof_4.57D.freebsd.tar.gz doesn't seem to exist in /usr/ports/distfiles/. >> Attempting to fetch from ftp://lsof.itap.purdue.edu/pub/tools/unix/lsof/. ===> Extracting for lsof-4.57 ... [ide jön a kitömörítés kimenete] ... >> Checksum OK for lsof_4.57D.freebsd.tar.gz. ===> Patching for lsof-4.57 ===> Applying FreeBSD patches for lsof-4.57 ===> Configuring for lsof-4.57 ... [ide jön a configure szkript kimenete] ... ===> Building for lsof-4.57 ... [ide jön a fordítás kimenete] ... &prompt.root; A fordítás befejeztével visszakapjunk a parancssort. A soron következõ lépés a port telepítése lesz. Ehhez mindössze egyetlen szóval kell kiegészítenünk a make parancs meghívását: ez a szó pedig az install (telepít) lesz. &prompt.root; make install ===> Installing for lsof-4.57 ... [a telepítés kimenete kimarad] ... ===> Generating temporary packing list ===> Compressing manual pages for lsof-4.57 ===> Registering installation for lsof-4.57 ===> SECURITY NOTE: This port has installed the following binaries which execute with increased privileges. &prompt.root; Miután ismét visszakaptuk a parancssort, már futtatni is tudjuk a frissen telepített alkalmazásunkat. Mivel az lsof programnak tovább jogosultságokra is szüksége van, egy errõl szóló biztonsági figyelmeztetést is láthatunk. A portok létrehozása és telepítése során érdemes figyelnünk az ehhez hasonló figyelmeztetésekre. A telepítés befejeztével nem árt törölnünk a fordításhoz felhasznált alkönyvtárat (work) is. Ezzel nemcsak a drága lemezterületet spóroljuk meg, hanem megelõzzük a port késõbbi frissítése során felmerülõ esetleges problémákat is. &prompt.root; make clean ===> Cleaning for lsof-4.57 &prompt.root; Az eljárásból két lépést meg is tudunk takarítani, ha egyszerûen csak a make install clean parancsot adjuk ki az elõbb három lépésben tagolt make, make install és make clean parancsok helyett. Bizonyos parancsértelmezõk a PATH környezeti változóban felsorolt könyvtárakban található parancsokat gyorsítótárban tárolják, ezzel felgyorsítva a hozzájuk tartozó végrehajtható állományok keresését. Ha történetesen ilyen parancsértelmezõt használnánk, az új portok telepítése után szükségünk lehet a rehash parancs kiadására, mivel enélkül nem tudjuk elérni a frissen telepített parancsokat. Ezt a parancsot például a tcsh és a hozzá hasonló parancsértelmezõkben találhatjuk meg, az sh és rokonainál pedig a hash -r ennek a megfelelõje. A pontos információkat errõl a témáról a parancsértelmezõnk dokumentációjában lelhetjük meg. Némely külsõ DVD termék, mint például a &os; Malltól megrendelhetõ &os; Toolkit, tartalmazhatnak terjesztési állományokat. Ezek remekül használhatóak a Portgyûjteménnyel. Ehhez csatlakoztatnunk kell a DVD-t a /cdrom könyvtárba. Ettõl eltérõ csatlakozási pontok használata esetén ne felejtsük el átállítani a CD_MOUNTPTS változót sem a make számára. Ekkor a fordításhoz szükséges állományokat úgy fogja kezelni a rendszer, mintha a merevlemezünkön lennének. Vigyázzunk arra, hogy néhány portot nem lehet CD-n terjeszteni. Ez részben azért lehet, mert a szükséges állományok letöltéséhez, illetve újbóli terjesztéséhez ki kell tölteni valamilyen regisztrációs nyomtatványt, vagy pedig egyéb okok miatt. Tehát ha olyan portot akarunk telepíteni, ami nincs rajta a CD-n, mindenképpen rendelkeznünk kell internetkapcsolattal. A portrendszer a &man.fetch.1; segédprogramot használja az állományok letöltésére, amely figyelembevesz különféle környezeti változókat, ilyenek többek közt az FTP_PASSIVE_MODE, FTP_PROXY és az FTP_PASSWORD. Ha tûzfal mögött vagyunk, szükségünk lehet ezek némelyikének helyes beállítására, vagy FTP/HTTP proxyt kell használnunk. A &man.fetch.3; man oldala tartalmazza ezen változók teljes listáját. A make fetch azon felhasználók számára nyújt segítséget, akik nem csatlakoznak minden esetben a hálózatra. Egyszerûen csak futtassuk le a könyvtárszerkezet legtetejérõl (/usr/ports) ezt a parancsot és a szükséges állományok letöltõdnek nekünk. A parancs mûködik az alsóbb szinteken is, például a /usr/ports/net könyvtárban. Azonban legyünk tekintettel arra, hogy ha egy port függ más portoktól vagy függvénykönyvtáraktól, ez a parancs nem fogja letölteni a hozzájuk tartozó állományokat. Ilyenkor a fetch helyett használjuk a fetch-recursive targetet. Ha a make parancsot egy felsõbb szinten futtatjuk, akkor ezzel létre tudjuk hozni az összes vagy csak kategóriánként az összes portot, hasonlóan az elõbb említett make fetch módszerhez. Ez azonban veszélyes, mivel egyes portok kizárják mások használatát. Emellett elõfordulhat az is, hogy bizonyos portok ugyanazon a néven telepítenek több, tartalmukban különbözõ állományt. Nagyon ritkán adódhat, hogy a felhasználónak nem a MASTER_SITES által mutatott helyekrõl kell beszereznie a szükséges állományokat (innen töltõdnek ugyanis le). A MASTER_SITES beállítást az alábbi paranccsal bírálhatjuk felül: &prompt.root; cd /usr/ports/könyvtár &prompt.root; make MASTER_SITE_OVERRIDE= \ ftp://ftp.FreeBSD.org/pub/FreeBSD/ports/distfiles/ fetch Ebben a példában a MASTER_SITES értékét a ftp.FreeBSD.org/pub/FreeBSD/ports/distfiles/ címre változtattuk meg. A portok némelyike lehetõvé teszi (esetleg meg is követeli), hogy engedélyezzük vagy letiltsuk a készülõ program bizonyos elemeit hatékonysági, biztonsági vagy egyéb testreszabási irányelvek mentén. Ilyen többek közt a www/mozilla, a security/gpgme és a mail/sylpheed-claws. Ha elérhetõek ilyen beállítási lehetõségek, arról a rendszer egy üzenetben tájékoztat minket. Az alapértelmezett könyvtárak felülbírálása Néha hasznos (vagy kötelezõ) lehet eltérõ munka- és célkönyvtárak alkalmazása. A WRKDIRPREFIX és a PREFIX változókkal ezek alapértelmezéseit tudjuk megváltoztatni. Például a &prompt.root; make WRKDIRPREFIX=/usr/home/example/ports install parancs a portot a /usr/home/example/ports könyvtárban fogja lefordítani és az eredményét a /usr/local könyvtárba telepíti. A &prompt.root; make PREFIX=/usr/home/example/local install parancs hatására a port a /usr/ports könyvtárban készül el és a /usr/home/example/local könyvtárba települ. Természetesen a &prompt.root; make WRKDIRPREFIX=../ports PREFIX=../local install parancs ötvözi az elõbbi kettõt (amelyet most túlságosan is hosszú lenne kiírni, de vélhetõen sejthetõ belõle az alapötlet). Lehetõség van ezen változókat a saját környezetünkben is beállítani. Ha erre lenne szükségünk, nézzünk utána az ezzel kapcsolatos teendõnek a parancsértelmezõnk man oldalán. Az <command>imake</command> használatáról Bizonyos portok az (X Window System részeként megjelenõ) imake segédprogramra támaszkodnak, ahol viszont nem mûködik a PREFIX átállítása és mindenképpen a /usr/X11R6 könyvtárba akar telepíteni. Ehhez hasonlóan egyes Perl portok figyelmen kívül hagyják a PREFIX változót és közvetlenül a Perl fájába kerülnek. Az ilyen portok esetén nagyon nehéz vagy szinte lehetetlen betartatni a PREFIX használatát. A portok újrakonfigurálása Egyes portok lefordítása elõtt megjelenik egy ncurses alapú menü, ahol ki tudunk választani bizonyos fordítási beállításokat. Gyakran elõfordul, hogy a port lefordítása után a felhasználók szeretnék újra elõhozni ezt a menüt és megadni vagy kivenni bizonyos beállításokat. Erre több mód is kínálkozik. Egyik ilyen lehetõség az, ha belépünk a port könyvtárába és kiadjuk a make config parancsot, amivel lényegében ismét elõcsaljuk a beállításokat összefoglaló menüt. Másik ilyen lehetõség a make showconfig alkalmazása, amivel a porthoz tartozó összes beállítást tudjuk egyszerre megjeleníteni. Ezek mellett még használható a make rmconfig parancs is, amivel törölni tudjuk az összes eddigi beállítást és így újrakezdhetjük a port konfigurációját. Ezek és a többi ilyen opció a &man.ports.7; man oldalon kerül bõvebb kifejtésre. A portok eltávolítása portok eltávolítás Most már tudjuk, miként lehet portokat telepíteni, azonban valószínûleg még az is érdekelhet minket, hogy miként kell ezeket eltávolítani abban az esetben, ha például késõbb meggondolnánk magunkat velük kapcsolatban. A korábban telepített példaportot fogjuk eltávolítani (a figyelmetlenek kedvéért megemlítjük, hogy ez az lsof volt). A portok eltávolítása teljesen egybevág a csomagokéval (errõl a csomagokról szóló részben beszéltünk), mivel ekkor is használhatjuk a &man.pkg.delete.1; parancsot: &prompt.root; pkg_delete lsof-4.57 A portok frissítése portok frissítés Elõször is a &man.pkg.version.1; parancs felhasználásával listázzuk ki azokat a portokat, amik felett már eljárt az idõ és a Portgyûjteményben található belõlük újabb verzió: &prompt.root; pkg_version -v A <filename>/usr/ports/UPDATING</filename> állomány Miután frissítettük a Portgyûjteményünket, de még mielõtt megpróbálnánk akármelyik portot is frissíteni, érdemes egy pillantást vetnünk a /usr/ports/UPDATING állományra. Itt megtalálhatóak azok a problémák és a hozzájuk tartozó lépések, amelyekkel a felhasználóknak a portok frissítése során szembe kell nézniük, beleértve az állományformátumok, a konfigurációs állományok helyének megváltozását vagy egyéb olyan módosításokat, amik a korábbi verziókkal összeférhetetlenséget szülhetnek. Amennyiben az UPDATING állomány tartalma ellentmondana az itt olvasottakkal, mindig az UPDATING állományban leírtak az irányadóak. Portok frissítése a <application>portupgrade</application> használatával portupgrade A portupgrade nevû segédprogramot a portok egyszerûbb frissítésére találták ki, és a ports-mgmt/portupgrade portban található meg. A make install clean paranccsal bármelyik más porthoz hasonlóan telepíthetjük: &prompt.root; cd /usr/ports/ports-mgmt/portupgrade &prompt.root; make install clean A pkgdb -F paranccsal fésültessük át a telepített portok listáját, és javítsuk az általa jelentett ellentmondásokat. Érdemes rendszeresen elvégezni ezt, lehetõleg minden frissítés elõtt. Miután kiadtuk a portupgrade -a parancsot, a portupgrade nekilát frissíteni az összes elavult portot a rendszerünkben. Ha minden egyes frissítést külön meg szeretnénk erõsíteni, használjuk a kapcsolót is. &prompt.root; portupgrade -ai Ha nem akarjuk az összes portot frissíteni, csupán egy bizonyos alkalmazásét, használjuk a portupgrade pkgname paraméterezést. A kapcsoló megadásával a portupgrade elõször frissíti az adott alkalmazás függõségeit. &prompt.root; portupgrade -R firefox Ha a mûvelet során csomagokat kívánunk használni portok helyett, adjuk meg a kapcsolót. Ennek révén a portupgrade megkeresi a csomagokat a PKG_PATH környezeti változóban felsorolt könyvtárakban vagy ha itt nem találja, letölti ezeket egy távoli szerverrõl. Amennyiben a csomagokat sem helyben, sem pedig a távoli szerveren nem találja, a portupgrade helyettük portokat fog használni. Ilyenkor a portok használatát a kapcsoló beállításával lehet elkerülni: &prompt.root; portupgrade -PP gnome2 Csak a terjesztési állományok (vagy a esetén csomagok) letöltéséhez használjuk a kapcsolót. Mindezekrõl részletesebben a &man.portupgrade.1; man oldalon olvashatunk. Portok frissítése a <application>Portmanager</application> használatával portmanager A Portmanager egy másik hasznos segédprogram a portok könnyû frissítéséhez. A ports-mgmt/portmanager porton keresztül érhetõ el: &prompt.root; cd /usr/ports/ports-mgmt/portmanager &prompt.root; make install clean Használatával az összes telepített port egyetlen paranccsal frissíthetõ: &prompt.root; portmanager -u Ha a Portmanager minden egyes lépését külön meg kívánjuk erõsíteni, akkor a kapcsolókat se felejtsük el megadni. A Portmanager emellett új portok telepítésére is használható. Eltérõen a make install clean parancsban megszokottaktól, a kiválasztott port összes függõségét még a fordítás és a telepítés elõtt fogja frissíteni. &prompt.root; portmanager x11/gnome2 Ha bármilyen gondot tapasztalnánk a kiválasztott port függõségeit illetõen, a Portmanagert felkérhetjük az összes függõség helyes sorrendben történõ újrafordítására. Amikor befejezte, a problémás portot is újra létrehozza. &prompt.root; portmanager graphics/gimp -f Bõvebb információkért lásd &man.portmanager.1;. Portok frissítése a <application>Portmaster</application> használatával portmaster A Portmaster szintén a portok frissítésére alkalmas segédprogram. A Portmaster esetében a hangsúly az alaprendszerben is megtalálható eszközök használatán van (tehát nem függ semmilyen más porttól) és a /var/db/pkg/ könyvtárban található információk alapján dönti el, hogy milyen portokat kell frissítenie. A ports-mgmt/portmaster portból érhetõ el: &prompt.root; cd /usr/ports/ports-mgmt/portmaster &prompt.root; make install clean A Portmaster a portokat az alábbi négy kategória valamelyikébe sorolja be: Gyökér (root) portok (nem függenek semmitõl, semmi sem függ tõlük) Törzs (trunk) portok (nem függenek semmitõl, de mások függenek tõlük) Ág (branch) portok (vannak függõségeik és mások is függenek tõlük) Levél (leaf) portok (vannak függõségeik, de semmi sem függ tõlük) A következõ paranccsal le tudjuk kérni az összes telepített portot és az kapcsolóval frissítéseket keresni hozzájuk: &prompt.root; portmaster -L ===>>> Root ports (No dependencies, not depended on) ===>>> ispell-3.2.06_18 ===>>> screen-4.0.3 ===>>> New version available: screen-4.0.3_1 ===>>> tcpflow-0.21_1 ===>>> 7 root ports ... ===>>> Branch ports (Have dependencies, are depended on) ===>>> apache-2.2.3 ===>>> New version available: apache-2.2.8 ... ===>>> Leaf ports (Have dependencies, not depended on) ===>>> automake-1.9.6_2 ===>>> bash-3.1.17 ===>>> New version available: bash-3.2.33 ... ===>>> 32 leaf ports ===>>> 137 total installed ports ===>>> 83 have new versions available Az összes telepített port egyetlen egyszerû paranccsal frissíthetõ: &prompt.root; portmaster -a A Portmaster alapértelmezés szerint minden egyes törlendõ korábbi portról biztonsági másolatot készít. Amikor az új változat telepítése sikeresen lezajlott, akkor a Portmaster ezt a másolatot megsemmisíti. A paraméterrel azonban megkérhetjük, hogy ne törölje le a biztonsági mentést. Az megadásával a Portmaster interaktív módban indul el, és minden port frissítése elõtt a felhasználó megerõsítését fogja kérni. Amennyiben valamilyen hiba lép fel a frissítés folyamán, az opció megadásával kérhetjük az összes port frissítését és újrafordítását is: &prompt.root; portmaster -af A Portmaster használatával új portokat is fel tudunk telepíteni a rendszerre úgy, hogy azok függõségeit is igyekszik frissíteni a lefordításuk elõtt: &prompt.root; portmaster shells/bash A további részleteket a &man.portmaster.8; man oldalon találjuk. A portok tárigénye portok tárigény A Portgyûjtemény idõvel egyre több helyet fog elfoglalni a merevlemezünkön. Miután sikeresen létrehoztunk és telepítettünk egy szoftvert a hozzátartozó portból, érdemes mindig eltakarítanunk magunk után a work könyvtárban menet közben keletkezett átmeneti állományokat a make clean parancs használatával. Az egész Portgyûjteményt egyetlen mozdulattal ezzel a paranccsal tudjuk végigsepregetni: &prompt.root; portsclean -C Az idõ elõrehaladtával a distfiles könyvtárban is rengeteg régi forrás tud felhalmazódni. Ezeket eltávolíthatjuk kézzel, vagy az alábbi parancs segítségével törölhetjük az összes olyan terjesztési állományt, amelyekre már egyetlen port sem hivatkozik: &prompt.root; portsclean -D Vagy törölhetjük az összes olyan terjesztési állományt, amelyre egyetlen pillanatnyilag feltelepített port sem hivatkozik a rendszerünkben: &prompt.root; portsclean -DD A portsclean segédprogram a portupgrade programcsomag része. Ne felejtsük el eltávolítani azokat a portokat, amikre már nincs szükségünk a továbbiakban. Ebben a feladatban egy jól használható segédeszköz lehet a segítségünkre, a ports-mgmt/pkg_cutleaves port. Telepítés utáni teendõk Az új alkalmazás feltelepítése után minden bizonnyal szeretnénk elolvasni a hozzá társított dokumentációt, az egyedi beállításainknak megfelelõen módosítani a konfigurációs állományokat, engedélyezni a rendszerindítás során történõ automatikus indítását (ha démonról lenne szó) és így tovább. Az egyes alkalmazások beállításához elvégzendõ lépések nyilvánvalóan egyedenként eltérõek. Azonban tudunk szolgálni néhány általános tanáccsal válaszként az ilyenkor felmerülõ Na és akkor most mi legyen? kérdésre: Kérdezzük meg a &man.pkg.info.1; programtól, milyen állományok és hova kerültek fel a telepítés során. Például, ha a SzuperCsomag 1.0.0-át raktunk fel, akkor a &prompt.root; pkg_info -L SzuperCsomag-1.0.0 | less parancs kilistázza az összes állományt, amit a csomagból felraktunk. Ezek közül leginkább a man/ könyvtárban levõekre figyeljünk, mivel ezek lesznek az alkalmazás man oldalai. Ehhez hasonlóan a etc/ könyvtárban a konfigurációs állományok és a doc/ könyvtárban pedig a nagyobb lélegzetvételû dokumentációk foglalnak helyet. Ha nem emlékszünk pontosan rá, hogy az alkalmazások melyik verzióját is telepítettük, a &prompt.root; pkg_info | grep -i SzuperCsomag alakú parancs megkeresi az összes olyan csomagot, aminek a nevében szerepel a SzuperCsomag szövegrészlet. A fenti példában természetesen igény szerint változtassuk meg a SzuperCsomag szöveget a tényleges csomag nevére. Ahogy sikerült megtalálnunk az alkalmazáshoz tartozó man oldalakat, lapozzuk fel ezeket a &man.man.1; segítségével. Ugyanígy nézzük át a mellékelt minta konfigurációs állományokat és az összes elérhetõ dokumentációt. Ha az alkalmazásnak van saját honlapja, kutassunk ott is információk után, olvassuk el a gyakran ismételt kérdéseket és így tovább. Ha nem tudnánk pontosan a honlap címét, a &prompt.root; pkg_info SzuperCsomag-1.0.0 kimenetébõl könnyen elõkeríthetõ. Itt egy WWW: kezdetû sort kell keresnünk (már amennyiben létezik), amit az alkalmazás honlapjának címe kell kövessen. A rendszerrel együtt indítandó portok (ilyenek többek közt az internetes szolgáltatások), általában a /usr/local/etc/rc.d könyvtárba rakják a saját indítószkriptjüket. Érdemes leellenõrizni ezt a szkriptet és az igényeinknek megfelelõen módosítani, átnevezni. A Szolgáltatások indítása címû szakaszban ezt részleteiben is megismerhetjük. Teendõ a sérült portokkal Ha véletlenül ráakadnánk egy olyan portra, ami nem mûködik megfelelõen, nagyjából a következõket tudjuk tenni: Derítsük ki a Hibajelentések adatbázisából, hogy készül-e már javítás az adott porthoz. Ha igen, akkor annak befejezése után már képesek leszünk használni. Kérjük meg a port karbantartóját, hogy segítsen. A karbantartó elérhetõségének felderítéséhez gépeljük be a make maintainer parancsot, vagy keressük meg a Makefile állományban a karbantartó e-mail címét. Ne felejtsük el neki megemlíteni a levélben a port nevét és verzióját (vagyis mindenképpen küldjük el a $FreeBSD: sort a Makefile állományból) és a parancs kiadásától a hiba felbukkanásáig tartó kimenetet. Némely portokat nem egyedülálló személyek tartanak karban, hanem egy levelezési lista. A legtöbbjük neve, ha nem is mindé, nagyjából ilyen alakú: freebsd-listanév@FreeBSD.org. Egy ilyen jellegû kérdés megfogalmazása során ezt is vegyük figyelembe! Kifejezetten a ports@FreeBSD.org karbantartóval rendelkezõ portoknak nincs rendes gazdája. A hozzájuk kapcsolódó javítások és mindenféle segítség, ötlet errõl a levelezési listáról érkeznek. Ilyen esetekben számítunk az önkéntes segítõkre! Ha nem kapunk semmilyen választ, a hiba bejelentésére használhatjuk a &man.send-pr.1; programot is (errõl bõvebben lásd a &os;-s hibajelentések írása címû cikket). Javítsuk meg mi magunk! A porterek kézikönyve részletesen taglalja a portok belsõ felépítését, így onnan elindulva akár magunktól is meg tudunk javítani egy esetlegesen sérült portot, vagy be is küldhetjük a sajátunkat! Töltsük le a porthoz tartozó csomagot a hozzánk legközelebb levõ FTP oldalról. A központi csomaggyûjtemény a ftp.FreeBSD.org címen, a packages nevû könyvtárban található, de mielõtt ide fordulnánk, nézzük meg a hozzánk legközelebb levõ tükörszervert is! Ha egy csomagot így telepítünk, akkor több eséllyel fog mûködni és ráadásul még jóval gyorsabb is. A csomag telepítésére használjuk a &man.pkg.add.1; programot. diff --git a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/x11/chapter.sgml b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/x11/chapter.sgml index 966db14a30..9f7a8e5394 100644 --- a/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/x11/chapter.sgml +++ b/hu_HU.ISO8859-2/books/handbook/x11/chapter.sgml @@ -1,2535 +1,2427 @@ Ken Tom Az X.Org X11 szerveréhez igazította: Marc Fonvieille Az X Window System Áttekintés A &os; az X11-en keresztül nyújt a felhasználók számára hatékony grafikus felhasználói felületet. Az X11 az X Window System szabadon elérhetõ változata, melyet az &xorg; és az &xfree86; egyaránt implementál (valamint más egyéb programcsomagok is, amelyeket itt viszont nem tárgyalunk). A &os; verziói a &os; 5.2.1-RELEASE kiadással bezárólag a The &xfree86; Project, Inc. által kiadott X11 szervert, az &xfree86;-ot tartalmazzák alapértelmezés szerint. A &os; 5.3-RELEASE kiadástól kezdve az X11 alapértelmezett és hivatalos változata az &xorg;, melyet az X.Org alapítvány a &os;-éhez nagyon hasonló licenc alatt fejleszt. A &os;-hez kereskedelmi X szerverek is elérhetõek. Ebben a fejezetben az X11 telepítését és beállítását járjuk végig, miközben a hangsúlyt az &xorg; &xorg.version; kiadására helyezzük. Az &xfree86; (vagyis a &os; olyan régebbi változata, ahol az &xfree86; az alapértelmezett X11 rendszer) vagy az &xorg; korábbi kiadásainak beállításával kapcsolatban mindig találhatunk információkat a &os; kézikönyv címen található archivált változataiban. Az X11 által támogatott megjelenítõkrõl bõvebben az &xorg; honlapján olvashatunk. A fejezet elolvasása során megismerjük: az X Window System különbözõ alkotóelemeit, és hogy ezek miként mûködnek együtt; hogyan telepítsük és állítsuk be az X11-et; hogyan telepítsük és használjuk a különféle ablakkezelõket; hogyan használjunk &truetype; betûtípusokat az X11-ben; hogyan állítsuk be rendszerünkön a grafikus bejelentkezést (XDM). A fejezet elolvasásához ajánlott: külsõ programok telepítésének ismerete (). Az X áttekintése Az X használata elsõre megdöbbentõ lehet azok számára, akik olyan más grafikus környezetekben járatosak, mint például a µsoft.windows; vagy a &macos;. Míg az X minden komponensének részleteit és azok kapcsolatát nem szükséges megérteni a használatukhoz, néhány alapvetõ ismeret velük kapcsolatban elõsegíti kiaknázni az X erõsségeit. Miért X? Az X ugyan nem az elsõ &unix;-ra íródott ablakozó rendszer, de fajtáját tekintve a legnépszerûbb. Az X eredeti fejlesztõcsapata az X elõtt egy másik ablakozó rendszeren dolgozott, aminek a neve W (mint Window, azaz ablak) volt. Az X pedig az arab ábécében pontosan ezt a betût követi. Az X-et hívhatjuk X-nek, X Window System-nek, és még sok más néven. Elõfordulhat azonban, hogy az X Windows elnevezés sértõ lehet egyes emberek számára. Errõl többet a &man.X.7; man oldalon tudhatunk meg többet. Az X kliens-szerver modellje Az X-et már az elejétõl kezdve hálózatközpontúnak tervezték, és ezért az ún. kliens-szerver modellt használja. Az X modelljében az X szerver egy olyan számítógépen fut, amelyhez billentyûzetet, monitort és egeret csatlakoztattunk. A szerver feladatai között találjuk a megjelenítés irányítását az egérrõl és a billentyûzetrõl, valamint a többi bemeneti és kimeneti eszközrõl érkezõ adatok felfeldolgozását és így tovább (például a digitális táblák is használhatóak beviteli eszközként, illetve egy projektor is lehet megjelenítõ). Mindegyik X alkalmazás (mint például az XTerm vagy a &netscape;) egy kliens. A kliens üzeneteket küld a szervernek, például Kérlek, rajzolj egy ablakot ezekre a koordinátákra, és a szerver pedig olyan üzeneteket küld, mint például A felhasználó az OK gombra kattintott. Az otthoni vagy a kisebb irodai környezetben az X szerver és az X kliensek általában ugyanazon a számítógépen futnak. Emellett azonban nagyon is lehetséges, hogy az X szerver egy kevésbé erõs gépen fusson, miközben az X alkalmazások (a kliensek) az irodát kiszolgáló erõsebb és drágább gépen fussanak. Egy ilyen konfigurációban az X kliensei és szerverei közti kommunikáció a hálózaton keresztül zajlik. Jegyezzük meg, hogy az X szerver az a számítógép, ahol a monitor és a billentyûzet található, az X kliensek pedig azok a programok, amelyek az ablakokat jelenítik meg. A protokollban semmi sem várja el, hogy a kliens és a szerver ugyanazon az operációs rendszeren vagy éppen ugyanolyan típusú számítógépen fusson. Ezért akár µsoft.windows;-on vagy &apple; &macos;-en is indíthatunk X szervert, és számos különbözõ szabad valamint kereskedelmi alkalmazás képes pontosan erre. Az ablakkezelõ Az X kialakításának filozófiája leginkább a &unix; kialakításának filozófiájához hasonlítható, vagyis eszközöket, ne szabályokat. Ez tehát azt jelenti, hogy az X nem köti meg miként oldjuk meg vele a feladatokat. Helyette különféle eszközeket ad a felhasználó kezébe, és onnantól a saját felelõssége eldönteni, hogyan használja ki ezeket. Ez a filozófia az X-ben egészen addig terjed, hogy nem rögzíti, hogyan nézzenek ki a képernyõn megjelenõ ablakok, miként kell ezeket mozgatni az egérrel, milyen billentyûk lenyomásával közlekedhetünk az ablakok között (ami a µsoft.windows; esetén az AltTab), hogyan nézzen ki az ablakok címsora, a bezárás funkciónak legyen-e rajtuk gombja és így tovább. Ehelyett az X az összes ezzel járó felelõsséget átadja az ablakkezelõ (window manager) részére. Tucatnyi ilyen ablakkezelõt találhatunk az X-hez: AfterStep, Blackbox, ctwm, Enlightement, fvwm, Sawfish, twm, Window Maker és még sok más. Ezen ablakkezelõk mindegyike más és más kinézetet és hangulatot kínál fel: némelyikük támogatja a virtuális munkaasztalok (virtual desktop) létrehozását; néhányuk pedig megengedi, hogy mi magunk állítsuk be az asztal irányításához használt gombkombinációkat; köztük találhatunk olyat is, amelynek van Start gombja vagy ehhez hasonló eszköze; némelyek közülük ismerik a témákat, aminek révén a kinézetük és hangulatuk teljesen megváltoztatható. Az említett ablakkezelõk és társaik a Portgyûjtemény x11-wm kategóriájában érhetõek el. Ráadásul a KDE és a GNOME munkakörnyezetek mindegyikének van saját integrált ablakkezelõje. Az egyes ablakkezelõk mellesleg eltérõ beállítási módszerrel rendelkeznek. Némelyikük kézzel összeállított konfigurációs állományt vár, mások pedig külön grafikus eszközöket tartalmaznak erre a feladatra is. Az egyikük (a Sawfish) konfigurációs állományát például a Lisp programozási nyelv egyik dialektuásban kell megírni. Az irányítás átadása Az ablakkezelõ másik fontos feladata lekezelni, hogy az egérrel miként tudjuk átadni az ablakok között az irányítást, vagyis a fókuszt (focus policy). Minden ablakkezelõ rendszerben el kell tudnunk valahogy dönteni, hogy a beérkezõ billentyûleütések melyik ablakhoz vándoroljanak, valamint az ilyen értelemben aktív ablakot valamilyen módon jeleznünk is kell. Ennek egyik ismert módszere a fókusz kattintásra megoldás, amely modellt a µsoft.windows; rendszerekben találhatjuk meg. Itt az ablakok akkor válnak aktívvá, amikor rájuk kattintunk az egérrel. Az X viszont nem kötelezi el magát egyik vezérlésátadási módszer mellett sem, helyette az ablakkezelõ fogja majd eldönteni, melyik ablak birtokolja a fókuszt az adott pillanatban. A különbözõ ablakkezelõk különbözõ fókuszvezérlési technikákat ismernek. Mindegyikük ismeri a kattintásos fókuszt, azonban a többségük emellett még sok más megoldást is felkínál. A legnépszerûbb fókuszvezérlési elvek: A fókusz az egeret követi (focus-follows-mouse) Az egérmutató alatt található ablak kapja meg fókuszt. Az érintett ablaknak nem kell feltétlenül az összes többi felett elhelyezkednie. Ilyenkor a fókuszt egyszerûen úgy vihetjük át egy másik ablakra, ha rámutatunk az egérrel, amihez még kattintanunk sem kell. Hanyag fókusz (sloppy-focus) Ez az elv az elõbbi apró kibõvítése. Amikor a fókusz az egérmutatót követi, és az egeret a leghátsó ablakra (vagy a háttérre) visszük, akkor valójában egyik ablak sem birtokolja az irányítást, ezért a leütött billentyûk elvesznek. A hanyag fókusz használatával azonban az irányítás csak abban az esetben kerül át máshová, amikor egy másik ablakba lépünk be, nem pedig akkor, amikor a jelenlegibõl lépünk ki. Fókusz kattintásra (click-to-focus) Az aktív ablakot egy egérkattintással választjuk ki. Ilyenkor a kiválasztott ablak felemelkedhet és a többi elõtt jelenhet meg. Ezt követõen az összes irányítás ebbe az ablakba vándorol, még abban az esetben is, amikor egy másik ablakra visszük az egérmutatót. Sok ablakkezelõ ismer ezekbõl különbözõ variációikat, valamint rajtuk kívül más egyéb vezérlési elvet is. Ezzel kapcsolatban az adott ablakkezelõ dokumentációjából deríthetünk ki a legtöbbet. Widgetek Az X megközelítése, vagyis az eszközök és nem a szabályok felsorakoztatása, kiterjed az egyes alkalmazásokban látható különféle widgetekre is. A widget (window gadget, vagyis widget, de magyarul sok helyen a mütyürke) elnevezést azokra a felhasználói felületen megjelenõ elemekre használjuk, amelyekkel valamilyen módon kapcsolatba léphetünk: kattinthatunk rájuk, piszkálhatjuk ezeket. Ilyenek többek közt a gombok, jelölõnégyzetek, rádiógombok, ikonok, listák és a többi. A µsoft.windows; nyelvén ezeket vezérlõknek (control) nevezzük. A µsoft.windows; és az &apple; &macos; ezen a téren nagyon merev. Az alkalmazások fejlesztõinek gondoskodniuk kell róla, hogy a programjaik az elterjedt kinézetet és kialakítást kövessék. Az X viszont nem várja az egységes vezérlõeszközök vagy grafikai stílus használatát. Ennek eredményeképpen az X cseppet sem kívánja meg az alkalmazásoktól, hogy közös kinézetben vagy viselkedésben osztozzanak. Természetesen léteznek népszerû eszközrendszerek és azoknak számos variációja is kialakult, beleértve az MIT Athenaját, a &motif;ot (amirõl a µsoft.windows; eszközeit is mintázták, az összes ferde élet és a három szürkeárnyalatot), az OpenLookot és társaikat. Napjaink X alkalmazásai a KDE fejlesztéséhez használt Qt, esetleg a GNOME-hoz használt GTK+ könyvtárból származó, korszerû kinézetû widgeteket tartalmaznak. Ebbõl a szempontból megfigyelhetõ egyfajta tendencia a grafikus &unix;-alkalmazások felépítésében, ami minden bizonnyal megkönnyíti a kezdõ felhasználók tájékozódását. Az X11 telepítése Az X11 &os;-n alapértelmezett implementációja az &xorg;. Az &xorg; az X.Org alapítvány által kiadott, az X Window Systemet megvalósító nyílt forráskódú X szerver. Az &xorg; az &xfree86; 4.4RC2 és X11R6.6 kódja alapján készült. A &os; Portgyûjteményében jelenleg az &xorg; &xorg.version; változata érhetõ el. Az &xorg;-ot a Portgyûjteménybõl így tudjuk lefordítani, majd telepíteni: &prompt.root; cd /usr/ports/x11/xorg &prompt.root; make install clean Az egész &xorg; lefordításához legalább 4 GB szabad helyre van szükségünk. Az X11-et természetesen telepíthetjük közvetlenül csomagok segítségével is. A &man.pkg.add.1; használatával telepíthetõ bináris csomagok is elérhetõek az X11-hez. Amikor a &man.pkg.add.1; programra bízzuk a csomag letöltését, ne adjunk meg verziószámot, a &man.pkg.add.1; ugyanis mindig automatikusan az alkalmazás legfrissebb verzióját tölti le. Az &xorg; csomagjának letöltéséhez és telepítéséhez egyszerûen csak ennyit írjunk be: &prompt.root; pkg_add -r xorg A fentebb megadott példák a teljes X11 rendszert telepíteni fogják, beleértve a szervereket, klienseket, betûtípusokat stb. Az X11 egyes részeihez külön találhatunk csomagokat és portokat. A fejezet további részében szót ejtünk az X11, valamint egy irodai használatra alkalmas munkakörnyezet beállításáról. Christopher Shunway Írta: Az X11 beállítása &xorg; X11 Mielõtt nekilátnánk Az X11 beállítása elõtt a célrendszer következõ adataira lesz szükségünk: A monitor jellemzõi A videokártya chipkészlete A videokártya memóriájának mérete függõleges frissítési frekvencia vízszintes frissítési frekvencia Az X11 a monitor jellemzõibõl állapítja meg, hogy milyen felbontásban és frissítési frekvenciával mûködtesse azt. Ezek általában a monitorhoz tartozó dokumentációból vagy a gyártó honlapjáról deríthetõek ki. Igazából két értékre van szükségünk: a függõleges és a vízszintes frissítési frekvenciára. A videokártya chipkészlete határozza meg, hogy az X11 melyik meghajtóján keresztül kommunikál a grafikus hardverrel. Ez a legtöbb chipkészlet esetén magától megállapítható, de ennek ellenére mégis jó tisztában lenni ezzel arra az esetre, ha az automatikus felismerés mégsem mûködne. A grafikus kártya memóriájának mérete határozza meg a rendszer által kihasználható felbontást és színmélységet. Ezt fontos tudunk ahhoz, hogy ismerjük a rendszerünk korlátait. Az X11 beállítása Az &xorg; 7.3-as változatában gyakran mindenféle konfigurációs állomány használata nélkül egyszerûen csak adjuk ki a következõ parancsot: &prompt.user; startx A &xorg; 7.4 verziójától kezdõdõen a számítógépünkhöz csatlakoztatott egerek és billentyûzetek HAL segítségével automatikusan felismerhetõek. Ennek megfelelõen a x11/xorg port függõségeként telepítõdni fognak a sysutils/hal és devel/dbus portok, viszont az /etc/rc.conf állományban a következõ sorok hozzáadásával külön engedélyeznünk kell még ezeket: hald_enable="YES" dbus_enable="YES" Ezeket a szolgáltatásokat még az &xorg; beállítása elõtt el kell indítanunk (a parancssorból manuálisan vagy a rendszer újraindításával). Bizonyos hardvereszközök esetén az automatikus felismerés még nem mûködik megbízhatóan vagy nem jól állítja be az értékeket. Ilyen esetekben kézzel kell megadnunk a szükséges beállításokat. A különbözõ munkakörnyezetek, mint például a GNOME, a KDE vagy éppen az Xfce általában tartalmaznak olyan segédprogramokat, amelyekkel a felhasználó könnyedén be tudja állítani a megjelenítés paramétereit, többek közt a képernyõ felbontását. Tehát ha az alapértelmezések nem megfelelõek, viszont használni akarunk majd valamilyen munkakörnyezetet is, akkor egyszerûen csak telepítsük az adott környezetet és a hozzátartozó eszközön keresztül állítsuk be a megjelenítést. Az X11 beállítása egy többlépcsõs folyamat. Elsõ lépésünk egy alap konfigurációs állomány összeállítása lesz. Rendszeradminisztrátorként adjuk ki az alábbi parancsot: &prompt.root; Xorg -configure Ennek segítségével az X11 xorg.conf.new néven létrehozza a konfigurációs állomány vázát a /root könyvtárban (akár a &man.su.1; parancsot használjuk, akár közvetlenül így jelentkezünk be, az így örökölt rendszeradminisztrátori szerepkör maga után vonja a $HOME könyvtár átállítását is). Az X11 megpróbálja megkeresni a célrendszerben elérhetõ grafikus eszközöket, és létrehozni egy olyan konfigurációs állományt, amely az észlelt eszközökhöz tartozó meghajtókat tölti be. A következõ lépésünk legyen az imént létrehozott beállítás kipróbálása, amin keresztül ellenõrizhetjük, hogy az &xorg; tényleg képes mûködni a célrendszer grafikus eszközén. Az &xorg; 7.3 és azt megelõzõ változataiban ezt így tehetjük meg: &prompt.root; Xorg -config xorg.conf.new A &xorg; 7.4 és késõbbi változataiban a próba eredménye egy fekete képernyõ lesz, amely meglehetõsen megnehezítheti az X11 helyes mûködésének megállapítását. A kapcsoló használatával azonban továbbra is elérhetjük a korábbi verziókban megszokott viselkedési módot: &prompt.root; Xorg -config xorg.conf.new -retro Ha ezután a képernyõn egy fekete-fehér rácsot látunk egy X alakú egérmutatóval a közepén, akkor jó a beállítás. A próbát úgy szakíthatjuk meg, ha elõször a CtrlAltFn billentyûk együttes lenyomásával átváltunk valamelyik virtuális konzolra (például az F1 esetén az elsõre), majd megnyomjuk a CtrlC gombokat. Az &xorg; korábbi változataiban a 7.3 verzióig bezárólag a CtrlAltBackspace billentyûkombinációval tudjuk leállítani a mûködését. Amennyiben erre továbbra is szükségünk lenne, a 7.4 és késõbbi változatokban ezt úgy tudjuk engedélyezni, ha a begépeljük a következõ parancsot egy X terminálablakban: &prompt.user; setxkbmap -option terminate:ctrl_alt_bksp Egy másik lehetséges megoldás, ha a billenytûzet beállításához létrehozunk a /usr/local/etc/hal/fdi/policy könyvtárban egy konfigurációs állományt x11-input.fdi néven a hald számára. Ebben az állományban a következõknek kell szerepelnie: <?xml version="1.0" encoding="ISO-8859-2"?> <deviceinfo version="0.2"> <device> <match key="info.capabilities" contains="input.keyboard"> <merge key="input.x11_options.XkbOptions" type="string">terminate:ctrl_alt_bksp</merge> </match> </deviceinfo> A hald a számítógép újraindításával fogja majd beolvasni ezt az állományt. Ilyenkor az xorg.conf.new állomány ServerLayout vagy ServerFlags szekciójához vegyük még hozzá az alábbi sort: Option "DontZap" "off" Ha az egér még nem mûködne, mindenképpen be kell állítanunk a továbblépés elõtt. Ezzel kapcsolatban a &os; telepítésérõl szóló fejezetben levõ t ajánljuk elolvasásra. Fontos megemlíteni, hogy az &xorg; 7.4 változatától kezdõdõen az xorg.conf InputDevice szekcióit az eszközök automatikusan észlelt beállításai felülbírálják. A régebbi változatok viselkedését úgy tudjuk visszanyerni, ha a ServerLayout és ServerFlags szekciók valamelyikéhez hozzáadjuk az alábbi sort: Option "AutoAddDevices" "false" Ezt követõen a beviteli eszközök a lehetséges beállítási opciók (például a billentyûzet-kiosztás váltása) mentén a korábbiakban megszokott módon konfigurálhatóak. Ahogy arról korábban szó esett, a 7.4 verziótól kezdõdõen a hald magától érzékelni fogja a számítógépre csatlakoztatott billentyûzetet. Elõfordulhat, hogy a billentyûzet típusa vagy éppen kiosztása nem lesz megfelelõ. Ennek beállítására többnyire a népszerûbb munkakörnyezetek, mint például a GNOME, KDE vagy Xfce tartalmaznak külön segédprogramot. A &man.setxkbmap.1; vagy a hald konfigurációs szabályával azonban akár közvetlenül is meg tudjuk változtatni a billentyûzhez társított tulajdonságokat. Például ha egy 102 gombos billentyûzetet szeretnénk használni francia kiosztással, akkor ehhez a /usr/local/etc/hal/fdi/policy könyvtárban kell létrehoznunk egy x11-input.fdi nevû állományt a hald részére. Ebben az állományban szerepeljenek az alábbi sorok: <?xml version="1.0" encoding="ISO-8859-2"?> <deviceinfo version="0.2"> <device> <match key="info.capabilities" contains="input.keyboard"> <merge key="input.x11_options.XkbModel" type="string">pc102</merge> <merge key="input.x11_options.XkbLayout" type="string">fr</merge> </device> </deviceinfo> Ha létezik már ilyen állományunk, akkor a billentyûzet megfelelõ beállításához egyszerûen csak másoljuk ki a fenti sorokat és adjuk hozzá. Indítsuk újra a számítógépet, hogy a hald beolvassa az állományt. Ugyanezt egy X terminálból is kényelmesen el tudjuk végezni: &prompt.user; setxkbmap -model pc102 -layout fr A paraméterként megadható billentyûzettípusokat és -kiosztásokat a /usr/local/share/X11/xkb/rules/base.lst állományban találhatjuk meg. Az X11 finomhangolása Ezután az ízlésünknek megfelelõen hangoljuk be az xorg.conf.new állományt, nyissuk meg egy szövegszerkesztõben, például az &man.emacs.1;-ben vagy az &man.ee.1;-ben. Elsõként adjuk meg a célrendszerhez csatlakoztatott monitor frekvenciájára vonatkozó adatokat. Ezek általában a függõleges és a vízszintes frissítés értékei, melyeket az xorg.conf.new állomány "Monitor" szakaszában (Section) kell feltüntetni: Section "Monitor" Identifier "Monitor0" VendorName "A monitor gyártója" ModelName "A monitor típusa" HorizSync 30-107 VertRefresh 48-120 EndSection A konfigurációs állományból valószínûleg csak a HorizSync és VertRefresh kulcsszavak fognak hiányozni. Amennyiben ez tényleg így lenne, a megfelelõ vízszintes frissítés értékét a HorizSync kulcsszó után, a hozzátartozó függõleges frissítés értékét pedig a VertRefresh kulcsszó után kell hozzátennünk a szakaszhoz. Az iménti példában már megadtuk a célrendszer monitorának frissítési értékeit. Az X megengedi, hogy DPMS (Energy Star) energiagazdálkodási szabványt ismerõ monitorok lehetõséget is kihasználjuk. A &man.xset.1; program vezérli a monitorok ki- és bekapcsolását, és segítségével készenléti vagy energiatakarékos üzemmódba tudjuk helyezni azokat. Ha engedélyezni kívánjuk a monitorunk DPMS lehetõségeit, egyszerûen csak tegyük hozzá az alábbi sort a monitorunkat leíró szakaszhoz: Option "DPMS" xorg.conf Ha már a xorg.conf.new konfigurációs állomány szerkesztésével vagyunk elfoglalva, válasszuk ki számunkra kedvezõ alapértelmezett felbontást és színmélységet is. Ezt a "Screen" (Képernyõ) nevû szakaszban tehetjük meg: Section "Screen" Identifier "Screen0" Device "Card0" Monitor "Monitor0" DefaultDepth 24 SubSection "Display" Viewport 0 0 Depth 24 Modes "1024x768" EndSubSection EndSection A DefaultDepth kulcsszó után adjuk meg a rendszer alapértelmezett színmélységét. Ezt késõbb az &man.Xorg.1; paraméterével bírálhatjuk felül a parancssorból. A Modes kulcsszó után jelennek meg azok a felbontások, amelyekben az adott színmélység elérhetõ. Itt csak olyan VESA szabványú módok jelenhetnek meg, amelyet a célrendszer grafikus eszköze is támogat. A fenti példában az alapértelmezett színmélység képpontonként huszonnégy bit, és ebben a színmélységben az elfogadott felbontás 1024-szer 768 pixel. Végezetül mentsük el a szerkesztett konfigurációs állományt és próbáljuk ki a korábban leírt módszer szerint. A hibakeresés során maguk az X11 naplóállományai is hasznos eszköznek bizonyulhatnak, mivel ezek minden olyan eszközrõl tartalmaznak információt, amelyekhez az X11 szervernek sikerült csatlakoznia. Az &xorg; naplóit a /var/log/Xorg.0.log elnevezést követõ állományokban találjuk meg. A konkrét naplók nevei Xorg.0.log-tól Xorg.8.log-ig és így tovább terjedhetnek. Ha minden a legnagyobb rendben haladt eddig, a konfigurációs állományt el kell tennünk egy olyan központi helyre, ahol az &man.Xorg.1; képes lesz majd megtalálni. Ez a hely általában az /etc/X11/xorg.conf vagy a /usr/local/etc/X11/xorg.conf. &prompt.root; cp xorg.conf.new /etc/X11/xorg.conf Az X11 beállítását ezzel befejeztük. Az &xorg; innentõl elindítható a &man.startx.1; segédprogram vagy az &man.xdm.1; használatával. Témák idõsebbeknek és haladóknak Az i810 grafikus chipkészlet beállítása Intel i810 grafikus chipkészlet Az &intel; i810 integrált chipkészletének meghajtásához szükségünk lesz az agpart nevû AGP programozási felületre az X11-ben. Errõl az &man.agp.4; meghajtó man oldalán olvashatuk többet. Ennek segítségével ezt a hardvert is a többi grafikus kártyához hasonlóan állíthatjuk be. Vegyük figyelmbe azonban, hogy az &man.agp.4; meghajtót beépítve nem tartalmazó rendszermaggal futó rendszerekben a &man.kldload.8; paranccsal utólag már nem tudjuk betölteni! Ezt a meghajtót már a rendszerindítás során be kell tudnunk tölteni: vagy a rendszermagba fordítjuk, vagy pedig a /boot/loader.conf állományban hivatkozunk rá. Widescreen Flat Panel monitorok használata widescreen flat panel beállítása Ebben a részben feltételezünk némi tapasztalatot a beállítások terén. Amennyiben a szabványos konfigurációs eszközök csõdöt mondtak a beállítás során, magukból a naplóállományokból is kinyerhetünk elegendõ információt ahhoz, hogy mûködésre bírjuk rendszerünket. Ehhez mindenképpen legyen kéznél egy szövegszerkesztõ! A jelenlegi szélesvásznú (WSXGA, WSXGA+, WUXGA, WXGA, WXGA+ és társai) formátumok a 16:10-es és 10:9-es képarányokat ismerik, amik néha gondot okozhatnak. Például a 16:10-es képarány felbontásai: 2560x1600 1920x1200 1680x1050 1440x900 1280x800 Bizonyos szempontból egyszerûen csak a fenti felbontások valamelyikét kell felvenni a "Screen" szakasz Mode sorába, valahogy így: Section "Screen" Identifier "Screen0" Device "Card0" Monitor "Monitor0" DefaultDepth 24 SubSection "Display" Viewport 0 0 Depth 24 Modes "1680x1050" EndSubSection EndSection Az &xorg; elég intelligens ahhoz, hogy a szélesvásznú megjelenítéssel kapcsolatos információkat lekérje a monitor I2C/DDC adatai közül, ezért meg tudja állapítani, hogy az eszköz milyen frissítési frekvenciákat és felbontásokat bír el. Ha az alábbi ModeLine értékek nem szerepelnének a meghajtókban, akkor velük kapcsolatban egy kicsit súgnunk kell az &xorg;-nak. A /var/log/Xorg.0.log átrágásával elegendõ információt tudunk gyûjteni ahhoz, hogy manuálisan vegyünk fel használható ModeLine értékeket. Nem kell mást tennünk, mint ehhez hasonló sorokat keresnünk: (II) MGA(0): Supported additional Video Mode: (II) MGA(0): clock: 146.2 MHz Image Size: 433 x 271 mm (II) MGA(0): h_active: 1680 h_sync: 1784 h_sync_end 1960 h_blank_end 2240 h_border: 0 (II) MGA(0): v_active: 1050 v_sync: 1053 v_sync_end 1059 v_blanking: 1089 v_border: 0 (II) MGA(0): Ranges: V min: 48 V max: 85 Hz, H min: 30 H max: 94 kHz, PixClock max 170 MHz Ezeket nevezik EDID-adatoknak (Extended display identification data, vagyis bõvített megjelenítési azonosító adatoknak). Belõlük a megfelelõ ModeLine sor létrehozása csupán annyiból áll, hogy a számértékeket a megfelelõ sorrendbe tesszük: ModeLine <name> <clock> <4 horiz. timings> <4 vert. timings> Ezáltal a példában látott "Monitor" szakasz ModeLine sora így fog kinézni: Section "Monitor" Identifier "Monitor1" VendorName "Bigname" ModelName "BestModel" ModeLine "1680x1050" 146.2 1680 1784 1960 2240 1050 1053 1059 1089 Option "DPMS" EndSection Miután végrehajtottuk ezeket az egyszerû beállítási lépéseket, az X most már valószínûleg el fog indulni az új szélesvásznú monitorunkon. Murray Stokely Írta: Betûtípusok használata az X11-ben Type1 betûtípusok Az X11-hez tartozó alap betûtípusok nem mondhatóak kifejezetten ideálisnak például egy átlagos asztali kiadványszerkesztõ alkalmazás számára. A nagyobb méretû bemutatókon a betûi szögletesen és idétlenül néznek ki, a &netscape;ben megjelenõ kisebb betûk pedig szinte teljességgel olvashatatlanok. Viszont manapság már rengeteg szabad, nagyon jó minõségû és könnyen használható Type1 (&postscript;) betûtípus érhetõ el az X11-hez. Például az URW betûtípus-gyûjtemény (x11-fonts/urwfonts) a szabványos Type1 betûtípusok (Times Roman, Helvetice, Palatino és még sok más) jó minõségû változatait tartalmazza. A Freefonts nevû gyûjtemény (x11-fonts/freefonts) is tartalmaz sok más betûtípust, de a legtöbbjüket inkább csak a Gimpben és a hozzá hasonló grafikai alkalmazásokban tudjuk használni, illetve nincsenek is még kellõ mértékben befejezve a hétköznapi munkákhoz. Ezeken felül az X11 minimális ügyeskedéssel beállítható a &truetype; betûtípusok használatára is. Errõl részleteket a &man.X.7; man oldalon, illetve a &truetype; betûtípusokról szóló szakaszban olvashatunk. A Portgyûjteménybõl az imént említett Type1 betûtípusokat az alábbi parancsok segítségével telepíthetjük: &prompt.root; cd /usr/ports/x11-fonts/urwfonts &prompt.root; make install clean Ugyanígy járjunk el a freefont és a többi gyûjtemény esetén is. Az X szerver akkor fogja észlelni ezeket a betûtípusokat, ha hozzáadjuk a következõ sort a konfigurációs állományához (/etc/X11/xorg.conf): FontPath "/usr/local/lib/X11/fonts/URW/" Vagy megtehetjük mindezt az X futtatása során is: &prompt.user; xset fp+ /usr/local/lib/X11/fonts/URW &prompt.user; xset fp rehash Ez utóbbi beállítás viszont el fog veszni az X leállításával, hacsak nem vesszük hozzá a indítószkriptjéhez (ez az ~/.xinitrc a startx használata esetén, illetve az ~/.xsession, amikor egy XDM-szerû grafikus bejelentkezést használunk). Ezek mellett használhatjuk a /usr/local/etc/fonts/local.conf állományt is: errõl az élsimítással foglalkozó szakaszban szólunk részletesebben. &truetype; betûtípusok TrueType betûtípusok betûtípusok TrueType Az &xorg; beépített támogatást tartalmaz a &truetype; betûtípusok rendereléséhez. Két különbözõ modul valósítja meg ezt a feladatot. Ebben példában a freetype nevû modult használjuk, mivel sokkal jobban illeszkedik a többi betûrenderelõhöz. A freetype modul használatához mindössze az /etc/X11/xorg.conf állomány "Module" szakaszába kell beírnunk a következõ sort: Load "freetype" Most pedig hozzunk létre egy könyvtárat a &truetype; betûtípusok számára (ez legyen például a /usr/local/lib/X11/fonts/TrueType), majd másoljuk az összes &truetype; betûtípusunkat ide. Vigyázzunk rá, hogy &macintosh;-ról &truetype; betûtípusok közvetlenül nem hozhatóak át, az X11 számára &unix;/&ms-dos;/&windows; formátumban kell lenniük. Miután sikerült átmásolnunk az állományokat ebbe a könyvtárba, használjuk a ttmkfdir parancsot a fonts.dir állomány létrehozására, aminek révén az X betûrenderelõje tudnia fogja, hogy új állományokat telepítettünk. A ttmkfdir x11-fonts/ttmkfdir néven elérhetõ a &os; Portgyûjteményébõl. &prompt.root; cd /usr/local/lib/X11/fonts/TrueType &prompt.root; ttmkfdir -o fonts.dir Ezután adjuk hozzá a &truetype; könyvtárat a betûtípusok könyvtáraihoz. Itt is a Type1 betûtípusoknál leírtak szerint kell eljárnunk, vagyis használjunk a &prompt.user; xset fp+ /usr/local/lib/X11/fonts/TrueType &prompt.user; xset fp rehash parancsot, vagy adjunk hozzá a xorg.conf állományhoz egy további FontPath sort. Ezzel végeztünk is. Innentõl kezdve a &netscape;, Gimp, a &staroffice; és mindegyik X alkalmazás fel fogja ismerni a frissen telepített &truetype; betûtípusokat. A nagyon kicsi betûk (egy honlap megtekintése során, nagyfelbontásban) és a nagyon nagy betûk (a &staroffice; használatakor) most már sokkal jobban fognak mutatni. Joe Marcus Clarke Frissítette: A betûk élsimítása élsimított betûk betûk élsimított - Az X11-ben az &xfree86; 4.0.2-es - változata óta érhetõ el az - élsimítás, azonban az - &xfree86; 4.3.0-at - megelõzõen a betûk - beállítása meglehetõsen - körülményes volt. Az - &xfree86; 4.3.0-as - verziójával kezdõdõen az X11 + Az X11 által használt, a /usr/local/lib/X11/fonts/ és a ~/.fonts/ könyvtárakban található összes betûtípus élsimítása automatikusan elérhetõ az Xft-re felkészített - alkalmazások számára. Nem mindegyik - alkalmazás használja ki az Xft-t, de sokan kaptak - hozzá támogatást. Ilyen - Xft-alkalmazások a (KDE - fejlesztéséhez használt) Qt 2.3 és - késõbbi változatai, a - (GNOME fejlesztéséhez - használt) GTK+ 2.0 és késõbbi - változatai, valamint a Mozilla - 1.2 és késõbbi változatai. + alkalmazások számára. A mostanság + megjelenõ legtöbb alkalmazás, mint + például a KDE, GNOME és Firefox, ismeri az + Xft-t. A betûtípusok élsimításának be- és kikapcsolásához, valamint élsimítási jellemzõinek beállításához hozzuk létre (vagy ha már létezne, módosítsuk) a /usr/local/etc/fonts/local.conf állományt. Az Xft betûrendszer számos kifinomult lehetõsége hangolható ezzel az állománnyal, amelyekbõl ebben a szakaszban csupán rövidke ízelítõt fogunk adni. A pontosabb részletekrõl a &man.fonts-conf.5; man oldalon tájékozódhatunk. XML Az állománynak XML formátumúnak kell lennie. Különösen ügyeljünk a kis- és nagybetûkre, illetve gyõzödjünk meg mindig róla, hogy lezártuk-e az összes taget. Az állomány a szokásos XML-fejléccel kezdõdik, amelyet egy DOCTYPE definíció követ, majd a <fontconfig> tag: <?xml version="1.0"?> <!DOCTYPE fontconfig SYSTEM "fonts.dtd"> <fontconfig> Ahogy azt már korábban is említettük, a /usr/local/lib/X11/fonts és a ~/.fonts/ könyvtárakban található összes betûtípus élsimítása elérhetõ az Xft-re felkészített alkalmazások számára. Amennyiben ezeken túl még további könyvtárakat is fel kívánunk venni, írjuk bele a /usr/local/etc/fonts/local.conf állományba, nagyjából ilyen alakban: <dir>/az/en/betu/tipusaim</dir> Az új betûtípusok, de legfõképpen az új betûtípusokat tartalmazó könyvtárak hozzáadása után a betûkkel kapcsolatos gyorsítótárak frissítéséhez mindenképpen javasolt lefuttatni az alábbi parancsot: &prompt.root; fc-cache -f Az élsimítás hatására a betûk kontúrjai egy kissé elmosódnak, aminek köszönhetõen a nagyon kis méretû szövegek sokkal olvashatóbbá válnak és eltûnnek a nagy méretû betûkrõl a lépcsõk, azonban a normál méretû betûknél megfájdulhat tõle a szemünk. A 14 pontnál kisebb méretû betûk esetén az alábbi sorok hozzáadásával tudjuk kikapcsolni az élsimítást: <match target="font"> <test name="size" compare="less"> <double>14</double> </test> <edit name="antialias" mode="assign"> <bool>false</bool> </edit> </match> <match target="font"> <test name="pixelsize" compare="less" qual="any"> <double>14</double> </test> <edit mode="assign" name="antialias"> <bool>false</bool> </edit> </match> betûk térköz Bizonyos egyenszélességû (monospaced) betûtípusok élsimítása esetén a betûk távolsága nem megfelelõ. Ez leginkább a KDE használata esetén merül fel. Ezt a problémát úgy is orvosolhatjuk, ha az ilyen betûtípusok térközét kézzel 100-ra állítjuk. Ehhez írjuk be a következõ sorokat: <match target="pattern" name="family"> <test qual="any" name="family"> <string>fixed</string> </test> <edit name="family" mode="assign"> <string>mono</string> </edit> </match> <match target="pattern" name="family"> <test qual="any" name="family"> <string>console</string> </test> <edit name="family" mode="assign"> <string>mono</string> </edit> </match> (ezzel lefedjük összes rögzített méretû (fixed) betûtípust "mono"-ként), majd vegyük hozzá ezt is: <match target="pattern" name="family"> <test qual="any" name="family"> <string>mono</string> </test> <edit name="spacing" mode="assign"> <int>100</int> </edit> </match> Egyes betûtípusoknál, mint például a Helveticánál, gondok akadhatnak az élsimítással. Ez általában egy függõlegesen kettévágottnak látszó betû képében jelenik meg. De ami a legrosszabb, hogy - emiatt némely alkalmazás, mint - például a Mozilla - képes összeomlani. Ennek - elkerülésére tegyük hozzá - még az alábbi sorokat a + emiatt némely alkalmazás képes + összeomlani. Ennek elkerülésére + tegyük hozzá még az alábbi sorokat a local.conf állományhoz: <match target="pattern" name="family"> <test qual="any" name="family"> <string>Helvetica</string> </test> <edit name="family" mode="assign"> <string>sans-serif</string> </edit> </match> Miután befejeztük a local.conf szerkesztését, ellenõrizzük, hogy szerepel-e az állomány végén a </fontconfig> tag. Ha ugyanis nem zárjuk le rendesen, akkor a változtatásaink érvénytelenné válnak. - Az X11-hez tartozó alap betûtípus nem - éppen mutatós élsimított - alakjában. Erre a célra sokkal jobb alap - betûtípusok is találhatóak a x11-fonts/bitstream-vera portban. Ha - még nem létezne - /usr/local/etc/fonts/local.conf - állományunk, akkor ezt a port létrehozza. - Ellenkezõ esetben a port készít egy - /usr/local/etc/fonts/local.conf-vera - nevû állományt. Fésüljük - össze ennek az állománynak a tartalmát - a /usr/local/etc/fonts/local.conf - tartalmával, és a Bitstream - betûtípusok maguktól felváltják - az X11 alapértelmezett talpas (serif), talpatlan (sans - serif) és egyenszélességû (monospaced) - betûtípusait. - Végezetül a felhasználók is megadhatják a saját beállításaikat a saját .fonts.conf állományuk segítségével. Ehhez nem kell mást tenni, mindössze létrehozni egy ~/.fonts.conf XML-állományt. LCD képernyõ betûk LCD képernyõ Még egy utolsó ötlet: LCD képernyõk esetén szükségünk lehet az ún. sub-pixel sampling (részképpont mintavételezési) technikára. Ezzel lényegében a (vízszintesen elválasztott) vörös, zöld és kék összetevõket külön-külön kezeljük a horizontális felbontás javítására. Bámulatos eredményeket lehet elérni a segítségével! A bekapcsolásához a következõ sorokat kell beszúrnunk valahova a local.conf állományba: <match target="font"> <test qual="all" name="rgba"> <const>unknown</const> </test> <edit name="rgba" mode="assign"> <const>rgb</const> </edit> </match> A megjelenítõ fajtájától függõen lehet, hogy az rgb értéket bgr-re, vrgb-re vagy vbgr-re kell cserélnünk. Próbálgassuk és kiderül, hogy melyikkel mûködik jobban. - - - Mozilla - az élsimítás - kikapcsolása - - - Az élsimítás hatása az X - következõ indításakor fog - látszódni. Azonban a programoknak tudniuk is kell - élni az általa felkínált - elõnyökkel. A Qt pillanatnyilag képes erre, - ezért az összes KDE-elem - ki tudja használni a betûtípusok - élsimítását. A GTK+ és a - GNOME is használja az - élsimítást a Font cappleten - keresztül (errõl bõvebben ld. a t). A - Mozilla 1.2 és - késõbbi változatai már - alapértelmezés szerint használják az - élsimítást. Ennek - kikapcsolásához a - Mozillat a - -DWITHOUT_XFT kapcsolóval - fordítsuk újra. - Seth Kingsley Írta: Az X bejelentkeztetõ képernyõje Összefoglalás X Display Manager Az X bejelentkeztetõ képernyõje (az X Display Manager vagy röviden csak XDM) az X Window System egyik kiegészítõ eleme, melyet a bejelentkezések lebonyolítására használunk. Számtalan helyzetben hasznosnak bizonyulhat, beleértve a legkisebb X terminálokat és a legnagyobb hálózati szervereket is. Mivel az X Window System független hálózattól és protokolltól, a hálózaton összekapcsolt, X klienseket és szervereket futtató különbözõ számítógépek széles kombinációja elõfordulhat. Az XDM egy grafikus felületen keresztül segít választani az elérhetõ szerverek között, valamint a felhasználók, például felhasználónév és jelszón keresztüli, hitelesítésében. Az XDM tulajdonképpen a felhasználó számára ugyanazokat a funkciókat nyújtja, mint a &man.getty.8; program (errõl bõvebben lásd ). Tehát: belépteti a felhasználót a szerverre, ahova csatlakozott, illetve elindítja helyette a hozzátartozó munkamenet kezelõjét (ami általában egy X-es ablakkezelõ). Az XDM megvárja ennek a programnak a befejezõdését, ami egyben jelzi számára, hogy a felhasználó elvégezte a dolgát, és kilépteti a szerverrõl. Ezután az XDM újra várakozni kezd a következõ felhasználóra, miközben a bejelentkezéshez és a szerver kiválasztásához szükséges képernyõket jeleníti meg. Az XDM használata A XDM használatához elõször telepítenünk kell rendszerünkre a x11/xdm portot (mivel az &xorg; újabb változatai ezt alapértelmezés szerint már nem telepítik). Ezt követõen az XDM démon a /usr/local/bin/xdm helyen található meg. A programot root felhasználóként bármikor tudjuk futtatni, és ez veszi kezelésbe a helyi gépen futó X szervert. Amennyiben az XDM-et a számítógép minden egyes indulása során el akarjuk indítani, egyszerûen csak adjuk hozzá a megfelelõ bejegyzést az /etc/ttys állományhoz. Ennek a formai szabályairól és használatáról bõvebben lásd . Az /etc/ttys alapértelmezett változatában az XDM démont ebben a formában találjuk meg a virtuális terminálok között: ttyv8 "/usr/local/bin/xdm -nodaemon" xterm off secure Ez a bejegyzés alapból nem aktív. Az engedélyezéséhez írjuk át az ötödik mezõben szereplõ off (kikapcsolva) értéket on (bekapcsolvá)-ra, majd indítsuk újra az &man.init.8; programot a ban leírtak szerint. Az elsõ mezõben találhatjuk a program által kezelt terminált, ez jelen esetünkben a ttyv8. Ennek megfelelõen az XDM a 9. virtuális terminálon kezdi meg a futását. Az XDM beállítása Az XDM beállításait tartalmazó könyvtár a /usr/local/lib/X11/xdm. Itt találhatjuk meg azokat az állományokat, amelyek megváltoztatásával befolyásolhatjuk az XDM megjelenését és viselkedését. Általában a következõ állományok bukkannak fel ezen a helyen: Állomány Leírás Xaccess A kliens hitelesítésének szabályrendszere. Xresources Az X erõforrásainak alapértelmezett értékei. Xservers Az ismert távoli és helyi X szerverek listája. Xsession A bejelentkezések során lefutó alapértelmezett szkript. Xsetup_* A bejelentkezõ felület indítása elõtt indítandó alkalmazásokkal kapcsolatos szkript. xdm-config A gépen futó összes X szerver globális beállításai. xdm-errors A szerver által jelentett hibák. xdm-pid A jelenleg futó XDM-hez tartozó azonosító. Ebben a könyvtárban találunk még néhány olyan programot és szkriptet, amelyekkel be tudjuk állítani a munkaasztalunkat az XDM futása alatt. Ezen állományok céljait egyenként ismertetni fogjuk. A felépítésükrõl és használatukról az &man.xdm.1; man oldala árul el többet. Az alapértelmezett beállítás egy téglalap alakú bejelentkezõ ablak, aminek tetején nagy betûkkel a gép neve olvasható, valamint alatta a Login: (felhasználói név) és Password: (jelszó) mezõk várnak kitöltésre. Ez egy remek kiindulási alap az XDM-képernyõ kinézetének megváltoztatásához. Xaccess Az XDM-mel szabályozott X szerverek által használt protokoll az X Display Manager Connection Protocol (XDMCP). Ez az állomány tartalmazza a távoli számítógépekrõl érkezõ XDMCP-kapcsolatok vezérlésére vonatkozó szabályokat. Ezt a rendszer általában figyelmen kívül hagyja, hacsak az xdm-config állományban be nem állítottuk a távoli számítógépek csatlakoztathatóságát. Alapértelmezés szerint viszont semmilyen klienst nem enged csatlakozni. Xresources Ez tartalmazza a szerverválasztó és bejelentkezõ képernyõ alapértelmezéseit. Segítségével a bejelentkeztetést végzõ program kinézetét változtathatjuk meg. Formátuma hasonló az X11 dokumentációjában leírt app-defaults állományhoz. Xservers A szerverválasztó által felkínálandó távoli X szerverek felsorolását tartalmazza. Xsession A felhasználó bejelentkezése után ez az XDM-szkript fog lefutni. Általában minden felhasználóhoz tartozik egy saját ~/.xsession szkript, ami ezt felülbírálja. Xsetup_* Ezek fognak automatikusan lefutni a szerverválasztó vagy bejelentkeztetõ felületek megjelenése elõtt. Minden általunk használt X szerverhez tartozik egy ilyen szkript, amelyek neve Xsetup_-al kezdõdik és a helyi X szerver sorszámával folytatódik (például Xsetup_0). Ezek a szkriptek általában egy-két programot, mint például az xconsole, indítanak el a háttérben. xdm-config Az app-defaults nevû állományéhoz hasonló alakban tartalmaz beállításokat a program által kezelt minden egyes X szerverhez. xdm-errors Ebben található meg az XDM által futtatni próbált X szerverek kimenete. Itt érdemes hibaüzenetek után kutatni, ha az XDM által indított X szerver valamiért megállna. Ezek az üzenetek egyébként a felhasználó ~/.xsession-errors állományába is beíródnak. Hálózati X szerver futtatása Az X szerverünkhöz csak akkor tudnak kívülrõl más felhasználók is kapcsolódni, ha átírjuk a hozzáférésre vonatkozó szabályokat és engedélyezzük rajta a kapcsolódást. Az alapértelmezett szabályok nagyon óvatosak. Ha tehát engedélyezni akarjuk a kívülrõl érkezõ kapcsolódásokat, akkor ahhoz elõször az xdm-config állományból vegyük ki az alábbi sort: ! SECURITY: do not listen for XDMCP or Chooser requests ! Comment out this line if you want to manage X terminals with xdm DisplayManager.requestPort: 0 Ezután indítsuk újra az XDM-et. Ne felejtsük el, hogy az app-defaults állományokban a megjegyzések ! (felkiáltó)jellel kezdõdnek, nem pedig a megszokott # (kettõskereszt)tel. A fentieknél természetesen szigorúbb hozzáférési szabályok is szükségesek lehetnek — ezzel kapcsolatban nézzük meg Xaccess állományban szereplõ példákat, illetve lapozzuk fel az &man.xdm.1; man oldalt. Az XDM helyett Az alapértelmezett XDM feladatát számos más program is képes ellátni. Ezek közül az egyik a kdm (a KDE része), amire ebben a fejezetben még vissza fogunk térni. A kdm különféle vizuális effekteket és egyéb kozmetikázást ígér, valamint lehetõvé teszi a felhasználók számára, hogy a bejelentkezés elõtt kiválaszthassák a használni kívánt ablakkezelõt. Valentino Vaschetto Írta: Munkakörnyezetek Ebben a szakaszban a &os;-n futó X-hez elérhetõ különbözõ munkakörnyezetekrõl (desktop environment) lesz szó. Maga a munkakörnyezet elnevezés sok mindenre utalhat egy mezei ablakkezelõtõl kezdve az asztali alkalmazások teljes garmadájáig, ahogy igaz ez a KDE vagy a GNOME esetében is. A GNOME Röviden a GNOME-ról GNOME A GNOME egy felhasználóbarát munkakörnyezet, aminek segítségével a felhasználók számára gyerekjáték a számítógép használata és beállítása. A GNOME-ban találhatunk egy panelt (az alkalmazások indítására és különféle állapotjelzõk megjelenítéséhez), egy asztalt (ahova az alkalmazások és az adatok kerülnek), szabványos asztali eszközöket és alkalmazásokat, valamint számos konvenciót, aminek mentén az alkalmazások könnyen együtt tudnak mûködni és tartani egymással az összhangot. Más operációs rendszerek vagy környezetek ismerõi otthon érezhetik magukat ebben a GNOME által nyújtott vizuális környezetben. A &os; és a GNOME kapcsolatáról bõvebb információkat a &os; GNOME Projekt honlapján találhatunk. Ezen az oldalon a GNOME telepítésérõl, beállításáról és karbantartásáról egy meglehetõsen átfogó leírást olvashatunk. A GNOME telepítése A programot könnyen fel tudjuk telepíteni csomagból vagy a Portgyûjtemény segítségével: A hálózatról a GNOME csomagját mindössze ennek a sornak a beírásával fel tudjuk telepíteni: &prompt.root; pkg_add -r gnome2 A portfa felhasználásával pedig a GNOME-ot így tudjuk forrásból telepíteni: &prompt.root; cd /usr/ports/x11/gnome2 &prompt.root; make install clean Miután a GNOME-ot sikerült feltelepítenünk, meg kell mondanunk az X szervernek, hogy az alapértelmezett ablakkezelõ helyett a GNOME-ot indítsa el. A GNOME-ot legkönnyebben a GDM, vagyis a GNOME Display Manager használatával indíthatjuk el. A GDM a GNOME részeként települ (habár alapból nincs bekapcsolva), és úgy tudjuk aktiválni, ha /etc/rc.conf állományba beírjuk a gdm_enable="YES" sort. Újraindítás után a GDM automatikusan elindul. Ha a GDM mellett az összes GNOME szolgáltatást is el akarjuk indítani, vegyük fel a gnome_enable="YES" sort az /etc/rc.conf állományba. A GNOME-ot parancssorból is elindíthatjuk, ha hozzá megfelelõen beállítjuk az .xinitrc nevû állományt. Ha már van egy saját .xinitrc állományunk, akkor nincs más teendõnk, mint átírni az aktuális ablakkezelõnket hívó sort a /usr/local/bin/gnome-session sorra. Ha nem csináltunk elõtte semmilyen különleges dolgot az említett konfigurációs állománnyal, akkor elegendõ csak ennyit beírnunk: &prompt.user; echo "/usr/local/bin/gnome-session" > ~/.xinitrc Ezt követõen írjuk be a startx parancsot, és a GNOME munkakörnyezete fog elindulni. Ha az XDM-hoz hasonló régebbi bejelentkeztetõ képernyõt használunk, ez a módszer nem fog mûködni. Helyette hozzunk létre egy .xsession nevû futtatható állományt, amely ezt a parancsot tartalmazza. Ehhez nyissuk meg és cseréljük ki benne a korábbi ablakkezelõnk hívását a /usr/local/bin/gnome-session utasításra: &prompt.user; echo "#!/bin/sh" > ~/.xsession &prompt.user; echo "/usr/local/bin/gnome-session" >> ~/.xsession &prompt.user; chmod +x ~/.xsession Megcsinálhatjuk azt is, hogy a bejelentkezéskor választható legyen az ablakkezelõ. A KDE-rõl bõvebben címû szakaszban látni fogjuk, hogyan tudjuk ezt a a KDE bejelentkeztetõ képernyõje, a kdm esetén beállítani. - - - - - Élsimított betûtípusok a - GNOME-mal - - - GNOME - élsimított betûk - - - Az X11 a RENDER - kiterjesztésén keresztül ismeri az - élsimítást. A - (GNOME által - használt) GTK+ 2.0 és késõbbi - változatai is képesek ezt a - lehetõséget kihasználni. Az - élsimítás beállítása - a ban olvasható. Így - tehát a GNOME legfrissebb - verzióiban már használhatjuk az - élsimítást. Ehhez menjünk az - Applications - Desktop Preferences - Font (a magyar - változatban ez az - Alkalmazások A - munkaasztal beállításai - Betûk ) - menübe, majd válasszuk vagy a Best - shapes (A legszebb - betûforma), Best - contrast (A legjobb - kontraszt) vagy a Subpixel smoothing - (LCDs) (Simítás a - képponton belül (LCD)) - menüpontot. A GTK+-ot használó, de - közvetlenül a GNOME-hoz - nem tartozó alkalmazások esetén pedig - állítsuk be a GDK_USE_XFT - környezeti változót 1 a - program indítása elõtt. - A KDE KDE Röviden a KDE-rõl A KDE egy könnyen használható modern munkakörnyezet. Ízelítõül a KDE felhasználók számára felkínált lehetõségei közül: Gyönyörû, korszerû munkafelület Az asztal hálózaton keresztüli transzparens kezelése A KDE asztal és alkalmazásainak használatában egy beépített súgórendszer segíti a kényelmes és összefüggõ közlekedést A KDE alkalmazásainak összehangolt kinézete és hangulata Szabványosított menük és eszköztárak, billentyû-hozzárendelések, színsémák stb. Honosítás: a KDE több, mint 40 nyelven elérhetõ Központosított, összehangolt, párbeszédablak alapú asztalbeállítás Számos hasznos KDE-alkalmazás A KDE-hez egy Konqueror nevû böngészõ is tartozik, mely a többi &unix;-os böngészõ komoly ellenfelének bizonyul. A KDE-rõl többet a KDE honlapján olvashatunk. A KDE &os;-re vonatkozó tudnivalóiról és a hozzátartozó anyagokról a &os; KDE csapat honlapján találhatunk információkat. &os; alatt a KDE két verziója érhetõ el: a harmadik változat már régóta használható, nagyon megbízható, amely mellett viszont a következõ generációt képviselõ negyedik változat is megtalálható a Portgyûjteményben. Akár egymás mellé is telepíthetõek. A KDE telepítése Ahogy a GNOME és a többi más munkakörnyezet esetében is, maga a program könnyen telepíthetõ csomagból vagy a Portgyûjtemény segítségével is: A KDE3 csomagját hálózaton keresztül így tudjuk telepíteni: &prompt.root; pkg_add -r kde A KDE4 csomagját pedig hálózaton keresztül így tudjuk telepíteni: &prompt.root; pkg_add -r kde4 A &man.pkg.add.1; magától letölti az alkalmazás legfrissebb verzióját. Ha a KDE3 környezetet forrásból akarjuk telepíteni, használjuk a portfát: &prompt.root; cd /usr/ports/x11/kde3 &prompt.root; make install clean Ha viszont a KDE4 környezetet akarjuk inkább a portfa felhasználásával forrásból telepíteni, akkor ezeket a parancsokat adjuk ki: &prompt.root; cd /usr/ports/x11/kde4 &prompt.root; make install clean Miután a KDE-t sikeresen telepítettük, tudatnunk kell az X szerverrel, hogy az alapértelmezett ablakkezelõ helyett ezt indítsa el. Ezt az .xinitrc állomány módosításával érhetjük el. KDE3 esetén: &prompt.user; echo "exec startkde" > ~/.xinitrc KDE4 esetén: &prompt.user; echo "exec /usr/local/kde4/bin/startkde" > ~/.xinitrc Mostantól pedig mindig KDE lesz az asztalunk, amikor az X Window Systemet elindítjuk a startx paranccsal. Ha az XDM-et használjuk bejelentkeztetõ képernyõként, a beállítást némileg máshogyan kell elvégeznünk. Ekkor az iménti helyett az .xsession állományt kell szerkesztenünk. A kdm-re vonatkozó utasítások a fejezet késõbbi részében találhatóak meg. A KDE-rõl bõvebben Most, miután telepítettük a KDE-t a rendszerünkre, a dolgok többsége felfedezhetõ a különféle súgók segítségével vagy egyszerûen a menükre történõ kattintással. A &windows;-hoz vagy &mac;-hez szokott felhasználók itt most már egészen otthonosan érezhetik magukat. A KDE-hez a legtöbb segítséget a saját internetes dokumentációjából nyerhetjük. A KDE a saját böngészõjét, a Konquerort tartalmazza, valamint tucatnyi ügyes alkalmazást és temérdek mennyiségû dokumentációt. A szakasz további részeiben ezért inkább olyan problémákkal foglalkozunk, amelyek megoldásai céltalan kóborlással már nem fedezhetõek fel olyan egyszerûen. A KDE bejelentkeztetõ képernyõje KDE bejelentkeztetõ képernyõ Egy többfelhasználós rendszer karbantartója minden bizonnyal szeretné üdvözölni rendszere felhasználóit egy grafikus bejelentkezõ képernyõn keresztül. A korábbiakban erre a célra az XDM-et javasoltuk. Azonban a KDE erre ajánl egy alternatívát, a kdm-et, amely jóval látványosabb és sokoldalúbb. Ez különösen abban merül ki, hogy a felhasználók (egy menün keresztül) ki tudják választani a bejelentkezés után használni kívánt munkakörnyezetet (legyen az KDE, GNOME vagy bármi más). A kdm használatához az /etc/ttys állományban található ttyv8 bejegyzést kell némileg átalakítanunk. KDE3 esetén: ttyv8 "/usr/local/bin/kdm -nodaemon" xterm on secure KDE4 esetén: ttyv8 "/usr/local/kde4/bin/kdm -nodaemon" xterm on secure Az Xfce Röviden az Xfce-rõl Az Xfce a GNOME által használt GTK+-ra épülõ munkakörnyezet, amely azonban sokkal könnyedebb és azoknak készült, akik egy szimpla, hatékony, mindazonáltal könnyen használható és beállítható munkafelületre vágynak. Látvány szempontjából leginkább a kereskedelmi rendszereken megtalálható CDE-hez hasonlítható. Íme az Xfce néhány jellemzõje: Egyszerû, könnyen kezelhetõ munkaasztal Tökéletesen konfigurálható egérrel, drag-and-droppal (vonszolás) stb. A menükkel, kisalkalmazásokkal és alkalmazásindítókkal tarkított fõpanelje hasonló a CDE paneljéhez Beépített ablak-, állomány- és hangkezelõvel, GNOME kompatibilitási modullal és még sok minden mással rendelkezik Használhatunk témákat (mivel GTK+-ra épül) Gyors, könnyû és hatékony: ideális régebbi vagy lassabb, esetleg kevés memóriával rendelkezõ számítógépekhez Az Xfce-rõl részletesebben az Xfce honlapján olvashatunk. Az Xfce telepítése Az Xfce-hez tartozik bináris csomag (legalább is az leírás készítésének pillanatában). Ezt a következõ módon tudjuk telepíteni: &prompt.root; pkg_add -r xfce4 Vagy a portgyûjtemény használatával forrásból is felrakhatjuk: &prompt.root; cd /usr/ports/x11-wm/xfce4 &prompt.root; make install clean Ezután világosítsuk fel az X szervert, hogy a következõ indulása során mi már az Xfce-t kívánjuk használni. Ehhez csak ennyit kell tennünk: &prompt.user; echo "/usr/local/bin/startxfce4" > ~/.xinitrc Így az X következõ indításakor már az Xfce lesz a munkakörnyezetünk. Ahogy azt már korábban is jeleztük, az XDM használata során a GNOMEban leírtak szerint létre kell hoznunk az .xsession állományt, azonban ezúttal a /usr/local/bin/startxfce4 parancs használatával. Vagy a kdm-rõl szóló szakaszban tárgyaltak mentén beállíthatjuk úgy a bejelentkeztetõ képernyõt, hogy a bejelentkezés elõtt válasszuk ki a munkakörnyezetet.